Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: PETELEI ISTVÁN

A magyar novella a nyolcvanas évek terméke s a napisajtó kifejlődése hozta életre. Elhatalmasodása, hogy a legtermékenyebb és legfontosabb írói műforma lett, az irodalom eljournalistásodásának, a sajtó keresletéhez való igazodásának egyik tünete. A negyvenes évek életéből kelt írók teljes erővel a regényre adták magukat s novella csak a regény melléktermékeképp került ki a kezük alól; még a kisebbek, a rövidebb lélegzetűek is regénnyé szélesítették elbeszélni valójukat, mert a közlés formája, amelyre gondoltak, a könyv volt s a könyvolvasó közönség jobban szereti a regényt, amely elejétől végig feszíti az érdeklődését, mint a novellagyűjteményt, mely minduntalan újra kezdi az olvasóra is némi fáradságot hárító érdekkeltést. Jókai az alkotásnak erről a módjáról sohasem tudott leszokni, mert mikorra erre rákerült volna a sor, tekintélye és népszerűsége oly nagy volt már, hogy a lapok alkalmazkodtak hozzá, nem ő a lapok kívánalmaihoz.

Aki azonban a nyolcvanas években került bele az irodalomba, annak már számolnia kellett azzal, hogy munkájának teret első sorban az újság ad s az újság a rövid, egyszerre leközölhető tárcanovellában támasztja a legnagyobb keresletet. Így fejlődött ki a tárca-novella, amelynek kereteiben el kellett helyezkedniök olyan íróknak is, akiket tehetségük természete és dolgozásuk módja talán inkább a regényre utalt volna s innen van az, hogy míg a nyolcvanas évek generációjából igazi kiváló regényírót alig tudnánk megnevezni, egész sora van köztük a jeles novella-íróknak. Még Mikszáth is inkább novellistának számít, nemcsak azért, mert ifjabb korszaka legnagyobb sikereit apró képekkel, rajzokkal aratta, hanem még inkább azért, mert nagyobb, több kötetre terjedő munkái is természetükre nézve inkább kiszélesedett novellák, mint annak rendje és módja szerinti regények.

Sokféle hatás érvényesült a novellának ebben a kifejlődésében. Ott volt a magyar tradítio, legelső sorban a Jókai novellája, melyben az érdekes, fordulatos mese kellemes elmondása, anekdotaszerű tárgyalása a hatás legfőbb eszköze. Azután az angol eredetű sketch, amely az egy időben annyira kedvelt rajzot hozta létre: egy jellemző alaknak érdekes beállítását a mese háttérbe szorításával. Ebből a kettős hatásból keletkezett a Mikszáth novellája, amely viszont egy sereg más írónak adott példát. A francia novella-íróktól a stílus intim, finom árnyalását, a gondos szerkesztést s a poentírozott előadást tanulták íróink s Maupassant-nal ez a hatás vált a legerősebbé s eldöntötte a tulajdonképpeni tárca-novella fejlődésének irányát. S akkor, a nyolcvanas években érvényesült egy egészen új hang nálunk is, mint Európa-szerte: az oroszoké. Az orosz irodalom kivirágzása revelációképpen hatott nálunk is: megtanította a mi íróinkat is arra, amit sem a franciáknál, sem az angoloknál nem találtak meg ilyen mértékben: a mesének s az alakoknak erős, jellemzetes levegőbe állítására és a témáknak gyökeresebb kimélyítésére. Mi nálunk annál jobb talajra talált ez az orosz hatás, mert az orosz novellák és regények levegője s a magyar levegő között a nagy különbségek mellett nagy, sokszor meglepő hasonlóságok is vannak, melyeket a kultúr-fok s az életmód hasonlatosságai teremtenek. Különösen Turgenyev novellái termékenyítették meg a mi íróink egyik-másikát, finom, csiszolt, a franciákéhoz a formában közelálló, de velejében mégis specifikusan orosz szellemükkel. Az ő tájképei, falusi urai és női, ha elmélyedésükben nem is, de életük formáiban sok rokonságot tartanak a magyar Alföld tájaival s a falusi kúriák és muskátlis kisvárosi házak lakóival s így érthető, ha hasonlókra hangolták a magyar írókat is. Akad a nyolcvanas évek írói közt olyan is, akit akkor a legjobbak közt emlegettek, de ha levonjuk novelláiból Turgenyev hatását, alig marad belőlük valami.

Az oroszok és főképp Turgenyev hatása határozta meg Petelei István alkotása módját is. Ő volt a legnagyobb tehetség azok között, akik főleg orosz nyomokon indulva igyekeztek elérni az eredeti művészi alkotás forrásait. A többieket el is mosta a feledés, alig emlékszünk rájuk; Petelei nevének említésekor azonban eszünkbe jut ma is egy sereg alak, akit ő teremtett meg, egy sajátságos milieu, amelyet ő érzékített szemünk elé. Művész volt, aki fogékony lélek olvasta írásait, ezt az olvasást belső életének eseményei közé számítja ma is. Petelei még ma is aktuális író, nem azért, mert csak most halt meg (hányan vannak kortársai közül, akik még ma is élnek és írnak, holott az írásuk teljesen közönbös, aktualitás nélküli, mert nem volt soha tényező sem az irodalomnak, sem olvasóik lelkének fejlődésében!) hanem azért, mert aki annak idején olvasta novelláit, még ma is újra meg újra érzi hatásukat, aki pedig ma olvassa el először, legtöbbjüket újaknak, meg nem fakultnak fogja találni.

Hogy van mégis, hogy ez az író, akit a komolyabb irodalmi közvélemény mindig a legjobbak között sorolt fel, sohasem jutott többre az atelier-tekintély rangjánál az írók között s jóformán teljesen incognito maradt a közönségnél? Nálánál sokkal jelentéktelenebb emberek aránytalanul nagyobb hírnévre és olvasóközönségre találtak. Csodálni való ebben nincs. Petelei csak a munkáival szerepelt az irodalomban, a személyével soha. Csöndesen élt erdélyi magányában, amelybe elvonuló természete vezette s betegeskedése megmarasztotta; Budapesten alig fordult meg, az irodalmi mozgalmakban - melyeket csak a túlzás nevez mozgalmaknak, mert alapjában többnyire csak apró-cseprő vetélkedések - sohasem vett részt, nem keresett barátokat s így nem szerzett ellenségeket sem, nem veszélyeztette senkinek sem érdekeit, sem becsvágyát, mert nem akart vetélytársa lenni senkinek s arra sem volt alkalmas, hogy nevéből jelszót csináljanak, amellyel valakik előbbre juthatnának vagy valakit agyon lehetne ütni. Jellemző dolog, hogy róla szólva, személyi adataink úgyszólván teljesen hiányzanak, leszámítva élete külső folyásának lexikális adatait s egy-két másoktól hallott, de teljesen felületes és kevéssé jellemző vonást. A legritkább dolgok egyike ez nálunk, ahol a társadalmi élet köre oly szűk, hogy úgyszólván mindenki tud mindenkiről mindent. Ennyire csak mesterségesen lehet elzárkózni s ez az elzárkózás oka annak, hogy Petelei neve még olyanoknak is, akik - mint e sorok írója - régóta érdeklődnek minden iránt, ami reá vonatkozik, nem jelent semmi egyebet, mint vagy kilenc kötet novellát, köztük olyanokat, amelyek az utolsó negyedszázad magyar elbeszélő irodalmának legjavából valók. Munkái sokkal intimebb természetűek, több fogékonyságot és elmélyedést kívánók, semhogy a nagy tömegekben maguktól fölébredt volna irántuk az érdeklődés; akkora szellem pedig mégsem volt, hogy a saját súlyánál fogva, külső támasztékok nélkül is magához tudta volna kényszeríteni az embereket.

Nem volt sem könnyed, sem mulattató író, ami nálunk a gyors és széleskörű népszerűséget szerzi, abból alig volt benne valami. A csillogó elmésség, amely az eredetiség látszata alatt többnyire köznapiságot takar, a mesemondó könnyűség éppúgy hiányzott belőle, mint az az élelmesség, amely ki tudja tapogatni, mi tetszik a nép többségének. Nem is kereste a köznépszerűség divatos alakjait, a csillogó nyers anyagot, amelyből, akár csakugyan gyémánt, akár csak üveg, könnyű dolog tetszetős fényszikrákat kicsiszolni. Az ő alakjai jelentéktelenek, kívülről nincs rajtuk semmi érdekesség s nem is történnek velük olyan dolgok, amelyek valami különösebben csiklandoznák az olvasónak akár idegeit, akár érzékeit. Kisvárosi, rossz kövezetű utcák, zöld zsalus, muskátlis ablakú földszintes házak, melyeknek szobáiban a levendula és bazsalikom-illatba mindig vegyül egy kis dohos szag az ócska, többnyire szegényes bútorokból, a szekrényekbe zsúfolt fehérneműkből, az egésznek ócskaságából. Ez a milieu mintha nem ismerné az időt, a fiúk úgy élik le bennük életüket, mint az apák s az öregapák. Látszatra áll itt az élet s állnak, egy helyben, az emberek. Itt teremnek azok az ábrándozók, akik egy ifjúkori fixa ideában elmerülnek egész életükre, azok a vén leányok, akik sírjukig melengetik egy talán soha nem is létezett, vagy legalább soha végig nem élt szerelem emlékeit, azok a bogaras emberek, akiket hóbortba tévelyít a kifejlődésre teret nem talált egyéniség. Fojtott, nehéz itt a levegő s időnként heves villámok futkároznak keresztül-kasul benne: a soha el nem fojtható emberi szenvedélyek villanásai. S ezek a szenvedélyek is fojtva lappanganak, amíg egyszerre olyan feszültség támad, hogy a maguk energiájánál fogva tragédiákba lobbannak, hirtelen, egy pillanat alatt. Vagy csak sustorognak, kitörésbe sohase jutnak, - önmagukban emésztődnek fel. Aki itt él, azzal kevés történik, de ez a kevés mélyen beleévődik lelkébe. Az emlékek sohasem felejtődnek el, a sebek sohasem gyógyulnak be teljesen. A szigorú formák, a szűkös életviszonyok között annál gyilkosabb belső tűzzel égnek az indulatok; a lezárt ajkak, lehunyt szemek emésztő szenvedélyt rejtegetnek s a néma éjszakák fojtott könnyekkel és lázas álmokkal terhesek. Akiken pedig ezek a szenvedélyek keresztülvágtak, akik ezeket a könnyeket egyszer elsírták, ezeket az álmokat átálmodták, azok vagy belepusztulnak, vagy örökre nyomorékok maradnak. Petelei novelláinak legnagyobb részében van öngyilkos vagy elzüllött ember, vagy félszeg félbolond. S ezt mindegyiknél egy halk, kevés szavú, de annál viharosabb tragédia előzte meg.

A virágjában levő leány szerelmes kis húga kedvéért, akit ő nevelt fel, megutáltatja magát azzal a férfival, akit gyermekkora óta szeret. Az elnyomott, elnyomorodott IeIkű kis kereskedő inas, akit az öngyilkosságig kétségbe ejt, hogy egyetlen barátja, a gazdája nyomorék kislánya is kigúnyolja. A boltoslegény, aki éppen diadala napján tudja meg, hogy ez a szűkkörű s éppen ezért kegyetlen társadalom sohasem bocsátja meg az ifjúkori botlást sem s éppen attól tudja meg, akinek kedvéért a botlást elkövette. A pedagógus, aki azt hitte, hogy fényes diadalt arat, mint nagy fölfedező s a halálba kergeti dicsőségének közderültségbe fulladása. A komikus kis púpos skatulya-csináló legény, aki a hősi lovag pózába ábrándozza bele magát. A megcsalt férj, aki megvárja, amíg felesége bűne leplezhetetlenné válik s így áll néma bosszút. A kóbor bohém felesége, akinek csak látnia kell visszatért hűtlen urát, hogy utána szaladjon, pedig tudhatja, hogy a biztos nyomorba, pusztulásba szalad. Vén leányok, kiknek egész élete egyetlen ábrándban sorvad el. Ezek s effélék a Petelei alakjai és meséi. A kisvárosi életből, a kispolgárságból valók. S hasonlók a parasztok, a falu fiai és lányai is: a háborodott asszony, aki már-már megtalált a vallásos rajongásban valami lelki ellensúly-félét meghalt ura utáni bánatában, amikor egy az elhalthoz hasonlító legény láttára tombolásba tör ki. A parázna parasztasszony, aki védi-menti urát, mikor miatta embert ölt s csak a babonás félelem csikarja ki belőle a rettentő vallomást. A kemény, rideg paraszt, akit a halállal való érintkezés - apja halála - meglágyít még állatai iránt is. A szerelmes paraszt nő, aki visszakönyörgi a férfit a csábítótól. (Ez kedves alakja Peteleinek, többször is visszatér hozzá épp úgy mint a fiatal paraszt szerelmes pár boldog kötődéséhez.) Szereti rajzolni a városi életnek a vele érintkező parasztra való bomlasztó hatását, - népünk életének ezt a fontos elemét, a magyar városi élet gyors kifejlődésének ezt a jellemző következményét alighanem ő vette először észre irodalmunkban.

Alakjai mind a magyar kisvárosból és faluból nőttek ki, de nyoma sincs rajtuk annak a piros-pozsgás, egészséges színnek, mellyel irodalmunk legnagyobb része a szabad természethez közelebb élő embert jellemzi. A falu nem idillek, egyszerű élet, egyszerű boldogság tanyája Petelei szemében, amilyennek Rousseau még mindig élő hatása alatt plein air íróink látni szokták, hanem végzet-tragédiák színhelye, amelyek úgy hatnak ránk, mintha zuhanást hallanánk a sötétben. A szűk kör, amelyben itt az emberek élnek, az a sok korlát, mely mindenfelől elébük tornyosodik, bizonytalanná teszi járásukat, lehúzza fejüket, földre csüggeszti szemüket, ólmos nehézzé teszi; gondolatukat. Az érzés, a szenvedély nem kinyílik, hanem úgy szakad fel bennük s elrombolja, ami életet talál. Mintha nem is önmagukból jönne, hanem valami sötét végzet hárítaná rájuk. Lobbanás az alkonyatban - ez Petelei egy novellájának a címe, de ezt a képet idézi fel legtöbb novellája. Többnyire olyan életeket rajzol, amelyeknek egész története egyetlen lobbanás, - előtte az alkony szürkesége, mögötte ismét az alkony szürkesége, vagy az örök éjszaka.

Vajon ilyenek-e az erdélyi kisváros és az erdélyi falu emberei s ilyen-e az életük? Bizonyára nem, de bizonyára vannak köztük ilyenek s Petelei csak ezeket látta meg, szeme csak ezekre volt beigazítva. Ezek találtak az ő egyéniségéhez, ezekkel tudott együtt érezni, ezeknek története visszhangzott a lelkében. Apróra kidolgozott, részletező, látszatra teljesen objectiv rajzába beleszövődik az egyéni vonás. Csak azt tudta újraalkotni, amivel rokonságot érzett. Objectiv formáinak felszíne alatt líra rejlik. Nem véletlen, hogy Petelei alakjain oly gyakran lehet konstatálni bizonyos idegrendszerbeli abnormitásokat, - neki magának is, tudjuk, idegbaj tette élete nagyobb részét kínossá. Nem véletlen az sem, hogy a színekben gazdag Erdélyből leginkább a télbe forduló őszi ködben borongó tájakat látja meg s éppen az hiányzik tájképeiből, ami az erdélyi tájban a legjellemzőbb: a változatosság. Petelei nem tudott önmagából kikelni, nem tudta önmagát kiszélesíteni úgy, hogy minden hangot és minden színt felfogjon és vissza tudjon adni. Valami merevség van benne, amelytől nem tud hozzásimulni az élet különféle jelenségeihez, hogy felfogja és visszatükrözze őket. Olyan, mint a hangvilla, amely csak azt a hangot tudja hangoztatni, amelyre hangolva van. Ezért a kör, melyet átfog, szűk és akármennyire kimélyíti, nem tudja gazdaggá tenni. Önmagába süllyed, ahogy alakjai is önmagukba süllyedt emberek.

Aránylag kevés az alakja és kevés a története s így kénytelen gyakran ismételni magát. Formakészlete sem gazdag s ezért formáit is ismétli. Így novelláiban gyakran ír le öngyilkosságot (többnyire vízbe ölik magukat az emberei) s ezeknek az öngyilkossági jeleneteknek legtöbbjében csak a szavak különbözők, a kép ugyanaz marad. A prózájában sok az erdélyies szépség, jellemző erő, a nyelve teljesen az övé, önmagából fejtette ki. De ennek sincs hajlékonysága s kevés a hangja. Egy bizonyos hangnemben tisztán, erőteljesen szól, de aztán ki is merül s ha hangnemet akar változtatni (néha megpróbálkozik a tréfás enyelgéssel), szinte esetlenné válik. Stíljében csak ritkán tud bizonyos feszességtől szabadulni, mintha mindig kissé elfogódottan keresné a szavakat. Talán mert szűkre szorította élete körét s szűk volt a kör, melyet a körülöttünk áradó életből látott és rajzolt, - modorossá vált. Művész volt, de a nagyságnak csak némely elemei voltak meg benne.