stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


közlemények

Az Orvosi Tár előfizetői. A sajtótörténet egyik érdekes kutatási területe a példányszámok felderítése és elemzése. Adatokat kaphatunk így a lapok terjesztésére, az olvasóközönség méretére, szerencsés esetben összetételére is. Ezért igyekszünk az alábbiakban az első tartósabban megjelenő orvosi folyóirat, az Orvosi Tár előfizetőit, a példányszámot megismerni.

Az Orvosi Tár 1831 januárjában indult, de 1833 végén a kellő pártolás hiányában átmenetileg szünetelt. 1838. július 1-jén azonban újra megindult, és 1848 végéig meg is jelent.

A lap szerencsétlen időpontban indult, mert 1831 nyarán kitört az első és legnagyobb hazai kolerajárvány, s ez az orvosok figyelmét teljesen lekötötte. A nehézséget fokozta, hogy az egyik szerkesztőt, Bugát Pál egyetemi tanárt az országos főorvos hosszú hónapokra Máramarosba küldte, hogy a járvány megfékezésében működjön közre. A szerkesztés gondja ekkor teljesen a másik szerkesztőre, a fiatal, mindössze 26 éves Toldy (akkor még Schedel) Ferencre hárult. Ő néhány munkatársával, elsősorban Pólya József neves pesti orvossal biztosította a folyamatos megjelenést, az egy íves számok megtöltését néhány eredeti cikkel, de főleg a külföldi lapok közleményeinek a fordításával, kivonatolásával. Természetesen előtérbe kerültek a kolerával kapcsolatos tudósítások, terápiás próbálkozások, tapasztalatok.

A hazai orvosok addig a külföldi, elsősorban német folyóiratok útján értesülhettek a legújabb tudományos eredményekről, gyógyítási eljárásokról. Bene Ferenc, a későbbi nagyhírű egyetemi tanár, akkor még egyetemi korrepetitor 1800-tól a hazai magyar és német lapokban a Salzburger Medizinisch-Chirurgische Zeitung számára gyűjtött előfizetőket.[1] A Budapesti Királyi Orvosegyesület megalakulásakor (1837) 16 német és egy francia folyóiratra fizetett elő.[2] Katona Géza Borsod megyei főorvos a megalakuló miskolci orvosegyesület közgyűléséhez intézett levelében hét német szaklap és az Orvosi Tár megrendelését javasolta.[3]

Az Orvosi Tár jelentőségét a méltatók egyöntetűen a magyar nyelvű szakirodalom, az önálló magyar orvostudomány megteremtésében játszott szerepének tulajdonítják. A példányszámok, az olvasói tábor kialakításában azonban a magyar nyelv korlátot vont. Ebben az időben az ország lakosságának nagy része nem magyar anyanyelvű volt. Ehhez járult, hogy 1812 és 1849 között a pesti egyetemen orvosi oklevelet szerző 873 hallgató (közülük százon felüli külföldi) mellett 399 magyarországi születésű diák végzett Bécsben (közülük viszont jó néhány nem tért haza). Ez utóbbiak is a német nyelv használatához szoktak.

Az Orvosi Tár a meginduló magyar nyelvű egyetemi oktatás fegyvertársaként vállalta a harcot, hogy a latin és német után a magyar is szerepet kapjon az orvostudományban.

Az Orvosi Tár első három évéből alig találtunk az előfizetők számára vonatkozó adatokat. Bugát 1831. március 29-én azonban a lap második számának a kézhezvételekor Máramarosszigetről azt   írta Toldy Ferencnek: „a praenumeransok még mindig jőnek; adja az Isten, hogy legalább 300 legyen.”[4] Ebből a megjegyzésből arra következtethetünk, hogy a 300 előfizető jelenthette volna a lap biztos anyag alapját.

Ebből az időből csak az erdélyi előfizetőkről van pontosabb ismeretünk. Ferentzi József erdélyi protomedikus 1831. május 1-jén kelt levelében közli az Orvosi Tár szerkesztőivel, hogy a megkapott előfizetési felhívás alapján 24 jelentkező már ki is fizette neki az előfizetési díjat, további 13 pedig még „várandó”. A megküldött névsor tényleges előfizetőként 12 orvosdoktort, 7 seborvost és 5 borbélycéhet jelölt meg, a várandók között pedig 4 orvosdoktor, 3 seborvos és 6 borbélycéh található.[5]

A fenti adatok értékeléséhez tudnunk kell, hogy szinte a 19. század végéig az „orvos” megjelölést nemcsak az 5 éves egyetemi tanulmányok végén orvosdoktori címet megszerzőkre alkalmazták, hanem az alacsonyabb képzettségű, kétéves egyetemi tanfolyamon sebészmesteri rangot nyerőkre is. A vármegyék egy (a nagyobb megyék 2) megyei főorvos mellett megyei seborvost és a járásokba is egy-egy fizetett seborvost alkalmaztak. Erdélyben a céhes rendszertől még nem függetleníthették magukat a seborvosok, ezért találunk céheket az előfizetők között.

Ferentzi József egy későbbi, 1833-ból származó levele már csak a kolozsvári előfizetőket sorolja fel, itt a korábbi hárommal szemben már öt orvosdoktor, továbbá két seborvos és a „kolozsvári orvos-sebészi intézet” szerepel.[6]

A remélt 300 előfizetőt bizonyára nem sikerült összegyűjteni, s ez vezetett az átmeneti szüneteltetéshez, pedig Bugát máramarosi működése során több helyi előfizetőt szerzett: „egy magyarul csak olvasni is alig tudó sebészt” és egy máramarosszigeti táblabírót.

Az 1838-ban induló „új folyam” első három és fél évében – a korszakban nem kivételes módon – a féléves kötetek végén felsorolták az előfizetőket. Ezeket a névsorokat elemezhetjük a következőkben.

Az előfizetők száma az újraindulás első félévében igen kevés, a fennmaradáshoz aligha volt elegendő. Elsősorban a Toldy Ferenc helyére lépő új társszerkesztő, Flór Ferenc fővárosi orvos anyagi támogatása tette lehetővé a továbbélést, az előfizetői gárda remélt bővülésének elérését. A második kötetben az érdeklődés jelentősen emelkedett, a példányszám megkétszereződött. További lassú emelkedés, majd kisebb visszaesés következett be, de az előfizetők száma 300 felett maradt. A ráfizetés további elkerülését tette lehetővé Stáhly Ignác országos főorvos, amikor valamennyi vármegye (és ilyen jellegű kerület, szék) számára előfizetett egy-egy példányt. A felajánlást tartalmazó – s a lap feladatára, tartalmára vonatkozó, igen körültekintő követelményeket megfogalmazó – levelében Stáhly azt írta elő, hogy

„szolgáltassanak posta által minden ts. ns. vármegyében egy-egy példányt úgy, hogy azt először a ts. ns. vármegye első fő orvosának, onnét (hol vagyon) a második és tiszteletbeli főorvosnak, s így annak rendje szerint a megye sebész urainak kezeibe jusson, kiknek utolsója olly szives leend, s a mindnyájok által czélirányosan használt folyóiratot összegyűjtés és fentartás végett ismét az első fő orvosnak visszaszolgáltatja”.[7]

Stáhly Ignácnak ez a felajánlása 59 biztosan fizetett példányt jelentett a további években is, így nem maradt a lapkiadás ráfizetéses. Stáhly Ignác elképzelése, hogy az egyes megyék teljes orvosi személyzete hozzájusson az Orvosi Tárhoz, a főorvos gondosságától függött. S hogy voltak hiányosságok, az kiderül abból, hogy a szerkesztőség több ízben kénytelen volt olyan „Figyelmeztetés”-t közzétenni, amelyben leírják, hogy észrevették: „némelly főorvos urak … az Orvosi Tár íveit nem circuláltatják”.[8]

Stáhly Ignác támogató intézkedésének azonban az előfizetés szempontjából kedvezőtlen hatása is volt. A megyei főorvosok addig sem jártak elöl jó példával, az 59 közül ugyanis az 1. kötetre mindössze 11 fizetett elő. Számuk a 3. kötetig 24-re emelkedett, Stáhly fellépése után azonban egyre csökkent, a 7. kötetet már csak 13 főorvos rendelte meg.

Az előfizetők területi eloszlásában érződik az, amit a nem magyar anyanyelvűekről mondtunk. Sopron, Moson, Pozsony, Trencsén, Nyitra, Turóc, Liptó megyében vagy nem, vagy csak egy-két előfizető akadt. Más megyékben azonban nemcsak a főorvosok (és a másodfőorvosok) váltak az előfizetői „törzsgárda” hűséges tagjává, hanem a megye fizetett seborvosai is. Hogy az ilyen esetekben milyen eszközzel és ki érte el ezt az eredményt, nem tudjuk megállapítani. Mindenesetre Nógrád, Borsod, Arad és Bihar megye elöl járt ezen a téren. Nógrád megyében még a gyógyszerészek fele is előfizetett a lapra.

Az előfizetők száma és megoszlása az újraindulás első három és fél évében

 

 

összesen

ebből

orvos

seborvos

gyógyszerész

egyéb

 

1. kötet

1838

134

 

068

055

02

09

 

2. kötet

1839

286

 

129

135

13

09

 

3. kötet

1839

295

 

135

137

13

10

 

4. kötet

1840

341

 

162

148

18

13

 

5. kötet

1840

314

 

154

127

19

14

 

6. kötet

1841

336

 

181

122

12

21

 

7. kötet

1841

316

 

158

124

15

19

 

A példányszámot sem a politikai lapokéhoz (Jelenkor 3800, Hazai és Külföldi Tudósítások 1600), sem a szépirodalmi és divatlapokéhoz (Rajzolatok 650, Regélő-Honművész 500) nem hasonlíthatjuk.[9] Az Orvosi Tárhoz jellegben közelebb álló, ipari, gazdasági és kereskedelmi kérdésekkel foglalkozó Kémlő 1837-ben második évének a végén azért szűnt meg, mert a korábbi 800-at is elérő előfizetői szám 165-re csökkent.[10] A hasonló jellegű Ismertető (1836–1841) példányszáma pedig 200 körül volt. A Bugát által említett 300-as előfizetői szám tehát csakugyan éppen elég lehetett a költségek fedezésére.

Hasonlítsuk azonban a fenti táblázat számait a szakirodalommal ellátandók számához. Az első magyar orvosi címtár[11] adatai Gortvay összegezése szerint:[12]

 

 

megyei orvosok

154

 

megyei seborvosok

0280

városi orvosok

072

 

városi seborvosok

0058

nem hatósági orvosok

329

 

nem hatósági seborvos

0726

 összesen

555

 

 összesen

1064

Az 1619 orvoshoz és seborvoshoz, valamint a hozzájuk kapcsolódó 324 gyógyszerészhez képest meglehetősen kevés az előfizetők száma. Érdekes viszont, hogy a képzettség tekintetében az orvosdoktorokhoz képest alacsonyabb szinten lévő seborvosok legérdeklődőbb rétege milyen jelentős részt vállalt a lap fenntartásából. Nélkülük aligha lehetett volna a bűvös 300-as számot elérni.

A szerkesztők az első kötetek után, az előfizetői szám fokozatos növekedését látva, reménykedni kezdtek a fennmaradásban, és a rendszeres előfizetői felhívásokban szép terveket (évenkénti címtár, szakkönyvek kiadása, terjedelembővítés) fogalmaztak meg. Az ötödik félévben mutatkozó visszaesés azonban az újabb megszűnés rémét idézte föl bennük. Ez tükröződik Bugát Pál „Tárunk élete és halála” című írásában.[13] Hét „haláljelet” tapasztalva kongatta meg a vészharangot, s buzdította az olvasókat a további előfizetésre és újabb előfizetők toborzására.

Az előfizetők számának a csökkenését olyan kicsinyes érzékenységek is befolyásolták, mint a címzés kérdése. A helytartótanács 1840-ben rendeletileg szabályozta a hivatalos iratokban használt megszólításokat. Ennek alapján az orvosdoktoroknak az „Ornatissimus, Expertissimus ac Doctissimus Dominus”, a seborvosoknak pedig az „Ornatus ac Perdoctus Dominus” cím járt. A folyóirat szétküldésekor használt, ettől eltérő címzés miatt a lap „többrendbéli olvasói panaszra fakadoztak”, és sértődötten lemondták az előfizetést.[14]

Az „orvosi rend” létszámával történt összevetéshez hozzá kell tennünk, hogy az előfizetők arányát még jobban rontja, hogy az alapul vett orvosi címtárban nem található az előfizetői névsorokban szereplő 27 orvos, 32 seborvos és 2 gyógyszerész. Ezek egy része a bejelentések hiányossága miatt maradt ki, másik része a címtár összeállításakor frissen végzett, még nem elhelyezkedett vagy egyetemi tanulmányait folytató volt.

Ugyancsak rontja a magyarországi előfizetők arányát, hogy a névsorokban szereplők közül 23 orvos és 9 seborvos Erdélyben működött, ezért a címtárba nem kerültek be, hét orvos pedig az ország határain túlról csatlakozott az előfizetők táborához. Közülük ketten Bécsben (Balassa János és a Budapesti Orvosegyesület könyvtárát adományával megalapozó Stessel Lajos), hárman Belgrádban, egy Bukarestben, egy pedig (később az osztrák–magyar haditengerészet főorvosa: Patay János István) Zárában működött.

Érdemes viszont kiemelni az „egyéb” csoportból a testületi előfizetőket. Az 1830-as évek közepétől egymás után megalakuló orvosegyletek közül öt (budapesti, jászberényi, miskolci, szatmári és temesvári) szerepel – hosszabb-rövidebb ideig – az előfizetők között. Ide sorolhatjuk még a marosvásárhelyi seborvosi egyesületet, valamint „az Orvosi Tár olvasói”-t Szolnokról.

A testületi előfizetők másik csoportját alkotják a reformkor jellegzetes társadalmi szervezetei, a kaszinók. Feltehetően a helyi orvosok ösztönzésére öt (kolozsvári, nagyenyedi, pápai, pesti, tasnádi) fizetett elő az Orvosi Tárra. Ide tartozik még a kulai olvasóegyesület is.

Amikor Bugát Pál borúlátóan a halál jeleiről írt, nem vette észre az élet jeleit. A csoportos előfizetők sorában ugyanis éppen az elemzett időszak végén testületileg is megjelennek a következő nemzedék képviselői. A negyedéves és az ötödéves orvostanhallgatók, valamint a másodéves sebésznövendékek közösen fizettek elő az Orvosi Tár egy-egy példányára. Korábban szerepelt egyénileg is több orvos-, illetve sebészhallgató az előfizetői névsorokban, ők feltehetően a végzés után is hűek maradtak a folyóirathoz, s a csoportos előfizetők közül bizonyára többen csatlakoztak az Orvosi Tár támogatóihoz. A fiatal nemzedék fokozott szakirodalmi érdeklődését bizonyítja az a statisztikai adat is, hogy az utolsó elemzett kötet előfizetőinek több mint kétharmada 35 év körüli vagy annál fiatalabb lehetett. A számban is egyre gyarapodó új orvosnemzedéknek is köszönhető, hogy az Orvosi Tár 1848 végéig fennmaradhatott.

A megfelelő munkatársi, illetve olvasói háttér bővüléséhez ugyancsak hozzájárult, hogy az Orvosi Tár szerkesztői kapcsolatot találtak más testületekkel. Az egyetem orvosi kara 1842-ben engedélyezte, hogy a klinikákon folyó gyógyító munkáról, gyakorlati tapasztalatokról beszámolók jelenhessenek meg.[15] Ugyancsak 1842-ben a Budapesti Királyi Orvosegyesület, miután feladta tervét, hogy önálló folyóiratot indítson,[16] „mint testület magáénak ösmervén a jelen orvosi lapot” 25 tagja munkatársul is ajánlkozott.[17] Az egyesülettel való kapcsolatot 1842. május 1-től a lap alcímében is jelezték: „A budapesti királyi Orvosegyesület közös munkálatával”. Ennek értelmében rendszeresen közölték az egyesület üléseiről készült jegyzőkönyveket. Hasonló együttműködés alakult ki a Természettudományi Társulattal is.

A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók mozgalmának 1841-i pesti közgyűlésén ajánlat hangzott el, hogy a vándorgyűléseken „szőnyegre került értekezések, előmutatások az orvosi tár által tétessenek közzé.”[18]

A szerkesztők ekkor megígérték, hogy lapjuk terjedelmét megnövelik, ha „az előfizetők száma legalább 800-ra szaporodik”.

A terjedelem azonban 1848 végéig változatlan maradt, valószínű tehát, hogy nem sikerült a remélt előfizetői számot elérni. Ezt igazolja az az adat, hogy 1848-ban a pesti postahivatal útján az Orvosi Tárból 170 példányt küldtek szét.[19] Ez természetesen nem jelenti a teljes előfizetői számot, hiszen a pesti és budai előfizetők nem postán kapták meg lapjukat.

A reformkori hazai orvostársadalom magyar nyelvű folyóirat iránti igényének a vizsgálatakor ki kell térnünk Schoepf-Merei Ágost lapindítására. A neves orvos 1842-ben „számos ügyfelünk” ösztönzésére előfizetést hirdetett Magyar Orvosi és Természettudományi Évkönyvek című folyóiratára.[20]

A mutatványszámot 450 példányban küldte szét. Három hét alatt 216 előfizető jelentkezett, 31 példányt a címzett visszaküldte, kétszázan pedig nem nyilatkoztak. Így az első szám után kényszerű szünet következett. Schoepf-Merei meg is állapította: „hazánkban egy illynemü orvosi lap orvosi tárunk mellett … ennek károsítása nélkül tán nem sokára fönnállhatna”.[21] Két év múlva újabb kísérletet tett, de vállalkozása akkor is rövid életű volt, mert „eddig is csak kárommal lehetett fönntartani” – írta Schoepf-Merei.[22]

Az Orvosi Tár továbbélve csak a szabadságharc viharai közt szűnt meg. Olvasói számára azonban már nélkülözhetetlenné vált a folyóirat. Sajtó- és orvostörténészeink figyelmét elkerülte az Orvosi Tár – sajnos sikertelen – újjáélesztésére tett próbálkozás. A pesti újságok ugyanis már 1850 tavaszán közölték a hírt, hogy Sass István „több jeles orvos közremunkálása” mellett kísérletet tett a lap felélesztésére, „azonban a vállalathoz a napjainkban olly nehezen megszerezhető anyagi segély hiányozván, az jobb időkre halasztatott”.[23] A fiatal Sass István, Petőfi egykori iskolatársa és barátja, később Tolna megyei főorvos, az Országos Közegészségi Tanács tagja el is hagyta Pestet, s elébb Ozorára, majd Tamásiba költözött. Nem tudjuk, hogy csak az anyagiak hiánya, vagy az engedély megszerzésének a sikertelensége volt-e oka a próbálkozás kudarcának.

A magyar nyelvű folyóirat iránti igény az 1850 júliusában megindult Zeitschrift für Natur- und Heilkunde in Ungarn megjelenése után is megmaradt. Ezt jelzi 1851-ben a Pesti Napló megjegyzése:

„Szabad legyen kimondanunk, az illetők nevében, miszerint az annyi áldozattal fönntartott Orvosi Tárt, szemügyre vevén honunk magyar orvosai tetemes számát, fájdalommal nélkülözzük, s abbeli óhajtásunkat el nem titkolhatjuk, vajha mielőbb ismét bírnának magyar orvosaink, főleg azok, kik a német nyelvben nem annyira jártasak, ismét egy magyar középponti lappal, mely az orvosi ügyeket gyakorlati ágaiban képviselné”.[24]

Ez az óhajtás csak 1857-ben a máig élő Orvosi Hetilap megindulásával vált valóra.

Dörnyei Sándor

 



[1] Pl. Vereinigte Ofner und Pester Zeitung 1800. nov. 23. – Magyar Hírmondó 1800. dec. 5. – Pressburger Zeitung 1801. ápr. 17. – Magyar Kurir 1801. nov. 3.

[2] Korbuly György: A Budapesti kir. Orvosegyesület története (1837–1937). In: A Budapesti Kir. Orvosegyesület jubiláris évkönyve. Bp. 1938. 105.

[3] Orvosi Tár 1840. 4. félév 215–216.

[4] Bugát Pál levelei Toldy Ferenczhez. Közli Hellebant Árpád. = Akad Ért. 1915. 564.

[5] Orvostörténeti levelek. Fodor István kéziratgyűjtéséből. = Commun. ex Bibl. Hist. Med. Hung. 1965. 35. köt. 202–204.

[6] Uo. 204–205.

[7] Érdekes levelezés az orv. tár ügyében. I. levél. Stáhly kir. tanácsos levele a szerkesztőséghöz. = Orvosi Tár 1839. 2. félév, 65–68.

0[8] Pl. Orvosi Tár 1839. 3. félév, 79. és 128.

0[9] A példányszámokra vonatkozó adatok Bisztray Gyula: Folyóirataink példányszáma és olvasóközönsége az 1840-es és 1850-es években (= Magyar Könyvszemle 1967. 186.) című közleményéből valók.

[10] Batári Gyula: A tudományos szaksajtó kialakulása Magyarországon (1721–1867). Bp. 1994. 91.

[11] Magyarországi orvosrend névsora 1840-re. Kiadták Bugát Pál és Flór Ferenc. Pest, 1840.

[12] Gortvay György: Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. I. Bp. 1953. 67.

[13] Orvosi Tár 1840. 5. félév, 385–391.

[14] Orvosi Tár 1840. 5. félév, 351–352.

[15] Orvosi Tár 1842. 1. félév, 297–298.

[16] Kapronczay Katalin: A magyar orvosi szaksajtó- és könyvkiadás a reformkorban és a neoabszolutizmus korában (1831–1867). Bp. 2004. 28.

[17] Orvosi Tár 1842. 1. félév, 79–80.

[18] Orvosi Tár 1841. 6. félév, 367–368.

[19] Munkások Újsága 1848. 74–75.

[20] Társalkodó 1842. 82–83.

[21] Orvosi Tár 1842. 4. köt. 15–16.

[22] Orvosi Tár 1846. 206.

[23] Magyar Hírlap 1850. ápr. 7. 519. – Pester Zeitung 1850. ápr. 9. 418.

[24] Pesti Napló 1851. okt. 7.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.