Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám · / · FIGYELŐ

TÓTH ÁRPÁD: GÓTH MÓRIC KÉPEI

Hét kis kép, elszórtan a Műcsarnok mostani kiállításának kissé kellemetlen Bábelében, egy kedves, finom szemű színlátó embernek kecses dolgai, melyek kedvenc poétáim csiszolt szonettjeit juttatják eszembe. Az egyik kép a "Cirkusz". Formátlan nagy sátor, nagy, sötét téren őgyelgő apró népekkel. A legdiszkrétebb Góth Móricnak most kiállított képei közül, s a legszomorúbb. Leginkább a hátul elvonuló emeletes ház-sor foglalkoztat. Szennyes, törődött színek, szomorú ablakocskák, néhány gondos ecsetvonással megfestve, de a sok apró, vonagló, halk tónusú szín elérzékenyítőn érezteti velem a minden friss tüzet beteges finomságúvá halványító nedves, közömbös várost. Groteszk lírai gondolat: éppen a zajos furcsaságú cirkuszi bódé köré dermeszteni ezt az apró, ténfergő, külön egyéneket alig éreztető görnyedt népséget s a szomorú, ködbeolvadt gerincű ház-tömböket. A Góth Sárika arcképe talán legjobban mutatja Góth Móric képeinek azt a jellemvonását, mely, úgy érzem, minden mostani dolgát egyénien elkülöníti másoktól: a tömör egybekomponálást s ezen belül a groteszken egymásmellé applikát ellentétes, pointe-szerűen izgató kis színfoltokat és színvonalakat. A kis leány mögött élénk világosságú frissen zöld növényzetet látunk, mely előtt a székével s a pihenő lába alatt terpedő kővel csodás összefoglaltságú, érdekes profilú tömböt alkot a munkája fölé hajló kis leány. Dús hajában tüzes, apró, egymással feleselő szénamacskák ragyognak, kis keze egészen összefolyt a tartott gombolyaggal, s a lábacskái alatt feszülő kő olyan nedves összeolvadásban s mégis eleven külön valóságokként mutatja színeit, hogy önkénytelenül az effajta kezelés nagymestere, Liebermann jut eszembe. Gyönyörűek képein a kezek és fejek. "Rutén paraszt"-jának térde körül lustán összekulcsolódó kezein néhány merész ecsetvonás erővel érezteti ennek a kézpárnak barna érdességét s szomorúan kiütődő ereit, "Öreg ember"-ének feje, a szakáll és arc egybefoglalt foltjaival komoran tárja elénk ennek az alácsukló koponyának merev, kalapot szembegyűrő, minden hiába fájdalmú fásultságát, "Csipkeverő"-jének a kis szoba levegőjébe burkolt szelíd öreg arcán pedig a nyugodt, széles ecsetvonások lágyan sejtetik a nyájas derűt, mely a napsugárban ragyogó rongyok közt foglalatoskodó egyszerű anyóka csendes világát betölti. Góth Móricot valahogy "parnassien"-festőnek szeretném titulálni, nemes, szelíd, szemérmes lelkűnek képzelem s már előre gyönyörűséggel gondolok az időre, mikor a forduló élet líraibbá, hogy talán kissé merész szóval mondjam: brutálisabbá teszi s ecsetének már meglévő finom reszketéseivel többet mutat nemes, szomorú lelkéből.