Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám · / · FIGYELŐ
Váczy Kazinczyja előbbi biográfiájához, Berzsenyihez képest, igen nagy haladást mutat. Sokkal rendszeresebb, sokkal módszeresebb, bár a Gyulai iskolának egy-két sablonos jegyét ez is magán viseli.
Gyulai Katonája és Vörösmartyja annak idején, mint az irodalmi életrajz első művészi produkciói, méltán maradandó hatást keltettek, de sajnos lehetett tapasztalni, hogy a Gyulai követők a dolgok könnyebb végét fogva, csupán a külsőségek utánzására törekedtek. Bizonyos közös megállapodásokra jutottak (s ez Gyulain keresztül inkább Lewes hatás), melyek szerint az írónak elszántságát, akaraterejét, munkakedvét okvetlenül az apjától kellett örökölnie, míg a költészetre való hajlamot, a jó szívet, anyjától. Minden életrajz (Váczy Berzsenyije és kisebb mértékben Kazinczyja is ) e megállapodásból kiindulva, először jellemezte az apát, anyát s okvetlenül megtalálta bennük jellemük említett alkatelemeit és sietett azokat átörököltetni a fiúra.
E lapokra terjedő s az "ifjú kor" címmel ellátott bevezetés után a gyulaisok döntvényei értelmében, következnie kellett a szélesen, s mindig mentől szélesebben festett korrajznak. Ez a rész biográfiáinknak rendszerint a legsikerületlenebb fejezete szokott lenni, éppen kényességénél fogva. Váczy, míg e hibában alaposan benne volt Berzsenyijében, a reformkornak terjengős rajzát adva, dicséretre méltóan el tudta kerülni Kazinczyban, hol pedig sokkal csábítóbb az alkalom. Ez egyik legkiemelendőbb tulajdonsága új életrajzának: fel tudta fogni a korrajznak szerepét az életrajzban, csak annyit vesz fel belőle, amennyi Kazinczy egyéniségének megmagyarázásához szükséges.
Nem tudom azonban minden tekintetben teljesnek és sikerültnek mondani Kazinczy egyéniségének rajzát és irodalmi értékének megállapítását. Úgy látszik, Váczy annak ellenére, hogy roppant nagy adathalmazt dolgozott fel, nem tudta ezekből vagy nem akarta kiválasztani és kikészíteni azokat, melyek éppen a legfontosabbak és legjellemzőbbek. Lehet, hogy mérsékletre, tartózkodásra intette pietása a "szent öreg" irányában. Pedig éppen ez az úgynevezett pietas az, mely legtöbbet árt különböző életrajzaink hőseinek. Félnek realizálni a kegyeletpatinás régi írókat. Félnek vért önteni beléjük, húst aggatni csontjaikra, nehogy a messze távolban héroszokká nőttekből - emberek legyenek. Pedig nem volna ez a legkevésbé sem szentségtörés. Csak ilyen módon ismernénk és szeretnénk meg őket, csak így érdekelne életük és minden gondolatuk, amit leírtak. A pietásos módszer csupán egy elképzelhetetlen, ideális emberkivonatot nyújt nekünk, melyet sem ismerni, sem érteni nincs kedvünk.
Így volt Váczy Berzsenyivel is, kinél egyéniségének éppen legértékesebb sajátságát, azt hogy miképpen keveredett benne össze egy közönséges kurta nemes műveletlensége a nagy költő zsenijével, hagyta figyelmen kívül. Kazinczy életrajzába is sok érdekes adat csúszott be, de nem kapjuk azokat kellő beállításban. Például egyáltalán nem emeli ki azt a jelenetet, melyet Kazinczy oly művésziesen játszott meg, mikor hosszú fogsága után először érinté a hazai földet. "Kiléptem a hajóból - írja Naplójában - térdre estem, megcsókolám ujjam hegyét s a magyar földre nyomám a csókot". Ez a póz, az anyai földnek ez a közvetett megcsókolása, Kazinczy egyéniségére jellemzőbb, mint bármi, amit valaha tett. A kedves, naiv pózok mestere volt ő, ki egy jól megstilizált mondatért, egy csinosan kifésült versért, képes volt minden bút s bánatot feledni. E kicsinységekben való gyönyörködésével oly széppé, élvezetessé tudta tenni életét, hogy, noha rengeteg sok baja volt, mégis aligha volt nála boldogabb magyar író.
Egyéniségének ez az alapvonása benne van egész irodalmi működésében, s éppen azért nem merném az ő szerepét az irodalmi élet megalakulásában oly egyedülinek és öntudatosnak állítani, mint Váczy. Mindenért rajongó lelkesedése és száz irányba küldözgetett levelei, dédelgető sorai igenis támasztottak sürgés-forgást, mozgolódást, de ez csak irodalmi játék volt, melyet komollyá Bajzáék tettek.
Kazinczy nem volt reformátor, legfeljebb a nyelvnek legpajkosabb játékosa, nem volt író, mert egyetlen sora vagy gondolata se ment át a köztudatba, ő korának egyik legműveltebb, legfinomabb gondolkodású, s nagy tevékenységgel megáldott úriembere volt, ki passzióval írt sokat, s e sok írásával élénk és jóra fejlődő mozgalmat támasztott.
Irodalmunk egyik legkedvesebb, legszeretetreméltóbb alakja lesz mindig, hacsak nem fogják ama fellegpiedesztálon tartani, hol szétfolynak a kontúrok, s hová csupán a magunkba diktált, értelmetlen, de kötelező bámulat ér fel.
Váczy is, ha világosan, élvezhetően megírt könyvében nem hódolt volna annyira a hamis pietásnak, egy olyan kedves és szeretetreméltó embert hozott volna a régi időből a mai olvasó elé, akivel mindenki szíves-örömest elfoglalkozott volna bármikor.