Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám

IGNOTUS: SÁRI BÍRÓ

A Sári bíró Móricz Zsigmondnak első színdarabja. Viszont szerzője meglett ember, ki írónak is az. Tehát már e darabon is meg kell látszani, nem kilátástalan kívánkozás-e írójában a színpad után való, s a drámai forma nem olyan-e, melyről e pezsgő erejében is fegyelmezett művésznek le kell mondania? Próbája ennek az, hogy ami a drámaírásban megtanulhatatlan, azzal a bár gyakorlatlan darabnak is teljesnek kell lennie. S hogy megint ami ez első kísérletben gyakorlatlanság mutatkoznék, ne mutatkozzék egyéb körül, mint amit, bár fájdalmas bukdácsolások árán, de meg lehet tanulni.

Nos: a Sári bíró témája komédia-téma. Sőt erősen az, sőt csakis komédiának való. Aki meglátta, annak nemcsak szeme van, de van különbségtevő szeme az iránt, hogy mi való elmondásra, mi való megtörténtetésre. Aki az ö sok témája közül (mert gazdag ember s az élet az ő számára csupa mondanivaló) - aki, mondom, ezzel az eggyel a színpadnak került, annak vagy tudomásában vagy érzésében benne kell élnie a bizonyosságnak, hogy a dráma, akár kacagtató, akár összetörő, olyasmi, mint a nyári zivatar, mely látatlan meggyültségeknek hirtelen gomolyodása, s lefolyása egy elektromos kisülés, aminek utána minden tisztán s elpihenve s a maga helyén vonul meg a nap ragyogásában vagy a csillagos ég gyászában.

Mert a Sári bíró témája nincs kimerítve abban, hogy a vén bíró vénecske felesége afféle kardos asszony, s ő igazában a bíró, ki harminc éve dirigálja, tutyi-mutyi urán keresztül, a falut. S hogy mikor most megint bíróválasztásra kerül sor, minden ellene esküszik a derék asszonynak; harminc év óta először merészkedők elő ellenjelölt, Pengő Kovács uram személyében; egy hóbortos legény is akadt, a Gedi, aki mindenkit nótába tesz, s a szemtelen nótába merte tenni, egy nappal a választás előtt, bíró uramat, amiért csak a felesége eszével bíró, s a gazdasszony ezen összevész vele, költői rátartiságában bántja meg, miért is az akasztani való teleordítja a falat a csúfondáros nótával; aztán meg bíró uramék Józsi fia sem szívesen nézi a háborúságot, mert ö éppen a Pengő Kovács lyányát szereti, de a házasságból csak akkor lesz valami (izente Pengő Kovács uram), ha ö lesz a bíró. Így aztán bíró uram sem kívánkozik a veszekedés után, annál is inkább, mert unja már a bíróságot is, de meg különösen ezt a Sári bíróságot, miért is titokban összefognak a vénasszony háta mögött, s a vén lókötő Varjúval a "szegínysíget", Hajdók sógor urammal pedig a telkes gazdákat mind egy szálig alája íratják, már mint a nevüket, egy instanciának, melyben az egész falu egy lélekkel jelenti a főbírónak, hogy Pengő Kovács uramat kívánják bírónak. Így hát egyhangúan Pengő Kovács uramat választják, a bíró nem is kerül voks alá, bíróné asszonyom kicseppen a bíróságból s még neki kell vigasztalnia azt a selma vén urát, aki harminc esztendő óta először igy törte meg a nagyakaratú asszony akaratát.

Ez a mese, még ha jobban mondtam volna is el, s mondanám el bár olyan jól, mint Móricz tudja, akkor sem mutatná a Sári bíró darab igaz képét. Mert olyan volna, mint a lélek nélkül való ábrázat, holott a lélek teszi az ábrázatot. Ennek az egészséges parasztkomédiának a lelke drámai, mert a története végzetes. (NB. Minden dráma végzet-dráma). Bíróné asszonyom ellen nem az ura, nem a falu, nem a fia, nem a leendő menye, nem is a huncut Gedi lázad föl, hanem az élet. Az élet, mely mindennel túléleti magát. A bíróné asszonyom urasága is így túlélte magát mindenestül és mindenfelé, s így mikor aztán egy cölöpe meginog, egyszerre mindenfelé jelentkezik az ingás, a repedezés, a rengés, a törés, a betörés, s egyszerre az egész összeomlik. Harminc év alatt bíró uramék eléggé megszedték magukat: ideje már, hogy mások is a vályúhoz férjenek. Harminc év alatt új nemzedék nőtt fel: ideje már, hogy ez is szóhoz jusson. A bíróné tragikus komikuma ott van, hogy ezt nem veszi észre; aki mindent meglát, a maga felesleges voltát nem látja meg; a cselekvésnek az az embere, aki ez a kardos asszony, nem veszi észre a határt, ahol a cselekvést abba kell hagynia, s mikor ez a cselekvése már nem szükséges s ezzel természetellenes, menten minden ellene fordul, sőt az győz felette, aki soha nélküle nem győzött: a tutyimutyiság. Győz, mert most úgy fordult az idő, hogy most őneki van igaza, a lemondásnak, mint ahogy harminc esztendeig győzött bíróné asszonyom, mert addig őneki volt igaza, a határozottságnak. Harminc esztendeig nőtt, nőtt, csendben, észrevétlen az új világ, melynek új jogai vannak s melynek új emberek kellenek. A régi világ hatalmi elrendezettsége öntudatlan nyomással alul tudta tartani minden jelentkezését. De egy helyütt megtört az igézet, s ekkor egymás után következnek a felbukkanások. Ez az egy hely a legtermészetesebb hely, melyen belül a legtermészetesebb ellenség jelentkezik: a saját felnőtt gyerekük. A Józsi, aki beleszeret a Pengő Kovács lyányába: annak szerelme adja az első módot és lehetőséget arra, hogy valaki ellenjelöltségre merjen csak gondolni is - és Pengő Kovács uram mer. Ha meg ő mer s van lehetőség mérkőzésre és választásra, akkor hirtelen valaki lett a vén Varjú, s árulhatja a maga s a "szegínysíg" voksát; megfordul egy és más a Hajdók sógor ügyességén vagy ügyetlenségén is, mert ő a telkes gazdák főkolomposa; ha meg így a bírói tekintély, bár csak ellenjelöltséggel is, ki van kezdve, akkor rávetemedhetik a falu bolondja és nótacsinálója arra a vakmerőségre, hogy a Sári bírót nótába tegye, s mikor ennyire felfordul a világ, akkor merhet eszébe jutni végre a vén bírónak is, hogy lerázza magáról a mind terhesebb nyűgöt, s mérheti a hatalmas asszony ellen elegendő erős komplótnak az olyat, amibe az otthon maradt legény fiával meg a leendő menyével, ezzel a fruskával, állt össze az eddig törhetetlen hatalom ellen.

Sőt maga bíróné asszonyom is ellene fordul magának. Tudtán kívül is érzi, hogy nincs már úgy helyén az ő kardossága, mint harminc éven át volt; önkéntelen ideges; s az eddig vétek nélkül való diplomata egyre-másra lövi a bakot. Soha ő ennek előtte olyan bolondot nem tett volna, hogy, ha még úgy fel is van paprikázva, maga ellen vadítsa azt a rossz szájú Gedit, egy nappal a bíróválasztás előtt. Azt se tette volna máskor, hogy túlságosan sokat hivatkozzék a töltött puskájára - már mint arra, hogy nincs a faluban szegény ember, akitől adós-levél ne volna a komótjában, - mert végre is a "szegínysíg" csak egyszer-kétszer ijed meg, aztán mégis rájön, hogy a puska nincs megtöltve, mert ugyan mitől kell félniök? mit lehet ő rajtuk megvenni? Igy gomolyodnak össze, gyenge kis széllel s felvillanással imitt-amott előzetesen jelentkezve, hirtelen mind a meggyültségek; egyszerre beborul, zuhog a zápor, csapkod az istennyila s a végén aztán csend van és békesség; ki-ki a maga helyén van; a vén bíró s a vén bíróné szépen a kemence mellett, a sutban, a frissebb, fiatalabb Pengő Kovács a bírói széken, a fiatalok összekerülnek, csak a vén Varjú nem kapja meg a kerülői hivatalt, mert a legnagyobb tolvajt csak nem lehet megtenni kerülőnek, aztán meg nem volna igazság, ha a "szegínysíg"-nek a végén valahogy igaza maradhatna.

... Nem szeretek így meséket taglalgatni; olyan ez, mint az eleven boncolása s a boncoló-kés alatt elpárologhat az élet. De ezúttal éppen az életet s az életrevalóságot kipróbálni teszem - annak megmutatására, hogy a Sári bíró meséje nem egyszerűen csak kedves vagy nem kedves történet, hanem születetten komédia-mese, s hogy embereit, még a mesetarkító szerelmes idill két fiatalját, még a két remek kabinetfigura Varjút és Gedit is, a szükségszerűség, a máshogy nem történhetés s az ezek következtében való történés vaskapcsa tartja össze. Mert ez a fő, ez az, amit egy valaki gyanánt kipróbált elbeszélő első színdarabjánál ki kell próbálni. Hogy egyébként ez a darab is teljes e jó órában született író minden emberi és írói gazdagságával; hogy alakjai perspektívásak, akik vagy nemükre vagy osztályukra mutatnak emberi vagy társadalmi kilátást; hogy beszéltetni s beszédben valamit mondatni, járatni, keletni és cselekedtetni tudja az embereit; hogy a dialóguson át a fogaskerekek egymásba kapcsolódásával gépeződik le a cselekmény, s hogy mindehhez kifogyhatatlan nyelvanyaga van, amit tévedhetetlenül formál, az az ő novelláinak írójánál igazán magától értetődik. Nem ez a darabja az első olyan dolga, melyben kis eseménynek s egy szűkös világ kicsiny embereinek közén át emberi és társadalmi megismerésekhez juttat.

Hátra volnának azonban a darab eltagadhatatlan fogyatékosságai. Ezek, pontosan meg lehet állapítani, olyasmik, amik az író novellista erényeivel függenek össze. Nagyjában tudja, nagyon is tudja, mi való elmondásra és mi való megtörténtetésre, de e darabja részleteiben még sok helyütt beleesik abba, hogy mégis csak elmondja azt, amit megtörténtetni kell. S egyelőre nem veszi észre, csak színpadi tapasztalatok során fogja megtanulni, hogy más az, mikor az elbeszélő író mond el valamit egy-két szűk szóval, melybe azért minden belefér, s más, ha ugyanezt ugyanily kitűnően valamely színpadi alakjával mondatja el. A kihagyásos előadás, mely a novellát oly drámaivá teszi, a drámában a megokolás s az előkészítés híja gyanánt jelentkezik. Az ember igen jól megérti, ha a darab meséjét végiggondolja, hogy az öreg bírót mint fordíthatják a fiatalok hirtelen a saját bírósága ellen s a nagyhatalmú asszony ellen való hátmögi komplótra. De a darabban ez túlságos hirtelen történik, minden előkészítés nélkül. Épp így: novellista beállításnak pompás, hogy bíróné asszonyom otthon várja be a választás lefolyását, s a ravaszul együgyű Hajdók sógort küldik hozzá, hogy ő hümmögje és dümmögje el neki a világ végének elkövetkezését, s a sebzett tigris az ö sunyiságának páncélján tombolja ki első mérgét. De hogy a darabban ez hasson, ahhoz többet kéne a színpadon látnunk és hallanunk a bíróválasztás izgalmából, különösen a bíróné asszony felhevültségéből és, mindenesetre, rossz sejtelmeiből is. Ez majdnem egészen hiányzik a darabból, s így aztán a Hajdók sógor hírmondásának vészes csöndessége nem tesz olyan lélekzetelfogó hatást, mint a mennydörgés és a ménkű lecsapása közt eltelő néma pillanat. Ezért még olyan teljes hatású színpadiságok sem kárpótolnak, mint aminő teszem a.Pengő Kovács félénk fruska lyányának hirtelen nyelve megoldódása a félelmetes anyóssal szemben. Viszont aki ezt meg tudta csinálni, az igen hamar meg fogja tanulni az előkészítésnek tisztára technikai külsőségét. Ennek híján a kitűnően színpadi dialógus sem teszi meg teljes hatását, s a sok remekbe készült epizód és figura hatása belevész a mese hatástalanságába. Megalázó és méltatlanul kicsinylő gyengédség volna ezt elhallgatni; erre nemcsak Móricz Zsigmond, de már ez az első darabja sem szorul rá.

Az előadásnak, egyenetlenségén kívül, egy nagy baja volt, s ezt is sértés volna elhallgatni. Ez a baj Blaháné volt, aki hogy kicsoda, hogy mily igaz művésznő, s mily gyönyörűség tudni, hogy az ő drága személye még itt szépíti köztünk ezt a csúnya világot, azt senki nálamnál mélyebben nem érzi. De a Blaháné egyénisége elválaszthatatlan az édességtől, az elragadó bájosságtól, a darab Sári asszonyában pedig semmi sincs ezekből a tulajdonságokból. Egy igen okos asszony, kinek szinte személyes szerénytelenség volna nevét kiírnom, azt mondta nekem az előadás után: Tudja, mi volt itt a baj? Blahánéhoz képpest hiányzott a darabból a szerelem! Hogy érti ezt? kérdeztem. Úgy értem, volt a felelet, hogy Blahánénak egész lénye, minden mozdulata és lélegzete magától értetődővé teszi azt, hogy ö bele a darab minden férfiembere szerelmes. Ha öreg asszonyt ád, akkor legalább is csupa volt vagy meg nem hallgatott kedvesének kell a színpadon ágálnia, és pedig éppen abból az okból, hogy volt vagy nem volt valami köze ehhez a mindenkit megboszorkányozó teremtéshez. A darabnak is ebből kéne szövődnie, e körül kéne forognia, ettől kéne hajttatnia és bonyolíttatnia. Már mint olyan darabnak, amelyikben Blaháné adja, amelyikben Blaháné adhatja a főszerepet!

Ez körülbelül igy van. A Blaháné jelenléte egyre egy olyan mozgatót váratott a nézővel, mely a darabból csökönyösen elmaradt, s viszont a Blaháné bájossága elejtette azt a kemény kardosságot, mely nélkül a darab érthetetlen. A Rákóczi-indulót nem lehet viola d'amouron eljátszani. Ez a szerep Rákosi Szidinek való, s ha igaz, amit hallok, hogy Rákosi Szidi most kaltgestellt a Nemzeti Színházban, az egyik legkomikusabb lapja volna e sokat próbált színház komikumokban nem szűkölködő történetének. Minekutána évekig kínozták (bizonyára nem akarata ellen) Rákosi Szidit nem neki való szelíd szalondáma-szerepekkel: a Hófehérkében s a Falusi verebekben hirtelen megismerszett, hogy vén parasztasszonyt senki nem ad és nem is adott soha úgy nálunk, mint ő. A Hauptmann Biberpelzjének előadásában is a Fáy Szeréna bátortalan próbálkozása szinte sírt a Rákosi Szidi kemény határozottsága s kísérteties leleményessége után. Most a Sári bíró meg éppen.

Annál meghatóbban volt a maga helyén Ujházy mester a jóságosan ravasz bíró szerepében, s külön kell megemlíteni a Ligeti Juliska ügyes parasztfruskáján kívül a Rózsahegyi imponálóan biztos és egyszerű parasztlegényét. Olyan volt, mintha nemcsak a szerepét, de a játékát is Móricz Zsigmond írta volna.