Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám · / · FIGYELŐ

MOLY TAMÁS: KÉPEK, SZOBROK ÉS MÉG VALAMI!

A nagy berlini tárlat ötvenöt főtermében és tizenegynéhány fülkéjében rengeteg sok képet meg szobrot, rajzot, tervet, mindenféle művészeti tárgyat állit ki; a katalógus utolsó száma: 1860. Tessék csak elképzelni: ezernyolcszázhatvan kép meg szobor meg rajz meg bronz, nagy és kicsiny termekben, fülkékben, folyosókon egymás mellé sorakoztatva. A kiállítás május elsején nyílt meg és szeptember végén zárul, vagyis öt hónapig tart.

Én, jólelkű néző, megkezdem körutamat. Mennyi kép - mennyi szobor - és eleinte nyugodtan, türelmesen, jóindulattal ballagok egyik képtől a másikhoz, ezzel hamarabb végzek, amazt hosszabb ideig nézem, figyelem magamat, hogy minő összefüggések támadnak bennem a produktummal, körülkóválygok egy-egy szobrot és udvariasan keresem a legszebb sziluettet... Kinn ragyogó májusi délelőtt, virágos gyep, vidáman zöld fák, jókedvű madárfütty, szökőkút csobogása, néha, rövid időközökben a körvasút dübörgése, a csöndes kerti élet mormolása meg a mindennapi nagyvárosi élet zakatolása... és itt, itt rengeteg kép meg szobor meg rajz meg - -

*

Nem lehet - mondom a 127-ik képnek udvariasan - drága mester, nem lehet! Már nem tudok figyelni, nem tudom a munkáját nézni, - nem tudom kitalálni, kinek a hatása alatt áll, nem tudom, miért lóg itt ez a vászon - ne vegye zokon - ott a terem közepén az a derék, jóravaló karosszék -

Hamarosan belevetem magam - pihenni? Lehet itt pihenni? Jó itt lenni? ...Amikor olyan furcsa dolgok jutnak az eszembe!

*

Mennyi tubust nyomtak laposra, mondom magamban, és mennyi vásznat kentek tele. Az egyik hamarabb, könnyen dolgozik, a másik meg lassan, talán megkínlódik. És az a rengeteg stúdium!

Mindegy: fődolog az eredmény. Itt vannak az eredmények - és nem mind, mert hiszen háromszor ennyiből válogatták össze a kiállítás anyagát. nagy kiállítás - köpcös katalógus - józan, praktikus rend - hm!

Mennyi festő, szobrász, rajzoló! Mennyi festék, mennyi vászon, agyag, bronz, képkeret, mennyi munkaidő! Egy vagyon!

A katalógus egyik jegyzete: a csillaggal * jelzett mű eladó.

*

Egy közepesen megfestett fej - legalább százszor láttam: a művész önarcképe, mellette néhány tájkép (tavaszi, nyári, őszi, téli) figurális kép, szentkép, parasztok, aktstúdium, csendélet, interieur - - ezeket is már mind láttam, sokszor láttam, régen tudom, hogy semmi közöm hozzájuk - - és mindegyik mellett ott a csillag.

Tudom, ó mester, hogy ön miért dolgozott. Meg vagyok róla győződve, hogy e képeknek, (szobroknak, stb.) van bizonyos egyéni értékük. Ön a maga módja szerint akart valamit csinálni, önnek a tehetségéhez, művész-okosságához és műveltségéhez mérten voltak gondolatai, motívumai, voltak bizonyos akarások, melyek arra bírták, hogy fessen, gyúrjon, kínlódjék, küszködjék - - ó, mi olvastuk Cézanne, van Gogh leveleit, Gauguin könyvét és még sok egyéb szent, megható, igaz, szűzi őrületet, mi tudjuk, drága mester, hogy ha ön ránéz erre a képre, melyet füstölt, arra a torzóra, melyet gyúrt, ön látja, érzi, élvezi a problémát, mellyel küszködött, melyet - szívesen elhiszem - legyőzött, és önnek ez a mű sokat jelent, most talán mindent - - Ön a műveit pontosan beküldte, határidőre, bevették: első öröm.

Mondjon szamárnak, aki nem fogékony: én nem látok bennük semmit. Semmi olyat, ami a másé is ne lenne. Amit ön elbeszél, azt már mind tudjuk. Tehát: nem látom, hogy miért csinálta, nem látom, hogy mit akart, csak azt érzem, hogy nekem az ön munkája közömbös - pedig tudom, jól tudom, hogy mi van mögötte... és nagy szomorúság sötétedik bennem.

Hogy örült, amikor itt látta művét, hogy örült, istenem! És titokban büszke volt, amikor fennszóval mondta: tudtam, muszáj volt elfogadni a munkámat, hiszen itt lóg mellette ez a vacak, ez a komisz piktúra, a kezét kéne levágni annak a - - ! mondja a kedvesének, az anyjának, a barátjának, ismerősének, akivel éppen itt kinn ballag megnézni a tárlatot. - Nem gondolja, kedves mester, hogy a szomszédja, az a másik mester, csakúgy akart valamit, mint ön? És hogy talán neki sem tetszik az ön szomszédsága?

Mennyi piktor, mennyi szobrász, mennyi - mennyi művész, istenem!

*

Nem tudom sorra nézni a termeket, nem tudom nézni mindazt, ami itt van. Ezek a szobrok meg képek hol jók, hol rosszak, közepesek, kiválók - tudom, ha egyikét-másikát másutt, talán máskor látom, baráti viszony fejlődik ki közöttünk... De itt - ma - -

*

Szóval, kedves mester, ön nagyon örült, amikor kiállították; ez az öröm nemde, kisebb-nagyobb mértékben megismétlődik minden esztendőben? És amikor itt van, amikor beérkezett, és csillaggal jelzett művét látja szerepelni a katalógusban, imigyen szól a kedveséhez, hitveséhez, barátjához (tehát: ahhoz a néhány, ijesztően kevés emberhez, akik úgy ahogy érdeklődnek ön iránt, akik a maga módja szerint s vajmi ritkán úgy, ahogy azt mi szeretnénk) : na látod! most rendben vagyunk; kiállítottam, elkel - nem szívesen adom oda, ezt a stúdiumot in grűn und schwarz -, éppen nem szívesen - de hát megveszik - lesz pénz - pénzünk -

És múlnak a napok, hetek, a hónapok - istenem: öt rövid hónap! - semmi! Nem akadt vevő! A - a szomszéd képét megvették, azt a - polgári falra szánt piktúrát! Művészet? Ha!... És megmarad a kép. A legtöbb kép.

Lehetnek úgy ezernégyszázan a megmaradtak, kép meg szobor, meg rajz meg - - Haza kell hozatni. Ezt a nagy, talán legnagyobb örömet, ezt a furcsa vidámságot, gyötrődést, gyönyörűséget, ezeket a vászonra kent, agyagba gyúrt, kőbe faragott, bronzba öntött reményeket haza kell hozatni. Most itt van, itt, a műteremben! És most - mi lesz most vele? Hm?

Itt vannak a drágák, kedves mester, és ön elnézi, és keserű lesz a szája íze és nem kell se szivar, se bor, se dal, se gitár, - semmi! Azután rávág a képre (szoborra stb.) a sétapálcájával és ordítja: pedig jó! Ez kvalitás!! Ez valőr!!! (Van még egy csomó ilyen furcsa szó a szótárunkban.)

*

Ezek a termek tele vannak ilyen irreális reménységekkel. Van itt néhány mű, melyet már láttam másutt, más városban, más kiállításon, a múlt esztendőben... elfelejtettem őket, most felismertem őket - és ott van az elnevezésük mellett a csillag.

Amikor a reménység vándorol. Őrület. Mániákusok romantikája. -

Mi lesz ezekkel a képekkel (szobrokkal stb.)? Meddig vándorolhat egy ilyen mű tárlatról tárlatra? Miért készül évente nem tudom hány ezer új kép a rengeteg sok ócska kép mellé? Micsoda nép vagyunk mi, kedves mester, akik haszontalan dolgokat csinálunk, azután - mert vannak őszinte pillanatok! - konstatáljuk, hogy haszontalan dolgok és... és újra kezdjük! - Mi ez?

*

Ha a pénzkeresés egy formája - értem. Rossz forma, haszontalan forma, a statisztikája roppant kedvezőtlen, a kiskereskedő-technikája gusztus dolga - de meg lehet érteni. nem tudunk mást, drága mester, ezt muszáj nekünk csinálni és csináljuk, jó!

De az, akiben egyéni érték és más ilyen cudarul alkalmatlan égi adomány, nem sok: egy csöpp, mely nem enged elmerülni, de nem tud a magasba vinni, hogy az ilyen szerencsétlen a lezajlott tárlat után újra kezdi, újra kezdi, drága mester, és újra tud hinni, remélni, meg, meg -

És újat csinál (úgy értem: neki újat). És előáll vele és reménykedik, örül, ha beveszik, szenved, ha visszautasítják, kiteszi magát ezer apró szamár esélynek és érzékenykedik, tűr, dolgozik, akar, akar valamit becsületesen és őszintén, ott, ahol mindez nem elég... Téboly! Téboly!

*

Kinek kell kép, meg kinek kel szobor, képecske meg szobrocska, meg ez, meg az, meg novellás kötet, meg regény, meg színdarab, meg egyéb ilyen furcsa dolog?

Nos, kinek kell?

Ez a fordulat az irodalom felé nem váratlan, nem meglepő. Összefüggünk, drága mester, kutyául összefüggünk...

Majd legközelebb, a jövő esztendei tárlaton, valamelyik másik városban jól szemügyre veszem a képeit, szobrait stb. és írok róluk, jót és szeretettel - de ma nem.

Ma nem. Higgye el, mindnyájan akarunk valamit. Néhányan becsületesen és őszintén.

A viszontlátásra!

(Berlin)