Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 16. szám

Elek Artúr: Vádirat a kicsinyes és fontoskodó tudomány ellen
Hatvany Lajos könyve [+]

Hatvany Lajosnak sikerült alaposan megtréfálnia a bírálóit. Invectivákkal tűzködte meg a klasszika-filológia tudományát, meg néhány híres tudósát, és a bíráló urak azt hitték, hogy Hatvanynak ugyanaz fáj, ami ő nekik: már mint a tudomány, a komoly s az alapos munka és a munka értékében való hit, mindaz, amit újságírói körökben röviden smokkságnak neveznek. Régen támadtak oly kannibáli dühhel tudományra, módszerre és tudósokra, mint ahogy Hatvany könyvének ürügyén egy csomó bel- és külföldi lelkes férfiú. Gyermekesen nagy volt az örömük, hogy a kezük ügyébe esett egy trombita, amibe belefújhatják minden diákkorbeli keserűségüket és férfikorbeli gyűlöletüket. Kézzel-lábbal igyekeztek nagyobbakat, keményebbeket és gorombábbakat fújni a könyv írójánál.

És persze észre nem vették, hogy Hatvany könyvének nem éppen az az értékes része, amelyikben gúnyolódva, néha ötletesen, olykor szabadjára hagyott ízléssel fordul a szakmabeli tudomány ellen: nem a könyvnek szubjektív része, hanem tutt' altro. Hanem a szerző objektivitása. Polémiás könyvben egész szokatlan, majd azt mondaná az ember, hogy stílszerűtlen erény minden érvére ráidézni az ellenfél ellenérveit, kifejteni, méltányolni, sőt megbecsülni őket. A polémia sohase jóhiszemű harc, mert mindenik küzdőfél csak a maga igazát keresi benne, de mindenesetre az ellenfél holttestén keresztül. Már ezen változtatni nem lehet: a polémia ilyen volt s ilyen lesz mindig; a természete, s mint irodalmi műfaj: a stílusa kívánja meg, hogy ilyen legyen. Ez okozza azt, hogy Hatvany kötetéről az az első benyomásom, hogy furcsa egy könyv.

A tartalmáról nehéz számot adni. A klasszika-filológusok fonákságairól, túlzásairól van benne szó, legalább is az a színe a dolognak, mintha ezeknek kicsúfolása kedvéért írta volna meg a könyvet szerzője. De erre a harcias hangra jobbról-balról, mindenfelől békésebb, nyugodtabb hangok felelnek, a támadó érvekre védekező érvek, a szubjektív nézetekre tárgyilagos vélemények, elméletek. Mindez tarka zűrzavarban, széjjelhányva, rapszodikusan: mikor azonban a könyvnek a végére értünk s félig behunyt szemmel össze akarjuk foglalni a motívumok sokaságát, akkor derengően bár, de távlatba állítva megjelenik előttünk a klasszikus világ képe s azt a keveset, amit közelebbről szemügyre vehetünk benne, elevenebbnek és emberibbnek látjuk, mint ahogy addig képzeletünkben élt. Hogyan kellene rendszeresen és tudatosan erre törekedni, mi volna a módja s milyen akadályokat kellene az útból eltakarítani: ez a tartalma a könyvnek. A formája - megmondtuk - a polémia.

A polémiás felek: a történeti filológus s az esztétikus. Amaz az anyaggyűjtő, a betűrágó, a gőzhangya; emez az összefoglaló elme, aki összefüggésükben látja a részeket. Az ember azt gondolná, hogy a két ellenfél annyira kiegészíti egymást s kölcsönösen annyira szükségük van egymásra, hogy polémiára sor sem kerülhet közöttük. Csakhogy nem méltányos ellenfelek állnak szemben egymással, hanem türelmetlenek és túlzók; mindenik szélső nézeteket képvisel. Az egyik azt erősgeti, hogy igazi, komoly tudományszámba csak a lelkiösmeretes szövegkritika megy; s mentül több, mentől apróbb adatot kell összegyűjteni a klasszikus múlt roncsai közül, mert csak az adat a pozitívum. A másik azt vallja, hogy balgaság az életet adatböngészéssel vesztegetni, fölösleges a klasszikus élet reáliáit kutatni, be kell érnünk a klasszikusok műveivel, azokból kell kivonni, azokba beleálmodni a klasszikusok korát, életét, viszonyait. Kétségtelen, hogy amíg a maga területét szántja, aratja, addig mind a két ellenfélnek igaza van: de igaztalanokká lesznek, amint egymás jogosultságát vitatják.

Hatvany például nem tudja megbocsátani a Woepke néven összefoglalt professzoroknak, hogy lenézik Taine-t, Renan-t és minden nagy szintetikust, amiért a képzeletük segítségével idézték föl a múltat. Szegény Woepkéket megdolgozza irgalmatlanul gúnnyal, becsmérlő szóval; korlátoltságukat, kicsinyes és fontoskodó mivoltukat bizonygatja. De énnekem a Woepkék mégis szimpatikusak. Még az öreg Diels is, aki a görög lakóházak ajtajainak s az ajtók zárainak milyenvolta iránt érdeklődik. És ugyanaz a Diels, aki lelkes gyermekek módjára arról ábrándozik, hogy az egész világ minden tudósának közreműködésével meg kellene szerkeszteni a klasszikus kor reáliáinak enciklopédiáját, azt a bizonyos Thesaurus-t, a minden kívánságot jóllakató ismerettárt, amelynek segítségével a klasszikus korok embereit és életét a maguk valóságos viszonyai és arányai közé visszatolva konkrétumként élvezhetnők. Utópia ez, de nem volna szabad elfelejteni, hogy velejében Taine, meg Renan és Boissier is erre törekedtek. Hogy kifejtsék a klasszikus múltat a maga elvontságából. Mert úgy vagyunk, hogy a régi görögöket és rómaiakat csak olyannak tudjuk látni, amilyennek ők maguk mutatták magukat. Hiszen csupán általuk ismerjük őket. A görög embert, mint fizikai valóságot, mi csak a ránk maradt szobrok pózában tudjuk elképzelni. A "görög" jelző olvastán csak a nemes arányú és szobrászi idomú atléták jelennek meg képzeletünkben. És ha a görög költők műveiben a babér- és olajfaberkekről, a gyümölcsöt és életet ontó termékenységről olvasunk, elfeledkezünk róla, hogy a görög föld jobbára kopár, kemény sziklatalaj, amelyet fehérre szí a gyötrő napfény és finom fehér porral szitál meg a szellő.

Szofoklész és Szokratész és Demosztenész, ha szemünket behunyjuk s műveiken keresztül az embert igyekezzük meglátni, méltóságos mozdulatú, tógás alakokként rögzítődnek meg képzeletünk vetítő ernyőjén. Mindezeket az embereket és viszonyaikat nekünk csak egy csodálatosan fejlett művészetnek stílusán át adatik meglátnunk. Csakis azt látjuk belőlük, ami nemes és szép rajtuk s azért könnyen azt hisszük, hogy nem is olyan emberek voltak, mint mi, hanem félistenek. Meghamisított képzetekben látjuk a klasszikus korokat. Miféle emberi képzelet képes az egyiptomi sírok reliefjei, vagy vonalas díszítményei nyomán megalkotni az ősi egyiptomi embert a maga igaz valóságában? Hiszen azokkal a domborművekkel, vagy festményekkel nem az volt a célja alkotóiknak, hogy dokumentumokat rejtsenek el későbbi korok számára. Azok az ismeretlen művészek egy-egy falfelületet akartak tetszetősen betakarni ábrázolataikkal, és nem törődtek azzal sem, ha emberalakjaik egyáltalán nem emlékeztettek emberi alakokra. De hogyan tudjam én az örökké pózban álló görögöt magamformájú embernek elképzelni, ha örökké csak állva, pózban látom? Ha azt se tudom, milyenek voltak az ülő, a fekvő, az utazó készségei, milyen volt a háza, milyen volt a házának ajtaja - igenis, az ajtaja! - és ajtajainak a zára - igenis, a zára!

A klasszika-filológusi sivárság jellemzésére igen gúnyosan beszél Hatvany egy fiatal nőről, aki a klasszika-filológiának egy egyetemi magántanárával kelt egybe s nászútján írt levelében szép és új görög feliratok másolatait ígéri meg otthon maradt bátyjának. Végül izgató újságul adja tudtára, hogy egy különös edényt látott valahol, amelyről az urának az a véleménye, hogy régi görög borhűtő veder. Íródik pedig ez a levél május havában, a görög nap verőfényében, egy fiatal pár nászútján! - szörnyülködik Hatvany Lajos. De azért néhány nappal odább ezt kérdezi a klasszika-filológustól: "Minek gyűjt feliratokat és borhűtő-vedreket, ha azt sem tudja, hogy gyakran a legröpkébb benyomás, amit valami egészen jelentéktelen tárgy látása kelt, az érzéseknek, a gondolatoknak és a képeknek egész sorát kavarja fel!" Hát ez az. Azért jó, hogy a klasszika-filológia rongyszedői és zsibárusai a legjelentéktelenebb holmit is összegyűjtsék és elraktározzák, hogy majdan egy megelevenítő képzetű nagy ember megihletődjék láttára és megsejtse általa azt a valóságot, amelyet ma már csakis megsejteni lehet. De ahhoz, hogy absztrahálni lehessen, konkrétumra van szükség. A parányi adatok összeszedegetése talán nem nagyszabású egyéniségeknek való munka. Az olyanok nem is igen vállalkoznak reá; elvégzi azt egy nagy-nagy sereg lelkes hangya-ember. Hogy azután olyik hangyaméretű emberke felfúvódik és nagyot lát és kötekedik, fontoskodik, kiállhatatlankodik, azon csak nem érdemes bosszankodni. Az ember kiszedegeti munkájából azt, ami értékes benne, azzal megy odább. Jó szerencse, hogy az a sok érvényesülését kereső energia a böngészésre veti magát. Hova lennénk, ha ez a sok törpeeszű ember mind az összefoglalásra adná a fejét és felcsapna esztétának, ahogyan Hatvany nevezi az embereknek ezt a fajtáját? "Nagy csapás származnék abból, ha az esztétikai hajlandóságot túlságosan jól tartanák táplálékkal az emberekben - írja ő maga; talán még szerencse, hogy a klasszikai iskolai tanítás inkább elnyomja, semmint kifejti a tanulókban ezt a hajlandóságot. Ha nem így volna, egynéhány ezer gimnáziumi tanárunk és szövegmagyarázónk helyett ugyanannyi mindent élvező, mindennel játék módjára bánó apró Sainte-Beuve-ünk lenne és a gimnázium az államnak valóságos veszedelmévé válnék".

Ezt tehát Hatvany is jól tudja. Általában mindent jól tud. Ha valahol elragadja a temperamentuma és kiszalad a száján valami kockázatos kijelentés, egy-két nappal odább ő maga megfelel rá és lerontja hatását higgadt ellenérvekkel. Könyvének egyik fele kihívja az ellentmondást, az ember elcsodálkozik bizonyos elfogultságokon, bizonyos igazságtalanságokon, túlzásokon, és vitába ereszkedik a szerzővel. De hamar kiderül, hogy fölösleges a vitázás, mert a könyvnek másik fele az ellentétes nézetű olvasónak ad igazat. Ez a furcsasága Hatvany könyvének. Mért haragszik hát olyan nagyon, mért csíp, szúr, vág, ha olyan jól megérti és olyan jól meg tudja védelmezni azokat, akiket támad? Azt hinné az ember, hogy erre a kérdésre végre Hatvany se tud megfelelni. Dehogy nem. Erre is el volt készülve. És ezt feleli rá Taine szavait idézve: "Il faut surpasser sont but pour l'atteindre". Tehát a haragja, a dühe, a túlzásai is céltudatosak. Könyvének eredendő ellentmondása azonban nincs megmagyarázva ezzel. Még csak azzal sem lehet elütni a dolgot, hogy fiatalos temperamentum kitörése a könyv. Mert ha a temperamentum fiatalos benne, a tárgyilagosság meg, amivel a megbomlott temperamentumot vissza-visszaszorítja, a higgadt öregek tulajdonsága. Akármennyire számolt is azért Hatvany minden fölvethető kérdéssel s akármennyire is sietett elébük vágni a válaszaival, egy kérdésnek mégis nyitva hagyta az útját: miért kellett megírni ezt a könyvet? Maga a könyv volna erre a válasz. A könyv azonban csak arról beszél, hogy valaki a nagy készültségét, megértő és megérző tehetségét, a megelevenítő és kifejező erejét, az akaratát és az idejét olyan munkára pazarolta, ami nem éri meg a fáradtságot.

Abban, amit Hatvany hadakozás közben úgyszólva odafelejt a papirosra, könnyű ráismerni a hivatottságra, az értékes képességekre. Meghatározza az esztéta fogalmát, úgy amint ő érti, és azon kezdi, hogy a lenézett és megrugdosott adatgyűjtők reáliáinak visszaadja elvitatott becsületüket. Ezt mondja: "Arra, aki gyakorlati, vagy eszmei hatásukat keresi, értékük ezeknek a dolgoknak nincsen; megszűntek realitásoknak lenni; élni csupán annak számára élnek, aki műalkotás, lírai költemény módjára vagy egy-egy élet nyilvánulásaiként tudja szemlélni, élvezni és megbecsülni őket... De ahhoz, hogy valaki a realitásokat műalkotásoknak érezhesse, mennyire meg kell, hogy áldva legyen azzal a csodálatosan titokzatos absztraháló tehetséggel, amely minden teremtményben lelket szimatol!" Akiben ez a képesség megvan, az az esztéta.

Nem jó elnevezés, kellemetlen elnevezés, ezt a nevet már más fogalomra foglalták le. Inkább humanistának nevezném, a szónak abban az értelmében, hogy a múltban, jelenben, holt tudományban és élő természetben: mindenben az emberi vonatkozásokat, az emberi összefüggéseket kereső. Így azután a meghatározás Hatvanyra is ráillenék, sőt jellemzésének beválnék. Már fiatalkori munkájában is, abban a tanulmányában, amelyben Plinius-szal, a levélíróval foglalkozik, tanúságát adta arra való hivatottságának, hogy a múlt kiváló alakjait a mai ember szemével nézve, mintegy kihúzza a múltból a jelenbe, kortársunkká tegye: emberré tegye. Ebben a munkájában, bár csak sebtében és szinte mellékesen cselekszi - még meggyőzőbb bizonyságait adja ennek a tehetségének. Az a néhány sora például, amellyel Juvenalis alakját eleveníti meg, kedvet ébreszt az olvasóban arra, hogy az egész Juvenalist megismerje, még pedig olyannak, aminőnek Hatvany tudja megmutatni.

 

[+] Die Wissenschaft des nicht Wissenswerten. Leipzig 1908.