Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 5. szám · / · FENYŐ MIKSA: MUZSIKA

FENYŐ MIKSA: MUZSIKA
Molnár Ferenc elbeszélései
III.

Tehát másképp. Molnár Ferenc írói tulajdonságainak legértékesebbje: a világosanlátás. Nem a clairvoyance szónak a metafizikaiba vesző értelmében, nem is az a látás, melyet a fantázia ereje látomássá nemesít, hanem az észrevevésnek - néha a megérzésig hatványozott formája. A közönséges ember: ez Molnár Ferenc témája, és ennek a közönséges embernek apró komiszságait, lelki és testi fogyatkozásait, nevetséges vagy szánnivaló torzvonásait szedi sorra, néha nyersen mint valami homéri "seregszámlában", néha erős kézzel alakítva, de mindig érdekesen. Ahol azonban ez az alakítás nem sikerül - mint ahogy sikerült a Muzsikában, Tavaszi részegségben, Téli reggelben és A széntolvajokban -, ahol a megfigyelései, bármily ötletesek legyenek - mert mindig ötletesek - háttér nélkül, mélységek nélkül, finom ködök nélkül való észrevevések maradnak, ott a novella belevész a témába - közönséges marad. Még a jobb novelláiban is kísértenek ezek a szép akarásokat maguk alá temető megírásbeli penzumok, leleményeskedő meglátások, komolytalanságok. A Tavasz ébredésében, melyet becsülök, a halk, nempolifón és mégis szép muzsikájú tavaszouverture után következik a részegség leírása. Nem a szép, új nedvek buzogását, tavaszi lehellet kilebbenését sejtető, szeretetreméltó tavaszi részegség, hanem a tökrészegség és ennek minden mozzanata. Az író előttünk dülöngözteti, büfögteti, taszigálja alakját, az arcunkba fúvatja lehelletét; rosszul bánik vele és velünk. Már a ligetbeli mámoros álom, a kijózanodásnak az imént tovaröppent szépségekbe visszatekintő, s a jövő keserűségekbe előrelátó pillanata jól van megírva, de az egész elbeszélés mégis derékon tört. "Lohengrin halála" című elbeszélésében van két mondat. Az egyik mindjárt az elején: "Lohengrin fiatal volt és tenorhangon énekelt. Aztán gyors egymásutánban négy pofont kapott az élettől s ekkor áttért a csöndes baritonra. Megcsendesedett, megkopott s felment Budára lakni, egy kis szobába, melynek ablakából lelátott a Dunára." A másik a végén: "A fülében muzsikálni kezdett valami halk ének. Fiatal arca most megvénült, fájdalmasan komolyodott. Rettenetes nagyokat lélegzett. - Kár értem - mondta. - Én szegény szőke fejem. Én szegény kék szemem. Én szegény fiatal életem." Ez a két mondat egy erősen szenzibilis és erős fantáziájú íróban novellává lombosodik. Molnár Ferenc azonban csak azt érezte művészi feladatnak, amit e két mondat közé rótt: az izzó zsarátnokoktól részeg vaskályha izgatta, ennek a megírására törekedett. Mert itt ezer üveggyöngyöt fűzhetett fonálra, színeseket, gömbölyűeket, csiszoltakat, megejtőeket, üveggyöngyöket. Az élettől megrugdalt, megpofozott, szőke fejű és kék szemű Lohengrin halála órájával adósunk marad. (Seltsame Mordgeschichte, der Vortrag nicht hinreichend.)