Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám

SZINI GYULA: A BOULEVARD

A mekkai zarándok ájtatosságával mentem végig először a Boulevard-on. A Madeleine-templom korinthusi oszlopainak árnyékában ültem fel az omnibusz levegős emeletére és csak a Bastille előtt tértem magamhoz, amikor a kalauz felrázott mély - csalódásomból.

Először is ez az utca nem olyan széles, amilyennek az ember jelentőségéhez képest eleve elképzeli. Nem is olyan hosszú. A házai már a tizenkilencedik század elején megvalósították Edison legmodernebb álmát, hogy a házakat önteni lehet. Egyöntetű házak ezek. A híres gesztenyefák, amelyekhez irodalmi és művészeti jegyzetek fűződnek, épp oly szárazok, mint mindenütt a világon az aszfalt közé ékelt csendéletek. A kirakatok, amelyek fölött itt-ott egy-egy világhírű cég tábláját pillantjuk meg, épp oly indusztriálisak és művészietlenek, mint mindenütt a világon.

Legfeljebb a "forgalom" akasztja meg az ember szívét. A kocsiút az omnibusz tetejéről lassú folyamnak látszik, amely álmosan ringat a hátán el-elakadó fiakker-yachtokat, automobil-csónakokat, omnibusz-kompokat és ezek oly sűrűn borítják a kocsiút medrét, hogy nem látszik "a vízből" tenyérnyi folt sem, mintha el akarna bújni hasonlatunk kedvéért. És szimbolikusan emelkedik föl az utcasarkokon az a fehér bunkós botocska, amellyel a rendőr feltartóztatja a kocsiáradatot, hogy az így támadt földszoroson mózesi leleménnyel és gyorsasággal mentse át életét a másik oldalra a gyalogjárók serege.

Ez a látvány megdöbbenti az embert, de csak az "apéritif" óráiban, délután öt és hét óra között. Vannak a boulevard-nak órái, amikor a Rákóczi út is fölveheti vele a versenyt, sőt vannak órái, amikor az ember lépései kísértetiesen konganak és aggodalmasan keresi a rendőr megnyugtató alakját. Szóval a boulevard is ember. Gyarlóságai, fogyatkozásai vannak. Hálósipkában nem imponál. Evése nem esztétikus. Álmossága kellemetlen. Ember, ember...

És én, bolond azt hittem, hogy hozzátartozik az élet fenntartásához, mint a Golf-áramlat. Azt hittem, hogy erősebb az embereknél, akik alkották, fejlesztik, fenntartják. Hiszen a boulevard mindenütt ott van a világon. Ételünkben, italunkban, szavunk járásában, csókjainkban, levegőnkben. Ahogy az athéni agóra és a római fórum nélkül nem lehet megérteni az ókort, Róma nélkül a középkort, a lipcsei "messe" nélkül a reformációt, akképp a modern életet lehetetlen elképzelni a Boulevard nélkül.

Odin Howes, az angol poéta így kiáltott föl egy társaságban:

- Maguk gyermekek, nem értik. Azt hiszik, hogy a boulevard az Párizs? A boulevard mindenütt van. Babilon függőkertjei, a lusta Agora, a Rostrumok szónok nélkül: ez mind boulevard. Kiállítás ez a szó teljes és diffamáló jelentésében. Ha azonban úgy tetszik, épp oly veszedelmes, de előkelőbb, mint a kiállítás, mert jelentése etimologikus. A boulevard nem más, mint a régi boulevard, a "boullevart", az az árok, amely nem védi a csatateret és ahol az ember nincs elfödve, hanem ahol a pikások és a céllövők első sorban vannak, hogy odaálljanak az ellenség ágyúi elé. Igen, igen - szólt kövér mosolyával Odin Howes - az ember nagyon szem előtt van. De nem hal meg eléggé. Tudják-e, hogy mi voltaképp a boulevard? A Potel és Chabot kirakata. Szórakozásból vagy borzalommal megáll az ember előtte, hogy nézze a hihetetlen dolgokat, a szörnyeteg formájú szárnyasokat, az óriás gyümölcsöket. Ezek a csodák vagy úgynevezett csodák arra vannak kárhoztatva, hogy megmaradjanak alakjukban vagy színükben addig a pillanatig, amíg egy harapás vagy több egyszerűen meg nem semmisíti őket, föltéve, hogy becsértékük eléggé megvédi őket attól a kísértéstől, hogy pusztán porrá omoljanak a segéd vagy a raktáros kisasszony ujjai közt, aki a kirakatból eltávolítja őket: ezek csak szemnek való tárgyak. Vajon nem ismernek-e önök barátaik közt efféle embereket is? Olyanokat, akik eltűnnek észrevétlenül, akik elzüllenek és porrá omlanak kvázi-halhatatlanságuk után, szóval mindazokat, akiknek a szerepük, a létük, a létjogosultságuk, a "causa finalis"-uk a póz; nem szándékos, hanem kényszerű, a passzív póz; akiknek a reprezentálás az egyetlen kenyerük, akik mint őrszemek ülnek az élet partján és a dicsőség partján anélkül, hogy egyikhez is tartoznának. Ülnek egy zártszékben, amely festett és kipirosított viaszbábuk múzeumának színpadára néz. És ha ez a boulevard, amely itt vagy ott vagy amott és mindenütt van, az utolsó ítélet napján a Josaphat völgyébe jut, Isten nem fog ítélni fölötte, hanem így szól majd halkan: "Mit keresel itt? Nincs szükségünk parádéra".

Így szólt Odin Howes, akit a közönség talán jobban ismer ezen a nevén: Oscar Wilde. Így szólt élete alkonyán, amikor párizsi kávéházakban és bárokban szórta aforizmáit és meséit, életének utolsó kiadatlan műveit, amelyeket most posztumusz kegyelettel gyűjtenek össze mindazok, akik hallották és akiknek jó vagy rossz emlékező tehetségére van bízva Wilde szellemessége. Én legalább olyan forrásból idézek, amelyet a legmegbízhatóbbnak ismertem meg. Ernest La Jeunesse adja Wilde szájába a fenti szavakat, Ernest La Jeunesse, aki "Le Boulevard" című regényével a modern Párizs Labruyčre-je lett. A "Caractčres" mélysége, a korban való kortalansága, maró szatírája, éles léleklátása megvan ebben a regényben, amelynek egyetlen hőse, szinte tragikus hőse maga a Boulevard.

Mit tagadjam? Ennek a könyvnek mélységes hatása alatt vagyok, amikor a "boulevard" világraszóló jelentőségével, történelmi, sőt egyenesen apokaliptikus látomásával vagyok tele, foglalkozom. Ennek a regénynek karakterei nem fotográfiák. A fénykép nem tudja visszatükröztetni a modell hangját, jellemző mozdulatait, gesztusait, áruló felvillanásait, amik pedig annyira benne vannak La Jeunesse jellemeiben, hogy személy szerint föl lehet őket ismerni, mint némely írót bármily ravasz álneve alatt vagy aláíratlan cikkeiben is. De nem ez a csoda, mert erre minden ügyesebb karikaturista képes és ilyet már eleget láttunk. Hanem az a szeretettel teljes, megdöbbentően hű és jellemző lélekrajz, amely már több mint kegyetlenség és amellyel La Jeunesse valósággal szíven találja áldozatait, Párizs "vezető" embereit, a boulevard díszeit.

És amikor az ember átvergődik azon a poklon, amelyben ezek az emberek vonaglanak - akik ma is a világ ízlését szabják meg és akik a boulevard konkolyát hintik szét szerte a világon ártatlan, barbár szívekbe, az embert valami fönséges undor tölti el mindazokkal szemben, akik a hatalom, a dicsőség, a siker perzselő sugaraiban olvasztják le ikaroszi szárnyaikat. La Jeunesse legkedvesebb és leggyakoribb szava ebben a regényében az "épave", amely hajóroncsot és általában gazdátlanná lett jószágot jelent. Főalakjai csupa ilyen emberroncsok, akiket a boulevard tengere vetett hajótörés után a "teraszra", a párizsi kávéházak teraszára, hol a költészet, a művészet, a divat, a siker, a sikk árucikkeivel épp oly lelketlen kereskedés folyik, mint pár lépéssel odébb a boulevard-tól, a börzepalotában.

Imaginárius arcképek tolonganak elénk ebben a regényben. Az arisztokrácia épave-ja, akit a nagy forradalom véres tengere vetett ki a boulevard-ra, hol ocsmány zülléssel pazarolja el értékes vérkeverékét és "mások megvetésével próbálja feltámasztani a múltat". A sikkes és aprólékos művészet épave-ja, aki még java férfikorában kénytelen elviselni, hogy asszony tartsa ki, a saját felesége. A vidék épave-ja, egy szocialista képviselő, aki odahaza úr a maga emberei közt és a boulevard-on nem más mint részegeskedő diák. A nagy ipari és szellemi vállalatok épave-ja, aki egy tehetségtelen színésznőre pazarolja egész lelki energiáját, lelket fúj belé és abban a pillanatban, amikor eléri végre célját, a boulevard el is hódítja tőle azt a nőt, akivel kimerült élete minden succusa. Irodalmi szélhámosok suhannak el előttünk és egyéb szélhámosok, akik utolsó csöppig ki akarják szívni a siker mézes méregkelyhét mielőtt roncsokká válnának, mielőtt a raktáros kisasszony keze kilökné őket a kirakatból. Látunk egy ifjú szerelmes házaspárt is, akiket elkap a boulevard forgószele és szenzációs újságcikkek papírrongyaivá tépi egyszerű pásztori boldogságukat. És valamennyiük fölé fölmagaslik "a dicsőség, a divat, az életeleven, intellektuális és szexuális paradoxon roncsa", a szellemi élite épave-ja, az "univerzális épave": Odin Howes, másként Wilde Oszkár.

És e szomorú világ számára, amely az ezerkilencszázadiki párizsi világkiállítás köré rakta a maga roncsait, Le Jeunesse megtalálta a magyarázó, enyhítő, szépítő igazságot: "Ama krízisek közül, amelyek a tizenkilencedik század agóniáját siettették, bizonyára a legkevésbé ismeretes a szépség krachja. Soha nem szerettek annyit mint akkor, és soha még oly keveset."

Vajon nyolc év alatt, amely e valósággal történeti regény epochájától elválaszt bennünket, találunk-e módosítani valót ezen az igazságon? Más-e a "boulevard" ma mint nyolc évvel ezelőtt, amikor még nem akartak Wilde Oszkárral kezet fogni azok, akik ma "baráti följegyzésekkel" traktálják Wilde rajongóit? Nem vonaglik-e ma még nagyobb válságban a szépség, amelynek krachja megrázóbb jelentőségű, mint a Brunetičre-féle "tudomány csődje".

A boulevard - és ebben igazat kell adnom Odin Howes-nek - mindig és mindenütt volt. Az eszkimó, aki sértésnek veszi, ha kedves vendége nem akar részt venni házasélete örömeiben, épp oly boulevardier, mint a szerencsétlen Kandaulesz király, aki nem tudja megállni, hogy felesége veleszületett bájait meg ne mutassa legalább egy embernek. Boulevardier mindenki, aki háromnál több embernek a véleményére kíváncsi; akit sarkall a dicsőség vágya; aki nem elégszik meg azzal, hogy különb vagy különösebb legyen mint a többi, hanem ezt a többiek értésére is akarja adni. Boulevardier mindenki, aki szembe találja magát a tömeg egészséges, brutális szürkeségével és akit színesebb vagy furcsább tollazata miatt előbb-utóbb meg fognak tépázni azok, akik többségben vannak. Ez a boulevard örök tragikuma.

És mennyire érezzük mindnyájan, akik akár csak egy gyűszűnyit kóstoltunk a boulevard dicsőségéből, annak az embernek a borzalmát, aki a maga sikereinek tetőpontján egyszerre Odin Howest pillantja meg és így kiált fel:

- Igen, igen, én ismerem a maguk Howes-ét, én is olvastam és csodáltam őt. Jobban, mint más... A színháza igazán színház és a versei előttem csakugyan verseknek látszanak, amennyire fordításból meg lehet őket ítélni. Van képzelőereje, fantáziája, megvan benne a tökéletesség és szépség ritka érzéke. És most, hogy leadtam hódolatom előtte, talán folytathatom? Igenis, ez az ember megmérgezi az életemet. Elképzelni, hogy valaki olyan lehetett, mint ő és most olyan, ahogy előttünk áll; elképzelni, hogy a sikerben a szégyennek és a pusztulásnak olyan magja van elhintve, amelyet az ember csak a bukásával fizethet meg, íme ez a törvény, gyermekeim, ez az. Értik? Nem? Én attól remegek, hogy ez lesz az én jövőm is, ez az ember! Megfélemlít, ennyi az egész! Holnap, holnapután talán én is! Ah! Valami halott mosolya van, amely vonz. Az ifjú Hylas láthatott ilyen mosolyt ama nőcskék szemében, akik kényszerítették, hogy vízbe ölje magát. Mintha így szólna ez a Howes: "Maguk ravaszok. De majd meglátják, majd rájutnak!" Reklámot csinál az enyészetnek, az örök semminek.

A boulevard nem változott meg az idők folyamán, hanem megerősödött, kiterjeszkedett. Ahogy a francia forradalom elterjesztette, népszerűsítette és olcsóvá tette a szabadságot az egész világon, akképp a boulevard a szépséget árulta detail-kereskedéssel. Nemcsak a szabadság, hanem a szépség is "épave", gazdátlan jószág lett, amelyet mindenki fölemelhet, ahol talál. A boulevard, amely az egész világon mindenütt van és a párizsi terasz, amely mindenhová eljutott, ahol az emberek kávét isznak, a kirakata ennek a détail-kereskedésnek, amely világszerte folyik hangos kiabálásokkal, tülekedéssel és egymás roncsolásával. A boulevard: ez a mai élet nyerge és mennél jobban száguld alattuk a civilizáció paripája (Tolsztoj szerint: vesszőparipája), annál veszedelmesebb a nyeregben ülni. De James Riderhood, az Ambrus Zoltán "Finish"-ének hőse, még a halálos órájában is így szól legkedvesebb fiához:

- Légy zsoké, Ben, légy zsoké!