stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


szemle

Peregrinatio Hungarica. Studenten aus Ungarn an deutschen und österreichischen Hochschulen vom 16. bis zum 20. Jahrhundert. Hrsg. von Márta Fata, Gyula Kurucz und Anton Schindling unter Mitarbeit von Alfred Lutz und Ingomar Senz. Stuttgart, 2006. Franz Steiner Verlag, 548 l. /Contubernium. Tübinger Beiträge zur Universitäts- und Wissenschaftsgeschichte; Bd. 64./

Az európai főiskolák és egyetemek korábban publikált, nemrég kiadott és egyelőre még kiadásra váró, de néhány tudományos dolgozatban már megjelenő matrikuláinak adatai alapján azt mondhatjuk, hogy az európai felsőoktatás, pontosabban a „peregrinatio academica” intézménye ma az egyik leginkább ismert területe a felsőoktatás történetének. Tegyük hozzá nyomban, hogy a nürnbergi nagy vállalkozás, az „album amicorum”-ok, illetve ezek bejegyzéseinek adatbankja, kiváló kiegészítője ennek a hatalmas matrikulanévanyagnak. A magyarországi kutatás is szervezett keretek között folyik a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottsága felügyeletével dolgozó Felsőoktatástörténeti Munkabizottság munkájának köszönhetően. A szegedi régi magyaros műhely, illetve a budapesti Egyetemi Könyvtár köré szerveződött kutatócsoport eredményei szintén jól követik az európai kutatási irányokat, és hasznosítják az ottani eredményeket. A hazai kutatási teljesítmények szembesítése a magyarországi diákokat befogadó intézmények történetének kutatóiéval mindig érdekes eredményekkel kecsegtet. Nem volt ez másként a tübingeni konferencia esetében sem. Ne feledkezzünk el arról a haszonról sem, amelyet a magyarországi művelődéstörténeti jelenségek külső szemmel való megítélése jelent.

Ezért is érdekes a neves tübingeni egyetem- és tudománytörténeti sorozat, a „Contubernium” 64. kötete. Szerkesztői (Fata Márta, Kurucz Gyula és Anton Schindling) sem vállalkoznak a jelen munkában a „peregrinatio hungarica” teljes történetének áttekintésére. Ezzel szemben inkább egy speciális, igaz, a diákok számát tekintve talán legjelentősebb témának, a magyarországi diákok németországi és osztrák egyetemeken a 16–20. században lezajlott egyetemjárásának szentelik figyelmüket. A 23 tanulmány között találunk tematikus, kisebb vagy nagyobb korszakokat tárgyaló áttekintéseket, esettanulmányokat, szúrópróbaszerűen elvégzett vizsgálatokat, elemzéseket és személyes tapasztalatokon, meglátásokon alapuló beszámolókat is.

A tanulmánykötet három nagyobb szerkezeti egységre oszlik: tíz tanulmány kapcsolódik a korai újkor, nyolc a 19–20. század történetéhez, öt pedig több évszázados, egyik korszakból a másikba átívelő iskolatörténetet tekint át. A főleg 1526 és 1919 között kimutatható mintegy 74 ezer magyarországi, felsőfokú tanulmányait német nyelvterületen végző hallgatót regisztráló kutatás legfrissebb eredményeit bemutató kötet témái az alábbi vizsgálódási pontokra irányulnak, így a tanulmányokat akár ennek megfelelő csoportokba is oszthatjuk, vagyis elrendezhetjük földrajzi, vallási, szociológiai és egyéb szempontok szerint:

I. Földrajzi szempont:

Ide azokat a tanulmányokat soroltam, amelyek az egyes egyetemek köré építik fel mondanivalójukat, illetve a peregrinusokat kibocsátó hely felől veszik szemügyre a témát. Ennek megfelelően két nagy tanulmánycsoport bontakozik ki:

1. A legtöbb tanulmány egy-egy egyetem magyar vonatkozású történetére koncentrál: Altdorf (1582–1799, Wolfgang Mährle), Berlin (1870–1932/33, Daniela Siebe; 19–20. sz. fordulója, Brigitta Eszter Gantner), Göttingen (18. sz., Gönczi Katalin), Greifswald (18. sz., Dirk Alvermann), Heidelberg (1597–1621, Heltai János; 1870–1932/33, Daniela Siebe), Jéna (18–19. sz. fordulója, Ulrich Rasche), Lipcse (18. sz., Detlef Döring), Tübingen (1477–1918, Fata Márta), Wittenberg (16. sz., Szabó András)

2. Olyan tanulmány is bekerült a kötetbe, amely az egyetlen városból, itt nevezetesen Kassáról kikerülő peregrinusok csoportját veszi górcső alá (Iulia Caproş). Ritka megközelítési szempont ez a hasonló jellegű nemzetközi és magyar szakirodalmi összefoglalásokban egyaránt, így nagyon örvendetes, hogy ilyen típusú írással is találkozunk. További érdeme a tanulmánynak, hogy egyes személyek pályafutását is részletesen tárgyalja. (Hasonlóan jár el Gönczi Katalin és Ulrich Rasche is tanulmányában.)

Erről az írásról újszerű fókuszálási gyakorlata miatt hosszabban szeretnék szólni. A szerző a kassai származású diákok esetében az alábbi kérdésekre keresi a választ: Mi lehetett a tárgyalt korszakban (1526–1657) az eddig kimutatott 75 személy peregrinációjának oka? Milyen etnikumhoz és mely társadalmi réteghez tartoztak az egyetemjárók? Milyen fokozatokat szereztek a német egyetemeken? Végül azt értékeli, hogy a külföldi tanulmányok eredményesek voltak-e a későbbi életpálya tekintetében. A kérdések sokat ígérőek, igaz, választ itt nem mindegyikre kapunk, hiszen ez egy nagyobb írásmű (doktori értekezés) kiragadott darabja, amely ebben a formájában nem nyújt átfogó képet a felvetett témáról. Egy másik vitatható pontra is szeretném felhívni a figyelmet. A kora újkori etnikai hovatartozás kérdéséről van szó. Maga a szerző is elismeri, hogy „a korai újkorban az emberek többnyire földrajzi alapon azonosították egymást; így a kassai diákok szinte kivétel nélkül „hungarus”-nak  nevezték magukat” (90.). Ha ezt a kijelentést – joggal – tényként fogadjuk el, akkor érthetetlen, hogy a szerző miért próbálja meg mindenáron meghatározni a kassai diákok német, magyar vagy szlovák származását.

A tanulmány több érdekes jelenségre is felhívja a figyelmet. Először is arra, hogy míg Kassáról a középkorban mintegy 200 diák látogatta Krakkó és Bécs katolikus egyetemeit, addig a korai újkorban a kassai jezsuita akadémia megalapításáig (1657) csupán 75 peregrinust sikerült kimutatni. Ennek a közép-európai trendtől eltérő jelenségnek a valószínűsíthető oka abban a bizonytalan politikai és gazdasági helyzetben keresendő, amelyet a városnak a Habsburg-uralkodók és az erdélyi fejedelmek közötti őrlődése jellemez. Másodszor, meglepő tény, hogy míg a más helyről érkező magyarországi diákok a 16–17. század fordulójától Wittenberg helyett Heidelberget részesítették előnyben, addig a kassaiak továbbra is kitartottak a 16. század legkedveltebb európai protestáns egyeteme mellett. Harmadszor, megtudhatjuk azt is, hogy a legtöbb kassai diák polgári származású. Ez eddig nem rendkívüli, hiszen a tanultság presztízst jelentett, melynek köszönhetően pozíciókat lehetett szerezni a politikai és a gazdasági életben. Az érdekesség itt abban áll, hogy a 16–17. századi politikai és gazdasági elitben alig vannak egyetemet végzettek! A nemesi és polgári ifjak ugyanis egy-két év után hazajöttek, így fokozatot ugyan nem szereztek, világlátással és gazdasági kapcsolatokkal azonban felvértezték magukat. Ezzel szemben a végzettek, azaz az akadémiták előtt kétféle cél lebegett: az egyházi vagy az iskolai szolgálat.

A tanulmányból kitűnik, hogy a peregrinusoknak köszönhetően Bártfa és Eperjes mellett Kassa is vezető kulturális központ szerepét töltötte be a késő középkortól kezdve Felső-Magyarország keleti régiójában.

II. Vallási szempont:

Több szerző foglalkozik az egyetemjárás vallási hovatartozás szerinti megközelítésével, azaz általában egy-egy felekezet képviselőinek felsőfokú tanulmányait vizsgálja: a protestánsok körében Heltai János, Wolfgang Mährle és Szabó  András, a katolikusok körében Matthias Asche és Bistkey István, illetve átfogóan Anton Schindling. Itt jegyzem meg, hogy igen kívánatos lett volna olyan csoportok bevonása is a vizsgálatba, mint a görög katolikus vagy az unitárius peregrinusok tanulmányainak feltérképezése. (Előbbiekről Asche röviden megemlékezik tanulmányában, 149–150.).

III. Szociológiai szempont:

A történeti kutatásokkal is foglalkozó gyakorló orvos, Robert Offner széleskörű áttekintése egy szakmai csoport, vagyis az erdélyi magyar és szász orvostanhallgatók németországi tanulmányaival foglalkozik a kezdetektől 1850-ig. A vizsgálódás szempontja szintén újszerű: az egyetemlátogatáshoz a fakultás választásának kérdése felől közelít. A 19. század közepéig kimutatható mintegy tízezer Kárpát-medencei peregrinus közül matrikulák, levéltári források és az utóbbi időben elemzés tárgyául tett, nyomtatásban megjelent disputációk, disszertációk és orvosi munkák alapján 396 olyan erdélyi magyar és szász személyt sikerült azonosítania, akik tanulmányaikat valamely német egyetem orvosi karán végezték. A szerző a megszokott trendektől eltérő jelenségekre irányítja az olvasó figyelmét, például arra, hogy a 17. század közepéig a protestáns erdélyi orvostanhallgatók szívesen látogatták az itáliai (katolikus) egyetemeket, főleg Padovát és Bolognát, ahol Európa vezető természettudósai oktattak, és a klinikai orvoslás is igen előrehaladott volt. Mindebből kitűnik, hogy az orvostanhallgatók konfesszionálisan kevésbé kötődtek bizonyos egyetemekhez, mint más fakultásokat látogató társaik. Számukra sokkal inkább egy adott orvosi kar vagy egy-egy kiváló orvosprofesszor hírneve volt a mértékadó. A peregrinusoknak ebben a kiválasztott csoportjában az 1600-as évek második felétől kezdett kikristályosodni a szokványosnak számító képlet: a kálvinista erdélyi magyarok református egyetemeket (Odera menti Frakfurt, Marburg, Heidelberg, Leiden, Franeker és Utrecht), az erdélyi szászok pedig lutheránus egyetemeket (Jéna, Lipcse, Wittenberg, Rostock, Straßburg, Altdorf, Halle, Göttingen és Erlangen) látogattak elsősorban.

A 16. század második felétől a 19. század közepéig az Erdélyből származó és oda munkavállalás céljából visszatérő orvostanhallgatók több mint fele (211-ből 114) legalább egy német egyetemen szerzett oklevelet. Értelemszerű, hogy a mindennapi erdélyi orvosi és gyógyszerészi gyakorlatot főként a német orvostudományi ismeretek határozták meg: a 18. század első felében mindenekelőtt Halle, a 18. század második felében Jéna, Erlangen és Göttingen, majd a század utolsó harmadától egyre inkább Bécs egyeteme számított dominánsnak.

A szerző más szempontból is érdekes összehasonlítást tesz: vizsgálatai nyomán kirajzolódik, hogy a stúdiumaikat szabályosan befejező orvostanhallgatók a teológiai és jogi karon végzettekkel ellentétben sokkal kevesebbet publikáltak. Ennek okát a túlzsúfolt, időhiányos orvosi életvitelben (állandó gyógyászati és lelki szolgálat a betegek mellett), valamint a fertőzések, járványok stb. következtében szignifikánsan rövidebb várható élettartamban jelöli meg. Ennek tudható be az, hogy a számtalan tehetséges, jól képzett orvos még azelőtt az életkor előtt elhunyt, amikor mellékállásban írói tevékenységét kibontakoztathatta volna: például megírhatta volna emlékiratait, vagy tudományos munkákkal állhatott volna a nagyközönség elé.

IV. Egyéb szempontok:

Az egyéb kategóriába tartozónak vélem az olyan értekezéseket vagy filozofikus eszmefuttatásokat, mint például a peregrináció intézményét mozgásban tartó ösztöndíjrendszer jelentőségét tárgyaló tanulmányt (Dirk Alvermann) vagy az Európai Unió által (újra)teremtett, határok nélküli tanulás lehetőségét méltató beköszöntőt (Klaus von Trotha), illetve a fordított irányú, azaz a 21. század Magyarországának felsőoktatása felé orientálódó, németek által végzett egyetemlátogatásról szóló írást (Brigitte Veit).

Dirk Alvermann tanulmányát – az előzőekben részletezett áttekintésekhez hasonlóan – azért szeretném kiemelni, mert ez is a konvencionálistól eltérő perspektívából szemléli a „peregrinatio academica” intézményét. Arra keresi a választ, hogy a különféle alapítványok nyújtotta  lehetőségek (legyen az a korban szabad étkeztetés: „Freitisch”, ingyen szálláshely a konviktusban vagy pénzben fizetett ösztöndíj) milyen ökonómiai vagy strukturális hatást fejtettek ki, azaz milyen mozgatórugó szerepét játszották a peregrinusok útra kelésének ösztönzésében. A greifswaldi egyetem levéltárosa írásában egy eddig alig vizsgált tételt jár körül, mely azt mondja ki, hogy a felsőoktatás céljából bekövetkező migráció elképzelhetetlen gazdasági megalapozottság nélkül. Alátámasztásul pedig egy ritkaságszámba menő alapítványt, a báró Szirmay Tamás által 1743-ban létrehozott és 1945-ig kisebb megszakításokkal, magyarok számára a greifswaldi egyetemen folyamatos tanulmányokat lehetővé tevő Szirmayanumot mutatja be nagy alapossággal. A szokatlanul hosszú ideig működő alapítvány és az általa biztosított ösztöndíj szinte egyedülállónak számított az európai felsőoktatás történetében. Tekintélyét az is bizonyítja, hogy kétszáz éves fennállása alatt több német egyetem (Altdorf, Bécs, Berlin) is szerette volna megszerezni a maga intézménye számára, azzal az indokkal, hogy falaik között sokkal több magyar tanul, mint a messzi északon fekvő Greifswaldban. Ez igaz is volt, de a Szirmay család mindvégig mereven ragaszkodott az alapító akaratához, így a legfeljebb három évre adható ösztöndíj több száz magyar diáknak tette lehetővé a tanulást Észak-Németországban. A diákok száma 1879-ig évente soha nem lépte túl a kettőt, de utána sem haladta meg a négyet, noha az alapító hat személy számára kívánta egyszerre biztosítani a tanulás lehetőségét. A kedvezményezett diákok 1835-ig kizárólag teológushallgatók voltak, dominanciájuk ezután is megmaradt, de már jogászok és orvosok is részesülhettek az ösztöndíjban. Egyik érdekessége az ösztöndíjnak, hogy elsősorban felső-magyarországi, onnan is főként eperjesi diákoknak ítélték oda a legtöbbször. A másik, hogy segítségével a 19. században több magyar (mintegy 100) látogatta a greifswaldi egyetemet, mint az ott hagyományosan legnagyobb számot képviselő külföldi, azaz a skandináv országokból érkező diákok (számuk ebben a korszakban körülbelül 60 fő).

A tanulmánykötet megerősít abban, hogy hangsúlyozzam, az egyetemjárás története a részletes matrikulák feldolgozása után sem nélkülözheti a további levéltári kutatásokat, hiszen sok peregrinus neve és életútja csakis az archív anyagból deríthető ki (vö. például Caproş tanulmánya). E munkát a helyi, azaz a befogadó egyetem kutatói a kibocsátó terület szakembereivel együtt tudják elvégezni. Ezért fontos lenne az új európai uniós kapcsolati lehetőségek jobb kihasználása vegyes kutatócsoportok létrehozására. A tanulmányok ezen túlmenően megmutatták, hogy még mindig sok a megválaszolatlan kérdés a „peregrinatio academica” történetében.

Fontos hangsúlyozni, hogy a népszerű, sokat vizsgált egyetemek esetében új szempontok vizsgálata viheti előbbre a kutatást. Erre többféle lehetőség kínálkozik, például az egyetem és a helyi társadalom kapcsolatának a vizsgálata, a magyarországi diákok beilleszkedésének kérdése stb. Külön szerencsésnek tartom az eddig alig kutatott egyetemek (például Lipcse, Salzburg, Freiburg im Breisgau, Ingolstadt, Dillingen an der Donau stb.) bevonását a vizsgálatokba, hogy árnyalják a jelenleg ismert képet. (Ez a jelen kötetben több esetben meg is történt.) A magyar kutatóknak érdemes lenne sokkal többet írniuk világnyelveken,  így nem lennének ismeretlenek hazai eredményeink, külföldi kollégáink is tudomást szerezhetnének azokról. A most ismertetett kötetben is több, nem magyar szerző tanulmányán érződik a magyarországi szakirodalmi viszonyok ismeretének hiánya.

Összességében elmondható, hogy a gondosan szerkesztett kötet tanulmányai, gazdag lábjegyzetei, illusztrációként szereplő metszetei és térképei, hely- és névmutatója megbízható betekintést nyújtanak a „peregrinatio hungarica” kutatásának egy fejezetébe. Nem lehet eléggé értékelni azt a tényt, hogy a magyarországi művelődéstörténetről világnyelven, rangos könyvsorozatban jelenhetett meg egy ilyen, monografikus öszszefoglalással felérő munka.

Verók Attila


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.