stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


NAGY LEVENTE

Luigi Ferdinando Marsili és a budai könyvtár(ak)* szokásai Bázelben és Bernben a 18. században

Luigi Ferdinando Marsiliról (1658–1730) általában minden corvinakutató, valamint magyar könyv- és könyvtártörténész tudja, hogy 1686 szeptemberében nyomban Buda bevétele után, nem törődve a sebesülése okozta fájdalmakkal, elindult felkutatni Mátyás király könyvtárát: „Noha sebeim elgyöngítettek, a fosztogatás második napján mégis a palotába mentem azon határozott szándékkal, hogy a híres könyvtárról tudomást szerezzek.”[i] A könyvtár felkutatásáról a Discorso intorno alla libraria famosa di Buda da tradursi in latino e preporsi all’Elenco già cominciato dei libri M[anu]s[critti] Orientali che si conservano nella libraria dell’Ill[ustrissimo] e Ecc[elentissimo] conte L. F. Marsili quando quello sarà terminato c. írásában számolt be (a továbbiakban: Discorso). Ebből a hosszú címből kiderül, hogy a beszámolót latinra kell fordítani, majd a keleti kéziratokat tartalmazó lista elé kell elhelyezni, amikor az elkészül. A keleti kéziratok listája minden bizonnyal az 1720-ban már biztosan kész Assemani-féle katalógus.[ii]

Marsili beszámolója mellett készült egy jegyzék is azokról a könyvekről, amelyeket 1686-ban a budai várban találtak a császáriak: Catalogus librorum in arce Budensi repertorum 1686. Ezt a jegyzéket azonban nem Marsili, hanem egy Salm-ezredbeli tábori jezsuita pap írta. Marsili többször is igyekezett rávenni Daniel Nessel (Neselius) császári könyvtárost arra, hogy a jegyzéket kiadja, de a tervből nem lett semmi.[iii] Végül 1688-ban Julius Pflugk Vitus Ludovicus Seckendorffnak címzett epistolájában nyomtatásban is megjelentette. A jegyzéket később Ludovico Frati újból kiadta. A jegyzék eredeti kéziratát az Österreichische Nationalbibliothek kézirattárában (jelzet Sn. 370) Csapodi Csaba találta meg. Ugyancsak ő azonosította a jegyzékben felsorolt kódexeket és könyveket, és adta meg mai lelőhelyüket is.[iv]

Ezek után felmerül a kérdés: mikor is írta Marsili a Discorsót. Közvetlenül a vár elfoglalása után? Természetesen minden jel erre mutat. De vajon már 1686-ban tudta, hogy keleti könyveiről és kéziratairól katalógust fog készíttetni? Szintén gyanús, hogy a Discorso nem az 1686-ban a budai ostromról írt jelentései között maradt fenn[v] hanem az 1700-as évek elején íródott, egyébként jellemző módon nyomdászat- és könyvtártörténetet, valamint bibliográfiákat tartalmazó kéziratok között. Íme néhány cím: „Origine e progresso della stampa” (A nyomtatás eredete és fejlődése); „Catalogus librorum numismatum” (Numizmatikai könyvek katalógusa); „Proietto per formare una esatta libraria” (Tervezet a tökéletes könyvtárról), „Inventario delli ordengi per legar libri et altri per stampare et intitolare libri” (Leltár a könyvek és más egyebek bekötéséhez, nyomtatásához és címzéséhez használt eszközökről.) Ugyancsak ebben a kötetben van egy Passionei bíboroshoz 1721. május 6-án írt levél: Lettera di prefazione a monsignore illustrissimo Passionei, che dovrà poi passare alle mani dell’ill[ustrissi]mo signor abbate Assemani per tradurla in latino da stamparsi alla testa dell’Elenco de i libri esotici, che sono nell’Istituto (a továbbiakban: Lettera di prefazione).[vi] Ez az írás valójában nem is levél, hanem egy előszó, amelyet azért írt Marsili a bíborosnak, hogy segítségét kérje a tervezett mű kiadásához. Ez a könyv a Marsili gyűjtötte „egzotikus könyvek” jegyzéke lett volna. E jegyzék elkészítését Marsili már korábban szorgalmazta, és 1702-ben, Bécsben meg is jelent az isztambuli császári tolmács,  Michele Talman összeállításában a jegyzéknek egy része: Bibliotheca orientalis sive Elenchus librorum orientalium mansucriptorum; videlicet graecorum, arabicorum, persicorum, turcicorum et deinde haebraicorum et antiquorum latinorum tum manuscrpitorum, tum impressorum, quos partim in bello turcico et partim in itinere Constantinopolim suscepto ipse collegit, coetimque. Véleményem szerint a Discorso címében az elenco già cominciato dei libri manuscritti orientali (a keleti kéziratos kódexek már elkezdett jegyzéke) erre a Talman-féle elenchusra vonatkozik. Ha ez így van, akkor a Discorso minden bizonnyal csak 1702 után íródhatott. Mivel a Discorso címéből az is kiderül, hogy az Assemani-féle jegyzék még nem készült el, ezért a Discorso 1702–1720 között íródott, mivel tudjuk, hogy Assemani jegyzéke 1720-ban már készen volt. A Discorso és a Lettera di prefazione alábbi tartalmi összehasonlításából az is kiderül, hogy a Discorso nagy valószínűséggel 1702−1704 között keletkezhetett.

A fentiek alapján a Marsili által tervezett kiadvány szerkezete a következő lett volna: 1. Lettera di prefazione (amelyben Marsili valójában a könyvek, kódexek és kéziratok összegyűjtésének a történetét mondja el); 2. Discorso, (hogy a budai könyvtárról készített leírást minek szánta a szerző azt biztosan nem tudnám megmondani: valószínűleg amolyan könyvtárelméleti, és -történeti bevezető tanulmánynak.) 3. Az Assemani-féle katalógus. Marsili a Lettera di prefazionét, és a Discorsót olaszul írta meg. Assemaninak kellett volna lefordítani azokat latinra, de csak a Lettera di prefazionénak készült el a fordítása, és ezt Assemani be is illesztette a katalógusba, az általa írt előszó után.[vii] Az előszó-levélnek latin változatából a budai könyvtárra vonatkozó részt Szilády Áron már 1868-ban közzétette. Később Ludovico Fratti az olasz nyelvű változatból közölt részeket, a teljes szöveget pedig, mint már említettem Albano Sorbelli adta ki 1930-ban.[viii] A tervezett könyvből végül a következő részeket állította össze Assemani: 1. az általa írt előszó; 2. a Lettera di prefazione latin fordítása; 3. a budai várban talált könyvek jegyzéke; 4. török, arab, perzsa, görög, héber, latin, illír (ószláv), rutén (szerb) könyvek és kéziratok jegyzéke.[ix] Úgy tűnik, Assemani már nem tartotta a kötetbe illőnek a Discrosót, vagy a Lettera di prefazione mellett egyenesen feleslegesnek vélte azt.

Az előszó-levélnek a budai könyvtárra vonatkozó részéből megtudjuk, hogy Marsili Buda bevételének másnapján kapott engedélyt Lotharingiai Károlytól, hogy a még mindenütt lángoló várba menjen. Elsőként a főmecsetet kereste fel. Itt egy kis szobában talált rá a győztes katonák által meggyilkolt főpap tetemére, amely körül könyvek hevertek. Később más mecseteket is felkeresett, ahol szintén talált könyveket. A török mecsetekben talált könyvek főleg jogi, nyelvtani, lexikai és vallási tárgyúak voltak.[x]

Aztán a zsidó negyedbe ment, ahol szintén talált könyveket, amelyeknek címei a jezsuita pap által készített jegyzékben megtalálhatók. Ezek után kereste fel Marsili a még mindig lángoló királyi palotát abban a reményben, hogy Mátyás király híres könyvtárának (la famosa Biblioteca Corvina) nyomaira bukkan. Az eredmény azonban kiábrándító volt:

„néhány kőből készült boltívből álló szobába léptem, mely kapák, fejszék, lapátok raktározására szolgált. E szerszámok között szanaszét hevertek a könyvek, melyeket a katonák a szobában található ládákból dobáltak szanaszét. A ládákat, mivel súlyuk alapján azt hitték, hogy arany, vagy ezüst van bennük, szétfeszítették, majd fenekestül felforgatták. Néhány katona segítségével összeszedtem a könyveket, majd üzentem Rabatta grófnak, hogy küldjön egy komisszáriust egy ilyen fejedelemi zsákmány biztonságos elhelyezése végett. Míg ez megtörtént volna, minden válogatás nélkül azt a néhány latin nyelvű kéziratot, mely szintén a listán szerepel, magamhoz vettem. Címeiket lásd a jegyzékben.”

A könyveket a bécsi udvari könyvtárba szállították, majd, mint már említettem, két évvel később Julius Pflugk nyomtatásban is kiadta a könyvekről készült jegyzéket.[xi]

Marsili a budai expedíció után is kutatott Mátyás könyvtára után.

„Erdélyben létemben, a Bethlen család egyik igen művelt tagja (Betlem molto erudito) – akinek szándékában állt Erdély fejedelmeinek történetét megírni azoktól az időktől kezdve, mikor ez a szép, gazdag és termékeny tartomány a Porta adófizetője lett, egészen, az akkor még élő Apafi Mihályig – azt mondta nekem, hogy a budai könyvtár nagy részét Erdélybe szállították. Amikor ugyanis Szulejmán szultán ügyes mesterkedéssel elfoglalta Budát, az onnan Erdélybe menekülő magyarok sok kéziratot és nyomtatott könyvet hoztak magukkal. Az erdélyi szász nemzetnek mindig is az volt a szokása, hogy a leghíresebb németországi egyetemekre küldte fiait tanulni. Ezért aztán különös érzékük van a tudományok megbecsülése iránt, főként a brassóiaknak, akik Erdély Görögország felé eső részének, legtávolabbi szegletében laknak. Konstantinápoly eleste után, az onnan menekülők számos könyvet hoztak magukkal Brassóba, ahogyan a brassóiak a későbbiekben a budai könyvtárból is igyekeztek könyveket beszerezni. Sajnos három vagy négy évvel azelőtt, hogy a császár győzedelmes seregei ismét a magyar korona vazallusává tették Erdélyt, ebben a szép városban rettenetes tűzvész pusztított, melyben odavesztek a Konstantinápolyból és Budáról beszerzett könyvek is.”[xii]

Szilády Áron és Csapodi Csaba után jómagam is úgy véltem, hogy az a bizonyos „Betlem molto erudito” nem lehetett más, mint Bethlen Miklós.[xiii] Mostanra azon ban egy kis gyanúm támadt. A fenti idézetből világos, hogy Marsili még I. Apafi Mihály fejedelem idejében találkozott a jeles férfiúval, tehát 1690. április 15. előtt (ekkor halt ugyanis meg Apafi). Az is világos Marsili szavaiból, hogy ez a bizonyos Bethlen meg akarta írni Erdély történetét 1541-től egészen I. Apafi Mihályig. Arról, pedig nem tudunk, hogy Bethlen Miklósnak lettek volna ilyen szándékai. Ezek után természetesen nyomban Bethlen János juthatna eszünkbe, csakhogy ő már 1678 februárjában meghalt (tehát semmiképp sem találkozhatott Marsilival), ráadásul az ő Erdély-története csak az 1629−1663 közötti időszakot tárgyalja. Egyébként Bethlen János műve megvolt Marsili könyvtárában.[xiv] A következő potenciális családtag: Bethlen Farkas. Ő valóban megírta Erdély 1526−1608 közötti történetét, csakhogy 1679 decemberében ő is meghalt, tehát Marsilival nem beszélhetett, mivel a bolognai gróf 1688-ban lépett először Erdély földjére. Nos, ezek után már csak egyetlen lehetséges személy marad, és ez nem más, mint Bethlen Elek (megh. 1696. november 3.) Tudjuk, hogy Bethlen Elek 1684-ben Keresden nyomdát állított fel és megkezdte testvérének, Farkasnak Erdély-históriáját kinyomtatni. Thököly 1690. évi erdélyi betörése alkalmával a nyomtatás azonban félbe szakadt. Bethlen Elek erről a műről beszélt Marsilinak, és nem volt teljesen alaptalan az az állítása, hogy ő a szerző, hisz öccse művét nemcsak kiadta, hanem néhány helyen át is írta azt.[xv] Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy igencsak színvonalas könyvtára volt. A Bethlen család tagjai közül a 17. század végén könyvtárügyben tehát ő volt a legilletékesebb. Ezért állítom azt, hogy Mátyás király könyvtárának sorsáról Marsili tőle kaphatott információkat.[xvi] A fennmaradt adatok alapján persze tudjuk, hogy Bethlen Eleknek nem voltak corvinái. De hogy tudott a Brassóba került esetleges corvinákról, az azt bizonyítja, hogy érdekelte Mátyás király könyvtárának a sorsa. Csapodi Csaba már részletesen ismertette az erdélyi fejedelmek azon törekvéseit, hogy megszerezzék Mátyás könyvtárának maradványait. Sajnos azonban, mind Bocskai István, mind Bethlen Gábor, mind I. Rákóczi György próbálkozásai sikertelenek voltak.[xvii] Jakó Zsigmond mutatta ki, hogy a Brassóba került corvinák legendáját az erdélyi szász történetíró Christian Schesaeus (1538−1585) alkotta meg a Ruinae Pannonicae (1571) című eposzában.[xviii]

Marsili a Discorsóban részben ugyanazt írja le, mint a Lettera di prefazionéban. A budai könyvtárra vonatkozó részt a Discorsóból Ercole Ricotti már 1879-ben kiadta, majd egy évvel később, csípős kritika kíséretében, Ábel Jenő Ricotti közlésének körülbelül egyharmad részét, amelyben a könyvek megtalálásának körülményeiről van szó, magyarra is lefordította. Később az 1939-ben Franciaországba emigrált és egy évvel később a német megszállók elleni harcban elesett, Hevesy András jelentette meg Mátyás könyvtárának történetéről írt kismonográfiájában a Discorsót.[xix] Azonban a teljes szövegnek ő is csak a felét közölte. A magyar szakirodalomban általában mindenki Ricotti és Ábel közleményére hivatkozott, de azt senki sem vette észre, hogy sem Ricotti, sem Ábel, sem Hevesy nem közölte Marsili Discorsójának teljes szövegét. Ezért alább szeretném részletesen bemutatni Marsili beszámolóját, mert így talán közelebb juthatunk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miért is érdekelte Marsilit Mátyás könyvtára, és egyáltalán valóban olyan fontosnak tartotta-e, ahogy azt a későbbi szakirodalom szerette volna láttatni.

Bármiről írt Marsili, szinte mindig a tárgy meghatározásával kezdte. A Discorso esetében sem történt ez másképp. A dokumentumokról és a könyvtárról adott meghatározása ma már akár közhelyesnek is tűnhet, de árulkodik arról az erőfeszítésről, mely a „notitia rerum publicarum”-elv alapján azt tűzte ki célul, hogy legyenek mindenről pontos adataink. Az első dokumentumok nem mások, mint táblákra, vagy fakéregbe metszett számok és rovások – írja Marsili. Később színek és más hozzávalók segítségével már papírra írtak, festettek képeket, gesztusokat, mozdulatokat. Mindez mire volt jó? Az emberi lélek hasznára, valamint arra, hogy megfékezze az indulatokat, lehetővé tegye az emberi együttélést, és a legnemesebb tudományt eljutassa azokhoz, akik arra vágynak (az eruditusokhoz). Nos ha ezeket a különböző tárgyú fatáblákat, köteteket, könyveket összegyűjtjük, akkor jön létre a könyvtár, amelynek komoly társadalmi funkciója van. Ezért természetesen már az ókori Egyiptomban, Görögországban és Itáliában is gyűjtötték a könyveket. Itt meg is jegyzi Marsili, mintegy saját magának, munkatervként: itt felsorolni a nyomtatás feltalálása előtti leghíresebb régi könyvtárakat (qui si farà menzione delle più famose biblioteche degl’antichi sino all’invento della stampa).[xx]

A nyomtatás feltalálása előtt, főleg a sokszorosítási nehézségek miatt – írja Marsili – a könyvtárak nagyon ritkák. Ezért illeti meg különleges hely a budai könyvtárat, mert Mátyás király uralkodása épp azokra az időkre esett, amikor feltalálták a nyomtatást, ezért lehetősége nyílt a magyar királynak egy vegyes (kéziratokból és nyomtatványokból) álló könyvtár létrehozására.[xxi] Marsili szerint ennek hamar híre ment az akkori literátorok között, és sokan írtak is róla. Az ő forrása ez ügyben Oláh Miklós, akinek a Mátyás könyvtárára vonatkozó leírását kéziratból idézi:

„Questa fu sempre stimata per un tesoro di lettere per tante relazione tradizioni, che disperse qui, e li si veddono in vari auttori, e particolarmente di Nicolo Olahi stato arcivescovo d’Ungaria, che nelli suoi manoscritti, che furono da 50 anni dopo dell’unione di questa libraria cosi nara dove descrive Buda il palazzo regio: ’Atque praetera situs et architecturam tum regiam tum corpore divi Ioannis Elimosinarii, insignis fuit tum ob bibliothecas Matthiae regis memorabilis et admirandos. E poi: qua itur ad sacellum divi Ioannis due sun[t] aedes concamerate, altera voluminibus grecis partim e medio Grecie, partim ex aliis orientis regionibus, per regum non minorem curam, quam laborem eo congestis referta erat. Altera interior continebat codices totius linguae, latinae a primis rudimentis ad arcem usque scientiarum per capsulas, et loculamenta ordine quosque suo distinctos. Tegebat horum quodlibet velum sericeum coloribus auroque variegatum cum indice discipline et professionis in quas libri erant discreti. Maxima voluminum pars constabat membranis colligata serico, umbilicis fibulisque argenteis auro lucidis. Audivi a maioribus Matthiam regem, dum viveret, aluisse semper ad triginta servos amanuenses pingendi peritos, quorum ego plerosque illo mortuo noveram. Horum erant opera omnes fere, et greci, et latini codices conscripti. Praeter has et aliae due erant bibliothecae in locis diversis arcis sed prioribus inferiores.”[xxii]

A Marsili által idézett szövegrész Oláh Miklós Hungariájából való. Marsili a legmegbízhatóbb forrásnak tartotta Oláh szövegét, egyrészt a szerző személye, másrészt, pedig amiatt, hogy Oláh valóban már félévszázad (pontosabban 57 év) után felkereste a budai könyvtárat. Az biztos, hogy Oláh 1527. október 16–28 között, Mária királynő kíséretében járt Budán, de az is biztos, hogy itt szerzett élményeit csak majd tíz évvel később (1536) vetette papírra. Mivel a Hungaria csak 1735ben jelent meg először nyomtatásban, nagy a valószínűsége annak, hogy Marsili a jelenleg az Österreichische Nationalbibliothekben (Cod. Lat. 8739) található, Oláh Miklós autográf bejegyzéseit tartalmazó kéziratot használta.

Marsilinak azért volt erre az Oláh-szövegrészre szüksége, mert kontrasztként lehetett állítani azt az 1686 szeptemberében talált állapotok mellé. És ezt Marsili meg is tette:

„e beszámoló alapján [Oláh Miklósról van szó] vontam hát párhuzamot a könyvtár akkori és mostani, 1686. évi állapota között, mikor visszakerült a kereszténység kezébe. Szükségesnek tartom azonban, hogy néhány megjegyzést fűzzek ehhez [azaz az Oláh Miklós] a beszámolóhoz.”[xxiii]

Marsili hozzászólásai szőrszálhasogatásnak tűnnek, de az egyikből annyi kihámozható, hogy Mátyás érdemeit akarta kicsinyíteni. Oláh szövegének egyik részéhez (Voluminibus grecis, partim e medio Grecie, partim ex aliis orientis regionibus, per regum non minorem curam, quam laborem eo congestis referta erat) a következő megjegyzést fűzte hozzá:

„a könyvtárban lévő görög kéziratokat tehát nem egyedül Mátyás, hanem az elődei is gyűjtötték, ahogy azt a regum curam kifejezés világosan mutatja.”[xxiv]

Marsilinak minden bizonnyal igaza lehet, habár a legújabb magyar Hungariafordításban ez áll: „a király [azaz Mátyás] nem kis gonddal és fáradsággal.” Holott a ’regum’ az többes szám birtokos eset, tehát helyesen: „a királyok nem kis gonddal és fáradtsággal”. Igen ám, csakhogy a kritikai kiadásban szintén a ’regem’ alak található: „per regem non minori cura”.[xxv] Marsili néhány szócserét, valamint azt leszámítva, hogy a kihagyott részeket nem tüntette fel, pontosan idézett, kivéve ezt az egy szót. Ebben az esetben két megoldás kínálkozik: Marsili más forrást használt, mint a kritikai kiadás sajtó alá rendezői, Eperjessy és Juhász. Ezt még el is lehetne fogadni, habár Marsili azt írja, hogy Oláh kéziratát használta, ez pedig nem lehet más, mint a már említett bécsi kézirat (ez alapján készült a kritikai kiadás is), hisz a 17. századból csak egy másik, 1631-ben Kölnben készült, másolatról van tudomásunk.[xxvi] A „regum curam”-hoz fűzött magyarázkodásával azonban szerintem végképp elárulta magát Marsili: érezte nem tiszta a könyvtár gyűjteményének gyarapításában Mátyás szerepét kicsinyíteni akaró igyekezet, ezért a hamisításról el akarta terelni a figyelmet. Arra nem gondolt, hogy épp a magyarázkodásával terelte rá azt.[xxvii]

A másik ilyen kákán csomót kereső megjegyzését Marsili a következő mondathoz fűzte: „Altera interior continebat codices totius lingue latine”. Erre Marsili: „itt nem pontosítja a szerző, hogy kéziratokról, vagy nyomtatványokról van szó, holott ezen a nyelven mind a kétfajta dokumentumból volt a könyvtárban, amint azt a megfelelő helyen majd kifejtem.”[xxviii] Nos, itt úgy tűnik Marsili nem annyira Mátyás érdemeit akarta kicsinyít, mint inkább saját személyének fontosságát szerette volna kiemelni. Arról van ugyanis szó, hogy, amint fentebb már idéztem, valóban elrekkentett hat latin nyelvű könyvet a zsákmányból, amelyeket Csapodi Csaba azonosított is. Biztosan volt azonban még a könyvek között egy kézirat is, mert az Instrumentum egyik tétele ez: „Manoscritto trovato nella Biblioteca di Buda scritto in lingua latina in foglio”.[xxix] Ezek alapján javította hát ki Marsili Oláh Miklós „hiányos” szövegét.

Érdekes módon Marsili teljesen figyelmen kívül hagyta Oláh Miklósnak legmegbízhatóbb megjegyzését. Azt tudniillik, hogy Mátyás könyvtárát 1526. szeptember 8-án a törökök, ha nem is pusztították el teljesen, de jócskán megrongálták. Marsili szerint ugyanis a könyvtár fénye és használata egészen a királyi trónra befurakodott Szapolyai János özvegyének, Izabellának az idejéig megmaradt. Sőt ismerve a nagy Szulejmán nemes természetét még Buda elfoglalása után is megmaradhatott a könyvtár, hisz a törökök minden harc és ostrom nélkül, csellel foglalták el a várat, így az ágyúk nem tehettek benne kárt. A törökök egyébként is nagy becsben tartják a könyveket, nem szokásuk azokat összetépni és szétszaggatni.[xxx] Konstantinápolyi tapasztalatai alapján Marsili inkább úgy gondolta, hogy a törökök titokban ellopkodták és eladták a könyveket, vagy a szultánok elajándékozták az arra érdemes literátoroknak. Lehetségesnek tartotta azt is, hogy az özvegy Izabella királyné a királyi levéltárral együtt corvinákat is vitt magával Erdélybe, de a legszorgalmasabb keresés mellett sem sikerült ezeknek a nyomára bukkannia. A Discorsóban is megismétli a Lettera di prefazionéban írottakat a brassói corvinákról, de a brassói könyvtár kapcsán inkább már arról ír, hogy oda főleg a konstantinápolyi császári könyvtár görög könyvei kerültek törökök elől menekülő előkelő görögök révén.

Ez után következik a Ricotti által kiadott, és az Ábel Jenő által magyarra fordított rész a könyvek megtalálásáról. Marsili persze meg volt győződve arról, hogy a budai várban talált mintegy háromszáz könyv a Mátyás könyvtárából származik. Csapodi Csaba, aki, mint említettem, azonosította a Marsili által megtalált kódexeket és könyveket, kimutatta, hogy egyházi gyűjtemény maradványairól van szó, amelyben minden valószínűség szerint egyetlen corvina sem volt.[xxxi] De Marsilinak mintha jól jött volna a dísztelen papírkódexek látványa. Mintha épp erre vágyott volna, mintha épp erre lett volna szüksége. Hogy miért? Nos, valószínűleg azért, mert így kisebbíteni lehetett Mátyás érdemeit. A Discorsóban ugyanis többször és hosszan ecseteli azt, hogy Mátyás könyvtára sohasem lehetett olyan nagy, amilyennek híresztelték, de ha esetleg mégis, akkor már Buda törökök általi elfoglalása előtt széthordták azt:

„Két órán át kutakodtam a szétszórt könyvek között abban a reményben, hogy görög nyelvű kéziratos kötetet találok, de sajnos nemhogy kódex, de még csak egy szótag sem került a kezeim közé. Találtam ugyan néhány latin könyvet, de azok jórészt nyomtatványok voltak. Látván a híres könyvtár mind mennyiségileg, mind minőségileg siralmas látványt nyújtó maradványát, zavaromban néhány latin kéziratot és nyomtatványt magamhoz vettem, annak bizonyítékaként, hogy ez a könyvtár talán sohasem volt olyan híres ahogyan azt híresztelték, vagy ha igen, akkor már Buda elfoglalása előtt tönkrement.”[xxxii]

A Ricotti által ki nem adott részben Marsili még világosabban kifejtette ezt:

„Ezen előzetes értesüléseim [itt Oláh Miklósra és Peter Lambeckre, róla lásd alább, utal], valamint Buda visszafoglalása után szerzett személyes tapasztalataim alapján tanúsíthatom, hogy, ennek a könyvtárnak – vagy a hízelkedés, vagy azért mert Magyarországon [értsd: a nyugat-európai értelmiség számára valamilyen eldugott, egzotikus helyen] található – sokkal nagyobb volt a híre, mint amilyen az a valóságban volt.”[xxxiii]

Ezek után már azon sem csodálkozhatunk, hogy a Discorso címe félrevezető. Hisz a cím alapján (Discorso intorno alla libraria famosa di Buda) azt várnánk, hogy jórészt Mátyás könyvtáráról olvashatunk majd. Csakhogy a tizennégy lapnyi szövegből mintegy négy lapon keresztül ír Marsili a budai könyvtárról, összehasonlítva Oláh Miklós leírását saját 1686. évi tapasztalataival. Nem is igazán értem, miért ezt a címet adta „discorsó”-jának, hisz sokkal nagyobb terjedelemben ír a volt konstantinápolyi császári könyvtárból származó görög kódexek, valamint a szerb és görög kolostorokban rejtőzködő óegyházi szláv, vagy szerb (Marsili szóhasználatában illír) nyelvű könyvek és kéziratok felkutatásáról, mint Mátyás corvináiról. Nagyrészt a Lettera di prefazione szövegét követi a Discorsóban is, néhol sokkal részletesebb, és aprólékosabb módon. Az „illír” nyelvű könyveket nagyrészt kolostorokból gyűjtötte. Sajnálkozott is azon, hogy ezekben a könyvekben és kódexekben szinte kizárólag egyházi és teológiai jellegű szöveget talált. Az a csekély mennyiségű történeti információ, amely ezekbe a szövegekbe is beszivárgott csak a kolostort alapító világi személyről közöl néhány adatot. Igaz ezek alapján is össze lehetne állítani, Marsili szerint, a bolgár és a szerb uralkodók listáját.[xxxiv] A Discorsónak ebből a részéből megtudjuk azt is, hogy Marsili maga fordított le olaszra egy, a szerb deszpoták történetéről szóló könyvet: „Lásd a szerb deszpoták történetéről szóló kéziratban, melyet én fordítottam le olasz nyelvre.”[xxxv] Meg kell mondanom, hogy Marsilinak ezt a kijelentését kissé gyanakodva fogadom. Kéziratai között valóban van egy „Historia delli despoti di Servia” című irat, de ez „illír” nyelvű, nincs lefordítva olaszra. Egyébként is kétlem, hogy tudott volna olyan szinten valamelyik délszláv nyelven, hogy egy óegyházi szláv nyelvű iratot le tudott volna fordítani. Kéziratgyűjteményében ez az irat, a 103. sz. kötetben található („Documenta rerum Croaticarum et Transilvanicarum”).[xxxvi] Mivel Marsilinak délszláv ügyekben az egyik legfontosabb tudósítója Vitezović Ritter volt, ezért szerintem a szerb deszpoták történetéről szóló iratot is Vitezović fordíthatta le Marsilinak, aki aztán a „Descrittione” címmel tervezett monográfiájának olasz változatába bele is dolgozta azt. „Descrittioné”-ből azt is megtudjuk, hogy ezt a bizonyos illír nyelvű kéziratot a Studenica kolostorban szerezte be Marsili: „secondo da un manuscritto in lingua illirica ritrovato nel monastero Studunizza, ho raccolto”.[xxxvii]

A másik titokzatos és legendás könyvtár, amelynek maradványait kereste Marsili, az a bizánci császári könyvtár. A szultáni udvarban, a szerájban, az előkelő görögök házainál, valamint a fontosabb görög kolostorokban, és elsősorban az Athosz hegyen kutakodott utána. A szerájban való keresgélésben legfőbb segítője egy livornói renegát, Mehemed aga volt, akiről a Lettera di prefazionéban is ír, igaz ott Musztafának nevezte.[xxxviii] Nem ír viszont a Lettera di prefazionéban a franciák fondorlatos machinációról, akik a tudós és eruditus Colbert gazdasági miniszter vezetésével sem pénzt, sem fáradtságot nem kímélve, szinte már az összes görög nyelvű könyvet és kéziratot felvásárolták. A franciákról szóló negatív megnyilatkozás, azt bizonyítja, hogy a Discorso 1704, azaz a breisachi ügy, előtt íródott. Marsili ugyanis 1703 szeptemberében feladta Breisach várát a franciáknak, ezért rangjától megfosztották és kizárták a császári hadseregből. Az ítéletet 1704. február 18-án hajtották végre Bregenz főterén. Ezek után felvette a kapcsolatot a franciákkal, és 1706 telén XIV. Lajos is fogadta őt. A II. Rákóczi Ferenc megsegítésére küldendő francia csapatok vezetését nem fogadta el Marsili, de az ezután készült irataiban már sokkal árnyaltabban írt az addig a Habsburgok ősellenségeként bemutatott franciákról.[xxxix] Az 1720-ban elkészült Lettera di prefazionéban már egy szót sem ír Marsili a franciákról, holott a Discorsóban még azt írta, hogy az utóbbi harminc évben a franciák úgy kifosztották a szeráj könyvtárát (elsősorban az őrök megvesztegetése és lefizetése által), hogy hiába vette igénybe az egyik legtapasztaltabb ember, a már említett livornói renegát, Mehemed aga, segítségét, a régi császári könyvtár maradványaiból semmit sem sikerült megtalálnia.[xl] A francia követek közül az egyik legnagyobb gyűjtő Pierre de Girardin volt, aki 1685–1687 között tartózkodott Konstantinápolyban. Marsili értesülései pontosak, mert Girardinnek Louvois márkihoz írt jelentéseiből is az derül ki, hogy egy olasz renegát révén jutott a könyvekhez. A renegát, Girardin szerint, a szultán kegyencének a szeliktárnak (a szeráj első tisztje) a szolgálatában állt, és ajándékként kapta a görög kódexeket, amelyeket aztán eladott Girardinnek.[xli]

Marsili szerint azonban nemcsak a franciák, hanem a bécsi udvar is megtett mindent annak érdekében, hogy a Délkelet-Európában esetlegesen szétszóródott konstantinápolyi könyvtár maradványait megszerezze. Még Szulejmán idejében a Portára küldött bécsi követ, egy bizonyos Uslekio – maga is művelt ember lévén – számos, a konstantinápolyi császári könyvtárból származó, könyvet és kéziratot összegyűjtött, amelyekből halála után megalapították a bécsi császári könyvtárat. Egy másik ilyen nagy gyűjtő akiről Marsili megemlékezik az Peter Lambeck (Petrus Lambecius, 1628–1680). Ő, 1663 óta volt császári könyvtáros, és 1666-ban azzal a küldetéssel jött Budára, hogy megszerezze Mátyás könyvtárát a bécsi császári könyvtár számára, de mindössze három kötetet vihetett magával Bécsbe. Ezek valójában a Marsili által megtalált egyházi gyűjteményből, és nem Mátyás corvinái közül származtak.[xlii] Az igazság az, hogy közvetlenül Mátyás halála után (1490) még az igazi literátus uralkodó hírében álló I. Miksa sem igazán érdeklődött a budai könyvtár iránt. A korabeli bécsi humanisták azonban annál inkább: Johannes Cuspinianus (1473−1529) budai diplomáciai küldetései alkalmával 1510−1515 között kilenc corvinát szerzett meg. Cuspinianus követőinek a 16. század folyamán Johan Grempernek, valamint Johann Alexander Brassicanusnak szintén sikerült néhány tucat corvinát megszerezni. Mindhármójuk könyvtárát a bécsi püspök, Johann Fabri vásárolta meg, így ezek a könyvek a bécsi ciszterci nővérek Szent Miklós kolostorának könyvtárába kerültek. A kolostor könyvtárának egy része 1578-ban bekerült a császári könyvtár (Hofbibliothek) anyagába, de a teljes könyvállományt csak Mária Terézia idejében olvasztották be a Hofbibliothekba.[xliii] Abban viszont igaza van Marsilinak, hogy Konstantinápoly eleste után a Habsburg uralkodók igyekeztek beszerezni a Bizánci Birodalom fővárosából a latin és görög nyelvű könyveket. Abban sem tévedett Marsili, hogy a 17. század közepén, elsősorban szintén Lambecknek köszönhetően, többször is kísérlet történt arra, hogy a Mátyás budai könyvtárának anyagát megszerezzék Bécs számára: 1665-ban a I. Lipót konstantinápolyi követe, Walter Leslie (1606−1667) ugrott be Budára ez ügyben, de nem járt sikerrel. A következő év februárjában Lambeck személyesen utazott Budára. Tíz évvel korábban, 1655-ben, pedig Lambeck elődje, Matthäus Mauchter (1608−1663) császári könyvtáros által készített jegyzékben is felbukkan egy újabb corvina: ez jelenleg bécsi Nationalbibliothek 2271. sz. kódexe, amely Ptolemaiosz művéhez fűzött kommentárokat tartalmaz, és eredetileg 1400-ban készült IV. Vencel cseh király számára, és csak később került Mátyás birtokába.[xliv] A Szulejmán idejében Konstantinápolyban könyvet gyűjtő rejtélyes Uslekio személyét nem sikerült kiderítenem. Minden bizonnyal elírás lehet, és szerintem Augerius Busbeckról (1522−1592) van szó, aki 1556–1562 között volt a Habsburg Monarchia konstantinápolyi követe. Az Oszmán Birodalom fővárosában általa gyűjtött görög nyelvű kódexek és könyvek közül 270 darab ma is megtalálható a bécsi Nationalbibliothekban.[xlv]

Úgy tűnik, hogy a könyvgyűjtés terén a franciák, és a Habsburgok közti rivalizálásnak volt politikai üzente is. Minden bizonnyal a könyvek fölötti hatalom szimbolikusan egyben politikai hatalmat is jelentett. A breisachi kaland után írt Lettera di prefazionéből Marsili ki is hagyta az egész ügyet. Sem a franciákról, sem Lambeckről, sem a rejtélyes Uslekióról nem ír egyetlen szót sem. Ekkor már kínosan vigyázott arra, hogy semmilyen politikai áthallás ne maradjon a szövegben. Így a könyvtárakról (főleg a budairól, a konstantinápolyiról és a szerbiai kolostorokban lévőkről), valamint a könyvek és kódexek beszerzéséről szóló diskurzus a Lettera di prefazionéban magasztos civilizatorikus aktussá nemesedett:

„Beszámolóm végén remélem sikerült meggyőznöm a művelt világot arról, hogy a győzedelmes császári seregek előrenyomulását kihasználva, én lehettem az első, aki megpróbálta felszínre hozni a műveletlen népek között eltemetett műveltségbeli kincseket, melyeket így mások tovább értelmezhetnek.”[xlvi]

Említettem már, hogy Marsili a Discorsót azzal kezdte: a könyvtár az emberi lélek hasznára van, mivel megfékezi az indulatokat és így lehetővé teszi az emberi együttélést, valamint azt, hogy a legnemesebb tudomány eljusson azokhoz, akik arra vágynak (az eruditusokhoz). A humanista gyakorlatot követve a 17. században a könyvgyűjtés ismét valóságos divattá vált, mivel már nemcsak az uralkodók és a főurak, hanem az olyan vándorkatona-értelmiségiek is megengedhették maguknak azt, mint Marsili. Ezzel párhuzamosan vált nagyon népszerű műfajjá az összegyűjtött könyvekről készült katalógusok kiadása. Marsili vállalkozása is ebbe a vonulatba illeszkedik, de a Discorsóban nem pusztán ennyiről van szó, hisz a politikai szándék minduntalan átsüt a szövegen. Monok István vetette fel azt az érdekes hipotézist, hogy a Corvina széthullása a 16−17. századi magyar politikusok és gondolkodók körében az ország széthullásának volt a jelképe. Ha ez így van, akkor a Corvina megszerzésére irányuló kísérleteknek (a bécsi udvar, az erdélyi fejedelmek, vagy a magyarországi jezsuiták) szintén volt szimbolikus politikai üzenete. „Ahogy a magyarországi (és erdélyi) politikai gondolkodás központi gondolata az ország újraegyesítése volt (Habsburg párt, törökösök, önálló magyar nemzeti törekvések), úgy a Bibliotheca Corvina megmentése, újra összeállítása szimbóluma lett annak, hogy a ’magyarországi’ kultúra önállóan is létezik” – írja Monok István.[xlvii] Sokat elárul e tekintetben I. Rákóczi Györgynek 1633. február 15-én a szultánhoz írott levele:

„Az nagy emlékezetű Bethlen Gábor fejedelem, látván, hogy a bölcs emberekre mely nagy szüksége volna ez országnak, kezdett volt az oda fel, az felső országokra küldözni és taníttatni ugyan számosan mint úri főrendeket és közember gyermekit is ugyan sok költséggel, kik közül némelyek visszajövén nagy tudománnyal, mindazolta ez ideig hazájoknak nagy haszonnal szolgáltak. De nem kevesen beiván a német humort, pápistákká löttek, és most nem hasznára, hanem romlására szolgálnak hazájoknak, nemzetségeknek. Melyre képest igen eszesen gondolkozván róla, ugyanitt: Fejérvárott indított volt meg életében a magunk vallásán való egy derekas nagy scholát, melyet soha el nem végezhetett, de oly állapottal hagyta, hogy immár nem sok híja lévén, Isten engedelméből elvégződik. Kinek hírére mindenfelől nem kevés számmal is gyülekeznek immár is mind tanuló ifjúság és bölcs emberek is. Az volna reménységem, ezután nem kellene pápa birodalmában bocsátanom az ország fiait, Hatalmasságod országának nagy kárára. Vagyon mindazonáltal ilyen nehézségem, hogy könyveim scholámban kevesen vagyon, ki nélkül igen szűkes lévén, ez nagy zűrzavarjában oda fel való országoknak szerét nem tudom tenni. Tudván lenni hiszen Hatalmasságodnál, mikor Budát a szentséges szultán Szulimán, az Hatalmasságod boldog emlékezetű eleje, kézhez vette volna, noha nevezet szerént még a párnákon is megengedte volt, hogy kihúzzák onnan, de akkor Fejérvárott is elegendő könyvek lévén, és az urak is inkább mind pápisták lévén, mivel azok a könyvek kik ott voltak, nem hitünkön való szent írások voltak, azokat nem vitték ki onnan, hanem most is ott vannak. Mivel azoknak ott való tartásában semminemű haszna nem lehet Hatalmasságodnak, méltóztassék Hatalmasságod azokat kiadatni, hadd ne kellessék hazafiait sok költséggel a németek között felneveltetni, kik az valamikor beszítták, soha országa csendességben nem lehetett.”[xlviii]

Azért idéztem ilyen hosszan Rákóczi levelét, hogy világossá váljon: több helyen sem stimmel ez a szöveg. Az még rendben van, hogy minden bizonnyal propagandisztikus céllal készült levélről van szó, amely azért íródott, hogy a szultánt rávegye: adja ki a budai könyvtárban lévő könyveket. E cél elérése érdekében a retorika minden eszközét be is vetette Rákóczi. De, hogy azt miért állította, hogy a budai könyvtárban nem pápista, hanem protestáns könyvek vannak, amelyek garantálják a hazafiak helyes nevelését, nem tudom. A Mátyás által gyűjtött könyvek között biztosan nem lehettek a reformáció szellemében írott művek, a másik egyházi könyvgyűjtemény, melyet a 17. század folyamán többen is láttak, és Marsili 1686ban meg is talált, pedig par excellence katolikus jellegű volt.[xlix] Egy biztos: Rákóczi azt írta: a budai könyvek garantálják az ifjak helyes nevelését, és megvédik őket a katolikus német befolyástól. Az szinte biztosra vehető, hogy a budai könyvek nem védték volna meg az erdélyi ifjakat ettől a veszélytől, de a fontos számunkra az, hogy Rákóczi így gondolta. És ez arról árulkodik, hogy a 17. századi Erdélyben úgy vélték: aki birtokolja a budai könyvtárat, az – ha nem is reálisan, de szimbolikusan minden bizonnyal – birtokolja az ország szellemi irányítását is. Valószínűleg a bécsi udvar is így gondolta, és meg is tett mindent azért, hogy a Bibliotheca Corvina állományát megszerezze. Ez Rákóczinak egy másik 1633. július 21-én portai követéhez írt leveléből derül ki, miszerint „az mint mi halljuk, még ezelőtt sok idővel igen kiadták volt római császár őfelségének az javát [a budai törökök].”[l] Ha valóban protestáns szellemű könyvek voltak Budán, akkor miért lett volna szüksége azokra a katolikus Habsburg udvarnak? Talán épp azért, hogy ne terjeszthessék tovább a hamis tanokat?

Minden bizonnyal a bizánci császári könyvtár maradványainak megszerzése körüli francia–osztrák rivalizálásnak is volt politikai üzenete. Ezt megnyugtatóan csak további kutatások után lehetne tisztázni, de hipotézisként talán már most felvethető, hogy a konstantinápolyi császári könyvtár a római császári címmel volt szimbolikus kapcsoltban. A franciák talán úgy gondolták, hogy a könyvtár megszerzésével ők is részesülhetnek némiképp a római császári dicsőségből, amely címet a Habsburg uralkodó viselte. Az Oszmán Birodalomban és annak fővárosában egyébként masszívan jelenlévő angol és holland követek ilyen jellegű próbálkozásairól Marsili nem ír.

Mindezek alapján úgy vélem, hogy Mátyás király szinte teljes mellőzése Marsili műveiben, szintén politikai okokkal magyarázható. Magyar vonatkozású írásaiban csak a „Monarchia Hungaricá”-ban olvashatunk néhány, minden értékelést nélkülöző, száraz adatot a magyar királyról.[li] Mátyás és a Bibliotheca Corvina az ország politikai és kulturális nagyságát és függetlenségét jelentette. Marsili viszont minden Magyarországról és Erdélyről szóló írásában azt bizonygatta, hogy a két ország I. Ferdinánd, magyar király révén immár a Habsburg Monarchia része. Ezért kellett csökkenteni az olyan régi magyar királyok, így Mátyás érdemeit is, akik függetlenségi nosztalgiákat ébreszthettek a magyarokban, akik között a 17. században élénken élt a Mátyás-kultusz.[lii] Az 1686-ban megtalált budai könyvtár, amelyet Marsili Mátyás könyvtárának gondolt, Bécsbe szállítása az ország szimbolikus szellemi megszállását és ellenőrzését is jelentette Marsili és a bécsi udvari körök értelmezésében.

LEVENTE NAGY

Luigi Ferdinando Marsili et les bibliothèques de Buda

Luigi Ferdinando Marsili (1658–1730), en septembre 1686, juste après la prise de Buda, s’est mis à la recherche de la bibliothèque du roi Matthias. De cette entreprise il a rendu compte dans son écrit intitulé Discorso intorno alla libraria famosa di Buda. En outre de son compte-rendu, une liste a été dressée des livres que les impériaux avaient retrouvés dans la forteresse Buda: Catalogus librorum in arce Budensi repertorum 1686. Cette dernière n’est pas l’ouvrage de Marsili, mais d’un prêtre de campagne jésuite de la compagnie Salm. Marsili avait essayé à plusieurs reprises convaincre le bibliothécaire impérial Daniel Nessel (Neselius) de la publication de ce cataquoi Marsili était intéressé par la bibliothèque de Matthias, et s’il l’avait jugée véritablement aussi importante que la postérité aurait voulu faire voir.

Le Discorso de Marsili, en outre de ses intérêts d’histoire de Corvina et de bibliothèque, présente des rapports politiques également. Son but principal est la diminution des mérites du roi. Pour ce final, il a été même capable à falsifier le texte de Miklós Oláh. De même, il est notable, que dans ses ouvrages ayant rapport à la Hongrie, Marsili avait presque totalement négligé le roi Matthias. Seul dans son ouvrage, resté en manuscrit, „Monarchia Hungarica” peut on lire quelques données sèches, sans aucune estimation du roi hongrois. Cela peut-être expliqué certainement par le fait que la Bibliotheca Corviniana représentait la grandeur et l’indépendance politiques et culturelles du pays. Par contre, Marsili, dans tous ses écrits au sujet de Hongrie et de la Transsylvanie voulait prouver que les deux pays, par le roi hongrois Ferdinand Ie sont déjà devenus parties intégrantes de la Monarchie Habsbourg. C’est pour cela, qu’il a été obligé de diminuer les mérites des anciens rois de Hongrie, tels que Matthias également dont le souvenir pouvait ressusciter des nostalgies d’indépendance au milieu des Hongrois, pour qui, au 17e siècle, le culte du roi Matthias était plus que vivant. La remise à Vienne de la bibliothèque retrouvée en 1686, estimée par Marsili bibliothèque Corviniana, avait symbolisée dans l’interprétation commune de Marsili et les milieux de la cour de Vienne, la conquête et le contrôle intellectuel du pays.



* A tanulmány az OTKA 49677 sz. projektjének támogatásával készült.

[i] Ábel Jenő: A Corvina történetéhez. = MKsz 1880. 171. Ábel az egy évvel korábban Ercole Ricotti által kiadott Discorso-részletből fordította az idézett szövegrészt: Ricotti, Ercole: Sulla Biblioteca Corvina. (Klny. Atti della Reale Academia delle Scienze di Torino vol. XV. 1879. 8.) Az „égő üszkök közt, s az utcán heverő ellenséges hullák fölött” átgázoló és a könyvtárhoz utat törő Marsili képét a magyar Beliczay Jónás formálta meg: Beliczay Jónás: Marsigli élete és munkái. Bp. 1881. /Értekezések a Történelmi Tudományok Köréből, (9.) IX. / 29–32. Veress Endre megkapónak jellemezte e leírást: Veress Endre: Gróf Marsigli Alajos Ferdinánd jelentései és térképei Budavár 1684–1686-iki ostromáról, visszafoglalásáról és helyrajzáról. Bp. 1907. 14. (Klny. Budapest Régiségei, IX).

[ii] Az Assemani abbé által összeállított listát lásd: Index librorum bibliothecae marsilianae graecorum, latinorum, hebraicorum, arabicorum, turcicorum, et persicorum, necnon ruthenico, et illyrico sermone, Biblioteca Universitaria di Bologna, ms. 2951. (A továbbiakban: Index librorum.) Assemani előszava 1720. augusztus 4-én készült el. Lásd: Index librorum, fol. 2–3. A Discorso eredeti kézirata: Biblioteca Universitaria di Bologna Fondo Marsili (a továbbiakban BUB FM) ms. 85., fasc. F. Másolatban megtalálható még a wolfenbütteli Hercog August Bibliothek kézirattárában is: Cod. Guelf 13. Ext 20, valamint mikrofilmen az MTAK-ban: mf. 5108/II. A Discorsóról lásd még: Csapodi Csaba: A budai királyi palotában 1686-ban talált kódexek és nyomtatott könyvek. Bp. 1984. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei Új sorozat 15./. 83.

[iii] A jegyzék másolatát Marsili is megszerezte, és hagyatékában a Discorso után található: BUB FM ms. 85., fasc. F. (számozatlan). Marsili és Nessel viszonyáról lásd: Discorso, 6v. Vö. még: Csapodi: i. m. 5–6.

[iv] Lásd: Csapodi: i. m. Pflugk jegyzéke: Pflugk, Julius: Epistola ad […] Vitum Ludovicum Seckendorff […] praeter fata Bibliothecae Budensis, librorum quoque in ultima expugantione repertorum catalogum exhibens. Jena, 1688. Frati kiadása: Della Biblioteca Corvina. = Rivista delle biblioteche e degli archivi. 1893, nr. IV. 7–16. Vö. még: Fraknói Vilmos–Fógel József–Gulyás Pál–Hoffmann Edith: Bibliotheca Corvina. Mátyás király budai könyvtára. Bp. 1927. 30–31.

[v] Ezeket lásd: Veress: i. m.

[vi] Kézirata: BUB FM ms. 85. Kiadta Sorbelli, Albano: Scritti inediti di Luigi Ferdinando Marsili, raccolti e pubblicati nel centenario della morte. a cura del Comitato Marsiliano. Bologna, 1930. 169–186. A Proietto per formare una esatta libraria c. iratot kiadta Gherardi, Raffaella: Il ’politico’ e ’altre scienze piú rare’ in due inediti marsiliani del primo settecento. = Annali dell’istituto Storico Italo-Germanico in Trento I. 1975. 137–141.

0[vii] Index librorum: fol. 4–27.

0[viii] Frati: i. h. 7–16; Szilády Áron: Jelentés bolognai útjáról. = Akadémiai Értesítő 1868. 134–135.

0[ix] Lásd: Index librorum.

[x] Lettera di prefazione: 180; Szilády: i. h. 134.

[xi] Lettera di prefazione: 180; vö. még: Csapodi: i. m. 6. A Marsili által elrekkentett hat latin nyelvű kódexet már Szilády azonosította: Szilády: i. h. 136–137. Részletes elemzésüket lásd: Csapodi: i. m. 38–40.

[xii] Lettera di prefazione: 181.

[xiii] „Mit Marsili e levélben Mátyás király könyvtáráról Bethlen Miklós után mond, kétségkívül hiteles adatnak vehető ama nagyhírű kincs elenyészése történetéhez.” (Szilády: i. h. 136.) „Brassóra vonatkozólag pedig Marsili, Bethlen Miklóstól vett közlése alapján csak arról tudósít…” (Csapodi Csaba: Mikor pusztult el Mátyás király könyvtára? = MKsz 1961. 414.) Vö. még: Nagy Levente: Bethlen Miklós „ezer vagy kétezer szavas” latin-magyar-román szójegyzéke. = MNy 2000. 328.)

[xiv] Instrumentum donationis […] domini comitis Aloysii Ferdinandi de Marsiliis favore illustrissimi et axcelsi senatus et civitatis Bononiae in gratiam novae in eadem Scientiarium Institutionis, BUB FM, ms. 146. fol. 13. (A továbbiakban: Instrumentum.) Az Instrumentum Marsili azon könyveinek a jegyzékét tartalmazza, melyeket 1711-ben felajánlott az általa alapított bolognai tudományos intézet (Istituto delle Scienze) számára.

[xv] Lukinich Imre: A bethleni gróf Bethlen-család története. Bp. 1927. 354; Jankovics József: Bethlen Farkas és műve. In: Bethlen Farkas: Erdély története I. (1526–1538). Ford. Bodor András. Jegyz. Pálffy Géza. Bp.–Kolozsvár, 2000. Enciklopédia Kiadó–Erdélyi Múzem-Egyesület, 176.

[xvi] Ezt a lehetőséget egyébként korábban Jakó Zsigmond is felvetette: Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bukarest, 1976. Kriterion Könyvkiadó, 336. Bethlen Elek könyvtáráról lásd: Erdélyi könyvesházak 1563-1757. III. S. a. rend.: Monok István, Németh Noémi, Varga András. Szeged, 1994. Scriptum KFT. /Adattár a XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 16/3./ 194–216.

[xvii] Csapodi: A budai királyi palotában… i. m. 43–44.

[xviii] Jakó: i. m. 170.

[xix] Ricotti: i. m.; Ábel: i. h. 170–173. Hevesy, A[ndrás] de: La bibliothèque du roi Matthias Corvin. Paris, 1923. /Publications de la Société Française de la Reproduction de Manuscrits et Peintures/ 53–58.

[xx] Discorso: 1r.

[xxi] „Fra le famose dei tempi inferiori fu quella di Buda fatta da Matteo Corvino re d’Ungaria, che eletto nell 1452 [sic!] fu con la sua esaltatione coetaneo all’invento del stampo, che col corso della sua regia vita sino al 1490 andò sempre crescendo ed anche il primo, che potesse dare fondamento ad una regia biblioteca promiscuo di manoscritti, e libri impresi.” (Discorso: 2r.)

[xxii] Discorso: 2r. Íme az eredeti Oláh-szöveg magyar fordításban: „Amerre az út a belső könyvtár oldaláról a Szent János kápolnához átfúrt fülkéhez vezet, ahonnan a király misét szokott hallgatni, két boltíves termet találunk, az egyik görög könyvekkel volt tele, melyeket részben Görögország szívéből, részben más keleti vidékekről hordatott össze a király nem kis gonddal és fáradsággal. A másik belső terem őrizte a teljes latinság kódexeit az elemi dolgoktól kezdve egészen a tudományok csúcsáig, könyvtartó dobozokban és állványokon a maguk rendje szerint megkülönböztetve. Mindegyiket selyemborítás fedte, színes és aranyos díszítésű, rajta volt a tudományág és a tudományszak jelzése, ezek szerint voltak a könyvek osztályozva. A könyvek legnagyobb része selyemmel összefűzött pergamenlapokból készült, sarkaik és csatjaik aranyozott ezüsttől ragyogtak. […] Volt ezenkívül még két egyéb könyvtár is a fellegvárban, bár az előbbieknél csekélyebb jelentőségűek.” (Oláh Miklós: Hungária. Athila. Ford, és jegyz. Kulcsár Péter és Németh Béla. Bp. 2000. Osiris Kiadó. /Milleniumi Magyar Történelem, Források/ 19–20. A latin szöveget lásd: Olahus, Nicolaus: Hungaria – Athila. Ediderunt Colomannus Eperjessy et Ladislaus Juhász. Bp. 1938. /Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum, seaeculum XVI/4./ 8–9.

[xxiii] Discorso: 3r–3v.

[xxiv] „Dunque questa biblioteca constava di volumi greci manoscritti racolti non solo da Corvino, ma da più di lui predecessori, come si vede chiaro per la parola regum curam.” (Discorso: 3v.)

[xxv] Oláh: i. m. 19.; Olahus: i. m. 8.

[xxvi] Kulcsár Péter: Oláh Miklós élete és tervei. In Oláh: i. m. 143. Íme Oláh latin szövege a kritikai kiadásból: „Haec preater situm atque architecturam tum regiam, tum corpore divi Ioannis Elimosinarii insignis fuit, tum ob bibliothecas Matthiae regis memorabilis et admiranda. Qua itur ad stationem ex latere interioris bibliothecae ad sacellum divi Ioannis perforatam, unde rex sacrum audirre consuevit, duae obviae sun[t] aedes concamerate, altera voluminibus grecis partim e medio Grecie, partim ex aliis orientis regionibus, per regem non minore curam, quam laborem eo congestis referta erat. Altera interior continebat codices totius linguae, latinae a primis rudimentis ad arcem usque scientiarum per capsulas, et loculamenta ordine quosque suo distinctos. Tegebat horum quodlibet velum sericeum coloribus auroque variegatum cum indice discipline et professionis in quas libri erant discreti. Maxima voluminum pars constabat membranis colligata serico, umbilicis fibulisque argenteis auro lucidis. Audivi a maioribus Matthiam regem, dum viveret, aluisse semper ad triginta servos amanuenses pingendi peritos, quorum ego plerosque illo mortuo noveram. Horum erant opera omnes fere, et greci, et latini codices conscripti. Praefectus his felix Ragusinus Dalmata et ipse iam senex mihi cognitus, qui non modo graece et latine, sed Chadaicae et Arabice doctus; praeter in ipsa quoque pictura exercitatus sedulo advertebat, ne quis error in describendis libris committeretur. Praeter has et aliae due erant bibliothecae in locis diversis arcis sed prioribus inferiores.” (Olahus: i. m. 8–9. A kiemelések a Marsili által kihagyott részeket, és szócseréket jelzik.)

[xxvii] Az elírást Hevesy is észrevette, de ő Marsili egyszerű tévedésének tartotta azt. Az is lehetne természetesen, ha utána nem következne a magyarázkodás. Vö. Hevesy: i. m. 55.

[xxviii] Discorso: 3v.

[xxix] Instrumentum: fol. 43.

[xxx] Marsilinak a 20. század elején is akadt e téren követője Emil Jakobs személyében, aki, mint azt Csapodi írja: „mindenáron meg akarta szabadítani a törököket a könyvtár elpusztításának vádjától.” (Csapodi: Mikor pusztult el… i. h. 413.; Vö. Jakobs, Emil: Untersuchungen zur Geschichte der Bibliothek im Serai zu Konstantinopel. = Sitzungsberichte der Heidelberger Akademie der Wissenschaften. 1919. 137–145.)

[xxxi] Csapodi: A budai királyi palotában… i. m. 81–82. Vö. még: Monok István: Nyitott kérdések a Bibliotheca Corviniana kora újkori történetében. In: A holló jegyében. Fejezetek a Corvinák történetéből. Szerk. Monok István. Bp. 2004. Corvina Kiadó–OSzK, 56.

[xxxii] Ricotti: i. m. 9–10. Ezt a részt Ábel Jenő nem fordította le magyarra.

[xxxiii] Discorso: 4v.

[xxxiv] Discorso: 7v–8r.

[xxxv] Discorso: 7v.

[xxxvi] A kötet tartalmát és szerkezetét Bene Sándor elemezte: Bene Sándor: Acta pacis – béke a muzulmánokkal. Luigi Ferdinando Marsili terve a karlócai béke iratainak kiadására. = Hadtörténelmi Közlemények. 2006. 348–349.

[xxxvii] Lásd: Descrittione naturale, civile e militare delle Misie, Dacie e Illirico libri quattordici, BUB FM ms. 108. fol. 93v. Az 1699–1701 között készült és tizennégy könyvre tervezett Descrittione Dacia, Illíria és Moesia természeti, katonai és társadalmi (civile) leírása lett volna. A műből mindössze nyolc könyv készült el: Dacia általános bemutatásán kívül Erdély, Moldva, Havasalföld, Bulgária, Szerbia, Thrákia, valamint, amolyan mellékletként, a krími tatárok leírása, de azok is kéziratban maradtak. Marsili és Ritter viszonyáról lásd: Bene Sándor: Pavao Ritter Vitezović levelei Luigi Ferdinando Marsilihoz (16991700). In: Croato-Hungarica. Uz godina hrvatskomađarskih povijesnih veza – A horvát-magyar történelmi kapcsolatok 900 éve alkalmából. Szerk.: Milka Jauk-Pinhak, Kiss Gy. Csaba, Nyomárkay István. Zagreb, 2002. 167–179.

[xxxviii] Lettera di prefazione: 182.

[xxxix] Minderről lásd: Nagy Levente: Magyar kutatógenerációk és a Marsili-hagyaték. In: Humanizmus, religio, identitástudat. Tanulmányok a kora újkori Magyarország művelődéstörténetéről. Szerk.: Bitskey István, Fazakas Gergely Tamás. Debrecen, 2007. /Studia Litteraria XLV/. 256–266.

[xl] Discorso: 8r–8v, 9r, 10v.

[xli] Fraknói–Fógel–Gulyás–Hoffmann: i. m. 32.; Hevesy: i. m. 43.; Delisle, Leopold: Le cabinet des manuscrits de la Bibliothèque Impériale. I. Paris, 1868. 298.

[xlii] Discorso: 3v–4r., 10r–10v. Vö. még: Csapodi: A budai királyi palotábani. m. 44. Lambeck nyolc kötetben írta meg a császári könyvtár történetét: Comentarii de Augustissima Bibliotheca Vindobonensi. Bécs, 1665–1679. Lambeckről lásd: Strebl, Laurenz: Die Barocke Bibliothek (16631739). In: Geschichte der Österreichischen Nationabibliothek. I. Die Hofbibliothek (13681922). Hrsg. Josef Stummvoll. Wien, 1968. Georg Prachner Verlag. /Museion Veröffentlichungen der Österreichischen Nationalbibilothek, Neue Folge/ 165–184. (A továbbiakban: GÖN.) Budán 1666. február 25-e és március 24-e között járt. Lásd De itinere Budensi. In: Comentarii. II. 989–994.

[xliii] Földesi Ferenc: Budától Bécsig. In: Uralkodók és corvinák. Az Országos Széchényi Könyvtár jubileumi kiállítása alapításának 200. évfordulójára, 2002. május 16 augusztus 20. Szerk. Karsay Orsolya. Bp. 2002. OSzK. 91–95.; Strebl: i. m. 175.

[xliv] Unterkircher, Franz: Hugo Blotius und seine ersten nachfolger (15751663). In: GÖN. 158.; Strebl: i. m. 175.

[xlv] Unterkircher, Franz: Vom Tode Maximilians I. bis zum Ernennung des Blotius (15191575. In: GÖN. 71.

[xlvi] Lettera di prefazione: 186.

[xlvii] Monok: i. m. 56.

[xlviii] Rákóczi levelét kiadta: Szilágyi Sándor: A Corvina történetéhez. = MKsz 1882. 338.; Lásd még: Fraknói–Fógel–Gulyás–Hoffmann: i. m. 29.

[xlix] Csapodi: A budai királyi palotában… i. m. 80–81.

[l] Szilágyi: i. h. 339. Vö. még: Jakó: i. m. 178.

[li] Monarchia Hungarica in sua regna, principatus et ducatus divisa, nimirum: Hungariam veram, Bosnam, Serviam, Croatiam, Sclavoniam, Erzegovinam, Moldaviam, Valachiam, Transylvaniam, Banatum Temesvariensiem, Bulgariam. BUB FM ms. 28. fasc. 2. fol. 22.

[lii] Monok: i. m. 58. Habár a 17. századi magyarországi és európai Mátyás-kultusz monografikus feldolgozása még várat magára, elég csak e tekintetben Zrínyi Miklós Mátyás-elmélkedéseit felemlíteni.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.