Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 13. szám · / · FIGYELŐ · / · MOLY TAMÁS: SZECESSZIO 1909

MOLY TAMÁS: SZECESSZIO 1909
Berlin, május
I.

A tárlat katalógusának okosan írott, rövidre fogott előszava elmondja, hogy a berlini szecesszió az idén ünnepli tíz esztendős fennállását. Mindig az volt a feladata, hogy a festészetnek lehetőleg színe-javát mutassa be, ily módon művészeinek egyrészt irányt hozott további alkotásokra, másrészt meg ezzel egyéb művek megítéléshez fokmérőt adott.

Ők ismertették meg Németországgal Manet, Monet, Renoir, Degas, Daumier s a legnagyobb modern francia szobrász: Rodin alkotásait. És ünnepelték Németország nagyjait: Böcklint meg Leiblt, Oberländert meg Thomát. - Büszkén említi az előszó, hogy a vezetőségnek sikerült egy Cézannet kiállítani. - Az ifjú nemzedék jó része keresi az ujat. Ez mozgatja őket: és a társulat ugyancsak keresi az új tehetségeket és pártolja őket és termeiben helyet ad nekik.

Ezt mondja az előszó.

Liebermann megnyitó beszédéből érdemes a következőket kijegyezni:

A berlini szecesszió - egy hadállásból lett. Az akkor uralkodó művészi állapotokkal elégedetlenkedők jobbakat akartak helyükbe létesíteni. Nem lehet tagadni, hogy egynémely dolog azóta megjavult - - és hogy néhány művész, akik akkor segítettek szecessziót csinálni, mert tehetségüket nem látták kellőkép elismerve, most hivatalt, meg méltóságot visel, ha időközben el is vált tőlünk. - A szesszió megfelelt céljának, most hát feloszolhat - ezt nemcsak elleneink mondják. Csakhogy: akik ezt mondják, félreismerik a szecesszió lényegét csak úgy, mint a művészet lényegét. (Végül:) Objektív műítélet magában való ellentmondás. - Kíméljenek meg bennünket nagy esztétikai jelszavaktól, melyek alatt mindenki mást gondol, de legtöbbször semmit. - A tehetség jellem: mindenki dolgozzék a maga meggyőződése szerint. (Egyszerű, józan, okos mondatok; mindegyik egy marék mellékmomentumból kifakadó nobilis harci szózat.)

*

A nyolc kicsiny, egy nagy teremben összesen 272 kép meg ötvenhat szobormű van. Itt igazán értékek vetekedhetnek. Az összeállítás jó, könnyen áttekinthető, egyszerű. A tárlat anyagával hamar lehet végezni.

Először azokról, akiket még mindig nem szeretek. Íme: Lovis Corinth. Vaskos, tenyeres-talpas, terpeszkedő, erőszakos, izzadságszagú piktor - és mégsem monumentális. Elismerendő: tud; tudja a piktúra helyesírását, tudja a mesterségét, de hiába, engem bosszant az ő gondolkodása, színfoltjai nem érdekelnek, mondanivalója untat. Itt Berlinben nagyra vannak vele, puffadt, teliszáj beszédmódját (én így érzem) erőnek, duzzadó talentumnak nézik. Ma is csak olyan mint tavaly volt - vigasztalódom: majd csak fölismerik, majd csak elfelejtik. (Pedig már monográfiát is írtak róla!)

Max Slevogt: itt szeretik; a németnek "könnyed". Szellemes is akar lenni meg finom, meg talán egy keveset (józanul) párizsi - - talán inkább üres; kifelé hangos, befelé üres. Nem olyan a vászna, hogy az ember akármelyik szobából megint csak odasiet hozzá. Itt nagyra tartják: ő is mester.

E. R. Weiss: könyveket díszített vaskosan, esetlenül; betűi középkori veneziánus betűk elnémetesítése, könyvdíszítő rajzai (fejléc, záróléc) egyetlen motívummal való visszaélés: az az átkozott csendéletkosár, hol virággal, hol meg gyümölccsel tele. A múlt esztendei piktúrája Cézanne könyörtelen imitálása volt, az idei már szebb, jobb, becsületesebb munka. Haladás, melyet jól esik elismerni - de még mindig gyanús; nem "tiszta" munka. ("Mindenki dolgozzék a maga meggyőződése szerint.")

George Mosson ezüst csészéje, fehér tulipánokkal tele, finom, kellemes kép. Mulattat Habermann néhány temperamentumos, elmés pasztellje meg rajza. Rosszul esik látnom, hogy a finom, nagytehetségű Ludwig von Hoffmann gyönge képekkel állott elő, kisebb helyen jobb műveket hozott. Klimt tovább stilizál a maga módja szerint; igen; művész, nagy művész, érdekes, igazán érdekes - az a kéz - meg azok a szemek - meg ez, meg az - és amikor az egyéni stílusból egyszerre csak modor lesz, - - ?

Az ifjan elhalt Leistikownak külön termet adtak. Berlin környékének szépségét hirdeti legtöbbje. Sokat tudott és sokféleképpen tudott. Mindig ízléses, egyszerű, jó modorú. Mondanivalóját elegánsan, ötletesen, rokonszenvesen adta elő. - A gondolkodásban, érzésben, akarásban oly jólesőn férfias Libermann mint festő: vénül. Ez annál feltűnőbb, mert két "öreg": Wilhelm Trübner meg Fritz Uhde, bámulatosan fiatal. Képeik oly kedvesen frissek, tudásukban annyi a lendület, mondanivalójuk annyira érdekes ma, hogy öröm nézni. Ellenben nagyon öreg Hans Thoma. Egykori jelentősége érthető, kedves öreg bácsi, aki annak idején jókor jött; aprólékos piktúrája, pepecselése, felemás (reális-irreális) képei, ártatlan ötletkéi elismerendők. Jókor jött, hatott, és el is múlt - ő ezt bizonyára nem is tudja. Tovább dolgozgat a maga meggyőződése szerint.

És Adolf Oberländer? Professzor Adolf Oberländer, München?? "Gutenberg és az ördög" - az egyik képe rémes! "Rablóbanda" - kevésbé rémes, de azért mégis!! "Verekedés" - hogy került ide ez a vászon? "Scherzo" - bántóan hülye - - se ötlet, se piktúra, se szín, se folt, se tehetség, se vicc, se rajz, semmi, semmi, semmi. - Rút aggság! Mi ez? Oberländer a szecesszióban! Tiszteletbeli tagja! Még ma is! Mi ez?

Bevezető jegyzet: a német hálás. Mint nép a maga gyermekei iránt hálás. Aki csak valamicskét csinált olyat, ami egyszer-valamikor hírt meg dicsőséget, hasznot vagy bármi jót hozott nemzetének, azt nem felejti el, hűségesen ünnepli, őrzi emlékét és kitart mellette. Amikor csak teheti, rámutat, újra meg újra - és nekünk túlzottnak tetszik, hogy milyen erővel mondja el a róla szóló mondókát újra meg újra. (Megesik, gyakran megesik, hogy a "tett" maga nem áll arányban a kiváltott hálaérzettel.) Ők szeretik a tekintélyt és nem rúgják meg azt, aki tud vagy tudott valamicskét, ami a javukra szolgál. Oberländer humora a hetvenes években európai hírű volt; a Fliegende Blätter neki köszönhette népszerűségét. A piktor, a humorista megvénült, nagyon megvénült, már nem is él. De a német nem érezteti ezt vele. Nem felejti el, hogy egyszer, valamikor mit tett, nem hurrogja le, hanem dédelgeti. El lehet rajta gondolkodni, hogy vajon ez a nagy, szinte határtalan tisztelet, ez a formátlan, kritikátlan, de azért mégis csak jóleső elismerés, ez a termékenyítő személykultusz, nem ez a titka vajon a német nép csöndes, biztos és könyörtelen előrehaladásának? Nem lehetne a költőt ilyen változatban idézni: Mert minden ország támasza, tápköve a tiszta - hála??