TÓTH F. PÉTER

Az ismeretlen (?) Karádi-kódex margójára[1]

esztergomi iskoláskönyvben

Karádi Pál Apocalypsis Beati Ioannis Apostoli et Euangelistae etc. Ianos Apostolnak es Euangelistanak Menniej titkoknak latasarol valo Könyvenek magiarazattia Szekes Feieruari Karadi Paltol 1580’ eztendöben. Az egy igaz Isten[n]ek esmeretiben, eletinek 57 eztendejeben címfeliratú munkájának érdekességére, fontosságára, a szöveg alapos megolvasásának szükségességére a legújabb (sőt, az újabb) szakirodalomban Balázs Mihály figyelmeztet állhatatosan,[2] és teszi is meg a kezdő lépéseket. Már 1998-ban megjelent könyvében[3] úgy mutatja be az antitrinitárius püspök e művét, mint az 1570-es, 1580-as évek erdélyi fejleményeihez „legszervesebben” kötődőt a Pécsi disputa[4] mellett. Természetesen a mű ilyenfajta bekapcsolása az eszmetörténeti vizsgálódásba nem lehet meglepetés a kérdéskört kicsit is ismerő számára, hisz Karádi 1579-ben írt levele, amelyben keserűen ostorozza a kolozsvári eklézsia vezető papjait Dávid Ferenc elárulása miatt, ezt szinte indikálja. Balázs Mihály már itt jelzi, hogy a mű esetleges olvasója nem csupán az erdélyi vezető teológusok munkáinak kompilációját kapja, hanem „esetenként egyéni teológiai megoldásokat is”. Majd zárójelben jegyzi meg: „…de a Karádi-műről még nem készült az ezen összefüggéseket legalább sejtető elemzés.” 2002-ben így ír: „A kivételesen fontos műről számottevő elemzés nem készült. [E hiányt némileg pótlandó…] Német nyelvű tartalmi összefoglaló Balázs Mihály és Haas Éva tollából a „Bibliotheca Dissidentium” 21. kötetében jelenik meg ebben az esztendőben.”[5]

Ebben az elkészült kötetben,[6] és már az előbb citáltban is, a szövegtörténet tárgyalásakor, mivel az autográf kézirat elveszett, szövegforrásként csak két ismert másolatról számol be: a Jankovich Miklós gyűjteményéből való OSzK-beli példányról[7] és a bennünket most inkább érdeklő kolozsváriról. Ez utóbbiról azt tudja, hogy „im Klausenburger Archiv der Unitarischen Kirche von István Borbély im Jahre 1919 noch gesehen, ging jedoch verloren.”[8] Ez az adat a budapesti példány – utólagosan, Boros György által a kolozsváriból átmásolt – számozatlan címlapján található bejegyzésből származik, és teljes terjedelmében így hangzik: „Az unitárius egyház levéltárában levő pld. szövege nem egyezik e pld. szövegével. Néhol bővebb, másutt rövidebb. Hiányzanak belőle Karádinak személyes emlékezései. A Jankovich-féle kézirat – bár mindkettő másolat – általánosságban megbizhatóbbnak látszik. 1913. XII. 31. dr. Borbély István.” A „Bibliotheca Dissidentium” szerzői munkálataik során azonban hiába keresték ezt a másolatot az Unitárius Kollégium katalogizált anyagában, ott az nem volt feltalálható. Arról pedig nem volt tudomásuk, hogy a kézirat a püspökség levéltárában maradt. Jelenleg az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárában[9] őrzik szürke fémszekrénybe zárva, jelzete nincs. Dolgozatom e kötet létezésének örömteli bejelentése és elzártságából való kiszabadítása, megszólaltatása.

 

Az ismeretlen (?)

Borbély István irodalomtörténész a „saját”, kolozsvári példányra is rávezette fent említett összenézésének végső summázatát, amit így olvasunk: „E két példányt 1913. decemberében tüzetesen összehasonlítottam s úgy találtam, hogy épen a Karádi személyéről való sorok hiányoznak jelen kötetből, holott a muzeumi pld-ban megvannak. A munkát Karádinak életrajzában ([itt egy üresen hagyott zárójel van]) bő szemelvényekkel ismertettem. Dr. Borbély István” (2).[10] A tudóst láthatóan a szöveg, a szöveghagyomány érdekli, nem elégedett meg a keze ügyében lévő kolozsvári példánnyal,[11] megállapításai is filológiai jellegűek. A mindkét bejegyzésben említett, hiányzó Karádi-adat(ok), amint a két szöveg egybevetéséből sikerült megállapítanom, egy nyolcsoros részlet („személyéről való sorok”!): a budapesti példány 144 versóján, a Jel 9,7–12 magyarázatában. Itt Karádi az ötödik trombitaszóra kezdődő sáska-csapás értelmezésében a sáskákat betű szerint is „helyén hagyja”, tehát sáskák, ugyanakkor a hamis tanítókra is magyarázza természetük hasonlósága okán, akik elözönlik a földet. Ezeken itt még a katolikus klérus vezető embereit kell érteni, akiknek sáskarajszerűségét a szinte végtelenségig folytatható halmozás retorikai eljárása is erősíti:

„Affelek az Ersekek püspokok, Cardinalok, legartok, Prepostok, Canonok [!] plébanusok, Esperestek, Diaconusok, Caplanok, Ispotalj mesterek, oltar mesterek, etc. Gargianok, Priorok, vniversalis ministerek, es mind az teobi.” (141v)

A sáska-hamistanítók egyik jegye, hogy fejükön aranyszabású, de nem arany, csak annak látszó koronák vannak. Ez hamis, álságos győzelmük jelölője:

„az mi giozedelmek vagionis, nem igazan, nem io es igaz uton, nem Isten bezede szerint, hanem tiztessegh kevanasbol, avagj erövel, avagj titkon czalardsaggal vetette be magat az birodalomban, melliel oztan felette igen magaztalliak magokot es tudomaniokot.” (144v)

Ezen immorális viselkedés illusztrálására idézi fel Karádi egyéni tapasztalatát a kolozsváriból hiányzó részletben:

„Ennek az tűkeret ugian szinten ez mostaniakbanis megh lathattiuk, az kikkel mijs szemben disputaltunk, holot bizony semmit nem nyertek az egy eo magatol valo Isten felöl, kinek mi otalmazoj voltunk, es vagjunkis, eok pedig az haromsagnak. Lam az mi vallasunk az prophetaknak, Chr[istu]snak es az eo Apostolinak vallasa. De mégis mikor haza, megjejekben mentek, azzal diczekedtek, hogj eok nyertek. De [! helyesen: Ne] tsudald pedig ezt, mert az eo attioktol tanoltak ebben, az Romaj dühös, bűdös papatol, ki még vegre minemű szegjent vallion, megh halljuk ez könyűben.” (144v)[12]

Itt azonban a hamis tanítók már nem katolikusok, hanem reformátusok. Az 1569 októberében megrendezett nagyváradi hitvita után ugyanis mind a háromságot védelmező Melius Juhász Péterék, mind az istenegység mellett álló Dávid Ferencék győztesnek tartották magukat.[13] Karádi Meliusékat propagandájuk miatt helyezi ebbe a teológiai keretbe. A szöveg mellett a „Disputatio Varadina” marginália olvasható, ami valószínűleg Karádié lehet. Ez hívhatta fel Borbély István figyelmét is a részletre, mert azt lényegében kizártnak tarthatjuk, hogy ő az egész művet elolvasta volna, legalábbis ekkor. Egyrészt mert érdeklődése most nem ilyen jellegű volt, másrészt pedig észre kellett volna vennie akkor azt is, hogy a „Jankovich-féle” leírja Karádinak olyan, már elveszett műveit is, amelyeket a kolozsvári nem.[14] Egyébként megjegyzendő az is, hogy a fenti Karádi-részlet megtalálását Borbély István igen fontosnak vélhette, hisz a másolói marginália mellé, tőle szokatlanul, fekete tollal odaírta: „üti a reformátust”, és két nagy felkiáltójelet is tett; majd két lappal később a sáska-hamistanítók szárnyzúgásainak hasonlatokkal történő kifejtésekor kétszer is megjegyzi a margón: szép.

Hogy miért is hasonlította össze „tüzetesen” Borbély István Karádi Apokalipszis-kommentárjának másolatait 1913 decemberében? A kérdés megválaszolása átvezet minket egy másik, Karádival kapcsolatba hozott szöveg kutatástörténetéhez. 1913-ban ugyanis heves vita lobbant fel az Irodalomtörténet lapjain a Comoedia Balassi Mennihart arultatasarol, melliel el szakada az Magyar orzagi masodic valaztot Ianos kiraltul című nyomtatvány (RMNy 260) szerzősége körül. Az előzmények és az eredmények számbavétele nélkül e diskurzus a következőképpen foglalható össze:[15] Farkas Gyula egy rövid közleményében[16] összehasonlította a biztosan Karáditól származó ajánlás és a Balassi-komédia szövegét, majd dialektológiai és ortográfiai vizsgálódásának végén megállapította, hogy e két szöveg nyelvállapota jelentősen eltér egymástól, tehát Karádi csak a mű kiadója lehet, de nem írója. Erre reagálva az unitárius Borbély István természetesen kiáll Karádi szerzősége mellett, és Farkas Gyula közleményével azonos című írásában[17] elsősorban módszertani kifogásokat fogalmaz meg az elhangzottakhoz. Hangsúlyozza, hogy az összehasonlító hangtani módszer csak „hiteles orthografiájú” kéziratok esetében vezet értékelhető eredményhez, az ajánlás pedig, mivel nyomtatásban jelent meg, nem ilyen. Farkas nyelvjárásokkal kapcsolatos megállapításait is helyteleníti. A kialakuló vitába bekapcsolódott Horváth János is, aki Farkas cáfolatát óvatosan kezelve megállapítja, hogy az ilyen típusú vizsgálatok „sem szólnak Karádi szerzősége mellett.”[18] Ezt követően Erdélyi Lajos egy hoszszabb tanulmányban cáfolja Farkas Gyula észrevételeit, és bizonyítja, hogy a nyelvjárási sajátságok alapján a Balassi-komédia Karádi műve is lehet, nincs jelentős különbség előszó és szöveg között.[19] E vita kései rezonanciája a legelőször idézett dolgozat Farkas Gyulától 1927-ből, ahol kitartva eredeti álláspontja mellett Bornemisza Péter szerzőségét is javasolja. A kronológiából világosan kitetszik, hogy Borbély István a vitaindító 1913-as Farkas-közleményre reagálva, válaszadásra készülve nyúl ugyanezen év legvégén az Apokalipszis-kommentár másolataihoz, és elkészült írása 1914 elején meg is jelenik. A diskurzusba azonban nem ő, hanem Farkas kapcsolta be Karádi eme bizonyítottan saját művét. Argumentációját ugyanis azzal akarta erősíteni, hogy igyekezett az ajánlás általa leírt nyelvjárási jellegét az Apokalipszis-kommentár szövegén is mozgatni. Példák bemutatása nélkül nagyon gyorsan igazolva látja (pre)koncepcióját, hogy „A kétségtelenül Karáditól származó előszó nyelvi sajátságai egyeznek tehát a szintén tőle származó kézirati nagy mű nyelvi sajátságaival; igen határozottan elütnek azonban magának a Comoediának hasonnemű adalékaitól.”[20] Farkas ugyanitt jegyzetében elmondja, hogy munkájához a „múzeumi példányt” használta, amelyről közli, hogy „Pápolczy György másolta 1640-től 1647-ig Szentmihályon.” Tud a kolozsváriról is, talán Szinnyeitől.[21] Valószínűleg itt érezhette úgy Borbély István, hogy képes lesz újabb filológiai érveket előállítani, ha ő, az amúgy is keze ügyében lévő példányukat „tüzetesen összehasonlítja” a budapestivel. Fentebb idézett közleményében eredményeit csatasorba is állítja Farkassal szemben. Ahol teheti, kiigazítja pontatlanságait: nem Pápolczy, hanem Papolci; a másolást pedig Torockószentgyörgyön fejezte be, és nem Szentmihályon. Ezután közli a kolozsvári példány adatait is: „Kovásznai Péter 1641 május 13-án kezdte másolni Musnán (i. m. 64. l.) s 1645 ápr. 13-án végezte be Medeséren (i. m. 594. l)”[22] Argumentációjának záróköveként valóban jól illeszti be mindezt, amikor a szöveghagyományozódás elvi problematikáját pontosan a szóban forgó szövegen bizonyítja ekképpen: a párhuzamos másolás miatt legalább még két példányt kell feltételezni, legjobb esetben is ebből az egyik lehet az eredeti kézirat. Így ugyan nem vagyunk messze Karáditól, de honnan lehet tudni, hogy melyik készült az eredetiről? Ám a helyzet ennél bonyolultabb is lehet. Azt persze nem említi, hogy saját vizsgálódásai szerint éppen a Farkas által használt a megbízhatóbb példány. Így jutott hát be a Balassi-komédia mellékvizein irodalomtörténet-írásunkba az Apokalipszis-kommentár kolozsvári példánya is. És itt nyoma is vész.

De, igen nagy meglepetésünkre, nem teljesen. A kötet jelen átvizsgálásakor ugyanis Pirnát Antal kézírásával találkoztunk. Pirnát a praefatio után álló nyolcsoros latin nyelvű szöveget másolta le, de jegyzetét a kötetben hagyta. Valószínűleg az itt megfogalmazott interpretációval kapcsolatos megjegyzések kelthették fel a figyelmét, hisz Palaeologus, Karádi és Enyedi György értelmezési eljárásait veti össze itt a szöveg írója.[23] Munkáiban azonban e részlet felhasználásának nyomát nem sikerült feltalálnom. Kötetünk tehát nem is annyira ismeretlen.

A Karádi-kódex genezise

Karádi Pál 1580-ban írta meg Apokalipszis-kommentárját. Jelen dolgozat azonban nem vállalkozik arra, hogy a szöveghagyomány labirintusában legyőzze a Minótauroszt. Inkább most azzal próbálkozik, hogy elmondja nem csupán a könyv történetét, hanem a könyv által előhívott történetet is.

Ennek kezdőpontjaként a másolat megszületését vesszük fel. Borbély István fentebb idézett cikkében pontosan adatolt, a megadott helyeken ugyanis a következő másolói bejegyzéseket találjuk a kolozsvári példányban: „Finis explicationis capitis primi in Apocalipsi Deo iuuante 3 die mensis Iuni Anno Domini 1641. quam incipiam scribere 13 die Mai eodem anno in Musna. Petrus V. Kovaznai manu propria” (64). Munkáját pedig „Absolui auxilio Dei hoc sacrum opus 13 die Aprillis in possessione Medeser Anno 1645 quod prius omnium cedet ad gloriam Dei altissimi, denique etiam ad emolumentum multorum. Petrus Kouaznai pastor.” (594). A másolást tehát Kovásznai Péter Musnán 1641. május 13-án kezdte el, és június 3-ra már az első fejezet végéhez ért, ami 22 nap alatt 64 lap folio méretben, tehát igen gyors. 1641 novemberében már a negyedik fejezet végén van: „Finis huius capitis 17 die novembris Anno Domini 1641. in possessione Musna” (188), majd a következő év tavaszán a 7. fejezet végén: ”12 die martii Anno 1642” (258). 10 hónap alatt tehát nagy iramban majdnem a kötet felét leírja. Ugyanilyen gyorsan dolgozik az utolsó 80 lapon, hisz a 18. fejezet végéhez ér „1 die februarii Anno 1645 in possessione Medeser” (516), „8 die aprillis Anno Domini 1645” már a 20. fejezetet végzi, és az utolsó bejegyzés szerint befejezi 1645. április 13-án. (Az utolsó két fejezet 40 lapját 5 nap alatt írja le!) Ebben a kronológiában egy nagyobb törés látszik: 1642. március 12-én a 258. lapon tart, a következő bejegyzés majdnem három év múlva születik 1645. február 1-jén az 516. lapon. Igaz, hogy a másolt szöveg derekában van, és mintegy 260 oldalt lemásolva megduplázza a terjedelmet, de ezt kb. már 10 hónap alatt is elvégezhetné. Valószínűnek tarthatjuk, hogy ekkor történt szolgálati helyének megváltozása, átkerült Musnáról Medesérre pásztornak, hisz 1645. február elsején már „in possessione Medeser”, és a hely- és gyülekezetváltoztatással együttjáró teendők vonták el ezen munkájától. Így is sikerült lemásolnia ezt a hatalmas, 594 lapnyi munkát három év és 11 hónap alatt. Ha összehasonlítjuk ezt a vele párhuzamosan dolgozó, budapesti példány másolójának lendületével, akkor feltétlenül Kovásznaié a pálma. Papolci György ugyanis 1640. december 6-án fejezte be a mintegy 9 lapnyi praefatiót, a teljes mű másolásával pedig 1647. április 1-jén végzett, tehát kb. hat év és három hónap. Pontosság és a szövegforrás megőrzése dolgában azonban, visszabillentve a mérleget (sőt!), helyben hagyhatjuk Borbély István fent idézett megállapítását, miszerint ez utóbbi megbízhatóbb. Kovásznai Péter munkája ugyanis hosszú oldalakon keresztül teljesen megegyezik Papolciéval, őrzi a divisiót, a skolasztikus címek és alcímek hierarchikus rendjét, majd váratlanul szándékolt változtatásokat veszünk észre: néhány sor hiányzik, vagy egész bekezdések eltűntek, esetleg kivonatszerűvé sűrűsödtek. Ilyesfajta alakító eljárásnak esett áldozatul a már bemutatott, váradi disputációról szóló néhány sor is. Itt a históriai exemplumot felvezető, aktualizáló prédikátori gesztus még megmarad egy kis grammatikai átalakítással: „Ennek az tűköret ugian szinten az mostaniakbannis megh lathatod.” (286), de a váradi példa narrációja már hiányzik. Lehetséges persze, hogy a szöveg reprodukálója ebben az esetben nem érezte már megvilágító erejűnek a több mint 70 évvel korábbi történetet, és egyébként is úgy gondolta, hogy a sáska-hamistanítók álságos győzelme 1642-ben, a dési complanatio árnyékában nem szorul különösebb illusztrálásra. A szövegváltoztatásokat nem teológiai megfontolások mentén hajtja végre Kovásznai Péter, hanem a prédikáció pragmatikus jellege vezeti. Gyakran egyszerűen csak rövidít, főleg nagyobb szövegegységek elején vagy végén elhagy, ha ezt a gondolatmenet megengedi, vagy netán a lap aljára ért. Így járt el akkor is, amikor a Jel 16,8–9 magyarázatában a negyedik csapásról, a napnak megveréséről szólva Karádi arról beszél, hogy a fene bestia képét imádó emberek lelkében megsötétül az igaz istenismeret napvilága, majd Istennek eme lelki csapásához a természet szerint való napnak a forrósága is társul. Karádi itt Illés és Aháb király történetével példázza azt a tételét, hogy Isten mindig a bálványimádásért verte meg a napot ilyen módon, és idézett elő szörnyű szárazságot a földön. Így a tanító usus: „Bizoni mostis ez az oka minden ueresegűnknek, hogi töb Isteneket, tanitnak irnak ualnak az emberek, es az melle faragot kepeketis tsinaltanak az Isten porontsolattia ellen, es megh tagattak az igaz Istent.”[24] (468) Ezzel Kovásznai be is fejezi ennek a résznek a másolását, a lap aljára ért, de Papolcinál Karádi még folytatja egy felmerülő questióval és az arra adott responsióval. Az elhagyott mintegy 16 sornyi költött dialógus ugyanis érdekesen kérdez rá arra, hogyan illik bele ebbe a képbe a hívő ember, mi az ő sorsa az ilyen kozmikus csapások idején. Karádi válasza egy közmondásból nő ki: „mert szoktak mondani, hogy az azzufa mellet az nyersis megh egh” (250r), meg kell halnia a hűségesnek is a hitetlennel, de egészen másként és más végkimenetelben reménykedve. Így tűnik le egy hasonló textuális helyzetben lévő 13 soros bekezdés is „Fides et bona opera” margináliájával együtt (554):

„Az kik it az hitet es az io tselekedetet forgattiak semmi hellye it annak nintsen. Sem az hitröl nem szoll it, sem az hűtbol valo io czelekedetröl, földön eltunkben valo dologh az, nem az fel tamadasban auagj az iteletben. Az Luterek tsak az hitthez kötöttek az űdveossegett. De az űdeot nem tudgjak megh valaztani, mikor uolt annak hellye az gjűmoltsos hütnek, mas most az űdeo. Az kereztyensegben szűlettettunk mostan. Io azokot el hinni, seot vgian szűksegh is, az mellyeket az Chr[istu]s tselekedet feoldeon elteben. De nem elegh az; hanem mostan ugian iamborul kel elnünk, mint ackoris, es erre nagjob gondunk legjen, mert ennek vagion az irasban (hazna) iutalma. Ezt akaram azokert mondani, az kik itt felette igen hanniak vetik az hűteott. Az iteletben az hitetlenekkel vagion itt űgye az Istennek es az eo Christusanak, kiket az eo tselekedetek szerint itel megh.” (300v)

Karádi a Jel 20, 11–12 magyarázatának végén, a hitetlenek megítélése kapcsán rendre utasítja azokat az írásmagyarázókat, akik ennél a locusnál indokolatlanul a hit és cselekedetek kérdését tárgyalják. Majd polemikus felhangú összefoglalását adja saját üdvtanának, miszerint a „sola fide” nem elegendő, hanem szükséges a jámbor élet is, sőt. A részlet egészen biztosan nem teológiai tartalma miatt nem szerepel, hisz korábban ilyen gondolatokat már leírt Kovásznai. Gyakran hiányoznak azonban bármilyen textuális szituációban lévő olyan egységek, mint legutóbbi példánkban is, amelyekben Karádi más álláspontokat is felvillant az értelmezés során, esetleg ezekkel vitatkozik. Nem találjuk Kovásznainál az egész mű talán legelevenebb, élőszóbeli disputációt felidéző részét sem a Jel 19,10-hez fűzött magyarázatban, ahol János apostol leborul az angyal imádására, de az megtiltja neki.

„Disputalliunk itt az kett Istenüek ellen, kik hogy mar megh tagattak az papaknak fiu Isteneket, magha felöl ugian jmadni es segetsegre hini akarjak. Nem vgj mint az Attya Istent, hanem mint ö mellette valot, auagy eo utanna valot. Ez kett szot penes Deum, vel post Deum, mostan talaltak. Ha azert azt kerdenem töllök: Kiczoda ez Angial az ki megh tiltia az eo jmadasatol az apostolt? Vallion mit felelnek reja? Ha azt mondgiak hogy termezet szerint Istennek teremptet angjala, hat miert mondgia oda fel Cap 2, hogy megh holt es fel tamadot. Es cap 3. hogj az Isten teremptet allattjanak elseoje auagy kezdeti, mikor ezek az Istennek Angjalihoz nem illenek? Ha pedig azt mondgiak, hogy az Iesus volt ez szemelye szerint, az ki it megh tiltia magatol az jmadast, hat fejekre magjarazzak. Vegre ha jmigjen mondgiak, (az mint mijs magjaraztuk) hogj Iesus szol, de nem eo magha szemelie szerint, hanem angjala altal az mondas szerint: En Iesus el küldöttem az en Angjalomot, hogj megh mondgja ezeket Ianosnak. Hat itt is mint az Angjal megh tiltia magatol, ugj az Christustol az jmadast. Nyulat bokrostol. Valaki azert ez könyben valo szolo szemelyeket megh nem tudgia valaztani, es az mi regulankot ezeben nem vezj, melljet oda fel errol ki attunk, szűksegh annak ez magjarazatban teveljgeni. Az regula ez. Az Istennek Angiala nehul viseli az Isten szemelyet es bezedet ez könyvben, es olliat mondnak magokrol az Angialok, melj dologh egyedul cziak az Istent eo magat illetj, es soha az nem fer az teremptet allathoz. Neha uiselik az Christusnak szemeljet es bezedit, es olljat mondnak eo kepeben, az mi soha az Angjali termezethez nem illik, mint az halal es fel tamadas etc. Valahova hajolnak azert az kett Istenüek, de mindenüt megh akadnak, es magokot megh keoteozik ki feythetetlenkeppen.” (285r)

Karádi itt nem ismerteti és summázza, mint általában, hanem kezdeményezi a vitát („Disputalliunk itt…”!) az imádás és segítségre hívás kérdésében, ahogyan a valóságban is tette pontosan ugyanebben az időben.[25] Ellenfelei a kétistenűek, akik ugyan a pápista Fiú Istent már elhagyták, de mégis imádni és segítségül hívni akarják, ha nem is úgy, mint az Atyát. Világosan látható, hogy az aktuális krisztológiai viták lenyomata áll előttünk, nem költött a párbeszéd. A disputára bocsátott kérdés: „Kiczoda ez Angial az ki megh tiltia az eo jmadasatol az Apostolt?”, és a rá adható válaszok nem érdekelték különösebben a másolót, pedig a téma, Krisztus imádásának kérdése nem avult el, sőt 1638 után néhány évvel rendkívül aktuális teológiai próbakő volt. Karádi prédikátori arcának más vonásai is elhalványodnak másolatunkban: nem látjuk őt az írásban kibontatkozó vitairodalom termékeny szerzőjének, mert öt hivatkozott saját művéből három itt hiányzik. Vagy nem halljuk önérzetes kifakadását a sok nyakatekert írásmagyarázat miatt:

„Az kik imide amoda tekerik faczariak ki gjözi mind refutalni ökett? En az mi niluan valo ertelme az betűnek azt mondom, am iaczodgyek a’ki akarja az sok allegoriakkal. Az reghiek rakuak effelekkel, az kiktol az mostaniak sem szakadhatnak ell.” (302v)

Nem jut el hozzánk diszkréten (?) informatív olvasmányélményeinek bejelentése a pápák homoszexuális kapcsolatairól sem:

„Nem szollok it arrol, a’ mit oluastam egj nehany papaknak eletekröl, kik mikeppen attak magokot amaz fertelmes paraznasagra is test szerint, szernio rutalmas dologh.” (273r)

Összegezve tehát: leíró szempontból azt mondhatjuk, hogy azokat az elemeket metszette le a szövegkorpuszról a másoló, amelyeket a teológiai argumentáció egyenes vonalában nélkülözhető, felesleges digressióknak érzékelt. A szövegnek ez a filológiai hanyatlása olyan olvasó-értelmezőt mutat, akinek irodalmi konvenciórendszere más, mint a jó egy emberöltővel korábban élő szerzőé. Olyannyira, hogy bátran felül is írja, másolja azt, így hozza létre egy „kor-szerűbb” variánsát Karádi művének. Szövegforgalmazói magatartását – és egyben a hivatásos, unitárius, értelmezői közösségét is, legalább részben – az exegetikai, dogmatikai egyértelműség irányítja, nyelvhasználatában pedig a vitairodalom tudományosságát a teológiai közbeszéd felé tolja el. A tan világossá tételének, egyszerűsítésének 17. századi erőfeszítése foglalta el Karádi 16. századi írásmagyarázói szenvedélyességének helyét, ami a konfesszionalizálódás okán nem váratlan. Kovásznai Péterről egyébként alig tudunk valamit. Egyetlen biztosnak látszó adatunk: 1635ben a marosszentlászlói zsinaton felszentelt lelkészek névjegyzékében találkozunk egy Petrus Musnaival, akit vele azonosíthatunk. Felszentelése előtt talán ugyanitt, Musnán volt mester, innen a név. Ennek a változásnak a lenyomata lehet, hogy első musnai bejegyzésében nem használ semmiféle titulust, míg a későbbi medesériben már pásztorként ír alá. Más munkájáról nincs tudomásunk.

Kovásznai másolatát 1657 augusztusában már Árkosi Veres Benedek könyvei között találjuk (126), ahogyan erről a majdnem ugyanazon szövegű három ex libris tájékoztat: „Ex libris Benedicti Veres Arkosi” (117, 168) és az utolsó rövidebben: „Ex libris Benedicti Arkosi” (211). Tulajdonosunkat ugyanezen néven – Benedictus Arkosi – találjuk meg a fentebb említett 1635-ös marosszentlászlói zsinaton felszentelt lelkészek névjegyzékében Petrus Musnai felett két hellyel.[26] Hogy a kötet másolója és későbbi birtokosa ismerte egymást, az bizonyos. Ez a jegyzék még azzal a meglepetéssel is szolgál, hogy ötödikként Georgius Papolczi neve áll rajta, Karádi másik ismert másolójáé. Azt látjuk tehát, hogy jelen másolataink írói és első tulajdonosa ugyanabból a lelkészgenerációból valók, akik néhány évvel 1638 előtt indulnak, és pár évvel Dés után kapcsolatban vannak/lesznek az Apokalipszis-kommentárral. Attól azonban óvakodnunk kell, hogy ebben az összefüggésben azonnal és egyszerűen valamiféle „tiszta nonadorantista szárnyat” lássunk meg, akik a dési complanatio után „a föld alá kényszerülve” nagy lendülettel kezdték meg emblematikus munkáik mentését, másolását. A radikális antitrinitarizmusnak ezt a fajta kontinuitását ugyanis jelentősen átrajzolják az olyan típusú margináliák, amelyekben a másoló(k) vitatkozik a főszövegben beszélő Karádival. Hogy csak egy krisztológiai jellegűt említsek: A praefatio hatodik regulájában Karádi világosan kifejti, hogy Krisztus mennybe menése óta nem visel gondot a hívekre, egyetlen ilyen tettéről sem olvasunk a Szentírásban, mert ezt a feladatot eltávozása előtt az Atyára hagyta. A másoló nem így gondolja, és beszúrja a két tagmondat közé – a pontosabb Papolcinál még láthatóan zárójeles – értelmezői utasítását: „Erts praesentem, de azert otalmazza igeie es esedezese altal” (13). Ezzel mintegy teret nyit Krisztus jelenlegi közbenjárásának, és így esetleges segítségül hívásának is, amivel Karádi teológiai konstrukciójának sarokkövét mozdítja ki. Négy sorral lejjebb máris olvassuk a később is állandóan emlegetett tant: Krisztus most „Vagion nagi uarasban, uaruan azt hogi mindenek talpa ala uettessenek az eo Attia igereti szerent…”. Azt persze beszédes ténynek tarthatjuk, hogy a törvényi tiltás ellenére is Karádi ezen művét ketten is elkezdik másolni 1640-ben, illetve 1641-ben.

A kötet az udvarhelyszéki kis faluból, Medesérről – talán éppen Árkosi Benedeknek, mint esetlegesen Árkoson szolgáló papnak, a kezén keresztül – a háromszéki jelentős unitárius településre, Árkosra kerül. 1698-ban már biztosan itt van, mert a másolat megrongálódott utolsó levelének versóján (595) „Arkos Anno 1698” alatt egy igen hosszú listát olvasunk, valószínűleg az árkosi hívek névjegyzékét. Útjának további állomásait az első kötéstábla belső oldalán található possessorbejegyzések jelölik. Ezek közül az első: „Novissime Samuelis Sz[ent]Martoni Ab Anno 1715.” Szentmártoni Sámuel néven két ordinált személy is szóba jöhet: az egyiket 1707 júniusában szentelték fel a haranglábi zsinaton, másikukat pedig 1722 júniusában a szentábrahámin. Valószínűbbnek tűnik, hogy az 1707-ben felszentelt, gyakorló pap mellett kell döntenünk, aki prédikátori munkájában segédkönyvként tudta felhasználni a kötetet. Itt van még egy adatunk: 1725-ben ilyen nevű lelkészt találunk Sinfalván,[27] de jelenleg eldönthetetlennek látszik, hogy melyik Szentmártoni Sámuelt.

A következő bejegyzés: „Devenit in possessionem Stephani Tsiki de N[agy]Ajta, ab Anno 1743 Mense Ian[uarii] manu propria.” Ennek a birtokosnak és felhasználónak kötetünk sokat köszönhet, vegyük hát szemügyre egészen közelről! Nagyajtai Csiki István nem csupán ezt a sajátkezű birtokosbejegyzést tette, hanem a használat során már korábban leszakadt címlapot is igyekezett pótolni, újat készített, és a lap alján „Steph[anus] Csiki manu propria Minister Arkosiensis” írt alá. 1743 körül tehát árkosi pap; ami teljesen egyezik más forrásból származó adatunkkal, miszerint 1715-től 1750-ig teljesít itt szolgálatot lelkészként, előtte pedig mester volt Nagyajtán.[28] 1715. június 23-án szentelik fel a désfalvi zsinaton, és így kerülhet mintegy 35 évre az árkosi eklézsiához. Születnie tehát 1695 előtt kellett. Nevével találkozunk más kéziratok forgalmazásában is, hol szerzőként, hol pedig másolóként.[29] Nagyajtai Csiki István a társszerzője több polemikus traktátusnak, amely Dániel István valláselhagyásakor, 1767–1768-ban íródott. Ilyen nevű másolóval találkozunk két iskolai és két egyházi munkán is. Azt azonban teljességgel képtelenségnek tarthatjuk, hogy a legalább az ötvenes éveinek végéhez közeledő árkosi lelkész a kolozsvári kollégiumban egy kolligátumba másolja össze 1748– 49-ben az Elementa geometriae, majd folytatólagosan 1749–50-ben az Institutiones Physicae című tankönyveket. Azonos nevű személyekre kell tehát gondolnunk itt. A 18. század közepén több Csiki István is forgalomban volt tehát az unitáriusoknál, azonosításuk fontosságát már Balázs Mihály megjegyezte.[30] A mi árkosi papunkról ductusa alapján bizton állíthatjuk, hogy másolója volt még annak a latin nyelvű kötetnek is, amely három exegetikai munkát tartalmaz.[31] A nyolcadrét könyv első, nagyobb egysége az „Annotata in Apocalypsin S[ancti] Johannis evangelistae et apostoli, authore anonymo conscripta” (1r–93v). A címlevél alján olvashatunk másolásra vonatkozó adatokat: „Descripsit Steph[anus] de N[agy] Ajta Tsikinus in sui posterorum et amicorum usum. Anno D[omini] 1714. mens[e] novembris 6.” (1r); és befejezte „Finis A[nn]o 1715 mens[e] Junio 6.” (123r). Munkáját tehát néhány nappal felszentelése előtt végezte be. Pályájának derekán egy másik Apokalipszis-kommentár, Karádié került tehát a kezéhez, talán nem is véletlenül, amit igen hasznos műnek tartott, mint alább teljes szövegében idézendő címlapján írja. Ennek a maga készítette címlapnak a beírásához azonban újabb leveleket kellett beilleszteni a kötetbe, ekkor kerülhettek be elöl és hátul a ma is üresen állók. Az elrongyolódott kéziratot igyekezett rendbe hozni. Az bizonyos, hogy szakadozó leveleit restaurálták, a hiányzó részeket kiegészítették és megvágták, talán ekkor kötötték újra is jelenlegi bőrkötésébe. A munka végeztével pedig a könyv gerincére Csiki István ráírta az általa adott címet: „Szent János Menyei Jelenésekről való látásának Magyarázasa, melyet irt Karádi Pál”; a hátsó kötéstábla belső oldalán pedig: Petrus Kovasznai Pastor in Medeser 1645.

Ilyen állapotában kerülhetett Vargyasi Máté Elek apjához, majd ő magához kötetünk. Erről tanúskodik a harmadik possessor-bejegyzés: „Paterna oblatione datur Alexio Máté mpropria de Vargjas A[nn]o 1787.” Vargyasi Máté Elek ordinációja 1786 júniusában volt a nagyajtai zsinaton, ahol Alexius Máté M. Csokfalviensisként írt alá, mivel valószínűleg már mesterként működött Csokfalván, ahol majd 1793-ig folytatta lelkészi szolgálatát. Felszentelési ajándékként, „atyai adományként” így kaphatta apjától ezt a könyvet. Bizonyára más kéziratai közé kerülhetett, hisz Máté Elek szerzőként, fordítóként és másolóként is tevékenykedett. Írt elégiát az 1822-es aszályról; lefordítja az angol unitáriusokról szóló írást, segítve az akkortájt meginduló kapcsolatfelvételt a hitsorsosokkal; másolataiban pedig főleg 17. századi fontos unitárius egyháztörténeti és teológiai munkákat ír le.[32] 1822 márciusában felekezetének egyik vezetőjeként úgy határoz, hogy becses kötetét a kolozsvári Unitárius Kollégiumnak ajándékozza. Ez időben egyébként is napirenden volt a kollégium könyvtárának fejlesztése a beérkező jelentős adományok miatt, úgyannyira, hogy a Főtanács többször is foglalkozik a könyvek ügyével. A megszülető rendelkezések a könyvtár gyarapítását célozzák: 1815-ben felelevenítik és szigorítják a közköltségen peregrináló akadémiták vásárolt könyveiről szóló 1781-es határozatot, miszerint ha utódaik „cum emolumento communitatis” nem használják a könyveket, akkor azok a könyvtárat illetik. Később ezt a határozatot kiterjesztik a meghalt papok és mesterek könyveire is, 1823-ban pedig már a tordai és keresztúri iskolák könyvtárának növeléséről is szó van.[33] Mindez történik Körmöczi János püspöksége alatt, aki Máté Elek adományozó levelét a könyv elhelyezéséről szóló saját rendelkezésével együtt a kötet elejébe fűzette, így annak teljes, modernizált szövegét közlöm:

Nagy-Ajtai Főtisztelendő Körmötzi János Úrnak, az Erdélyi Nagyfejedelemségben lévő unitária eklézsiáknak és oskoláknak Nagyérdemű Superintendensének, teljes tisztelettel, Kolozsváratt.

Főtisztelendő Püspök Úr!

Néhai T[isztelendő] T[udós] Karádi Pálnak ezen nevezet alatt és in folio iratott munkáját: Az Szent János Mennyei jelenésekről való látásának magyarázása, a kolozsvári Unitarium Nemes Collégiumunknak ezennel ajánlom és adom. Kettős hasznot vehetnének, úgy ítélek, a tanúló ifjak annak olvasásából: Egyiket azt, ami legyfővebb is, hogy azon titkos jelenéseknek megértésére világosságot vehetnek magoknak. Másikot azt, hogy a régibb kézírásoknak olvashatására alkalmatosabbakká lehetnek. Sőt, jónak is tartanám, ha minden héten bár két-két órát az ilyen régebbi kézírásoknak ólvasásában a tanúló ifjak publicé is gyakoroltatnának, melynél fogva még nagyobb elkészültséggel jelenhetnének meg a kancelláriákon az oda menni szándékozó ifjak. Instálom azért a Főtisztelendő Püspök Urat, méltóztassék ezen ajánlott múnkának nemes collégiumunknak biblióthékájában léendő bététettetése iránt a a [!] maga szokott útján rendelést tenni. Továbbra teljes tisztelettel maradtam a Főtisztelendő Püspök Úrnak

Kolozsváratt, Márc. 7-kén. 1822.

alázatos szolgája

Máté Elek mpropria

Figyelemre méltó a tulajdonjogi aktus mellett a szöveghez csatolt használati utasítás is. A „legyfővebb” természetesen a teológiai felhasználás, de a legaktuálisabb, és talán így legfontosabb, a paleográfiai. Az ilyen korú kéziratok másolásával bíbelődő Máté Elek a régi írások olvasására még órarendi javaslatot is tesz Körmöczi Jánosnak, aki püspöki kinevezése előtt tíz évig volt rektora a kollégiumnak. Persze a gyakorlatozásnak világos aktuál- és egyházpolitikai célja van: képzett ifjakat adni az alsóbb és felsőbb hivatalok számára, és így pozíciókat fogni. A kialakult helyzetet jól illusztrálja a következő adat: „Az 1818 évi téli Főtanács (24. jk. p.) az erdélyi kir. udvari kancellária ama közlését tárgyalja, hogy az unitáriusoknak hivatalokra való felvevése maguktól az unitáriusoktól függ, t. i. ha azokra tökéletesen elkészülnek s magukat mások felett megkülönböztetik.”[34] A közéletből történetileg kiszorított unitáriusok tehát gyakran kerülnek szembe a guberniummal, és ritkán tud valaki még ekkor is úgy kiemelkedni a mezőnyből, mint pl. Augusztinovics Pál. Bizonyítaniuk kell, szakértelmükkel. Az ajándékba kapott könyvről Körmöczi János rendelkezik is ekképpen:

Hocce manuscriptum Reverendi quondam Pauli Kárádi Verbi Divini apud Temesvarienses Ministri, et Gregorii Bethlen Supremi ejusdem loci Capitanei Aulici Concionatoris (1579.) Ecclesiarumque Solum Deum Patrem per filium Iesum Christum in S[piritu] Sancto profitentium Superintendentis (vulgo: Al-földi püspök) in forma Commentarii in Libros Sancti Ioannis Apocalypticos conscriptum, ex pio ergo Collegium nostrum Claudiopolitanum, et Iuventutem Studioso Togatam zelo obtulit Reverendus Dominus Alexius Mathe de Vargyas, hoc tempore Consistorialis Matrimonii Defensor. Quo autem fine, et qua intentione obtulerit, vide ex conferentis apographo hic statim adnexo. Quia vero juxta genium ejus temporis quo haec scripta sunt multae habeantur in manuscriptum duriores expressiones atque applicationes hinc ne Iuventuti in criticis his temporibus praesertim non semper satis cautae haec paterent, visum est V[enerabili] Repr[esentativo] Consistorio in Bibliothecam Superintendentialem imponendum esse. Quare inter libellos et protocolla cura Superintendentis commissa conservendum esse determinatum est. Claudiopoli Die 17. Martij 1822.

                                         Consignatum per Ioannem Körmötzi manu propria

                                                                                  Superintendentem

PS. Vide Petri Bod Magyar Athenas p. 130. et 131. Karádi Pál az Antitrinitáriusok közöt Superintendens az Alföldön és Bethlen Gábor[35] Papja 1579-ben.

Nem a „maga szokott útján” intézkedik Körmöczi, és a könyv nem is az adományozó szándéka szerint kerül a kollégium bibliotékájába. Ennek oka maga a mű, mivel süt belőle a reformáció korának hitvitázó szelleme, a vitairodalom időnként eldurvuló szóbelisége. Ezekben a „különösen kritikus időkben” nem lenne helyes, ha az ifjúság előtt egy ilyen mű folyamatosan nyitva állna. Így a konzisztórium döntése nyomán kerül a püspöki könyvtárba. Körmöczi János tehát a teológiai felhasználást nem is látja olyan egyértelműnek. Gyakorló egyházpolitikusként veszélyesnek vélhette egy olyan szövegnek a tógás diákok közé történő kibocsátását, amely kötőszóként használja a „dühös, büdös pápa-antikrisztus, fene bestia-pápa, bolond atyafiak, sok bolondok” kifejezéseket. Felelősen félthette az elmúlt néhány évtizedben elért unitárius eredményeket, és tarthatott a katolikus államhatalmi gépezettől I. Ferenc rendőrállamában. A kor unitárius közéletének vezetői között „állásánál s az egyház multjának ismeretéből származó tapasztalatainál fogva természetszerűen a mérsékelt elem mellett áll.”[36] A püspök egyébként is jól megfontolhatta, hogy milyen könyvek kerülnek a kollégium diákjainak kezébe az ő közreműködésével. 1812–13 táján ugyanis a néhai püspök fia, Lázár Sámuel feljelentést tesz a guberniumnál ellene, és egyik vádpontja az, hogy Körmöczi adta Helvetius egyik művének fordított példányát diákjai kezébe 1805ben, igazgatósága idején.[37] Ami egyébként igaz is volt. Mindehhez hozzátehetjük: Karádi művének felekezeti polemizáló jellege az aktuálpolitikától függetlenül sem tetszett a felvilágosult, széleskörű filozófiai tájékozottságú püspöknek.[38] Az előbbi vádpontok között szerepelt ugyanis az, hogy Körmöczi két vallásról tanít: „egyik, melyet hiszen, a másik, melyet vall”, azaz kétvallású, vagy igazán vallástalan. Védelmében, és más írásaiban, azonban előadja, hogy arról van szó, hogy a religio külsője, a status vagy eklézsia vallása és belsője, a szív vallása között különbséget kell tenni, mert a vallás köntöse nem maga a vallás. A külső, az eklézsia vallásának vannak külső formái, dogmái, míg ennél fontosabb a belső vallás, ahol az érzés a lényeges. „Tehát a vallás felett való veszekedéseket, ez vagy amaz tanítási módja ellen tett ellenvetéseket ne tekintsd úgy, mint a belső vallást illetőket” – írja Körmöczi. Így tehát a püspök olvasói kontextusában pontosan azok a helyek voltak szándékosan, meggyőződésesen leépítve, amelyeken Karádi műve leginkább létre akart jönni. Ennek megfelelően inkább egyház- és irodalomtörténeti értékben használhatta a szöveget, bár a nonadorantizmust racionális unitárius tannak gondolta, így akár az ún. külső vallás dolgában is találkozhatott Karádival. Olvasásáról nem ad egyértelmű képet az általa elkészített igen részletes, mintegy 11 oldalnyi „Index rerum memorabilium in hoc opere Kárádii contentarum” sem. Ehhez előbb el kellett végeznie a lapszámozást is, mivel eddig csak a fejezetek számai szerepeltek az élőfejben. Tárgymutatójába leggyakrabban a kötet címke szerepű margináliáit vette fel, azzal a lapszámmal, ahol azok találhatók. Hogy mégsem egyszerű listázott margináliamutatóról van szó, azt jól láttatják az olyan tételek, amik a szöveg kisebb-nagyobb egységeinek címéből, tételmondataiból transzformálva kerültek be. Vannak azonban olyan teljesen egyedi tételei is, ahol a kéziratban semmi jelzés nincs, mint például „Gergely papa Romaban az egyik Clastrom halastoját meg halásztotta, és 100000 apro gyermekek koponyait szedték ki p. 77 a Pápások tehát Nicolaitak ebben 77”. A nicolaitaság máig vitatott – a Jelenések exegézisében rendkívül fontos – kérdése érdekes lehetett Körmöczi számára is, még az N-nél és az U-nál is felveszi a „Nicolaitarum vitium”-ot. Itt feltétlenül egy hosszabb szövegegység önálló átolvasását látjuk, mint azoknál a helyeknél is, ahol találatként több oldalnyi szöveget jelöl ki. A filozófus érzékenységével veszi észre a szöveg egyetlen Arisztotelészt és Platont is tárgyaló részletét, ezt önállóan a „Trinitatis explicatio” tételben foglalja össze, a kéziraton itt csak „Arisztoteles 8 phisicorum” marginália szerepel. Nem találunk azonban polémia vagy vita címszót, ami a fentiek alapján nem is meglepő. Elkészült indexét számozatlanul a kötet végébe fűzette, ezzel is megsegítve a szöveghez való gyors és könnyű hozzáférést. A possessorok fölé pedig a következőket írta: „Bod Peter Magyar Athenassába lásd ezen munkárol a Tudosittást sub Kárádi Pál p. 130. 131.”, jelezve e munka olvasójának, hogy a historia litteraria területére lépett. Bod Péter írói lexikonának hivatkozott szócikkét nem csupán fent közölt rendelkezésének postscriptumában használta fel szinte szó szerint,[39] hiszen főszövegében sem tud többet. A Bodhoz küldött érdeklődő holmi keveset talál erről a munkáról, lényegében csak regisztrálva van. Annál hosszabban és pontosabban olvashat viszont Karádinak a már fentebb is emlegetett leveléről. Úgy vélem, hogy Karádi Pálnak ezt a Bod Péternél megrajzolt literátori arcát akarta Körmöczi János szövegileg megteremteni akkor, amikor az addig csak hírből ismert Apokalipszis-kommentárt kezében tartva saját másolatában fűzi a kötet végére (604–613) Karádinak ezt a levelét is. Ezzel mintegy előállítva a Karádi-corpust, „Karádi-kódexet”, melynek használatát az általa elkészített lapszámozás és index teszi könnyebbé.

(Itt egy talán elnézhető digressio következik:) Körmöczi János könnyen hozzáférhetett e sokat emlegetett levélhez, hisz ekkor már jónéhány másolata létezett. A Karádi-szócikk írásakor Bod Péter kezében is ott volt a szöveg, hisz annak szarkasztikus kezdését és zárását szó szerint idézi is. Kénosi Tőzsér János egyháztörténetében azt is elmondja, hogy eredetije éppen Bod Péter segítségével jutott el hozzá.[40] De ez már jóval korábban történhetett, hiszen az 1753-ban elkészült    Bibliotheca Scriptorum Transylvano Unitariorum című munkájában[41] már láthatóan úgy írja le ezt a dokumentumot, hogy a kezében van. Azt rögzíthetjük tehát, hogy 1753-ban – sőt, valamivel korábban, már az adatgyűjtés fázisában – valamiféle tudományos adatközlés történt. És miért ne gondolhatnánk azt is, hogy ez egy kölcsönös, legalább alkalmi, tudományos munkakapcsolat lehetett? Valószínűleg így magyarázható Bod Péter Heltai Gáspár unitáriussá válásával kapcsolatos álláspont-változtatása is.[42] Bod A szent bibliának históriája első, 1748-as kiadásában ugyanis a bibliafordítás bemutatása előtt mintegy 1,5 oldalban[43] mindenképp a háromságosok között tartja Heltait, még akkor is, vagy éppen azért (!), ha „Ugy tartják sokan, hogy ebben az Istenhez való buzgóságában meg nem maradott, hanem el-hajlott a’ Szent Háromság tagadókhoz.” Heltai ugyanis „a’ Kolo’svári Szent Háromságban lévő Egy Istent valló Gyülekezet” papjaként „sok ideig serényen és Szívesen hartzolt a’ Szent Háromság tagadók ellen.” Bod Péter előtt Heltai vallásváltoztatása ugyan „nem elég világos”, és hát az 1565-ös szentíráskiadás magyarázatai sem antitrinitárius szelleműek, bizonyítja két példával. Az ezt követő évek unitárius progressziójáról azonban mélyen hallgat, és Heltait még háromságosként imígyen törli gyorsan az élők sorából: „Mikor ezeket írta, akkor vallotta a’ Szent Háromságot az Egységben; ez után pedig nem sok Esztendö múlva meg-hólt, igen elöregedvén.” 1756-ban, a második kiadásban már kihúzza az „Ugy tartják sokan”-t, és tényként, nem vélekedésként közli az áttérést. Kétkedő megjegyzését is kihagyja, már „elég világos előtte”, hogy „de osztán 1570-dik Esztendőben hogy a’ Kolo’svári Plébánusságban inkáb meg-maradhatna a’ Blándráta és Dávid Ferentz pártjokra állott.” Az első kiadás Heltaival kapcsolatos állításaival Kénosi az 1754-ben készült De Typographiis et Typographis Unitariorum in Transylvania című munkájában már világos argumentumokkal leszámol: természetszerűleg nem lehetnek antitrinitáriusok Heltai magyarázatai, hisz 1568-ig trinitárius volt; másrészt Bod nem olvasta Heltai kései kiadványainak előszavait, egyébként „non dubitaret in Casparis Helti reformatione.”[44] Bizonyító erejű ebben a vonatkozásban Kénosi szerint a gyulafehérvári 1568-as hitvita anyagának kinyomtatása.[45] Heltai ugyanis kinyomtatta ezt még ugyanezen évben (RMNy 256), amikor még háromsághívő. Majd ugyanezt a vitaanyagot új előszóval 1570-ben is kiadja (RMNy 287), és ebben világosan megvallja az egész közösség előtt, hogy

„Isten szent, győzhetetlen, a próféták és apostolok írására alapozott igazságának ismerem el azon férfiak tudományát, kiket én a vitatkozás első kiadásában újítók címével illettem (mert ostoba elvakultságomban nem átallottam őket eretnekeknek és istenkáromlóknak nevezni). […] És teljes szívemből mondok hálát nektek is, Isten kedves emberei, nékem szerelmes atyámfiai, kiváltképpen neked, Giorgio Biandrata doktor és neked, Dávid Ferenc…”[46]

A fő argumentum tehát az 1570-es kiadás új előszava. Nem nehéz felfedeznünk Bod későbbi szövegének forrásvidékét itt, hisz számára is meggyőzőnek kellett lennie ennek a Heltai szájából elhangzó előszónak, akkor is, ha itt nem nevezi meg a nyomtatványt. 1766-ban a Magyar Athenasban azonban már ezt is megteszi.[47] Az sem lehet teljesen véletlen, hogy éppen Blandrata és Dávid Ferenc pártjáról beszél, hisz az előszóban Heltai is külön mond köszönetet nekik. Elég bizonyosan kijelenthetjük tehát, hogy Kénosi adata írta át kénytelen-kelletlen Bod Péter könyvének második kiadását, amit a fennálló kapcsolat és a kronológia is valószínűsít.

Kötetünk utolsó alakítója Boros György volt. Észrevételeiről egy teljes lapnyi bejegyzésében tudósít (2). Karádi művének két másolata az ő kezében találkozott először 1887-ben, amikor a kollégium könyvtárosaként (1882–1889) is működött. Szabó Károly „Kanyaró Ferencznek kérte volt le két hónapra a muzeumtól” a budapesti példányt, és ekkor nézte össze azokat Boros. Nem túlzottan alaposan tette ezt, hisz véleménye szerint „egyenlő jó példányok”, mindkét másolatban vannak szókihagyások, cserék, talán több Kovásznainál. Ekkor egészítette ki az unitáriusok kötetének rongálódott, hiányzó részeit is. Bemásolta a teljesen hiányzó első levelet a címlappal az üresen hagyott 9–10. lapra, és a kötet utolsó, erősen rongált lapján is pótolta a szöveget (594). Kovásznai Péter záró bejegyzése után átvezette ide Papolci Györgyét is. A kötet gerincére ráírta a címlapról beszerzett új adatot: 1580.

Kötetünk szikár leírása tehát ma ez: pag. 2 + [6 vacua] + 586 + [8 vacua] + 10; 318 ×270 mm; egy kéz írása; bőrkötés, jó állapotban.

A margó(já)ra

Csiki István az általa készített címlapon Karádi szövegéhez használati útmutatót is mellékel, így lehetőséget ad arra, hogy a produkció mellett a recepcióról is még néhány megállapítást tegyünk. Tehát a modernizált szöveg:

Az Szent János Mennyei jelenésekről való látásának magyarázása,

melyet írt T[isztelendő] T[udós] Kárádi Pál,

melyből is

minden Isten beszédének értelmesen való magyarázását előadni kívánó T[isztelendő] Tudós Tanító bőv értelmet vehet, és az hallgatóknak is kiadhat, ha hozzá nem teszen (a helyes értelmen kűvül), vagy el nem veszen valamit ez könyvnek prófétálásának beszédében, cap. 22,18.19 Nézvén erre: Phil 1,15: Némelyek pedig irigységnek és versengésnek általa, némelyek pedig jóakaratból is prédikálják a Krisztust. Azért 1Pét 4,11: Aki szól, szólja mint Istennek beszédét; aki szolgál, szolgáljon úgy, mint Istentől adatott ajándékok szerént, hogy mindenekben dücsőíttessék az Isten a Jézus Krisztus által, kinek dücsősége és birodalma van mind örökkön örökké . Amen.

                                                                              Steph[anus] Csiki mpropria

                                                                              minister arkosiensis

Csiki tehát anélkül, hogy ismerte volna Karádi művének a szerző által adott címét, ugyanazt a műfaji megjelölést használja a szövegre: magyarázat. A felhasználók a prédikátorok, akik Isten beszédének magyarázásához, exegéziséhez innen, Karádi magyarázatából meríthetnek gondolatokat. Segédkönyvként hasznosul tehát, a szöveg olvasója a pap, aki az általa létrehozott jelentéseket adja ki a prédikáció kommunikációs helyzetében a hallgatóknak, gyakran az együgyű kösségnek. Ebben az olvasási szituációban a prédikátor sokszor működik bíróként, legegyszerűbb esetben akkor, amikor Karádi több, helyes interpretációt is felkínál egy-egy textushoz. Csiki István is bizonyára így használhatta könyvét akkor, amikor benne hagyta 1741. február 5-i prédikációjának vázlatát, amelyet az alázatosságról tartott. A szöveg itt a néma olvasás terepe. No meg az aláhúzásoké, amelyek a használatba vett területekről beszélnek. A kolozsvári kéziratban láthatóan ilyenek a következő részek: a hét gyülekezethez írt levelek általában, az 5. pecsét vértanúinak panasza, az üdvösségről és a keresztviselésről szóló szinte traktátussá bővülő magyarázatok. Vannak azonban szűz szövegek is, talán csak elolvasták ezeket: a trombitáló angyalok, a csészék és csapások, a lovasok, de ezek között van Babilon pusztulásának képe is. Ez a látvány nem meglepő, a használók válogattak.

Karádi szövege azonban más felhasználói pozíciókat is mutat. Munkájának műfaja a címet látva valóban: magyarázat. Az interpretációt a prédikáció homiletikai egységeiben hajtja végre, időnként még ezeket fel is tüntetve: textus, propositio, divisio, magyarázat, tanulság, usus. Hogy ezeket a textustól textusig tartó részeket prédikációként kell olvasnunk, azt ő maga mondja a Jel 14,14–20 divisiójánál:

„De miert hogj it ket Angjal lattatik, azert ez praedicatiot ket reszre oztom enis, kikben mindeniknek az eo rendit eleois szamlalom.” (236v)

Így lesz ebből a szakaszból tehát két prédikáció: Jel 14,14–16 Az földnek az eles sarloual ualo megh aratasarol, és a Jel 14,17–20 Az szeoleo szedeo angialrol címmel. Ha a műfaj történeti címkéjét keressük, akkor a nagy ellenfélhez, Melius Juhász Péterhez is fordulhatunk, éppen. 1568-ban Váradon kiadott Apokalipszismagyarázatának címe ugyanis a következő: Az Szent Ianosnac tött ielenesnec igaz es iras szerint valo magyarazasa prédikatioc szerint a’ iambor bölcz es tudos emberec irasabol szereztetet Melius Peter által (RMNy 259). Itt Melius a fejezeteket conciokra osztja, a feliratok is: első, második concio, summát ad, majd jön a magyarázat. A dialektikus kifejtés után azonban majdnem teljesen hiányzik a tanulság és az usus, a prédikációnak az adhortatív elemei, amelyek Karádinál vannak. Tehát Karádi műve joggol nevezhető így: magyarázat prédikációk szerint.

Szerzőnk készülő szövegének recepciójára már jó előre reflektál. Két felhasználót lát maga előtt mindvégig: az olvasót és a hallgatót. A Jelenésekben lejegyzett látomások sorrendjének, egymáshoz való viszonyának tárgyalásakor így ír:

„Ezt azert szűksegh ertenunk, hogj ez latasnak rend tartasat megh tudgjuk, hogy ebben kűlomboz az prophetaktol. Ez az olvasoknak haznal teobet, hogj nem az halgatoknak.” (84v)

János látomásának nem ószövetségi jellege csak a hivatásos olvasóknak lehet érdekes és hasznos, a prédikáció hallgatóinak természetesen érdektelen. A három jajszó magyarázatánál pedig:

„Ezt erteni haznos mind az oluasoknak, mind az halgatoknak. Az oluasoknak, hogj tudgiak az Jayt mellyk tsapas ala rekezteni. Az halgatoknak pedig, hogj megh gondolliak Istennek bozzuallasat…” (175v).[48]

Az olvasók tehát ismét a hivatalos értelmezői közösséget jelölik, akiknek leginkább tudniuk kell, hogy pontosabban értsék az írást. A hallgatókra pedig oktató haszonként hat, amelyből Isten bosszúálló természetét nem csupán megismerik, hanem meg is gondolják. Ezen szereplők pontos meghatározását is adja a Jel 1,3 exegézisében, ahol éppen a Szentírás olvasásáról van szó: „Az oluasokra es az halgatokra, az az az tanitokra es az halgatokra.” (12v). A tanítóknak alább két csoportját is megnevezi: a papok és deákok; a hallgatók pedig tanulók. Egyszerre igyekszik tehát mindkét csoport elvárási horizontjának megfelelni. Kétfelé igyekszik beszélni, de valójában mégis csak egyfelé tud, hisz a hallgatók nem olvassák írását, csak az olvasók, a hivatásos értelmezők. Szövegét úgy készíti el, hogy tanulságok és hasznok mindig legyenek a magyarázatok nyomán, változó mennyiségben. Munkájának természetesen vannak üresen hagyott, amplifikálható helyei, de így is használható prédikációk. Az is elképzelhető, hogy a szöveghez a prédikátor csak a hangját, arcát kölcsönzi. Írásmagyarázatának ilyesfajta felhasználásra bátorítja is Karádi patrónusát, Bethlen Gergelyt. Elveszett Joel-kommentárjának dedicatiójában imígyen ír:

„és ha szintén egyébre nem lészen hasznos-is, még-is előtted egy egy concionként olvastatod, kiből minden jóra mennyi hasznot vehess tellyes életedben szépen meg kostolhatod.”[49]

A szöveg így létrejövő, manifesztálódott variánsairól persze nem lehet információnk, hisz csak a szövegkönyv van a kezünkben. Az itthon tanult, kevésbé tudós papok is így kész prédikációkat kaphattak a kezükhöz magyar nyelven. Bizonyosan nem a néma egyéni olvasás volt tehát a kötet használatának módja.

Összegzésül: Karádi szövegének eme élőszóbelisége hamarosan más olvasási szokásokon keresztül másként mutatkozott, s mint fentebb láttuk, felhasználása szakkönyvként, írói portréként majd tudományos vizsgálódás tárgyaként történt.

PÉTER F. TÓTH

A la marge du codex Karádi inconnu (?)

L’étude présente la copie conservée dans les Archives Collectives de l’Église Unitarienne de Transylvanie, à Kolozsvár, des commentaires d’Apocalypse, rédigés en 1580, par l’évêque antitrinitarien, Pál Karádi. La plus grande valeur du volume consiste dans le fait que ce texte de grande importance de l’antitrinitarisme radical ne parvient jusqu’à nos jours qu’en deux copies. Le présent exemple était également connu dans la littérature spéciale, mais on l’avait cru perdu. En 1913, István Borbély, historien de littérature unitarien avait comparé les deux copies, celle de Kolozsvár et celle de Budapest encore existantes, pour gagner des arguments filologiques à une discussion en cours, au sujet de la paternité de la comédie Balassi (RMNy 260). De l’exemplaire de Kolozsvár, lui aussi avait déjà constaté que c’est une copie écrite par Péter Kovásznai, exécutée entre le mois de mai 1641 et le mois d’avril de l645. Par la comparaison présente il est visible que Kovásznai ne conserve aussi strictement la source du texte que le copiste de l’exemplaire de Budapest, György Papolci; Kovásznai pousse l’écrit de ton passionel de Karádi vers le langage usuel de la théologie dogmatique du 17^e siècle. L’ouvrage de Kovásznai avait parcouru un itinéraire facile à suivre, les étapes en sont registrés par les notes du volume. D’abord, on le trouve parmi les livres de Benedek Árkosi Veres, puis il arrive à Samuel Szentmártoni, après lui, István Nagyajtai Csiki le possède en 1743. Le prêtre de Árkos procède des réparations au volume, alors un peu déjá fripé. Le propriétaire suivant est le père de Máté Elek Vargyasi, plus tard lui-même. C’est toujours lui qui offre le volume en 1822 au Collège Unitarien de Kolozsvár. L’évêque János Körmöczi, changeant l’intention du donateur, remet l’ouvrage au lieu de la bibliothèque du Collège, dans celle de l’évêché. Des points de vues politiques actuels, considérait-il dangereux la remise d’un ouvrage tellement polémique à la dispoition des étudiants. Les guerres de mots dogmatiques, hors l’essentiel de la religion, l’évêque d’esprit ouvert les avait jugées à éviter. Pour faciliter un accès rapide, Körmöczi avait fait rédiger un index au texte et il a fait insérer à la fin du volume le fameux épître de Karádi, adressé à la communauté de Kolozsvár en 1579, en sa propre copie. C’est ainsi, que s’est formé le corps Karádi, ’le codex Karádi’, qui présente textuellement le visage de Pál Karádi, esquissé par Péter Bod dans son ’Magyar Athenas’. Le commentaire de l’Apocalypse, évidemment n’était pas toujours interprété dans le domaine de l’histoire littéraire. Le texte de la page de titre, préparé par István Csiki au volume, le désigne comme texte utile aux préparatifs des prédicateurs. Vu le grand nombre des éléments adhortatifs, il est probable que Karádi avait rédigé ses textes non seulement à la lecture muette et individuelle, mais il avait eu sous ses yeux, également ses auditeurs.