Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 5. szám · / · FIGYELŐ

Fröhlichné Kaffka Margit: Papp Mariska. Rög. Elbeszélések

Egy ember könyve ez, akiről - (távol legyen tőlem, hogy a "közönség"-et emlegessem) - szó esik mostanság komoly irodalmi asztaloknál is - sőt olyan emberek ajkán, akiknek a legkeményebb ítélete is tisztességadás. És hallottam ítéleteket, melyek nyugtalankodó lelkiismerettel megújra rátérnek - átkeresik, hánytorgatják, türelmetlenkednek és elfáradnak vele -; de nem intézik el. Így csak emberrel és íróval lehet bánni. Csak magam helyett mondhatom ezt, de nem egymagam mondom.

Át kell esnünk valamin. Ez a sokat emlegetett Papp-Mariska-stílus olyan kásahegy, amin át kell rágódnia az ízlésnek, a keresésnek és megértésnek - hogy az íróig eljusson. Nekem nem esett nagyon nehezemre és úgy érzem, megérte a fáradságot, de azért én is megláttam itt mindazt, amit az ellenesei látnak. Ezek az egyhangúan ömlő, szélesnumerusú mondatok, a díszítőjelzők háromosztatú rendszere, e kényszerösszetételek, a gondolatritmussal s a szinonimákkal való visszaélések nem kedvesek nekem sem. Látom, mint ragadja forrongó, kereső lénye erővel-esettségre, vadócságra vagy önképzőköriségre - mint halmoz öblös erős jelzőket sajátos és nem értéktelen szókincséből akkor is, ha teszem gyöngéd lánygondolatok sejtő bimbózását írja - és amikor igazán földszag és munkásveríték kerül a tolla alá, akkor sem mondhat vaskosabbat és markánsabbat, mint "áporodott, trágár, hajlottgerincű, hájtestű, senyvedtinú" - és a többi. Látom mindezt, és felsóhajtok a leglaikusabb olvasóval egy kis áldott ökonómia után. És mégis, én minden őszinteségemmel, kevés tudományommal és egynémely megérző ösztönömmel vallom lélekszerint való, igazi írónak e Papp Mariskát.

Kerestem és találtam a fentieken átgázolva legelőször is, mint mondottam, egy igaz embert; üde, töretlen, erős, lázongó, nagyenergiájú és szinte gyermeteg rajongással hinni tudó lelket. Szóval egy erősen rokonszenves lelket. Mi köze mindennek az íróhoz? - kérdezik. Sok köze! Mert ebben van ő és csakis ez ő az írásaiban; - nem az élményei, hanem a világnézete - nem megfigyelései, hanem megértései és megérzései. És a hite, hite! Hogy a háborúsdinak meg kell egyszer szűnnie, hogy szent és nagyszerű álmok, szépségek tanyája lehetne ez a föld, ha mi egyszer igazán úgy akarnók -, hogy igaza van a vadnak a vadász ellen, a nyomornak a társadalom ellen, az életnek a halál ellen, vagy a halálnak az élet ellen. Igen - ő hiszi mindezt, és az ember magasrendű naivitása, szent optimizmusa írói kvalitásképp nyilvánul meg.

Az ő alakjai, e Háliel királyok, ez Assinok és Anilák, e Szergiuszok és Khájimek, Jefrimék és Ézrachok, Tiberiusz császár és Ágoston barát; - igen, ezek távol állanak az élettől, a valóságtól - mondjuk, fölötte állanak. Nem Ilonák, nem Terézek, nem Pintér Jánosok és Mertz Imrék - ne is legyenek! Nincs húsuk és vérük, az absztrakció áloméletét élik, - marionett-életét, ha úgy tetszik, mint a népfantáziában a Pierrottok és Columbinák, a Fanyüvők és Bolond Mihókok. És azt hiszem, az eredésük, az életretámasztásuk módja is közös ezekkel - mert a marionett örök alakjainak születése a legtisztább általánosítás, összeszűrés, válogatás, egyszerűsítés és kikristályosodás. A mozgásuk, az életük is valami sajátságos pantomimika - a régi alexandriabeli színjátszáshoz hasonló - fokozott és nagyarányú. Nem emberek és asszonyok ezek; az a kívánság szülte őket, hogy ők legyenek "az Ember" és "Asszony". És csaknem klasszikus teljességgel érik el ezt abban a négy-öt novellában, amit nem felejt el és nem hagy egyszeri elolvasásnál, aki sorjázva végigfutja a könyvet. Rosinante, Leó, Csörgősapka és még egy-kettő.

És ebben az egynéhányban a stílus szertelenségei sem zavarnak úgy; ezekre rásimul ez a csillámló, barokkul terhes, selyemvirágú nyelv - mint az aranyszínre festett, keskenyfejű és karcsútenyerű stilizált Buddha-szentekre ráillik a nehéz, arannyal varrott, exotikus redőjű selyemköntös. Vagy mint a görög hősdrámához illett a faláb és a lárva. Hogy őszinte legyek, legszívesebben csak arról a három-négy írásáról beszélnék, amelyet még jó néhányszor el fogok olvasni. Tudom, hogy csak a legjobb művekből alkotott ítélet lehet igazságos. Az ember nem írhat csupán a szent termékenységű, igazi óráiban - ezeregy ok készti az önmaga meghajszolására, ezeregy körülmény jön közbe elzavarni, derékba törni a legihlettebb hangulatot is. Csak a teljes sikerű műveiben él igazán az író.

A Papp Mariska írásai mesék. Ezópusi szárazság és csattanó nélkül valók, a Wilde káprázatossága és üde lírája, az Andersen transzcendentális mélységei és mindenekfelett való bája nélkül - de az ő meséi - Papp Mariska mesék, és szép, értékes, jelentős mesék, egyéni igazságokkal és újszerű megvilágításokkal. Összevont életigazságok vannak itt - hajlékony, rugalmas axiómák - melyeket ebben a megjelenésükben, ilyen kombinációban egyenesen az író fedez fel és lát meg először. Nekem soha, senki nem mondta még így meg, hogy a balsors kegyeletes és résztvevő, míg a jószerencse hálátlan, hogy a szeretet kedvéért való póz milyen szent, hogy az élet még nyomorúságaiban is szép, vagy hogy a kikacagottságban, a véres komikumban is lehet tragikus felmagasztosulás. Mihelyt azonban lelép a hepehupás földre, - megbotlik ez a mesélő múzsa; mihelyt igazi, hús-vér novellát írna, elhagyja a siker. Az "Áron" jó példa erre. A hőse ennek is típus; harcoló szeretettel összefogott fajképe a "derék zsidó ember"-nek, mint ahogy a "derék magyar ember" a Buda halála Eteléje. (Nem hasonlítás ez, csak szeszélyes asszociáció.) De ez az Áron nem jó novella, míg Rosinante, és a többi - teljes értékű, nagyon szép mesék.

És még egyet. Ezt az írói egyéniséget én teljes mértékben kimerítetlennek, nagyon leendőnek, nagyon fejlődőnek érzem. Egy apró innen-onnanja akadt egyszer elém - néhány odavetett sor egy vidéki patikus-segédről. Ez az alakja eleven volt - hús és vér - föld, kisváros, ember, törpeség, szomorúság. Aki így tud, sokat tud. És aki nem sajnál ilyesmit egy innen-onnantól, annak még sok lehet otthon. Más, ha ilyen pompásan megérezne egy alakot, a föld alól is novellát kerítene és kerekítene érte és körülötte. Papp Mariska itt sem ökonomikus, de ezt bizonnyal tudja, miért teszi. És az ő fantáziája belső rugókra jár - nincs átélésekhez vagy ritka lelki rezgésekhez kötve - és így jó. Az élményekből egyszercsak kifogy az ember és elhagyja a lírai fogékonyság, de az életet nagy, vázlatos vonásaiban szemmel tartani, értékes dedukciókat leszűrni, teljes világnézetre jutni és mindezt szép példázatokban, emberekhez szólóan elmondani - ezt életfogytig lehet, és hovatovább mindig művészibb tökéletességgel. Azt hiszem, sokan közülünk rég zabot hegyeznek már, amikor ez az ember, ez az író még mindig látni, dolgozni és fejlődni fog.