Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany

Móricz Zsigmond: Sárarany
- Regény - (Folytatás)
VIII.

Erősen sötétedett, mikor Dani beért a városba. Fülledt, poros volt a levegő, vastag, harapni lehetett. Dani megtörülte a homlokát s megvetően mordult:

- Egye meg a fene ezt a svábszagú port.

Mint minden paraszt, idegen volt a városban, bár sokat járt be oda. Mégis csak a maga kis falujában volt ő egész ember. Itt másfalubeli volt, aki nem élni, hanem nyerni, vagy veszteni jön; ezért amint beért a város légkörébe, már összehúzta a szemét s valami olyan érzés zsongott meg benne, hogy harckészen kell állnia. Ezek a házak is, a széles utca két oldalán úgy megbújnak a palánk mögött a sűrű homályban, mint leselkedők. És jól ismerte a bennük lakókat, a svábokat is; azokkal másképpen kell alkudni mint a maga fajtájabelikkel. Ha annak el akar adni valamit, eszénél legyen az ember és még mikor tulajdon szemével látja, hogy jó vásárt csinált, akkor is biztos lehet, hogy a sváb nyert és ő veszített valahol.

Réges-régen megszokta a szomszédságot. Beleszületett s nem haragudott rájuk, természetes, valóságos, meglevő helyzetnek, tehát az egyetlen lehetségesnek ismerte, hogy minden úgy legyen, ahogy van. De nem érezte jól magát köztük. Parolázott velük, s nem húzta hozzájuk a belső érzés, inkább taszította, elválasztotta tőlük.

Pedig ez az utca még egész falusias, mintha otthon járna, úgy is hívják hogy karai-út. Innen befordult a másikra, ahol már nem volt palánk az utca során, hanem a házak véggel, homlokkal álltak ki az utcára, s malter oszlopokkal, vörös téglakockákkal volt cifrázva a ház eleje; az ablakok fölé háromszögek voltak rakva, amiknek a mire valóságát sose találta ki a magyar ész, de a pallér azt mondta: így uras! Amint a piacutcára ért, szembefordult a nagy útra; a bágyadt égre felrajzolva állt előtte az óriás torony, amely mint szörnyű nagy intőjel áll templom nélkül s az ősidők népének rengeteg arányú lelkességére figyelmeztet. A mai soványlelkű kis polgárváros restaurálni sem bírta az ősök monumentális alkotásának maradványát. Az ország jött nagyvégül segítségre s most fák között áll a stílszerűen helyreállított torony; csipkés új teteje szépen szegi be a csúcsát.

- Ménkő nagy torony! - mondta magában Dani. - Micsoda épség! Hány szekér kű van ebben! Honnan hordták azt ide!... Ma elég volna az ára a fél megyének, fuvarnak, egy télre... Osztán ez is a miénkvót....

Elrántotta a száját s tovább poroszkált, befelé a piacra. Fél pillantást vetett föl jobb kézről a zárdára, baloldalt a háromtornyú plébánia templomra, amelyben ma is minden második vasárnap németül prédikálnak. És még jobban, ellenségesen vonta össze a szemöldökét s a keze ökölbe szorult. Ma is él még nagyapai öreg bátyja, aki mindent tud a régi időkből és sokat mesél a városról is, milyen volt azelőtt, mikor a "nagy torony" még a "magyaroké" volt. De elvették, pedig "az Isten se javasolta". Mihelyt feltették a keresztet a hegyébe, másik nap beleütött az égi tűz, a leégett a torony is, a templom is. A templom beszakadt, sose építették újra. A kálomisták kérték a kövét, hogy új templomot építhessenek belőle maguknak, ott ahol kijelölték nekik, túl a hídon, kívül a fővároson, az ispotály zugban. De nem kapták meg, később a plébános istállóját építették meg a faragott kövekből.

Úgy hallgatják ezt már, legyint hozzá az is aki mondja, az is aki hallja.

- Régen vót, talán igaz se vót... Nem érdemes mindig azt az egy nótát fújni... Mit ér az, ha urak vótunk is valaha, de ha mos nincsen falatunk se...

Dani azonban más szívvel hallotta. Ő olyankor, ha ez eszébe jut, mindig kivágja az öklét s szeretne ütni.

Most eszmél rá, hogy ami tervet kifőzőt az úton, annak a mélyén ott van ez az érzés. Összecsikorgatja a fogát és merően, elszántan néz előre. Úgy érzi, mintha nagy csata előtt állna s mintha a háta mögött egész sereg várna.

Földet akar szerezni, hódítani; földet nemcsak magának, hanem földetlen, éhes soknépű falujának.

És egyszerre úgy megfeszül a mellén a sok gombbal begombolt lajbi, majd szétpattan.

- Megálljatok kutyák! - mondja magában s nem a szegény, kis, kidarabolt földeken kínlódó, nyomorúságba tűnt testvér sváb és oláh felebarátaira gondol, hanem a gond és dolgok nélkül élő urakra, a nagyurakra s éppen a grófokra, akinek magas tornyú várkastélya szemébe tűnik a piac túlsó oldalán, ahol gőgösen, téresen terpeszkedik hatalmas parkjával, díszfáival, súlyos láncos, vasgolyós vaskerítésével. - Megálljatok a véreteket is kiszívjuk, mint ti a mienket!