Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám · / · KÁDÁR ENDRE: ÖRÖKIMÁDÁS

KÁDÁR ENDRE: ÖRÖKIMÁDÁS
1.

Jött két fiatalember a nyárvégi alkonyatban, csendes szájjal, fülelő szívvel s annyi év után, hogy újra összetalálkoztak, szerettek volna és próbáltak oly bensőn beszélgetni, mint valaha.

Hort, - mondta az egyik, új ruha volt rajta s mert nagy nyár volt még- sohasem lesz ősz - tele lelkesedéssel beszélt: Hort, én eddig egyebet sem tettem, mint fogadkoztam. Ha jó ruhám volt, ha sütött a nap, fogadkoztam. Aztán züllöttem... Én beleundorodtam már ebbe... meglásd... A jövő hónap elejétől új életet kezdek.

A másik hallgatott. Az Andrássy-út kavics járóján egy fiatal fiú ment el mögöttük, visszafordult és utána nézett.

Megfogta barátja karját:

- Kérlek: jöjj vissza!

- Minek?

- Egy fiú arcot láttam, azt akarom megnézni...

- Megbolondultál? - szólt ingerülten a másik.

Valamit mormolt, valamit gondolt és hogy barátja várakozólag nézett reá, kezet nyújtott neki. Hort ekkor gyorsan utána indult a fiúnak, de elvesztette a szeme elől.

- Kár, - mondta tiszta sajnálkozással és mindjárt utána tette, anélkül, hogy előre tudta volna, mi hagyja el száját; - fanyarul mondta:

- Engem megesznek az asszonyok!

A körönd táján járt. Ott letért. Oly utcákra került, amelyekben villák hallgattak nagy csendben, ember se járt az utcákon és görnyedt álmok ültek el - ha felnézett rájuk - a kőlábas kerítéseken. Kiért a ligetbe. A sarkon egy fa árnyékában egy férfi és nő állott. Hort már messziről meglátta őket. Megállott, egy kerítésnek támaszkodva és várt addig, amíg az asszony a gázlámpa udvarába lépett.

- Csodálatos, - mondta és rögtön elébe suhant egy asszony arc. Látta Párizst fényben mögötte - százados poros szemfedőjét felemelte arcáról: elandalodott és ekkor gondolta elmondani: "ha ez az asszony (annak nézte,) bankintéző felesége, az urát egészen utálná és egy író, vagy más ilyesmi, szeretője volna, nem annak az izomembernek és ha szeretője kedvéért szenvedővé tenné arcát, vagy igazán is szenvedne, akkor olyan lenne, mint...

- Ki is? - összeráncolta homlokát, kereste emlékében, de az utána való keresésben elfeledkezett magáról. Azok ott közel hajoltak. Két egészséges piros arc - a férfi katona volt civilben - egymáshoz hajolt és durván megcsókolták egymás száját. A katona sokszor az asszonyét.

- Mint egy szőrös, nyúlós bogár, a rózsa szirmán... - érezte és borzongva összerázkódott. Ment a ligeten keresztül. Hulló csillagok húztak által emlékén, tűnő fénnyel felragyogtak, aztán eltűntek a látóhatáron. Eszében járt egy kép, egy parasztról készült portrait, az arca széles volt, a falu, a föld szomorúsága alvadt rajta. A nemes fiú arc, amit ma látott. Őszi rózsák és krisanthémumok, amik egy ablakban szomorkodtak, szomorú, negyven év körüli férfi hajolt ki mögülök. Valaha látott szoba intim összhangja úszott előtte és lágy elomló redőkbe szedett, testre szabott kosztümön fáradt el pillantása, amelyet egy olyan asszonyon látott, akinek remek torzója volt, hátulról látta és így nem láthatta az arcát.

- Minden szép... - szólalt meg benne az illattal terhes est. Már utcájában járt, már a palafedeles kis svájci ház előtt, ahol lakott.

A zsebébe nyúlt a kapukulcsért. Mást húzott elő, egy ékszertokot. Vigyázva felnyitotta s a bársony sötét mezejéből rögtön egy piciny gyémánt gyulladt fel, vakító fehér fénnyel. Égett, szinte füstölögve. Magnetizálta tekintetét és mennél tovább nézte, annál jobban belevakult. A gyémánt aztán egy hervadt asszonyfejjé változott.

- Vérdíj - mondta magának csendes kétségbeeséssel a fiú és arra gondolt, hogy el kellene dobni.

A zsebébe nyúlt, újra kinyitotta az etuit, sokáig nézte, aztán benyitott a kapun.