Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · FIGYELŐ

IGNOTUS: BAJCSÁNYI DE EADEM

Halkan, öregesen, násznagyosan ír Sebők Zsigmond, s ez nála nem öregség (nem is lehet, még jóval innen van az ötvenen), hanem természet. Olyan természetű ember lehet s lehetett mindig, aki, bár tudja értékét s távol tudja magától tartani az embereket, viszont távol is marad tőlük, nem vegyül el az életbe s nem avatkozik bele sietséges részvéttel sem. Azért: ismeri az életet s belelát az emberekbe, de nem foglalkozásosan - s kiszámíthatatlan, hogy az események közzül, melyekben részt vesz, mi kapja meg lelkét úgy, hogy mondanivalóvá nyugtalanodjék. Olyan benyomást tesz, mintha mindenesetre valami talapzat kéne neki, hogy biztosan, felsőségesen, alakító szemmel nézze a dolgokat, még pedig olyan talapzat, melyet a tartózkodó embernek nem kell megszereznie vagy meghódítania, hanem magától adódik. Például idő folytával, mikor a meglett ember felsőségesen mosolyoghat vissza gyermekkorára. Vagy adódik társadalmi rangkülönbségűl, mikor az úriember szelíd tetszéssel néz bele a paraszti ember egyszerűbb lelkébe, vagy a cigányember kócos és füstös fantasztikumába. Avagy adódik izgalomból és megértésből, mellyel a finom és lemondásosan mértéket és rendet tartó lélek nemes humorral és, hogy Sebestyén Károly barátom szép szavával éljek, sebkímélő gyengédséggel ír le leromlott urakat, pusztuló szépségeket, hervadó hívságokat. S adódik, végül, a szavát megtaláló lelkes emberi állatnak felsőségéből a természet, a csodálatos természet néma öntudatlanságával szemben. Mindenesetre - ez is afféle halk öregesség messze kell magától tartania a dolgokat, hogy olvashasson bennük. Vannak újfajta tájkép fotográfiák, melyek holdvilágnál készültek. A Sebők írásainak, különösen tájképeinek, van valami rokonságuk ezekkel. Képzelete tisztára fürdött holdfény, mely a feledés vizeiből bukkan fel, hogy árnyékokat s homályosságokat elevenítsen meg a visszaemlékezés ezüstszínében. Költészete szép és szomorú, mint a tárgytalan fájdalom. Szép és szomorú, mint az elmúlás, mely mindent tudóan mosolyog immár vissza a születésekre. Szép és szomorú, mint a titkok, melyek órákra elrejtezkednek egy fázékony szívbe. Szép és szomorú, mint az eolhárfa hangja, melyből a szélvihar is csak halk zengzeteket vált ki, de a szellő is megszólaltatja, épp ily zengzetesen.

Elbájoló zengzetesen. Történéstelen történetei olykor a muzsika szó nélkül valóságával hatnak. Ami nem azt jelenti, hogy szavai ne volnának inkább hajszálig pontosak, s kiszámított szerkezeten belül az eltolhatatlanságig biztosak. De valahogy numerusa van a mondatainak, mely túlnő a történeten, a gondolaton. az értelmen, mint valamely mozdulat, tekintet vagy arckifejezés, mely a mindenség s az örökkévalóság perspektíváit tárja föl a kimondott szó mögött. Az élet szenvedés, az élet hervadás, az élet árnyék, az élet pusztulás: ez az igazi története a Sebők Zsigmond legvidámabb történetének is. Hangulatok költője ez a csöndes költő, s ott a legerősebb, ahol legszemélyesebb hangulatait szerzi zenébe: a gyermekkorra való visszaemlékezést, az ifjúi bohóságokra való visszamélázást, a természet egy-egy zugára vagy eseményére való visszagondolást. Ahol újra látja deresedő magában a bátortalan kis falusi fiút. Ahol előre látja a viruló leányban a fonnyadandó asszonyt, a hevülő bohóságban az elkövetkezendő kijózanulást, a fitymált kínálkozásban a fizetendő veszteséget. S ahol megszólaltat, ezerhangú orgonaszóval, egy rég kitombolt vihart, mely valaha megrázta szobájának és lelkének ajtaját. Itt van valami rokonsága Dickensszel és még inkább és egyebütt is, Jókaival. De legfőbb rokonsága mégis önönmagával van. A maga módján ír - talán mert mindig mintha magának írna.

Bajcsányi de eadem a címe új novellás kötetének, melynek szálaiból ezt a képet össze próbáltam szőni. Nemes írás, arra való, hogy, mint ahogy Chopint magának játssza az ember, bezárkózzanak vele szobájukba s csöndesen olvassák, talán féllángra srófolt lámpa mellett. Vagy talán olyankor, mikor valami kedves betegűnk ágya közelében virrasztunk s odamegyünk megsimogatni szép, komoly s a szenvedéstől előkelő arcát, mikor egy szép és komoly és előkelő novellát végigolvastunk. Furcsa. Ezek a novellák káposztás hajókról szólnak, falusi kis gyerekekről, leromlott vagy igénytelen kis emberekről, bérházak negyedik emeletéről s általában szűk világról s ezen felül is igen kevés fajta emberről, még kevesebb valóságos élményről. És mégis gazdagok és szépek és komolyak és előkelőek. Miért? Alkalmasint, mert költőtől valók.