Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 23. szám · / · Fenyő Miksa: Jób Dániel

Fenyő Miksa: Jób Dániel
II.

Lírizmusáról. Milyen vadul hömpölygő, partokat szakító, árjával mindent maga alá temető líra. Ami sebet a múlt csak behegesztett, ami sírhalmot virággal borított: mindnek fel kell szakadnia. Rég elsírt zokogások forrását nyitja meg; rejtettebb, panaszosabb, beethovenibb zokogást, mint amely a Hajnali madarak-ból felsír, még sohasem hallottam. Amikor az élet megtépett, megsanyargatott legényei "szent fásultsággal" szembe mennek a hajnallal. "Fölültem, szétnéztem és mindenféle, régen hallott riadókat hallottam. Ó szép, züllött élet - gondoltam ekkor, de szinte orozva, mintha magam előtt is titkolni akarnám -; ó szép, életen kívül való élet, amelyet libabőrösen, fogvacogva és fölégve élek; ó mélyen kék ég, amely igazán csak ilyen hajnalokon vagy szép; ó késő lefekvések és késő, esti ébredések, borzongó testtel; pislákoló lámpák; nyitott szomorú ablakok; gőzölgő utca és mindaz, amire boldogtalan szemem ébred; ó munkából jövő igavonók; ó korcsmában megvert mesterlegények és daloló cselédlányok; kitett vasalók, por, csöngetés, zűrzavar, ho-ó-oppozás és harmonikaszó; ó drága semmi, amely zokogva betemetsz; ó szép, züllött élet és minden nyomorúságaid!... és így. Hogy minek húzom - gondoltam. Minek? Kiért? És meddig? ezek a lomha madarak. Ezek a fölkóválygó madarak. Hajnali riasztók. Tépett madarak." Egy értékes egyéniség magányossága és e magányosságnak finom hangszerelésű monotóniája, mozdulatainak merész szépsége, ez az, ami ebben a lírában a leginkább megejt, megriaszt, leigáz. (És hogy megzokogtatni tud, hogy keserű álmok vércseseregét rebbenti fel körülöttünk, szárnysuhogásukkal felriasztván a mi magányosságunkat.) De a legfontosabb: hogy egy értékes egyéniség lírája. Aki a külső világból csak azokat a mozzanatokat fogadja be, melyek vele - az ő túlfinomult ízlésével, az ő vágyaival, szenvedélyeivel - úgyszólván egy nívón állanak s amelyeket épp' ezért áthasonít, lírává nemesít. Mily gyönyörűen tudja kihallgatni ennek a sokhúrozatú benső életnek minden finom megnyilvánulását, a legfinomabbakat, amiket mások (kiváló költők is) már csak szimbólumok formájában sejtenek meg és fejeznek ki. Kérlelhetetlen az önanalízisben, biztos nézésű a szépségek meglátásában és - ami tökéletessé teszi a művészetét - biztos kezű a megírásukban.