Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · FIGYELŐ

KAFFKA MARGIT: KUPCSAY FELICIÁN: A BOLDOGSÁG KIS KÁTÉJA

Kell, hogy mibennünk legyen valami, - embervoltunkban a formaérzéknél sokkal mélyebben rejtező, amire rátapint ez a furcsa, szinte gyámoltalanul és (legalább látszólag) a megírás minden tudatos eszköze nélkül írott könyv; hogy csodálkoznunk kell, nem értve meg egyhamar a hatása nyitját. - Megkerített, valaminek a révén, amit ma és jó néhány emberöltője némává tagadunk, elkacagunk, visszafullasztunk magunkba élettel és irodalommal; s most elszégyelljük, mintha egy kis gyerek kérdezne hangosan és egyszerűn valami titkolt, nagy gyengeségünk felöl. - A "naivitás" nem elég komoly szó rá, s a "jóság" nem elég alázatos. Valami mindnyájunkban elrejtett nagy fölénytelenség, humortalanság, pogánytalanság; - igen, valami ősi, emberi keresztényiség a levegője, (az az ősi emberhajlam, melyből a kereszténység támadhatott), egyszerűn és tudattalanul járja át minden sorát, s mint valami illat-ráemlékezés, azokra hat a legmeglepőbben, akik már tőle legtávolabbra kerültek: a nagyon élő, nagyon kultúrás vagy irodalmi emberre.

Gyermekek vak és vacogó félelme van itt a sötétség, az ismeretlenség, a felnőttek, az élet és halál előtt; görcsős és beteg egymásba-kapaszkodása elnyomott, magukra hagyott, egymásra utalt lényeknek; mert félelem, magány és bizonytalanság lehettek az emberszeretet ősszülői is. E könyv hősei csupa kezdetbeli emberek, - gyermekek, még ha felnőttsorban is, - tudákos, szomorú, kisöreg gyerekek, s a lelkük tele aggodalmas, naiv, szívet tépő komolysággal. Fanda Pál, a boldogtalan kis rajongó, Marini, a szent szerzetesfiú, az eszelős, fiatal Norat; vagy szegény, szegény kis Márián Regináld az "Egy kézcsók" című novellában mely mind közt a legszebb. - Az embersorsok e szegény kis cégérei, - ahogy szembehelyezkednek és alkudoznak együgyű tisztán-látni vágyó szem-merisztgetéssel a vaksötétbe, és elnémulnak sután, tehetetlenül, vigasztalanul az élet "igaztalanságai" előtt. Mert igazuk őnekik van. A gyermeki lélek ős-egyrétegűségét hordják magukban átkul, mely nem látja a dolgok színét-fonákját, nem érti különválasztani az írott malasztot az öklelő cselekvéstől. Ezek mind komolyanveszik az iskolai olvasókönyvet, az evangéliumot vagy a kegyes, szülői intelmeket és ebben pusztulnak el; mi pedig, értve és alkudva élők, még jobban belátjuk, hogy élni csak így lehet; de mélyen elszomorodunk miatta.

Ez a bensőséges, csendes, szinte Iírai szomorúság érinti az olvasót akkor is, ha a halál rejtelme mered e furcsa kis ember-marionettek, aprószent-mártírok elé. Hisz az ő szemükben az élet sem kevésbé titokszerű és kegyetlen, Nem a misztérium, amit megérzünk; távol vannak ettől például a vak ismeretlenség materlinki hátterei, szaggatottság, dadogó beszéd, művészi elhallgatások, - éj, borzalom, magány, - az esemény elszigetelése, homályban hagyása vagy rendkívülivé tétele. Ellenkezőleg! Amit itt mondanak vagy amit az író mond, csupa teljes kimagyarázás, oktalan részletezés, bőség; a mese hétköznapi, egy-egy mély magányú és furcsán komoly élettragédia sok és közönséges emberek nappali sűrűjében játszik le és elejétől-végig van mondva oly primitív gondolatfűzéssel, mint a gyermekek monológjai. Nem is megdöbbentő; - szomorú és természetesnek látszó. Ahogy visszaemlékezünk, akik elnyomott, beteges, koránokos gyermekek voltunk, rá kell éreznünk, hogy ez volt magános tűnődéseink stílusa is; ily kimerítő, okoskodó, naiv, bő és egyoldalú. Hogy például naplóíráshoz való készséggel tízéves korunkban ilyenformán írtunk volna... És itt meg kell állni, a könyv írójára gondolni. Lehetséges, hogy ez öntudatos így-akarás, vagy valóban csak máshogyan (egyelőre) nem-tudás lenne? Különös véletlenből is kópiálódhatott az a mesei szőlőfürt, amire a madarak rárebbentek. Vagy tükröződött? Szinte elmosolyodunk a gondolaton, hogy hátha valami ravaszul elrejtett rutinnal fogtak meg itt bennünket? Én ugyan nem hiszem; de kell is, szabad is ezzel törődni? nem mindegy az? Amikor a könyvet letesszük, hatása alatt vagyunk.