Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · LUKÁCS GYÖRGY: NOVALIS

LUKÁCS GYÖRGY: NOVALIS
- Jegyzetek a romantikus életfilozófiáról -
IV.

Nem sokszor írtuk le eddig a Novalis nevét és mégis ő róla volt szó eddig mindenütt. Makacsabban, mint ez a lágy, halálraítélt ifjú senki sem hangsúlyozta a végső célok egyedül célravezető voltát, erősebben senkiben sem volt meg a romantika minden veszedelme... és mégis ő az egyetlen az életművészet nagy teoretikusai között, akinek harmonikus élet jutott osztályrészül. Mindegyik beleszédült a maga örvényébe, amelyet pedig mindig a lábai előtt látott, még a leghevesebb rajongás napjaiban is, csak neki sikerült életet emelő erőket nyerni a mindig immanens veszedelemből. Pedig az ő veszedelme keményebb, nyersebb, fizikaibb volt, mint bárki másé és ő mégis a legnagyobb életenergiát bírta belőle meríteni.

De talán éppen ezért.

Novalis veszedelme a halál volt. A magáé és a hozzá legközelebb állók halála; az ő életprogramja csak az lehetett: ezeket a halálokat élete költeményében a megfelelő helyekre tenni; vagy inkább: ezek közé a halálok közé harmonikusan elrendezni az életét. Úgy élni, hogy a halál mindig végszóra jöjjön, sohase szakítson félbe semmit, aminek belső technikája nem követeli meg, hogy örökre töredék maradjon. Túlélni a legmélyebben szeretett ember halálát úgy, hogy ennek a fájdalomnak sohase veszhessen el a melódiája, hogy új időszámítás kezdődjék meg általa, hogy az ő bizton bekövetkező halála szoros belső összefüggésben álljon kedvesével és mégis gazdag és átélésekkel teli legyen a két halál közötti rövid élet.

Benne volt meg a legélesebben minden romantikus tendencia és a romantika tudatos elhatározottsággal nem ismerte el a tragédiát (mint életformát, t. i., mint irodalmi műfajt igen), sőt egész törekvése mindig a tragédia kiküszöbölése, tragikus lelki helyzetek nem tragikus megoldása volt. Novalis élete ebben is a legromantikusabb élet; őt mindig oda állította a sors, ahol mindenki más csak tragikus vergődéseket vagy extázisokat bírt volna nyerni, de az ő keze érintésére minden arannyá változott, vele nem történhetett semmi, amiből haszna ne lett volna. Szembenézett a legmélyebb fájdalommal, belevetette magát fájó kétségbeesésekbe és mosolygott és boldog volt.

A fiatal Friedrich Schlegel feljegyezte első beszélgetésüket; húsz évesek voltak mind a ketten. Novalis szenvedélyesen beszélt (háromszor annyit és háromszor olyan gyorsan beszél, mint a többiek, írja), szenvedélyesen magyarázta, hogy a rossz nem létezik, hogy közeledik, hogy itt az aranykor. És élete végén egyetlen regényének hőse végleges szavakat talál erre az érzésre: "dass Schicksal und Gemüth Namen eines Begriffs sind."

Egy párszor közeledett feléje eltipró kíméletlenséggel a sors és ő mindent odaadott neki és gazdagabb volt, mint annak előtte. Zavaros fiatalság közben hitte, hogy egy kis lányban mindent megtalált és a lány meghalt és neki nem maradt semmije, mint az a hite, hogy utána fog halni. Nem öngyilkosságra gondolt, még csak arra sem, hogy elemésztik majd gyötrődései, rendületlenül hitte, hogy bár nyugodtan és vidáman éli rendes életét, nem fog már sokáig élni. Meg akar halni és ez az akarat elég arra, hogy meghaljon.

És közbejött az élet és nem engedte. És költeményeket mutatott neki, megírandókat, gyönyörűeket, ragyogókat és messzeszállókat; fényes utakat, amik a nagy Goethe fölé vezetnek. És elébe tárta a nagy, az új tudományok millió csodáit, végtelenségekbe nyíló perspektíváit, új világokat teremtő lehetőségeit. És bevezette a cselekvő életbe és látnia kellett, hogy az ő számára nincsen száraz és nincsen terméketlen dolog, hogy az ő közelében minden harmonikus lesz és diadalmas költeménnyé válik, ha odalép a hivatalnoki pálya is. És ő még mindig meg akart halni...

Az élet nem engedte. Nem engedte, hogy hű maradjon, pedig csak ezt a hűséget kérte a sorsától. És az új boldogságot kínált érte, új szerelmet, az egyetlennek hittnél magasabbrendű ember szerelmét és ő nem akarta ezt sem elfogadni. Hű akart maradni, de végül mégsem bírt ellentállni. Belépett az életbe, ő, aki előbb meg akart halni, ő, aki azt hirdette, hogy az ember számára nincs lehetetlen és egyet akart csak és annak is az ellenkezője teljesedett be. És mégsem omlott össze benne semmi, mikor élete egész épülete összeomlott és vidáman és nyugodtan közeledett a boldogsága felé, ugyanazzal az elszánt bizalommal, amivel előbb meg akart halni.

De mikor kinyújtotta kezét az élet után, mikor már végleg leküzdötte magában a halál imádatát, megjelent a valamikor hiába várt megváltó és mint disszonáns szerencsétlenség állott most előtte, ami kevéssel ezelőtt élete ujjongó megkoronázása lett volna: a halál. De hogy tudott még így is meghalni! Barátai el se akarták hinni, hogy igazán itt lehet már a vég és halála után is kételkednek abban, hogy ő sejthetett volna valamit sorsáról. De ő új életprogramot dolgozott ki betegsége idejére és gondosan került mindent, amit betegen nem lehet tökéletesen elvégezni és csak annak élt, amiben ez még segítségére is lehetett. Egyszer felsóhajt: "Milyen hasznosak a betegségek és mi milyen kevéssé értünk még ahhoz, hogy hasznukat vegyük", és csak az fáj neki, hogy ez nem sikerül mindig tökéletesen. És amikor - pár hónappal halála előtt - élete folyásáról beszámol barátjának Tiecknek, így ír: "...so dass es eine trübe Zeit gewesen ist. Ich bin meist heiter gewesen". És Friedrich Schlegel is, aki ott állt halálos ágyánál, "unbeschreibliche Heiterkeit"-ről beszél, mikor halálát leírja.