Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: A Műhely

A Műhely - most - képek, bútorok, cserepek, szőnyegek, csipkék kiállítása az Uránia helyiségeiben. Én jobban szeretnék magáról a műhelyről írni, az igaziról, ahol asztalt gyalulnak, bőrt simítanak, csipkét vernek, ahol megfogható anyagból kigondolják, összerakják a bútort, a lakást, a tintatartót, nemcsak lakássá és tintatartóvá, hanem színek és formák kellemes és változatos hordozójává. Műtárggyá, amint az esztétikusok mondanák, igazságtalanul, mert éppen az a hangsúlyozandó, hogy nem műtárgyról van szó, hanem olyan tintatartóról, amely írásra fekete folyadék elzárására jobban használható, mint szokványos társai.

Ez a műhely, az ilyen műhely kedves pihenője, üdülőhelye minden elmének, amely a szint és a vonalat egészen elvontan, egy Rippl-Rónai képen is éppúgy élvezi, mint egy jól megkonstruált íróasztal lendületes élein. Éppen úgy. Értékbeli különbség az alkalmazott és nem alkalmazott szépségek között nincsen. A dolgozó, gondoktól feszített, kenyérkereső agyvelőt azonban olykor kifárasztja, lehangolja a kép, éppen mert minden alakjában, legridegebb képmivoltában is felveri a gondolatokat, felébreszti a képzelő erőt, novella, dráma, líra hozzákapcsolására kényszeríti. Amikor az intellektus már erre a mellékes, járulékos tevékenységre sem hajlandó, akkor nincs számára megnyugtatóbb, elcsendesítőbb, mint egy - karosszék, amely jóleső színével, vonalával, anyagával is semmi egyéb, csak karosszék.

A műhely áldott jótevője, pótolhatatlan segédje az artisztikus gyönyörűségekre vágyó embernek. Ahol elég sok a gyár, a gép, a pénz, ahol elegendő ember engedheti meg magának a vágyak fényűzését, ott egyre fontosabb ez a bizonyos műhely. Egészen új terméke ez az új időknek. Felhasználja a villamosságot, a gépet, a tudomány, a technika minden vívmányát. A termelési módja pedig az avult céhekre emlékeztet. Legényei hetekig elmélkednek, változtatnak, babrálnak egy-egy remeken. Szerető melegség szüli meg formáit, naiv képzelő erő önt beléjük eredetiséget. A céhek azonban kipusztultak, a gyárak dolgoznak az üzleti konjunktúrák szerint. A műhelynek pedig lelke van.

Vagy tán a műhely lelke sem egyéb, mint gazdasági állapotok, szükségletek öntudatlan megnyilatkozása.

Nem a puszta fantázia alkotása ez a műhely. Ismeri a nyugat, főként a német nyugat, ahol minden "rendszer", minden szervezettség olyan hamar talál hívekre. Nem érdektelen dolog, hogy nálunk is a megvalósulás előtt állott egy ilyen sokfelé ágazó, de művészi alapeszme tekintetében szervesen összefüggő "Werkstatt". Fiatal művészek tervezték, valahol a vidéken, hegyek, fák között helyet kerestek a számára, valahonnan pénz is integetett feléjük. A művészek azután elszéledtek, a pénz megszűnt integetni és a magyar művészek műhelye nem született meg. Mondják, hogy megbízhatatlanok, lusták, kitartás nélküliek voltak a tervezői. Nem szebb-e azonban bevallani, hogy nem született meg, mert nem volt reá szükség, mert nem sürgette a megrendelők, a fogyasztók, a vágyakozók serege, mert a nép, a közönség semmiképp sem árulta el, hogy művészek műhelye nélkül nem érezné jól többé magát e hazában.

Hát az Urániában jelentkező Műhely? - Hát ez a Műhely nem műhely, csupán szerencsésen megválasztott címe egy egyébként nagyon derék, nagyon érdemes kiállításnak. Művészeik alapvető meggyőződése kétségen kívül megegyezik. Különböző talentumok egyforma szeretettel fogják kezükbe az ecsetet, a vésőt, a csipkét és a vázát. Egyformán becsülik az anyagot, a szem gyönyörűségét, a test kényelmét, a szerkezet szabatosságát. Hanem a közös levegő, az eszmék együtt érése, a céhbeli összeszokás, a műhely közös levegője nincs sehol - és ez az első csalódás amaz avatatlanoknak, akik azzal a feltevéssel lépnek a Műhely szobáiba, hogy a magyar föld kényszerítő szükség híján is létrehozta ezt a közös konyhát, közös kertet.

Nem műhely, nem céh. Kőrösfői Aladár Gödöllőn szövi a maga tarka, vidám szőnyegeit. Ezeken már ott a nyoma nem csupán egy bámulatosan széles és harmonikus művészegyéniségnek, hanem bizonyos nemes hagyományoknak is. Hagyományoknak, amiket rövid idő alatt ez a gödöllői telep már megteremtett. Itt kialakulóban a gödöllői szőnyeg stílusa és, ami gyakorlatilag sokkal többet jelent: a fogalma. Összejárjuk a szobákat és két fajta holmit találunk még, amely a világ minden vásárjának egyforma tarkaságából kiütne, figyelmet kérne: Lakatos cserepeit és Dékáni csipkéit. A cserepek formája, színmegválasztása rendkívül szerencsés. A részleteik zavartabbak, ami csupán annyit jelent, hogy izgalmas kezdés kísérletei. Dékáni csipkéi már kialakultabbak, finomak, gazdagon változatosak.

Ha semmi más értékes nem volna a Műhely kiállításán, ez a három fajta kreáció teljesen igazolná, jellemezné és érdemessé tenné minden figyelemre. Szó sincs azonban arról, hogy ezzel befejeződnék az artisztikus értékek sorozata. A kiállításon alig van olyan darab, amely alakító erőt, talentumot ne árulna el. És a kifogások, amik következnek, nem a szóban lévő kiállítás ellen - ez feltétlenül igazságtalan volna - hanem inkább az elöl jelzett, az ideálisan kalapáló, fűrészelő, gyaluló műhely ideájának kedvéért látnak napvilágot.

Valami divatlevélből merítem azt a tudományomat, hogy a nagyon előkelő párizsi szabók nem terveznek papíron ruhákat, hanem kelmét, selymet, csipkét formálnak eleven női testen öltözetté és száz próbálgatás után onnan rajzolják le a legsikerültebb mintát. A régi céhbeli műhely nyomán nem nehéz elképzelni, hogy az iparművészet legkiválóbb formái sem a rajztáblán születnek meg, hanem munka közben, a gyalupadon, az üllőn. A modern műhely csaknem kizárja ezt a direkt teremtést. Hanem a papirosformálást is kizárja. A modern munkás tervek, rajzok után hűen, pontosan dolgozik. Abban a föltevésben, hogy a terv készítője az anyag, a szerszám, a test, a lakás követeléseit sokkal jobban ismeri, mint ő. Ez az ismeret, ez a tudás azonban a műhely levegőjében fejlődik ki. A szóban lévő kiállításon mi a hiányát érezzük, vagy a félreértését bizonyos követeléseknek. Szóval a papiros-kreáció túltengését. Vagy miképp születhetett volna meg másképp a dívány, a kerevet - nappal kerevet, amely - ó Schöberl - éjjel ággyá alakítható át! Milyen ravaszul kicirklizett, milyen furfangos, milyen művészietlen ötlet. Szegény kombinált bútordarab nem is hasonlít aztán se ágyhoz, se kerevethez, nincsenek formái, ormótlan. Indokolatlan. Mert Schöberlt indokolja a hely szűke, a szegénység. Ám ahol szegénység, ott nincs művészi bútor. Ahol artisztikusan elrendezett lakás, ott van hely kerevetnek is, ágynak is. Végül pedig eláruljuk a "Műhelynek", hogy van egy kerevet, sokkal egyszerűbb, sőt együgyűen egyszerű, amely minden ravaszság, srófok, csapok, titkos rugók nélkül ággyá átalakítható. Ez a kerevet: az egészen egyszerű, széles, alacsony, rámátlan, szőnyeggel leborított, szimpla kerevet. Semmi se kell rá, csak párna és kész a legkifogástalanabb ágy. Pompásan lehet rajta aludni. Próbáltuk.

Általában: az ágy az alvás tekintetéből fontos, a szék az ülés miatt, a pohárszék a benne elraktározandó holmiért. Műhelyék ezt olykor elfelejtik és éppen az olcsó, tisztviselőknek szánt lakásba nem "csinálnak" ágyat, széket, asztalt, hanem dekorálnak. Félnek a sablontól. Holott a nagyon finom, a nagyon artisztikus lakás egyenesen sablonok. Azaz: feltétlenül elfogad bizonyos kipróbált, jónak bizonyult, megszokott anyagot, külsőt, színt, konstrukciót. Sablonos székek, sablonos zsöllyék sora, de egyszercsak egy asztal, amelynek a vonala, a letompítása, olyan lendületes, olyan eleven, hogy színt, életet, originalitást ad az egész szobának. Azután következik a szekrény, négyszögű, még ormótlan is, de - például a verete olyan formákat és színellentéteket szakít ki, amik az első pillanatban megkapnak. Az artisztikus érzésű ember, faragott kápolnák helyett bátran kipróbált, megszokott, gyári rézágyat rak a hálószobájába, megelégedvén azzal, hogy a terítő selyme a maga hatalmas foltjával uralkodik az egész szobán, a szép, finom, erős sablonokkal telerakottan.

Szóval a műhely tudományán felül még egészen külön tudomány az otthon tudománya - és a szoba összehangoltsága nem annyit jelent, hogy a kilincsen ugyanaz az ornamentika ismétlődjék, mint a szekrényvereten. Külön tudomány ez, de mégis, a műhely megtanítana rá. A műhely, egy fedél alatt dolgozó, fúró-faragó művészek gyülekezete - nem Gödöllőről, Kassáról, Budapestről, papírosról, rajztábláról összehordott szép ötletek társasága. A műhely, amely nem jön el, amíg kivándorlásról, egykéről, éhtífuszról, nyomorult szegénységről panaszkodunk.

Néhány szép kép is tarkítja a Műhely kiállítását, nagyrészt egy sikerült amatőr-képtár keretében. Még egyebek, megemlítésre méltók, bőven akadnak. Köztük egy fehér, amolyan fehér leányszoba. Erről meg lehet tanulni, milyen ne legyen az a helyiség, ahol gondolkodó, de testi szükségletekkel megáldott, vagy megvert emberi lény létezni akar.