stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


szemle

Weidhaas, Peter: A Frankfurti Könyvvásár története. Bp. 2008, Kossuth Kiadó, 359 l.

A frankfurti könyvvásár több évszázada műfaja világszerte legnagyobb és legjelentősebb rendezvénye. Peter Weidhaas, aki negyed évszázadon keresztül (1975−2000) volt a könyvvásár igazgatója, ismereteinek és személyes tapasztalásainak bő tárházából merítve mutatja be a könyvvásár történetét a kezdetektől a 20. század végéig. A népszerű Suhrkamp zsebkönyvsorozatban való megjelenés rögtön árulkodik arról, hogy nem egy, a téma szakértőinek könyvespolcáról nélkülözhetetlennek számító, vaskos „örök darab” látott napvilágot, hanem sokkal inkább egy, a tárgyi ismereteket és tényeket anekdotákkal átszőtt, olvasmányosabb, sajátos szemléletű kiadvány. A háttérinformációkkal, kulisszák mögé való betekintéssel kecsegtető könyv megvilágítja a frankfurti könyvvásár felvirágzásának folyamatát és okait, különös figyelmet szentelve a háború utáni időszaknak.

A kiadvány kronologikusan három fő részre tagolódik. Az első a „régi” frankfurti könyvvásár történetét ecseteli 1454-től 1764-gyel bezárólag és terjedelmében a könyv mintegy egynegyed részét teszi ki. Ezt követi egy rövidebb fejezet, amely a frankfurti vásár visszaesésével párhuzamosan megerősödött nagy rivális, Lipcse hegemóniájával foglalkozik és konkrétan az 1764 és 1861 közötti időszakot tárgyalja. A harmadik, legterjedelmesebb rész a frankfurti könyvvásár 20. századi változásait mutatja be, azon belül is különös figyelemmel és részletességgel az 1949 utáni időszakot, a vásár történetének hihetetlenül progresszív korszakát.

A könyv egy regényszerű, fiktív leírással veszi kezdetét, amelyben maga Gutenberg igyekszik a könyvvásárra. A szál azonban nem vezetődik tovább, hanem tudományosabb formai keretek közé siklik át, és a továbbiakban tényszerűen, tárgyilagosan mutatja be a vásár kora újkori történetének alakulását. Az adatok mellett azonban rávilágít a fejlődés összefüggéseire is: a gutenbergi technikai újítások nyújtotta lehetőségektől kezdve a politikai és vallási konfliktusok folyamatában megérő és kibontakozó általános híréhségig, melyek együttesen aztán termékeny talajt biztosítottak a nyomtatott médiumok gyors felfutásához.

Weidhaas kitér a könyvvásárok üzletmenetét beárnyékoló császári cenzúrahatóságok tevékenységére is, amelyek tiltott könyvek, utánnyomatok után kutattak, a kötelezően benyújtandó példányok leadására emlékeztettek, illetve az árak alakulásába is bele kívántak folyni. Élvezhető stílusban mutatja be továbbá a vásár szerkezeti átalakulását is: hogy hogyan vált elavulttá és formálódott át az a rendszer, amely szerint csakis vásárok ideje alatt lehetett könyveket árusítani. Weidhaas megvilágítja tehát a könyvhatóságok működésének, a szerkezeti felépítésnek, a könyvvásár 17. század végi visszaesésének illetve a rivális vásárváros, Lipcse felfutásának összefüggéseit.

A legrövidebb „Lipcse hegemóniája (1764−1861)” címet viselő második rész azt az időszakot mutatja be, amikor a Frankfurt és a nagy riválisa között fennálló szinte örök rivalizálásban Lipcse vette át a vezető szerepet és a Frankfurti Könyvvásár másodhegedűsi szerepbe szorult vissza.

A két vásárváros már a középkortól kezdve egyrészt szoros kapcsolatban, másrészt éles konkurenciaharcban állt egymással. A reformáció, illetve az általános árucsere útvonal-átrendeződésének következményeképpen a 18. századra átalakult a Birodalom szellemi és gazdasági központjainak térképe, és a mérleg Lipcse javára billent. Weidhaas elfogulatlanul mutatja be Lipcse elvitathatatlan érdemeit is, így például egy olyan könyvkereskedelmi rendszer kialakítását, amely akkoriban a világ legkifinomultabb és leghaladóbb rendszerei közé tartozott, és amelyet – nagyrészt máig érvényes jogi alapjaival és magatartási szabályaival együtt – máig használ a német könyvkereskedelem.

Bár a fő címek évszámhatárai első pillantásra megtévesztőek lehetnek (a második rész 1861gyel zárul, a harmadik pedig 1920-szal kezdődik), a leírás mégis folyamatos, időbeli kihagyás nélkül siklik át az olvasó a harmadik, legterjedelmesebb részbe, a Könyvvásár 20. századi történetére.

A 20. századon belül az 1949-es „főnixi újjászületés” utáni időszak bemutatása a legmélyrehatóbb. A Frankfurti Könyvvásár minden gazdasági nyomás és a külföldi kiadók fenntartásai ellenére is érvényesülni tudott, és rövid időn belül ismét elismerést nyert. Már az ötvenes években sikerült a Frankfurti Vásár területén biztos és egyre növekedő árusítóhelyet találnia és mind a mai napig megőrizni és bővíteni azt. A vállalkozás és újjászületés sikerét mutatja, hogy már 1953-ban a külföldi kiadók számbeli fölényben voltak a német vállalkozásokkal szemben. A szövegben elszórt (például a kiállítás területi méreteire, a kiállítók számára stb. vonatkozó) statisztikai adatok értékes adalékát képezik a könyvnek. Az 1949 utáni időszak bemutatásán belül négy téma kap kiemelten jelentős teret.

Az egyik a német könyvkereskedelem Békedíja, amelyet először 1951-ben adtak át, és amely napjainkban is a (csak a német nyelvű szerzőkre korlátozódó) Büchner-díj mellett a legjelentősebb német irodalmi kitüntetés. A díj több mint 50 éven keresztül a díjazottak és a díjátadók köreiben számos még ma is élő prominens személyt fogott össze és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Frankfurti Könyvvásárt – a közvetlenül a vásár eseményeiben érdekelt kiadók és könyvkereskedők körein túl – szélesebb körökben is népszerűvé és a kulturális élet szilárd részévé tegye.

A második kiemelt jelentőséggel kezelt téma a vásáron való képviseltség kapcsán felmerülő politikai panaszok és sérelmek, főként a korábbi két német állam között, de a kelet-európai államokat illetően is. Bármennyire távolinak tűnik  is mai szemmel ez a kérdés, de még a nyolcvanas években is diplomáciai bonyodalmak okozója volt.

A harmadik megkülönböztetett témát az 1968as Könyvvásáron − egy afrikai politikus-író Békedíjjal való kitüntetése körül − kibontakozó zavargások és összeütközések bemutatása és magyarázata képezi. Ehhez kapcsolódóan világítja meg Weidhaas a „vásártanács” felállításának és a „vásári-charta” megfogalmazásnak körülményeit és célkitűzéseit. A chartában lefektették többek között, hogy a Frankfurti Könyvvásár „mindenekelőtt a tájékoztatást szolgálja, és a demokratikus nyilvánosság kritikus megítélése alá esik”, illetve, hogy a „Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényének az Egyesült Nemzetek emberjogi nyilatkozatával megegyező rendelkezései irányadóak lesznek”. A „vásár nyilvánossága” számára pedig a kiállított könyvekről és egyéb termékekről folytatott békés párbeszédet tűzte feladatul.

Terjedelmes fejezetet képez végül azoknak a hatalmas erőfeszítéseknek a bemutatása, amelyekre a vásár vezetése különösen a nyolcvanas, kilencvenes években rákényszerült, hogy összhangba hozza a standok iránti egyre növekvő igényeket a vásár területi korlátaival. Weidhaas részletes fejtegetése szerint, ez főképpen az USA kiadóitól indult, akik felfedezték és hatalmas erővel képviselték érdekeiket és igényeiket. Kirajzolódik a leírásból, hogy egy masszív angloamerikai érdekfront állt szemben a vásárvezetés közzétett és hosszú éveken át sikeresen képviselt érdekeivel és céljával, amely arra irányult, hogy a Könyvvásáron résztvevő nemzeteket (a csarnok lefedettségét és a standok kapacitását illetően) a lehetőségekhez mérten egyenrangúan kezelje.

Weidhaas nagy érdeme, hogy igazgatói szerepét nem elhallgatja, hanem újra és újra tematizálja, megemlítve például a gazdasági kényszerhelyzeteket, amelyek alól még ez a meglehetősen szuverén, általánosan elismert Könyvvásár sem bújhat ki. A kényszerhelyzetek ellenére a vásárvezetés a szerkezeti intézkedések révén gondoskodott arról, hogy a vásár a kiadóknál, a könyvkereskedőknél, a szakközönségnél és különösképpen  a médiában tartós érdeklődésnek örvendjen. Ilyen jól bevált ötlet volt például −, hogy csak egyet említsünk a Könyvvásár repertoárjából −, a hetvenes évek óta működő súlyponti- és országspecifikus témák bevezetése.

A könyv a teljesség igénye nélkül (amit az irodalomlista szubjektív megválasztása is tükröz) mutat be időszakokat, eseményeket, így például az „Irodalom, irodalom” című fejezetben a hatvanas évek szerzőinek említése is inkább csak ízelítő, mintsem precíz számbavétel, de a kezdeti időszakra vonatkozó információknál is a szakirodalmi tények és újdonságok számbavétele helyett inkább az olvasmányosságra és bizonyos összefüggések megvilágítására törekszik. Adatokat, tényszerűségeket, szakirodalmi ismereteket olykor irodalmi stílussal ötvözni próbáló olvasmány az erre fogékonyaknak.

Varsányi Krisztina


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.