Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 2. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: Beck Ö. Fülöp

A Nemzeti Szalon most bezárult kiállításának egyik szobáját az éremkedvelők gyűjteménye foglalta el. Nehány szekrény ebben a gyűjteményben Beck Ö. Fülöp műveivel volt tele. A régi, első érmeitől legfrissebb plakettjéig a sorozat csaknem teljes. Nyomon követhető a mintázó fa minden mozdulata. A pontos tanulmányok, a beható természet-szemlélet, az egyre könnyebb, az egyre egyszerűbb formanyelv és a már-már kész, már-már stílussá forrott nyelvkincs.

A sorozat kezdetén ott van egy közkézen forgó, ismert pénzdarab, a millennium emlékére vert ezüst egykoronás. Ez a pálya első művei közül való. Mint részlet, inkább érdekes, semmint fontos. A plakett, az érem természetrajzának azonban milyen jellemző vonása: egy kis értékű pénz forog a kezünkön, csaknem minden nap, alig nézzük meg és ha megnézzük, legfeljebb annyit veszünk észre, hogy egészen kedves, ügyes lapocska. Arra ki gondolna, hogy az apró fémdarab mintája fölé hajolva, görnyedve, a halavány formákat elevenekké avatva dolgozott valaha egy finom kezű ember. Ez a pénzecske, ez a fiatalkori munka már az érző, teremtő művészujj nyomaival ékes. Finom, tetszetős, akár az új francia levélbélyegek. A király fején a korona, a magyar korona, ez a bizánci születésű esetlen aranysipka jellegzetes dekoráló anyaggá válik. Holt heraldikai masszából, szimbólumból Beck Ö. Fülöp növesztette artisztikus segítő elemmé. A millenniumi korona után változatos és gazdag sorozata következik a plasztika ez apró ékköveinek. Következik siker és elismerés is. Ma már van magyar közönség, amely hajlandó elhinni, hogy egy Beck-plakett épp annyi művészi teremtő energiával, izgalommal, nemes vergődéssel készül, akár egy márványszobor.

Beck-plakett: ha ma még nem fogalom ez a szó, holnap fogalommá válik. A művész most elért a fejlődés legizgalmasabb, legtöbbet ígérő állomásához. Az elmélyedés, a tanulás, fáradhatatlan keresés után, minden plasztikus forma birtokában, szabadon rendelkezve a szobrászi kifejezés minden eszköze fölött, most a maga külön stílusát kovácsolja. Ez egy letompított, lefokozott plasztikai nyelv, a formák széles kezelése, dekoratív felületvezetés. Összefoglalása a masszáknak, originalitás, egyéniség. Valami, amit mohón fognak utánozni. Holott ez a stílus nem tűri az utánzást. Erre a magaslatra csak eljutni lehet.

Maga Beck Ö. Fülöp a formák, a kifejezések, a mozdulat, az úgynevezett természet leggondosabb tanulmányozása révén jutott el már-már kész stílusához. Egyik első művei közül való a korcsolya-egylet érme. Néhány alak, finoman, könnyedén, minden verítékszag nélkül, de szinte fotografikus hűséggel. Csak a mozdulatok heve és igazsága ád nékik egyéni ízt. Az aratás már valamivel későbbi. Még mindig nem igazi Beck Ö. Fülöp. Négyszögű tere még elvágja a képet, holott ma kerek érmei is terestől, rámástól szerves egésszé összenőttek. A kép maga mozgalmas, erősen hangsúlyozott és - túlságosan kép. Telített festői elemmel, amit az új Beck végképp száműzött.

Portré lapjai is híven jelzik a művész megfutott útját. Hajdan, évekkel ezelőtt is megnézte és meglátta az arcizmok minden rezdülését. És visszaadta mintázófája híven, elevenen, akár a festő ecsetje. Új arcképein nincsenek kemény vonalak. Csupa felület, tömeg, plasztika. Ott a Fellner Henrik arcképe: olyan puha, elevenné formált, egységesen, frissen felrakott. Ez már eredmény, ez már olyas, amire a művész is azt mondja: valami ilyet akartam.

Milyen gyönyörűség: követni azt az utat, amelyen a művészi akarás, a tudatos törekvés mindinkább valóvá válik. Már a kertészeti egyesület és még inkább a fotóklub plakettjén az egyéni stilizálás váltja fel a természetnek - azelőtt is plakett-nyelvre fordított - hű visszaadását. Eggyé foglalt felületek, egybefonódó formák.

A felfelé emelkedő pálya legmagasabb pontján ott a Balassa-érem és a Gyulay-plakett. A kijelölt térben, könnyen és mégis a határokkal egységesen helyezkednek el a figurák. Az ezüst szürke színe még jobban tompítja a tömegeket, amelyeken semmi részletezés, semmi aprólékosság. A mozdulatok összecsendülnek, akár egy finom akkord, minden együtt, minden a maga helyén.

Egy láthatatlan vonal, egy erős légi fonál körülöleli és összeköti az alakokat. A plakett az éjféli látogatást ábrázolja - de a magyarázó versszövegre nincs semmi szükség. Egybekapcsolódnak a tekintetek, egy közös érzés, közös ritmus árad ki belőlük: nem a költemény illusztrációja ez; ez maga a líra, maga a poézis, verssorok helyett ezüstbe kalapálva. Itt hirtelen szemünkbe ötlik egy új ember, Beck, a gondolkodó, az érző, a finom lelkű lírikus. Hogy nem láttuk előbb? Nyilvánvaló, hogy láttuk. Ám a plakettek között, a Beck-plakettek között olyan természetes, olyan magától értetődő, hogy olyan plasztikusan kifejezett érzések között járunk, amelyek eredetükre nézve a lírával azonosak. Hiszen a művészt, aki a monumentális formáknak ennyire ura, mi egyéb kötné a plakett intim, diszkrét hangú világához, mint kifinomult érzései? A plakett természete annyira megfelel a líra hangulatának, olyan erős benne az elmerülés, az érzés vonása, hogy igazi plakett nincs is olyan alaphang nélkül, amely a legegyénibb poézissal rokon, sőt azonos.

Az egész gyűjteményt átölelő költői ritmus megerősödve buzog a legújabb Beck-plakettekben. A legfinomabb helyzetek, a legbensőbb lélekállapotok kapják meg. Az ember minden csendes melankóliáját belékalapálja a szobrász finom ritmusú tömegeibe. A művész legszubtilisabb érzései egyesülnek a legválasztékosabb formanyelvvel. Olyan örvendetes, olyan termékeny ez a találkozás, akár a szerelmesek egymásra bukkanása. A plakett-plasztika külön, egyéni stílusa születik belőle.

A művész maga vallja, hogy emberi és artisztikus egyéniségének a legpregnánsabb kifejezései után is még fejlődés következik. Hogyne következnék, mikor műhelyében egyre tart a kutatás, az elmélyedés. Az út a régi. Jellemző erre az útra, hogy Beck vázlatai aprólékosabbak, részletezőbbek, a szimpla valósághoz közelebb állók, mint a kész plakett. Mindent meglát, megérez, feltüntet a vázlaton. Csak a kész művön hagyja el azt, ami nem lényeges. A leglapidárisabb, a legszélesebb mezőkről összefogott formákat keresi. Még egyetlen kutató állomása sem volt eredménytelen.

Beck, a szobrász, amikor elhagyja a plakett alapozó lapját és belémarkol a szabad piedesztálra rakott agyagba, akkor is fanatikusa az éles megfigyelésnek, a költő-szobrász hangulatának és a monumentális stilizálásnak. A tárlatokon már szerepelt egy-egy szoborművel és műterme a plaketteken kívül majdan készülő művek, agyagba öntött szeszélyes, borongós gondolatok gyors, friss vázlatait őrzi.

Monumentális érzésének azonban, hogy nagyot cselekedjék, nincs szüksége nagy méretekre. Duzzadó erő, nagy lendület és költői elmerülés minden lapjában. Magános útján a tető felé közeledik, az utat egyedül, segítség nélkül töri és a csúcson eredmény gyanánt a maga stílusa várja. A maga külön nyelve és külön mondanivalója.