Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám · / · Bálint Aladár: A II. szám

Bálint Aladár: A II. szám
5.

A sejteket tápláló, egybetartó, új sejteket formáló, idegeneket magához ragadó erő elpusztult és szakadoztak, el-eltűntek a törzsről a részek. Megkezdődött a bomlás. Fogyott a tömérdek akarattal, erővel összehordott vagyon. Az akaratától elszoktatott özvegy egy ideig gazdálkodott, később megunta a haszontalan vesződséget és eladta a birtokot.

A fia nem ismerte a bűnnel, fáradsággal teli emlőből táplálkozó pénz testét, természetét. Természetesnek, magától értetődő teljes valaminek tudta. Nem is szerette. Sokat költött. Megszokásból, unalomból. Társainak váltói is nagyon megapasztották a fennmaradt vagyont. Mélyen és tudatlanul lappangott érzéseiben és tetteiben az az akarás, hogy erőszakolt, elrontott életéért bosszút áll. Hogy kin és hogyan, nem tudta. Valami nagy bukásra, mindenkivel való leszámolásra készült. De sokkal kényelmesebb volt, mintsem cselekedni bírt volna. A véletlenre bízta.

Meghalt az édesanyja. Úgy vélte, már semmi sem kapcsolja össze környezetével, múltjával. Amit tesz, azért csak önmagának felel.

Asszonyok közé nem járt. Unalmasok, közönségesek voltak és túlságosan a kis város falai közé szorultak. Egy kávéházi pénztárosnő volt az egyedüli, aki érdekelte. Fővárosból odaszakadt szelíd tekintetű halkan beszélő lány volt. Nagyon megszokta. Amikor tehette, együtt volt vele. Neki el merte mondani azt, amit más előtt eltitkolt. A lány asszonyos ösztönnel hozzáidomult, félig elmondott mondatait megérttete és színesen cizellálva tartotta a férfi elé annak nem sejtett értékeit. Azután következtek a nehezen induló, majd nagy tűzzel, szenvedéssel fellobogó szerelmi összecsapások.

A kisváros minden lakója ítélőbíróvá változott. A lány teherbe esett. Krause büszkén, sőt gőgösen sétált vele karonfogva, az utcán végig. Egyik tiszttársa kérdőre vonta. Kutyakorbáccsal elverte, párbajozott vele, aztán lemondott a rangjáról, feleségül vette a lányt és a fővárosba költözött.

Megváltozott életmódja új szempontok, új perspektívák forgatagába sodorta. Kialakulatlan nehezen érzékelhető meglátások, felvillanások nyugtalanították. Néha úgy érezte, hogy nagyon sok embernek el kellene mondani valamit, hogy mindenki hallja. Maga sem tudta, hogy mit. Vagy talán le kellene írni. Erős akaratú emberek szenvedéseiből, harcaiból felépített monumentális regény megírására gondolt. Mikor hozzáfogott, elhalványultak az elgondolás pillanatában tüzelő színek, sok előre nem látott akadály akasztotta meg. Félbehagyta.

Mintha kioperálták volna testének egy részét, üres és céltalan volt ez az élet is. Semmi sincs, amit elérni érdemes lenne. Az emberek közönségesek, idegenek. Még a felesége is. Mióta kislányát megszülte, megváltozott. Nem olyan szerény és megértő. Gyerekét is kellemetlennek találta.

- Kétségbe kell esni, hogy két embernek, két ember összes testi-lelki értékének, szeretetének, akaratának egy ilyen nyivákoló, magával tehetetlen hústömeg az eredője.

A felesége rokonai, kis látókörű kopott emberek is rést ütöttek családi életén. Ha felesége arcát, mozdulatait megfigyelte, mögötte mint csontváz ott vigyorgott anyósának, egy rokkant, öregasszonynak, sógorának egy csúnya, görbe embernek kellemetlen alakja.

A vagyona is fogytán volt. Megrémült, mikor arra gondolt, hogy valakit szolgálnia kell a kenyérért.

- Nem így gondoltam, - mondta.

Megelőzte a közeledő rokkanást. Egy piszkos szállóban agyonlőtte magát.

Özvegye nagyon szűken élt. A lány lassanként elmúlt tizenkét éves. Kalapüzletben dolgozott. Mire tizenhat éves elmúlt, rá is várt minden este nyolc órakor egy fiatalember.

Ez a fiatalember hivatalnok volt. Nagyon sok embert ismert és nagyon okos dolgokról beszélt. Hogy ez így nem élet és ő majd megsegíti. Egy ideig együtt élt vele, később hálából beajánlotta őt egy jó barátjának, ki szinte kedves fiatalember volt és az orfeumban táncra tanította a lányokat.

Boldog volt, mikor négy heti gyakorlat után felléphetett. Ő volt a kettős szám. Sok munka, küzdelem, kultúra, eredménye, Krause Theobald dédunokája.

Nincsen tovább.