Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI

ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI
III.

Nem is egy: négy hőse van a Gloriá-nak. Körülbelül felvonásonként más-más egyén, bár igaz, hogy lényegében mind a négy azonegy. Amíg az egyik él és uralkodik, a többi lappangva készülődik benne; és mikor a cselekvő hős összeroskad, ott az utód, aki ugyanabból az anyagból gyúrt ember, aki ugyanarra tör frenetikus akarattal, mint az elődje.

A darabnak sorrend szerint első hőse az öreg Cesare Bronte. A földnek fia, parasztemberek gyermeke. Az uralkodásnak akaratával született s oly hatalmas az akarata, hogy az emberek mind meghajolnak előtte. Diktátorává lesz Rómának. (A darab a jelenben, vagy a közelmúltban játszik; legalább ezt óhajtja velünk elhitetni D'Annunzio. Valóság szerint azonban időn és téren kívül verekszenek és halnak meg ezek az emberek: valami pozitivitás, realitás nélkül való világban.) De megöregszik s körülötte fölcseperednek a fiatalok. Ezek most helyet követelnek a maguk számára, a fiatalság, a friss erő, a ki nem kezdett akarat jussán. Ruggero Flamma jelentkezik közülük elsőnek. A fiatalok mind köréje sereglenek, az öregek megmaradnak Bronte mellett; s ezé még a parlament, a hadsereg s az államnak minden hatalmi eszköze. A parlamentben csap össze a két tábor. Az öreg Bronte kormányzását az erkölcsök megrontásával, a korrupció nagyranevelésével, tékozlással vádolja Flamma. A vén diktátor fölmegy a szószékre. "Az erőfeszítés, amelyek kifejezni törekszik magát, valami olyan keménységet ad szavának, hogy szenved bele, aki hallja és úgy megmarad emlékében, mintha belevésték volna."

- A nemzet ifjú lelkét ti nyögni és vergődni érzitek a hazugságok kérge alatt, amibe mi zártuk el, mi, a tegnap emberei, az ál-szabadítók. Ti pedig ki akarjátok bontani, szabaddá akarjátok tenni elkényszerített erejét, könnyebbé tenni lélegzetét, vissza akarjátok adni géniuszának, ti, a holnap emberei, a valódi szabadítók. Nem erről beszélnek a ti szónokaitok? Csakhogy más ám a valóság; és ti tudjátok, hogy más. Az alatt a réteg alatt nincs ma egyéb, csak a bomlás nyüzsgése. Azért mi mentő munkát végzünk, amikor minden erőnkkel tömörségében igyekezzük megtartani, kifoldozzuk réseit s ellene szegülünk a ti rendetlen rohamotoknak...

Ezt feleli az öreg Bronte a mohó fiataloknak, s kiszámított kegyetlenséggel így folytatja:

- Időnek előtte csöndesen belefeküdném a sírba, amit megástok számomra, ha csak egy igazi férfit is látnék közöttetek, egyetlen nagy és szabad emberi szívet, a földnek fiát, aki a mi talajunknak mélyében gyökeredzik. De nem jött még el ennek az ideje. Az új férfiú még meg nem született, és mi nem akarunk még meghalni. Ha az élet ma nehéz és meddő, nem ti reátok vár az, hogy megtermékenyítsétek. Szemeteknek fenekén nem nagy végzetet látok, hanem a szédülést. Ti nem tartoztok a nagy alkotók fajához.

Ruggero Flamma, a résen álló utód, már nem olyan kemény hős, mint az agg diktátor. Ebben a föld fiának izomereje dolgozik, amaz a kultúrának sarja; nagyravágyása az idegeiből szívja erejét. "A dicsőségnek óriási szomjúsága emészti s az a véghetetlen vágy, hogy fölélje az egész életet". Így jellemzi önmagát s egyben a megteremtőjét, D'Annunziót is. Vágyódni tud roppantul, akarni is, csak erővel nem győzi. Az agg diktátor ellenében tán sohase boldogulna, ha melléje nem áll az öreg Bronte fiatal felesége, Elena Comnčna, a görög császárok ivadéka, a romlást árasztó. Ő a harmadik hőse a darabnak, s az igazi hőse. Egyúttal ő a dráma szimbóluma: a Dicsőség, amely kiszürcsöli a nagyra törő emberekből az akaratot, mint a csontból a velőt, s aztán eldobja őket. Ő a d'annunziói hősnőtípus, aki "szereti azokat a játékokat, amiket az emberek a halállal játszanak s amikben a halál lehet a győztes fél". Gyönyörű vízió az, amelyben a költő megjelenteti. Az utcán háborog a tömeg, s Flammában rángatódzik a dicsőség akarata. Egymaga van a szobában, amikor nyílik az ajtó és belép Elena Comnčna. "Vártál reám..." ezt mondja a szédülő férfinak. "A parancsoló szavak után hangja valami meghatározatlan dallamossággá ereszkedett meg, amely, hogy félbeszakadt is, mintha a létnek legtávolabbi titkáig folytatódnék, bele a vak homályba, ahol az ősi törvények székelnek, amelyeknek szavára az emberek sorsa az Élet és a Halál előtt a gyűlöletnek és a szeretetnek száma nélkül való csavarulatában egyesül. A hangja szinte kérdezni látszik; de valami meg nem rettenő biztosság, valami csalhatatlan bizonyosság mindazonáltal állítóvá teszi, mintha ezt mondaná: »Hozzám tartozol, az enyém vagy!« Ott áll a nő, az ajtó közelében, fátyoltalanul, végzettel teli két szemével, kínálással teli két kezével, ott áll az előtt, aki a világot kívánja magának. És mosolyog; és mosolya megállítja az időt, eltörli a világot. És a férfi nézi úgy, mint ahogy a hallucináció nézi lázálmának alakját, szótlanul, valami kétkedő rettegéssel, mint aki nem hisz a jelenség való voltában. »A Dicsőség?«"

A Dicsőség a fiatalokat és erőseket keresi. Azért Elena megmérgezi az agg Brontét, s megnyitja vele a hatalom útját Flammának. Ekkor azután lenyűgözi a maga akaratával. Flammát ugyanolyan zsarnokká, népfosztogatóvá, emberek lemészárlójává alakítja, aminő az elődje volt. "Régi időkből való lelkét az elmúlt korok bűneivel akarta kielégíteni; és én úgy szolgáltam zsarnoki vágyát, akárha a magam vágya volna, eszeveszetten; mert az ő akarata rá van pecsételve az én akaratomra", - panaszolja barátjának Flamma. A reszketeg akaratú embert űzi, korbácsolja a nő a romlás felé. Olyan szörnyűségeket követtet el vele, amikre fölkél a nép és halált ordít a zsarnokra. És a tömegben készül, alakul már a diktátor utóda, az új diktátor, a darab negyedik hőse, a szótalan Claudio Messala, il taciturno. Elena galváni akarata már eléje rajzolta az utat. De előbb elpusztítja Flammát. "Ne szólíts - jajdul föl a megkínzott ember - tedd, hogy ne halljam könyörtelen kiáltásodat, hadd, hogy felejtsek: hadd aludjam benned egy kicsit és higgyem, hogy meghaltam. Egyetlen éjszaka, óh emlékezzél rá! egyetlen éjszaka nem múlt úgy, hogy tüzes vasat ne tettél volna ágyad mellé, hogy felkölts vele, hogy előre űzzél, mindig előre, szünet nélkül előre, az emberek poklába..." A hős összeroskadt, nyomorult halandóvá lett, aki nem mer, nem bír többé harcra szállni s a tomboló tömeg láttára esdekelve kéri megrontóját, hogy ölje meg. És Elena egy végső ölelés közben szíven szúrja kedvesét. A Dicsőség eldobta áldozatát s friss prédára csap le.

Olcsó feladat volna kifejteni, miért nem dráma ez a dráma. A legjelentősebb, a legdrámaibb mozzanatai úgyszólván zárójelek között játszódnak le, a színészeknek, az ügyelőnek, a súgónak szánt utasítások alakjában. De megkapó költői munka.