Kovách Zoltán: Az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár története a 11. századtól 1820-ig. Kiegészítette, a válogatott bibliográfiát összeállította és közreadja: Szepesi Zsuzsanna. Kiad.: Seebergi Sasváry Zoltán. Bp. 2006. Aula Kiadó Kft. 104 l.
Szokatlan, de örvendetes dolog, hogy egy könyvtártörténeti munka, amelynek törzse egy 1964-ben az ELTE Könyvtárosi Tanszékén benyújtott szakdolgozat, magánkiadásban megjelenik. A kötet azonban nem csak hommage a 25 éve elhunyt szerző, a papi hivatását és „könyvtárőri” feladatát fáradhatatlan, mindenre figyelő szorgalommal ellátó Kovách Zoltán előtt, hanem hézagpótló munkát is ad közre.
A már Géza fejedelem alatt központi funkciókat betöltő, majd Szent István által szervezetileg is megalapított esztergomi főegyház könyvgyűjteményeinek története ugyanis monográfikusan mindmáig nem készült el. A most megjelent kis kötet fontos előmunkálat ehhez a megadott korszakban, minthogy Kovách Zoltán a dolgozatot élete végéig kéziratos cédulákra írt pótlásokkal látta el, amelyet Szepesi Zsuzsa a megfelelő helyre szöveges formában beiktatott és 2006-ig terjedő bibliográfiai kiegészítésekkel látott el. A könyvtár történetének középkori szakasza, amely a város 1543-al kezdődő török uralmáig terjed, természetesen osztozik a magyar medievisztika „crux”-ával: kevés a fennmaradt forrás. Egy könyvtár történetében ez kettős hiányt is jelent: az intézményre vonatkozó iratanyag hiányát, és az egykori állomány megsemmisülését. Az intézményi keretek kialakulása egybeesik a magyar egyház történetével. Az egyházmegyék központjában kialakuló káptalanok gondoskodtak az utánpótlás neveléséről, ami az írásbeliség és a klerikális műveltség továbbadását jelentette. Ez kezdetben mester és tanítvány személyes kapcsolatából állt, majd kialakult a szervezett iskolai oktatás, amely a 11. századi Esztergomban már minden bizonnyal megvolt és töretlenül működött a 16. század derekáig. Oktatókról, lector- és cantor-kanonoki megbízásokról a 12. század elejétől kezdve van tudomásunk. Az iskola és az oktatók műveltségi szintjének biztosítása elképzelhetetlen valamiféle könyv- (kódex-)gyűjtemény nélkül, amelyeket a káptalan valamelyik helyiségében tartottak. Lehetséges, hogy az itt, de mindenképpen valamelyik magyarországi káptalani iskolában folyó tanulmányoknak egyetlen kézirat-emléke a 12. század elején készült és használt ún. Esztergomi iskoláskönyv, amelyben, feltehetőleg még ugyanebben a században, feljegyezték első nyolc Árpád-házi királyunk temetkezési helyét, az 1141-ben meghalt Vak Béláét már nem. A kódex a függelékben közölt kézirat-repertóriumban ez az első tétel.
Kovách Zoltán sorraveszi mindazt az adatot, ami a káptalan tagjainak könyveit gyarapíthatta. Így a kanonokok külföldi egyetemjárását, amelynek eredményeként pl. László mester 1277-ben húsz kódexszel rendelkezett. Jelentős mérföldkő volt az esztergomi papság művelődésének emelésében a Budai János barsi főesperes által a 14. század a szegény, de tehetséges növendékek képzésére tett alapítvány, a Collegium Christi, amely az egész középkor folyamán működött. Az alapítvány jelentős könyvtárral is rendelkezett, amelynek bel- és külföldön fennmaradt köteteit Körmendy Kinga vette számba. A Collegium egyik Bécsben fennmradt kódexe (Österreichische Nationalbibliothek, Cod. 1215) a társulás scriptoriumában is készült.
Vitéz János érsekségével (1465) Esztergom a magyar reneszánsz műveltségnek, Buda mellett, a legfontosabb központjává válik. Az érsek másolóműhelyében Regiomontanus tanúsága szerint harminc scriptor dolgozott. A scriptorium számára mintakönyveket is be kellett szerezni, Kovách szerint ilyen minta-kódexet képvisel a liège-maastrichti egyházmegyéhez tartozó bencés kolostorban készült evangelistarium (a kódex-jegyzék 17. tétele). A Mátyás elleni összeesküvéssel vádolt Vitéz könyvtára azonban nem maradt Esztergomban, bekerült a Corvina-könyvtárba és osztozott annak sorsában. Az esztergomi Bibliotékában csak egy töredékes kézirat és egy ősnyomtatvány maradt Vitéz könyvtárából. A másik nagy esztergomi reneszánsz egyházfejedelem, Bakócz Tamás emlékét őrzi az ún. Bakócz-graduále, az a kétkötetes óriáskódex, amelyet Oláh Miklós 1555-ben ajándékozott az akkor már a török elől elmenekült és Nagyszombatban helyet kapott esztergomi egyháznak. A kódex történetével hosszasan foglalkozik Kovách Zoltán. Bakócz utóda, a mohácsi csatában elesett Szalkai László érsek sárospataki iskolai tanulmányairól ad képet az a kis kódex, amelyet ma is őriz a Bibliotéka (a jegyzék 7. tétele). Mi sem jellemzőbb a Mohács előtti könyvanyag pusztulására, mint hogy ezzel, a Szalkai-kódexszel és a csak esetlegesen Esztergomban készült Bakócz-graduáléval együtt is csak három olyan kézirat akad a 45 tételt felsoroló kódexállományban (kettőnek azóta nyomaveszett), amely eredetileg a könyvtár középkori állományához tartozott.
Esztergom eleste (1543) után a könyvtár Pozsonyba, majd Nagyszombatba való menekítésével kezdődő és a visszatelepülésig (1820) tartó történetével a kötet második része foglalkozik. Ez már Kovách Zoltán önálló kutatásai alapján készült, míg az első rész jobbára csak a vonatkozó irodalmat foglalta össze. A könyvtár felállítására csak Oláh Miklós érseksége alatt (1554–1568) került sor. Bár kívüle még két jeles könyvgyűjtő egyházi méltóság (Telegdi Mikós esztergomi adminisztrátor és Mosóczy Zakariás nyitrai püspök) élt időlegesen és hagyatkozott Nagyszombatban, tekintélyes könyvgyűjteményüket azonban egyikük sem hagyta a káptalani könyvtárra. A fordulat Forgách Ferenc érsek (1607–1615) regnálása alatt következett be, amikor is a tartományi zsinat határozata alapján az egyházmegye elhunyt püspökeinek és kanonokjainak könyveit a káptalan könyvtárának kellett átadni. A rendelkezés végrehajtása azonban nem volt hiánymentes, bár a könyvtár állománya a 17. század elején mintegy 1000 kötetre növekedett. Nemzetközi könyvtörténeti jelentőséggel bírt Lippai György érsek 1642-es cselekedete, amikor is megvásárolta az 1681 kötetet kitevő Fugger-könyvtárat a Bibliotéka számára. Ezzel az állományrésszel Paul Lehmann 20. századi jeles német könyvtörténész magyarországi kutatásai során részletesen foglalkozott, 1956-ban publikált eredményeit Kovách Zoltán összefoglalásában ismerhetjük meg. Kovách érdeme volt a Szelepchényi György érsek által 1674-ben és 76-ban megrendelt, Hunger János Henrik által elkészített, addig ismeretlen katalógusok verifikálása. Először a szakkatalógus, majd az alfabetikus katalógus készült el, melyek rendszerét és címleírási gyakorlatát a kötet részletesen bemutatja. Az így feltárt Bibliotheca vetus már 3000 kötetből állt.
A 18. században az érsekprímások egyre inkább berendezkedtek Pozsonyban, 1781-re elkészült a primási palota saját könyvtárral és pompás könyvtárteremmel. Ekkorra már Klimó György pécsi püspök nyilvánossá tette saját tudós könyvtárát, Batthyány Ignác Gyulafehérváron, Esterházy Károly Egerben követte példáját. Pray György, aki a jezsuita rend feloszlatása után Batthyány József esztergomi biboros-érsek szolgálatába állt, szorgalmazta mindkét könyvtár, az érseki és a káptalani reformját és nyilvánossá tételét, de a kötetben részletesen ismertetett javaslatai nem valósultak meg.
Az 1802-es országgyűlés már szorgalmazta a könyvtár és az érsekség Esztergomba való viszszaköltözését, de ez a napoleoni háborúk fenyegetettsége miatt még egy ideig nem valósulhatott meg. A két könyvtár visszaköltözése és egyesítése 1821-ben fejeződött be. Ezzel új fejezett kezdődhetett az intézmény történetében.
Meg kell még emlékeznünk a kódexállománynak már többször említett a 47–58. lapokon álló listájával, amely a proveniencia szerint csoportosítja a kéziratokat. Ez természetesen nem leíró katalógus, inkább csak repertórium, a további kutatáshoz azonban nélkülözhetetlen segédlet, amennyiben minden darab esetében feltünteti a rá vonatkozó teljes irodalmat. A kötetet kiadó Szepesi Zsuzsanna munkáját dicséri nemcsak Kovách Zoltán és saját kiegészítéseinek beiktatása, hanem az esztergomi Bibliotékára és annak egyes darabjaira vonatkozó bibliográfia, valamint Kovách Zoltán nyomtatásban megjelent műveinek összeállítása is. A rendkívül jó minőségű színes táblákat Mudrák Attila készítette.
Vizkelety András
szemle
Bél Mátyás kéziratai a pozsonyi evangélikus líceum könyvtárában (Katalógus) – Catalogus manuscriptorum Matthiae Bél, quae in bibliotheca Lycei Evangelici Posoniensis asservantur. Összeállította Tóth Gergely. Bp., OSzK – Gondolat Kiadó, 2006. XXX, 159 l. /Nemzeti Téka/
Bél Mátyás életpályájának, tudósi működésének alaposabb megismeréséhez szolgáltat fontos adatokat a „Nemzeti Téka” újabb kötete. Tóth Gergely katalógusa a jeles 18. századi tudós kézirati hagyatékának a pozsonyi líceum könyvtárában található részét tárja fel.
Bél Mátyás kéziratai a tudós halála után több helyre kerültek. Első ízben Szelestei N. László vállalkozott arra, hogy elvégzi a hagyaték számbavételét. Az 1984-ben, Bél születésének háromszázadik évfordulóján megjelent katalógus a fontosabb lelőhelyek anyagát dolgozza fel, úgymint az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár, az Országos Levéltár, a Ráday Gyűjtemény és az Országos Széchényi Könyvtár. Pusztán technikai okokból hiányzik azonban a pozsonyi líceum anyagának számbavétele: ezt az intézmény felújítási munkálatai miatt nem tudta elvégezni Szelestei. Annyit tudott tenni, hogy katalógusának függelékében tájékoztatóul felsorolta, hogy az eddigi Bél-szakirodalom mely könyvtári jellegű kéziratokat említi a pozsonyi könyvtárból. A katalógus előszavában Szelestei megemlít néhány más olyan gyűjteményt is, amely a szakirodalom tanúsága szerint őriz Bél-kéziratokat (Österreichische Nationalbibliothek, Evangélikus Országos Levéltár, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kézirattára és más, többnyire Szlovákia területén található evangélikus gyülekezetek), ezek feldolgozására azonban gyakorlati okok miatt nem vállalkozott.
Az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa által összeállított katalógus valódi hiánypótló munka és több szempontból is figyelemre méltó: a pozsonyi anyag feltárásával egyrészt megközelítőleg teljessé teszi a tudós kézirati hagyatékának feldolgozását, másrészt igen alapos: az egyes tételek leírása a szokásosnál részletezőbb és e tekintetben meghaladja a szabványos katalógus-formát, ami lehetővé teszi a magyar kutató számára, hogy a Pozsonyba való kiutazás előtt alaposabban tájékozódjon az egyes kéziratok tartalmáról. A pozsonyi líceumban őrzött és újonnan feltárt kéziratok fontos adalékokkal szolgálnak továbbá Bél Mátyás munkamódszereinek, egy-egy műve keletkezéstörténetének, a tudós olvasottságának, érdeklődési körének megismeréséhez, sőt képet adnak Bél pedagógusi, illetve líceumi rektori munkájáról.
Amint az Tóth Gergely bevezetőjéből kiderül, a pozsonyi líceumban található anyagot, néhány kézirattól eltekintve, feltehetőleg maga a tudós gyűjtötte össze és hagyományozta az intézményre: erre lehet következtetni a kéziratanyag feltűnően homogén voltából – szinte kizárólag befejezett, kinyomtatott munkák fogalmazványait, munkapéldányait tartalmazza, ami tudatos rendezésre, válogatásra utal. Nyilván arról van szó, hogy mivel a kéziratos munkák nyomtatásban megjelentek, a kéziratok feleslegessé váltak Bél számára, így a könyvtárra hagyományozta őket.
A líceumi könyvtár kézirataiban való eligazodást jelen pillanatban egyedül Schrödl József autográf katalógusa segíti. A katalógus hiányosságai, felületessége miatt viszont szükség volt az anyag újbóli pontosabb számbavételére, a kéziratok tartalmának pontos felderítésére, a kéziratok egymáshoz való viszonyának megállapítására.
Mint fentebb már említettük, a Tóth Gergely által feldolgozott kéziratok jelentős részét a tudós nyomtatásban is megjelent műveinek kéziratai teszik ki. A pozsonyi anyagban találhatók például a Notitia Hungariae novae historico geographica című munkának a kéziratai. Ezek a nyomtatásban megjelent első négy kötet vármegyeleírásainak a fogalmazványai, illetve az ezekhez kapcsolódó adalékok. Az anyag több szempontból is figyelemre méltó. Mint ismeretes, Bél nem egyedül dolgozta fel az ország földrajzi, politikai és társadalmi viszonyait, hanem bizonyos személyeket adatgyűjtéssel bízott meg. A leírásokhoz kapcsolódó kiegészítésekből megismerhetők az adatokat közlő munkatársak, illetve a máshonnan már ismertek esetében az, hogy milyen adatokkal járultak hozzá a készülő leírásokhoz. Sok esetben a munkatárs személye ismeretlen, ami további kutatást igényel.
Több olyan Bél-fogalmazvány is található a kéziratok között, amelyben nincsenek javítások vagy kiegészítések, így közvetlenül megismerhetők belőlük a tudósnak a leírással kapcsolatos elképzelései, illetve Bél stílusa. A pozsonyi tudós a kézirat vagy egy-egy nagyobb egység elején és végén általában jelöli a munka elkezdésének, illetve befejezésének időpontját, ami rávilágít egyrészt Bél „munkatempójára”, írói szokásaira, másrészt e dátumok egyben hasznos életrajzi adatok is.
A vármegyeleírásokkal kapcsolatos kéziratok további adalékokkal is szolgálnak: mint kiderült, Bél Mátyás több, a leírások ügyében kapott levelet a kéziratok vonatkozó helyére illesztett be, ami korábban elkerülte a kutatók figyelmét.
A líceumi anyagban találhatók a Hungariae antiquae et novae prodromusnak, azaz annak az 1723-ban Nürnbergben megjelent munkának a kéziratai, amelyben Bél felvázolja a Notitia feladatait. Közli benne a mű tervezett nagyobb fejezeteinek címét, alattuk pedig egy rövid tartalmi összefoglalót készít. A kidolgozottabb részeket szemelvényül elhelyezi a munkában, így például Szepes vármegye leírását. A Prodromusból kiderül, hogy Bél terve volt a régi Magyarország megismertetése is (Notitia Hungaria antiquae). Ez azonban csak terv maradt, az elkészült szövegek sohasem jelentek meg, viszont mutatványkötetében több kidolgozott részlet is megjelent belőle. A líceumi könyvtárban fellelhetők a Notitia Hungaria antiquae kéziratai is.
Ugyancsak a líceumi anyagban találhatók Bél Mátyás főként oktatási célokra szánt kisebb műveinek kéziratai. Jelentős számú vázlat, fogalmazvány maradt fenn a Grammatica Latina, a Rethorices veteris et novae praecepta és az Institutiones linguae Germanicae című tankönyvekkel kapcsolatban. Fennmaradtak továbbá Bél De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio című munkájának jegyzetei, valamint annak a füzetnek a kéziratai, amelyben Bél egy, a magyar nyelv történetéről szóló könyv tervét mutatja be.
A fent felsorolt művek kéziratainak vizsgálata számos hasznos adalékkal szolgál. Az Exertitatio kézirataiból például kirajzolódik a mű munkafolyamata, így például az is, hogy Bél kezdetben egészen máshogy képzelte el annak felépítését. Ugyanebben a kéziratcsomóban megtalálható Bél két levélfogalmazványa tudóstársához, Otrokocsi Fóris Ferenchez. A levelek arról tanúskodnak, hogy az Exertitatióval kapcsolatban Bél kikérte a témában jártas Otrokocsi véleményét. Kiderül tehát, hogy Bél Mátyás felvette a kapcsolatot tudóstársával, bár együttműködésük Otrokocsi halála miatt nem mélyülhetett el.
A líceum könyvtára néhány olyan kéziratot is őriz, amelyek Bél meg nem valósult könyvterveiről tanúskodnak. A „Grammatica Latina Slavice reddita” szlovák nyelvű latin nyelvtankönyv lett volna, ám csak hat oldal készült el belőle. A cseh helyesírásról szólt volna az „Ortographiae Bohemicae sciagraphia”. A „Historiae Linguae Hungaricae Libri II” című munka szintén nem készült el. Bél ebbe a műbe szánhatta a szintén az anyagban található magyar–héber, kisebb részben magyar–arab, vagy magyar–héber–arab szójegyzéket.
A gyűjtemény fontos részét képezi Bél Mátyás levelezése. A katalógus tartalmazza annak az öt, eddig még ismeretlen levélnek az adatait, amelyeket kéziratok részeként vagy a kéziratokba kötve helyeztek el a könyvtárban, és amelyek valószínűleg emiatt kerülhették el mostanáig a kutatók figyelmét. Ide tartozik az a fentebb már említett két levél, pontosabban annak piszkozata, amelyet tudós társához, Otrokocsi Fóris Ferenchez írt Bél. Nagy jelentőséggel bír továbbá az a levél, amelyet Bél 1732-ben írt, minden bizonnyal a Helytartótanácsnak. A levél egy része a „Sciagraphia Operis Geographico-Historici de Hungaria”, egy szakszerűen összeállított jelentés a hivatal számára, amely arról számol be, hogy hogyan áll a Notitia egyes vármegyeleírásainak ügye, hogyan halad azok vármegyei és kancelláriai cenzúrája, illetve hogy elkészült-e már az adott leíráshoz a megyetérkép. A levél, amely csak töredékes formában maradt fenn, számos értékes adalékkal szolgál a Notitia keletkezéstörténetéhez. Amellett, hogy általa könnyebbé válhat a kéziratban maradt leírások azonosítása és datálása, fontos dokumentum a magyar kartográfia-történet szempontjából, mivel Bél minden esetben említést tesz a megyetérkép készítésének pillanatnyi helyzetéről.
Bél Mátyás azok számára, akiket adatgyűjtéssel bízott meg egy adott megyében, legtöbb esetben elkészített egy kérdőívet, amely megszabta az illetőnek, hogy milyen adatokat jegyezzen fel. Ez tette lehetővé számára, hogy szisztematikusan, egységes szempontrendszer alapján dolgozhassa fel a magyarországi viszonyokat. Ilyen természetű kérdőív a „Sciagraphia describendi Inclycti Comitatus Nagy-Hont” című kézirat is, amely Nagyhont vármegye leírásához ad segédletet egy ismeretlen személynek. A „Sciagraphia” azért érdekes, mert tükrözi Bélnek a vármegyeleírások szerkezetéről való, ekkorra már kiforrott elképzeléseit. Megmutatja továbbá, milyen sokrétű és gazdag anyagot kívánt Bél felhalmozni egy-egy leírásban.
Szintén a pozsonyi anyaghoz tartozik az a jegyzék, amely Bél Mátyás könyveit sorolja fel. Korabeli, igen jó minőségű kéziratos könyvjegyzékről van szó, amely valószínűleg közvetlenül a tudós halála után készült. Az inventárium egyrészt lehetővé teszi a könyvállomány szinte száz százalékos beazonosítását, másrészt megtudható belőle, hogy a pozsonyi tudós miből, milyen anyagból dolgozott, mi állt a rendelkezésére a különböző tárgyú – történeti, nyelvészeti – kutatásai során. Emellett a jegyzék első rendű forrás Bél olvasottságának, érdeklődési területeinek megismeréséhez.
Bél líceumi rektori munkájáról tanúskodik a kéziratok néhány darabja. Ide tartozik a tudós 1714. évi szabályzat-tervezete a líceum számára; a líceum anyakönyve; a tanárok heti munkájának, illetve a hetenkénti tanári értekezleteknek a jegyzőkönyve. A hetenkénti tanácskozásokról készült Bél-féle jegyzőkönyvek szintén kiváló adalékok a líceum egykori hétköznapjainak ismeretéhez.
Tóth Gergely a katalógus összeállításánál figyelembe vette azt a tényt, hogy a líceumi kéziratok jelentős részét a tudós nyomtatásban is megjelent műveinek a piszkozatai teszik ki – ezért esetükben főleg a munkafolyamatban betöltött szerepük, készítőjük személye, a bennük található bejegyzések, valamint datálásuk bír fontossággal. Az egyes tételek részletesen kitérnek a kézirat tartalmára, keletkezési idejére, más kéziratokhoz való viszonyára, a benne lévő javításokra.
A függelékben több fontos kézirat (újonnan talált levelek, a „Nagyhont vármegyéhez” írt Bél-féle kérdőív, Bél könyvtárának inventáriuma) eredeti szöveggel közölve, teljes terjedelemben olvasható. A katalógushoz a helynév- és személynévmutatón kívül egy olyan index is tartozik, amely jelöli, hogy Bél Mátyás mely műveivel kapcsolatban maradtak fenn kéziratok a pozsonyi líceumi könyvtárban.
Magyar Krisztina
szemle
Régi Magyar Könyvtár III/XVIII. század. Magyarországi szerzők külföldön, nem magyar nyelven megjelent nyomtatványai. I. 1712–1760. Összeáll. Dörnyei Sándor és Szávuly Mária. Bp. 2005. OSzK, 357 l.
A „régi könyv” időhatárát – a külföldi példák nyomán – újabban nálunk is módosította a bibliográfiai kutatás. Szabó Károllyal ellentétben az 1711. év helyett a 18. század végéig, 1800-ig tolta ki, és ezt veszi ma már figyelembe a hazai könyvtörténet is. Szintén ezt a gyakorlatot követi az a kutatás, amely az Országos Széchényi Könyvtárban, a Régi Magyarországi Nyomtatványok Szerkesztőségében a magyarországi szerzők 1712 után, külföldön, idegen nyelven megjelent munkáit kívánja számba venni. Tekintettel arra, hogy a 18. század folyamán jelentősen megnőtt a könyvtermés, a jelen kötet csak az 1712–1760 közötti időszakban megjelent munkákat dolgozta fel. Igaz, hogy Petrik Géza a Magyarország bibliográfiája 1712–1860 című művében már számba vette az ezen időszakban, külföldön, idegen nyelven megjelent munkákat, de összeállítása ma már nagyon hiányosnak és kiegészítésre szorulónak látszott. A nagyszabású pótlások végrehajtását elősegítette az a körülmény, hogy a jórészt külföldi gyűjteményekben szétszórtan található idevágó könyvek nagy része megtalálható az internetre került könyvtári katalógusokban.
Az összeállítók az adott időközben megjelent könyvek nagy száma miatt két részben dolgozzák fel az anyagot, és a választóvonalat az 1760. évben húzták meg. Véleményük szerint ezt nem csak mennyiségi, hanem tematikai okok is indokolják: míg korábban a vallási jellegű irodalom, a század második felében a világi témájú könyvek voltak nagyobb számban. (Lehet, hogy ezt az ideiglenes előzetes vélekedést a későbbiek során némileg módosítani kell; főleg a század végén megnövekvő könyvtermés miatt a „felezés” nem biztos, hogy arányos lesz.)
Csak önálló kiadványok kerültek a kötetbe, noha e korszakban már kibontakozik a folyóiratirodalom is. E cikkek feldolgozása azonban sok nehézséggel járt volna, akárcsak a könyvrészleteké. Eltértek az összeállítás készítői attól a korábbi gyakorlattól, amely szerint míg a „Petrik-pótlások”-ban az időrendet, e kötetben a betűrendet választották a rendezés alapjául. A kötet használhatóságát elősegíti, hogy az összeállítók a munka elején közlik a rövidített művek/ folyóiratok/ könyvek jegyzékét, valamint az előforduló könyvtárak mutatóját. Az 1823 leírást tartalmazó bibliográfiai összeállítás az OSzK említett műhelyének eddigi bibliográfiáihoz hasonló pontos kutatómunka eredménye és méltón sorakozik a régi magyar nyomtatványok korábbi feldolgozásai közé.
(k.gy.)
szemle
Kapronczay Katalin: A magyar orvosi szaksajtó- és könyvkiadás a reformkorban és a neoabszolutizmus korában (1831–1867). Bp. 2004. OPKM.141 l.
A szaksajtó története egy kicsit mostoha gyermeke a sajtótörténetnek. Igaz, hogy maga a sajtótörténet is sokáig háttérbe szorult diszciplína volt, de míg ez utóbbinak sikerült kivívnia a maga tudománybeli emancipációját, a szaksajtó helye csaknem mindmáig vitatott maradt. Többnyire kiszorultak a szaklapok a sajtótörténeti összefoglalásokból, vagy csak éppen hogy említés történt róluk. A mellőzés indoka az volt, hogy e lapok jellege miatt inkább tartoznak az illető tudományág történetéhez, hiszen nem napi aktualitásokat, hanem valamely tudomány vagy szakma közleményeit, híreit tartalmazzák. De tudománytörténeti kútfőként sem méltatták gyakran figyelemre. Így mint korábban a teljes sajtótörténet, a szaksajtó is szinte mindmáig az interdiszciplinaritás jelszavával két szék között a pad alá esett.
Szerencse, hogy ma már felismerték, hogy a fenti meggondolások nem vezethetnek e lapműfaj történetének teljes kiiktatásához. Hiszen akár a sajtótörténet részeként, akár tudománytörténeti forrásként nem mellőzhető történeti feltárása. Kapronczay Katalin munkája bizonyítja, hogy a magyar orvosi szaksajtó és könyvkiadás kérdései mind sajtó-, mind könyv-, mind tudománytörténeti szempontból is igényt tarthat érdeklődésünkre.
A szerző az 1831–1867 közti időszak történetét dolgozta fel, azokat az évtizedeket, amikor megindultak az első magyar orvostudományi folyóiratok, és kezdetét vette az orvosi szakkönyvkiadás. Utal arra is, hogy már egy évtizeddel korábban, 1730-tól kezdve történetek kezdeményezések Fischer Dániel révén orvosi szakfolyóirat megjelentetésére, de sem az ő, sem a századforduló többi kezdeményezései nem valósultak meg jórészt az érdektelenség miatt. Rámutat a szerző arra is, hogy a szakfolyóirat hiányát a századfordulón és a 19. század első évtizedeiben azok az általános folyóiratok igyekeztek pótolni, amelyek gyakran közöltek orvosi cikkeket is, de gyakran még csak ismeretterjesztő céllal. Kivételt képezett a Tudományos Gyűjtemény és a Tudománytár, amelyek már szakcikkeknek is helyt adtak, míg 1831-ben megindulhatott az Orvosi Tár, az első magyar nyelvű önálló orvosi szakfolyóirat. Behatóan foglalkozik a szerző a lap fogadtatásával, szerepével a nyelvújító mozgalomban és mindenek előtt a magyar orvostudomány fejlődésében.
Az orvosi szakfolyóirat megszületése és kibontakozása mellett megismerteti a kötet az olvasót a reformkorban Magyar Tudományos Akadémia mellett létrehozott, orvostudománnyal foglalkozó tudományos társaságok tevékenységével és kiadványaival is, cáfolva ezzel is azokat a nézeteket, mintha az Akadémia elhanyagolta volna az orvosi természettudományokat a 19. században.
A kötet második fele a szabadságharc leverése utáni viszonyokat tárgyalja az orvostudományi szakirodalom szemszögéből. A Bach-korszakbeli általános szellemi visszaesést követően vázolja az Orvosi Tár elhallgatása utáni, egy darabig német nyelven megjelenő szaksajtó szerepét, amely szintén a magyar orvostudományi szakirodalom része.
A kiegyezés előtti évtizedben bekövetkezett enyhülést kihasználva újjáélednek a társaságok, és az Akadémia, majd 1857-ben a ma is élő Orvosi Hetilappal majd a Gyógyászat által új fórumot kapott a hazai orvostudomány, melyeket már ezen évtizedben több rövidéletű folyóirat követett.
Kapronczay Katalin könyve – amely az Országos Pedagógiai Könyvtár és a Múzeum kiadásában, Jáki László szerkesztésében jelent meg színvonalas összefoglalását adja a magyar orvosi szaksajtó- és könyvkiadás története első hőskorának.
Egyben bizonyságát nyújtja annak is, hogy a szaksajtó- és könyvkiadás története – különösen ezen a humán vonatkozású tudományágban – nemcsak beletartozik a sajtó- és tudomány történetébe, hanem számos korabeli – sőt jelenkori – aktualitásra és párhuzamosságra is rámutat.
Kókay György
szemle
A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektől napjainkig.Szilágyi Csaba. Piliscsaba, 2006. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara, 746 l.
Ez a vaskos kötet annak a tudományos konferenciának (szerkesztett) előadásait teszi közzé, amelyet 2004. november 8. és 10. között a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen rendezett hasonló címmel a PPKE Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi Intézete, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya és a Faludi Ferenc Akadémia. (A kötet megjelenését a Magyar Jezsuita Rendtartomány jelentősen támogatta.)
Összesen 57 szerző előadását, tanulmányát szerkesztette egybe a konferencia fő szervezője, Szilágyi Csaba PhD-történész, latintanár az egyetemen. Nyolc tematikus fejezetre osztotta az anyagot, amely hosszmetszetet ad a magyar jezsuiták tevékenységéről a kezdetektől napjainkig. Természetesen, a jezsuita rend egyetemes küldetése és szétágazó tevékenysége folytán a magyar rendtagok működésének vázolása során az egész rend munkásságáról képet kapunk: a 450 évvel ezelőtt elhunyt rendalapító, Loyolai Szent Ignác szellemisége és lelkisége mindvégig ihletője (a Lelkigyakorlatok és a Rendalkotmány révén) az egyes századokban az apostoli munkáknak: a vallásos élet, missziók, oktatás, kultúra és művészetek, természettudományos és szociális tevékenység területein.
Az első fejezet élén a magyar rendtartomány volt elöljárója, Nemesszeghy Ervin összefoglalja a magyar jezsuiták tevékenységét, és rámutat Loyolai Szent Ignác művének jelentőségére. Ez a bevezető tanulmány mintegy keretét adja a következő részletezőbb írásoknak, amelyek forrásként is szolgálhatnak a hazai egyház- és rendtörténeti kutatásokhoz. A kötet amolyan rendtörténeti enciklopédiának is tekinthető. Szilágyi Csaba regiszterei (a kötet szerzői, személynévmutató, helynévmutató) valamint a Karáth Tamás által angolra fordított rezümék megkönnyítik a könyv használatát.
Ízelítőként megjelölök néhány jelentősebb tanulmányt. A „lelkiség és teológia” témának szentelt első fejezetben Nemes Ödön S. J. saját tapasztalatai alapján szól az ignáci lelkigyakorlatok időszerűségéről, Nemeshegyi Péter S. J. a jezsuita teológia sajátosságairól, Szabó Ferenc S. J. pedig a H. de Lubac és az ún. „új teológia” körüli vitákról.
A második fejezet – „Faludi Ferenc emlékezete” – szerzői megemlékeztek a jezsuita író és költő életművéről, akinek 300. születési évfordulóját ünnepeltük. Ezek közül kiemelném Vörös Imre, Sárközy Péter és Szörényi László tanulmányait. A harmadik fejezet – „Jezsuita missziók” – érzékelteti, hogy a jezsuita rend története első századában már szinte az egész világon jelen volt. Szilágyi Csaba, Szántó (Arator) István erdélyi misszióját, Molnár Antal a török missziót (a hódoltsági területen végzett apostolkodást) mutatja be. Nagyon érdekes Bartusz Dobosi László tanulmánya a híres dél-amerikai redukciókról, ahol sok magyar jezsuita is dolgozott a 17–18. században (Orosz László, Éder Xavér Ferenc, Fáy Dávid stb.). Figyelemre méltó Vámos Péter tanulmánya a magyar jezsuiták kínai (támingi) missziójáról. Vámos e témának külön könyvet is szentelt.
A negyedik fejezetben – „Jezsuiták az irodalom-, a tudománytörténet tükrében” – négy írás is foglalkozik Pázmány Péterrel (Hargittay Emil, Bogár Judit, Maczák Ibolya, Käfer István); Borián Elréd bencés tanulmányában a történetíró Kazy testvérekkel foglalkozik; Teres Ágoston S.J. pedig a magyar jezsuita csillagászokat mutatja be. – Az ötödik fejezet –„Művészettörténet és iskolai színjátszás” – nyolc írása a volt jezsuita templomok és rendházak építéstörténetéhez és ikonográfiájához szolgáltat forrásértékű adalékokat számos illusztrációval, továbbá az újabban fellendült iskoladráma-kutatásból ad ízelítőt: Kilián István, e kutatás szakavatott szorgalmazója, a nagyszombati jezsuita iskolaszínházat mutatja be. – Az „Oktatás” című hatodik fejezetben tájékozódunk arról, hogy nemcsak a 16–18. században, hanem ma is az oktatás és nevelés a jezsuita küldetés egyik jelentős területe. 1998-as adatok szerint a világ 68 országában mintegy 1200 jezsuita iskolában (elemitől egyetemig) másfélmillió diák tanul. Forrai Tamás S. J., a miskolci jezsuita gimnázium igazgatója bemutatja, miként történik a nevelés a „Lelkigyakorlatok” szellemében. – A hetedik fejezet – „Jezsuiták a társadalmi igazságosságért” – a német és a magyar jezsuiták (O. von Nell-Breuning, Varga László, Csávossy Elemér, Kerkai Jenő) szociális apostolkodását vázolja. Kerkai Jenő, a KALOT alapítója börtönéveiről számol be még a „Varia” c. utolsó fejezetben Cseszka Éva. Bikfalvi Géza pedig (rendi levéltárosunk) a magyar jezsuita rendtartomány 1890–1950 közötti központi történetét ismerteti (Bíró X. Ferenc, Bangha Béla, Gyenis András és mások munkásságát).
Reméljük, hogy a kutatók a most közzétett kötetben számos új adatot találnak, és hogy a piliscsabai konferencia anyaga hozzájárul a jezsuita rend tárgyilagosabb megismertetéséhez.
Szabó Ferenc S.J.