Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám · / · Lukács György: Stefan George
Az impassibilité legendája! Nem menekül meg előle senki, aki nem akar minden ember minden kis örömében, minden kis bajocskájában résztvenni, aki nem hajlandó minden kis város piacára kiállni, hogy döntéshez segítse az ő izgatóan fontos kérdéseiket. Mindenki, akinek lelki élete nem olvad fel abban, ami közös mindenkivel, mindenki, aki nem a tenyerén hordja a szívét és legfőképpen mindenki, akinek még komoly munka a művészet, aki magában zárt költészetet akar adni, olyat, amely maga egy külön élet, amelyből nem vezetnek utak kifelé, ami nem támaszkodik közös hangulati előzményekre és nem kíván semmit az olvasótól, csak azt, hogy tudjon olvasni. Márványhidegek voltak ezért a Goethe hisztériától széttépett Orestesei és Tassoi és mert találó jelzőkbe zárta be gyötrelmeit, senki sem hallotta a Baudelaire lihegő zokogását. És most, Grillparzer és Hebbel, Keats és Swinburne, Flaubert és Mallarmé után Stefan George van a soron. Ma ő a "hideg" költő, aki távol áll az "élettől", akinek nincsenek "élményei", akinek versei "olyanok, mint a szépen csiszolt kristály-kelyhek"; akit tisztelnek a céhbeliek, tanácstalanul bámulnak, akik sokan vannak és akit igen kevesen szeretnek igazán.
De mit jelent ez a hidegség, ez az impassibilité, amiről annyit és olyan állandóan beszélnek? Bizonyos, hogy egy ennyire ismétlődő érzésnek mély lelki alapjai kell hogy legyenek, de épp oly bizonyos az is - ezer dokumentummal igazolható -, hogy ami tegnap hideg és bántóan objektív volt, annak rejtett líráját sokan megsejtik ma már és holnap talán túlságosan lágynak, túlságosan mindent elmondónak, nagyon is szubjektívnek és lírainak fogják érezni. Olyasvalami ezeknek a fogalmaknak az ingadozása, mint a klasszicizmusé és a romantikáé, amikről már Stendhal feljegyezte, hogy minden romantikus volt és minden klasszikussá lesz; a klasszicizmus a tegnap romantikája, a romantika a holnap klasszicizmusa. És éppen így impassibilité és szubjektivitás, hidegség és melegség között is csak időbeli különbségek lennének; más szóval: csak fejlődéstani, csak történelmi kategóriák volnának, nem esztétikaiak. - Igaz-e ez? Azt hiszem - amennyire csak lehet, rövid szeretnék itt lenni - arról van itt szó, hogy az olvasó saját érzéseit az élettel szemben egybeveti az írónak saját világával (szerinte!) érzettekkel és a hidegség vagy melegség azon különbségét, amit így a kettő között, azonosítani igyekezvén őket, érez, belevetíti az íróba magába. És így minden író, aki valakinek vagy valaminek pl. elmúlását szükségesnek, hasznosnak és nem siratandónak látja, egy olyan causalitásba kapcsolván bele, melyet közönsége még nem érzékel egészen spontánul, hideg benyomást kell hogy tegyen és rögtön megszűnik ez az érzés vele szemben, mihelyt - az olvasó életében - általános elismert és mindig érzett szükségszerűséggé válik, ami egykor a maga izoláltságában felháborító véletlen vagy sorscsapás benyomását keltette. És ez minden érzésváltozásnál így történik. Ez persze nem a művészet szempontja. A művészet: szuggesztió a forma segítségével és ez a félreértés nem kell hogy vele összefüggésben legyen és egy igazán szuggesztíven megírott dolognak hatását nem is akadályozhatja meg, vagy mondjuk inkább (itt nincs tér ezeknek kifejtésére) nem mindig akadályozhatja meg; de módosíthatja és mindig módosítja is. Ez a kérdés tehát nem a művek értékének kérdése, inkább a művek szociális elhelyezkedéséé; annak az útnak története, amit egy írásmű a romantikától a klasszicizmusig, a bizarrságtól a fenséges egyszerűségig, a naturalizmustól a stílusig, a hidegségtől a melegségig, az exkluzivitástól a népszerűségig, az impassibilitétől a confessióig (és viszont) megfut; körülbelül úgy, ahogy a nap reggel "felkel", délben "magasan áll" és este "leáldozik". Talán látni fogjuk még a Madame Bovaryt felsős lányok kezében, Ibsen talán nem is olyan sokára ki fogja szorítani Schillert az önképzőkörökből és - ki tudja? - talán népdalok lesznek a Stefan George verseiből is.
Tehát a George hidegsége: a mai olvasók olvasni nemtudása; kombinálva egy csomó - sok embernek már - feleslegesnek érzett szentimentalitással. Hideg: mert a tragédiái olyanok, amiket nem érez még tragikusnak a mai átlagember - és ezért azt hiszi, hogy azok a versek csak szép rímek kedvéért íródtak; hideg: mert a rendes líra kifejezte érzések nem játszanak már szerepet az ő életében.
Valamikor talán mégis népdalok lehetnek ezekből a versekből is...
Talán. Mert az elzárkózottság, az "odi profanum" nem mindig csak történelmi és így véletlenektől is kormányzott sorsa egy-egy költőnek, sokszor, a legtöbbször az író egyénisége és kora viszonyainak oly szoros és oly mély egymásrahatásából jött létre, hogy a legbelső, az utolsó, a mindent eldöntő formai problémák belőle nőnek ki és egy ilyen exkluzivitást nem változtathat meg soha időknek - és vele érzelmeknek - múlása és változása.
Vannak írók, akik csak tartalmilag állnak izoláltan korukban és vannak esztéták; vagy hogy pontosabb legyek: van szociológiai és van pszichológiai l'art pour l'art. (Amikkel persze csak két pólust jelöltem meg: ezer átmenet van benne közöttük.) - Ki az esztéta? Goethe megérezte, talán ő a legelőször és le is írja egy Schillerhez intézett levelében: "Leider werden wir Neuern wohl auch gelegentlich als Dichter geboren und wir plagen uns in der ganzen Gattung herum ohne recht zu wissen, woran wir eigentlich sind, denn die specifischen Bestimmungen sollten, wenn ich nicht irre, eigentlich von aussen kommen und die Gelegenheit das Talent determiniren". Ez az! És talán felesleges is hozzátenni: esztéta az, aki olyan időbe születik, amelyből kihalt már a racionális formaérzék, amely a formát csak mint valami történelmileg készen kapottat és így egyéni hangulat szerint kényelmeset vagy unalmasat ismeri és aki ebbe nem bír belenyugodni és nem hajlandó változatlanul átvenni a más lelkiállapotok kifejezésére létrejött formákat, sem pedig feldolgozatlanul, nyersen elmondani érzéseit, ami minden nem művészi kornak oly kedves és szimpatikus; de, aki - amennyire tudja - megkonstruálja magának a "spezifische Bestimmung"-okat és önmagából teremti meg a tehetségét determináló körülményeket.
George esztéta, ebben az egyedül valamit jelentő értelmében a szónak. Esztéta és ez azt jelenti, hogy ma nem kellenek senkinek se versek (vagy jobban mondva: igen kevés embernek kellenek és ezek nagy részénél is rendkívül homályos és bizonytalan ez a szükséglet) és így neki önmagában kell megtalálnia minden, a más ideális olvasóra (aki talán nem is létezik sehol sem) biztosan ható verslehetőséget, a mai vers formáját. És ha mindez - bármennyire igaz is - majdnem semmi érdemlegeset sem mond az ő igaz mivoltáról, talán mégis eltakarítottunk megteendő utunk elől egy párat abból a sok üres frázisból, amit róla olvashatni. Félek, olyanoknak is írok, akiknek csak ezek jutottak el eddig róla és belőle...