stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


szemle

Heltai János: Műfajok és művek a XVII. század magyarországi könyvkiadásában (1601–1655). Bp. 2008. Universitas Kiadó–OSzK, 376 l. /Res Libraria II./

Heltai János monográfiája az OSzK által indított könyvtörténeti sorozat második kötetként jelent meg, s a magyarországi könyvkiadás egyik legjelentősebb időszakának, a 17. század első felének produktumát, kiadványstruktúráját veszi tüzetes vizsgálat alá. Módszerében is újszerű a vállalkozása: eddig a bibliográfiai feltáráson volt a hangsúly, most pedig az összegzésre, a könyvkiadás össztermésének mérlegelésére került sor. Minthogy a szerző az OSzK-ban működő RMNyműhelynek közel három évtized óta aktív tagja, a Régi Magyarországi Nyomtatványok III. kötetét pedig ő szerkesztette, szinte predesztinálva volt erre a feladatra, hiszen a 17. század első felének minden magyarországi nyomtatványát alaposan ismernie kellett a bibliográfiai előmunkálatok során. 1769 nyomtatványról van szó, ezek jelentették a korszak nyomtatott nyilvánosságát, ebben a tekintélyes mennyiségű könyvanyagban kellett Heltainak tájékozódnia, rendszert teremtenie, s a korszak könyvkiadási tendenciáit jellemeznie.

Elemzéseinek filológiai háttere érthető módon az RMNy II. és III. kötete. A monográfia által felvetett alapvető kérdések a következők: hogyan működött e nyomtatványok megjelenése nyomán a nyilvánosság Magyarországon a 17. század első felében? Milyen igények alakították ki a nyilvánosságnak azt a terét, amely a nyomdatermékek elterjedése révén alakult ki? Milyen témák és műfajok jelentek meg, s milyen eszmei, felekezeti, pragmatikai vagy pszichológiai szempontok határozták meg e korszak olvasási szokásait és befogadói elvárásait?

A vizsgált másfélezernél is több nyomtatványt Heltai négy nagy csoportra osztva elemzi: az egyházi-vallási, az oktatási-iskolai, az alkalmi nyomtatványok és a jogi-politikai kiadványok tömbjein belül különíti el azután az alcsoportokat. A felállított műfaji szisztémáról joggal – és hozzátehetjük: kellő és indokolt óvatossággal – jegyzi meg, hogy azt nem teoretikus, hanem eszközjelleggel használja. Jól tudjuk, hogy még a kiadványok darabszámának megállapítása sem egyszerű feladat e korra nézve (a kolligátumokra gondolunk), az egyértelmű tematikai, műfaji elkülönítés pedig egyes esetekben szinte lehetetlen, így csak helyeselhető, hogy Heltai a nyomtatványok funkcióját tekinti a rendszerezés alapjának. Az áttekintés logikáját a tartalomjegyzékben is világossá teszik a számozott főfejezetek és alfejezetek, a hierarchikusan felépített tartalomjegyzék kézenfekvő módon emeli ki a vizsgálat szempontjait.

Az értekezés meggyőzően mutatja be, hogy mind mennyiségi, mind tartalmi szempontból a legelső tömb, az egyházakhoz és vallásgyakorláshoz kapcsolódó irodalom a legterjedelmesebb, ez alkotja a hazai könyvkiadás fő vonulatát. Egyetértünk a szerzővel, amikor ennek okairól ezt írja: „A teológiai irodalom a szellemi életnek szinte egyetlen területe, amely megőrzi virulenciáját, ezért tűnik a többihez képest túlburjánzónak. Ez az a terület, ahol a válság, a hanyatlás ellenére még lépést tartunk Európával, ezért 17. század eleji szellemi életünk legizgalmasabb jelenségei valószínűleg éppen az egyházi-vallási irodalom elemzéséből bonthatók ki” (25). A meggyőző érvelés nyomán indokoltnak tartjuk, hogy az értekezés ennek a csoportnak fejti ki legalaposabban a használati rendszerét, funkcióváltásait, konfeszszionális, nyelvi, kronológiai és nyomdatechnikai összefüggéseit.

A szerző 766 tételt sorolt végül is ebbe az első kategóriába, az egyházi-vallási kiadványok közé. A besorolás egyes eseteit természetesen lehetne vitatni (például a kétségtelenül határesetet jelentő katekizmusokat magunk részéről inkább az iskolai funkcióhoz osztanánk be, mivel a hitoktatás tantárgy volt), azt azonban be kell látnunk, hogy teljesen egyértelmű osztályozás létrehozása egyáltalán nem lehetséges. A társadalom tagoltsága, a felekezetek közötti viszonyok tarkasága, a könyveket létrehozó szándékok sokfélesége és a szövegek gyakori műfaji kevertsége ezt nem teszi lehetővé, viszont a tudományos rendszerezés kívánalma, a korra jellemző általános tendenciák megragadása mégis megköveteli valamely objektivitásra törekvő szempont alkalmazását. Ezt az ellentmondást Heltai célszerűen és magas szintű szakmai kompetenciával oldja meg: tudatában van az átfedéseknek, ugyanakkor következetesen és elsődlegesen a nyomtatvány funkcióját tartja szem előtt, noha sok egyéb szempontra is figyelnie kell. El kell tehát fogadnunk az általa választott csoportosítást, amely a jelen vizsgálódás kitűzött céljának pontosan megfelel. Érdemes lett volna ide beiktatni azt az igen jól áttekinthető táblázatot, amelyet egy nemrég tartott előadása mellékleteként a „Libri de libris” sorozatban éppen ő publikált, ugyanis az egyházi műfajok általa kialakított rendszerét ez igen szemléletesen tárja elénk (Fejezetek 17. századi nyomdászatunkból. Szerk. P. Vásárhelyi Judit. Bp. 2001. OSzK–Osiris, 23.).

A funkciójuk alapján elkülönített négy szövegcsoport alapján Heltainak valóban sikerül kirajzolnia azt a kiadványstruktúrát, amely a 17. század első felének nyomdászatát a Kárpát-medencén belül meghatározta.

Az első csoportban, az egyházzal-vallással kapcsolatos kiadványok között érthető módon állnak első helyen a Biblia-kiadások, s a Szentíráshoz kapcsolódó egyéb szövegek (exegetikai munkák, perikópák, bibliai idézetgyűjtemények, bibliai verses históriák). Ezt követik a prédikációk és postillák, majd a különféle felekezetek énekeskönyvei, amelyeknek tipológiájáról tanulságos táblázatot is kapunk (73). Ebből kiderül, hogy a három fő típus (a gyülekezeti, iskolai és magánáhitatot szolgáló kiadvány) közül menynyiségileg és jelentőségét tekintve is kiemelkedik a magyar nyelvű protestáns gyülekezeti énekeskönyv, aminek beszédes példája, hogy csupán Szenci Molnár zsoltárait tizenhatszor adták ki egy fél évszázad alatt.

Igen jelentős irodalom- és lelkiségtörténeti tanulsággal jár az imádság- és elmélkedésgyűjtemények áttekintése. A szerző meggyőző megfigyelése az, hogy míg korábban az alkalmakhoz kötődő közösségi vallásgyakorlathoz készült kiadványok voltak túlsúlyban, addig a tendencia határozottan az individuális vallásos élményt elősegítő nyomtatványok számának növekedését jelzi. A katolikusoknál Krisztus élete és szenvedéstörténete, egyéb bibliai személyek és a szentek életmintái, a négy végső dolog és az ’aethernitas’ témái, a protestáns spiritualitásban pedig a lelkiismeret, a bűnbánat és a megtérés kérdései kerülnek előtérbe (84–86, ill. 87–90). „Természetesen – állapítja meg Heltai – valamennyi teológiai témakör előfordul mindkét oldalon, de erősen eltérő arányokban. Ez is bizonyítja, hogy két erősen elváló, mégis közös alapon nyugvó tendenciáról kell itt beszélni” (103). Erőteljesebbé váló olvasói igény, egyéni devóció és az ezzel járó anyanyelvűség: ezek azok a jellegzetességek, amelyek Heltai vizsgálata alapján e kiadványcsoport szerkezetét meghatározzák.

A monográfiának mégis talán legmarkánsabb, legtöbb tanulsággal járó részlete a hitvitákról szóló, mintegy 70 lapnyi elemzés. Heltai találó kifejezésével itt valóban „hitvitabokrok”-ról lehet beszélni, hiszen egymásnak feleselő, egymást citáló vagy éppen kigúnyoló, ugyanazon argumentumokat egymás ellen fordító írások igen nagy számban, s meglepően gyors egymásutánban jönnek ki az officínákból. E témakör vizsgálatának számos konkrét eredménye közül ezúttal csak néhányat emelhetünk ki. Új és meggyőző attribúció az, amelyik a korábban Alviczi művének tartott Itinerarium catholicum szerzőségét végre tisztázta: Heltai meggyőzően érvel amellett, hogy e fontos írás szerzője Szegedi Dániel volt, akit éppen ennek a könyvnek a megírása nyomán neveztek ki debreceni prédikátornak 1616-ban. Az RMNy 1104 sz. tétele tehát ennek megfelelően helyesbítendő, s a jövőben az ÚMIL újabb kiadásaiban is helyet kell kapnia Szegedi Dániel nevének.

A korabeli hitviták természetéről Heltai számos értékes megfigyelést rögzít. Csupán példaként említjük ehelyütt azt, amelyik a hitvitázó szövegek retorikájának két síkját regisztrálja. Ez katolikus oldalon Balásfi Tamás fellépésével vált szembeötlővé: ő vállalta a durvább, támadó hangot, az ellenfél személyének lejáratását célzó stílust, míg Pázmány az ekkortájt készült iratokban érvelőbb, ironikusabb, finomabb tónust ütött meg, s ez a „munkamegosztás” különböző társadalmi csoportokat szólíthatott meg, más és más elvárásoknak felelhetett meg, noha természetesen ugyanazon célt szolgálta. Találó itt Heltai megjegyzése, mely szerint „a hitvitáknak a hitelvek körüli érdemi, tartalmi érvelésen túl egyre inkább a másik fél személyi dekonstrukciója a terepe” (118).

További fontos hozadéka e kiadványcsoport elemzésének, hogy az irénikus mozgalom eszmei útját a korábbiaknál árnyaltabban kísérhetjük végig, amikor az idevágó kiadványokat a szerző kronológiai rendben és összefüggéseikkel együtt mutatja be. Nem kétséges, hogy Samarjai János Magyar Harmoniája itt a csúcspont, az általa képviselt s több kiadványban megmutatkozó békéltetési törekvések voltak e téren a legszínvonalasabbak, arra viszont ehelyütt Heltai sem tér ki, hogy miért volt Lethenyeiék részéről az evangélikus válasz oly mereven elutasító (162–163). Ez viszont már kifejezetten teológiatörténeti kérdés, amelynek megválaszolása a könyv- és nyomdatörténet kompetenciáján túlmutató feladat.

Ugyancsak egy további kutatási témára irányítja a figyelmet az értekezésnek az a fejezete, amelyik a református-unitárius polémiákat tárgyalja (165–167). Milotai Speculum Trinitatisa és Alsted Prodromusa méltán kerül e fejezet középpontjába, mivel azonban az unitáriusok a 17. század közepe táján egyre kevésbé juthattak nyomdához, a vitapartnerek írásai nem ismeretesek, éppen ezért lenne célszerű az 1630-as évek két kolozsvári antitrinitárius vitairatát (RMNy 1588, ill. 1646. számút) érdemben megvizsgálni, az összkép így lenne teljesebb.

További árnyalt megfigyelésekre ad alkalmat az értekezésnek az a fejezete, amelyik a vitairatok ajánlásainak címzettjeit és költségviselőit veszi szemügyre (172–174). Eszerint a protestáns vitairatok címzettjei gyakran a szerzők saját világi patrónusai, viszont a katolikusok esetében más a helyzet: egyházi elöljáróikhoz, frissen konvertált vagy éppen más vallású főurakhoz szól a dedikáció, nem egyszer mintegy párbeszédet kezdeményezve velük, nyilvánvalóan a térítés szándékával a háttérben. Mivel más vallásúakat kívánnak megnyerni, nem célszerű az „önmegszólító” kiadvány, amely esetleg riasztóan hatna a vitapartnerekre. Csak első látásra meglepő a megfigyelés, amely szerint katolikus szerző saját felekezetű világi mecénásnak nagyon ritkán ajánlotta munkáját, Heltai mindössze három ilyen esetet regisztrál (173–174.), de még ezek közül is kérdéses, hogy az RMNy 2279 négy besztercebányai címzettje mind valóban katolikus lett volna.

Az egyházi-vallási kiadványok másik műfaját a hittani oktatások, hitvallások és katekizmusok címszavaival foglalja össze a szerző. Meghatározása szerint „ha a helyes tanítás megtalálása és/vagy kifejtése a legfőbb cél, s ez nem a régi egyházzal, vagy kialakuló más új irányzattal való polémiában történik meg, hanem öntörvényűen, értekező formában, akkor beszélhetünk tulajdonképpen vallási tanításról” (175). Egyetértünk a meghatározással, más kérdés viszont, hogy a polemikus írásoktól való elválasztás a gyakorlatban igencsak nehézkes, sok az átfedés, gondoljunk itt akár Pázmány Kalauzára, vagy Matthias Hafenreffer Loci communesére, amelyet Zvonarics Imre fordított magyarra. Az utóbbi rendszeres evangélikus teológiai összegzés lenne, azonban Praefatiója heves támadás a Kalauz ellen, majd az ezt követő Protestatio ugyancsak Pázmányellenes vitairat öt nyugat-magyarországi vezető lelkész aláírásával. Heltai persze nagyon is jól látja az ilyenféle – jobb híján mondjuk így: kevert funkciójú – művek csoportba rendezésének nehézségeit, s azokat megfelelő magyarázatok révén áthidalja, többnyire mindkét csoportban megemlítve, számon tartva őket. Csakis ilyen módon, árnyalt elemzések révén oldhatók fel végül is azok az ellentmondások, amelyek egyfelől a csoportokba rendezés kényszere, másfelől a szövegek multifunkcionalitása között feszülnek. Érthető módon e kiadványcsoport tárgyalása jóval kisebb (mintegy feleannyi) terjedelmet kap, mint a vitairatoké, ide sorolja Heltai a konfessziókat, katekizmusokat, ágendákat, lelkészi kézikönyveket, egyházi kánonokat. Nem tűnik azonban elég világosnak, hogy az irodalomtörténeti szempontból valóban legjelentősebb műcsoport, a vallásos olvasmányoké még ide soroltatik-e, mindenesetre egyetértünk azzal, hogy külön fejezetbe kerülnek, minthogy határesetet jelentenek a vallásos funkció, valamint szórakoztató szándék között. Balassi, Rimay és Nyéki Vörös vallásos versei, Bocatius zsoltárparafrázisai, Lépes Bálint és Vásárhelyi Gergely művei kerülnek itt szóba, aligha kétséges, hogy a ’pietas’ és ’ars’ ismérve, a ’movere’ és ’delectare’ szándéka egyaránt jelen van ezekben, így az előbbi csoporttól való elkülönítésüket még határozottabban is indokoltnak láthatjuk.

Lezárva ezzel a vallásos indíttatású vagy kötődésű nyomtatványok áttekintését, áttér Heltai az iskolai kiadványok tárgyalására. 261 tételt sorol ebbe a kategóriába, közülük 61 már korábban szóba került vallási tartalma miatt, így itt 155 tankönyv, ill. pedagógiai tárgyú, vagy iskolaszervezéssel kapcsolatos kiadvány számbavételére kerül sor. Ezeknek részletező bemutatása természetesen nem tárgya jelen monográfiának, az összkép arányainak érzékeltetésére viszont szemlézésük indnokolt. A tankönyvek, szótárak és az iskolai színjátszás nyomtatványai adják e kategória többségét, sok az alkalmi kiadvány is, továbbá kitűnik a vizsgálatból, hogy protestáns részről csak Lőcse, Gyulafehérvár és Trencsén nyomdájában, katolikus oldalon pedig Nagyszombatban folyt intenzív tankönyvkiadás. Rajtuk kívül még a váradi és a sárospataki református tipográfia mutatott a század középső évtizedeiben valóban tervszerű kiadási elképzeléseket, a többi nyomdának nem volt önálló tankönyvkiadási programja, olyan elképzelése, mint például a debreceni Csáktornyai nyomdának az 1590-es években.

A Heltai által vizsgált korszakban az alkalmi nyomtatványok között két nagy csoport látszott elkülöníthetőnek: a kalendáriumoké egyfelől, s a különféle ünnepi kiadványoké másfelől. Ez utóbbiba tartoztak a születésnapok, névnapok, keresztelők, lakodalmak, újesztendők, templomszentelések és egyéb alkalmak köszöntői, valamint a gyászversek és halotti orációk. A másik műfaj, a kalendárium az 1600–1655 közötti bő fél évszázad összes hazai nyomdatermékének több mint húsz százalékát tette ki, összesen 356 naptárt regisztrálnak az RMNy-kötetek. Mindez azonban Heltai értekezésében csupán a statisztikai arányok érzékeltetése miatt kapott helyet, ezeknek számbavétele nélkül nem lehetne átfogó képet alkotni a korszak nyomdai és könyvkiadási viszonyairól.

A tárgyalt fél évszázad kiadványszerkezetének áttekintése révén a szerző mintegy félszáz olyan kiadványt sorol fel, amely nem volt beilleszthető egyik funkcionális kategóriába sem, ezek az irodalom újabb kori fogalmával leírható, elsődlegesen szórakoztató céllal készült olvasmányok, amelyeknek ha vannak is didaktikus szándékaik, azokat „az általuk létrehozott narráció folyamatában vagy fikciós világuk virtuális valóságának közvetítésével sugallják” (293.). Nem kétséges, hogy ennek az arisztokratikus regiszterbe illeszkedő, magas műveltségű szerzőtől származó kiadványcsoportnak a csúcspontján Zrínyi kötete, az Adriai tengernek Syrenája áll.

A részletekbe bocsátkozó, olykor mikrofilológiai tüzetességű elemzések végén meggyőző a felrajzolt összkép: Európa nyugati tájaihoz viszonyítva féloldalas a magyar könyvkiadás helyzete. Csupán két területen mutat ki Heltai számottevő méretű fejlődést: az egyházi-vallási kiadványok és az iskolai használatra készült könyvek terén. Mindkét csoportban dominál a magyar nyelvűség, ami a műveltség emelkedését, a rendszeres gondolkodás igényét, az érvelés logikájának megismerését hathatósan elősegítette. Ezen túl az egyéni vallásosságot szolgáló kiadványok számának növekedése az 1640-es évektől a modern ember lelkiségének kiformálódását segítette elő. Meggyőző Heltai végső konzekvenciája, mely szerint elsősorban a vallásos műfajok tagoltsága, „virulenciája” biztosította az Európa-szerte érvényes etikai, mentalitásbeli, kulturális értékrend hazai meghonosodását, s ezeknek a kiadványoknak köszönhető, „hogy mégsem szakadtunk ki végzetesen Európa szellemi vérkeringéséből” (304).

Anélkül, hogy ehelyütt további részletekbe bocsátkozhatnánk, megjegyezzük, hogy az értekezés az említetteken kívül is számos kiadástörténeti, irodalomszociológiai és eszmetörténeti összefüggést tud a kiadványok funkcionálisan értelmezett tematikai-műfaji csoportjainak részletező áttekintésével felvázolni. Ki kell emelnünk ehelyütt is vállalkozásának merészségét: egy fél évszázad több mint félezer nyomdatermékének összegező bemutatása, a könyvkiadás tendenciáinak és főbb erővonalainak hiteles megrajzolása – túlzás nélkül mondható – heroikus vállalkozás, s ez jelen esetben eredményesen zárult. Az ilyen jellegű munka természetesen nem oldhat meg minden részletkérdést, erénye azonban éppen az, hogy ráirányítja a figyelmet a megoldatlan filológiai problémákra, fehér foltokra, az eddigi ismereteket számos ponton korrigálja, s mindezt Heltai könyve igen magas szakmai színvonalon teljesítette.

Bitskey István


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.