Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 21. szám · / · Figyelő

Ignotus: Thalia rediviva

A Thália, mely rövid fennállása alatt... vajon számot adtunk-e már magunknak arról, mit jelentett volt ez a fennállás? Nem lehet azt mondani, hogy annak idején a Tháliát akár a közönség, akár a kritika elkényeztette volna. A közönségnek csak egy kis töredéke sportolt azzal, hogy észrevegye, a kritika pedig ingadozott (magamat is beleértve) az előkelő észre nem vevés, vagy a közt a túlságos jóakarat közt, mely mint a cuvette melege, azt akarja bebugyolálni, akit idétlennek érez. Pedig a Thália minden volt, csak idétlen nem. Inkább nagyon is kiérett, nagyon is szükséges - mint mondani szokás: a levegőben levő volt, csak éppen fogyatékosan, tökéletlenül, egy csöppet dilettánsan öltve testet, mint nálunk minden, ami már megérett s amire szükség van. Nincs ország, melyben a hivatalosság s a megérkezettség oly kevés kötelességet érezne, mint erre mifelénk, az idők s az óhajtások változása iránt. A tegnap hivatalnokai és haszonbérlői sehol ennyire felségsértésnek nem tekintik, hogy a ma másképp mer érezni, mint a tegnap, s hogy a tovább élés további munkát jelent. Nálunk minden miniszter, igazgató, professzor, költő vagy színész mind csupa Józsué, akinek ha egyszer felvirradt a napja, mindjárt meg is szeretné állítani, hogy ne mozogjon tovább, semmise mozogjon s őneki se kelljen többé megmozdulnia. S nemcsak a hivatalt, az üzletet is bottal kell kergetni, hogy új nyomon járjon. Egyre sír, hogy nincsenek aranybányái, de nem teszi a lábát kiaknázatlan területre. Így aztán az új dolog, ha még oly megérett, jó, szükséges és kilátásos is, azokra marad, azokra a kevesekre, akiknek vagy nincs veszíteni valójuk, vagy annyira fanatikusak avagy fiatalok, hogy nem félnek semmi veszteségtől. Így volt a Thália egy kissé dilettáns vállalkozás üzletnek is, színpadnak is, irodalomnak is. Legalább is: ennek tetszett. De hogy valójában mi volt és milyen volt, az ma látszik meg, azon, hogy ki mindenki és mi minden él abból, amit Tháliának köszönhetni. Mindenekelőtt: miután már egyszer megvolt, megcsinálták és kipróbálták, egy igen jó üzlet és igen jó színház él belőle, a Magyar Színház. Minden, ami a mai Magyar Színház: hang, játékmód, irodalmiság és, viszont, a színpad bátorsága, továbbá színészek, rendezés és darabok: mind a Thália hagyatékából valók, vagy az ő megpendítéseinek továbbvitele. Lengyel Menyhértet a Tháliának köszönhetjük, s Lengyel Menyhért nélkül aligha írja meg Drégely Tamás A Szerencsefiát, Garvay Andor A Pénzt. Hogy ma másképp kell játszani még a Vígszínházban is és másképp kell színházról írni még a Budapesti Szemlébe is, mint lehetett tegnap: ezt is a Thália tette. Az egy év alatt, amíg hatósági mesterkedések miatt rejtezkedő halott volt, üzlet, színpad, irodalom és kritika megosztozott a hagyatékán, mint a Krisztus palástján. Szinte félő volt, hogy pucéron marad, mire újra nekifog a megváltásnak, majdnem hogy jászolban, mindenesetre olyan színházi helyiségben, mely istállónak sem volna alkalmatlanabb, mint amilyen színháznak.

De most már legyünk okosak s ne akadjunk fenn külső és apró tökéletlenségeken. Egyszer már bebizonyosodott, hogy a Thália okosabb és értékesebb volt, mint legtöbben, akik nem hittünk benne vagy agyontámogattuk. A Thália, mely első rövid fennállása alatt szerény méreteiben mégis, mint most már megítélhetjük, forradalom volt színpadunk történetében, az idén újra munkába fogott, még rosszabb körülmények közt, mint először, mert időközben elszedték tőle néhány jó színészét s tovább adták íróit, újításait és kitalálásait. Sebaj. A fiatalság, a tehetség s az igazság kifogyhatatlan és kifogyhatatlanul rekreálódik. Van e körül a színház körül egy pár lelkes ember, egy pár fiatal, szerény, de tudatos és kitartó ember, aki tudja, mit akar, ért ahhoz, amit akar és meg is tudja csinálni. Hevesi Sándort elvitte a Nemzeti Színház, Márkus Lászlót elvitte a Magyar Színház, most Bánóczi László a rendező és a spiritus rector, aki még ma is annyira ifjú ember, hogy nem is lehet elgondolni, mily fiatal lehetett három év előtt - s máris egy pár előadás után, meglátszik, hogy a kis trupp kitűnően van összeválogatva s a rendező vezeti az előadást. A színészek közt már nincs különbség régiek és újonnan felfedezettek, feltűnő tehetségek és kisebb utiliték között: együtt játsszák meg a darabot, s a darabot játsszák, nem szerepeiket. Már adták az Ibsen Kísérteteit, s mindjárt különben, mint a Zacconi truppja, bár tihanyi, aki Oswaldot adja, akármily tehetséges, nem az a zseniális fajta színészember, mint Zacconi. Ellenben Novelli fajta, vagyis a mesterségben kitűnő színész Kürti, aki, bár egy kicsit vastagszövetű egyéniség olyan kiváltképp intellektuális szerephez, aminő a Strindberg Apa darabjában a kapitány, de a Szemere György Siralomházában, ebben a pompás, bátor, sajátos és igazán magyar kis darabban úgy adja a magyar parasztot, ahogy megjátszani nem igen tudja más, megírni is csak Jókai tudta. Ezt a fajta magyar nemzeti népiességet: ezt, amely követelődzés, tolakodás és negédesség nélkül valóban az, valóban művészi kifejeződése egy sajátos, népi egyéniségnek: szívesen dörgöltetjük orrunk alá mi nemzetietlen kozmopoliták. És gyönyörűséggel látjuk a Thália színpadján s látjuk e színpadon azt, amin magunk is csüggünk és mindenütt és mindenkivel szemben csakis ez az, amit akarunk: hogy minden szépség előtt tárva álljon a kapu s a művészetre csak egy cenzúra várjon: a becsületesség s a jóhiszem próbája. A Thália egyelőre kétfelől van lekötve; egyfelől szegénységben vergődik, másfelől alkalmazkodnia kell ahhoz, hogy csak munkáselőadások tartásával tud egy ideig megállani. Ez a második kényszerűség nem baj; az ébredő munkásközönség máris értőbb közönsége az igazi művészetnek, mint volt annak idején az ébredő polgárság, mely Goethe-t unta és Kotzebube-t imádta, s az új fajta közönség új természetű nyomása új fajta szépségeket fog a művészetből kikényszeríteni. A szegénység pedig a közönségen múlik, hogy ne tartson sokáig. Ezer és egy példa mutatja, hogy van már nálunk közönség, csak ki kell böjtölni, míg megembereli magát. Kiböjtölésben pedig a Thália emberei még nagyobb művészek, mint a színházban, a közönséget meg az unalom is ráhajtja majd, hogy egyet nyújtózzon végre, s oda nézzen, ahol van mit látnia.