Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 8. szám · / · SZILASI VILMOS: PÉTERFY JENŐRŐL

SZILASI VILMOS: PÉTERFY JENŐRŐL
IV.

Igazad van, - szólt közbe barátom, hirtelen fölkapva fejét a kusza vonásokról, miket egy útszéli ággal irkált a porba, - igazad van, Péterfynek lényeges, egészen szembetűnő tulajdonsága, hogy távol igyekezett tartani magától minden elmélkedési hajlamot a dolgok szemléleténél. Tetszett neki a képekben való dúskálás, a rajongó elmerülés, a szüntelen elragadtatás a világ tarka szépségei láttán. Mert ez lényegileg nem más nála, mint elmélkedés nélküli elragadtatás, - mintha őseredeti naivitással tudná szeretni a dolgokat, miket gyermekkorában szeretett. Mintha nem élt volna semmit át azóta, hogy elmélkedés nélkül nyújtotta kezét a dolgok után s mintha nem lettek volna soha az elmélkedés és vágyódás keserű éjszakái. Engedjétek meg nekem ezt az észrevételt. Péterfy a legelmélkedőbb, legmagába vonulóbb emberek közül való volt, a leglelkiismeretesebbek közül. Olyan ember, aki szüntelenül érzi egész életének súlyát, - a napokéit, melyek elmúltak és a napokéit, melyek jönni fognak s minden tettét és minden szóét, melyet valaha átélt. Csekélység, de jellemző rá, hogy sosem tudta magát a legkisebb dologra sem elhatározni anélkül, hogy a legbántóbb fontolgatással ne kínozta volna magát s ne bántotta volna a tett után, a legnevetségesebb apróságok után a keserű szemrehányásokkal érzékenységét. Goethe mondja Eckermannak valahol Jena felé sétáltában, vagy a weimari park ősi platánjai alatt, vagy a kis faházikónál, mely örök mozdulatlansággal áll a végtelen nyugalomban, hogy életében alig volt egy-két nap, mikor keserű szemrehányással illette magát s mikor a kétségbeesés jóvátehetetlen nagy mulasztások egész reménytelenségével feküdt rá. Három-négyszer. Péterfy életében számtalan ilyen nap volt, s ilyenkor reménytelen tehetetlenséggel borult rá valamilyen képzelt mulasztás szemrehányása.

Ez az ember filozófusnak készült és ez is jelent valamit. Doktori disszertációja, mely sajnos nyomtalanul eltűnt, filozófiai volt és ezt az elmélkedési hajlamot megőrizte élete későbbi folyásában is. Én azt hiszem, hogy ez a tulajdonsága, melyet barátunk oly nagy elragadtatással, mint legfőbb erényét emelte ki, alapjában véve fogyatkozás volt nála. Ő nem volt ilyen ember, aki minden elmélkedés nélkül át tudta volna adni magát a pillanat érzéki benyomásainak; nem volt olyan ember, aki naiv eredetiségével, a gyermek kifelé markolásával szerette volna a dolgokat, amint természetesen vannak.

Hanem volt néhány ideálja, néhány nagy példányképe, elsősorban a görög művészek és néhányan az új németek közül: Goethe és Keller. Ezeket az embereket, Sofoklest és Aristofanest, Goethét és Kellert ő egy bizonyos sajátos szempontból nézte. Bennük, különösen Sofoklesben és Aristofanesben tényleg megvan ez az érzéki szépségek iránti hajlandóság és elkülönítési képesség, - az elkülönítés képessége minden érzelmi momentumnak a ténytől, melyhez kapcsolódik. De Péterfyben nem volt meg. Péterfy szerette ezeket az embereket és szerette ezt a tulajdonságukat, s Péterfy utánozni akarta ezeket az embereket s a tulajdonságukat, melyet szeretett. Azt hiszem, - bocsássatok meg, ha sértelek benneteket, vagy ha igazságtalan lennék, de meg kell ezt mondanom kiegészítésül mindahhoz, mit barátunk oly meggyőződéssel elmondott - azt hiszem, hogy Péterfynek ez az érzéki benyomások iránti szembetűnő vonzódása, ez valami magára erőszakolt sajátság. Péterfynek ez nem jó tulajdonsága, hanem hibája, mert hiba minden olyasmi, ami nem természetes. Ha valakit utánozni akarunk, mindig hazudunk magunknak s a hazugság bosszút áll mert ebben az esetben meg sem győzhetjük magunkat hazugságunkról. S ha valaki magának valamilyen tulajdonságot hazudik, amelyet csak másban szeret, - királyságot hagy oda, hogy elveszett szamarakat kutasson, éppen egészen megfordítva, mint a Kis fia Dávid.

Mert utólag még egy megjegyzést kell tennem arra is, amit egészben véve a szemlélődőről mondottál. Különbséget tettél realitás és fogalom között, tények és értelmi igazságok között, mintha lehetne e kettőt valamennyire is elválasztani. Plátotól nem tanultál semmit a görögség minden nagy szeretete mellett sem. Mért reálisabb, kérdezné ő főleg, a cseresznyefa, mint fogalmam a cseresznyefáról? Mért reálisabb egy történés, mint egy igazság? A fogalmakat realitásoknak nem tekinteni, az még érthetetlenebb nagy tévedés, olyan érthetetlen nagy tévedés, hogy a filozófia százados nagy okoskodásai mind e tévedésen buknak meg, de első sorban az empiristák, - mint lenne, ha valaki a fogalmakat tekintené reálisabbnak, mint a tényeket. Pláto ezt mondta, de korántsem gondolta így, mert sokkal nagyobb volt mindnyájunknál és sokkal emberibb érzékű, mint mi, akik meséket csinálni elfeledtünk. Pláto azt gondolta, hogy szüntelen mélységek, szüntelen nagy elvonások, szüntelen szimbolizálások, rejtett célzatok és kifejezhetetlen utalások mélységei fölött járunk s álmaink annyira összeszövődnek a valósággal s annyira a valóság részesei vagyunk mi magunk álmainkkal együtt, hogy bűn volna különbséget tenni közöttünk és az álom között, mert azok megvannak egyidejűleg és egymás mellett és poi ella e il sonno ad una se n'andaro - mondja Dante, - s a valóság és az álom egyazon pillanatban tűnnek el előlünk.

Az igazi szemlélődőnek, - az igazi platonikusnak, - mert az ilyen mélységek mindig platonikusak, nem szabadna különbséget tenni realitás és realitás között. Nézzetek meg egy szőnyeget, melyen térbeliségüktől, kiterjedésüktől, hátterüktől, múltjuktól és jövőjüktől, talajuktól, melyen járhatnak, sorsuktól, amelyben járnak, mindettől megfosztva tisztán fogalmilag szerepelnek az alakok. A szőnyeg szép, mert mindent fogalmilag ábrázol, azaz nem választ el fogalmat és képet. És én nem tudom, hol szabad valamit nem szőnyegnek tekintenünk és hogy szabad elválasztanunk, ami mindig összenő velünk és ad una se n'andaro.

Péterfy ezt nem tudta. Igazi realista, igazi szemlélődő nem intézhette volna a realismus szent nevében azt a támadást Jókai ellen. A reálista szeret mindent, ami van és nem tesz különbséget értékben a meglevők között. Ily páratlan jelenség, mint amilyen Jókai meseszövés, fantázia, csillogó, megáradó, gyönyörködési nagy féktelenség dolgában reálista szemében csak megragadó szép lehet és épp oly természetes, mint minden természetesség, mit a valóság elhatárolhatatlan nagy végtelensége nyújt. Fogalom és tény, álom és nem álom szempontjából nem tehet különbséget a valóságok között, aki szeretetében él teljes melegségével. És aki különbséget tesz, az pártember, - az nem merül ki a dolgok érzéki szeretésében - pedig te azt tartottad jellemzőnek a szemlélődőre. Igazad volt: szemlélődő csak az, aki csupán érzékileg szeret mindent, de hozzá kell tennünk érzékileg az érzékeken kívül eső dolgokat is, melyek realitásokká lesznek érzékeink előtt, mihelyt szemben állunk velük.

A filozófus és művész helyzete nem változik én szerintem sem. A filozófia és a művészet sem tudja szeretni érzékileg a dolgokat, legalább a görögök óta nem. Plátó még tudta, mert ő egy személyben volt filozófus és művész s egy személyben szemlélődő, - de utána a rationalismus és empirismus iskolás fogalmakat dobtak ki elébünk és sok mindenhez hozzászoktattak. De egyszersmind leszoktattak a mesecsinálásról, az álomlátásról és arról, hogy szőnyeggé tegyünk mindent és szőnyegekkel övezzük lakásainkat akármerre járjunk.

Péterfy értette a görögöket és utánozni akarta őket. Nem akarom, hogy félreértsetek, ha erősebb szavakban beszélek, de gondoljátok meg, hogy kiegészítésül akarom elmondani mindezt ahhoz, amit barátunk kifejtett. Nekem meggyőződésem, hogy ott Siennában, Girgentiben és a Tátrában Péterfy helyzeteket erőszakolt magára, úgy tett, mint mindnyájan, mikor meglepő, nekünk új, de már régen nagyszerűnek ismert helyzetekben elragadtatást erőltetünk magunkra. Tisztán azért, mert tudjuk, hogy ez a helyzet elragadtató. Péterfy megtanulta a görögöktől, mily fenséges naiv elragadtatással élvezni helyzetek és tények érzéki benyomásait, - de mindig látni, hogy ő csak utánozza őket, erőszakolja magára a közönyös érzékiséget és a kritikátlan elragadtatást. Ilyenkor, mint a Mireio olvasásánál, látni leginkább, mennyire ráerőszakolta magára viselkedését és mennyire a becsvágy rajzolta meg arcának külső kifejezését.

Milyennek látom őt e kifejezés mögött? Nehéz dolog megértenünk az embereket álarc nélkül, mert szüntelenül hordozzák s mert - mondja Plátó egy sejtelmesen érthetetlen meséje - minden képük csak álarc, akárhogyan hordozzák is. De Péterfyt érzem. Érzitek ti is mindnyájan, mikor a sokféleségre hivatkoztok, mely benne annyira összeszövődik, hogy köszönettel tartozunk barátunknak csak azért is, mert megkísérlette kifejteni. Péterfy a legmeghatóbb elmélkedő és nagy álmodozó. Én, ha azelőtt gondoltam rá, mindig úgy hittem, hogy könnyes nagy szemei vannak, amelyek a végtelenségbe néznek, hogy ott keressék meg újra a képeket, miket egyszer az eltünedező élet ringatott eléjük. Nagy álomlátónak hittem, aki nem él a valóságokban, hanem élni hagyja őket magában, és ha megszólaltat hangokat, azok sem a valóság hangjai, ámbár feltűnően hasonlítanak hozzá. Álomlátó, aki elkülönít és választ és szeszélyesen izgatottan és kiszakítva fogalom formában lát fölfakadni képeket. Tényleg ezek a képei legszebbek mindig dolgaiban, - de nem az érzéki szemlélődő képei; ezek az álom képei, mert el van tőlük különítve minden, ami nem az álmodóé, ami nem fontos és nem kedves az izgatott szemek előtt, melyek a képeket látják. Az álom képei nem sokban különböznek a valóság képeitől, csak annyiban, hogy az álom képeinek valósága az álmodóban van. Kevesebb elemből vannak összeállítva és más az elemek csoportosítása, - de ez csak formai különbség és arra való, hogy a valóságot szorosan összekapcsolja az egyénnel, amit a külső világ tényeivel lehetetlen. Így egész egységessé lesz a világ és az érzékelő, amint egységes az ember és az emberi sors, - s a világot úgy látja az ember, mintha saját maga lenne, s úgy használhatja saját maga kifejezésére, mintha szava lenne a világ vagy vonala, vagy más valami eszköze.

Péterfynek minden képe ilyen. Átélte őket, de végigelmélkedett rajtuk, míg platonikussá lettek benne, s akkor álomképekké lettek és összenőttek vele és olyanok lettek neki, mint a szó vagy mint a vonal, - eszközök arra, hogy kifejezze magát velök. Így állt közelebb a filozófushoz és a művészhez, mint a szemlélődőhöz, - de szemlélődő akart lenni és így nem lett egyik formában se egész. Valami nagyszerűség van azonban magában abban az álomlátási képességben is, mely a szemléleti szépségekhez megtévesztően hasonlítva, tetetett modorán untalanul átcsillámlik. Hibája is szépség, - de még szebb az az egység, melyben összefűzte a tényeket saját magával, - úgy, hogy a kifejezés annyira idegen lett tőle, hogy akár szemléleti képnek látszik, de kifejezése maradt mégis olyannyira, hogy hozzá alakult egészen és fogalom lett.

Ebben filozófus és költő is; nem tudom megmondani melyik lehetett volna inkább, ámbár titkos sejtelmem, hogy filozófus talán. Melyik lehetett volna inkább? Talán semmi sem lett volna e hazugság nélkül, ami, megvallom, azt hiszem, oka volt egész élettragikumának. Mert minden hazugság ártalmatlan, amit másnak hazudik az ember. Amit magának hazudik, az tragikummá válik föltétlenül.

- Mindnyájan hallgattunk és mindnyájan gondolkozóba estünk. Nőtt a meleg és fogytak az árnyékok és lassanként elbágyadt minden, ami előbb féktelen ifjúsággal virult. Csak a tücskök szava nem halkult a szikkadó fű között.

- Vége. -