Viskolcz Noémi

Peter Lambeck budai utazása a corvinákért 1666-ban

Bevezető gondolatok

1990-ben – Mátyás király halálának ötszáz éves évfordulójának alkalmából s talán egyben életművének lezárásaképpen is – Csapodi Csaba a következőképpen határozta meg a corvina-kutatás feladatait: a filológia végezze el a szövegek kritikai vizsgálatát, készüljön egy új Zolnai, azaz egy új szakbibliográfia, és fedezzen fel a tudomány még új, ismeretlen corvinákat.[i] Nos, az azóta eltelt tizenhét évben a megjelölt három területen, ha lassan is, de történtek jelentős előrelépések: a kifejezetten filológiai vizsgálatok csak legújabban indultak be,[ii] a bibliográfia azonban még várat magára,[iii] új corvinák pedig csak úgy kerültek elő, hogy voltaképpen nem is nevezhetők corvináknak.[iv] Ugyanakkor 2000 után megnőtt a corvinák történetével kapcsolatos konferenciák, kiállítások, tanulmánykötetek[v] száma, és beindult az Európai Unió Kulturális Bizottsága által támogatott „Bibliotheca Corviniana Digitalis” program,[vi] 2008-ban, a Reneszánsz Évében számos tudományos tanácskozást rendeztek, vagyis a kutatás új ösvényeket vágott magának. Tanulmányomban a könyvtár történetének egy 17. századi aspektusát vizsgálom, egy a megszerzésére tett késői kísérletet mutatok be 1666-ból, amikor I. Lipót császár és magyar király könyvtárosa, Peter Lambeck Budán járt a maradványokért.[vii]

A Bibliotheca Corviniana kora újkori története Zolnai Klára 1942-ben kiadott annotációira támaszkodik. Zolnai a forrásfeldolgozás és -kivonatolás során a kortársaknak a híres budai könyvtárhoz való viszonyulását is rögzítette.[viii] Innen is jól kiolvasható, hogy a könyvtár kifosztását már II. Ulászló uralkodása alatt megkezdték bécsi humanisták,[ix] majd 1541-ben Buda elfoglalásával végképp megpecsételődött a könyvek sorsa. Ám a török lakta Budán és azon túl is makacsul tartotta magát az a legenda, hogy még ott rejtőznek a könyvtár maradványai. Nem tudni, hogy az ilyen típusú hírek terjesztésében mekkora szerepe volt a törököknek, s mekkora a humanistáknak, tudósoknak. A szóbeszédet Lambeck 1666-os sikertelen akciója sem tudta hitelteleníteni, s csak Buda visszavételével, 1686-ban zárult le végérvényesen a corvinák kora újkori története, amikor az itáliai hadmérnök, Luigi Ferdinando Marsili Bécsbe szállíttatta az általa talált köteteket.

Peter Lambeck

Peter Lambeck 1628-ban Hamburgban született protestáns családban.[x] Amszterdamot, Leident, Párizst és Rómát magába foglaló peregrinációs körútjáról 1651ben tért vissza Hamburgba, ahol a gimnázium történelemprofesszora lett, majd a neves tudós, Joachim Jungius halála után rektora. Az ezekben az években Hamburgban tartózkodó Krisztina svéd királynővel jó kapcsolatot ápolt, végül 1662-ben elhagyta szülővárosát, és felkereste Bécset.[xi] I. Lipót császárnak személyesen nyújtotta át Rerum Hamburgensium (Hamburg, 1661) című művét, s cserébe egy aranyláncot (Gnadenkette) kapott a császár képével díszített medállal.[xii] Innen még ugyanebben az évben Velence, Padova, Bologna érintésével Rómába utazott, ahol júliusban nyilvánosan áttért a katolikus vallásra. Augusztus 20-án fogadta VII. Sándor pápa, akinek a magánkönyvtárát is meglátogathatta, s melyről elragadtatással nyilatkozott.[xiii] Szeptember 28-án érkezett vissza Bécsbe, ahol hamarosan kinevezték udvari történésznek és alkönyvtárosnak évi 900 arany fizetéssel.[xiv] A fiatal császár bizalmát szemmel láthatólag elnyerte, hiszen I. Lipót 1662 végén újabb audienciára hívta, ahol három-négy kincsekkel teli szekrényt mutatott meg neki, sőt, a több mint tizenötezer érmét tartalmazó gyűjteményét is elé tárta, s végül megint megajándékozta, ezúttal a Schatzkammer féltett kincseiről – a híres acháttálról és Albrecht Dürer „Tízezer keresztény vértanúsága” című képéről – készült rézmetszetekkel.[xv] Matthaeus Mauchter császári könyvtáros halálát követően 1663 májusában nevezték ki a könyvtár élére, s ezt a tisztséget tizenhét éven át 1680-ig, haláláig töltötte be.

Lambeck óriási lendülettel vetette magát a munkába, amely elsősorban a könyvtár kéziratainak és könyveinek rendszerezését, katalogizálását jelentette. A nyilvántartás szándékával megtervezett egy 25 kötetből álló könyvsorozatot „Commentarii de Augustissima Bibliotheca Caesarea Vindobonensi” címmel, amely kultúrtörténeti keretben egyfelől a császári könyvtár történetét, másfelől állományát kívánta bemutatni az olvasóknak. A kötetek a következőképpen tagolódtak volna:

1–9. kötet: Bécs története, a görög, latin, német kéziratok rövid leírása

10–15. kötet: a latin kéziratok

16. kötet: keleti kéziratok

17. kötet: éremgyűjtemény, antikvitások

18. kötet: levelezések

19–24. kötet: nyomtatványok

25. kötet: irodalomtörténet

A tervből végül nyolc, különlegesen szép és igényes, rézmetszetekkel gazdagon ellátott fóliókötet valósult meg, ezek 1665 és 1679 között jelentek meg a bécsi udvari kiadónál, Matthaeus Cosmeroviusnál.

Az 1660-as évek közepén különleges feladatokat is magára kellett vállalnia a császár megbízásából. 1665-ben – miután a tiroli Habsburg-ág ebben az évben kihalt – II. Ferdinánd főherceg (1529–1595) ambrasi könyvgyűjteményét szállította Bécsbe: az 583 kézirat és 1489 nyomtatvány novemberre érkezett az Udvari Könyvtárba.[xvi] Lambeck egy naplóban örökítette meg az ambrasi utat,[xvii] és a „Commentarii” második kötetében 500 kézirat bibliográfiai leírását adta közre. A következő évben pedig Budára látogatott, hogy megszerezze a törököktől a Corvina maradványait.

A budai utazás forrásai

Lambeck útjának szerencsés módon sok nyoma maradt: a nagykövet, Walter Leslie levelei mellett Lambeck naplója, majd az ennek az alapján készült és a császári könyvtár történetét taglaló kommentárjaiba illesztett útleírás, valamint Lambeck levelezése. Az 1665–1666-os nagyszabású követségről született egy hivatalos beszámoló is, melyet szintén Cosmerovius adott ki 1668-ban latinul, majd utána a század folyamán többször is megjelent németül.[xviii] A művet a jezsuita Paul Taferner jegyezte – aki Leslie udvari papjaként vett részt az utazáson – Caesarea Legatio, Quam Mandante Augustissimo Rom. Imperatore Leopoldo I. Ad Portam Ottomanicam suscepit, perfecitque Excellentissimus Dominvs, Dominvs Walterus S.R.I. Comes de Leslie címmel.[xix]

Lambeck utazása a szakirodalomban

A budai úttal többször foglalkozott az osztrák kutatás. Gebhard König Lambeckről írta disszertációját, ahol külön fejezetet szentelt az 1666-os eseményeknek a „Kommentárok” és Lambeck levelei alapján, ugyanitt a naplót elveszettnek nyilvánította. 2005-ben, miközben az Österreichische Nationalbibliothekben található forrásokat dolgoztam fel, az ottani kézirattár munkatársa közölte a budai utazás naplóját.[xx] Christian Gastgeber azonban sem König eredményeit nem hasznosította, sem a többi forrást nem vonta be vizsgálódásai körébe, és a legfrissebb magyar kutatásokat sem vette figyelembe.[xxi]

Lambeck utazását a „Kommentárok” második kötetéből Mátyás könyvtárának magyar kutatói is ismerték, de a több oldalra rúgó úti beszámolóból csak azt tartották érdemesnek kiemelni, ahogy és ahol Lambeck rátalált a kódexekre. Többnyire nem is az eredeti első kiadásból idéztek, hanem a jó száz évvel későbbi, Adam Franz Kollar udvari könyvtáros által megjegyzetelt másodikból.[xxii] Legelőször és legrészletesebben Gulyás Pál foglalta össze Lambeck kísérletét 1927-ben, a Mátyás könyvtáráról szóló díszes kiadványban.

„Nem sokkal utóbb, 1665-ben, a budai könyvtár ügye ismét szóba került a magas portánál. Ezúttal I. Lipót magyar király és német császár konstantinápolyi követe, Leslie Walter gróf tette szóvá a Corvina budai maradványait, még pedig ura, Lipót kezdeményezésére. Leslie megbizatását sikeresen végezte el. A padisah fölhatalmazta, hogy Bécsbe utaztában átvizsgálhassa Budán a Corvina maradványait s ura számára tetszése szerint válogathasson belőlük. E felhatalmazás alapján Leslie arra kérte az uralkodót, küldené Budára elébe könyvtárnokát, aki segítségére legyen a könyvek átvizsgálásában. Lipót a Hofbibliothek vezetőjét, Lambecket szemelte ki erre a miszszióra, aki 1666. március 3-án Budára érkezett. A könyvtár ajtaja azonban csak hoszszas tárgyalások után, március 10-én nyílt meg Lambeck és két társa előtt. Egy »ciklopsi barlanghoz hasonló kriptában« akadtak rá a Corvina régtől áhított maradványaira, mindössze 300 vagy 400 kötetre, mely por és piszoktól vastagon belepve garmadával hevert a földön. A találomra kihúzgált darabokról legott kiderült, hogy »legnagyobb részük nyomtatvány és kevés vagy semmi értékkel sem bír«. Azonban bármily értéktelen volt is az elébük táruló könyvhalmaz, Lambeck nem volt hajlandó üres kézzel távozni s a törökök nagy nehezen megengedték, hogy a nyomtatványok közé keveredett kéziratok közül hármat kiválaszthasson s emlékül magával vihessen.”[xxiii]

1942-ben Zolnai Klára már említett bibliográfiájában is helyet kapott a budai utazás.[xxiv] A későbbiekben pedig Csapodi Csaba tárgyalta röviden a corvinák megszerzésére irányuló akciók hosszú sorában.[xxv] A Commentariorum-beli budai útinaplónak készült egy kivonatos magyar fordítása az 1960-as évek elején, de visszhang nélkül maradt.[xxvi] Az újabb szakirodalom ezek után mindig Csapodira hivatkozva tette meg kijelentéseit. A kutatók azonban nem foglalkoztak Lambeck többi – Mátyás könyvtárára vonatkozó – megállapításával. Így csúszhatott olyan tévedés a corvinákról szóló, több kiadást is megért kiadványokba például a híres Philostratus-kódexről, hogy az csak 1756-ban került a Hofbibliothekbe,[xxvii] miközben díszcímlapjának gyö nyörű rézmetszete már 1669-ben a Commentariorumban szerepelt, és Lambeck a könyvtár egyik legszebb kézirataként tartja számon.[xxviii] Ráadásul a budai utazáson kívül Lambeck művében számos érdekes magyar vonatkozású adalék is helyet kapott, így Istvánffy Miklós levele Hugo Blotiusnak[xxix] vagy az az információ, hogy Pázmány Péter esztergomi érsek egy arab nyelvű kéziratot ajándékozott Sebastian Tengnagel császári könyvtárosnak.[xxx]

A vasvári béke és 1666-os budai utazás

Lambeck próbálkozása a corvinák megszerzésére korántsem a saját ötlete volt. A terv I. Lipóttól származott, aki meglepő tudatossággal készítette elő a tárgyalásokat. A különösen jól dokumentált vállalkozás súlyát jelzi, hogy egy diplomáciai tárgyalássorozat – a Vasváron 1664. augusztus 10-én megkötött béke ratifikálási folyamatának – kényes pontja volt. Lipót kíváncsiságát az erdélyi fejedelem hasonló akciója ébreszthette fel, amelyről csak gyér forrásanyaggal rendelkezünk: Cserei Mihály jegyezte föl a Históriájában, hogy 1663-ban Apafi Mihályt, Érsekújvárról visszatérőben, beengedték a törökök a könyvtárba:

„Visszajövő útjokban Budára bemegyen a fejedelem, annak a régi hires dicsőséges magyar királyok residentiájának meglátására, ott mind a várost, mind a várat megvizsgálván, sőt a Mátyás király fegyveres és könyvtartó házaiba is beeresztetvén (a hova a törökök kevés keresztyén embert szoktanak volt beereszteni, magok pedig nagy vigiliával őrzötték mindenkor és sem a fegyverekhez, sem a könyvekhez különben nem nyultanak, hanem mikor az rozsdától a fegyvereket, a portól a könyveket esztendőként megtisztogatták), a városból kijött, a Dunán által akarván jönni Erdély felé.”[xxxi]

R. Várkonyi Ágnes kutatásai azt bizonyítják, hogy az abszolutista berendezkedés bevezetése nem a Wesselényi-szervezkedés után történt, hanem már 1663-tól fokozatosan kiszorították a magyar állami intézményeket az ország ügyeiből. A vasvári béke (melynek alapja a zsitvatoroki volt, az azóta kötött szerződésekkel kiegészítve) szövegét egy darabig titokban tartották, és Paul Hocher főkancellár a béke országgyűlési becikkelyezését sem tartotta kívánatosnak. A békében az oszmánok és az osztrákok augusztus 10-én állapodtak meg Vasváron, ezt az uralkodó szeptember 9-én hagyta jóvá, végül egy kiáltványban tették közzé 1664. szeptember 27-én.[xxxii]

A béke kölcsönös elfogadását hosszasan készítették elő a bécsi udvarban, majd az aláírási aktust minden addigit fölülmúló ünnepségek és ajándékokkal megrakott követségek kísérték, ezekből a magyarokat teljesen kizárták. A császári küldöttség Walter Leslie gróf – friss aranygyapjas lovag – vezetésével 1665 májusában indult a Dunán lefelé hajózva, május 18-án Pozsonyban is kikötöttek, ahol a magyar főrendek üdvözölték őket. Végül augusztus elsején ünnepélyesen bevonultak Konstantinápolyba. Közben ezzel párhuzamosan az oszmán követség június 8-án Bécsbe érkezett (Komáromban találkoztak június elején).[xxxiii] Leslie december 31-én befejezte működését, és visszaindult Bécsbe, de Budán, a császár kívánságára megszakította az útját.

Walter Leslie (1606–1667) skót származású nemesember volt, aki II. Ferdinánd szolgálatában katonaként szerzett érdemeket. 1650-ben tábornok, 1665-ben titkos tanácsos lett. Ugyanebben az évben nagykövetnek nevezte ki I. Lipót, és Konstantinápolyba küldte. Nem sokkal később, 1667-ben halt meg utód nélkül.[xxxiv] A császár a béke elismertetése mellett azzal is megbízta, hogy a corvinákról tárgyaljon. I. Lipót először 1665. november 3-án kapott Leslie-től tájékoztatást, hogy reménykedhet a könyvtár ügyében, de ehhez egy könyvtáros segítségét kérte Budán, mert attól tartott, valami olyasmit vinne őfelségének, aminek nem örülne:

„Ich hab gleich iz wider ein Hoffnung bekomen, wegen der Bibliothec, verlaß mich aber nicht darauf, Euer Kay. May. wollen sich allerg(nä)d(igi)st belieben laßen dero Bibliothecarium mit dem Currir der mich nothwendig zu Offen empfangen wardt müeßen, dahin zuschickhen, damit Ich nicht umb sonst müeh und unkosten anwende, und Euer Kay. May. etwas bringe darumb sie mir nicht dancken würden. Dann ich in der Welt nichts mehr verlang, alß Euer Kay(serlichen) May(estät) in allen Satisfaction zugeben.”[xxxv] – Megint reménységem támadt a könyvtár ügyében, bár nem bízom benne. Őcsászári felségét alázatosan kérem, hogy könyvtárosát azzal a hírnökkel együtt, akinek engem Budán fogadnia kell, küldje oda, hogy költséget és fáradságot feleslegesen ne fordítsak olyan dolgokra és ne hozzak olyasmit, melyeket Őcsászári Felsége nem köszönne meg. Mert a világon nem vágyom semmi másra, mint Őfelségének megelégedésére lenni.

Lipót a levél kézhez vétele után november 24-én magához rendelte Lambecket, és beszélt neki a budai utazás szükségességéről. 1665. december 5-én azt jelentette Leslie, hogy a nagyvezírtől megkapta az engedélyt nemcsak a könyvtár meglátogatására, hanem néhány könyv elhozatalára is:

„Der Vezier hatt mir durch den Panaioti sagen lassen, das Er mir ein schreiben mitgeben wolte an den Vezier von Ofen, mich nit allein die Bibliothec sehen zulassen, sondern etliche Bücher, die mir gefallen mochten, außzuklauben. Nun wann nicht ein anderer wird sein, als Ich der sich besser auf dergleichen alte Sprachen verstehet, würde Ich nicht wissen, wo Ich hingreiffen solte. Wann der Bibliothecarius nicht hinkommen kann, wird vonnöthen sein, Jemand sonsten unter einem andern praetepl, hinabzuschicken, der Manier dorten verartte?”[xxxvi] – A nagyvezír azt üzente Panaiotival,[xxxvii] hogy ad nekem egy írást a budai vezírhez, mellyel nem csak a könyvtárat láthatom, hanem egynéhány nekem tetsző könyvet ki is választhatok. Ám ha nekem és nem másnak kell e régi nyelveken értenem, akkor nem tudom, hova nyúljak. Ha a könyvtáros nem tud odajönni, szükséges lesz, hogy valaki mást küldjenek oda, aki jártas az ottani szokásokban.

I. Lipót örömének hamar híre ment: a bécsi pápai nuncius 1666. február 6-án tudósította a Vatikánt, hogy Leslie nagykövet felhatalmazást nyert a könyvtár megtekintésére (a pápák korábban is élénken érdeklődtek a budai könyvtár iránt).[xxxviii] A Theatrum Europaeum, a legjelentősebb német nyelvű történeti évkönyv is beszámolt az izgalmas kísérletről a következő címmel – „Ungarische Bibliothec zu Ofen wird vom Groß-Türcken abfolgen zu lassen verwilliget” (A budai magyar könyvtár kiadását engedélyezték az oszmánok), s maga a hír – leszámítva a könyvtár nagyságára vonatkozó téves adatot, az értesülés pontos volt – így szólt:

„Weiln auch der Türckische Sultan, auff deß Herrn Grafen Anhalten, die berühmte Bibliothec zu Ofen, in 50000 Stück Büchern bestehend, so denen Hungarischen Königen zuständig gewesen, und man vor diesem grosses Geld darfür geboten, niemals aber selbige erhalten können, folgen zu lassen verwilliget; als ist der Käys. Bibliothecarius dahin geschickt worden, solche zu empfangen”[xxxix] – a török szultán a gróf úr kérésére a híres budai könyvtár – mely vagy 50 ezer kötetből áll, s a magyar királyokat illette, és ezelőtt nagy pénzt ajánlottak érte, de soha nem kapták meg – kiadatását engedélyezte. A császári könyvtárost már oda is küldték az átvételére.

Látogatás egy pincehelyiségben

A császár 1666. február 22-én utasította Lambecket, hogy készüljön fel az útra, mégpedig Jacob Leslie, a nagykövet unokaöccse társaságában. Két nappal később személyesen látta el könyvtárosát ajánlólevelekkel és részletes utasításokkal. Lam beckék másnap hajóra szálltak a melléjük rendelt Daniel MacKay báróval és Johann Totzmann háborús számvevővel. Március 3-án értek Budára, ahol Lambeck azonnal találkozott Walter Leslie gróffal, aki arról tudósította, hogy az oszmánok korábbi ígéreteik ellenére nem akarják beengedni őket a könyvtárba. A következő nap közösen felkeresték a budai vezírt, a pompás fogadáson a megbeszélések hosszúra nyúltak – mindenféle eredmény nélkül. Néhány napos tétlenség következett Lambeck számára (városnézéssel és fürdőzéssel töltötte az időt), miközben a császári diplomácia megfeszített erővel dolgozott: Heinrich Julius Wogin császári török tolmács többször tárgyalt a nagyvezírrel, aki március 7-ére engedélyt adott a látogatásra, de a könyvtár bejárata előtt megtiltotta a belépést. Az oszmánok tárgyalási technikája mit sem változott az évtizedek alatt, hazudtak, tagadtak, időt húztak,[xl] majd március 10-én váratlanul fordult a kocka: a legnagyobb titokban bengedtek – a császári követség tudta nélkül – három számukra jelentéktelen embert: Lambecket, az ifjú Leslie-t és a tolmács Wogint. 12–15 fegyveres török által közrefogva Mátyás palotájának a belső udvarára lovagoltak. Itt felnyitották a pecsétes zárat, és körülbelül húsz lépcsőfokot mentek lefelé, amikoris egy egyetlen ablakkal ellátott, sötét helyiségbe jutottak. Lambeck a földön piszokban és porban heverő könyvek számát 300–400-ra becsülte, nagyobb részüket nyomtatványnak látta. Könyörgésükre mindhárman kiválaszthattak egy-egy kéziratot emlékként, két pergamenkódexet, egy Gregorius Nazianzeni és egy Augustinuskötetet, valamint egy papírkódexet Janus Pannonius verseivel. Amikor visszatértek, Lambeck beszámolt látogatásukról Leslie-nek. Március 14-én a nagykövet társaságában indultak vissza Bécsbe, ahová 24-én érkeztek meg. A császár azonnal audienciára rendelte Lambecket, és a könyvtáros vigasztaló szavai ellenére sem tudta leplezni dühödt csalódottságát.

A könyvtár helye és állapota

A szigorúan, pecséttel zárt könyvtár a budai várban volt, mégpedig a palota egyik belső udvarából nyílt egy ajtó, ahonnan Lambeckéknek lefelé kellett ereszkedni egy igen rosszul, csak egy félköríves nyílással megvilágított helyiségbe. A könyvek a földön összevisszaságban kallódtak, valószínűleg úgy, ahogy ledobálták őket. Lambeck a Commentariorumtól kissé eltérően, egy a budai utazást követő levelében részletesebben is elmesélte, hogy milyen jellegű anyagot látott:

„A legtöbb nyomtatvány volt, régi misekönyvek, breviáriumok és más teológiai, filozófiai és grammatikai művek. Csak néhány kézzel írott volt köztük, de majdnem mind papír és értéktelen.”[xli]

A megszerzett kódexek

A jelenlévők három kódexet ragadtak ki a poros halomból. Lambeck naplója szerint mindegyikőjüknek jutott egy, s ő hiába könyörgött társainak a kéziratokért, Leslie és Wogin vagy maguk akartak a császár kedvébe járni példányukkal vagy meg akarták tartani azokat. Lambeck a Commentariorumban viszont már egyáltalán nem tért ki erre az epizódra. Melyik ez a három kódex?

1. Gregorius Nazianzenus: Libri apologetici

Jelzet: ÖNB, Cod. 759 (előző jelzete: Theol. 257)

Lambeck naplója szerint ezt Jacob Leslie kapta, ám a címlapon egy Lambeck kezétől származó bejegyzés arról tanúskodik, hogy később megszerezte tőle: „Liber hic mihi Petro Lambecio Hamburgensi S. Caes. Maiestatis Consiliario, Historiographo et Bibliothecario Aulico donatus fuit a Tursis in Arce Budensi A. 1666. d. 10. Martij.” Lambeck korabeli jelzete a belső táblán: Cod. Ms. Theol. Lat. 3458.

Maga a mű Zsámboky János kiadásában már nyomtatásban is megjelent 1568-ban (jelzet: ÖNB 227.566-B), tehát nagy filológiai értéket nem képviselt.

2. Janus Pannonius: Poëmata

Jelzet: ÖNB, Cod. 3274 (előző jelzete: Philol. 337)

Lambeck naplója alapján ez éppen neki jutott, de semmi erre utaló bejegyzés nincs a kódexben. A humanista kurzívval írt lapok egy kéztől származnak, de egy második kéz is belejavított és aláhúzott a szövegben.[xlii] Maga a kódex a Janus Pannonius-szöveghagyomány egyik, ha nem a legfontosabb darabja, hiszen erre támaszkodik a Teleki Sámuel és Kovásznai Sándor-féle 1784-es utrechti összkiadás, miután Franz Adam Kollar felhívta Teleki figyelmét a könyvtárban rejtőző kéziratra.[xliii] Maga Teleki is Mátyás király könyvtárból származónak gondolta, ezt alátámasztandó részletesen idézte Lambeck kommentárjából a budai utazást.[xliv] A megítélés ellentmondásosságára világít rá, hogy bár Csapodi szerint a Lambeck által 1666-ban látott, és Marsili által 1686-ban megtalált könyvek nem a Bibliotheca Corvinianába tartoztak, hanem a királyi kápolnához, ennek ellenére a Janus-kódexet is felveszi a rekonstruált állományba.[xlv] Újabban Mayer Gyula vizsgálta meg a papírkódex vízjelét, és ennek alapján 1502 körülre datálta keletkezését, így Janus és Mátyás halála utánról származna a kézirat, tehát nem lehetett része a Mátyás-kori könyvtárnak.[xlvi]

3. Augustinus: Sermones de verbis Domini

Jelzet: König nem tartotta azonosíthatónak,[xlvii] Ernst Trenkler[xlviii] és Christian Gastgeber[xlix] azonosítása (mindkettő ÖNB, Cod. 706-ot adta meg) helytelen, mert ez a kötet a korábbi Rec. jelzet alapján csak a 18. században került be a könyvtárba, Csapodi nem találta az ÖNB-ben, őrzési helyét ismeretlennek jelölte.[l] Talán ez utóbbi a legelfogadhatóbb verzió, Lambeck naplója szerint ugyanis Wogin tolmács kezébe jutott a kódex, aki feltehetően nem adta oda a császárnak.

Lambeck jó filológusként azonnal utánanézett a szerzemények értékének a császári könyvtárban, és megállapította, hogy ez viszonylag csekély, mert mindegyiknek létezett már nyomtatott kiadása a 16. századból. Lambeck magyarországi útja során – a három kéziraton kívül – még egy fólió méretű nyomtatványt is vásárolt egy kálvinista lelkésztől, amelyet az állítólag a budai könyvtárból lopott, de Lambeck nem nevezte meg a kötetet, s egyelőre nincs is nyoma.

A Pirckheimer–Arundel-könyvtár ügye

Lambeck utazása más érdekes adalékokat is kínál a corvinákkal kapcsolatban. A főkönyvtáros Budán és a Duna menti erődítményekben olyan magas rangú diplomatákkal, követekkel, tolmácsokkal és katonákkal találkozott, akik résztvettek a konstantinápolyi követségben, de később is szerepet játszottak a török elleni harcokban illetve a velük való tárgyalásokban (Herberstein, Fünfkirchen, Pálffy). Közülük is kiemelkedő az előkelő angol főnemessel, Henry Howarddal (1628–1684, a későbbi 6th Duke of Norfolk) Budán és Pesten folytatott megbeszéléssorozata. A gróf a nevezetes Arundel-család leszármazottja, nagyapja az a Thomas Howard (1586–1646, 2nd Earl of Arundel), akit a kor leghíresebb gyűjtőjeként ismertek Angliában. Antik márványszobrainak, híres kortárs festményeinek már a korban csodájára jártak.[li] Az 1666-ban Budán időző Henry az ekkor formálódó Royal Society jeles tagja, s egyben nagylelkű mecénása volt.[lii] Lambeck számára már ekkor felmerült az angol tudóstársasággal egyfajta hivatalos kapcsolatfelvétel lehetősége, ez a későbbiekben valóra is vált, hiszen fennmaradtak a Henry Oldenburggal váltott levelei.[liii] Henry Howard Angliába visszatérve felajánlotta londoni palotáját a Royal Societynek ülésezni (1667–1674 között), és könyvtárát, illetve mintegy 500 kéziratát is odaajándékozta a tudós testületnek.[liv] De vajon mit keresett Budán? S miért lovagolt olyan lelkesen Mátyás egykori könyvtárának megtekintésére a budai várba?

Annyi bizonyos, hogy a főúr – 1664 februárjában elhagyva Dovert – régi ismeretség okán csatlakozott Walter Leslie követségéhez azzal a céllal, hogy megismerje a törököket és a Kelet fővárosát, Konstantinápolyt. Úti élményeit egyik kísérője, John Burbury foglalta össze,[lv] és 1671-ben Londonban meg is jelentették A Relation of a Journey of the right Honourable My Lord Henry Howard from London to Vienna, and thence to Constantinople, in the Company of his Excellensy Count Lesley címmel. Ebben a budai könyvtárra vonatkozóan a következőket jegyezték fel (bár mint láttuk, az angolok nem vehettek részt a látogatáson, valószínűleg a hallottakat összegezték):

„Buda jelenleg olyan leromlott állapotban van, hogy ha Nagy Szulejmán feltámadna, megváltoztatná, visszavonná azt a véleményét, miszerint ez a világ legszebb városa. Ami pedig a könyvtárat illeti, a vezér megengedte, hogy megtekintsük, de ami hajdan a világ csodája volt, mert ezer ritka és jól megválogatott kötettel bírt, a keleti egyház kiváló szerzőitől, most módfelett szánalmas egy hely, nagyon is eltér a hírtől, s a régi fénytől, amely körülvette, mert az a pár könyv, ami még itt van, alig, vagy egyáltalán nem használható, szinte teljesen elpusztították a molyok, a patkányok és a por.”[lvi]

Azt már a Corvina 19. századi kutatói kinyomozták, hogy a nagypapa, Thomas Howard 1636-ban – bécsi követjárása idején – megvásárolta a nürnbergi humanista, Willibald Pirckheimer (1470–1530) nagyszerű könyvtárát.[lvii] Ez az akció a korban is ritkaságszámba ment, mert egy ilyen különleges gyűjteményt nagyon nehéz volt megszerezni, és igen sok pénzbe került. Az angol szakirodalomban ezzel kapcsolatban számos helyen felbukkan egy állítás, mely szerint Pirckheimer könyvei egyharmadát corvinák tették ki, így tehát Thomas Howard ezekhez is hozzájutott volna.[lviii] Pirckheimer katalogizált és jól felépített könyvtára mintaként szolgált a humanisták számára, például Aldus Manutius görög nyelvű kiadványaiból teljességre törekedett.[lix] Pirckheimer levelezett Cuspinianus-szal, utóbbi arra hívta fel a figyelmét 1515-ben, hogy a budai királyi könyvtárban számos őt érdeklő történeti munka található.[lx] Neve akkor is szóba került a corvinák ürügyén, amikor I. Miksa császár a Budáról kölcsönkért Joannes Zonaras-kéziratot vele akarta lefordíttatni 1513–1515-ben,[lxi] de hogy ténylegesen is birtokolt corvinákat, erről megbízható adataink vannak. Az ő környezetéből jött az a Vincentius Opsopoeus, aki több corvinát is kiadott nyomtatásban, egyiket – Basilius Magnus et Gregorius Nazianzenus leveleit görögül – éppen Pirckheimer könyvtárából.[lxii] Egy másik, ugyancsak budai származású Gregorius Nazianzenus-kódexet Georg Spalatinnak írt levelében említ a nürnbergi tudós.[lxiii] De hogy ennél sokkal több Magyarországról való kézirata lett volna, az eléggé elképzelhetetlen. A Pirckheimer- s nyomában az Arundel-könyvtár corvináinak elrajzolt mennyisége feltehetőleg a Mátyás könyvtáráról terjedő korabeli legendák egyike, amellyel egy-egy könyvtár értékét feljebb lehetett tornázni.

Lambeck és Edward Brown

A híres angol utazó, Edward Brown, 1669-ben Bécsben járva megismerkedett Lambeckkel, össze is barátkoztak, s a császári könyvtáros instrukcióit követve elutazott Magyarországra. Visszatérve Bécsbe, a Szőnyben (az ókori Brigetiónál) a földben talált pogány római kori tárgyakat Lambecknek ajándékozta. A nyomtatásban pár évvel később megjelent útleírása Bécsről és Magyarországról értékes forrás az 1660-as évek végéről (A Brief Account of some Travels in Hungaria, Servia. London, 1673.).[lxiv] Ebben Budáról és Mátyás könyvtáráról is közölt információkat, ezeket elsősorban Lambecktől nyerhette, szinte szó szerint idéz Lambeck Commentariorumjából. Egy újdonság azonban megfontolandó, tőle halljuk először, hogy 1669-ben óriási tűz pusztított, amely a budai könyvtár maradékát is megsemmisítette:

„De a magyarok joggal dicsekedhetnek azzal, hogy korán felkarolták a tudományokat és mintegy kétszáz évvel ezelőtt Corvin Mátyás királyuk, a híres Hunyadi fia, egy igen remek könyvtárat emeltetett Budán. Ez több ezer könyvből állt, különösen bővelkedett ritka és másutt nem található [és meg nem vásárolható] görög és latin kéziratokban. Amikor Szulejmán rácsapott erre a városra, egy részüket szétszórták a török tartományokba, egy jókora részüket pedig később, Cuspinianus könyvtárossága idején, a bécsi császári könyvtár szerezte meg, ezek között nem egy meg van jelölve Mátyás címerével, egy hollóval, amely aranygyűrűt tart a csőrében. E könyvek számos más könyvajándékkal együtt, amelyet Busbecq, Wolfgang Lazius, Fugger és mások adtak, továbbá a legválogatottabb kéziratokkal együtt, amelyeket az Innsbruck közelében levő Ambras könyvtárból hozott el Petrus Lambecius, a jelenlegi könyvtáros, teszik ki azt a 80000 kötetet, amelyet a császári könyvtár most is tartalmaz. [Ennek a kiváló személynek a különleges kegyéből volt szerencsém látni nem csak a legválogatottabb és legmutatósabb (könyveket) más nemes ritkaságokkal együtt azon a helyen, hanem a magánszállásomra vihettem számos hasznos könyvet is. S eljövetelemkor nekem adott egy néhány száz alkimista kéziratot tartalmazó katalógust, melyek megtalálhatók a könyvtárban, s ezt bemutattam a Royal Societynek, hogy Angliába hozhassák vagy lemásoltathassák Bécsben, ha úgy teszik nekik.][lxv] S hogyha azt a három nagyszerű bronzszobrot, amely Corvin Mátyás palotájának budai bejárata előtt állt, nem vitette volna el magával Szulejmán, s nem öntette volna össze őket Konstantinápolyban, nem lehetetlen, hogy ma ezek is ott állnának Bécsben. Mintegy 400 könyv, a budai könyvtár maradványai és szemetje nemrégen még ott volt Budán, ahol nem volt könnyű dolog látni őket, de ezeket a törökök olyan gondatlanul kezelték, hogy azok férgek, egerek és patkányok martalékává lettek volna, ha az 1669-es budai tűzvész az egészet el nem pusztítja.”[lxvi]

Bél Mátyás és a „Commentarii”

Bél Mátyásnak különleges szerepe van a magyar történeti kéziratok felkutatásában és kiadásában a 18. században. Ő is bejáratos lett az udvari könyvtárba, s keresgéléseiről, illetve a corvinákról a következőket jegyezte fel:

„Utolsó reményem tehát, ami különösen éltetett, a bécsi császári könyvtárba vetettem. Teljesen meg voltam ugyanis győződve, hogy a korvinák idekerült maradványai között legalább néhány töredéket föllelhetni a mi írásunkból. De hát

… vágya becsapja szegénykét.

Mert amint hozzáfértem a könyvtárban féltve őrzött kincsekhez, s ott szívesen fogadtak, és amikor a császári könyvtár vezetőjétől, a tudása, hivatalának méltósága és páratlan embersége miatt egyaránt kiemelkedő tridenti lovag Johann Benedikt Gentilotti von Engelbrun úrtól behatóbban s egyszersmind kitartóbban érdeklődtem a tervemmel kapcsolatban levő dolgokról, azt a választ kaptam, hogy a császári könyvtárban semmi ilyesféle régiség nincsen, s a magyar történelemre vonatkozólag semmit nem őriznek, legfeljebb a múlt századból, de onnan is csak keveset. Eközben bőséges alkalmam nyílt, hogy átvizsgáljam a görög és latin kódexeket, a Korvin-könyvtár értékes ritkaságait (úgyhogy nem tudom: a nagy király édes emlékezetétől remegett-e inkább a szívem vagy e gazdag könyvtár kincseinek páratlan látványától). De ha kérded a nagy hiány okát, hát én onnan származtatom, hogy mikor Mátyás király az erős olasz kapcsolatok hatására főként s nem is ok nélkül a latin és a görög kódexeket becsülte igen sokra és gyűjtötte, a hazaiakról, mint az történni szokott, megfeledkezett. Hiszen mikor az ember jobbára a külföldi dolgok után törekszik, semmibe veszi a sajátját. Hozzájárul az is, hogy Krisztus megismerése után minden közügyet latinul foglaltak írásba, s nem volt senki, aki valamit is magyar betűvel és magyar nyelven írt volna. S minden bizonnyal szép számmal lehettek magyar kéziratok a világhírű budai könyvtárban, de könnyen megeshetett, hogy részben a város erőszakos elfoglalása során széttépték és elpusztították, vagy máshová hurcolták azokat, részben a török zsarnoki uralma idején Konstantinápolyba kerültek, úgyhogy ha valahol, hát a más nyelven írott kéziratokhoz hasonlóan a magyarok is bizonyosan a török szultáni palotában keresendők. […]

14. §. Így hát, bár föl kellett adnom a reményt (ami pedig egyedül éltetett), hogy valami segítséget kaphatok a bécsi császári könyvtárból, mégis átlapoztam Peter Lambeciusnak e könyvtárról írt kommentárjait – lelkiismeretem megnyugtatására vállalt feladatként, de mégsem felületesen – hátha e mélyen elrejtett kincsek tárházában valami nyomra bukkanok, s ezt föl is használhatom. De ezzel is csak az időt vesztegettem…” [Déri Balázs ford.][lxvii]

A császári könyvtár felirata

Bécsbe visszatérve Lambeck azzal nyugtatta a csalódottságát palástolni nem tudó uralkodót, hogy az udvari könyvtár amúgy is számos corvinával rendelkezik már. Hogy pontosabban mennyit jelentett a „számos”, arról a Berthold Mollernek írt levelében olvashatunk. Ebben kétszáznál is több olyan nagyszerű pergamenkódexet említett, amelyekben Mátyás király címere megtalálható („zweihundert und mehren vortrefflichen codicibus manuscriptis membranaceis, so in der hiesigen Kaiserl. Hof-Bibliothek vorhanden und mit dem Wappen regis Matthiae Corvini gezeichnet sein”), ezért külön kötetet tervezett a corvinák bemutatására („quamvis autem specialem eorundem recensionem alio posthac commodiori tempore his Commentariis inserturus sim, ut interim tamen in antecessum appareat”), de ezt az ötletét végül nem valósította meg.[lxviii]

Lambeck a „Commentarii” első kötetében azt állította, hogy a könyvek és kéziratok rendezése, feldolgozása során a könyvtár bejárata fölé egy latin nyelvű márványtáblát készíttetett 1663-ban, melyben röviden összefoglalta a könyvtár történetét. Ugyanitt közölte a tábla feliratát is:

„Quod bonum, felix, et faustum sit, Augustissimam Bibliothecam Caesaream Vindobonensem, a Gloriosissimo Romanorum Imperatore Maximilano I., partim quidem ex Maiorum suorum libraria supellectile, partim vero ex pecunia sua et sacro fisco, circa Annum Aerae Christianae M.CCCC.XCV. fundatam: deinde autem non tantum subsequentium Imperatorum diligentia et impensis, verum etiam magna parte Librorum Serenissimi Regis Hungariae Matthiae Corvini, nec non Clarissimorum Virorum Conradi Celtis, Joannis Cuspiniani, Joannis Fabri Episcopi Vindobonensis, Joannis Dernschwammii, Wolfgangi Lazii, Joannis Sambuci, Augerii Busbeckii, Richardi Streinii, Hugonis Blotii, Tychonis Brahe, Sebatiani Tengnagelii, et Philippi Eduardi Fuggeri praestantissimis Bibliothecis, alijsque varijs maximi pretij Accessionibus adeo locupletatam, ut nunc minimum Octoginta Millibus seclectissiomorum tam Manuscriptorum, quam Impressorum Voluminum in omni Facultatum, Scientiarum et Artium genere constans, Nulli totius Terrarum Orbis Bibliotheca, vel numero et praestantia Librorum, vel varietate Linguarum cedat…” – Minden legyen jó, boldog és szerencsés: a császári könyvtárat Bécsben a legnevezetesebb római császár, I. Miksa alapította részben elődei könyvtárából, részben saját eszközeivel és a szent államkasszából a keresztény időszámítás szerinti 1495. év körül. De nemcsak a császári utódok gazdagították tovább a könyvtárat, hanem a legboldogabb magyar király, Corvin Mátyás könyveinek nagy része és olyan híres embereké, mint Conrad Celtis, Johann Cuspinian, a bécsi püspök, Johann Fabri, Johann Dernschwamm, Wolfgang Lazius, Zsámboky János, Augerius Busbeck, Richard Strein, Hugo Blotius, Tycho Brahe, Sebastian Tengnagel és Philipp Eduard Fugger kiváló könyvtárai, sőt különböző más nagy értékű gyűjtemények is úgy, hogy a jelenleg legkevesebb nyolcvanezer válogatott kézirat és nyomtatvány minden szakot, tudományt és művészetet felölel, s nincs még egy könyvtár a világon, mely számban, a könyvek kiválóságában és a nyelvek sokféleségében a közelébe kerülhetne…[lxix]

A felirat későbbi sorsáról keveset tudunk. Az új barokk könyvtár felépítésekor sehol nem tesznek róla említést, hogy vajon átvitték-e az új épületbe, szükség volt-e rá. A magyarok azonban a 18. századtól kezdve rendíthetetlenül hivatkoznak rá. A 19. század végén a tudós Csontosi János eredt a corvinák nyomába, és gondosan áttekintette az állományt. Szerinte I. Miksa azokkal a könyvekkel vetette meg a Hofbibliothek alapjait, melyeket Mátyás budai könyvtárából szerzett meg:

„Erről tanúskodik az udvari könyvtárnak 1663-ból származó, ma is látható emléktáblája, hol a többi közt ez áll: Bibliothecam Caesaream Vindobonensem magna ex parte librorum Serenissimi Regis Hungariae Mathiae Corvini… locupletatam… fundavit etc., továbbá Mátyás királynak azon márvány relief arczképe, melyet 1726-ban, midőn az udvari könyvtár táját építették, annak emlékére, hogy az udvari könyvtár főképen Mátyás könyvtárából gyarapodott, a díszteremben állították fel, hol az jelenleg is látható. Ezen adatokból következtethetjük, hogy a Corvinából a bécsi udvari könyvtárba került könyvek száma igen jelentékeny volt, mert csak ez indokolja az emléktábla felírását és Mátyás arczképének a díszteremben való elhelyezését, és semmikép sem redukálható csupán azon 30 Corvin-kódexre, melyeket a bécsi császári könyvtárban ekkorig ismerünk, mivel ezekből alig tíznek van közvetlen budai provenientiája, míg a többi 20 későbben és pedig harmadik, negyedik kézből került az udvari könyvtárba.”[lxx]

Tehát Csontosi még látta a feliratot 1890-ben. Siklóssy László a corvináknak külön fejezetet szentelt a magyar műkincsekről szóló könyvében, s idézte a bejáratnál lévő emléktábla pontos szövegét.[lxxi] Fitz József hasonló szellemben nyilatkozott a felirat meglétéről.[lxxii] Gulyás Pál szerint a felirat állításai „csak cum grano salis értendők”, hiszen összesen csak 28 corvinájáról tudott.[lxxiii] Jakó Zsigmond azt állította, hogy „a mai osztrák Nemzeti Könyvtár patinás barokk palotájába belépőt régi felirat fogadja, mely a XVII. század közepe óta hirdeti, hogy e világhírű gyűjtemény gazdagságát mindenekelőtt az egykori Corvina kincseivel alapozták meg.”[lxxiv] Csapodi Csaba is tudott róla, hogy „a bécsi császári könyvtár kapuja fölött pedig a XVII. században ott volt a felirat, hogy alapjai közt fontos helye van Mátyás király könyveinek.”[lxxv] Gárdonyi Klárának a hiánya tűnt fel, mert beszámolt egy bécsi ösztöndíjas utazása során végzett nyomozásáról ez ügyben.[lxxvi] Kérdéseire az Österreichische Nationalbibliothek tisztviselői Lambecket ravasz hamburginak titulálták, és a legendák körébe utalták a felirat létezését. Gárdonyi Klára szerint soha nem emésztették meg, hogy a velencei egyezmény értelmében számos kódexet kellett átadniuk a magyaroknak.

A mai látogatót természetesen semmilyen felirat nem fogadja. A barokk lépcsőházban a díszteremhez vezető lépcsősort valóban márványtáblák kísérik, de ezek a római korból (többek között Erdélyből) származnak és egyik sem Lambecké. Vajon hová tűnt a felirat?

Az új könyvtár freskói és Mátyás király

Lambeck neve még egyszer felmerül a Bibliotheca Corviniana és a császári könyvtár kapcsolatát illetően. 1722-ben ugyanis új könyvtárépületet építését határozta el VI. Károly császár. Johann Bernhard Fischer von Erlach tervei alapján fia három év alatt (1723–1726) felhúzta a ma a Josefsplatzon álló barokk stílusú palotát, majd megkezdődött a díszterem kifestése. Ehhez egy komplett szöveges ikonográfiai program állt Daniel Gran festő rendelkezésre, melyet Conrad Adolf Albrecht von Albrechtsburg írt, és két példányban is ránk maradt.[lxxvii] A mennyezeten ez alapján egyrészt a császár apoteózisát, másrészt a könyvtár allegorikus történetét ábrázolták. A szövegkönyvbe bekerült Mátyás király is:

„der Andere des Hungarischen Königs Matthiae Corvini, in Marmor gegrabenes Brust-Stuck: so von zweyen Türckischen Gefangenen unterstüzet wird: betrachtet, dessen Königs von Ofen anhero gebrachte zahlreiche Bücher-Vermehrung annoch heute ein vornehmes Monumentum doctrinae abgibet”[lxxviii] – a másik a magyar király, Corvin Mátyás, akinek márványba vésett mellképét két török fogoly támasztja, tekintve a budai könyvtárból idehozott számos könyv-gyarapítást, mely még ma is egy előkelő doktrina.

Gran pedig a szöveget követve felfestette a mennyezetre a magyar uralkodót, ahogy az egyébként ma is látható. A könyvtár épületének modern monográfusa, Walther Buchowiecki azonban egy különös megjegyzést fűz a Mátyás-képhez: szerinte Albrecht szükségtelenül emelte be Mátyást a freskóciklusba, s hogy ez nála „kétségkívül Lambeck Kommentárjainak tanulmányozásából és történeti tévedéseinek átvételéből fakadt”.[lxxix] Vagyis Buchowiecki – akárcsak a Gárdonyi Klára által említett osztrák könyvtárosok – megkérdőjelezte Lambeck hitelességét. Feltűnő azonban, hogy az osztrák szakirodalom Lambeck szavahihetőségét mindig csak egy ponton vonja kétségbe: ez pedig a corvinák ügye.[lxxx]

A budai káptalan könyvei

Végül Lambecket és a corvinákat érintően még egy problémára ki kell térni. 1686-ban, húsz évvel Lambeck látogatása után, egy másik külföldi is keresett és talált könyveket a budai palotában. Luigi Ferdinando Marsili gróf[lxxxi] – aki Buda visszavételében hadmérnökként jeleskedett – egy jezsuitával íratta össze a Bibliotheca Corviniana maradékának vélt köteteket, és a jegyzéket a könyvekkel együtt Bécsbe küldte. Marsili a következőképpen öntötte szavakba a látványt:

„a második udvarban jobbra egy bolthajtásos szobát találtam, mely igen élénk színű, azonban itt-ott nagyon megrongált freskó-arabeszkekkel volt diszítve, a padlót ásók, kapák, fejszék és más hadiszerszámok és faneműk borították, melyek közt számos nyomtatott könyv és kézirat hevert szanaszét… Beléptem a szobába és mindjárt az első pillantáskor szemembe ötlött tíz faláda, ötödfél láb hosszú, másfél láb magas és kétszer olyan széles, cserzetlen borjúbőrrel betakarva. Össze voltak törve az ütésektől, melyeket a fosztogatók rajtok vágtak, azon szándékból, hogy tartalmukat kezükbe kerítsék; mert a ládák súlya fölkeltette a kiváncsiságot, főleg miután gondosan beszegezve és betakarva voltak. Hogyan bánt el a könyvekkel a tudatlan nép, mely mással, mint aminek készpénz értéke volt, nem törődött, azt mindenki elképzelheti. Azon véleményben, hogy legalább a láda alján talál valamit, fölkavart mindent, a könyveket széttépte, részben töltényekhez használta, s a padlón szétszórta. Fájdalommal eltelve a látványon, szétnéztem a szomszédos, szintén boltozott kamrában, mert el nem képzelhettem, hogy az, ami a szemem előtt volt, legyen az egykor oly híres könyvtár maradéka. Bármily gondosan kutattam át a palota többi helyiségét, mégsem találtam más könyvek nyomát, úgy hogy végre azt kellett következtetnem, hogy ez képezi a könyvtár állományát, melyet az ostrom kezdetén idehoztak, hogy a tűz ellen megvédjék.”[lxxxii]

Csapodi Csaba szerint a Lambeck által látottak „ugyanazok a könyvek voltak, amelyeket Marsili húsz év múlva megtalált és Bécsbe szállított.”[lxxxiii] Ha azonban Lambeck és Marsili leírásait összevetjük, ez nem valószínű, hiszen

1. nem egyezett meg a helyiség: Lambeck egy sötét, alagsori vagy szuterén szobába ereszkedett le, ezzel szemben Marsili a második udvar egy freskókkal díszített, földszinti bolthajtásos szobájában járt. Marsili szerint ugyan éppen a tűz és az ostrom elől szállították oda a könyveket faládákban, tehát előtte más helyiségben lehettek, de a törökök vajon miért óvták volna ilyen gondosan a számukra értéktelen, évtizedekig pincében hányódó piszkos és pusztulófélben lévő könyveket?

2. Lambeck egymásra hányt köteteket figyelt meg a porban és koszban, ellenben Marsili szétdobált és széttépett könyveket, melyeket szemmel láthatóan az ott lévő, borjúbőrrel letakart faládákból szórtak ki nem sokkal azelőtt.

3. Lambeck túlnyomórészt nyomtatványoknak becsülte a köteteket, míg a Marsili által találtak között (320 kötet) 126 kézirat volt, ez az anyag majdnem negyven százaléka. Egy gyakorló könyvtáros, mint Lambeck, nem panaszkodott volna, hogy alig tudtak kéziratokat kihalászni a könyvhalomból.

Míg tehát a Marsili-féle összeírás valóban a budai káptalani könyvtár maradékát rögzíthette, addig Lambeckék – véleményem szerint – Mátyás és utódai könyvtárának kevésbé értékes részében, a nyomtatványok és az egyszerű, díszítetlen kéziratok között nyomozhattak. Még egy szomorú eseményt el szoktak felejteni Buda és a könyvtár történetében kutakodók: 1669-ben egy óriási tűzvész söpört végig a várban, mely a talán még meglévő köteteket is elpusztíthatta.

Konklúziók

Peter Lambeck a korai újkor legkiválóbb könyvtárosa volt Bécsben. Kezén szinte az egész kéziratos állomány megfordult már, amikor 1666-ban I. Lipót Budára küldte a corvinákért. Bár összesen három kéziratot, valamint egy nyomtatványt sikerült csak társaival együtt megszereznie, útja számos tanulsággal és egyben fontos ismeretségekkel szolgált. Naplója révén betekintést nyerünk egy 17. századi értelmiségi mindennapjaiba, s tudjuk, nem kevés kétkedéssel és idegenkedéssel figyelte a Bécstől alig pár tucatnyi kilométerre fekvő furcsa világot. Őt közel sem érintette olyan mélyen a sikertelen akció – a budai könyvtárról szóló török hazugságok –, mint az uralkodót. Az általa látott könyvek nem azonosak a később Marsili által jegyzékbe vett és a császári könyvtárba küldött könyvanyaggal. Lambeck valóban a maradványokat láthatta, azokat, amelyek a törökök számára értéktelennek bizonyultak, lévén nyomtatott könyvek vagy egyszerű kéziratos papírkódexek.

Dokumentumok

1. Lambeck, Peter: Diarium Itineris Budensis

Lelőhely: Österreichische Nationalbibliothek, Sammlung von Handschriften und alten Drucken, Cod 8291*[lxxxiv] A kézirat jellemzői: 17. századi papírkódex, 72 lap, autográf, a budai utazáson kívül (1.r.–28.v.) az ambrasi utazás feljegyzéseit is tartalmazza.

Kiadás: Gastgeber, Christian: Auf der Spur der Bibliotheca Corviniana. Peter Lambecks Reisebericht nach Buda aus dem Jahr 1666. = Biblos (54.) 2005. 43–64.

(f.1r) A. 1666. Die 25 Februarij am Donnerstag

Abgefahren zu Schiff von Wienn ümb 12 Uhr zu Mittag in gesellschafft H. Obristen Leütenand Pommers, H(errn) Feldkriegszahlmeisters Dotzman und eines Englischen Hauptmans Hamilton

Die Nacht zu Regelsbrun, ein Dorff von Wienn 6 Meil

(f.2r) D(ie) 26. Februarij am Freytage

Den Mittag zu Pressburg gegessen von Regelsbrun biß Pressburg 4 Meil

Der Ungrische Obrister Leutenant von Comorren ist mitt uns abgefahren von Pressburg.

Die Nacht zu Pandorff 3 Meil ünter Pressburg

(f.3r) D(ie) 27. Februarij am Sonnabend

Den Mittag im Schiff gegessen.

Die Nacht zu Sap, Calvinistisches Dorff, da lauter Edelleute gewohnet.

(f.4r) Den 28. Februarij am Sontag

Von Sap biß Comorren 10 Meil.

Den Herrn General Feldmarschalk de Souche besucht.

Die Nacht gegessen und geschlaffen bey dem Ungrischen Obristen Leütenant in der Vestung in geselschafft des jungen H(errn) Graffen de Souche.

Masqueraden.

(f.5r) Den 1. Martij am Montage

Die Herrn Grafen Lesle, Trautmansdorff und Balfi sein über Rab per posta nachkommen.

Gegessen den Mittag mit dem Herrn General Feldmarschalk de Souche, den ich ein Exemplar libri primi Commentariorum de Bibliotheca Caesarea verehrt.

Die Nacht zu Motsch.

(f.6r) Den 2. Martij am Dienstage

Den Mittag zu Barkan gegen Gran über, da habe den Beg von Gran besucht und regaliret.

Folgendes Wischegrad fürbey gefahren.

Die Nacht zu Totfalo.

(f.7r) Den 3. Martij an Mittwochen

Den Mittag zu Ofen, und Ihm Excellentz H(errn) Botschaffter das Schreiben Ihrer Kayserlichen Majestät, unsers Allergnädigste Herrn, überlieffert: auch mit demselben zum ersten mahl gegessen.

Nach Mittag bey dem H(errn) Bottschaffter allein: da ich vernommen, dass wegen der Bibliothec keine Hoffnung mehr, dieselbe zu sehen.

(f.8r) Den 4. Martij am Donnerstage

Vormittag Ihrer Excellentz öffentliche Audientz bey dem Vesir zu Ofen.

Ich hab geritten ein schwarzes Roß, d(as) der Caimecan zu Constantinopel Ihrer Excellentz verehret.

(f.9r) Den 5. Martij am Freytage

Frü gebadet im warmen Bade gegen Wienn zu in gesellschafft der Herrn Graffen Trautmansdorff, Balfi, und des Freyherrn von Fünffkirchen.

Den Uhrsprung des Bades gesehen.

Den Nachmittag des Palatium Regis Matthiae Corvini heimlich allein besehen, und den Disdar wegen der Bibliothec vergebens besucht.

Mit Ihrer Excellentz den Bibliothec wegen zu ünterschiedlichen mahlen geredet.

Der Interpre Paquie ist auch deswegen zum Vesir etzliche mahl gesand worden: hat aber allzeit abschlägige Antwort gebracht.

(f.10r) Den 6. Martij am Sonabend

Vor Mittag hat Ihr Excellentz bey den Vesir privat Audientz gehabt.

Nachmittag auff dessen Befehl zu dem P. Taverna gangen wegen die Bibliothec, aber vergeblich.

(f.11r) Den 7. Martij am Sontage

Frü mit Ihrer Excellentz und denen Herrn Graffen Arundel, Herberstein, Leßle, Trautmansdorff und Balfi hinauff geritten das Schloß zubesehen: aber wegen der Bibliothec vergeblich, weil sie versiegelt gewesen.

Den Mittag gegessen bey dem Herrn Residenten Reninger.

Den abend den Ziegeünertanz gesehen.

(f.12r) Den 8. Martij am Montage

Nachmittag von dem Calvinischen Praedicanten ein gedrucktes Buch in folio gekaufft, d(as) von diesen auß der Ofenischen Bibliothec gestolen worden.

(f.13r) Den 9. Martij am Dienstage

Nachmittag ein Türckisches Kloster und die Begräbnüß eines Heiligen besehen auff einem Berge.

(f.14r) Den 10. Martij Aschermittwoche

Hinauff geritten und die Bibliothec gesehen mit dem jungen Herrn Grafen Lesle und dem Dollmetsch Paquie.

Der H(err) Graff Lesle hat heraußbekommen S. Gregorij Nazianzen(sis) Sermones Apologetici in lat. In membrana Mst. Großquart.

Ioannis Episcopi Quinque-Ecclesiensis Poemata varia latina (Epigrammata incerti Autoris áthúzva) qui vixit tempore Regis Matthiae Corvini: lat. in 4to vel groß octav. Mst. in Chart.

Der Dolmetsch Paquie hat bekommen S. Augustini Sermones de Verbis Domini fol. in membr.

Ich habe diese Bücher von ihnen begehret für Ihr Kayserl. Mayestät: aber vergeblich, weil sie selber dieselbe offeriren wollen.

(f.14.v) Abschied begehret und erhalten von Ihrer Excellentz: weswegen dann umb die Träger und Convoy zu dem Vesir gesand worden.

Dem H(errn) Residenten, mit welchem ich in Gegenwart Ihrer Excellentz geredet, verehret ein Exemplar libri primi Commentarior(um) de Biblioth(eca) Caesar(ea)

Desgleichen dem jungen Herrn Graff Lesle eines.

(f.15r) Den 11. Martij am Donnerstage

Vor bereitet zu der Wegreise

Den Nachmittag auff und wieder abgeladen wegen ankauff des Courier Gabriel

Zwey Brieffe empfangen von Ihrer Excellentz den H(errn) Bottschaffter an Ihre Kayserl(iche) Majestät, und dieselbe wieder zurück gegeben.

Die Bäder besehen, so gegen Constantinopel sein.

(f.16r) Den 12. Martij am Freytage

Nachmittag sein die Herren Grafen Lesle, Trautmansdorf und Balfi sampt dem Feldkriegszahlmeister Dotzman verreiset mit Post Caleschen nach Wienn.

(f.17r) Den 13. Martij am Sonabend

Frü mit dem H(errn) Grafen Heinrich von Arundel und dem Hauptman Camell und einem Patre Ordini Minorum gefahren nach Pest und allda Messe gehört.

Angelandet bey den ruderibus incognitarum Antiquitatum Romanorum.

H(errn) Graffen von Arundel verehret ein Exemplar Commentarior(um) de Biblioth(eca) Caes(area) und mit ihm geredet wegen meiner künfftigen Correspondenz cum Societate Regiae illustrium Virorum doctorum Londini, wie noch wegen eines Griechischen Schreibers.

(f.18r) Den 14. Martij am Sontag

Frü verreiset von Ofen im Wagen mit den H(errn) Obristen Leutenant Lahay.

Den Mittag in einem grossen Türckischen Stall gegessen.

Die nacht allda geschlaffen bey dem H(errn) Obristen Leutenant Lahay.

(f.19r) Den 15. Martij am Montage

Des morgens frü auff zu 2 Uhr.

Den Mittag zu Gran gegessen im kalten schnewetter

Von Ofen auß hat uns convojiret der Bascha vom Posega.

Auß Gran ist uns entgegen kommen eine gute Meil der Beg.

Die Nacht zu Gran.

(f.20r) Den 16. Martij am Dienstage

Zu Gran still gelegen und besehen das Schloß, sampt der alten Kirchen: der Turm ist 96 Staffel hoch.

Reliquias Cladis Forgatschianae nach der mahlzeit gesehen mit dem H(errn) Barone de Fin.

(f.21r) Den 17 Martij am Mittwoche

Zu Gran still gelegen.

(f.22r) Den 18. Martij am Donnerstage

Nach der mahlzeit die rechte Hand verrenckt und folgendes auch verbrand.

(f.23r) Den 19. Martij am Freytage

Frü verreiset von Gran mit der Ofenisch- und Granischer Convoje.

Die Nacht gelegen in einem Dorff, so anderthalb meilweges ünter dem abwechslungsorte.

(f.24r) Den 20. Martij am Sonabend

Frü umb 4 Uhr verreiset nach den 3 Seüler, und da angelanget umb 7 Uhr

Folgends alda den gantzen Tag in freien Felde und sehr kalten windigen Wetter ohn essen und trincken gestanden biß 6 Uhr zu abend, da tandem aliquando die abwechslung geschehen.

Die Nacht zu 9 Uhr angelangt in das Dorff, d(as) 2 Meil(en) ober der Abwechslung.

(f.25r) Den 21. Martij am Sontage

Umb 11 Uhr Vormittag angelanget zu Rab.

Des Morgens frü, es sein verreiset, hab Ich abschied genommen von Ihrer Excellenz dem H(errn) Bottschaffter und ein Schreiben empfangen an Ihre Kayserl(iche) Majestät.

Gegessen bey Ihrer Excellentz dem Herrn General Leutenant Montecucoli.

Umb 5 Uhr zu Abend bin ich allein von Rab mit 2 Postwagen abgereiset, convoyiret von 4 Husarn.

Die erste Post biß Hochstrasse.

Die andere Post biß Wiselburg, da ich die Nacht geblieben.

(f.26r) Den 22. Martij Am Montage

Von Wiselburg durch ungrisch Altenburg biß teutsche Pandorf die dritte Post.

Von teütsch Pandorf biß teütsche Altenburg die vierte Post.

Von teütsch Altenburg biß nach Vischa die fünffte Post, da ich zu Nach geblieben.

Die 4 Husaren hab ich von mir gelassen zu Elend, nach dem ich den Hartwald vorbey gewesen ein Mail unter Vischa.

(f.27r) Den 23. Martij am Dienstage

Von Vischa durch Schwechat nach Wienn die sechste Post.

Angelanget umb 11 Uhr zu Mittag.

Magyar fordítás

(f.1r) 1666. február 25. csütörtök

Hajóval elutazás Bécsből 12 órakor Pommer főhadnagy úr,[lxxxv] Dotzmann háborús számvevő úr[lxxxvi] és egy angol kapitány, Hamilton társaságában.

Az éjszaka Regelsbrunban,[lxxxvii] egy falu Bécstől 6 mérföldre.

(f.2r) Február 26. péntek

Ebéd Pozsonyban, Regelsbruntól Pozsonyig 4 mérföld

A komáromi magyar főhadnagy velünk utazott Pozsonyból

Éjszaka Parndorfban,[lxxxviii] 3 mérföld Pozsony alatt.

(f.3r) Február 27. szombat

Ebéd a hajón.

Éjszaka Szapban,[lxxxix] kálvinista falu, ahol csupa nemesember lakik.

(f.4r) Február 28. vasárnap

Szapból Komáromig 10 mérföld.

Meglátogattam de Souches[xc] tábornokot.

Éjszaka a magyar főhadnagynál az erődben ettem és aludtam az ifjabb Souches[xci] gróf úr társaságában.

Álarcosbál

(f.5r) Március 1. hétfő

Leslie gróf úr,[xcii] Trautmansdorf[xciii] úr és Pálffy úr[xciv] Győrön keresztül postakocsival jöttek utánunk.

Ebéd de Souches tábornok úrral, akit megajándékoztam a Commentariorum de Bibliotheca Caesarea első kötetének egy példányával

Éjszaka Mocsban.[xcv]

(f.6r) Március 2. kedd

Délben Párkányban, Esztergommal szemben, meglátogattam az esztergomi béget és megajándékoztam.

Következőkben elmentünk Visegrád mellett.

Éjszaka Tótfaluban.[xcvi]

(f.7r) Március 3. szerda

Délben Budán, őkegyelmessége követ úrnak[xcvii] átadtam őcsászári felsége, a mi legkegyelmesebb urunk írását, s először étkeztem vele.

Délután egyedül a követ úrnál: ott hallottam, hogy a könyvtár megtekintésére nincs többé remény.

(f.8r) Március 4. csütörtök

Délelőtt őkegyelmessége nyilvános kihallgatása a budai vezírnél.[xcviii]

Egy fekete paripát lovagoltam meg, mellyel a konstantinápolyi caimecan[xcix] tisztelte meg őkegyelmességét.

(f.9r) Március 5. péntek

Korán fürdőztem a Bécs irányában lévő fürdőben Trautmansdorf gróf úr, Pálffy és Fünfkirchen báró úr[c] társaságában.

Láttam a fürdő forrását.

Délután egyedül titokban megnéztem Corvin Mátyás király palotáját, és a dizdárt[ci] a könyvtár miatt meglátogattam – hiába.

Őkegyelmességével a könyvtár miatt többször is beszéltem.

A tolmács Paquint[cii] is néhányszor a vezírhez küldték emiatt, de mindig elutasító választ hozott.

(f.10r) Március 6. szombat

Délelőtt őkegyelmessége magánkihallgatáson volt a vezírnél.

Az ő parancsára délután a Taverna atyához[ciii] mentem a könyvtár miatt, de hiába.

(f.11r) Március 7. vasárnap

Őkegyelmességével, Arundel gróf úrral,[civ] Herbersteinnal,[cv] Leslievel, Trautmansdorffal és Pálffyval korán fellovagoltam a kastélyt megnézni, de a könyvtár miatt hiábavalóan, mert le volt pecsételve.

Ebéd Reniger von Reningen rezidens úrnál.[cvi]

Este láttam a cigánytáncot.

(f.12r) Március 8. hétfő

Délután a kálvinista prédikátortól egy fólió méretű nyomtatott könyvet vásároltam, amit ez a budai könyvtárból lopott.

(f.13r) Március 9. kedd

Délután egy török kolostort és egy hegyen egy szent sírhelyét láttam.[cvii]

(f.14r) Március 14. hamvazószerda

Fellovagoltam és láttam a könyvtárat az ifjabb Leslie gróffal és Paquin tolmáccsal.

Leslie gróf S. Gregorius Nazianzeni Sermones Apologeticit kapta latinul, hártya kézirat, nagy negyedrét.

János pécsi püspök Poemata varia latina (az Epigrammata incerti Autori áthúzva), aki Corvin Mátyás király idejében élt, latinul, negyedrét vagy nagy nyolcadrét papír kézirat

Paquin tolmács Szent Ágoston Sermones de Verbis Domini folió méretű hártya kézirat.

Kértem tőlük a könyveket őcsászári felsége számára, de hasztalan, mert ők maguk akarták neki ajánlani.

(f.14.v) Búcsúra vágytam és kaptam őkegyelmességétől, ezért a teherhordók és a hajóraj miatt a vezírhez küldtek.

A rezidens urat, akivel őkegyelmessége jelenlétében beszéltem, megtiszteltem a Commentarium de Bibliotheca Caesarea első kötetének egy példányával.

Ugyanúgy az ifjabb Leslienek egyet.

(f.15r) Március 11. csütörtök

Előkészület az elutazásra.

Délután föl, majd újra lepakolás Gabriel futár[cviii] vásárlása miatt.

Két levelet kaptam őkegyelmességétől, a követ úrtól őcsászári felségéhez, és ugyanezeket visszaadni.

Megnéztem a Konstantinápoly felé eső fürdőket.

(f.16r) Március 12. péntek

Délután Leslie gróf úr, Trautmansdorf és Pálffy elutaztak Dotzman háborús számvevőmesterrel együtt postakocsival Bécsbe.

(f.17r) Március 13. szombat

Korán reggel Heinrich von Arundel gróf úrral és Camell kapitánnyal és egy minorita szerzetes atyával Pestre mentem és misét hallgattam.[cix]

Az ismeretlen ókori római romoknál értünk partot.[cx]

Arundel gróf úrnak ajándékoztam a de Bibliotheca Caesarea egy példányát, és beszéltem vele a londoni Royal Society[cxi] kiváló doktor férfiúival való jövőbeni levelezésemről, mint ahogy egy görög írnokról is.

(f.18r) Március 14. vasárnap

Korán elutaztam kocsival Budáról Lahay főhadnagy úrral.

Ebéd egy nagy török istállóban.

Éjszaka Lahay hadnagy úrnál aludtam.

(f.19r) Március 15. hétfő

Reggel korán keltem 2 órakor.

Esztergomban ebédeltem hideg havas időben.

Budáról csatlakozott hozzánk a pozsegai basa.

Esztergomból elénk jött jó egy mérföldet a bég.

Éjszaka Esztergomban.

(f.20r) Március 16. kedd

Esztergomban pihentem s megtekintettem a kastélyt az öreg templommal, a torony 96 lépcsőfok magas.

Étkezés után láttam a Forgách-féle vereség[cxii] maradványait de Fin báró úrral.

(f.21r) Március 17. szerda

Esztergomban tértem nyugovóra.

(f.22r) Március 18. csütörtök

Étkezés után a jobb kezem kificamodott és a következőben meg is égett.

(f.23r) Március 19. péntek

Korán reggel elutaztam Esztergomból a budai és esztergomi hajórajjal.

Éjjel egy faluban aludtam, mely másfél mérföldre van a váltóhelytől.

(f.24r) Március 20. szombat

Korán 4 órakor elutaztam a három hadoszlop után és 7 óra körül érkeztem oda.

Következőkben egész nap a szabad mezőn álltam, nagyon hideg, szeles időben, evés és ivás nélkül hat óráig, amikor végre valahára megtörtént a váltás.

Éjjel 9 órakor érkeztem a váltás helyétől két mérföldre fekvő faluba.

(f.25r) Március 21. vasárnap

Délelőtt 11 órakor megérkeztem Győrbe.

Korán reggel, az elutazáskor, elbúcsúztam őexellenciájától a követ úrtól, s egy őcsászári felségéhez szóló levelet kaptam.

Étkezés Őexcellenciájánál, Montecuccoli tábornok úrnál.[cxiii]

Este 5 órakor egyedül utaztam el Győrből két postakocsival, négy huszár kíséretében.

Az első posta a Hochstrasséig.

A második posta Mosonig,[cxiv] ahol éjszakára maradtam.

(f.26r) Március 22. hétfő

Wiselburgból Magyaróváron[cxv] keresztül Pandorfig a harmadik posta.

Német Pandorfból német Óvárig[cxvi] negyedik posta.

Német óvárból Vischáig ötödik posta, ott maradtam éjszakára.

A négy huszárt szélnek eresztettem, miután Hartwaldot Vischa alatt egy mérfölddel elhagytam.

(f.27r) Március 23. kedd

Vischából Schwechaton keresztül Bécsbe a hatodik posta.

Megérkeztem délelőtt 11 óra körül.

2. Lambeck, Peter: De Itinere Budensi

Lelőhely: Lambeck, Peter: Commentariorum de Augustissima Bibliotheca Caesarea Vindobonensi. Liber Secundus. Vindobonae, 1669. 989–996.

Kiadás: 1. Gastgeber, Christian: Auf der Spur der Bibliotheca Corviniana. Peter Lambecks Reisebericht nach Buda aus dem Jahr 1666. = Biblos (54.) 2005. 43–64; 2. Peter Lambeck bécsi császár könyvtáros a Corvina maradványairól (1666). In: A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében: az államalapítástól 1849-ig. Összeáll. Kovács Máté. Bp. 1963. 122–126. (részlet)

Caput IX. De Itinere Budensi, quod clementissimo S. Caes. Maiestatis jussu peregri A. 1666. a die 25. Februarii usque ad d. 24. Martii, propter reliquias celeberrimae istius Bibliothecae Regis Hungariae Matthiae Corvini, cujus interitu & dissipatione jam superiori seculo Augustissima Bibliotheca Caesarea Vindobonensis amplissimo incremento aucta est.

Quamvis non mediocriter jam defatigatus, tam animo, quam oculis exiguam laboris intermissionem valde necessariam esse sentiam, multis tamen gravissimisque causis cogor, ut, priusquam secundo huic Commentariorum libro imponam finem, desiderio illorum adhuc satisfaciam, qui ex me scire cupiunt, quo in statu invenerim celeberrimam, nec solum hoc (1. vide supra pag. 599. et passim), sed & praecedente libro (2. Vide Librum primum horum Commentariorum. Pag. 69.) primo aliquoties a me laudatam, Regis Hungariae Matthiae Corvini Bibliothecam, ad cujus reliquias visendas An. 1666. a S. Caesarea Majestate Budam missus sum. Paucis igitur rem expediam, &, quid gestum sit, cursim quidem & sincere tamen & bona fide recensebo.

Primam Itineris hujus Budensis mentionem Caesar erga me fecit An. 1665. d. 24. Novembris, ubi solita clementia & benignitate mihi ostendit ac propria manu tradidit literas Legati sui, Excellentissimi Illustrissimique Domini Dn. Walteri Comitis Leslaei, Constantinapoli d. 3. Novembris datas, quibus inter alia significabat, denuo sibi factam esse spem de Bibliotheca Budensi, cui promissiono licet ipse non haberet fidem, utile tamen sibi videri, ut S. C. Majestas me sibi obviam mitteret Budam, ne in seligendis libris committeretur erros, si forte nonnullorum impetrandorum copia fieret.

Ipsa illarum literarum germancia verba erant haec: Ich hab gleich ietz wieder eine Hofnung bekommen wegen der Bibliotec, verlasse mich aber nicht darauf. Eur Kay. Majestät wollen sich allergnädigist belieben dero Bibliothecarium mit dem Currier, der mich notwendig zu Ofen empfangen wird müssen, dahin zu schicken, damit ich nicht onbsonst müh und unkosten anwende, und Eur. Kays. Majestät etwas bringe, darumb Sie mir nicht dancken würden. His itaque literis mihi traditis, non minori dein humanitate subjunxit Caesar, se non tantum satis mature mihi indicaturum, quo tempore esset proficiscendum, verum etiam solicite tunc provisurum, ne quid Itineri necessarium deficeret.

Id vero contigit An. 1666. d. 22. Februarii, quippe ubi S. Caesarea Majestas proprio ore mihi significavit, tertio post die esse discedendum, simulque injunxit, ut cum Illustrissimo Domino Comito Jacobo Leslaeo, qui eodem tempore Patruo suo obviam iturus esset, de societate itineris colloquerer. Quo sequenti die 23. Februarii circa horam octavam matutinam facto, revisi S. Caesaream Majestatem non solum post meridiem ejusdem diei, verum etiam proximo die 24. Februarii, ubi liberalissimo viatico efficacissimisque literis commendatitiis instructus, & post sacrae dexterae humillimam osculationem clementissime dimissus sum.

Die igitur 25. Februarii conscendi navem paulo post meridiem, & cum Generosissimo Domino Daniele Barone de Mackay, vulgo dicto Pomer, Nobilissimoque Domino Joanne Totzmanno, S. Caes. Majestatis Quaestore bellico, qui eandem navem jam intraverant, secundo Danubio perrexi ad pagum Regelsbrun, ubi pernoctavimus. Die 26. Februarii circa horam decimam matutinam appulimus Posonium seu potius (1. Vide Wolfgangum Lazium Commentar. De Rep. Rom. Lib. 1. sect. 2.) Pisonium, vulgo nunc Presburg appellatum, sumptoque prandio, continuavimus iter, & secundo post die, qui erat vigessimus octavus Februarii, venimus circa vesperam Comaronium, vulgo Comorn, munitissimum contra Turcas Propugnaculum Hungaricum, a cujus Supremo Praefecto, Excellentissimoque atque Illustrissimo Domino, Dn. Ludovico Radevico Comite de Souchez, quem honoris causa sine mora invisimus, humanissime sumus excepti.

Sequenti die nempe Calendis Martii, advenit etiam illuc supra memoratus Illustrissimus Dominus Comes Jacobus Leslaeus una cum Illustrissimis Dominis Comitibus Georgio Sigismundo de Trautmansdorf & Joanne Carolo Palfi, quibus hanc itineris partem terra conficere placuerat. Post prandium ejusdem diei, quod apud Excellentissimum Dominum Comitem Souches non minus jucunde & hilariter, quam splendide & laute celebratum est, cum benignissimo Hospiti pro percepta humanitate debitas egissemus gratias, regressi omnes in navem, promovimus iter, & ex Christiana in Turcicam ditionem transgressi postero die secundo Martii attigimus Strigonium, vulgo dictum Gran, a cujus Vrbis Bego in opposito Munimento Barcan publica nobis audentia concessa est.

Sequenti demum die tertio martii paulo ante meridiem feliciter pervenimus Budam, & statim post adventum magna cum laetitia admissi sumus ad Excellentissimum Dominum legatum Caesareum, cui ego, post gratulationem de felici ex Aula Constantinapolitana reditu, literas, quas a S. Caesarea Majestate attuleram, debita observantia reddidi. Itum deinde est ad prandium, quo finito, curavit Dn. Legatus me solum ad se accersi in cubiculum, indicavitque mihi, id omne, quod sibi Constantinapoli de bibliotheca Budensi a Turcis esset promissum, meram esse fraudem, merumque mendacium, nec impetrandae tantum istius Bibliothecae, sed & vix videndae spem, ullam superesse, omnem tamen se adhibiturum diligentiam, ut absconditus ille thesaurus literarius mihi saltem monstraretur, si plus nequiret obtineri.

Die quarto Martii interfui primae post reditum audentiae publicae, quam Excellentissimus Dn. Legatus splendidissimo apparatu & pompa spectatu dignissima apud Vezirium Budensem habuit. Die quinto Martii invisi ante meridiem celeberrimas Thermas, quae ante portam Vrbis Budensem Vindobonam versus sitae sunt, & curiositatis causa cum Dn. Comite de Trautmansdorf, Dn. Comite Palfi ac Dn. Barone de Fünfkirchen inter circumnatantes Turcas in iis lavi, tanta profecto cum voluptate, ut eam barbarae illi nationi Turcicae etiamnunc invideam. Post meridiem autem cum uno Janizzaro & famulo quodam Christiano, Turcicae lingvae paululum perito, securitatis & interpretationis causa in societatem assumptis, contuli me clanculum ad perlustrandum Palatium Regis Hungariae Matthiae Corvini, maxima ex parte nunc ruinosum & foede deformatum, licet pristinae magnificentiae ejus satis multa satisque perspicua supersint indicia.

Nihil vero tunc mihi gratius fuit, quam videre per occultum quoddam foramen cryptam illam sive cellam subterraneam, in qua Bibliothecae Corvinianae reliquias ajebant adservari. Quo non absque Turcarum, qui curiositati meae supervenerant, indignatione prospere peracto, redii ad hospitium, & mox etiam ad Excellentissimum Dn. Legatum, quem de tota re gesta feci certiorem, simul etiam vicissim ex eodem intellexi, Interpretem Caesareum Dn. Henricum Julium Woginum aliquoties jam a se missum esse ad Vezirium Budensem pro impetranda licentia videndae Bibliothecae Corvinianae, sed eum semper cum repulsa ad se rediisse.

Hinc igitur die sexto Martii ipse Dn. Legatus, cum apud Vezirium ad privatam audentiam esset admissus, inter alia hoc quoque negotium instanter ursit, & tandem hoc generale seu potius ambiguum accepit responsum, sibi & aliis septam, quos e comitatu suo delecturus esset, mane sequentis diei permissum iri, ut antiquum Palatium Corvinianum pro lubito inviserent & contemplarentur. Proximo itaque die septimo Martii, & quidem constituta hora matutina, equitavit Dn. Legatus in Arcem Budensem, assumptis praeter me & Interpretem Dn. Woginum Illustrissimis Comitibus Dn. Henrico Arundelio, Dn. Joanne Josepho ab Herberstein, Dn. Georgio Sigismundo de Trautmansdorf, Dn. Joanne Carolo Palfi, & Dn. Jacobo Leslaeo fratris sui filio.

Perlustravimus deinde totum Palatium Regis Hungariae Matthiae Corvini non absque singulari admiratione pulcherrimi prospectus in Danubium & oppositam Vrbem Pesthanam. Postquam autem perventum est ad illam cryptam, in qua reliquiae Bibliothecae Corvinianae adservabantur, contra omnem opinionem facultas intrandi denegata est, hoc falso praetextu, quod ille locus publico ipsius magni Vezirii signo esset obsignatus, nec sine speciali ejusdem mandato sub poena capitis a quoquam posset aperiri. Sic ergo a Turcis delusi, praecipua re infecta in hospitium revertimus. Eodem die pransus sum apud Perillustrem & Generosissimum Virum, Dn. Simonem de Reningen, S. Sepulchri Hierosolymitani Equitem, & S. Caes. Majestatis Ferdinandi III. ac Leopoldi I. Consiliarium, atque per septendecim fere annos ad Portam Ottomanicam Legatum ordinarium, cum quo ob summam ejus non solum experientiam, sed & eruditionem magna cum jucunditate non vulgarem contraxi amicitiam.

Die octavo & nono Martii denuo actum est cum Vezirio Budensi de videndis Bibliothecae Corvinianae reliquiis: qui cum haud obscure indicasset, veram nuperae repulsae causam fuisse nimiam multitudinem eorum, qui ex Legationis comitatu contra constitutum numerum & praeter voluntatem ipsius Dn. Legat per varias obliquas vias in Arcem tunc confluxerant, tandem tamen promisit, se promissorum, ut Dn. Legatus cum aliis tantum duabus personis, quas is secum adducturus esset, in cryptam illam librariam intromitteretur. Quo accepto responso, jussit Dn. Legatus quam maxime illud celari, vicemque suam fratris sui filio Dn. Comiti Jacobo Leslaeo demandans, praecepit, ut is die decimo Martii, & quidem summo mane, ne reliquo Legationis comitatui quidquam innotesceret, cum me & Interprete Dn. Wogino se conferret in Arcem Budansem, & an Turcae tandem aliquando tunc servaturi essent fidem, ultimum experiretur.

Quo secundum praescriptum ordinem fideliter facto, invenimus duodecim circiter vel quindecim Turcas in atrio Palatii Corviniani nos praestolantes, a quibus cum satis officiose essemus excepti, reserata sine mora est supra memorata crypta, descendimusque in eam dextram versus per scalam lapideam viginti circiter graduum. Lumen autem subministrabat unica tantum fenestra semicircularis satis magna, quae in aversa parte collocata, respondebat januae. In hac igitur crypta, tanquam cyclopico quodam antro, invenimus quidem celeberrimum illum & ab omnibus eruditis tam diu tamque vehementer desideratum Bibliothecae Corvinianae thesaurum, sed nec famae nec expectationi respondentem. Constabat enim is in universum trecentis circiter vel summum quadringentis libris, cumulatim in terra jacentibus & pulverulento situ ac squalore adeo coopertis, ut nullum ejus generis vel fodius vel miserabilius spectaculum unquam viderim.

Postquam autem nonnullos hinc inde arreptos, & ex foetore protractos aperuimus, statim apparuit, plerosque eorum esse impressos, & exigui aut nullius fere pretii. Neque vero dubitandum est, quin ipsos Turcas arcani hujus detecti puduerit, nec alia fuerit gravior causa, cur iidem in concedenda istius loci licentia adeo se praebuerint difficiles. Caeterum ne labor noster, camerinae illi movendae impensus, omni prorsus careret compensatione, haud gravatim nobis permissum est, ut ex paucis Codicibus manuscriptis, quos, impressis libris permixtos, obiter inspexeramus, seligeremus tres, & ad perpetuam rei memoriam nobiscum auferremus.

Primus itaque eorum Codicum, quos dono accepimus, erat membranaceus in quarto, ut vocant, majori, continebatque S. Gregorii Nazianzeni (1. Extant ii Tomo primo Operum S. Gregorii Nazianzeni, Lutetiae Parisiorum typis Regiis apud Claudium Morellum a Jacobo Billio graece et latine A. 1609. editorum in folio. Operae haec translatio latina cum ipso contextu Graeco accurate conferatur. In principio hujus Codicis MSti Budensis extat hic titulus: Suspice Sancte tui munus Benedicte Georgi, Quod sibi persolvas in Coelis, nunc ubi regnas. In hoc Libro continentur libri apologetici Sancti Gregorii Nazianzeni Episcopi numero novem.) Sermones apologeticos novem, e Graeca in Latinam linugam translatos. Secundus erat membranaceus in folio, continebatque S. Augustini (2. Extant ii Tomo decimo Operum S. Augustini, editorum Antverpiae Anno 1577. in folio) Sermonis de Verbis Dominis, tertius denique erat chartaceus in quarto, continebatque (3. Vocatur is alias Janus Pannonius, eamque praenominis mutationem ipse excusat hoc Epigrammatae JOANNES fueram, JANVS quem pagina dicit, Admonitum ne te, Lector amice, neges. Non ego per fastum sprevi tam nobile nomen, Qvo nullum toto clarius Orbe sonat, Compulit invitum mutare vocabula, cum me Lavit in Aonio flava Thalia lacu.) Joannis Episcopi Quinque-Ecclesiensis, qui tempore Regis Hungariae Matthiae Corvini claruit, (1. Collegit illa primus omnium et edidit Joannes Sambucus Wiennae Austriae typis Casparis Stainhoferi).

Cum his ergo tribus libris revertimus ad Excellentissimum Dn. Legatum, & quomodo demandatum nobis negotium successisset, ipsa jam memorati speciminis exhibitione indicavimus. Substiti posthaec Budae integrum adhuc triduum, atque interea die undecimo Martii invisi Thermas Budenses, quae Constantinapolim versus sitae sunt. Die autem decimo tertio Martii trajeci mane Pestham, ibique in Sacello quodam Reverendorum Patrum ordinis Minorum S. Francisci audivi Sacrum una cum supra memorato Excellentissimo atque Illustrissimo Dn. Comite Henrico Arundelio, cujus summam benignitatem & singularem erga me affectum nullis verbis satis possum praedicare.

Per jucundum certe tunc nobis fuit colloquium de celeberrima illa doctissimaque Societate Regia Anglicana Londinensi, cujus acutissimis meditationibus ingeniosissimisque experimentis variae rerum naturalium arcanae causae & admirandae operationes adeo sagaciter investigatae & retectae, adeoque clare ac solide demonstratae sunt, ut vix ullum seculum ha cin re nostro fuerit felicius. Sequenti die decimo quarto Martii discessit Excellentissimus Dn. Legatus Buda, comitantibus eum honoris & securitatis causa ducentis selectis equitibus Turcicis, die autem decimo quinto Martii paulo ante meridiem pervenimus Strigonium: cujus loci Begus cum quingentis equitibus & duabus peditum cohortibus per integrum milliare Germanicum honoris causa obviam processerat.

Substitimus ibi totum triduum, nempe usque ad diem decimum nonum Martii, quo, post aceptum nuncium de Legati Turcici ec Vrbe Vindobona discessu, perreximus ad legationis commutandae limitem, eumque proximo die vigesimo Martii bene mane attigimus. Durissimus profecto ille fuit totius hujus Itineris dies, utpote quo ab hora octava matutina usque ad vesperam in vasta & aperta planitie cum intentissimo frigore & saevissimi vento conflictantes, & quidem jejuni atque impransi, expectavimus adventum Legati Turcici, qui Comaronii non minus inopinatam, quam injustam movit controversiam de quodam pensionis sibi assignatae residuo, nec prius inde discedere voluit, quam insolenti rusticitati suae & sordidae avaritiae plus quam abundanter esset satisfactum.

Appropinquante igitur jam nocte, cum Legatus Caesareus, verso curru, Budam se rediturum minaretur, vix tandem aliquando advenit barbarus ille cunctator, praesentiaque sua non solum nos magna liberavit molestia, sed et ipsos Turcas, qui nos comitati, eandem totius diei incommoditatem cum multa indignatione sustinuerant. Facta ergo Legationis commutatione, pernoctavimus in pago quodam Turcis tributario; postero autem die vigesimo primo Martii circa horam undecimam matutinam feliciter pervenimus Arrabonem, seu, ut vulgo appellatur, Jaurinum: a cujus munitissimae Vrbis Supremo Praefecto, Excellentissimo Illustrissimoque Dn. Comite Raymundo de Montecuccoli, tanquam affine suo, Dn. Legatus splendidissime magnificentissimeque exceptus est.

Constitueram quidem ego sine mora cursu publico petere Vindobonam, eamque ob rem mane ejus diei valedixeram Excellentissimo Dn. Legato, et literas ad S. Caesaream Majestatem ab ipso acceperam, verumenimvero humanissimae Excellentissimi Dn. Comitis de Montecuccoli invitationi haud potui denegare, quin opiparo lautissimoque convivio, quod in adventum Dn. Legati praeparaverat, usque ad horam quintam vespertinam interessem. Qua percepta honorificentissima benignitate, maximique, ut par erat, actis gratiis, discessi inde duobus cursus publici vehiculis, pro me famulisque duobus et sarcinis conductis, et comitatus a quatuor equitibus Hungaricis, vulgo Husaren appellatis, quos Excellentissimus Dn. Comes de Montecuccoli securitatis causa mihi, assignaverat, secundo post die, qui erat vigesimus tertius Martii, paulo ante meridiem salvus atque incolimus Vindobonam redii.

Post prandium itaque curavi reditum meum S. Caesareae majestati indicari, & ad audentiam clementissime admissus, perbenignum hoc accepi responsum, ut crastino die post meridiem ad Se reverterer, & magis tunc vacaturo successum itineris prolixius referrem. Quo debita diligentia & fide facto, corollarii demum loco feci mentionem amplissimi istius incrementi, quo Augustissima Bibliotheca Caesarea Vindobonensis jam superiori seculo aucta est beneficio multorum tam Graecorum, quam Latinorum Codicum MStorum, qui ex eadem supra memorata Regis Matthiae Corvini Bibliotheca Budensi sunt.

Quamvis autem specialem eorundem recensionem alio posthac commodiori tempore his Commentariis inserturus sim, ut interim tamen in antecessum appareat, quomodo plerique jam memorati Codices Insignibus Regis Matthiae Corvini gentilitiis notati exornatique sint, exhibero e regione hujus paginae. Titulum unius, quo continentur Philostrati Heroica, Icones, Vitae Sophistarum & Epistolae, ab Antonio Bonfinio e Graeca in Latinam linguam translatae, & Regi Matthiae dedicatae prolixa quadam Praefatione, quae tota est historica, & ad illustrandas illorum temporum res gestas alio posthac commodiori loco integra a me publicatur. In jam memorato igitur Titulo non solum expressa sit mentio Bibliothecae Corvinianae, verum etiam extat ibidem ipsa Regis Matthiae Corvini effigies una cum Insignibus ejusdem gentilitiis, quemadmodum ex apographo hic inserto videre est.

Et haec quidem hac de re in praesens sufficiant. Caetera autem, quae tam de eodem jam memorato Codice MSto Philostrati, quam de compluribus aliis Bibliothecae Corvinianae Codicibus MStis qui in Augustissima Bibliotheca Caesarea Vindobonensi nunc adservantur, dicenda restant, necessario reservanda sunt sequentibus horum Commentariorum Libris, utpote cum mens mea manusque & oculi, nimiae Libri hujus secundi magnitudini pariter jam succumbentes, simul & illius abruptionem, & modicum requietis intervallum desiderent.

Magyar fordítás

IX. fejezet. A budai utazásról, melyet őcsászári Felsége kegyelmes rendelésére az 1666. évben február 25-től március 24-ig tettem Corvin Mátyás, Magyarország királya ünnepelt könyvtárának maradványaiért, mely hanyatlása és szétszóratása során már a múlt században jelentősen gyarapította a bécsi császári felséges könyvtárat.

Mivel nem kevéssé elfáradtam, s mind a lelkemnek, mind a szememnek egy kis pihenő szükséges, mégis sok súlyos ok arra kényszerít, hogy még a Kommentárok második könyvének befejezése előtt teljesítsem azt a kívánságot, melyet tőlem tudni akarnak, hogy milyen állapotban találtam az oly híres s általam már dicsért (lásd az 599. oldalt és vonatkozókat ill. Kommentárok első könyv 69. oldalt) Corvin Mátyás, Magyarország királyának könyvtárát. A maradványok megtekintésére a 1666-ban őcsászári felsége Budára küldött engem. A történteket el fogom mesélni néhány szóban, őszintén és a valóságnak megfelelően.

A budai utazásról a császár először 1665. november 24-én tett nekem említést, amikor szokásos kegyességével és jóindulatával megmutatta és sajátkezűleg átadta nekem követe, a kegyelmes és méltóságos úr, Walter Leslie gróf Konstantinápolyban november 3-án keltezett levelét. Ebben többek között azt jelenti, hogy ismét remény támadt a budai könyvtár ügyében, s bár neki nem sok bizalma van az ígéretben, mégis hasznosnak látszik, hogy őcsászári felsége engem küldjön Budára hozzá, nehogy a könyvek kiválasztásában hibát kövessen el, ha esetleg néhányat meg lehet szerezni.

Így szól németül ez a levél: Ich hab gleich ietz wieder eine Hofnung bekommen wegen der Bibliotec, verlasse mich aber nicht darauf. Eur Kay. Majestät wollen sich allergnädigist belieben dero Bibliothecarium mit dem Currier, der mich notwendig zu Ofen empfangen wird müssen, dahin zu schicken, damit ich nicht onbsonst müh und unkosten anwende, und Eur. Kays. Majestät etwas bringe, darumb Sie mir nicht dancken würden. Miután átadta nekem a levelet, a császár nem kevés emberséggel hozzátette, hogy nem csak azt fogja gyorsan közölni, mikor keljek útnak, hanem arról is gondoskodik, hogy ne szenvedjek hiányt semmiben.

Ez valóban megtörtént 1666. február 22-én, amikor őcsászári felsége személyesen adta értésemre, hogy három nap múlva indulni kell, egyszersmind hozzátette, hogy a nagyságos gróf úrral, Jakob Leslivel – aki ugyanebben az időben utazott nagybátyjához – beszéljek az úti társaságról. Ami február 23-án körülbelül nyolc órakor meg is történt, és őcsászári felségét nem csak ugyanaz nap délután, hanem másnap, február 24-én is felkerestük nagyjából ugyanekkor, s a legbőkezűbb útiköltséggel és a leghathatósabb ajánlólevelekkel látott el, s szent jobbjának legalázatosabb csókja után a legkegyelmesebben elbocsátott bennünket.

Február 25-én tehát röviddel dél után hajóra szálltam és a legnemesebb Daniel de Mackay báró úrral (közönségesen Pomernek hívják), a legnemesebb Johann Totzmann úrral (császári háborús számvevőmester), akik ugyanerre a hajóra szálltak, a Dunán lefelé Regelsbrunn faluba mentünk, ahol éjszakáztunk. Február 26-án körülbelül délelőtt tíz órakor kikötöttünk Pozsonyban (Posonium vagy inkább Pisonium, vö. Wolfgangus Lazius Commentar. de Rep. Rom. Lib. 1. sect. 2.), közönségesen Pressburgnak hívják, megreggeliztünk, majd folytattuk az utat, és két nap múlva, február 28-án estefelé Komáromba (Comaronium, közönségesen Komorn) értünk, mely a legerősebb magyar véderőmű a török ellen, s melynek legfőbb parancsnoka a kegyelmes és legnagyságosabb Ludovicus Radevicus de Souches gróf úr, akit a tisztelet okán haladéktalanul felkerestünk, s aki a legbarátságosabban fogadott bennünket.

A következő nap, nevezetesen március 1-én ide érkezett a már feljebb említett nagyságos Jacob Leslie gróf úr, a nagyságos Georgius Sigismundus de Trautmansdorf gróf úrral és Johann Carol Pálffyval együtt, akik az utazásnak ezt a részét szárazföldön kívánták megtenni. Ugyanezen a napon, a Souches gróf úrnál elköltött – az éppúgy kellemesen és jókedvűen, mint pompásan és előkelően ünnepelt – ebéd után megköszöntük jóakaratú vendéglátónknak a barátságos fogadtatást, s minden visszatértünk a hajóra, folytattuk az utazást, és a keresztény fennhatóságból törökre értünk. Március 2-án kikötöttünk Esztergomban (Strigonium közönségesen Gran), mely város bégje a szemközt fekvő erődítményben, Párkányban nyilvános kihallgatásra rendelt minket.

A következő nap, március 3-án végre röviddel dél előtt szerencsésen elértük Budát, és mindjárt a megérkezés után, nagy örömmel beeresztettek minket a császári követhez, a legtiszteletreméltóbb úrhoz, akinek én – miután gratuláltam neki a konstantinápolyi udvarból való szerencsés visszatértéhez – az őt megillető tisztelettel átadtam a császár magammal hozott levelét. Ezután ebédeltünk, melynek végeztével a követ úr engem egyedül a kamrájába hívott, s elmondta, hogy mindaz, amit neki a törökök Konstantinápolyban a budai könyvtárról megígértek, színtiszta csalás és hazugság, és ha létezik is a könyvtár, aligha van remény még a látására is. De ami őt illeti, mégis minden befolyását latba veti, hogy ezt az elrejtett tudós kincset legalább megmutathassa nekem, ha már birtokba venni nem lehet.

Március 4-én jelen voltam a visszatérés utáni első nyilvános kihallgatáson, melyet a budai vezérnél tartott a kegyelmes követ úr a legragyogóbb pompával és legillőbb látványos fényűzéssel. Március 5-én délelőtt a híres hévizeket látogattam meg, melyek Buda város bécsi kapujával szemben fekszenek, és kíváncsiságból megfürödtem benne Trautmansdorf gróf úrral, Pálffy gróf úrral, valamint Fünfkirchen báró úrral, miközben a törökök körülöttünk úszkáltak olyan valóságos gyönyörrel, hogy e barbár török nemzetet megirigyeltem. Délután pedig egy janicsárral és keresztény szolgájával – utóbbi a török nyelvben kissé jártas volt, és a biztonság és tolmácsolás okán vettem társaságunkba őket – titokban megtekintettem Corvin Mátyásnak, Magyarország királyának palotáját, mely most nagyobb részt rom és elcsúfított rútság, habár egykori nagyságának még elég sok látható jele maradt.

Semmi nem lett volna kedvesebb nekem akkor, mint hogy bepillanthassak abba a kriptába vagy földalatti pincébe egy rejtett nyíláson keresztül, ahol a Bibliotheca Corviniana maradványait állítólagosan őrzik. Mindezt a törökök – akik kíváncsiságomnak elébe vágtak – neheztelésével, de szerencsésen véghezvittem, visszatértem a szállásra, majd ezt követően a követ úr őméltóságához, akit az egész történetről tudósítottam. Egyszersmind én is megértettem tőle, hogy néhányszor már elküldte a császári tolmácsot, Henricus Julius Woginus urat a budai vezírhez, hogy a Bibliotheca Corviniana megtekintésére engedélyt szerezzen, de ő mindig elutasítással tért vissza hozzá.

Ezért március 6-án maga a követ úr, akit a vezírhez magánkihallgatásra bocsátottak, tárgyalásai során többek között ezt is nyomatékosan sürgetette, és végül azt az általános vagy inkább kétértelmű választ kapta, hogy neki és másik – a kíséretéből kiválasztott – hét (személynek) a következő nap reggelén engedélyezik, hogy a hajdani Corvin-palotát tetszés szerint meglátogassák és megszemléljék. A következő nap, március hetedikén, a kitűzött reggeli órában a követ úr a budai várba lovagolt, rajtam kívül Wogin tolmács úr, Henricus Arundel méltóságos gróf úr, Georg Sigismund de Trautmansdorf úr, Johann Carol Palfi úr és bátyja fia, Jacob Leslie úr társaságában.

Bebarangoltuk Magyarország királya, Corvin Mátyás egész palotáját, csodálva a gyönyörű, páratlan kilátást a Dunára és szemben Pest városára. Miután ahhoz a kriptához értünk, melyben a Bibliotheca Corviniana maradványait őrzik, minden várakozás ellenére megtagadták a belépés lehetőségét azzal a hamis kifogással, hogy ama közönséges helyiség a nagyvezír pecsétjével van lezárva, s az ő különleges engedélye nélkül, fejvesztés terhe mellett senki nem nyithatja ki. Tehát a törököktől becsapva, dolgavégezetlenül tértünk vissza szállásunkra. Ugyanaz nap a méltóságos és nagyságos Simon de Reningen úrnál ebédeltem, aki jeruzsálemi Szentsír lovagrend lovagja, és őcsászári felsége III. Ferdinánd illetve I. Lipót tanácsosa, és aki tizenhét éve az ottomán portához rendelt követ, s akivel nem csupán tapasztalata, hanem óriási műveltsége miatt élvezettel kötöttem nem mindennapi barátságot.

Március nyolcadikán és kilencedikén újból tárgyalás volt a budai vezírrel a Bibliotheca Corviniana maradványainak megtekintéséről: ő világosan megjelölte, hogy a minapi visszautasítás igazi oka az a nagy tömeg, mely a megszabott szám ellenére a követ kíséretéből – és az ő akarata ellenére – a várba vezető különböző oldalsó utakról összesereglett, mindazonáltal végül megígérte, hogy a követ urat két másik személlyel, akiket ő visz oda magával, beengedik abba a könyvtári kriptába. A válasz átvételekor a követ úr megparancsolta ennek a legnagyobb titokban tartását, s maga helyett bátyja fiára, Jacob Leslie úrra bízta (az ügyet), s elrendelte, hogy március tizedikén korán reggel – hogy a követség többi tagja ne szerezzen erről tudomást –, én és Wogin tolmács úr Buda várába menjünk, és utoljára próbát tegyünk, hogy akkor a törökök vajon mégis megtartják-e a szavukat.

Miután ez az előírás szerint rendben végbe ment, a palota udvarában körülbelül 12–15 ránk várakozó törökre találtunk, akik eléggé készségesen fogadtak minket, és a fent említett kriptát késedelem nélkül kinyitották, majd abba jobbfelé körülbelül húsz kőlépcsőn leereszkedtünk. Fény csupán egy elég nagy, félköríves ablakon keresztül jutott be, mely a hátsó részben, az ajtóval szemben helyezkedett el. Nos, ebben a kriptában, mint valami küklopszi barlangban találtuk meg ama dicsőített s minden tudóstól oly régen és hevesen vágyott Bibliotheca Corviniana kincsét. De ez sem a hírének, sem a várakozásoknak nem felelt meg. Összesen nagyjából 300 vagy legfeljebb 400 könyvből állt, melyek a földön hevertek egymásra halmozva, porral és piszokkal annyira belepve, hogy soha csúfabb vagy nyomorúságosabb látványban nem volt részem. Miután néhányat innen-onnan kivettünk, és a koszból kiragadva kinyitottunk, nyomban kitűnt, hogy közülük számos nyomtatvány, s nincs vagy csak csekély az értékük. Nem kétséges, hogy maguk a törökök is szégyenkeztek e felfedett titok miatt, és semmi más komoly oka nem volt, hogy annyi nehézséget okozzon az engedély megadása erre a helyre. Fáradozásunk egyébiránt, hogy e kamrácskát elvigyük, nem vesztek teljesen kárba, s vonakodás nélkül engedélyezték nekünk, hogy a nyomtatott könyvekkel összekeveredett kevéske kéziratos kódexből, melyekbe mellesleg bepillantottunk, hármat kiválasszunk, s örök emlékezetre magunkkal vigyünk.

Az ajándékba kapott kódexek első darabja pergamen volt, negyedrét és ahogy mondják, nagy negyedrét, s Nazianzi Szent Gergely Sermones apologeticos novem című, görögből latinra fordított művét tartalmazza (1. ez megvan S. Gregorii Nazianzeni műveinek első kötetében, Párizs, királyi nyomda, Claudius Morellusnál görögül és latinul 1609-ben folióméretben kiadva. Ez a mű a latin fordítás és a görög szöveg egymással pontosan összevetve. A budai kéziratos kódex elején ez a cím áll: Suspice Sancte tui munus Benedicte Georgi, Quod sibi persolvas in Coelis, nunc ubi regnas. Ebben a könyvben Szent Gregorius Nazianzeni püspök kilenc apologetikus könyve van.)    A második folió pergamen volt, s Szent Ágoston Sermonis de verbis Dominis művét tartalmazza (megvan Szent Ágoston műveinek tizedik kötetében, Antwerpen, 1577, folio). A harmadik pedig egy negyedrét papír, mely János pécsi püspök néhány vegyes epigrammáját tartalmazza, aki a magyar király, Corvin Mátyás idejében lett híressé (akinek összes versét összegyűjtötte és kiadta Zsámboky János az ausztriai Bécsben Caspar Steinhofernél).

Ezzel a három könyvvel visszatértünk követ úr őnagyságához, a ránk bízott tárgyalás eredményéről beszámoltunk, s megmutattuk az említett példányokat. Ezután még három napot maradtam Budán, s március 11-én ellátogattam a Konstantinápoly irányában fekvő budai hévízbe. Március 13-án átkeltem Pestre, ahol egy kápolnában Szent Ferenc minorita rendjének egy tiszteletreméltó atyjától misét hallgattam Heinrich Arundel gróf úr őnagyságával, akinek felém mutatott páratlan jóságát eléggé nem lehet szavakkal kifejezni. Akkoriban ugyanis egy nagyon kellemes beszélgetést folytattunk a híres és tudós londoni angol királyi társaságról, mely legeszesebb elmélkedései és legtalálékonyabb kísérletei a természet különféle rejtett és csodálatos dolgait nagyon okosan kutatják és felfedezik, hogy nincs más kor, mely ilyen áldott lenne, mint a miénk. A következő nap, március 14-én követ úr őnagysága elutazott Budáról, tiszteletből és biztonsági okból kétszáz válogatott török lovas kísérte. Március 15-én röviddel dél előtt elértük Esztergomot, ahol a helyi bég tiszteletünkre ötszáz lovassal és két gyalogos csapattal egy teljes német mérföldet elénkbe jött. Ott maradtunk három egész napot, március 19-éig, ahonnan, miután megkaptuk a hírt, hogy a török követ elindult Bécs városából, követcserére a határhoz igyekeztünk, melyet a következő nap, március huszadikán jó korán elértünk. Az egész utazás legkegyetlenebb napja volt az, reggel nyolc órától körülbelül estig egy széles és nyílt síkságon a legnagyobb faggyal és a legvadabb széllel küzdöttünk, mindezt étlen-szomjan és üres gyomorral, a török követ jövetelére várva, aki Komáromban egy váratlan és igazságtalan vitába jutott egy neki megítélt hátralékos fizetésről, s azelőtt nem akart eltávozni, míg öntelt faragatlanságát és szégyentelen kapzsiságát még búsásabban ki nem elégítették.[cxvii] Ahogy közeledett az éjszaka, és a császári követ megfordított kocsival Budára való visszatéréssel fenyegetett, az a barbár késlekedő végül csak megjött, és jelenlétével nem csak bennünket szabadított meg nagy kellemetlenségtől, hanem azokat a kíséretünkben lévő törököket is, akik a nap minden kényelmetlenségét sok bosszúsággal viselték. Tehát a követcsere megtörtént, s egy török adó alá tartozó faluban éjszakáztunk, s a következő nap, március 21-én körülbelül 11 órakor délelőtt szerencsésen megérkeztünk Győrbe, közönségesen Jaurinumba. Ennek az erődített városnak a legfőbb parancsnoka a kegyelmes és legnagyságosabb gróf Raymundo de Montecuccoli úr, aki a követ urat a legragyogóbban és legpompásabban, mint egy rokont, fogadta.

Végül úgy döntöttem, hogy egy közönséges kocsival késedelem nélkül visszatérek Bécsbe, s ezért ennek a napnak a reggelén elbúcsúztam a méltóságos követ úrtól, s átvettem őcsászári felségének szóló levelét, de a méltóságos Montecuccoli gróf úr jóságos meghívását a gazdag és előkelő lakomára – amit a követ úr jövetelére készített elő – nem utasíthattam vissza, s mintegy este 5 óráig részt vettem rajta. Miután ezt a legkitüntetőbb jóságot megtapasztaltam, s ahogy szokás, megköszöntem, két közönséges kocsival elutaztam, melyeket magamnak, két szolgámnak és csomagjaimnak béreltem, és négy magyar lovas (közönségesen huszár) kíséretében, akiket a kegyelmes Montecuccoli gróf úr a biztonság okáért rendelt mellém, két nappal később, március 23-án röviddel dél előtt egészségesen és sértetlenül visszatértem Bécsbe.

Ebéd után jelentették őcsászári felségének visszatértemet, és kegyesen audienciára bocsátottak, ahol azt a jóindulatú választ kaptam, hogy következő nap dél után térjek vissza hozzá – akkor több ideje lévén, és az utazás kimeneteléről részletesen számoljak be. Ami a neki kijáró alapossággal és őszinteséggel meg is történt, végül megemlítettem azt az igen jelentős növekedést, ami a felséges császári könyvtárban Bécsben a múlt században végbement, számos görög és latin kéziratos kódex került be adományként, amelyek a fent említett Corvin Mátyás budai könyvtárából származnak. Ezek különleges számbavételét pedig később, más és alkalmas időben e Kommentárokhoz illesztem, egyelőre hogy mégis előzetesen megmutassam, hogy miként díszítetették Corvin Mátyás király családi címerével a már említett kódexek legtöbbjét, ez látszik az átellenben lévő oldalon, mely Philostratus Heroica Icones, Vitae Sophistarum et Epistolae címlapját tartalmazza. Antonio Bonfini fordította görögről latinra, s Mátyás királynak ajánlotta egy hosszú előszóban, mely tele van történeti vonatkozásokkal, és ama idők történelmének illusztrálására később megfelelő helyen teljes egészében közzé fogom tenni. A mondott címlapon nem csak a Bibliotheca Corvinianát említik, hanem ott van Corvin Mátyás király képe és családi címere, ahogy azt az ide beillesztett másolatból látni lehet.

Erről ezúttal most legyen ennyi elegendő. Minden más mondandómat az említett Philostratus-kódexről és számos, Bibliotheca Corvinianából származó és a felséges császár könyvtárában Bécsben őrzött kéziratról a Kommentárok következő könyveire kell tartogatnom, merthogy az értelmem, kezeim és szemeim egyaránt a második kötet óriási terjedelmétől elfáradtak, ennek megszakítására és egy csekély pihenőidőre vágynak.

3. Peter Lambeck levele Berthold Mollernek, Wien, 1666. április 24.

Lelőhely: Lackmann, Adam Heinrich: Miscellanea Litteraria. Hamburg, 1721. 43–52.

Kiadás: König, Gebhard: Peter Lambeck (1628–1680). Leben und Werk mit besonderer Berücksichtigung seiner Tätigkeit als Präfekt der Hofbibliothek in den Jahren 1663–1680. Diss. Wien, 1975. 274–276.

Von meiner Ofenischen Reise, welche ich den 25. Februarii styl. novo angefangen, bin ich den 28. Martii glücklich wieder zu Wien angelangt. Die Verrichtung aber, soviel die bibliothecam regis Matthiae Corvini betrifft, ist ziemlich schwer und dabeneben schlecht gewesen, dieweil der Groß-Wezir seiner Zusage, so er dem Hn. Graf Lesle getan, nicht nachgekommen und an den Wezir zu Ofen dieser Sache wegen nicht geschrieben. Weswegen dann jetztgedachter Ofnischer Wezir, der sonsten, wie ich selbst in der Tat verspürt, in allen andern Dingen sich sehr freundlich und höflich gegen uns erzeigt, die Besehung der Bibliothek uns anfänglich zu unterschiedlichen Malen rund abgeschlagen mit Vorwendung, daß sie mit des Diffdar oder großen Kammer-Präsidenten zu Konstantinopel eigenen Pettschaft versiegelt, und er das Siegel bei Verlust seines kopfes nicht brechen dürfte.

Gleichwol haben wir endlich durch vielfältige heimliche Geschenke und Gaben erlangt, daß er mir und dem jungen H. Grafen Lesle, welcher seines Vettern des Hn. Großbotschafters Stelle vertreten, und dem Dolmetscher H. Pakin erlaubt hat, die Bibliothek ohne Zulassung einiger Diener oder anderer Gesellschaft zu besichtigen. Welches auch geschehen den 10. Martii st. n., da wir drei des Morgens, und zwar zu Vermeidung großen Aufsehens gar in der Früh, in der Oberstadt und folgends ins Schloß hinaufgeritten und in Begleitung etlicher Türken, so unser allda gewartet, in die cryptam subterraneam, darinnen die reliquiae obgemeldeten Bibliothek vorhanden, hingelassen worden sein.

Es hat hie wohl recht geheißen: spectatum admissi risum teneatis amici! Denn die ganze Anzahl derselben Bücher, davon bishero so viel Geschrei gewesen, ist in alles bestanden in ungefährlich auf höchste dreihundert Stück, welche alle in unglaublicher Unordnung über einem Haufen gelegen, zerrissen, verfault und so unsauber, daß man sie für Staub kaum erkennen können. Die meisten sein gedruckte alte Missalia, Breviaria und andere quisquiliae theologicae, philosophicae, grammaticae: etliche wenige sein geschrieben, aber fast alle in papier und nicht nützig.

Aus allen haben wir drei geschriebene herausgeklaubt, um welche wir gebeten, daß sie uns gegen eine gute Verehrung heimlich verehrt und zum Gedächtnis mitgegeben werden: nämlich 1. S. Gregorii Nazianzenis Sermones apologetici latine in membraneis in fol., 2. S. Augustini Sermones de Verbis Domini lat. in membran. In fol. 3. Joannis Episcopi Quinqueecclesiensis Poemata latina, tempore Regis Hungariae Matthiae Corvini composita in chart. in 4to. Dieses ist der ganze Schatz, den wir heimgebracht haben von Büchern: und zwar hab ichs Ihrer kaiserl. Majestät zu unterschiedlichen Malen vorher gesagt, daß diese Reise also ablaufen würde, und daß zu Ofen nichts Sonderliches mehr hinterstellig wäre.

Dann die fürnehmsten Sachen sein entweder in Rauch aufgangen oder aber zerstreut worden, wie aus zweihundert und mehren vortrefflichen codicibus manuscriptis membranaceis, so in der hiesigen Kaiserl. Hof-Bibliothek vorhanden und mit dem Wappen regis Matthiae Corvini gezeichnet sein, zu ersehen ist. So oft ich nun gegen Ihre Kaiserl. Majest. gedacht, daß wir zu Ofen nichts mehr finden würden, so der Reise wert wäre, ist allemal die allergnädigste Antwort gewesen: wann ich schon kein einziges Buch heimbrächte, so wäre Ihr doch lieb, daß ich die Reise täte, um die christliche ungarische Grenzen und den Anfang der Türken kennen zu lernen.

Es hätten auch Ihr Majest. gerne gesehen, daß ich gleich anfangs mit der großen Botschaft als Legations-Secretarius gar bis nach Konstantinopel gereist, dieweil ich mich aber mit höchstwichtigen Ursachen entschuldigt und mich daneben anerboten, mit Ihrer kaiserlichen Majest. selbst die beiden reisen nach Unser Lieben Frauen Zell in der Steiermark und nach Innsbruck dafür zu tun, so haben Sie mich der konstantinapolischen Reise dafür dasmal erlassen mit diesen Worten: wer weiß dann, was inkünftig ein ander Mal geschehen kann.

Das liebste, so mir auf dieser Ofenischen Reise wiederfahren, ist, daß ich im Hinabreisen mit dem H. General-Feldmarschall de Souches zu Comorren und im wieder Heraufreisen mit dem Hn. General-Lieutnant Montecuccoli zu Raab, so wie Ihre Maj. selbst begehrte, in gute Freundschaft und Vertraulichkeit geraten bin, und daß ich mit eigenen Augen gesehen habe, wie leichtlich Gran und Ofen hätten neulich können wieder erobert werden, wann man Canische hätte liegen lassen und recta auf die jetztgedachte beide Orter in Eil fortgezogen wäre. Aber hievon vor diesmal genug. Ein Mehrers aber wird inkünftig zu vernehmen sein aus der völligen Relatione itineris mei Budensis, so an Ihrer Kais. Maj. Unsern allergnädigsten Herrn selbst den 22. und 24. martii mündlich und schriftlich getan und innerhalb vier oder fünf Wochen durch den Druck ans Licht kommen wird.

Magyar fordítás

A budai utazásomról, melyet az új naptár szerint február 25-én kezdtem meg, március 28-án szerencsésen visszatértem Bécsbe. Az ügyintézés azonban, ami Corvin Mátyás könyvtárát illeti, elég nehéz és mellette rossz volt, mert a nagyvezír Leslie gróf úrnak tett ígéretét nem teljesítette, és a budai vezírnek nem írt a dolog miatt. Ezért az említett budai vezír, aki különben, ahogy a valóságban is éreztem, minden más dologban nagyon barátságosnak és udvariasnak mutatkozott velünk, a könyvtár látogatását kezdetben több alkalommal kereken elutasította azzal az ürüggyel, hogy azt a Diffdar[cxviii] vagy a konstantinápolyi nagy kamara elnöke saját pecsétjével lezárta, és a pecsétet – fővesztés terhe mellett – nem szabad feltörni. Ugyanakkor sokféle titkos ajándék és adomány révén végül elértük, hogy nekem, a fiatal Leslie gróf úrnak, aki unokafivérét, a nagykövet urat képviselte, és Pakin tolmács úrnak engedélyezte, hogy a könyvtárat szolgáink vagy más társaság nélkül meglátogassuk. Ami meg is történt március 10-én, amikor három órakor hajnalban, s azért ilyen korán, hogy elkerüljünk minden feltűnést, a Felsővárosba, majd azt követően a kastélyba lovagoltunk, s néhány ott ránk váró török kíséretében beengedtek abba a földalatti kriptába, melyben a fent említett könyvtár maradványai találhatók.

Helyesen mondták itt: ha ilyen a látvány, visszafojtjátok-e a nevetéseteket, barátaim![cxix] Mert a könyvek száma, melyekért eddig oly sok hűhó volt, az egész állomány körülbelül legfeljebb háromszáz darab, s mind hihetetlen rendetlenségben egy halomba zsúfolva feküdtek, széttépve, elrohadva és olyan koszosan, hogy a portól alig lehetett felismerni őket. Legtöbbjük öreg nyomtatott misekönyv, breviárium, és más szedettvedett teológia, filozófia, grammatika, csak néhány kézírásos, de majdnem mind papír és hasznavehetetlen. Az összesből hármat ragadtunk ki, ezeket kértük, hogy titokban jó ajándékért cserébe és emlékbe nekünk adják, nevezetesen 1. S. Gregorii Nazianzenis Sermones apologetici latinul hártyában folió, 2. Augustini Sermones de Verbis Domini latinul hártyában, folió, 3. Joannis Episcopi Quinqueecclesiensis Poemata latina, Magyarország királyának, Corvin Mátyásnak az idejében állították össze, papír, negyedrét. Ez az összes kincs, amit a könyvekből hazahoztunk, és bár őcsászári felségének több alkalommal mondtam előtte, hogy az utazás így fog végződni, s hogy Budán már semmi különös nem maradt hátra. Mert a legelőkelőbb dolgok vagy füstbe mentek vagy szétszóródtak, mint ahogy a kétszáz és több kitűnő kéziratos hártyakódexből – melyek az itteni császári udvari könyvtárban vannak és Corvin Mátyás címerével díszítették őket – ez látható. Hányszor fejtettem ki őcsászári felségének, hogy Budán már semmit nem fogunk találni, mely megérné az utazást, erre mindig az volt a legkegyelmesebb válasz, hogy ha egyetlen könyvet sem hoznék haza, neki akkor is kedves lenne, ha a keresztény magyar határt és a török (vidék) elejét megismerném. Azt is szívesen vette volna őcsászári felsége, ha a nagykövetséggel már rögtön a kezdetén Konstantinápolyba utazok, mint követségi titkár, de mivel a legfontosabb okokkal kimentettem magam és emellett arra kínálkoztam, hogy ehelyett őcsászári felségével mindkét utazást Mariazellbe és Innsbruckba megteszem, ezért a konstantinápolyi utazást elengedte nekem ezekkel a szavakkal: ki tudja, mi történhet egy más alkalommal a jövőben.

A legkedvesebb, amit ezen a budai utazáson tapasztaltam, hogy az odaúton Souches tábornok úrral Komáromban, visszafelé Montecuccoli tábornok úrral Győrben, úgy, ahogy őfelsége kívánta, jó barátságba és bizalomba kerültem, s hogy saját szememmel láttam, milyen könnyen lehetne Esztergomot és Budát ismét meghódítani, ha Kanizsát hagynák és egyenesen a most említett két helyre vonulnának gyorsan. De elég ebből. Többet majd nem sokára a teljes budai útijelentésemből, melyet őcsászári felségének, legkegyelmesebb urunknak március 22-én és 24-én szóban és írásban tettem és négy vagy öt héten belül nyomtatásban is napvilágra fog kerülni.

NOÉMI VISKOLCZ

Peter Lambecks Reise nach Ofen im Jahre 1666

Es war zwar weiltweit bekannt, dass die berühmte Bibliotheca Corviniana am Anfang des 16. Jahrhunderts weit verstreut war. Dennoch ging eine gewisse Anziehungskraft von der Ofener Burg aus. Deshalb wurde der kaiserliche Gesandte in Konstantinopel, Walter Graf Leslie, beauftragt, 1666 auf seiner Rückreise nach Wien zu versuchen, die Bibliothek zu besichtigen und Codices anzukaufen. Der Kaiser schickte auch seinen Bibliothekar, Peter Lambeck (1628–1680), als Experte nach Ofen, der mit zwei Begleitern das geheime Gewölbe in der Burg endlich betreten durfte und drei Handschriften mitnehmen konnte. Von den in Ofen erworbenen drei Codices lassen sich heute zwei in der Österreichischen Nationalbibliothek nachweisen, darunter die Gedichte des berühmten ungarischen Dichters Janus Pannonius.

Peter Lambeck tröstete den enttäuschten Kaiser und ungarischen König Leopold I. damit, dass die Hofbibliothek bereits über zahlreiche Corvinen verfügte. Darüber wollte er ein Buch veröffentlichen, doch das blieb aus. Die Geschichte der Ofener Reise wurde von ihm aber mehrfach bearbeitet: in seinem Tagebuch, in seinem Briefwechsel und in seinem Kommentar zur Geschichte der kaiserlichen Bibliothek. Mit der Veröffentlichung dieser Quellen können wir einen Blick aufs türkische Ofen und auch auf die Verhandlungen Lambecks in Ungarn werfen.