Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám

Telekes Béla: Új Mizantróp-fordítás

A Franklin-Lampel könyvkiadócég "Remekírók Képes Könyvtára" című vállalatának utolsó Moličre-kötetében a jövő év elején fog megjelenni s körülbelül ugyanakkor a Magyar Színházban színre is kerül majd ez az új Mizantróp-fordítás, amelyet íme folytatásonként már addig is megismerhet a Nyugat olvasója. [*]

Szász Károly avult, rímtelen fordítása után megvan tehát mai nyelvű, rímes magyar szövege a nagy francia emberismerő e művének: ennyi az egész, amit jelzésül és megkülönböztetésül elébejegyezni ha nem is okvetlen szükséges, de talán mégis illő, vagy célszerű.

A szerkesztő azonban egyebet is kíván. - Írjon a fordító a fordításról, sőt - mint nálunk oly szépségesen mondják - a "műfordító" a műfordításról!... Nos hát - lelke rajta! Nem elég baj, hogy az emberfia - élelmes kiadók gyűjteményes, részletfizetéses és így eléggé jövedelmező kultúrtörekvéseinek igen kicsi, de legalább valamennyire sűrű garasokkal fizetett szolgálatába állván fordítani, "műfordítani" kénytelen - ráadásul íme még e dicső foglalkozás elméletének fejtegetésére is ráfanyalodjék?!

Nem ok nélkül becsüli a közönség a legjelesebb fordítónál is többre még a nem legjelesebb eredeti költőt is, bizonyos, hogy a fordítás - bár szintén ihlet nászán foganó alkotás, az eredeti, teremtő munkához képest csak másodrendű szellemi művelet, amelyre - akár a mindennapi szűkös kenyérért, akár kulturális érdek szolgálatában - elvégre is csak ráfanyalodni lehet. Hiszen igaz, hogy azért a fordítás gyötrelmei is okoznak művészi gyönyört, de a különbség az eredeti és a fordítói munka között olyasféle, mint szerelmi s érdekházasság között.

Eredeti költemények, eredeti drámák tán sokkal könnyebben születhetnének némely magyar tehetségnek eredeti élményein támadó eredeti ihletéből - ámde az eredeti költő magyar földön, ha vagyonos úrnak nem jött e világra, ily boldogságból még csak nyomorúságosan sem élhet meg s valóban szerencséje, ha tehetségét mint műfordító pazarolhatja el.

Ha magyar költő nem szorulna ily kenyérkeresetre is, amelynek alapjául ama kiadói vagy színházi kultúrszolgálat kínálkozik, hogy idegen költők remekei a mi nyelvünkön élhessenek amaz idegen nyelvet meg nem értő közönségünk előtt, bizony sokkal kevesebb és sokkal rosszabb műfordításaink volnának, mert akkor még a leghatalmasabb idegen költők műveinek tolmácsolására is csak ama "szép lelkek" vállalkoznának, akiknek amúgy sem lévén eredeti teremtő erejük, meddő alkotnivágyásuk kielégül abban a szellemi gyönyörben, amellyel idegen költők gondolatait zavartalanul formálhatják meg a maguk nyelvén; - zavartalan élvezettel azért, mert eredeti teremtő tehetség híján nem érzik kínjait annak az önmegtagadásnak, amit a teremtő tehetségű fordító érez, hogy a lényegében ős gondolat (mert hiszen lényegükben új gondolatok éppúgy nincsenek, mint ahogy lényegében új ember sem születik, hanem igenis ahogy az ember is mind más és más egyéniségül jön e világra, a gondolat is mind újszerűen alakul), hogy tehát a gondolat, amely amaz idegen költő egyéniségéből ennek az egyéniségnek megfelelőn egészen újszerűen született, tulajdonképpen az ő örök vesztesége, mert hiszen ezt vagy azt az ős gondolatot ő a maga egyéniségének valamely eredeti élményén megihletődve egészen más, egészen újszerűen ható gondolatul írhatná meg, ha lehetne módja eredetit írnia.

S ezen a ponton, a tehetségnek a fordítástól való borzadásának, a fordítói munkára csak kényszerűségből való ráfanyalodásának megállapítása pontján íme viszont megállapítható az is, ami a fordítói munkát mégis megnemesíti s az eredeti teremtő munkával egyenlő rangúvá is teheti.

Éppen az említett nehézségek leküzdése révén megvan e lehetőség, mihelyt valamely idegen költő remekét szintén költő fordítja, mihelyt e teremtő tehetségű fordítónak maga az idegen nyelvű remekmű épp oly megihlető élményévé vált, mint amily megihlető volt az idegen költő eredeti élménye s mihelyt a fordító a saját egyéniségét annyira meg bírja tagadni, hogy az idegen gondolatot a legcsekélyebb árnyalattal se hamisítsa meg.

E hármas föltétel esetén a remekmű a fordító nyelvén is ugyanaz a remekmű marad. Olyan lesz, mintha már eredetileg a fordító nyelvén íródott volna. Hiszen a szellemi folyamat ily fordításkor ugyanaz, mint amely a teremtés pillanataiban érvényesült. Minden egyes idegennyelvű versmondat egy-egy élményévé vált a fordítónak; ez az élmény megihlette s ebből az ihletből született meg más nyelven az a vers, amely az eredetivel mindenben azonos.

Ebben a hármas folyamatban megvan a teremtés mindhárom föltétele, a filozófusok nyelvén: "az örök végtelenségnek a múló végességben való megnyilatkozása", a léleknek oly munkája ez is, mely a múlt, jelen és jövő egységének jegyében jelentkezik: az élmény varázsával ható eredeti szöveg a múlt, amely az emlékezés erejét foglalkoztatja; a versmondaton való megihletődés a jelen, amely a ráeszmélés erejével szolgáltatja ki a képzelő erőnek, a jövőnek e mondatot, hogy az más nyelven fejezze ki, formálja versbe ugyanazt a gondolatot.

A fordítás így lehet újra-költés.

Elmélkedni azonban minderről valóban fölösleges - jó és rossz fordítások voltak, vannak, lesznek. Jó fordítás csak jó költő munkája lehet s fődolog, hogy a fordító a saját nyelvének mestere legyen.

S - befejezésül - hogy kényszerű elmélkedésem unalmassága legalább e ponton enyhüljön, itt említem meg: tudok oly esetet, hogy a Nemzeti Színházban egyszer a franciák egyik nagyhírű költőjének verses darabját oly magyar költő fordításában adták, aki nem tud franciául - a kritika mégis egyhangúlag azt írta róla, hogy sikerét a darab főként a szép fordításnak köszönheti. Ugyanez a magyar költő angolul sem tud, de Hamletet fordítva - mondatról mondatra megtanul, tud - Hamletül s bár ami szótári tudást így percről-percre megszerez, azt pár nap múlva nagyrészt el is felejti megint, fordítása semmivel sem rosszabb, mintha pompásan beszélne is angolul, jobban mondva akkor sem fordítaná le másképp, se jobban, se rosszabbul az angol darabot, ha egyetemünk angol nyelvtanárának vagy valamely előkelő hotelünk tíz nyelvet beszélő pincérének tudományával tömte volna meg agyvelejét.

A nyelvtudós műfordítóknak megbotránkoztatására, de egyben ily vallomásra már rég ösztökélő vágyam kielégítése végett hadd leplezzem le az illetőt: e fordító, kinek diákkori első fordítását, a "Hannelé"-t annak idején a Magyar Színházban, majd a Nemzeti Színházban játszották, s aki utóbb Rostand "A regényesek", "A samarjai asszony" című verses darabjait, Shakespeare "Rómeó és Júliá"-ját, "Hamlet"-jét, Kleist "Penthesileá"-ját s egy sereg idegen költő néhány száz versét ugyanily módszerrel fordította (amely fordítások minőségéről az olvasó és színházjáró közönség esetről esetre meggyőződhetett) - az itt következő új Mizantróp fordítója volt.

 

[*] * Első részét a jövő számban közöljük. Szerk.