Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · FIGYELŐ

FENYŐ MIKSA: ALEXANDER BERNÁT KÉT BÍRÁLATÁRÓL.

Alexander Bernát, egyetemi tanár, filozófus és író a múlt hetekben két bírálatot írt a Budapesti Hírlapba. Az egyik Sebők Zsigmond új könyvéről szólt, a másik Móricz Zsigmond darabjáról, a Sári bíróról. (Mindkét munkával Ignotus foglalkozik ebben a számban.) Két bírálatot, melyeknek mondanivalója, megállapításai, értékelései mellett szó nélkül el lehetne haladni. Szó nélkül. Mert Alexander azok közé az írók közé tartozik - vannak egynéhányan, egymáshoz közel, összebújva - kiknek semmi közük a dolgokhoz, melyekre rávetették magukat. Száz kötet állhat mögöttük - rendszerint áll is - egyben sincs valami confessio, egyben sem nyilvánul meg - mert hiszen "confessio" mégis csak sok volna - valami temperamentum, a bírálati szempontok újsága vagy érdekessége, egyéniségük valami kisugárzása, melynek fényénél egyszerre nyilvánvalóvá lesznek az összefüggések: hogy mért éppen erről a tárgyról és mért éppen így. Még csak azt sem lehet ezekről az írásművekről mondani, hogy gyöngék. Szó sincs róla. Évek óta olvasom Alexander bírálatait, soha még eszembe nem jutott, hogy magamban igazat adjak neki, vagy hogy vitatkozzak vele, örüljek észrevevéseinek, vagy megcáfoljam azokat. Szólhattak a legizgatóbb, hozzám legközelebb álló témáról: Alexander bírálatai egyetlen ellenvetést nem váltottak ki belőlem; rendszerint közönyösen vettem tudomásul, hogy így gondolkozik egy okos ember, akinek ezekhez a dolgokhoz semmi köze. Pedig az ilyenfajta emberek a legszélesebb körű munkásságot fejtik ki. Temperamentumuk, ízlésük, tudásuk egyformán idegen lévén az irodalom és művészet minden jelenségétől, egyforma elszántsággal írnak mindenről és ráncigálják le magukhoz a legszebb témákat. Schopenhauer és Diderot, Kant és Shakespeare, képzőművészet és színészet, dráma és költészet, ezeknek kell megszenvedni azért, hogy az Alexanderek annak idején nem tudták szívük és hivatásuk szerint megválasztani pályájukat. A szövetkezeti működés, a biztosításügy terén milyen kiváló dolgokat produkálnának; a művészet, az irodalom: ide nem elég elzsírosodott okosság, ide szeretet is kell.

Ne tessék félreérteni. Én nem azt kifogásolom, hogy valaki gyűlölködő, hogy valaki valamit félreért, helytelenül értékel. Rákosi Jenő irodalmi bírálatai is telve vannak elfogultsággal, meg nem értéssel, értéktelen értékelésekkel, de azokban legalább temperamentum van, azokban politikai hit van, azokon megérzik, hogy valaki, aki írta. Ellenben az Alexandereknek kevés közük van a megbírált műhöz, szerzőjéhez; levegő hiányzik az írásaikból, emelkedettség, mely szabadabb kitekintéseket nyitna meg, a keringővér melegsége; ugyanilyen meggyőződéssel írnák meg mindennek az ellenkezőjét, ha életük külső körülményei úgy hoznák magukkal.

S ha Alexander Bernát két bírálatával ezek után mégis foglalkozunk. ennek több oka van. A jeles tanár kezd rosszhiszemű lenni. A kiváló filozófus a fogait csikorgatja. Alexander kezd egyéniség lenni.

Sebők Zsigmondról írt tárcájában ilyeneket mond: "Nekivadult kritikusok hirdetik, hogy igazi műalkotások elavulnak, hogy csak a ma, legföljebb még a holnap művészi, a tegnap csak tegnap tetszett." Aztán alább: "Íme egy ember, aki a maga módja szerint modern és nem olyan, mint a modernizmus prófétái kívánják és akinek állásfoglalása a világgal szemben művészi, divatfantázia nélkül." "Akik az izgalmakat keresik, ebben a kötetben nem találják meg, itt csak szép dolgok vannak. Egyetlen egy perverzitás sincs, még erotikus probléma sem, hihetetlen, de úgy van! Mondtam nem modern". Móricz Zsigmond darabjáról írt bírálatában pedig így: "Egészben mégis bizonyos csalódással távozott a közönség, talán többet várt, mert hiszen Móricz Zsigmond is azok közül való, akik előtt harsonások járnak. Melyik író bírja ezt el? Móricz Zsigmond jobb sorsra érdemes. Amikor megjelent a lámpák előtt mosolygó, majdnem nevető arccal, mi is örültünk az ő örömének, de mégis kívántuk: Ne engedje, hogy erőtlen kezek dorongnak forgassák, mellyel Mikszáthot, Gárdonyit le akarják lapítani. Féltem - a dorongot."

Hát a mi ezekben a bírálatokban értékelés, az bennünket édes-keveset izgat. De a mi rejtett rágalom, tettetett korlátoltság, ráfogás ezekben a zsírtól foltos írásokban van, azt egyetlenegyszer - szóvá kell tennünk.

Szóljunk először a bírálatnak arról a fajtájáról, melynek minden megállapítását kimeríti a formula: "hjah ez nem olyan, mint... (Alexanderen kívül még Farkas Pál műveli sikerrel). Hjah ez a Sebők nem olyan, "mint a modernizmus prófétái" kívánják. Hát hogy kívánják a modernizmus prófétái? Hol adtak recipéket a probléma-hajhászók, a világjavítók, a filozófus-elbeszélők számára? Hát kik azok a modernizmus prófétái? Ha csak azért eszelte volna ki e szimplaságokat Alexander, hogy aztán alexanderi gráciával megcáfolja ezeket és ily módon palástolja koldusszegénységét: hát nem szólanánk. Írjon tovább, mulasson tovább, rakja fel tovább millió fürtű parókáit. De ezek a bírálatok - kimondjuk, bármennyire is restelkedünk effajta rágalmakkal pörbe szállani - körülbelül azt jelentik: a Nyugat az, aki azt hirdeti, "hogy igazi műalkotások elavulnak", a Nyugat az, mely "reklámmal csinál íróiból valamit", azokból az írókból, kiknek "divatfantáziája van" (ennek a szónak "divatfantázia", úgy örül, mint a vak a garasnak), a Nyugat az, mely a művészetet nem tudja perverzitás és erotika nélkül képzelni s a Nyugat az, mely a szegény Móricz Zsigmond dolgát Alexandernál így elrontotta, harnákkal járván az író előtt.

Hát hogy feleljen az ember ezekre a befelé pukkadó, sunyi vádakra? Rövid és erélyes visszautasítással. A Nyugat sohasem folyamodott a bírálatnak ahhoz a gyámoltalan módjához, hogy az egyik tehetséget kijátssza a másik ellen és ha elismeréssel, értéssel és szeretettel írtunk Ambrusról, vagy Jóbról, vagy Móriczról, vagy Sziniról vagy Sebőkről vagy bárkiről; respektusunk és szeretetünk a tehetségek iránt mindig megóvott bennünket attól, hogy az irodalom ügyét irodalompolitika vagy politika ügyévé alacsonyítsuk le. S itt újból és újból nyomatékkal utalunk arra, hogy a Nyugat nem "irány", hanem folyóirat, melynek hasábjain helye van minden tehetségnek s minden becsületes irodalmi törekvésnek. A fiatalok és nem fiatalok, a modernek és nem modernek üres jelszavaival sohasem játszottunk könnyelműen, (a mi lárma a közelmúltban felverte az irodalmi berkeket: a túlhangos barátok és az Alexanderével egytőről metszett támadások idézték elő) de viszont nem tűrtük azt sem, hogy az Alexanderfajta a tekintélyek, a fémjelzett nagyságok nevével visszaélve, állja el a levegőt azok elől az írók elöl, kiknek tehetségük jogot adott az érvényesülésre. Ennyit a magunk dolgáról.

Hogy kik azok az írók, kikre Alexander a divatfantázia jelzőt aggatja: arra bizisten nem vagyunk kíváncsiak. A derék tanár zavarba jönne, ha neveket kellene említenie. De már arra kíváncsiak vagyunk, hogy ki mondotta azt, hogy modern az, ami perverz, ami erotikus, ki hirdette azt, hogy igazi műalkotások elavulnak s ki játszotta ki Móricz Zsigmondot Mikszáth és Gárdonyi ellen. Az előbbi két badarságnál nem is időzünk - Alexander szárnyaló fantáziáját dícsérik, ami azonban a Móricz-ügyet illeti ennél álljunk meg egy kicsit. Móricz Zsigmondnak kötete jelent meg "Hét krajcár" címen. Pompás kötet; aki ért valamit az írásművekhez, aki szereti az irodalmat: igaz gyönyörűsége tellett benne. Ezt megírta a Nyugat, megírta az Újság, az Élet, az Egyetértés, a Pesti Hírlap, az Új Idők; megírták: hogy egy kiváló íróval gazdagodott a magyar irodalom, de senkinek eszébe nem jutott Mikszáthtal vagy Gárdonyival szembeállítatni, rőffel mérni a tehetséget. Honnan vette ezt a vádat? Hát vajon tisztában van-e Alexander rőfös-gondolkozása azzal, hogy mit jelent ilyesmiket kieszelni, világgá kürtölni? És számot adott-e magának arról azokban az órákban, mikor legkevésbé író (s elvégre huszonnégy ilyen órája van naponként) s leginkább filozófus, hogy ez az eljárás a jóízlésbe, hogy ne mondjam az irodalmi tisztességbe ütközik.

Schopenhauer magyarázza valahol, hogy az aesthetika dolgaiban - szemben az etikaiakkal - a jószándék semmi. Alexander, a Schopenhauer-értő, ezt úgy értette, hogy a rossz szándék minden. Tudás, szeretet, ízlés nem kell. s ebből lesznek az ő írásai.