Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 9. szám

LENGYEL GÉZA: A MEGBÁNTOTT BENCZÚR

A megrendelés maga még nem jelenti a teremtő művészi szabadság halálát. Az elmúlt századok nagy mesterei évtizedeken át dolgoztak megrendelésre. Nyilvánvalóan megrendelésre készült Rembrandtnak a posztókereskedők céhéről festett nagyszerű csoportképe, mindamellett eleven és finom és közvetlen és minden szolgaságtól ment férfias erővel teljes. A múltban a művész helyzete, a mecénás-világ, az udvari festőség alig is engedett egyéb munkát, mint a gazda kívánsága szerint végzettet. Ez a helyzet alaposan megváltozott. A művész ma sokkal inkább szabad, raktárra dolgozó kereskedő, semmint udvari alkalmazott. Az alkalmi verseket, a névnapi köszöntöket némi előlegezett gyanakvással fogadjuk és a tapasztalat szerint nem a legkiválóbb festők szegődnek kormányokhoz és udvarokhoz állandó szállítókul, sőt az állandóan arcképező emberek is a legritkább esetben maradnak meg a maguk, egyébként magasabb színvonalán. Mert semmi sem csábit annyira a megalkuvásra, mint az ábrázolandók szeszélyei. Ezek a modellek maguk fizetik a modellpénzt, még pedig bőkezűen, annál bőkezűbben, minél daliásabb és démonibb, hősebb, cézáribb módon sikerül képük mása. Van egy híres magyar festő, aki királyokat és hercegeket rak vászonra. Ismerik és szeretik Angliától Bukarestig. Mert herceg olyan herceg, milliomos olyan dús az életben soha nem lehet, mint az ő képein. Ez a művész fényképész-atilierben kezdte pályáját. És egykori mestere, egy bölcs emberismerő azt mondotta róla: ami a pénzügyeket illeti, kár, hogy nem maradt fotográfus. Most annyit keres, amennyit akar. A fotografálással pedig kétszer annyit keresett volna, mert ahogy a retouche-t értette, ahogyan tökéletes hasonlóság mellett fejedelmi vonásokat varázsolt lipótvárosi arcokra, az lázba hozta a szíveket és fenékig megnyitotta az erszényeket.

Íme, a megrendelt képek érvényesülésének titka. A retouche. A teljes, de a nagyon jól megválogatott igazság. A szem, amely szürke, vagy kék, mint a valóságban, de mindenesetre hódítóan csillog. A selyem, amely sustorog és a bársony, amely puha takaróul kínálkozik. Ez az alapja az előlegezett bizalmatlanságnak, amely azonban megbomlik abban a pillanatban, amikor adott, feladott témáról valaki nagyot, becseset produkál. Hiszen az építész, az iparművész mind feladatot kap és a megkötöttség nem válik kárára. A világért sem. Attól, hogy az állam szerződésileg biztosított érette hatvanezer koronát és talán a méreteit is megszabta, attól még egészen jó kép lehetne Beczúr Gyula milléniumi vászna és hogy bizonyos fejeket, portrékat, elhelyezést, sőt mozdulatot okvetlenül reá kellett fotografálni, ez sem zárja ki az artisztikus megoldás lehetőségét. A feladat azonban, ez a feladat, ez a megrendelés kétségen kívül nagyon nehéz. Valakinek nem sikerül, valaki nem tud többet vászonra varázsolni belőle, mint a hivatalos programot, valóban igazságtalanság volna megszólni érte. Mert a világ legnagyobbjai közül valószínűleg a legkevesebbnek sikerült volna. Viszont a legkevesebben utasították volna vissza a jó, meleg, állami hatvanezer koronát. A Benczúr-képnek sikertelen mivolta a legkevésbé meglepő, vagy bántó. Nem is katasztrófa, nem is baj. Ámde egy száraz hivatalos csoportkép-program egyszerű teljesítőjét babérral halmozzák el és olyan ünneplésben részesítik, aminőben például Szinnyei Merse Pálnak, vagy, hogy a történelmi festőknél maradjunk, Székeny Bertalannak, soha nem volt része. A tiszta művészi szempontok, a költői fellendülés, az intuíció, a csendes elmerülés, a nyugodalmas erő állandó emlegetése után megrohannak egy képet és jobbról, balról hihetetlen egyhangúsággal, verejtékes igyekezettel zengik dicséretét, holott abban a műben sem poézis, sem hangulat, sem erő, de még drámaiság sincs.

Ennyi szónoklatot, ennyi koszorút, ennyi elismerést maga Benczúr sem kapott ezelőtt. Holott nem tegnap óta fest. És van annyira objektív, hogy minden ismertebb képét, a Bachansnőt, vagy a Vajk keresztelését, vagy Budavár visszavételét a Műcsarnok tavaszi tárlatán kiállított milléniumi képnél jobbnak tartsa.

Egyik sem a mi zsánerünk. Túlságosan, káprázatosan ügyesek, egyformák, dogmatikusak. A halott anyaghoz görcsösen ragaszkodva szereti Benczúr a szint. De szereti. És érti és tudja és villanásaiban lehet gyönyörködni és lehet bámulni félelmetes, bár egyoldalú tudását. E régebbi képek után a milléniumi hódolás arcképezése igazi Benczúrnak se látszik. A merev alakokból hiányzik még az akadémikus lendület is és a régebbi jól táplált formák nincsenek sehol. A színek a szokottnál fakóbbak, nem virítanak úgy a selymek, bársonyok és e megkopás miatt még szembetűnőbb az összehangolás, a térbehelyezés hiánya. Drámai erő híján az alakok cselekedet és mozgás helyett ágálnak és kellemetlenül tolják előtérbe pontosan másolt arcvonásaikat. Nagykép, tarka kép, de micsoda szürke tarkaság egy régi szőnyeg fenséges nyugalomban tüzelő színeihez képest.

Ilyen régi szőnyegre, valami nagyságban és erőben hasonlóra gondol az ember, ha azon töpreng, milyen módon is lehetett volna a száraz és leverő program sivár adatait tartalommal megtölteni. Megcsinálhatta volna valaki, aki erős kézzel össze tud tartani még olyan hatalmas területen elszórt formákat és színeket is. Valaki, - hogy forradalmi szándékkal ne vádoljanak bennünket - például Székely Bertalan.

A hivatottak, a nagy stílus értékesebb mívelői közül mindenesetre kevesen elégedtek volna meg a fotográfus szerepének ilyen rideg betöltésével. Vajon, akik annyira értékelik a formákkal kifejezett gondolatot, tartalmat, eszmét, hogy találják meg a Benczúr képen? Hol a fenség és a nagyság, hol a történelmi levegő. A milléniumot mindnyájan átéltük. Az ezeréves évforduló nem halott anyag, mint a történelmi képek szokott színpadi sablon-gyűjteménye, hanem eleven valóság. A mélyebb és az emberibb hazafiságnak is felemelő megnyilvánulása és tiszteletreméltó látvány még idegennek is, ahogy méltó, vagy méltatlan utódok elmúlt évszázadokra, egy becses és érdekes fejlődésre visszatekintenek. És az emlékezésről, a múltak tiszteletéről festett képből épp a nyugalom, az erő, a méltóság hiányzik. Holott, ha a valóság bölcs megváltoztatását, ha stilizálást vár a millénium jelentőségét átérző ember a nagy jelenet másától, hát mindenestre az erő és a méltóság fokozását várja. A Benczúr kép stilizálása csupán annyi, hogy mindenki daliás, karcsú, arányos. Nincs egy kevésbé szabályos lábszár, - isten mentsen - egy jól kifejlődött pocak. Nincsen. És mégis, olyan hétköznapiak, olyan nem színpadi, hanem díszletraktáriak ezek a jól megkonstruált díszmagyarok. Oly kínos igyekezettel dobálják kalapjaikat és olyannyira megtanítanak bennünket a kiválóbb fényképészek mesterségének megbecsülésére.

Hisszük, hogy maga a feladat kínos volt Benczúr Gyula számára. Értjük, hogy mégis elfogadta. A féktelen ünneplő lárma azonban nem töltheti el örömmel. Ez a kép Benczúrra nem jellemző. A maga útjait is sokkal különb, sokkal egészebb és sokkal lelkével egybenőtt emlékek jelzik. Magyarországon csak primadonnáknak jár ki ünneplés. Zajos tapsokat a legritkább esetben kap művész. A mi népünk nem tapsol. Ha tapsol, íme, rosszkor tapsol és egészben az a vigasztaló, hogy nagy ünnepi kedvében nem csak a magyar művészek hosszú soraihoz, hanem magához Benczúrhoz is igazságtalan.