Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 20. szám · / · Figyelő

Lengyel Menyhért: Grasso

Mikor a színész-munka - különösen Németországban - mind határozottabban ipari jelleget ölt, mikor verejtékes igyekezettel, roppant szorgalommal s kétségbeejtően pontos számítással dolgozik színész és rendező és mindent kieszelnek, mindent kitalálnak, mindent összestimmelnek; hangulatokban, árnyalatokban, színekben, összjátékban immár a legtökéletesebbet kezdik produkálni, amit ész és igyekezet és germán szívósság csak létrehozni képes, akkor íme messze délről, a napsütéses Szicíliából felvetődik ide egy színészcsapat, egy szabad és kóbor banda, híján minden különösebb tanultságnak, minden újfajta eszköznek, nem támaszkodva sem dekoratív hatásokra, sem a modern színpad ezer más segítő eszközére és ez a tanulatlan komédiás banda nagy sikereket arat s az emberek valami felszabadulásfélét éreznek.

Egészen bizonyos, hogy Grasso és az ő szicíliai csapata nem iskolákban tanulták el a színjátszást, melynek elméletéről aligha van fogalmuk. És nem is törik rajta a fejüket. Valószínűleg nem olvasták el Julius Bab legújabb dramaturgiai munkáját s kutyába sem veszik, miféle áramlatok kergetődznek a színpadi művészet világában. Ők primitívek, nem támaszkodhatnak másra, csak a velük született tehetségre. No és ez van bőven. Ezek született színészek. A földből nőttek ki, színészekké kellett válniok. S az ő földjük jó föld, tüzes nap süt rá, tiszta kék tenger és tiszta kék ég öleli körül. Ott értek és forrtak ki, mint lángoló boraik, melynek zamatjából és hevétől van valami az ő temperamentumukban. A vezérük, Grasso, hihetetlenül kedves, temperamentumos, sugárzik belőle a férfiasság s úgy buggyan ki belőle a kedély, mint egy színültig megtelt serlegből a pezsgő. Nagyszerű színész. Ragadja és röpíti a temperamentuma, de - ahogy mondani szokták - igazán szívvel és lélekkel játszik - egész testével belemegy a játékba s amit aztán az ilyen rendkívüli hevületében csinál, az megnézni való gyönyörűség. Itt, Berlinben, egy külvárosi színházban játszanak, alig van valami díszletük, rossz darabokat adnak elő, de mikor Grasso a színpadon van, az ember mindent elfelejt, úgy hatalmába keríti ez a nagy egyéniség.

A Novellik s Zacconik fajtájából való - hiszen ő is olasz - de mégis merőben más. Nem nagy számító s nagy komédiázó, nem kulturált és átmívelt, nem veszi fel a nagy színészi álarcot s nem búvik bele az ábrázolt alak lelkébe, hanem ahol lehet, magát adja, s amikor ezt a darab megengedi, ott nagyszerű dolgokat csinál. Igazi naturalista színész, nem abból a kellemetlen fajtából, amelyik mindent megcsinál, mert meg tudja csinálni, mert az arca s a teste s a roppant színészi készsége be van rá rendezve - hanem naturalista, mert a természetes ösztönei szerint s főképp a szíve s lelke igaz indulatjai szerint dolgozik. S néha a kezének egy hirtelen mozdulatában, egy hangjában, egy gyors felugrásában több minden van, mint a talmi-naturalisták minden ezermesterkedésében.

Mondom, valami felszabadulásfélét érez az ember, ha őt látja. S mennyire hasznos ez a felszabadulás. Mily jó néha visszatérni az ősi forráshoz, a tiszta tehetségek primitív játékához. A naiv kedélyhez, s az igazi természetességhez. Az ember már-már hajlandó volt azt hinni, hogy az egész színészet, az egész művészet oly komplikált, oly nehézkes, oly agyafúrt, annyira ipari, hogy ezentúl csak kiválóan szorgalmas és csak az iskolákban kitűnő osztályzatot nyert elsőrendű tanulók bocsáthatók e pályára. Akik mindent elolvasnak, mindent megtanulnak és mindent megcsinálnak, amit csak lehetséges. Azonban egy dolog mindig lehetetlen lesz nekik: a szívük mélyében meghatni és megragadni az embereket. Ez az egy mindig a született tehetséges emberek részére lesz fenntartva. Amilyen Grasso.

(Berlin)