Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Jérôme et Jean Tharaud: La ville et les champs

Ha olvasná M. Thiaucourt ezt a pár sort, biztosan goromba levelet írna hozzám. Lenne is rá oka. Én tudniillik tréfás bevezetésnek szántam őt ezekhez a sorokhoz, melyekkel röviden le akarom tárgyalni ezt az 1870-71-es két elbeszélést.

Monsieur Thiaucourt egyetemi tanár egy vidéki városban. Tudós fejnek való görög meg latin írókat magyaráz, sőt, mint hírlik, olvassa is őket. Polgári foglalkozására nézve hazafi. Ennek bizonyítéka kezemben is volt vagy egy éve: egy litografált egyetemi jegyzet. A dolog rendje az volna, hogy Martialis 12. epigrammjáról szóljon, azonban a német-francia viszonynak van szentelve. Sok mindent elmond, bebizonyít. Talán azt is, hogy a németeknek nem volt joguk legyőzni a franciákat 70-ben.

Mert a francia jó fej. Nem felejt hamar. És a Concorde-tér Strasbourg-szobrán egymást váltja fel a sok koszorú, szalagján a "quand męme"! Egy francia barátom, akiből hazája közhangulata úgy árad, mint nőkből az illatszer, azt állítja, hogy amelyik percben a németeket valahonnan megtámadják, rögtön rajtaütnek Elzászon.

Még jó, hogyha irodalmilag emlékeznek vissza, mint a két Tharaud. Ennél is jobb, ha az irodalmi mű nem hazafias célzatú.

Ilyen tisztán művészi dolog a "Város és a rét" is. Két családi dráma vagy tragédia. A Városban a Commune idején hatalomra vergődik Bégis, a könyvkötő, a Cadras-család régi barátja, Cadrasné hű bámulója régóta. Mint közoktatásügyi delegált, hatalmának utolsó percében írja alá Cadrasné tanítónői kinevezését. Tudja, hogy vége és aláírja az aktát, mert szereti az asszonyt. Elfogják a nőt, a férjet. Cadras-t, a "rend barát"-ját, a békés embert, főbe lövik hamarosan. A nőre is ez a sors vár, de megszabadítja egy fiatal tiszt, akinek legénykedése siettette Cadras halálát. A hazasiető asszony, akitől a gyerekek az apa után tudakozódnak, sírva borul rájuk...

A második elbeszélésben Prégord kurtanemeseinek önző kis csoportja járja a bolondját. Egy öreg, furcsa nemzetes asszony egyik fia katonának megy, a másikat agyonveri az izgalmas időben az urak ellen elkeseredett parasztság egy részeg vásári csoportja. A nemzetes asszony minden bűnöst felkutat, törvény elé állítja őket tömegesen és örül a négy főcinkos vérpadról leguruló fejének.

Hát tulajdonképpen nem ezekért a mesékért említem meg a könyvet. Van benne, ami igen ínyemre esik. Higgadtság. Olyan nyugodt hangon beszéli el a két kicsinyes körülményű tragédiát, mintha görög idillt vágna puha márványba. Meg még egy. Olyan lüktetve ugrálnak el az ember szeme előtt alakok, események, mintha mind megannyi mozgófénykép volnának. De mindegyik bevégzett kerek.

Az egészet csak azért mondtam el, hogy aki olvassa, el ne ugorjon fölötte a szeme. - Magyarom! Olvasd, van benne kép is.