stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

közlemények

A müncheni clm. 15.733 jelzetű Livius-kódex problémája. A müncheni Bayerische Staatsbibliothek hatalmas kódexgyűjteményében számos olyan darab található, amely Magyarországról került oda. Vannak nemcsak korvinák, hanem egyebek mellett olyanok is, amelyek egykor Zrednai Vitéz János tulajdonában voltak. Ezek a Mátyás királytól sokáig nagyon pártolt, de utóbb a királyhoz hűtlenné vált és Mátyás ellenségéhez, a császárhoz pártolt Beckensloer püspök által kerültek Salzburgba, majd onnan Münchenbe.[1]

A nem kevesebb mint hét Vitéz-kódex közt van három Livius: Ab urbe condita (clm. 15.731), De secundo bello Punico (clm. 15.732) és De bello Macedonico (clm. 15.733).[2] Ezek közül az első kettőben ott található a possessor Vitéz János címere, tehát a tulajdonos nem kétes. Problematikusabb azonban a harmadik kötet. Ennek első lapján, az első lap alján ugyanis a possessor-címerpajzs üres. Az üres címerpajzstól címertanilag jobbra, a lapszélkereten Vitéz érseki címere, a címertanilag bal oldalon pedig Janus Pannoniusnak püspöki pecsétjén használt címere látható.[3]

Hogy a kódexnek kapcsolata van Vitéz Jánossal, azt az ő címere bizonyítja. De miért nem possessor-címerként és miért maradt üres a possessor-címerpajzs?

A kódex keletkezési ideje elég szűk kereten belül datálható. 1465 előtt nem készülhetett, mert Vitéz érseki címere van ott. A magyarázatot tehát az 1465 és 1471 közti eseményekben kell keresnünk. Tudjuk, hogy Vitéz nem sokkal érsekké történt kineveztetése után élesen szembefordult Mátyás királlyal, sőt – más összeesküvőkkel együtt a magyar trónra a lengyel király fiát hívta meg, aki trónigényét arra a téves megállapításra alapozta, hogy a magyar király csak királyi elődöktől származhat, tehát Mátyás megválasztása törvénytelen volt, és ő a törvényes jogosult mint Albert király leányági leszármazottja. Hadaival meg is indult Magyarország ellen, hogy jogigényét ott érvényesítse. Mátyás azonban idejében értesülvén az összeesküvésről, meghiúsította ezt a vállalkozást, és Vitézt is fogságra vetette, Janus Pannonius pedig menekülése közben meghalt.

Ami a kódex problémáját illeti, éppen a címerek kínálják a megoldást. Az üres címerpajzs fölött egy idősebb nő és egy férfi koronát tart. Alája, a címerpajzsra nyilvánvalóan a jövendő király címerét szánták, de erről még nem tudhatták, milyen lesz. Az üres címerpajzs, a Vitéz- és Janus-címer tehát azt a megoldást javasolják, mivel Vitéz számára már éppen elkészülőben volt Firenzében a harmadik Livius-kódex s annak még possessor-címere nem készült el (tudvalevő, hogy az óvatos olaszok akkor festették be ezt, amikor a kódex már ki volt fizetve,4 Vitéz arra gondolt, hogy ezt a Livius-kódexet ajándékul fogja adni az új királynak, nyomatékozva a maga és Janus érdemeit.

Erre az ajándékozásra természetesen nem kerülhetett sor, hanem a kódex – szomorú emlékeként a félresikerült vállalkozásnak –, Vitéz birtokában maradt s az ő halála után vitte magával egyéb Vitéz-kódexekkel együtt Beckensloer Salzburgba, és került onnan Münchenbe.

Csapodi Csaba

A Florus Hungaricus egy washingtoni példányáról. Mint arról már több ízben írtam, az 1663–65 közötti másfél-két év az angliai Zrínyi-kultusz szinte példátlan felfutását jelentette: a török háborúval, illetve benne a Zrínyi testvérek szerepével nem kevesebb, mint húsz angliai kiadvány foglalkozott hosszabb-rövidebb formában.1 1664 márciusában megjelent O. C. kompilációja, The conduct and character of Count Nicholas Serini... ahol Zrínyi Miklós Tamerlán (Timur Lenk) és Szkander bég mellett a legnagyobb törökverő hősként van leírva,2 és 1663 őszétől 1664 végéig a Henry Marsh nevével jegyzett, a török háborúkkal foglalkozó legnépszerűbb mű, A New Survey of the Turkish Empire számos kiadása. A Marsh-féle történeti összefoglalás kiadási történetét már részletesen ismertettem egy dolgozatban,3 most csak annyit kell elmondani róla röviden, hogy az első két, 1663-as kiadás után 1664 januárjában megjelent The Second Part of the New Survey... amit néhány hónappal később egy Samuel Bolton részére nyomott újabb, de már újra teljes címet-cserélt kiadás, A New Survey of the Turkish Empire, History and Government Compleated követ. A Bolton-féle és az utolsó, John Williams részére nyomott török történet-kiadás ikonográfiailag meglehetősen újat hoz: ezúttal Zrínyi Miklós John Chantry által készített, erősen stilizált páncélinges arcképe uralja a címlap melletti oldalt, amelynek alján egy kis Timur Lenk- illetve Szkander bég-portré, tetején pedig egy-egy picike kép a német császárt, illetve francia királyt ábrázolja. A kép jobb oldalán egy szakállas, ótestamentumi prófétára emlékeztető szellem (aki a szigeti hős, Zrínyi Miklós szelleme akar lenni) emel magasba egy fáklyát és szájából az „Avenge thy country and my Blood” (Bosszúld meg hazádat s véremet) felirat kígyózik elő. Maga Zrínyi bal kezét kardja markolatán nyugtatja, jobb kezében pedig valamilyen pálcát tart; a kép tetején pedig lendületes csatajelenet látható.

Ezzel a két kiadvánnyal ér tetőpontjára az angliai Zrínyi-kultusz. De a török történetekkel párhuzamosan nő az angolok érdeklődése a magyar történelem iránt, hiszen a háborúk színtere Magyarország. Ezt 1663 előtt csak részben tudják kielégíteni a nagy angol kozmográfiák és áttekintések, amelyek közül például Peter Heylyn Cosmographie c. műve 1652-ben és 1657-ben is megjelent.  Így azután 1664-ben napvilágot lát Londonban Nadányi János latinul írt és egy évvel korábban Amszterdamban kiadott Florus Hungaricusának angol fordítása, a Florus Hungaricus, or The History of Hungaria and Transylvania. Fordítója a J. H. kezdőbetűk mögé rejtőző James Howell, nyomdásza W. G. (William Godbid), kiadója pedig ugyanaz a Nathaniel Brook, aki Jászberényi P. Pál Fax nova linguae latinae c. latin nyelvkönyvét is kiadja ugyanebben az évben. Az angol Florus címlapján szép magyar címer is látható, metszette John Chantry, ugyanaz, aki a Bolton-féle török történet nagy Zrínyi-képéért is felelős. Az angol Florus Hungaricusnak két kiadása létezik, a Brook számára készített 4o-es kiadás mellett W. G. egy másik, 8o-os méretűt Henry Marsh részére is kinyomtatott.4 Mivel a két kiadás imprimatúrája azonos, nehéz eldönteni, melyik kiadás a korábbi.

Mindenesetre a washingtoni Folger Library Florus Hungaricus példányának kiadója Nathaniel Brook, aki azt „at the Angel in Cornhill”, vagyis a Cornhill utca angyalos cégtáblájánál (ami lehetett kocsma, de lehetett más épület is) árusította. Viszont a könyvtár 211.558 jelzetű könyvének van egy különleges sajátossága: a Florus Hungaricus címlapjának bal oldalán, ahol más példányokon az imprimatúra szokott lenni, az a Zrínyi-kép található, amiről föntebb már beszéltünk: A New Survey of the Turkish Empire Bolton- illetve Williams-féle kiadásának szellemmel teljes, bár a valódi Zrínyire nemigen hasonlító képmása. Más szóval valaki (akiben Zrínyi Miklós kortársát gyanítjuk) kitépte a Bolton- vagy Williams-kiadás képét és beragasztotta a Florusba, ezzel mintegy jelezve, hogy ez a hadvezér a magyar történelem legfontosabb alakjai közé tartozik.

Mielőtt ennek a magyarországi eseményeket jól ismerő embernek a kilétét próbálnánk tisztázni, azt kellene tudnunk, honnan került ez az angol Florus példány a Folger Library birtokába. Ezt a címlapon látható bélyegző elárulja: az írországi Cashel Diocesan Libraryből származik. Mármost tudjuk, hogy 1961-ben az elég sanyarú anyagi körülmények között működő ír egyházi könyvtár, hogy modernizálhassa állományát, számos régi duplumát eladta külföldi, főleg amerikai könyvtáraknak. A bökkenő csak az, hogy a Florus Hungaricus (a casheli könyvtáros információja szerint) nem szerepel az áruba bocsátott könyvek listáján. Viszont mivel Cashelnek ma is van egy Florus Hungaricus példánya, méghozzá Henry Marsh kiadásában, feltételezem, hogy 1961-ben nem vették észre, hogy itt két különböző kiadásról van szó, ezért vették fel az eladandó könyvek közé a Brook-féle Florust. S mivel a Yale egyetem Beinecke könyvtárának megvan A new Survey Bolton-kiadása,5 de a nagy Zrínyi-kép nélkül, amennyiben azt is a Cashel Librarytól vették, minden jel arra mutat, hogy a kép beragasztása a Florus Hungaricusba még Írországban történt.

Még az sem lehetetlen, hogy azonosítani tudjuk az illetőt Mark Forstall ágostonrendi ír szerzetes személyében, aki közeli embere volt Zrínyi Miklósnak, szerzője egy „Stemmatographia” című, kéziratban maradt Zrínyi családtörténetnek.6 Forstallról tudjuk, hogy Zrínyi Miklós halála után is a család szolgálatában maradt Zrínyi János Antalnak, Miklós unokaöccsének a nevelőjeként és csak 1672-ben tért vissza Írországba, miután ott sikerült elnyernie a kildarei püspökséget. Ha valaki, Forstall teljesen tisztában volt Zrínyi Miklós jelentőségével, ha tehát A new survey of the Turkish Empire Yalen őrzött példányának első tulajdonosát, Thomas Lowtot sikerülne Írországban megtalálnunk, meglenne az a láncszem, amelyik Forstallt összekapcsolja a két könyvvel, hiszen az valószínűtlen, hogy könyveinek Bécsben 1672. február 6-án felvett regiszterében túl sok újabb angol kiadvány szerepelt volna; a Zrínyire vonatkozó angol irodalmat már csak Írországba való visszatérése után szerezhette be. Ha a Cashel Libraryban más, Forstalltól származó könyvet is találnánk, ez megerősítené hipotézisünket. Igaz, ha figyelembe vesszük az angliai Zrínyi-kultusz méreteit, még az is elképzelhető, hogy olyasvalaki ragasztotta be a Zrínyi-képet a Florusba, akinek nem volt különösebb köze a magyarokhoz, de 1664-ben figyelmesen olvasta a híreket, és egy pillanatra odafigyelt arra, ami Kanizsa és Szentgotthárd környékén történt, a vasvári békével befejezett török háborúra.

Gömöri György

Szenci Molnár Albert ismeretlen albumbejegyzése 1611-ből. Szenci Molnár Albert sok utazással, ismeretséggel teli életrajzában naplójának viszonylag részletes volta ellenére is vannak még fehér foltok. Az életrajz kronológiájához a jövőben is pontos adalékkal szolgálhatnak ismeretlen emléksorai.

Szenci Molnár albumbejegyzéseiről e folyóirat hasábjain legutóbb Gömöri György adott hírt 1979-ben,[4] és azok mindegyikét a hágai Királyi Könyvtárból közölte. Itt egy olyan bejegyzést ismertetünk, amely egy később, 1988-ban a könyvtár birtokába került album amicorumban található.

Az emlékkönyv tulajdonosa Johannes Lemker német diák volt, aki jelenlegi ismereteink szerint nem tartozott Szenci Molnár állandó ismerőseinek sorába. Az album elülső kötéstábláján I L B W [= Iohannes Lemkerus Bentheimensis Westphalus] monogram, a hátulsón pedig az 1610-es évszám látható,[5] a benne található legkorábbi bejegyzés 1608-ból, a tulajdonos szülővárosából, a Münsterközelében fekvő Bentheimből (mai neve: Bad Bentheim), a legkésőbbi 1614-ből, Herbornból származik.

Lemker 1589-ban született Bentheimben. Tanulmányai után szülővárosában lett ügyvéd, majd – mivel Hollandia egyetemet végzett értelmiségieknek kedvezőbb feltételeket kínált, mint a harmincéves háború pusztításaitól szenvedő szűkebb pátriája – 1622/23 körül családjával a Hollandia Overijssel tartományában található Vollenhove városban telepedett le, ahol először közvádló, 1624-től a magisztrátus titkára, majd 1635 és 1638 között a városka polgámestere lett. 1657-ben halt meg.[6] Leszármazottai révén a család neve Hollandiában egészen a 19. század végéig fennmaradt,[7] így ez is oka lehet annak, hogy Lemker album amicoruma hollandiai könyvtárba került.

Lemker tanulmányait a bentheimi iskolában kezdte,[8] majd az 1588-ban alapított, előbb a Bentheim közelében fekvő Schüttorfban, majd 1591-től Steinfurtban működő gymnasium illustrébe (Gymnasium Arnoldinum) ment, ahol jogi tanulmányokat folytatott.[9] 1610. szeptember 13-án ugyancsak jogi tanulmányok céljából beiratkozott a marburgi egyetemre.[10] Itteni tanulmányai végeztével 1611. október 1-jén a herborni főiskolának lett hallgatója, ahol 1612. augusztus 29-én jogi témából disputált.[11] Herborni tanulmányai a marbuginál jóval hosszabbnak bizonyultak. Az album bejegyzői 1612 júliusától már „candidatus”-nak (jelölt) nevezik, de ugyanígy titulálják még egy évvel később is, megjegyezve, hogy tanulmányait nemsokára befejezi, ugyanakkor még az album utolsó, 1614. augusztus 15-i bejegyzése is „LL. studiosus”-ként (joghallgató) említi.[12]

Marburgban számos olyan professzor jegyezte be nevét Lemker albumába, akiket Szenci Molnár már 1611 előtt is ismert. Köztük van id. Rudolf Goclenius (1547–1628) matematika-, Caspar Sturm (1550–1625) teológia-, Raphaël Egli (1559–1622) teológia-, Gregorius Schönfeld (1559–1628) teológia-, Hermann Vultejus (1555–1634) jogász-, Johannes Molther (1561–1618) teológia- és hébernyelv-, Johannes Goddaeus (1555–1632) jogász-, Hermann Kirchner (1562–1620) matematika- és Antonius Matthaeus (1564–1637) jogászprofesszor,[13] akik Szenci Molnár 1607. június 18-i marburgi beiratkozásakor[14] már valamennyien hivatalukban voltak.[15]

Mint azt Szenci Molnár naplójában feljegyezte, Matthaeusszal még 1601-ben Herbornban ismerkedett meg.[16] Az idősebb Gocleniusszal, Goddaeusszal, Schönfelddel és Vultejusszal már Marburgba érkezésekor megismerkedhetett, mivel Johannes Piscator (1546–1625) herborni teológiaprofesszor 1607 májusában Szenci Molnárt hozzá írt levelében arra kéri, hogy ha Marburgba érkezik, nevében üdvözölje őket.[17] Molthert Váradi Farkas Gergely, Marburgban tanuló magyar diák 1608. június 26-án kelt, Szenci Molnárhoz írt levelében közös ismerősükként említi.[18] Az idősebb Goclenius, Egli és Kirchner lakodalmára írtak köszöntő verset 1611 őszén, Sturm pedig 1612-ben üdvözölte verssel.[19]

A herborni bejegyzők között szerepel Johannes Piscator,[20] aki a herborni főiskolára korábban, 1600. november 26-án[21] beiratkozó Szenci Molnárnak is tanára volt,[22] majd 1604-ben üdvözlőverset írt a Dictionarium Latino-Ungaricumhoz, és később is leveleztek.[23] Ugyancsak emléksorokat írt Lemker albumába Georgius Pasor (1570–1637) a görög nyelv professzora,[24] aki már Szenci Molnár beiratkozásakor is a főiskola tanára volt, és szintén üdvözlőverset írt a latin-magyar szótárhoz.[25]

Lemker emlékkönyvében Szenci Molnáron kívül nincs más magyar bejegyző, jóllehet 1610. július 12-én Szenci Molnár azt írta be naplójába, hogy Wittenbergből nyolc magyar diák érkezett Marburgba.[26] A további magyar szerzőtől származó emléksorok hiányának egyik oka az, hogy bár két és fél hónappal Lemker előtt a nyolc diák közül hat beiratkozott a marburgi egyetemre,[27] – a maradék kettő már korábban, 1610 augusztusában a heidelbergi egyetemnek lett a hallgatója[28] –, a hat diák közül kettő már 1610 szeptemberétől, további négy pedig 1611. március 21-től a heidelbergi egyetemen folytatta tanulmányait.[29] Így abban az időszakban, amelyből Lemker albumában a marburgi bejegyzések zöme származik (1611 áprilisa–júniusa, vagyis az ottani tanulmányainak befejezése körüli időszak) Szenci Molnáron kívül már nem tartózkodtak magyarok a városban.[30] A további magyar bejegyzések hiányának másik oka az, hogy Lemker Herbornban sem találkozhatott magyarokkal, hiszen Szenci Molnár második, 1607. április 5-i beiratkozása[31] óta egészen 1614-ig, amikorról az album utolsó, Herbornban készült bejegyzése származik, nem iratkozott be magyar diák a főiskolára.

Szenci Molnár 1611. május 24-én Marburgban jegyezte be sorait Lemker emlékkönyvébe:

Rebus in adversis pariter rebusq(ue) secundis,

          Arx mea semper erit, petraq(ue) firma Deus.

Recta valent obliqua cadunt, stat gloria veris,

          Turpes eventus quae simulantur habent.

                                            Virtute et eruditione conspicuo

                                            juveni Dn. Johanni Lemkero,

                                            convictori et amico suo p(rae)claro

                                            amoris et memoriae causa sc(ri)bsit

Albertus Molnar Szenciensis Vngarus.

Marpurgi 24 Maji 1611.[32]

Eszerint Lemker Marburgban Szenci Molnár asztaltársa volt.

 Az emlékkönyv egy másik, közvetlenül Szenci Molnáré után következő bejegyzéséből az is kiderül, hogy rajta és Lemkeren kívül még egy személy ült rendszeresen az asztalnál: Daniel Breslerus Gdańskból érkezett diák, aki 1610. június 23-án iratkozott be a marburgi egyetemre,30 és Lemkert 1611. május 28-án kelt emléksoraiban szintén „convictor”-nak nevezi;31 így vele újabb névvel bővül Szenci Molnár alkalmi ismerőseinek a sora.

Szenci Molnár naplójában az 1611 márciusa és júliusa közötti időszak leírása sajnos, eléggé hézagos: március 24-én (ami ebben az évben húsvétvasárnap volt) Heidelbergben V. Frigyes (1596–1632) pfalzi választófejedelemnek ajándékozott egy példányt a Lexicon Latino-Graeco-Hungaricumból, húsvét másnapján pedig a fejedelem palotájában ebédelt.32 A következő bejegyzés 1611. április 17-ről származik, amikor Móric hesseni tartománygrófnak (1572–1632) ajándékozta szótárát, és házassága ügyében kérvényt nyújtott be hozzá. Végül július 14-én azt írta be naplójába, hogy elhagyta Marburgot a pestis miatt.33

Az ismeretlen bejegyzés a hiányos életrajzi kronológiát egészíti ki, és arról tanúskodik, hogy 1611 májusának második felében Szenci Molnár még Marburgban volt.

Bujtás László Zsigmond

Rumy Károly György csak külföldön nyilvántartott műve. 2001-ben Budapesten két, majdnem teljesen azonos témájú kiállítást rendeztek. Mindkettőn 19. századi művészeknek magyar tájakat megörökítő, gyakran sokszorosított műveit mutatták be a rendezők. Az első a Szépművészeti Múzeumban március 9-étől május 27-éig volt látható,[33] a másik a Közép-európai Kulturális Intézetben szeptember 20-ától október 20-áig tartott nyitva.[34] Mindkét bemutatón méltán kiemelt helyen szerepeltek az Adolf Kunike kiadásában megjelent Duna-menti településeket ábrázoló litográfia-sorozat lapjai.[35] A kiadványt Robert Wagner a kor kétségtelenül leghíresebb dunavidéki látképösszeállításának nevezi, ami azért meggyőző, mivel ő volt a Monarchia sokszorosított vedutasorozatait feldolgozó, sokat forgatott korpusz egyik szerzője, tehát a téma egyik legjobb ismerője.[36] Emellett az is biztos, hogy a kiadvány a bécsi litográfia egyik legkorábbi és legjelentősebb vállalkozása volt. A 264 látkép az 1821 és 1826 között eltelt időben, négyesével csoportosítva, havonta jelent meg, az eredeti borítók fennmaradtak a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményében. A lapok az első állapotban nem kaptak számot, de ismert római számozású második állapotuk is.

A sorozat kiadója a német származású Dr. Adolf Kunike (1777–1838), festő és grafikus, aki a bécsi képzőművészeti akadémián tanult és történeti festőként kezdte pályafutását.[37] Alois Senefelderrel, a litográfia feltalálójával megismerkedvén Bécsben is dolgoztak együtt. Az új művészi sokszorosító eljárást elsajátítva jelentős szerepet játszott annak bécsi bevezetésében és népszerűsítésében. Bécsben lapjai litográfia-inkunábulumoknak számítanak. Litográfiatörténeti szempontból még fontosabb azonban kiadói tevékenysége, amelynek több látképsorozatot köszönhetünk, köztük a legjelentősebb, a dunai látképes album volt.

Kunike a Donau-Ansichten képeinek művészi megvalósítását a hírneves tájképfestő-familia fejére, Jakob Altra (1789–1872) bízta.[38] Őt azonban a török megszállás alatti területen az utazás nehézségei elriasztották attól, hogy Belgrádnál tovább utazzék. Helyette Kunike a vejét, a Bécsben az 1820–30-as években működött litográfus Ludwig Erminyt bízta meg a további rajzok elkészítésével.[39] Ezt a körülményt a füzetborítók szövegei is jelzik. A litografálás megoszlik maga Alt, Kunike és az ő munkatársai között, akik közül Alois von Saart[40] és Franz Wolfot[41] ismerjük név szerint. A szignatúrák és a litográfusok munkamegosztása közötti viszonyról az Alt által rajzolt lapokat illetően stíluskritikai vizsgálat alapján Gmeiner-Hübel disszertációja nyújt felvilágosítást.[42] A látképek rajzolásában és litografálásában közreműködő művészeknek nem sikerült mindig egyenletes művészi színvonalat elérniök. Ebben a művészek tehetsége mellett az új technikának, a litográfiának szokatlansága is közrejátszott. De − amint ezt Rumy az alább idézendő bevezetésben megállapítja − a vedutáknál a hitelesség szempontja megelőzi a művészi niveau-ét.

A kísérő szövegnek a címlapon felsorolt jelzőit úgy kell értelmeznünk, hogy Adolf Kunike a 18. században kialakult és a következőben rendkívüli népszerűségre jutott „voyages pittoresques” egyik korai példáját teremtette meg. Előkelő és gazdag utazókat kísérő vagy élelmes kiadók megbízását megvalósító művészek a 19. században számos esetben követték ezt a példát. Az útközben készült vázlatok később, otthon nyerték el végleges és többnyire sokszorosított formájukat. A tájképeket az ábrázolt település vagy tájrészlet földrajzi, történeti, és művelődéstörténeti érdekességeinek olvasmányos formában megírt leírása kíséri. A Kunike-féle munka képeinek magyarázó szövege a szepességi Iglón született Rumy Károly Györgytől származik, aki a címlapon a klasszikus irodalom, a filozófia és a történeti tudományok nyugalmazott professzorának nevezi magát, és a következő címeket sorolja még fel: a prágai tudományos társaság, a bécsi, prágai, brünni, klagenfurti mezőgazdasági társaságok, a göttingai tudományos társaság és a porosz akadémia hasznos tudományok erfurti társaságának tagja.

 

 

Esztergom, Rumy utolsó éveinek színhelye: A. Kunike litográfiája J. Alt rajza alapján a „Donau-Ansichten”-ből

A szöveg bevezetésében előadja a kiadvány létrejöttének rövid történetét, és közli a bel- és külföldi előfizető előkelőségek névsorát. Elmondja, hogy a szövegnek a rendelkezésre álló túl rövid idő alatti megírását nagy elfoglaltsága miatt nem vállaló Dr. Franz Sartori maga helyett javasolta őt a feladatra. Ez a változás egyébként a képek számára nyomtatott borítón is olvasható. Rumyt saját véleménye szerint a feladat megoldására alkalmassá teszi, hogy magántudósként él Bécsben, tehát lesz ideje a munkára, és a Dunamenti településeket − főleg Magyarországon − saját tapasztalatából jól ismeri, könyvtára pedig tartalmazza a szükséges forrásműveket. A Magyarországig terjedő Duna-szakasz városai közül − birodalmi patriotizmusának megfelelően − Bécsről ír legtöbbet. A magyar városok sorából Győr hiányzik, azt látkép sem képviseli a sorozatban. Az Aldunai részekhez érkezve megjegyzi, hogy maga is érzi, hogy itt kissé rövidebbek a szövegek, de azt hozza fel mentségére, hogy az elején kissé elszámította magát, és kevés hely maradt a későbbi részek leírására. Egyébként a művészeti kérdésekhez is ért, esztétikai előadásokat is hallgatott, és rajzot tanított is. A szöveg végén a Duna-vidék földrajzára és történelmére, gazdasági és néprajzi kérdésekre vonatkozó tekintélyes irodalmat közöl, amely a régebbi és kortárs szerzők munkáira is kiterjed. Végül megjegyzi, hogy a folio méret ugyan nehézkes utazás közben, de az előfizetők kívánsága volt, hogy a szöveg a képekkel azonos formátumú legyen. Amennyiben lehetősége lesz rá, később a szöveget kisebb méretben is megjelenteti, ami által az utazás közbeni betekintésre alkalmasabb lesz. Ez is azt mutatja, hogy a tudományos országismertetés (Landeskunde) és a Baedecker-műfajt nem választja el átjárhatatlan fal.

 Érdekes, hogy a magyar tudományos irodalom Rumynak erről a munkájáról elfelejtkezett. Nem szerepel Kőrösi László biográfájáben sem,11 aki tételesen felsorolja Rumy műveit. Hiányzik Petrik bibliográfiájából,12 és Szinnyei lexikonjából is.13 Ennek a következménye az, hogy a művészettörténeti említések sem térnek ki arra, hogy itt nemcsak magyar témájú vedutákkal van dolgunk, de a ritka és értékes kötet egy − bár jórészt német nyelven író − hazánkfia nevét ismertette meg külföldön. A feledés okát abban kell keresnünk, hogy a Széchényi Könyvtárban nem volt meg a kötet teljes példánya, csak 1980-ban szerezték meg a reprint kiadást. A Donau-Ansichten címlapján kívül egyedül a Wurzbach lexikonban találjuk meg Rumy nevét.14 Ennek következtében a későbbi német irodalom is számon tartja.15

Nem lehet most feladatunk Rumy irodalmi jelentőségének meghatározása, vagy annak megítélése. hogy munkássága hogy viszonylik a magyar irodalomtörténethez, ezért nem tartjuk szükségesnek az újabb irodalom áttekintését, elég ha megemlítjük, hogy Szerb Antal „csodálatos tevékenységű”-nek nevezi,16 és az ő írásai jelentik a 19. század elején az egyik vékony eret, amelyen a németül olvasók a magyar irodalomról tudomást szerezhettek. Német anyanyelvű hazánkfia e népszerűnek szánt, anyagi nehézségekkel terhelt bécsi évei folyamán írott munkája mindenesetre megérdemli a beillesztést a magyarországi német irodalom történetébe. Ennek megfelelően megállapíthatjuk, hogy Claudio Magris szép és tanulságos Duna könyvében, ahol a téma korábbi feldolgozásaira hivatkozik,17 helye volna Adolf Kunike képösszeállításának is.

Rózsa György

Adatok I. (Nagy) Lajos király korának képzőművészetéről a felvilágosodás és a korareformkor hazai sajtójában. A felvilágosodás és a korareformkor hazai sajtóirodalma nemcsak a kortárs honi és külföldi képzőművészet és művészeti élet eseményeiről tudósított, hanem – a művelődési eszmény erősödésével párhuzamosan – figyelmet szentelt a nemzeti művelődés fénykoraiként értékelt korábbi időszakoknak is. A képzőművészetnek és irodalomnak a literátus, tudós réteg képviselői között toposzszerűen emlegetett Mátyás-kori virágzása[43] mellett – amelynek legfontosabb eseményei és eredményei még a magyar művelődési viszonyok iránt többnyire kritikus külföldi tudósok és utazók[44] előtt is ismeretesek voltak – a sajtóban több tudósítás és tanulmány foglalkozott Nagy Lajos korának művészeti emlékeivel. Néhányuk összegyűjtése – a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában 2004-ben megrendezésre kerülő nagyszabású Mariazell-kiállítás tükrében – talán nem lesz időszerűtlen.

Az említések egy részét azok a napihírek[45] és reklámok tették ki, melyek publicisztikai jelleggel, közhelyszerűen hivatkoztak a Nagy Lajos uralkodása alatti kulturális-művészeti virágzás hagyományára. A budai királyi egyetemen 1784-ben rendezett ünnepségen – olvashatjuk a Keresztury József bécsi udvari ágens által indított latin nyelvű Ephemerides Vindobonensesben – Szerdahelyi György esztétika professzor a Curia jelenlévő képviselői előtt a szépművészeteknek és a tudományoknak I. Lajos és Corvin Mátyás uralkodása alatti dicsőséges, fényes kezdeteiről, illetve Mária Terézia és I. József alatti virágzásáról beszélt.[46]

A mariazelli kegyhely[47] meglátogatása és megajándékozása nemcsak a mélyen vallásos Mária Terézia uralkodása idején, hanem később is gyakran szerepelt a fejedelmi programokban. 1802-ben – tudósított a Bécsi Magyar Hírmondó – a Bécsből Olaszországba utazó nápolyi királyné és családja Sankt Pöltenen keresztül Mariazellbe érkezett.

„Itt, az Iső Lajos Magyar Király által építtetett nagy templomban, mellyben áll a’ B. Sz. Mária tsudákat tett képe, végezte ájtatosságát Ő Felsége egész Királyi Familiájával egygyütt; a’ hova egy drága ajándékot is vitt magával a’ Felséges Királyné, melly tiszta ezüstből készült itten, [azaz Bécsben, P. J.] ’s azon nagy asztalnak, a’ nép felé szolgálló oldalát fogja be egészszen, a’ mellyen Misét mondanak a’ B. Sz. Mária oltára előtt. Ezen a’ nagy ezüst táblán ki vagynak ezüstből tsinálva nem tsak az örök emlékezetű Mária Theresia Királynénknak Magzatjai, hanem a’ Felséges Nápolyi Királynénak Maradékai is.”[48]

A Kultsár István szerkesztésében megjelenő Hazai Tudósítások hasábjain Marczinkay Elek „Képíró” 1807-ben a reklámszempontokat sem nélkülöző hosszú programírást közölt. A cikkben – amelynek végén felajánlotta festői szolgálatait a művészeteket támogatni szándékozó hazafiaknak – a szépmesterségek hazai fejlesztésének szükségességét hangoztatta. Feleslegesnek ítéli,

„hogy hoszszasan előadja, mennyi ditsőséges előkelés háramlik a’ szép mesterségekből minden Nemzetekre, a’ hol ezek menedék helyet és nagy lelkű védelmezőket találnak. – Elmúlt Görög Ország és néma emlékezetét tsupán a romló időnek megemésztő kezeitől fön maradott ritkaságiban szemlélhetjük felséges remekeit, a’ mellyeket a’ mái tudós világ vetekedve tsudál.” „Mennyire betsülnénk mi Istváninknak, Lajosinknak és egy elfelejthetetlen, és halhatatlan Mátyásunknak képeiket, ha ezek eredeti valóságokban megvolnának!”[49]

Annak a korban gyakran hangoztatott nézetnek a visszhangjával találkozunk itt, mely szerint a korábbi időszakokban a magyaroknak is voltak nagyszerű művészeik és nagylelkű mecénásaik, a művészeti emlékek azonban az állandó háborúk miatt szinte teljesen elenyésztek.[50] A nemzeti művelődés hívei ezzel a gondolatmenettel kívánták azt az elsősorban külföldiek által hangoztatott véleményt cáfolni, miszerint a magyarok csak a fegyverforgatásra alkalmasak, a művészetek és a tudományok művelésére és élvezetére nem.[51] Ugyanez a szemlélet fogalmazódik meg – a megmaradt hazai művészeti emlékek védelmének fontosságára figyelmeztető utalással kiegészítve – az újság egy másik tudósításában is: Nagy Lajos székesfehérvári kápolnája nemcsak az építtető emlékezetét, hanem „Nemzetünk dítsőségét” is megörökítette volna, ha a költségek kímélése végett a legutóbbi időkben le nem rombolják, hiszen a történelem viharai ellenére fennmaradt művészeti emlékek „a’ Magyarok jó ízlésének tanúbizonyságai”.[52]

A Nagy Lajos korának művészetével foglalkozó sajtóemlítések másik csoportját azok a tanulmányok és műismertetések tették ki, amelyek az uralkodó korából fennmaradt, illetve abból az időszakból származónak vélt építészeti, képző- vagy iparművészeti emlékekkel foglalkoztak. A Bécsben 1771 és 1776 között Tersztyánszky Dániel által szerkesztett, de valójában a bécsi udvari könyvtár     tudós igazgatója, Kollár Ádám szellemi irányításával megjelent magyar érdekű, német nyelvű folyóirat, az Allergnädigst privilegierte Anzeigen[53] a mariazelli kegytemplomról közölt ismertetést. Az 1772–73-ban megjelent cikksorozat[54] a Sechstes Jahrhundert der zu Mariam nach Zell in Steyermark angefangenen Wallfahrt, mit dazu gehörigen Nachrichten, herausgegeben von P. Bertholdo Sternegger, des H. Benediktordens im Stift St. Lambrecht Professen, und Schatzmeister alldort. Steyr gedruckt bey Gregori Menhardt, im Jahre 1758. című könyvet mutatta be. A cikksorozat „von R” monogrammal jelzett szerzője írt a templom építéséről,kincstárának bővítéséről, a későbbi fejedelmi látogatásokról. Említést tett a Nagy Lajoshoz kapcsolódó képcsodáról[55], s a magyar királynak az építésben játszott szerepéről.

„Ludwig der erste König in Ungarn ließ dieses Gebäude gänzlich wiederreissen, und bauete an dessen Stelle, ein anders weit herrlichers dergestalten, daß nur die heilige Kapelle alleine ohne Veränderung stehen geblieben; Er versahe zugleich dasselbe, nach dem Zeugniß des Johann Thurócz, mit allerhand zum Gottesdienst gehörigen Gefässen, Kelchen, Büchern verschiedenen kostbaren Kirchengeräthe und einem Kelch von purem Golde.”[56]

A bemutatott könyvből vett idézetekből az olvasó megismerhette az emlékegyüttessel foglalkozó jelentősebb régebbi leírásokat, krónikákat, tudósításokat is.

Nagy Lajos lányának, Mária királynénak egykori tulajdonosként való szerepeltetése merült fel a Hazai Tudósítások 1807. évfolyamában közölt, a tornai templom ezüst kelyhéről szóló írásban. A szerző a kehely részletes leírása után kitért az emlék eredetének kérdésére is. Azt a vélekedést, mely szerint az ötvösmű II. András feleségének, a Bánk bán által meggyilkolt Gertrudisnak „ajándéka” lett volna, teljesen elvetette, „mert Andrásnak 3 feleségei közzül eggy sem volt Mária nevezetű, ez a’ kehel pedig Mária kegyességére utal.” Elfogadhatóbbnak véli azok feltevését, akik „Nagy Lajos’ Leányát, Maria királynét, ki 1382 tájon kezdett uralkodni, mint ezen kehelnek szerzőjét, tisztelik. Ezek vélekedésének kedvezni láttzatnak a’ 14dik Századból némelly reánk maradott szép régiségeknek hasonló maradványai.” Ismertet ugyanakkor egy újabb nézetet is, amely szerint a kehely IV. Béla özvegyének, Laskaris Máriának „jótevőségétől származott” volna.[57] Bár a szerző neve nem szerepel az újságban, személye az újabb kutatások alapján azonosítható. A cikk szövege pontosan megegyezik ugyanis azzal a leírással, amely az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található „Collectio Manuscriptorum argumenti varii...” című kolligátumban olvasható. Ezt a történeti feljegyzéseket is tartalmazó kéziratot 1856-ban Veszerle Jószef özvegye ajándékozta a könyvtárnak, a tornai kehelyről szóló tudósítás szerzője tehát a tudós numizmata volt.[58] A kehely    készíttetője egyébként az ötvöstárgyon található címer alapján Özdögei Besenyő Pál horvát-szlavón bán volt, aki hivatalát a 15. század elején viselte.[59] A kehely a Hazai Tudósítások-beli írás megjelenése után néhány évvel, 1815-ben buzini gróf Keglevich Jánosnak, a templom kegyurának ajándékaként a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe került.

A felvilágosodás és a korareformkor hazai sajtójában kibontakozó, a honi művészeti, építészeti emlékek felkutatására, megismertetésére és megmentésére irányuló mozgalom[60] képviselői kiemelt figyelmet fordítottak a székesfehérvári főtemplomra, amelyet egy kápolnával egykor Nagy Lajos király is bővített. 1806-ban a Hazai Tudósítások művészetben jártas szerzője a Westminster apátsággal, az Escoriallal, a francia St. Denis apátsággal vetette össze a középkori magyar királyok koronázó és temetkező helyének egykori fényét és jelentőségét. A régi síremlékek, címerek, boltozati díszek mellett ismertette a szentélyhez kapcsolt Nagy Lajos kápolna szépségét.

„Ezen kápolna mintegy 10 ölnyi magasságú ékes épület vala, merő faragott kövekből készült, boltozatjainak hajlásain a’ Magyar Országhoz kaptsolt Tartományoknak márványból faragott czímerei függöttek, régi szokás szerint hajó formára az eleje boltozatokkal fel volt emelve, és így két részre osztva. A’ Magyar Régiségnek illy dítsőséges maradvánnyát és Fejérvár régi fényességének kisded, de jeles képét már Nagy Ignácz első Püspök Úr nem isteni szolgálatra, hanem eleség tartásra fordította, és a’ Fő Templomnak oszlopait, mellyekhez volt kaptsolva ezen Kápolna, a nagy köveket máshová akarván fordítani, ledöntötte... Így a’ kápolna boltozatain olly repedéseket okozott, hogy a’ mostani Püspök...tanátsosabbnak ítélte, hogy a’ Magyar régiségnek ezen szép kintsét elrontassa.”[61]

A Szent István által épített főtemplom jobb oldalán Nagy Lajos kápolnája állott, bal oldalán pedig – olvashatjuk Fejér Györgynek a Székesfehérvár történetét és művészeti emlékeit ismertető írásában is –

„Corvinus Máttyás Király’ Kápolnája, a’ mostani Püspöki Udvarban: hajó formájú, ’s ékes készületű volt; fenn állott 1800. eszt.eig; Boldogult Milassin Miklós püspöktől rész szerént öszvedűlésének veszedelmére nézve, rész szerént, hogy a’ Püspöki háznak köveket szerezzen, lerontatott föld színig. Fundamentomi maiglan a’ földben vannak. 1789. esztendeig Isteni szolgálatot tartatott benne a’ német Hívek’ számára...”[62]

A székesfehérvári bazilika megmaradt részeinek pusztulását a kor neves gyűjtője, Jankovich Miklós[63] is fájlalta.

„Láttam” – írja – „ditsőült Sz. István Apostoli buzgósága’ világszerte híres maradvánnyát, a’ Magyarok’ Nagy Asszonya’ gazdag templomának éjszaki oldalát, a’hoz ragasztott bálvány kövekből ékesen faragott sudaras oszlopokat, és ezekből kihajlott külömbféle állatoknak, ’s Képzeteknek kimetszésivel ékesített boltozatok’ karjait. – Láttam ennek tulsó oldalán még harmad részben fedél alatt, első Lajos Királytól tizenöt öl hoszszára kőből faragott boltozatra, hármas padolat osztályra felségesen épített, és régisége által már egészen setét éjjelben borult a’ Prépost’ udvarában helyheztetett Kápolnát, mellynek magasságát kivülről közel 14 ölre tartottam, és a’ mellyben 1793–5 esztendőkben többszöri ízben ájtatoskodtam de tavali esztendőben ennek elpusztított helyén már üres udvarhelyet találtam.”[64]

Azt, hogy Jankovich Miklós aktívan részt vett az ingó művészeti emlékek megmentésében, már a kortársak is említésre méltónak találták: Szent Magdolna rézre festett képét – számolt be Fejér György – a neves műgyűjtő „maga első Lajos Királynak Fejérvári kápolnájából, a nagy oltárról levette, midőn a’ Kápolna Milassin Püspök által Isteni szolgálatokra alkalmatlannak ítéltetett, és utóbb lerontatott.”[65]

Egy Nagy Lajos korából származó rendkívüli értékű műalkotás részletes leírásával találkozunk az osztrák birodalmi patriotizmus képviselői, Josef Hormayr és Mednyánszky Alajos által Bécsben indított Taschenbuch für die vaterländische Geschichte lapjain. Igaz, az 1824-ben megjelent tanulmány szerzője, Aloys Primisser[66], a bécsiAmbras gyűjtemény[67] tudós őre Szent Margit ezüst házi oltáraként (Der silberne Hausaltar der ungarischen Königstochter Margarethe) ismertette a műtárgyat, a pompás ötvösdarab azonban valójában Nagy Lajos király anyjának, Erzsébet királynénak a megrendelésére készült.[68] Primisser írását a mindenre kiterjedő, tudományos igényű monografikus érdeklődés jellemzi, a stiláris és történeti analógiák értő alkalmazása, illetve a rokon művészeti ágak emlékeinek összevetése. Feldolgozása elején a szerző ismertetést közölt az ónémet szárnyasoltárok fejlődéséről, tartalmi és formai sajátosságaikról, s megemlíti a műfaj néhány jelentős európai emlékét. A Batthyány Vincéné bécsi gyűjteményében lévő emlék ismertetésére áttérve Primisser részletesen leírta az „ónémet” – azaz gótikus – stílusú kápolnácskát formázó, első látásra építészeti modellnek tűnő házioltárt. Ismertette és értelmezte az ábrázolt bibliai jeleneteket, figyelmet szentelt a technikai kidolgozásra – zománcdíszítés, ezüst megmunkálásának módszere stb. – s kitért a formai sajátosságokra: a színek összhangjára, az árnyalatokra, a kompozícióra is. Véleményét, amely szerint a házioltár a 13. században élt Margit magyar királylányé lehetett, azzal támasztotta alá, hogy a műalkotáson mindazt a tökéletlenséget (Unvollkommenheit) megtaláljuk, amelyek ama korszak művészetének sajátosságai voltak, például a karok és kezek ügyetlen állása, a perspektíva hiánya, az építészeti elemek monotóniája stb. Az emlék korára következtetett abból is, hogy rajta az ónémet építőművészet jellegzetességei figyelhetőek meg. A csúcsívek – ad rövid ismertetést – az épületek fontosabb részein már a 12. században feltűntek, a 13. században pedig már az alárendeltebb helyekre, például az ablakokra is átkerültek. A csúcsíves stílus uralkodása, s vele együtt a házi oltárkán megfigyelhető rózsaablakoké is a 13. század végére vált jellemzővé. Az érdeklődők számára megadta néhány, a kérdéssel foglalkozó szakkönyv adatait. Az oltár mesterét – írta – nem ismerjük, német vagy osztrák aranyműves munkája lehet.[69] Az aranyozott ezüst, áttetsző (transzlucid) zománcos triptichon valójában 1340 és 1350 között Párizsban készülhetett. Az oltárt az óbudai klarissza nővérek őrizték, majd amikor 1541-ben, Buda elfoglalása után Pozsonyba menekültek, magukkal vitték. A klarisszák 1714-ben visszaköltöztek Budára. A birtokukban lévő ötvösremeket a rend II. József rendelete nyomán 1782-ben történt feloszlatása után egyéb ingóságaikkal együtt 1784 májusában elárverezték. Primisser szerint a műremek a mohácsi csata és az ország török megszállása után a margitszigeti kolostorból Pozsonyba, a klarisszákhoz, majd a rend feloszlatása után Batthyány hercegprímáshoz került. A későbbi kutatások (Fraknói Vilmos) szerint azonban az ötvösmunkát a feloszlatott klarissza kolostor ingóságainak elárverezésekor valójában nem Batthyány József hercegprímás, hanem gróf Batthyány Ignác egri kanonok, későbbi erdélyi püspök szerezte meg, majd onnan került a püspök unokaöccse, Batthyány Vince feleségének tulajdonába. Az oltárt 1867-ben a Batthyány család Párizsban értékesítette, majd a párizsi Rotschild-gyűjteményből 1962-ben New Yorkba, a Metropolitan Museum of Arts Cloisters gyűjteményébe került.[70]

Hazai történeti vonatkozásai miatt tartotta ismertetésre érdemesnek Goró Lajos hadmérnök-kapitány, a Wanderungen durch Pompeii című, a pompeji és herkuláneumi ásatások során előkerült leleteket ismertető, 1825-ben Bécsben megjelent könyv szerzője Nagy Lajos király öccsének, az Itáliában meggyilkolt András (Endre) hercegnek nápolyi síremlékét. „Egy hazánkat illető történetnek emlékét, melly itt Europának legdélibb szegeletében sok más számtalan monumentumok között mintegy elrejtve fekszik, méltó hogy Magyar hazánk közelebbről esmerje.”

 

 

 

 A történeti források szerint felesége, Nápolyi Johanna beleegyezésével meggyilkolt András herceg sírja – írta 1826-ban a Tudományos Gyűjtemény Régiségek rovatában Goró Lajos – Nápolyban található, a

„Sz. Januárius püspöki templomban, a’ sekrestye ajtaja mellett jobbra. Emlék-köve négy szegletű fejér márványból van szépen kifaragva. Közepét egy párkány, szegeleteit négy tzimer-mező ékesíti. A’ felső két mezőbe, melly tojás kerekségű, ’s mellyet egy gerenda balról jobbra két egyenlő részre oszt, négy liliom vagyon kivágva. Az alsó két tzimer-mező karika formájú, egyikben balról egy koronázott – a’ másikban egy pikkelyes oroszlány van.”

Goró közölte a két címer között elhelyezkedő sírfelirat szövegét, illetve annak a fehér márványtáblának a feliratát, amely a síremlék előtt, a padlón található, s amely arról tudósít, hogy András herceg sírját a templomnak az 1732-es földrengést követő 1733. évi helyreállításakor helyezték át a sekrestye mellé.29

Papp Júlia

Könyvtári állások betöltése a Széchényi Könyvtárban 1896-ban. E rövid tanulmány megkísérli bemutatni – fennmaradt írásbeli dokumentumok alapján – hogyan kerültek betöltésre az állások a millennium évében a Széchényi Könyvtárban, akkori nevén: a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában.

Vizsgálódásaink a következő kérdésekre keresik a választ. Kik pályáztak könyvtárosi állásra a kor egyik meghatározó jelentőségű intézményébe? Ennek bemutatása szociográfiai jellegű – s bár a minta igen szűk, mint cseppben a tenger, tükröződik benne a társadalmi valóság. Kiket találtak alkalmasnak az állás betöltésére, milyen elvárásoknak kellett a pályázóknak megfelelniök, mi volt tehát a felállított követelmény-rendszer? Ez a válasz már szorosan a könyvtárosképzés témaköréhez kapcsolódik. Végül: milyen módszerrel történt a kiválasztás, s az adott esetekben hozott döntéseket igazolta-e az idő?

 

 

Tárgyunk forrásai a Széchényi Könyvtár irattárában találhatók. A pályázók személyi anyagai természetesen már nincsenek itt, de a belőlük készült táblázatos kimutatás megvan. Fennmaradtak a szakmai vizsgák jegyzőkönyvei és a mindezeket összefoglaló értékelések és a kinevezési javaslatok.[71]

1896-ban a Széchényi Könyvtárban két ún. „segédi” állás betöltésére került sor nyilvánosan meghirdetett pályázat útján: egy könyvtárosi és egy levéltárosi állásra a könyvtár levéltári osztályán. Ez utóbbi nem a Kézirattárat jelentette, hanem az ekkor még létező Levéltári osztályt, amelyet csak a két világháború közötti korszakban csatolnak véglegesen az Országos Levéltárhoz. Ezenkívül betöltöttek még egy segédi állást a könyvtárban, de ezt a pályáztatás mellőzésével: a kiváló képességű Melich János – aki később a könyvtár igazgatója lett – személyre szóló meghívást kapott az állásra. Kivételek tehát akkor is voltak, de ez esetben teljes joggal.[72]

A „segédi” állás – más korabeli dokumentumokban „gyakornoki” megjelöléssel – előszobája volt a „segédőri” állásnak, amely már megbecsült státus volt, hiszen fölötte már csak az „őr”, a custos állt, a könyvtár vezetője. Ugyanígy őr állt a Múzeum többi részlege, a Régiségtár, a Természetiek tára és a többi tár élén, (osztályőröknek is nevezték őket), míg fölöttük az egész intézmény vezetője, a Nemzeti Múzeum igazgatója állt. A segédőrök tudós férfiak voltak: 1892-ben a Nemzeti Múzeum 26 szaktisztviselőjéből 13 volt a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A segédek felvételénél tehát már e tudós gárda utánpótlására is gondolni kellett.

A könyvtári állás betöltésére 1896 januárjában, a levéltári állás betöltésére júliusban került sor, de a könnyebb áttekintés érdekében e kettőt összevontan ismertetjük. Az első alkalommal hét, a második alkalommal négy pályázat érkezett, de egy pályázó mindkét esetben jelentkezett, tehát összesen tíz pályázóval foglalkoztak. A tizenegyedik pályázónak, aki már évekkel azelőtt volt egyszer a könyvtár napidíjasa, s azóta a Pénzügyminisztérium irodatisztjeként működött, iratai nem érkeztek be időre, s a felvételi vizsgán sem jelent meg, így őt mellőzni kellett.

A tíz pályázóból hat tanár, közülük az egyik Pesten az országos közoktatási tanácsnál van alkalmazásban, egy tanárjelölt, aki jelenleg is mint napidíjas a könyvtárban dolgozik, egy végzett bölcsészhallgató, aki szintén már másfél évig volt a könyvtár napidíjasa és jelenleg katonai szolgálatát tölti, egy lapszerkesztő és egy volt katolikus pap, jelenleg állástalan. Egy sincs közülük pesti születésű, hárman származnak Erdélyből, de a pályázat benyújtásakor már valamennyinek van budapesti szállása, legalábbis lakcíme. A századvégi főváros értelmiségét tehát a vidék szállítja. Nyolcan folytattak egyetemen bölcsészettudományi tanulmányokat (hatan Budapesten, egy fő Kolozsvárott, egynél nincs megjelölve), négyen szereztek doktorátust. Egy fő járt külföldi egyetemeken is (München, Erlangen). Szerepel egy katolikus és egy evangélikus teológiai végzettség. Egy fő katolikus teológiai tanulmányait megszakítva váltott át világi egyetemre.

Szaktárgyaikat tekintve dominál a magyar nyelv és irodalom, egy fő klasszika-filológus, van egy földrajz–történelem szakpárosítás és egy történelem és segédtudományai végzettség. Hármuknál szerepel még az esztétika, a latin nyelv és irodalom, egynél a német nyelvészet és egynél a művészettörténet. A pályázatokat értékelő Fejérpataky László, a könyvtár akkori őre (vezetője) a túltengő magyar irodalmi végzettségről azt írja, hogy az „mindenesetre oly diszciplína, melynek művelése     a Múzeumi könyvtárnak mint legnagyobb hungaricum-könyvtárnak tudományos céljaihoz tartozik”, de kevesli a történeti végzettségűek számát.[73]

Nyelvtudás tekintetében a pályázók közül a német nyelvet valamennyien, a latin nyelvet egy kivételével megjelölték, a franciát hatan, a hetedik még tanulja, az angolt hárman, románt ketten, olasz egy, görög egy, szláv nyelveket egy fő „érti”, szerbül és horvátul egy fő beszél. A nyelvtudásnak természetesen fokozatai vannak, a nemcsak értő és fordító, hanem beszélő szintet csak kevesen érték el. A pályázatok elbírálásánál a nyelvismeretnek fontos szerepe volt; Fejérpataky így ír erről a könyvtárosi állásra pályázók értékelésénél:

„Általában valami kiváló nyelvismeretet a folyamodók közül egyik sem mutathat föl Fülöp Sándoron kívül, ki a németen és francián felül a Múzeum könyvtárára nézve fontos román és szerb nyelveken is bír némi jártassággal...”

A könyvtári állás pályázati feltételeinél a szláv nyelvek tudása valamint a paleográfiai ismeretek előnyt jelentettek volna, de ezeket az előnyöket úgyszólván egyik sem igényelheti – megint csak Fejérpatakyt idézve.

Komolyabb irodalmi munkásságot csak ketten tudnak felmutatni, nem véletlen, hogy ők lesznek a pályázat nyertesei. (Esztegár László, Bartha József.) Rajtuk kívül még négyen hivatkozhatnak nyomtatásban megjelent művekre, egy hivatkozik, de nem bizonyítja, egy fő kéziratban meglévő dolgozatokat említ, kettőnek még nincs irodalmi munkássága, igaz, ők a legfiatalabbak: 23, ill. 24 évesek.

Életkor szerinti megoszlás: 23–24 éves 3 fő, 26–30 éves 3 fő, 34–38 éves 3 fő, és egy fő 47 éves. Itt egy rendkívüli esetről van szó: Holló Istvánt 22 évi tanári működése után nagyothallása miatt nyugdíjazták. E testi fogyatékossága miatt Fejérpataky nem tartja alkalmasnak könyvtári munkára, de akadályt jelent kora is.

„A segédi állás – írja Fejérpataky – pályája kezdetén álló, tudományos ambitioval bíró, a Nemz. Múzeum céljai iránt lelkesülő egyénnek való. Csak ilyenből képezhető a Múzeum tudományos és kulturális céljait teljesen felfogó és a succrescentiát (felnövekvő utánpótlást) biztosító jó tisztviselő. A segédi állás egy pályának kezdete, nem pedig befejezése.”

Holló István foglalkoztatását csak úgy tudná elképzelni – sőt ez esetben örömmel is venné – ha erre a minisztérium külön keretet biztosítana. A betöltendő állásra való felvétele viszont káros precedenst teremtene.[74]

A segédi állás betöltésének feltételeit a Magyar Nemzeti Múzeum 1889-ben kiadott Szervezeti és szolgálati szabályzatának 9. paragrafusa írta elő. Ezek a következők voltak: egyetemi vagy más felsőbb iskolai végzettség, magyar történeti és irodalomtörténeti vagy diplomatikai ismeretekben való jártasság, a magyaron kívül még két élő nyelv s lehetőleg a latin nyelv tudása, egy vizsga sikeres letétele. Hivatkozott a szabályzat a köztisztviselők minősítéséről szóló 1883. évi 1. tc. 1. és 3. paragrafusában foglaltakra, mint amelyek általánosan irányadóak. Innen megtudhatjuk, hogy Magyarországon ekkor a főbb köztisztviselői állások betöltésénél – az igazolt elméleti képzettségen és két év közigazgatási gyakorlaton felül – a jelölteknek egy közigazgatási vizsgát is le kellett tenniök, amely írásbeli és szóbeli részből állt. A vizsgáztatás tehát – állami állások betöltésénél – törvényben előírt általános gyakorlat volt. Az Egyetemi Könyvtárnál például a végleges állásra való kinevezést már 1847-től egy belső vizsga sikeres letételéhez kötötték. Ennek tárgyai voltak: könyvészet, könyvtártan, irodalomtörténet, nyelvek közül a latin, görög és a német. Ilyen vizsga alapján utoljára 1898-ban vettek fel könyvtárost az Egyetemi Könyvtárban, később már nem követelték meg a vizsgát.[75]

Érdekes, hogy a Széchényi Könyvtárban nem szerepel a „könyvészet”, „könyvtártan” elnevezés a vizsga tárgyai között, de lényegében hasonlót körvonalaz Fejérpataky, amikor ezt írja: „Az általános irodalmi tájékozottság, mely könyvtári szolgálatban elengedhetetlen kellék ...” A kiértékeléseknél Fejérpataky többször hangsúlyozza „előtanulmányaiknál és hajlamaiknál fogva”, tehát a könyvtári szolgálatra való alkalmasság nemcsak tudás, hanem „hajlam” dolga is, mint azt korábban már idéztük: „tudományos ambitioval bíró, a Nemzeti Múzeum céljai iránt lelkesülő” egyéneket kívántak alkalmazni.

A vizsgánál a szervezeti és szolgálati szabályzat értelmében jelen kellett legyen a Nemzeti Múzeum igazgatója (jelen esetben Szalay Imre) mint a bizottság elnöke és két vizsgáztató: az illetékes osztály őre (esetünkben Fejérpataky László) és egy meghívott külső szakember. A könyvtárosi állás betöltésénél a külső szakértő Szinnyei József egyetemi tanár volt (ő a nyelvész Szinnyei József, a bibliográfus id. Szinnyei József fia), a levéltárosi állásra pályázóknál Tagányi Károly országos allevéltárnok. Jelen volt még a könyvtár egy-egy munkatársa mint jegyzőkönyvvezető. Ezúttal külön-külön tárgyaljuk a könyvtárosi és levéltárosi vizsgák lefolyását, az utóbbi speciális volta miatt.

Szinnyei József irodalomtörténeti kérdéseket tett fel: Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Pázmány Péter, Faludi Ferenc, Apor Péter, Toldy Ferenc élete és munkássága volt a kérdés tárgya, de elhangzott olyan kérdés is, amely pl. a 17. század legkiválóbb epikusait, a 18. század költői irányait, vagy Kazinczy hatását a magyar irodalomra tudakolta. A jövendő könyvtárosának szóltak az olyan kérdései, mint pl. melyik a legrégibb magyar kódex, melyek a legnevezetesebb magyar nyelvemlékek, milyen életrajzgyűjtemények tartalmazzák a magyar írók életrajzát, milyen népköltési gyűjteményeket ismer a vizsgázó.

Fejérpataky László kérdései sokkal inkább történeti jellegűek és könyvtár-centrikusabbak. Többek között: milyen krónikákat ismer a 14. és 15. századból, mit tartalmaz Anonymus krónikája, a 16. század magyar történelmi irodalmának emlékei, a 18. század magyar történetírói, a legrégibb magyar költői nyelvemlék, a legrégibb magyarországi nyomtatvány, a legelső magyarnyelvű nyomtatvány, hol vannak kiadva a legrégibb magyar törvények, vannak-e oklevelek az Árpád-korból, milyen mű tartalmazza a régi magyar könyvek repertóriumát, ki volt Verbőczy, hogyan van a római naptár beosztva? Kérdései igazodnak a jelölt végzettségéhez, speciális ismereteihez is, pl. a volt katolikus paptól a régi magyar misekönyvek és a magyar szentek után tudakozódik. Arra a kérdésre viszont, hogy miből lehet a hazai misekönyveket megkülönböztetni a külföldiektől, nem biztos, hogy egy vidéki volt katolikus pap válaszolni tudott volna. Bár az illető vizsgáját egyhangúlag elfogadták, értékelő jelentésében róla írta Fejérpataky, hogy általános irodalmi tájékozottsága „sok kívánnivalót hagy maga után”. A latin filológiával foglalkozó jelölttől a középkori latinság segédkönyvei, a magyarországi latinság szótára és Du Cange glosszáriuma után tudakozódott. Általában ő egy jelöltnek több kérdést tett föl, mint Szinnyei, néha öt-hatot is. Ő tette fel az egyetlen könyvtártani kérdést: milyen rendezési elvek szerint rendezte iskolája könyvtárát?

A levéltári állás betöltésénél a kérdések nagy része speciálisan jogtörténeti jellegű, pl.: melyik a legrégibb alaptörvény, a nádori méltóság eredete, hatásköre, a hiteles helyek mibenléte, a vármegyék szervezete, a szabad királyi városok jogállása, a rendi országgyűlés, a jobbágyi kilenced, a jobbágyok szabad költözésének joga, mikor telepedtek le a kunok Magyarországon, milyen jogokat gyakorolhatott Hunyadi János mint kormányzó, Erdély közjogi helyzete, mikor szervezték a Helytartótanácsot stb. A kérdések másik része formai jellegű, azaz a diplomatika tárgyköréből való: milyen korból származnak a legrégibb magyar oklevelek, mik a címeres levelek, az oklevelek keletkezésének kérdései, milyen okleveleket adnak ki egy donatio (adományozás) során, középkori oklevelek gyakorlati olvasása és értelmezése.

A nyelvi felkészültséget fordítási gyakorlattal és beszélgetéssel vizsgálták. Valamennyi pályázónak kellett latinból fordítania (többnyire a Budai Krónikából vagy egy középkori oklevélből), az élő nyelvekből irodalmi szöveget vagy hírlapi cikket kaptak a jelöltek. (Franciából pl. Lamartine és Molière műveiből.)

A vizsgabizottság tíz pályázó közül hétnek vizsgáját egyhangúlag elfogadta, kettőt szavazat-többséggel fogadott el (az egyiket csak doktori címére való tekintettel!) és egyet elutasított „előtanulmányainak és nyelvismeretének hézagos volta miatt”. A kinevezési felterjesztéseket – bő indoklással – Fejérpataky László írta meg, mindkét állásnál rangsorolva három-három pályázót jelölve meg. Javaslatait elfogadták s az állást a két első helyre rangsorolt pályázó nyerte el: Esztegár László és Bartha József. A választást igazolta az idő: Esztegár László néhány év alatt országosan is elismert könyvtári szakember lett. Számos könyvtártani tanulmányt közölt – pl. ő ismertette először Magyarországon az Egyetemes Tizedes Osztályozás rendszerét – és több külföldi konferencián képviselte hazánkat. Korai halála miatt sajnos csak kilenc évig lehetett a könyvtár munkatársa. Beigazolta azt, amit Fejérpataky László írt róla: „...hajlamai kiválólag könyvtári szolgálatra buzdítják. ... Fellépése, feleletei és hajlamai bennem azt a meggyőződést keltik, hogy belőle a könyvtárnak hasznos tisztviselője képezhető ki.” Esztegár László ekkor 26 éves volt – meghalt 35 évesen. A levéltári státust a 30 éves Bartha József nyerte el, de sajnos csak két évig volt a könyvtár munkatársa, ezután visszatért a tanári foglalkozáshoz. Itt sikeres pályát futott be: tankerületi főigazgató lett és jelentős irodalmi munkásságot fejtett ki főleg a magyar irodalom oktatása terén. Fejérpataky őt így jellemezte: „...megállapodott, komoly, tudományokkal behatóan foglalkozó egyén hatását teszi, ki palaeographiai és diplomatikai előismereteinek gyakorlati úton leendő fejlesztésével hasznos tagja lesz a könyvtár tiszti karának.” Fejérpataky őt azzal a Horváth Sándorral szemben részesítette előnyben, aki már előzőleg másfél évet töltött mint napidíjas a levéltári osztályon, tehát ő birtokában volt azoknak a paleográfiai és diplomatikai ismereteknek, amelyeket Bartha Józsefnek még ezután kellett megszereznie. Fejérpataky mégsem Horváth Sándor mellett döntött, mert hiányolta benne „a komoly tanulásvágynak és kellő szorgalomnak jeleit”, jóllehet képességeit, tehetségét nem vonta kétségbe. Az emberi adottságok tehát többet számítottak szemében, mint egy speciális tárgyi tudás. Horváth Sándorból azonban mégis levéltáros lett, 1918-ban már országos levéltárnokként látjuk viszont – úgy látszik, az ambícióhoz később megjött a szorgalom is. Pályázata idején mindössze 24 éves volt.

Összegezésként megállapíthatjuk, hogy a múlt század végén a Széchényi Könyvtárban igen gondos válogatás alapján, minden szempontot mérlegelve történt az állások betöltése. A jelöltnek meg kellett felelnie az általános követelményeknek: megfelelő szakképzettség, általános tájékozottság és nyelvismeret. Ezen túlmenőleg azonban csak az jöhetett számításba, akiben tudós hajlamot, megfelelő szorgalmat és komolyságot véltek felfedezni s akitől remélhető volt, hogy belőle a Nemzeti Múzeum céljai iránt elkötelezett és a tudományos utánpótlást biztosítani tudó munkatárs válik. Nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a könyvtár lelke a könyvtáros, amit Toldy Ferenc, az Egyetemi Könyvtár igazgatója így fejezett ki:

„A könyvtárnok az, ki a könyvtárnak vagy megölő betűje, vagy verőszíve, ő képes a leggazdagabb gyűjteményt holt tetemmé lelketleníteni, mint képes azt, ha magát nem ragyogó, de annál melegítőbb hivatásának egész lélekkel és szívvel oda adja, élő hatalommá emelni. Példa mindkettőre van. Közép itt nincsen.”

E mondatokat 1843-ban írták le – máig időszerűek.

Függelék

A pályázók életrajza

Dr. Bartha József (1866–1950). Gimnáziumi tanulmányait Egerben végzi. Papnövendék a ciszterci rendben, amelyből később kilép. Két év teológiai képzés után tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészkarán folytatja. Szaktárgyai: magyar nyelvészet és irodalomtörténet, latin filológia. 1895-ben doktorál. Helyettes tanár a nagybecskereki főgimnáziumban. A könyvtárban a levéltári állás pályázatának nyertese. A könyvtár munkatársa 1896. aug. 13-tól 1898. júl. 3-ig, ezután tanár a budapesti VIII. kerületi áll. főgimnáziumban, amelynek 1922-től igazgatója. Később tankerületi főigazgató. A budapesti tankerületben a magyar nyelv és irodalom szakfelügyelője. Jelentős szakirodalmi munkásságot fejtett ki.

Dr. Esztegár László (1870–1905). Erdélyi örmény családból származott, apja ügyvéd. Iskoláit előbb szülővárosában, Szamosújváron, majd Nagyszebenben és Kolozsvárott végzi, egyetemi tanulmányokat Budapesten folytat. Szaktárgyai: magyar és német irodalom, esztétika. 1892-ben doktorál. Már egyetemista korában tagja a Fővárosi Lapok szerkesztőségének. Számos folyó-, heti- és napilapban publikált. 1892–1895 között tanár. 1896 januárjában ő nyeri el a könyvtári segédi állást. Haláláig a könyvtárban dolgozik. Kiemelkedő elméleti munkásságot fejt ki a bibliográfia területén. Nevéhez fűződik a Széchényi Könyvtár Kézirattárában a Levelestár megszervezése. Több nyugat-európai ország könyvtári szervezetét tanulmányozta, részt vett az 1897. évi brüsszeli és az 1900. évi párizsi bibliográfiai kongresszuson. (Vö. Galambos Ferenc: Esztegár László 1870–1905. = Könyvtáros 1979. 4. sz. 233–234. – Móra László: Aki a tizedes osztályozást elsőnek ismertette hazánkban. = Könyvtáros 1979. 8. sz. 471.)

Fülöp Áron (1861–1920). A gimnáziumot Székelyudvarhelyen végzi, majd tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán folytatja. Szaktárgyai: magyar és latin nyelv és irodalom. Tanár Hódmezővásárhelyen, majd Szatmárnémetiben. Budapesten az országos közoktatási tanácsnál mint díjnok dolgozott, amikor a könyvtári segédi állásra pályázik. Vizsgáját a bizottság egyhangúlag nem tartotta elfogadhatónak. Később költői munkásságot is folytat.

Fülöp Sándor (1858–?). Tanulmányait a pozsonyi evangélikus gimnáziumban folytatja, majd ugyancsak Pozsonyban evangélikus teológiai végzettséget szerez 1880-ban. Különböző lapok szerkesztője (pl. Magyar Házi Kincstár), maga is sokat ír (tárcákat, ismeretterjesztő cikkeket). Államnevelészet címmel önálló munkája jelenik meg. 38 évesen pályázik a könyvtári segédi állásra. Fejérpataky dicséri széleskörű nyelvtudását, vizsgájáról így szól: „Feleleteiből kiváló képesség, nagy olvasottság és tájékozottság tűnt ki.”

Havrán Dániel (1873–1958). Középiskoláit Rozsnyón és Késmárkon végzi. A budapesti egyetem bölcsészettudományi karán folytat tanulmányokat, szaktárgyai: történelem, földrajz, magyar nyelv és irodalom. Több féléven át hallgat paleográfiát. Tanárjelöltként lesz a könyvtár napidíjas gyakornoka, 1896 júliusában pályázik a levéltári állásra. Ekkor nem nyeri el, de 1898 júniusában mégis a könyvtár munkatársa lesz, s főkönyvtárnokként innen megy nyugdíjba 1934-ben. Kisebb szakcikkei jelentek meg többek között a Magyar Könyvszemlében.

Holló István (1849–?). Középiskoláit Székesfehérvárott végzi, a veszprémi papneveldét otthagyja, majd jogász, nevelő és katona; végül a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán végez, szaktárgya a magyar nyelv és irodalom. Tanári pályája során (Sopron, Székesfehérvár, Szolnok) tanít latint és történelmet is. 22 évi szolgálat után nagyothallása miatt nyugdíjazzák 1895-ben. 47 évesen pályázik a könyvtári segédi állásra. Pedagógiai cikkeket írt.

Horváth Sándor (1872–?). Középiskoláit Sopronban, Pozsonyban és Budapesten végzi, majd a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán folytat tanulmányokat. Szaktárgyai: történelem és segédtudományai. 1894-ben napidíjas a könyvtár levéltári osztályán, majd önkéntes katonai szolgálatra jelentkezik. Még mint katona pályázza meg a levéltári állást 1896 júliusában, de azt nem nyeri el. Vizsgáját a bizottság csak szótöbbséggel fogadja el. Később az országos Levéltárba kerül, 1918-ban már országos levéltárnok. Szakterületén számos cikket publikált, önálló művei is vannak.

Dr. Pap Károly (1872–1954). Apja református lelkész. Középiskoláit Nagykőrösön, az egyetemet Kolozsvárott végzi. Szaktárgyai: magyar irodalom, művészettörténet, esztétika. 1894-ben doktorál. Már egyetemista korában pályadíjakat nyer. Tanár Kolozsvárott, majd Budapesten. A könyvtári segédi állásra pályázik, de a kulturális minisztériumtól egyidejűleg külföldi tanulmányi ösztöndíjat kapott, így az állást azonnal nem is tudta volna elfoglalni. Két évi külföldi tartózkodás után (Olasz- és Németország) tanár Budapesten. Számos cikket publikált.

Szelke József (1862–?). Középiskolai tanulmányait Brassóban és Gyulafehérvárott végzi, ugyanitt nyer teológiai képesítést. Mint katolikus lelkész szolgál Erdélyben több helyen. Amikor 1896-ban a könyvtári segédi állásra pályázik, mint „volt pap” szerepel.

Dr. Varjas István (1868–?). A gimnáziumot Szabadkán végzi, a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán egy évet tölt, majd tanulmányait külföldön folytatja. (Münchenben három évig, Erlangenben fél évig.) Doktorál 1895-ben. Szaktárgyai: latin, művészettörténet, esztétika. Tanár Budapesten, amikor pályázatát benyújtja előbb a könyvtári, majd a levéltári állásra. Vizsgáját a bizottság szótöbbséggel csak doktori címére való tekintettel fogadta el.

Somkuti Gabriella

Magyar irodalom az Österreich-Ungarns Zukunft (1916) című bécsi és az Ungarns Zukunft (1917–1918) című budapesti folyóiratban.Az 1916. februárja és júniusa között Bécsben félhavonta megjelenő Österreich-Ungarns Zukunft. Eine Halbmonatsschrift für Politik, Volkswirtschaft und Kultur című folyóiratot Fred Heller (1889–1949) osztrák újságíró adta ki. Heller, aki regényíróként volt ismert, 1938-ban Uruguayba vándorolt ki, és ott is halt meg.[76] A folyóirat címének olvastán rögtön felmerül a kérdés, mi volt az értelme osztrák–magyar közös jövőről beszélni 1916-ban, amikor az I. világháború már több fronton folyt, s amely év novemberében meghalt I. Ferenc József, a Monarchia fő összetartója?

A bevezetőben arról van szó, hogy minden idők legnagyobb háborúja, amely olyan sok szenvedést okozott, hogy évtizedek kellenek jóvátételére, néhány jó dolgot is létrehozott, ilyen például a Monarchia egysége. A folyóirat célját így fogalmazzák meg a szerkesztőségi közleményben: „A Monarchia mindkét fele egyenjogúságát kifejezésre juttatni, mindazt elősegíteni, ami mind Ausztria, mind Magyarország szellemi és anyagi haladását magával hozza és előmozdítja, keresni azokat az eszközöket és azt az utat, amelyek a sajnos ismétlődő félreértéséket a birodalom mindkét felében megszűntetik, ez kell, hogy ennek a félhavi folyóiratnak az első és fő feladata legyen.” Mert a szerkesztőség véleménye szerint a világháború ezen a viszonyon is sok mindent, és pedig előnyösen meg fog változtatni! „Anélkül, hogy egyetlen pillanatig is a nemzetiségek elnyomására vagy politikai, szociális és gazdasági jogainak szűkítésére gondolnánk, a következő programot valljuk magunkénak: Ausztriában a németségé, Magyarországon a magyarságé kell hogy legyen a vezető szerep.” További célként azt említik még meg, hogy a háború utáni nagy gazdasági versenyben ez a két ország összefogva tud majd egy boldog jövőn munkálkodni. A cikk Ferenc József jelmondatával: „Viribus unitis” fejeződik be.[77]

Az Osztrák–Magyar Monarchia közös politikájával foglalkozik a Civis álnevű szerző írása. A szerző Ausztria-Magyarországot földrajzi egységnek tartja. Ebből nem következik véleménye szerint az, hogy ez a két állam államjogi egységet képez, egy olyan közösséget, amelyben mindketten tökéletesen felolvadnak azért, hogy kifelé hatalmasnak tűnjenek. Károsnak tekinti a korábbi szétválási törekvéseket, mert közben a világot kereskedelempolitikailag felosztották. A Monarchia dualista államformájának feltétel nélküli elismerése a gazdasági célok elérésének alapfeltétele – írja.[78]

A folyóiratban megjelent tanulmányokban a Monarchia ipari-gazdasági kérdéseit, agrárproblémákat, az osztrák–magyar vámunió helyzetét tárgyalták. A magyar szerzők közé tartozott Pekár Gyula, Szalay Károly, Hajnal Mihály, a folyóirat célkitűzéseit támogatta gróf Apponyi Albert. E témák mellett azonban nagy súlyt fektettek a szépirodalom, vagy olyan irodalomtörténeti és kritikai írások közlésére is, amelyek nagy része a magyar irodalommal kapcsolatos. Mi ezeket a publikációkat kívánjuk számba venni.

A magyar lírát képviseli a Molnár Ferenc „Huszárnóta” (Husarenlieder) című versciklusából közölt kis részlet, amely a csatatéren keletkezett, és az Egy haditudósító emlékei első kötetében 1916-ban jelent meg. A fordítást Brájjer Lajos (1865–1943) nagybecskereki szerkesztő, műfordító, a Grossbecskereker Wochenblatt és a Torontál című lapok szerkesztője készítette.[79] A némi összekötő szövegbe ágyazott versrészleteket hű és jól sikerült fordításnak tartja az írás „-ll-” szignójú közlője.[80]

Fred Hellertől származik a kortárs magyar lírát összefoglaló és értékelő hosszú „Stiefkinder des Ruhmes” [A dicsőség mostohagyermekei] című tanulmány. Írását azzal kezdi, hogy a bécsi Hofburgtheater igazgatóságának két éve ajánlották bemutatásra Rákosi Jenő otthon már nagy sikert elért darabját „ A szerelem iskolájá”-t, amely magyarul 1883-ban jelent meg. Bemutatását először különböző okokból kifolyólag vissza akarták utasítani, de Heller, a darab német fordítója kiállt mellette. Mint írja – mindezt csak bevezetésül szánja a kortárs magyar irodalom bemutatása elé. Mindenekelőtt leszögezi, hogy Petőfi után is van jelentős magyar líra. A magyar irodalom fogadtatásáról német nyelvterületen szólva megjegyzi, hogy az úttörő ezen a téren Molnár Ferenc „Az ördög” című darabja volt, amely már befogadásra és sikerre talált. Ez a siker visszahatott más magyar írókra is, de közülük csak Bródy Sándor tudott „A tanítónő”-vel némi sikert elérni, azonban ez nem volt elég hangos ahhoz, hogy további utakat nyisson meg előtte. Majd őt követte a német színpadokon Biró Lajos, Lengyel Menyhért és Heltai Jenő, novellákat és humoreszkeket fordítottak németre, valamint regényeket és a kikerülhetetlen operettlibrettókat.

A magyar irodalom győzelmében csak a magyar líra nem részesülhetett. Ennek okait vizsgálva Heller leszögezi, hogy a német irodalom nem szenvedett hiányt soha jó versekben, míg darabokban néha igen. Könnyebb lenne, ha a népszerű színműírók verseket is írnának. Nem gondolja azonban, hogy a sokat fordított színdarabgyárosokat (Molnár „Liliom”-ját kivéve) költőnek tartanák. A következő ok, hogy hiány van jó fordítókban. Egyedül Brájjer Lajost emeli ki a fordítók közül, akinek fordításait felhasználja, hogy bemutassa a kortárs magyar lírát. Brájjernak ekkorra már két, a kortárs magyar lírát bemutató kötete is megjelent, az első Ungarische Dichtungen címen 1906-ban Lipcsében, a második Moderne ungarische Dichter címen 1914-ben Nagybecskereken. Mindkettő tartalmazza az itt felsorolt költők verseit. A magyar költők közül Kiss Józsefet és Ábrányi Emilt emeli ki elsőként, akik nem ismeretlenek német nyelvterületen, az első Neugebauer László fordításainak köszönhetően. Ábrányiról azt írja, hogy klasszikus formái vannak, de képei és gondolatai egy letűnt időt tükröznek. Verstechnikája nem idejétmúlt, hanem modern. Szól egy költőnőről, a ma már elfeledett erdélyi Draskóczy-Jörg Ilmáról (Jörg Endréné Draskóczy Ilma 1884–1945) és Szilágyi Géza szerelmes verseiről, akinek realizmusát és csodás képeit dícséri. Szép Ernőt mint a nagyváros árnyoldalainak kitűnő ismerőjét emeli ki. Szabolcska Mihály érzelmes versei alapján akár német költő is lehetne – jegyzi meg. Megnevezi még Pásztor Árpádot, aki újságíróként Magyarországon kívül is ismert. A felsorolásnak a végére hagyja Adyt, aki „súlyosan kivert strófáival tör előre, a megsemmisülésig lázadozva, megélt keserűségét kibékítve a valódi beismerés szabad hangjával. Forma és tartalom egységben vannak. Adynak, a minden langyos, tökéletlen és gyáva elleni bősz harcosának saját magával kellett a legnagyobb harcot megvívnia, hogy át tudjon törni a magával hozottakon. [...] És aztán iskolát teremtett”. Végezetül megjegyzi, Petőfi még mindig a legnagyobb, az elérhetetlen. De véleménye szerint a jelen költői csak azért, mert korban utána következnek, szerényen beállnak mögé a háttérbe, de nem ezt érdemlik. Dicsőséget kell aratniuk, maguk és hazájuk, Magyarország számára.[81] Érdekes, hogy Babits neve nem szerepel Heller összeállításában, pedig Brájjer második kötetében közölt tőle két verset. (Die Csárda von Golgotha, Abendfrage).

Sas Ede (1869–1928), író, költő, a Pesti Napló munkatársa Molnár Ferencnek a háborúval foglalkozó színdarabjáról ír. „A fehér felhő” 1916-ban jelent meg, és ugyanebben az évben került bemutatásra. Bevezetésül leszögezi, hogy a háború kezdete óta a színpad felvállalta a mozgósítás feladatát, de ezek a csatazajtól hangos darabok nem örvendtek túl nagy népszerűségnek, mert csak üres frázisok puffogtak bennük, és minden költői értéket nélkülöztek. Molnár Ferenc nemcsak a magyar irodalom, hanem a külföld számára is esemény – véli. Darabjai a német színpadoknak is állandó repertoárdarabjai. „A fehér felhő”-ben a népmese formáját és az álom motívumát választotta, hogy költői igazságait közölhesse. Ezek mögött rejtőzik a szomorú, lesújtó valóság, a háború. Molnár, aki maga is haditudósító volt, megrendítő hitelességgel ábrázolta a háború, a lövészárok minden szörnyűségét. A Nemzeti Színház előadásáról azt írja, hogy a darab minden este telt házzal megy, és ünnepnap mindenki számára.[82]

Schöpflin Aladár az „újromantikáról” ír. Témája az, hogy a háború mindenkit kizökkentett a nyugodt, egyhangú hétköznapi foglalatosságokból, s hogy ez milyen hatással lesz a fiatal generációra. Az élet eddig mentes volt a kalandoktól, és ugyanez volt jellemző az irodalomra is. Mind a regény, mind a dráma nélkülözte a a fordulatos, kalandos történeteket. Ehelyett a belső történésekre, a lélek mozgásaira helyeződött a hangsúly. Most az írók és az olvasók egyként döbbentek arra, hogy az életben mégis vannak események, hogy az életben krízisek vannak, változatos, felizgató dolgok történnek, nem is beszélve, hogy vannak, akik állandó életveszélyben élnek. A háború a békés életformából egy csodás, romantikus és bombasztikus életformába vetett minket – írja. Végezetül azt latolgatja, ez a megváltozott élet milyen hatással lesz az irodalomra, újra visszatér-e a romantika az elbeszélés módjába és a stílusba.[83]

Brájjer Lajos a magyar háborús költészetről közölt összefoglalást. Kiindulópontja, hogy hiányzik az olyan nagy költő-egyéniség a magyar irodalomban, mint amilyen Petőfi volt, akinek neve a nemzetet harcba hívta. Ma az általános hadkötelezettség szólít mindenkit a háborúba, és a mai költők jól tudják, hogy ezt a háborút nem mi akartuk, nem akarunk vele semmit nyerni, ezt a háborút ránk kényszerítették. Brájjer elmondja még, hogy a háború kitörésekor felszólították a költőket, küldjenek be háborús verseket, be is érkezett vagy háromszáz, de véleménye szerint ezek többsége dilettáns. Azóta azonban sokasodnak a háborús tematikájú versek, Molnár Ferenctől kezdve sok író-költő volt a fronton, megjelent jónéhány személyes élményeken alapuló kötet is. Az egyik visszatérő téma a nemzeti büszkeség, amely a veszélyeztetettség érzéséből fakad, hogy széthull az ország. De ez nem következett be. Keletkeztek még „népdalok” is, amelyek szerzői ismeretlenek, de a dalokat a lövészárkokban mégis éneklik, ismerik. Végezetül kiemeli Kiss Józsefnek az elesettekről szóló elégikus hangulatú verseit. A kultúrember felismerte ekkorra már, mennyi szenvedést hoz az emberiségre ez a világháború – szögezi le.[84]

Az 1915/16-os budapesti színházi szezonról külön írás jelent meg, szintén Brájjer Lajos tollából, – aki úgy látszik – állandó szerzője volt a lapnak. A színházak mind Budapesten, mind az országban másutt, nagyon jól látogatottak – jegyzi meg, csak a publikum összetétele változott meg, a páholyokban főleg azok az emberek ülnek, akik hibásak abban, hogy ilyen nagy a drágaság – írja. A Nemzeti Színházban valódi Shakespeare-kultusz van, akinek darabjait magyar klasszikusok, Arany, Petőfi és Vörösmarty fordították. Ezek után a „A fehér felhő” című Molnár Ferenc darab sikeréről szól. Kiemeli még Hevesi Sándor „A Madonna rózsájá”-t (1915), amely szintén szép sikert aratott, míg a „Palika” hamar lekerült a színről. Lakatos László Eisler Fannyról szóló darabjának sem volt nagy a visszhangja. A legjobb szezont a Magyar Színház tudhatja maga mögött, amelyben nagy szerepe volt Bródy Sándor „Lyon Leá”-jának (1915), amelynek irodalmi értékén persze lehet vitatkozni. Tény azonban, hogy az emberek csapatostul mentek a színházba, hogy hallhassák amint egy orosz nagyherceg egy rabbi lányának kegyeiért küzd. Megemlít még egy, zsidó környezetben játszódó darabot, Drégely Gábor „A kisasszony férje” (1916) című vígjátékát. A Vígszínházban Bródyt, Gábor Andort, Lengyel Menyhértet, Barta Lászlót játszanak változó sikerrel. Bécsi és berlini vendégek is jártak Pesten, Max Reinhardtnak meg kellett elégednie a pénzügyi sikerrel. Mindent összevetve, a dráma múzsája meg lehet elégedve a háború második évével – sommázza benyomásait.[85]

A második májusi füzetben rövid közlemény látott napvilágot, hogy a papírhiány miatt következő összevont szám június végén jelenik meg. Ez már jelezte a folyóirat kiadásának problémáit, és az összevont számmal meg is szűnt az Österreich-Ungarns Zukunft. Mai szemmel nem igazán érthető, mi lehetett a célja a folyóiratnak a világháború második évében a Monarchia egységének kiemelt hangsúlyozásával. A rövidéletű kiadvány érdemét úgy foglalhatjuk össze, hogy hasznos szolgálatot tett: a kortárs magyar irodalmi és színházi élet eseményeiről tudósított a német nyelvű olvasóközönségnek színvonalas fordításokon és írásokon keresztül.

 

Nem bizonyított, hogy kapcsolat létezne a tárgyalt folyóirat és egy másik hozzá hasonló tördelésű és témájú, már Budapesten megjelenő folyóirat az Ungarische Zukunft. Halbmonatsschrift für öffentliches Leben, Kultur und Volkswirtschaft című folyóirat között. Ez a lap 1917 májusától kezdve jelent meg szintén nyolcadrét alakban, az első fél évben félhavonta, majd havonta, második évfolyamként jelezve az indulás évét. Ezek erősítik az esetleges kapcsolat fennállását kettejük között. Szerkesztője az utóbbinak Kadossa Ede (1881–1940/1941), akinek ezt a lapját Gulyás nem ismeri, hanem Ungarische Revue [sic] című „zúglapot” említ, amit Kadossa alapított, s „erkölcsi fogyatékosságai”-ról, valamint vasúti szabadjeggyel elkövetett csalásairól beszél.[86] A folyóirat minden különösebb program megfogalmazása nélkül indult, mindössze egy rövid írással kezdődik IV. Károly megkoronázásáról, s hogy ez a felemelő pillanat mit jelent a magyar nép számára. Tehát a címben, amely már csak a Monarchia magyar felének jövőjét emeli ki, semmiféle politikai értelemben vett elszakadási vágy, törekvés nem fejeződik ki. Kadossa maga főleg színi kritikákat, könyvismertetéseket közölt a lapban, de található benne néhány tőle származó fordítás is.

Állandó rovatban neves magyar személyiségek, főleg politikusok életrajzát ismertették, sok banki, biztosítási témájú írás látott napvilágot, de mi itt is az irodalommal kívánunk foglalkozni. A folyóirat nagyon sok magyar lírai alkotást közölt. „Ungarische Dichtungen” című állandó rovatában találjuk Szász Károly (1829–1905) „Zwei Honvéds” [Két honvéd] című háborús versét Halasi Lipót fordításában.[87] Vargha Gyula, a Központi Statisztikai Hivatal igazgatója „Harcba induló harangok” című háborús témájú versét Hermann Antal fordításában jelentették meg.[88] A fordító nevének közlése nélkül hozták Heltai Jenő („Az én szobrom”) és Pásztor Árpád egy-egy versét.[89] Az „Ungarische Dichtungen” rovatban látott napvilágot Hugo Holländer nevű szerző „Die Verstossenen” [A kitaszítottak] című verse, a költőről sajnos nem sikerült semmilyen adatot találnunk.[90] Ugyanebben a számban jelent meg Szilágyi Géza „Vergebens” [Hiába] című verse is.[91] Az áprilisi füzetben szerepel Szabolcska Mihály „Prüfung” [Vizsga] és Gárdonyi Géza „Rohitsch” című verse.[92] Kiss József „A trombitás” című versét, amely a „Levelelek hullása” ciklushoz tartozik, kivételesen a fordító Somló Károly nevének feltűntetésével közölték.[93] Kisfaludy Károly „Mohács” című elégiáját Lemberger Ármin fordításában tették közre.[94] Szávay Zoltán „Mennek a harangok” című költeményét Remete Jenő fordításában és Sas Ede egy költeményét Halasi Lipót átültetésében találjuk az „Ungarische Dichtungen” rovatban.[95] A következő magyar költemény Reviczky Gyula „Szerelem filozófiája” című verse Halasi Lipót fordításában.[96] Mikszáth Albertnek, Mikszáth Kálmán fiának „Meine Feder” [Tollam] című versét jelentették meg az Ungarische Zukunft hasábjain.[97] Kiss József „Odessza” című versét a fordító feltűntetése nélkül közölték.[98] Kölcsey „Himnusz”-át az 1918. október 31-ei polgári demokratikus forradalmat köszöntő számban közölték. A fordító nevét nem adták meg. A fordítás hűségéhez csak annyit, hogy a legismertebb első strófa első sorából (Gib dem Ungarn heitern Sinn) kimarad az „áldd meg” kifejezésben meglévő vallási konnotáció.[99] Ady Endre „Szivek messze egymástól” és Kemény Simon „Felhő” című versei[100] zárják az Ungarische Zukunft magyar lírai közléseinek sorát.

A prózai közlések sorában elsőként szerepel a ma már feledésbe merült Jeszenszky Sándor (1886–1957) zenekritikus és művészeti író „Der Mann” [A férfi] című novellája.[101] Ezt követi Mikszáth Albertnek egy elbeszélése „Des Helden Grabfahrt” [A hős temetése].[102] Molnár Ferenc „Tavaszi részegség” című elbeszélését a fordító nevének feltűntetése nélkül közölték.[103] Bródy Sándortól szintén egy elbeszélés, a „Leányfej” című jelent meg két részletben.[104] Kóbor Tamástól a „Die Schnur” [A zsinór] című novella került közlésre az Ungarische Zukunft hasábjain.[105] Hazai Hugótól „Gedichte in Prosa” [Versek prózában] címen az egyes évszakokhoz kapcsolódó lírai természetleírások láttak napvilágot.[106] Heltai Jenő „Szivar-legenda” című elbeszélését Kadossa Ede fordította.[107] Szomaházy István „Az örökség” című novellája az 1918. januári számban jelent meg a fordító nevének feltűntetése nélkül.[108] Biró Lajos „A szobalány” című elbeszélését Kadossa ültette át.[109] Molnár Ferenctől „A legrosszabb nő”-t közlik, ismét nem tudhatjuk meg, ki fordította.[110] Ebben az utolsó számban még egy Szép Ernő-[111] és egy Nagy Lajos-elbeszélés[112] található.

A színházi témájú írások között ki kell emelnünk Herczeg Ferenc „Ritter von Gestern” című vígjátékának Vígszínház-beli bemutatójáról szóló ismertetést. A világsikert hozó fanyar iróniájú darab magyarul „Kék róka” címen jelent meg 1917-ben , s még ebben az évben bemutatták. Az ismertetést Kadossa írta, aki kiemeli, hogy „a drámai tömegtermelés vigasztalan sivatagjában virágzó oázist képez Herczeg darabja. [...] A szerző kitűnően érti, hogy kell a közönséget lenyűgözni, érdeklődését felkelteni, és párbeszédeire finom báj jellemző, a téma érdekessége mellett a műnek nagy művészi értéke van. [113] A darabból egy részletet közölnek is.[114]A másik ismertetett színdarab Vajda Ernő „A váratlan vendég” című vígjátéka, a kritikát Lakatos László (1881–1944), író, újságíró írta. A darab a háborúból – hazatérő katona és a háborúból meggazdagodott otthonmaradott konfliktusára épül, ami nem csak magyar, hanem általános probléma – írja Lakatos[115]. Az Ungarische Zukunft állandó rovatban számol be az új színházi bemutatókról. Így többek között a Hevesi Sándor által feldolgozott „Kárpáthy Zoltán”-ról. Pásztor Árpád „Vengerkák” (Die Vengerka[!]) című regényét Góth Sándor állította a szerzővel együttműködve színpadra, a Vígszínház mutatta be a darabot. A darab, akárcsak a regény, nagy sikert aratott. Szász Zoltán „Kedves Mester!” című színdarabjának Magyar Színház-beli bemutatójáról ugyanitt írt rövid, de megsemmisítő kritikát Kadossa.[116] Gajáry István operájáról, amely Mohácsy Jenő „A makrancos herceg” című darabja alapján készült, dicsérő kritika jelent meg.[117] Kadossa írásában Beöthy László (1873–1931), a Magyar Színház igazgatójának tevékenységét méltatja, abból az alkalomból, hogy 10 éve vette át a színház vezetését, amelyet ő alakított át drámai színházzá, és hozott ezzel új színt, új stílust a magyar színházi életbe. Így jellemzi Beöthyt: „Nagyvonalú, céltudatos színházi ember, sokoldalú, mindig idealista művészetfelfogással áthatott igazgató, igazi európai ember a szó legnemesebb értelmében és vonzó személyiség.”[118] Kadossa ír három ujonnan bemutatott színdarabról, Herczeg Ferenc „Árva László király”-áról, Bródy Sándor „A szerető” című romantikus darabjáról és Molnár Ferenc „Úri divat” című vígjátékáról.[119]

A következőkben könyvismertetésekkel és rövidebb írásokkal foglalkozunk. Kadossa közölt ismertetést Drasche-Lázár Alfréd (1875–1949) író és diplomata, a trianoni béke egyik aláírójának 1917-ben megjelent „Tűzpróba” című regényéről. A műről azt tartja, hogy a magyar irodalmat gazdagítja, dicséri a stílus költői finomságát, a logikusan felépített kompozíciót.[120] Arany János születésének 100. évfordulója alkalmából rövid méltatást tesznek közzé, és beszámolnak az ebből az alkalomból rendezett megemlékezésekről.[121] „–a” jelű szerző (valószínűleg Kadossa) ismertette Vér Mátyás Az árnyék című 1917-ben kiadott kötetét, melyet színes és fantasztikus regénynek tart, Vér Mátyást pedig érdekes íróegyéniségnek. Vér Mátyás ( 1875–1955) ügyvéd, jogi szakíró volt, két elbeszéléskötete és két regénye jelent meg.[122] Egon Erwin Kischnek, a prágai születésű „száguldó riporternek” Orsován keletkezett írása arról szól, hogyan menekítette és rejtette el Szemere Bertalan a magyar koronát 1849 augusztusában Orsován, ahol aztán Kisch az elásott korona helyén emelt kápolnánál idézi fel az eseményeket, még a résztvevők neveit is helyesen felsorolva.[123] Molnár Ferenc rövid írásában a hirtelen meggazdagodott réteg megjelenéséről ír a társas élet különböző területein (a színházban, a lóversenypályán, a kávéházban, a korzón). A jelenség megtalálható Párizsban éppúgy, mint Budapesten, de az újgazdagokból csak színházi közönség lesz, nem téma.[124]

A tanulmányok közül okvetlenül ki kell emelnünk egy a magyar irodalommal foglalkozó összefoglaló jellegű cikket, Josef August Lux (1871–1917) írását, amelyet több részletben közöltek. Lux osztrák festő, író, dramaturg és költő, aki 1910-től Münchenben élt.[125] Kiemeli, hogy Magyarország nemzeti és politikai újjászületése a nemzeti irodalom megteremtődésével szoros kapcsolatban ment végbe. A magyar irodalom fejlődését Balassitól tekinti át egészen a 19. század végéig. A magyar költészet virágkorának kiteljesedését, a népből kiemelkedett költőknek, elsősorban Petőfinek és Aranynak tulajdonítja. Ők klasszikusok és népiesek is egyben. Petőfiről szólva tévesen jegyzi meg, hogy Szendrey Júlia színésznő volt. A regény műfajában két „csillagot”, Kemény Zsigmondot és Jókait emel ki. Az egyes költők-írók bemutatásakor mindig világirodalmi, vagy a német irodalomból vett párhuzamokra hívja fel a figyelmet. 1867 után megváltozott a magyar irodalom jellege – írja –: a kapitalista ipari fejlődés következtében előtérbe kerültek a modern nagyváros témái, a szociális gondolat. Az irodalmat igen erősen az újságírás tematizálja, az általános európai jelenti az orientációt, a formális újítások mellett megjelenik a társadalmi szatíra, fő szempont a publikumra gyakorolt hatás. Részletesebben azonban erről a korszakról nem kíván beszélni. Luxnak egyébként 1917-ben látott napvilágot Münchenben Ungarn. Eine mitteleuropäische Entdeckung című könyve. A könyvben megkísérli a magyarokkal kapcsolatos előítéleteket eloszlatni, előszavában kifejti azt a nézetét, hogy a Közép-Európa-gondolat a béke gondolata is egyben.[126] Binder Jenő (1856–1933) irodalomtörténész professzor a magyar népdalokról szóló tanulmányát azzal a megállapítással kezdi, hogy Németországban a világháborúig alig ismerték Magyarországot. Amit Magyarországról tudtak, az – írja –, hogy a tokaji bor és a rablóromantika hazája. Egy német egyetemi tanár még a közelmúltban is úgy jellemezte diákjainak a magyarokat, hogy egérfogókkal házaló nép. Ily módon a rablóromantikáról és az ártalmatlan felvidéki szlovák egérfogó-kereskedőkről alkotott kép keveréke élt a köztudatban. Ezen a helyzeten sokat változtatott a háború, ahol a németek vállvetve harcoltak a magyarokkal, akikről megtudták, hogy bátor nemzet. A háború tette alkalmassá a helyzetet, hogy a berlini egyetemen magyar nyelv- és irodalom tanszéket alapítsanak. Az 1916-ban megalapított tanszéket Gragger Róbert vezette. (R.M. megj.) Binder ezek után elmondja, milyen dalokkal ismerkedik meg egy egyszerű magyar paraszt gyermekkorától kezdve. Szól itt a Himnuszról és a Szózatról, Petőfi dallá vált verseiről, a Kossuth-nótákról, szerelmes és katonadalokról.[127] Szintén a magyar népdalokról értekezik, és saját fordításában közread néhány népdalt, a bevezetőben pedig kitér a cigányzene jelentőségére.[128] Más címen, de ugyanerről a témáról szól egy másik írása.[129] A 19. századi magyar líráról, Vörösmartyról, Aranyról és Petőfiről szól egy a szerző nevének feltűntetése nélkül megjelent tanulmány. Az ismeretlen szerző szerint a század közepe a magyar költészet nagyszerű korszaka, mert ekkor alkotott a három legnagyobb magyar költőzseni. Elemzi költészetüket, személyiségük eltérő, ill. hasonlóságot mutató vonásait. Vörösmartyt még Arannyal és Petőfivel szemben az előző korszak, a klasszicizmus gyermekének tartja, aki aztán a romantikában teljesedett ki, és a líra minden műfaját kipróbálta. Aranynál ezzel szemben a romantika teljesen háttérbe szorul, őt a legnagyobb nemzeti művésznek és gyökeréig magyar költőnek tartja. Egyszerű származása, melyből a legmagasabbra tudott kiemelkedni, hazaszeretete a múlt témái felé fordították, költészetének legsajátabb műfaja az epikus költészet. Kisebb elbeszélő művei közül ki kell emelni balladáit, amelyek valóságos tragédiák, nem véletlenül tartják őt a ballada Shakespeare-jének. Petőfi költőzsenije Arany érett férfiasságával szemben a frissesség, a fiatalság és élénkség varázsa, tűzzel, lelkesedéssel, közvetlenséggel és természetességgel tele. Ahogy Arany az epikát, úgy tette Petőfi a lírát igazán nemzetivé, és emelte a népdalt irodalmi színvonalra. Burnshöz és Goethéhez hasonlítja, legfőbb érdemének tartja, hogy Petőfi megteremtette Magyarországon a műdalt. Megemlíti végezetül, hogy forrón szeretett hazájáért még az életét is feláldozta.[130]

Bár nem magyar szépirodalommal kapcsolatos írások, de feltétlenül szót érdemelnek a következő hungarológiai témájú közlemények. Gragger Róbertnek, akiről korábban már szóltunk, egy Drezdában elhangzott előadása szövegét közölte az Ungarische Zukunft Magyarország Németország számára fontos kulturális értékeiről. Gragger ugyan ma már elfogadhatatlan terminológiát használva „nem árja nemzetnek” nevezi a magyart, amelynek dicséri kitartását és fennmaradási ösztönét, ahogyan a nyugat-európai kultúrához alkalmazkodni tudott. Gragger vázlatosan szól Magyarország gazdasági értékeiről, majd politikai és katonai jelentőségéről Németország számára, ezután a kultúra különböző területeire (magyar népköltészet, történelem, magyar tudományos eredmények, a művészeten belül kiemeli egyes német zeneszerzőknél a magyar hatásokat) tér rá.[131] Gragger egy másik írásában részletesen ismerteti a Berlinben alapított Magyar Intézet feladatait és célkitűzéseit. Kiindulópontja, hogy a világháború oka az, hogy a nemzetek egymást nem, vagy rosszul, előítéletesen ismerik. A külföldi stúdiumok ezt a helyzetet hivatottak megszüntetni. A berlini Magyar Intézet feladata a magyar–német kultúrkapcsolatok ápolása, a magyar nyelv és irodalom oktatása, valamint a magyar kutatók, tudósok részére berlini kutatási lehetőség biztosítása. Gragger felhívja a figyelmet egy a tudományos eredmények közzétételére hivatott orgánum (ez lett az 1921-től kezdve negyedévenként megjelenő Ungarische Jahrbücher című folyóirat) és egyéb kiadványok szükségességére, valamint az intézet könyvtárának fejlesztésére.[132]

A „Das neue Ungarn” című vezércikkben a decemberi számban a szerkesztő hitet tesz a polgári demokratikus forradalom mellett, üdvözli a vértelen forradalmat, Magyarország függetlenségét. Az Ungarische Zukunft feladatát az utódállamok és Magyarország közti közvetítésben tűzi ki.[133] A folyóirat formája is megváltozott, alakja nagyobb negyedrét, tördelése kéthasábos lett.

Mindkét folyóiratról elmondható, hogy a kortárs magyar szépirodalomból a legnevesebb írókat-költőket egy-egy németre lefordított munkájuk képviseli, így adva ízelítőt a legjava magyar líra- és prózatermésből. A korszak legdivatosabb szerzői közül ki kell emelnünk Molnár Ferenc, Heltai Jenő és Bródy Sándor nevét, de közöltek Kiss Józseftől és Adytól is. Jelentősebb színházi bemutatókról rendszeresen jelentek meg írások. A Kadossa-féle lap szerkesztésének hiányosságai közé tartozik, hogy a fordítók neveit gyakorta nem közölték. A megnevezett fordítók – mindkét lapban – Brájjer Lajos, Halasi Lipót és Kadossa Ede voltak. Mindenképpen figyelmet érdemelnek a tanulmányok a magyar népköltészetről, a magyar irodalomról, valamint Gragger Róbert közleményei. Kadossa vállalkozása, a majdnem két évet megért Ungarische Zukunft a háborús hiánygazdaság miatt eleve nem lehetett hosszúéletű, hogy eredetileg is ilyen hézagosan jelent meg, vagy csak a Széchényi Könyvtárban fennmaradt példány (amelyen kívül másról nem tudunk) csonka, tény az, hogy az 1918-as évből hiányzik az áprilistól júniusig terjedő időszak, valamint október és november. A két rövidéletű folyóirat címének felelevenítése, tartalmának ismertetése kis adalék a magyar irodalom 20. század eleji német kapcsolatainak történetéhez. A folyóiratok vállalt célja a magyar irodalom német nyelven való népszerűsítése volt, s valóban számos klasszikus, ill. kortárs magyar írótól, költőtől közöltek műveket, ill. mutatták be őket a német olvasóközönségnek.

Rózsa Mária

 



[1] Csapodi Csaba–Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Hungarica. II. Bp. 1993. 60–67.

[2] Csapodi–Gárdonyi, Klára: Die Bibliothek des Johannes Vitéz. Bp. 1984. 115–116.

[3] Uo. 47–49. t. – Csapodi Csaba: Janus Pannonius kódexei és címerhasználatának kérdése. = MKsz 2003. 2. sz. 205.

4 Ezért nem lehet ma már megállapítani, hogy melyek voltak a Firenzében Mátyás király számára készült, de az ő életében Magyarországra nem került kódexek. Ezek különböző, más tulajdonosok birtokába kerültek. (Csapodi Csaba: Mikor pusztult el Mátyás király könyvtára. = MKsz 1961. 399–421., és ua. önállóan: Bp. 1961. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei 24./

1 ItK 1999. 5–6. sz. 598. valamint Gömöri György: A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig. Bp., Argumentum, 1999. 212.

2 Új hasonmás-kiadása, magyar fordítással az Angol életrajz Zrínyi Miklósról. Szerk. Kovács Sándor Iván. Bp. 1987.

3 Gömöri György: Adalékok az 1663-64 évi angliai Zrínyi-kultusz történetéhez. In: Gömöri: i. m. 210–228.

4 Printed for W.G. for Hen. Marsh at the Princes Arms in Chancery-Lane. 1664. A Marsh-féle kiadás címlapja csúnyább, mint a Brook-féle kiadásé: ebben az ötsoros alcím utolsó sora belecsúszik a címert körülvevő babérkoszorúba. A Wing-katalógusban 3077 szám alatti Brook-kiadás két esetben (Cashel Library, Trinity Library,Dublin) valójában a 3077/a alatti Marsh-kiadást jelenti, vö. Wing, Donald: STC of Books Printed in England,1641–1700. 2nd edition. Vol. II., New York, 1982. 267.

5 Jelzete 156.031. A címlapon posszeszori bejegyzés: „Sum Thomae Lowt 1667”.

6 Bene Sándor foglalkozott vele hosszabban vö.: A Zrínyi testvérek az Ismeretlenek Akadémiáján. (Velencei karnevál.) = ItK 1993. 5–6. sz. 650–668.

[4] Gömöri György: Szenci Molnár Albert album- és könyvbejegyzései külföldi könyvgyűjteményekben. = Magyar Könyvszemle 1979. 372–378.

[5] Jelzete: 135 J 49.

[6] Mooijweer, Joos–Savornin Lohman, Christian de: Johannes Lemker aus Bentheim. Stadtssektretär und Bürgermeister von Vollenhove (Overijssel). = Bentheimer Jahrbuch 1992. 120–121.

[7] I. h. 122.

[8] Album f. 262v.

[9] Uo. f. 259.

[10] Catalogus studiosorum Scholae Marpurgensis. Edidit Iulius Caesar. Pars quarta. Ab ineunte anno MDCV usque ad extremum annum MDCXXVIII pertinens (a továbbiakban: CSSM). Marburgi MDCCCXXXVI. 51.

0[11] Die Matrikel der Hohen Schule und des Paedadogiums zu Herborn. Hrsg. von Gottfried Zedler und Hans Sommer (a továbbiakban: MHSH). Wiesbaden 1908. 58, 716. /Veröffentlichungen der Historischen Kommission für Nassau V./ – Lemker Disputatio politico-juridica de majestate ejusque juribus című munkáját a wiesbadeni Hessische Landesbibliothekben őrzik.

0[12] Album ff. 117, 241, 250.

[13] Album ff. 103, 106, 107, 134, 135, 138, 139r, 140,142.

[14] CSSM 21.

[15] Catalogus professorum Academiae Marburgensis. Die akademischen Lehrer der Philipps-Universität in Marburg von 1527 bis 1910. Bearb. von Franz Gundlach. Marburg, 1927. 12, 14–15, 80–81, 91–92, 320, 366, 388.

[16] Szenczi Molnár Albert naplója, levelezése és irományai. Kiad. Dézsi Lajos (a továbbiakban: NLI). Bp. 1898. 32; lásd még Szenci Molnár Albert naplója. Közzéteszi Szabó András (a továbbiakban: SzMAN). Bp. 2003. 76, 141. /Histora Litteraria 13./

[17] NLI 209.

[18] Uo. 273.

[19] Uo. 450–452, 454, 458–459.

[20] Album f. 145.

[21] MHSH 32.

[22] Az általa Szenci Molnár részére 1601. július 19-én kiállított bizonyítványt lásd NLI 433–434.

[23] Uo. 36, 167, 208–209, 315.

[24] Album f. 150.

[25] NLI 36.

[26] Uo. 51–52; SzMAN 82, 156.

[27] 1610. július 11-én Fegyverneki Hajtó János, Szepsi Korocs György, Szepsi Bényés Pál, Varsányi Pastoris Dániel, Kertvélyesi Pastoris János, július 22-én Tasnádi Kincses Imre iratkozott be az egyetemre. Lásd CSSM 51.

[28] Komáromi Lengyel Miklós és ifj. Bornemisza János. Lásd Die Matrikel der Universität Heidelberg von 1386 bis 1662. II. Bearb. und hrsg. von Gustav Toepke (a továbbiakban: MUH). Heidelberg, 1886. 250.

[29] 1610 szeptemberében Fegyverneki Hajtó és Tasnádi Kincses, 1621. március 21-én Szepsi Korocs, Szepsi Bényés, Varsányi Pastoris és Kertvélyesi Pastoris iratkozott be az ottani egyetemre. Lásd MUH 250, 252.

[30] A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy van az albumban két, 1612. június 8-i marburgi bejegyzés (Album f. 139r-v). Ezek egy alkalmi marburgi látogatás emlékei lehetnek, hiszen az 1612-es évet zömmel herborni emléksorok képviselik. 1612-ben beiratkozott ugyan egy magyar diák, Ceglédi S. Pál a marburgi egyetemre – az anyakönyv szerint az év utolsó napjaiban (lásd CSSM 67) – ő azonban 1613. április 9-től már szintén a heidelbergi egyetemen folytatta tanulmányait (lásd MUH 264), így Lemker vele sem találkozhatott.

[31] „Albertus Molnar Szenciensis Ungarus repetiit scholam Nassovicam. 5. Aprilis [1607]”. Lásd MHSH 47.

[32] Album f. 252.

30 CSSM 51.

31 Album f. 253.

32 NLI 52; SzMAN 83, 157. Vö. Kovács Sándor Iván–Kulcsár Péter: Szenczi Molnár Albert V. Frigyes pfalzi választófejedelemnek dedikált könyvei a Vatikáni Könyvtárban. = Magyar Könyvszemle 1970. 251–252.

33 NLI 53; SzMAN i. h.

[33] Útrajzok / Travel Impressions. Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztálya. Rendezte és a katalógust írta Gonda Zsuzsa. Bp. 2001.

[34] Dunai vázlatok. 19. századi rajzolók táj- és városképei / Sketches on the Danube. Vedutas by 19th Century Artists. Közép-európai Kulturális Intézet. Szerk. Gelléri Katalin, rend. Basics Beatrix. Bp. 2001.

[35] Zwey hundert vier und sechzig Donau-Ansichten nach dem Laufe des Donaustromes von seinem Ursprunge bis zu seinem Ausflusse in das schwarze Meer. Sammt einer Donaukarte herausgegeben von Adolph Kunike. Historienmaler und Inhaber eines lithographischen Institutes. Begleitet mit einer topographisch-historisch-ethnographisch-pittoresken Beschreibung von Dr. Georg Carl Borromäus Rumy, ... Wien, auf Kosten des Herausgebers, gedruckt bey Leopold Grund 1826. Vö.: Nebehay, Ingo–Wagner, Robert: Bibliographie altösterreichischer Ansichtenwerke. II. Wien, 1982. 336. sz. − Reprint kiadás megjelent: München, [1978]. Az Országos Széchényi Könyvtárban jelzete: Dm 1576.

0[36] Wagner, Robert: Gedruckte Donau-Ansichten von 1493 bis 1900. In: Lüneburger Beiträge zur Vedutenforschung. II. Hrsg. Angelika Marsch und Eckhard Jäger. Lüneburg, 2001. 127.

0[37] Thieme–Becker: Allgemeines Lexikon der bildenden Künstler 22. kötet. Leipzig, 1928. 105–106.

0[38] Gmeiner-Hübel, Gabriele: Jakob Alt (1789–1872). Leben und Werk. Gépiratos disszertáció. Graz, 1990.

0[39] Saur: Künstlerlexikon. 34. kötet. München–Leipzig, 2002. 42.

0[40] Thieme–Becker: i. m. 29. kötet. Leipzig, 1925. 278.

09 Thieme–Becker: i. m. 36. kötet. Leipzig, 1947. 196.

[42] Gmeiner-Hübel: i. m. 123–130.

11 Kőrösy László: Rumy élete. Bp. 1880. 92–96.

12 Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712–1860. III. Bp. 1891. 257–258.

13 Szinnyey József: Magyar írók élete és munkái. 11. köt. Bp. 1906. 1392–1399.

14 Wurzbach, Constant von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich. 27. köt. Wien, 1874. 265.

15 Thieme–Becker: i. m. 22. köt. 105. − Nebehay–Wagner: i. m. II. 336. sz. 119. − Saur: i. m. 34. köt. 42.

16 Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Bp. 1935. 275.

17 Magris, Claudio: Duna. Ford. Kajtár Mária. Bp. 1992. Például Sigmund von Birken 1664-ben megjelent Donau-Strandja, és Luigi Ferdinando Marsigli Duna-térképe 1726-ból, 33. és 41.

[43] A Janus Pannonius költészetét értékelő ún. Janus-hagyomány történetéhez pl. vö.: Gerézdi Rabán: Egy költői hírnév története. = Irodalomtörténeti Közlemények 1962. 720–732; Szelestei N. László: Adatok Janus Pannonius 18. századi ismeretéhez. In: Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány. Szerk.: Jankovits László, Kecskeméti Gábor. Pécs, PJTE, 1998. 51.

[44] Mátyás király gazdag budai könyvtáráról és a palotát egykor díszítő, 1526-ban Konstantinápolyba hurcolt három bronzszoborról pl. számos külföldi látogató mellett Edward Browne angol utazó is részletesen beszámolt. Browne, Edward: Durch Niederland, Teutschland, Hungarn, Serbien, Bulgarien... gethane gantz sonderbare Reisen...nunmehr...in die Hoch-Teutsche übersetzet... Nürnberg, (verlegts Johann Zieger) 1686. 93–94. (Eredeti kiadása: A brief account of some travels in Hungaria, Servia, Bulgaria, Macedonia, Thessaly, Austria... London, 1673.) vö.: Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. I–II. Bp. 1966. 141.

[45] 1778-ban a pozsonyi kórház építésekor I. Lajos és Zsigmond korában vert pénzeket találtak. Pressburger Zeitung 1778. 43. sz. l. n.

[46] „Buda, 13. Sept. Cum Regia scientiarium Vniuersitas 6. h. m. annum scholasticum et suam hac in vrbe in annum septimum commorationem terminaret, Programma Georgius Aloysius Szerdahely, Aesthetices Doctor, praesentibus vtriusque Curiae membris, habuit, tantaque cum facundia disseruit, vt ab omnibus eximia laude ornaretur. Elegantissimo nempe sermone praeclara bonarum artiam et scientiarum in Hungaria, regnantibus Ludouico I. et Mathia Coruino, initia, tum felices, Augusta Maria Theresia Regina, earum progressus breui compendio complexus est, ac denique Augustissimi Imperatoris ac Regis Josephi II. paternam in transferenda Pesthinum scientiarum Vniuersitate prouidentiam ingenue dilaudauit.” L. Ephemerides Vindobonenses 1784. 458. A lapról vö.: A magyar sajtó története. I. 1705–1848. Szerk.: Kókay György. Bp. 1979. 66–68.; Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet. Bp. 1993. 10.

[47] A legenda szerint 1363-ban a többszörös túlerőben lévő pogányok ellen készülő I. Lajos király hadisátrában Szűz Mária képe előtt imádkozott. Az uralkodó álmában megjelent Mária, aki győzelmet ígért neki, s megparancsolta, hogy a győzelem után tiszteletére Zellben pompás templomot építsen. Hogy a királynak ne legyen kétsége, Szűz Mária az asztalon lévő szentképet az alvó uralkodó mellére helyezte. Az álmából felriadt király szíve harcra gerjedt, s vitézei segítségével győzedelmeskedett az ellenségen. Vö.: Scherer, P. Henrico: Atlas Marianus. Mainz, 1702, 55.; SzilárdfyZoltán: Barokk szentképek Magyarországon. Bp. 1984, 14. kép.; Barna Gábor: Máriacell és Magyarország. Adalékok a Celli Mária – Magna Domina Hungarorum hazai tiszteletéhez. = Ars Hungarica 1997. 1–2. sz. 199–200.

[48] Bécsi Magyar Hírmondó 1802. II. 137–138.

0[49] Hazai Tudósítások 1807. II. 163–164. Marczinkay a Ditső Nemzethez címzett, olaszországi tanulmányútjához támogatókat kereső későbbi felhívásában fontosnak tartja az irodalmi műveltség hagyományának ápolását is: „Most ujjollag...a’ Nemzet legfélthetőbb kintsét, az ő halhatatlan ’s mind eddig megőrzött örökségét, az Árpádok, Istványok, Lászlók, Andrások, Lajosok, és Mátyások nyelvét, nemzeti méltóságára emelni kívánnya...” L.: Hazai és Külföldi Tudósítások 1826. I. 1. levél toldaléka, 4.

0[50] Nekünk is voltak jeles képíróink, például Kupeczky János, Mányoky Ádám, Oeser Frigyes – írja Marczinkay – legtöbbjük azonban a mostoha körülmények miatt külföldre kényszerült. Tervbe vett itáliai tanulmányútján a festészetben való tökéletesedés mellett felkeresné a dicsőséges magyar múlthoz kapcsolódó műalkotásokat, s lemásolná az itáliai múzeumokban található magyar vonatkozású festményeket, hogy a Nemzeti Múzeumban kiállíthassák őket. L.: Hazai és Külföldi Tudósítások 1826. I. 1. levél toldaléka, 1–8.

0[51] Tarnai Andor: Extra Hungariam non est vita... (Egy szállóige történetéhez.) Bp. 1969.; Papp Júlia: „...nem szűkölködik már a Magyar a’ Kultúrában...” (A művelődési téma a 19. század hazai képzőművészetében – egy nemzet-karakterológiai toposz változásának tükrében.) = Művészettörténeti Értesítő 2001. 3–4. sz. 294–296.

[52] Hazai Tudósítások 1806. 235–236.

[53] A magyar sajtó története... i. m. 1979. 63.

[54] Allergnädigst privilegierte Anzeigen 1772. 282–284, 290–292, 298–301, 314–315, 321–323, 337–341, 361–363, 369–372, 386–388, 393–394, 1773. 33–34.

[55] Allergnädigst privilegierte Anzeigen 1772. 338.

[56] Allergnädigst privilegierte Anzeigen 1772. 315.

[57] Hazai Tudósítások 1807. I. 402–403. A tornai kehelyről l.: H. Kolba Judit: Szent Borbála kehely. = Művészet, 1983. 4. sz. 14–17.; Művészet Zsigmond király udvarában 1387–1437. Katalógus. Bp. 1987. Szerk.: Beke László, Marosi Ernő, Wehli Tünde. Ebben az Ö.9. katalógusszám alatt K. J. (Kolba Judit): Kehely Tornáról. II. 415–417.

[58] Kerny Terézia: Bibliográfiai adalék a tornai kehely kutatástörténetéhez. = Ars Hungarica 1993. 2. sz. 219–221.

[59] Lővei Pál: Néhány címeres emlék a 14–15. századból. = Művészettörténeti Értesítő 1991. 1–2. sz. 49–67, ebben Özdögei Besenyő Pál kelyhe: 49–51.

[60] Papp Júlia: Hazai művészeti, régészeti és építészeti emlékek ismertetése a felvilágosodás és a korareformkor sajtójában. (Adalékok a műemlékvédelmi gondolkodás kialakulásához.) = Magyar Műemlékvédelem (Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Évkönyve, 1991–2001) (11.) 2002. 31–78.

[61] A tudósító az íráshoz fűzött jegyzetben is a hazai műemlékek – köztük az esztergomi Porta Speciosa – pusztulását fájlalja: „Nagy Szerentsétlensége Hazánknak, hogy a’ Mesterségeknek szép mívei, és a’ Magyarok jó ízlésének tanubizonyságai részszerént a’ vad Szomszédok ellenséges pusztításai; részszerént véletlen esetek által elenyésztek. Így az Esztergomi Fő Templomot és annak Bizantiumi Görög Kőfaragók által mozaik módon felékesített márvány nagy Ajtaja puskaporral vigyázatlanul hányatván a’ melléke öszvedöntetett Gróf Barkótzi Ferencz alatt...” L.: Hazai Tudósítások 1806. 235–236.

[62] Tudományos Gyűjtemény 1818. VI. 42–43.

[63] Jankovich Miklós, a gyűjtő és mecénás (1772–1846). Szerk.: Belitska-Scholtz Hedvig. Bp. 1985.; Jankovich Miklós (1772–1846) gyűjteményei. Kiállítási katalógus. Szerk.: Mikó Árpád. Bp. 2002.

[64] Tudományos Gyűjtemény 1827. II. 46. A székesfehérvári főtemplomról – a fent említett forrásokat is felhasználva – l.: Dercsényi Dezső: A székesfehérvári királyi bazilika. Bp. 1943. 61.; Marosi Ernő: Mátyás király székesfehérvári sírkápolnája. In: Székesfehérvár Évszázadai. 2. Szerk.: Kralovánszky Alán. Székesfehérvár, 1972. 169–184.; Fényi Ottó: A székesfehérvári királyi bazilika és préposti residentia a XVII. században. In: Székesfehérvár Évszázadai 3. Szerk.: Kralovánszky Alán. Székesfehérvár, 1977. 127–144.; Kralovánszky Alán: A székesfehérvári Anjou-sírkápolna. In: Művészet I. Lajos király korában (1342–1382). Katalógus. Bp. 1982. 165–174.; Szakál Ernő: A székesfehérvári Anjou síremlékek és I. Lajos király sírkápolnája. In: Művészet I. Lajos király korában (1342–1382). Katalógus. Bp. 1982. 175–182.

[65] Tudományos Gyűjtemény 1817. XI. 29. Vö.: Jankovich: i. m. 2002. 87. (31. számú tétel: Bűnbánó Szent Mária Magdolna, 1700 körül. Vörösréz lemez. Bp. Szépművészeti Múzeum, Régi Képtár. Ltsz.: 3134.)

[66] Wurzbach, Constant von: Biografisches Lexikon der Kaiserthums Oesterreich, enthaltend die Lebenskizzen der denkwürdigen Personen, welche seit 1750 in den österreichischen Kronländern geboren oder darin gelebt und gewirkt haben. Wien, 1872. 23. köt. 298–304., Adel, Kurt: Joseph Freiherr von Hormayr und die vaterländische Romantik in Österreich. Auswahl aus dem Werk. Wien, 1969. 31., Österreichisches Biographisches Lexikon 1815–1950. Wien, 1979. 281–282.

[67] Primisser, Aloys: Die k. k. Ambraser-Sammlung. Wien, 1819.

[68] Mihalik, S.: Problems concerning the Altar of Elizabeth Queen of Hungary. = Acta Historiae Artium 1964. 3–4. sz. 247–298. Mihalik A. Primisser tanulmányát a házioltár első említéseként ismerteti. i. m. 249.; vö.: Művészet I. Lajos király korában 1342–1382. Szerk.: Marosi Ernő, Tóth Melinda, Varga Lívia. Bp. 1983. 96–97.; Magyarországi művészet 1300–1470 körül. I. köt. Szerk.: Marosi Ernő. Bp. 1987. 230.

[69] Taschenbuch für die vaterländische Geschichte 1824. 97–103.

[70] Mihalik: i. m. 1964. 249.

29 Tudományos Gyűjtemény 1826. VIII. 132–134. A síremlék későbbi ismertetései közül l.: Hoványi Ferenc: Olasz út 1850-ben. I–II. Bécs, 1851. II. 137.; Zádori Ev. János: Utivázlatok Olaszországból, 1867. = Magyar Sion 1868. 708.; Simonyi Ernő: András magyar királyfi sírja Nápolyban. = Századok 1868. 211–212.; Óváry Lipót: A nápolyi magyar történelmi műemlékek. = Budapesti Szemle 1874. (4.) 407–408.; A magyar nemzet története. (Szerk.: Szilágyi Sándor) III. köt. Az Anjou ház és örökösei. (1301–1439). Írták: Pór Antal és Schönherr Gyula. Bp. 1895. 172–173. o. közötti táblán a síremlék fényképével.; Dr. Miskolczy István: András herceg tragédiája és a nápolyi udvar. I. = Századok 1928. 7–8. sz. 799–800. Banfi, Florio: Ricordi Ungheresi in Italia. Roma, 1942. 101–102.; Genthon István kiadatlan kézirata a magyar vonatkozású külföldi művészeti emlékekről. /MTA Művészettörténeti Kutatóintézet Adattára, MKI – C – I – 36./; Csapodiné Gárdonyi Klára: Anjou Endre bibliája. In: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. (Szerk.: Székely György) Bp. 1984. 390.; Bellér Béla: Magyarok Nápolyban. Bp. 1986. 44–45.; Csorba László: Magyar emlékek Itáliában. Benda FOTO 2003. 54, 57.

[71] OSzK Irattár 85/1896, 391/1896.

[72] Melich János (1872–1963) nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1896-tól a Széchényi Könyvtár munkatársa, 1916-tól a Nyomtatványi osztály vezetője, 1919–1922 között a könyvtár igazgatója.

[73] Fejérpataky László (1857–1923) történész, egyetemi tanár, az MTA tagja. A történeti segédtudományok – oklevéltan, címertan, genealógia – tudományos igényű művelésének megalapozója. 1882-től a Széchényi Könyvtár munkatársa, a levéltári osztály vezetője, 1894–1919 között a könyvtár vezetője (igazgatója), 1916–1923 között a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója.

[74] A pályázók életrajzait l. a Függelékben.

[75] Vö. Tóth András–Vértesy Miklós: A Budapesti Egyetemi Könyvtár története (1561–1944). Bp. 1982. 307.

[76] Heller, Fred. In: Deutsches Literatur-Lexikon. Begr. v. Wilhelm Kosch. Bern und München, 1990, Bd. 7, 835.

[77] Zum Geleit. = Österreich-Ungarns Zukunft (a továbbiakban: Ö-UngZ) 1. Februarheft 1916, 1–3.

[78] Civis: Die Politik der österreichisch-ungarischen Monarchie. = Ö-UngZ 1. Februarheft 1916, 4–7.

[79] Brájjer Lajosról lásd: Komáromi Sándor: A magyarországi német irodalom 1848/49 és 1918 között. Felzárkózó Délvidék. In: Fejezetek a magyarországi német irodalom történetéből. Bp. 2002. 337–338.

[80] -ll-: Husarenlieder. Im Felde gesammelt von Franz Molnár. Übersetzt von Dr. Lajos Brájjer. = Ö-UngZ 1. Februarheft 1916, 25–29.

[81] Heller, Fred: Stiefkinder des Ruhmes. = Ö-UngZ 2. Februarheft 1916, 48–58.

[82] Sas, Eduard: Franz Molnárs Kriegsstück. = Ö-UngZ 1. Märzheft 1916, 79–82.

[83] Schöpflin, Aladár: Neu-Romantik. = Ö-UngZ 2. Märzheft 1916, 105–108.

0[84] Brájjer, Lajos: Die Kriegslyrik der Ungarn. = Ö-UngZ 1. Aprilheft 1916, 141–145.

[85] Brájjer, Lajos: Das Budapester Theaterjahr 1915/16. = Ö-UngZ 1. u. 2. Juniheft 1916, 257–260.

[86] Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Új sorozat. 16. köt. Bp. 1995. 48–49.

[87] Szász, Karl v.: Zwei Honvéds. = Ungarische Zukunft (a továbbiakban: UngZ) Januarheft 1917, 24.

[88] Vargha, Julius v.: Glocken ins Feld! = UngZ Märzheft 1917, 12–14.

[89] Pásztor, Árpád: Der Wanderer. = UngZ Märzheft 1917, 18–19. Heltai, Eugen: Mein Denkmal. = UngZ Märzheft 1917, 19–20.

[90] Holländer, Hugo: Die Verstossenen. = UngZ April-Doppelheft 1917, 26–27.

[91] Szilágyi, Géza: Vergebens. = UngZ April-Doppelheft 1917, 27–28.

[92] Ungarische Dichtungen. = UngZ Aprilheft 1917, 27.

[93] Kiss, Josef: Der Trompeter. = UngZ Juni-Juli-Doppelheft 1917, 42.43.

[94] Mohács. Elegie von Karl Kisfaludy, aus dem Ungarischen übersetzt von Dr. Armin Lemberger. = UngZ Augustheft 1917, 21–24.

[95] Szávay, Zoltán: Die Glocken ziehen in’s Feld. Deutsch von Dr. Eugen Remete. = UngZ Septemberheft 1917, 20–21. Sas, Ede: Ich höre die Stille. Deutsch von Dr. L. Halasi. = UngZ Septemberheft 1917, 21.

[96] Reviczky, Julius von: Liebesphilosophie. Übs. von Dr. Lipót Halasi. = UngZ November-Dezemberheft 1917, 21–22.

[97] Mikszáth, Albert von: Meine Feder. = UngZ Januarheft 1918, 18–19.

[98] Kiss, Josef: Odessa. = UngZ August-Septemberheft 1918, 20–21.

[99] Kölcsey, Franz: Ungarische Nationalhymne. = UngZ Dezember 1918, 2.

[100] Ady, Andreas: Herzen; Kemény, Simon: Wolken. = UngZ Dezember 1918, 14.

[101] Jeszenszky, Alexander von: Der Mann. = UngZ Feburarheft 1917, 7–11.

[102] Mikszáth, Albert v.: Des Helden Grabfahrt. = UngZ April Doppelheft 1917, 25–26.

[103] Molnár, Franz: Frühlingsrausch. = UngZ Mai-Heft 1917, 19–26.

[104] Bródy, Alexander: Mädchenkopf. = UngZ Januarheft 1917, 9–12, Februarheft 1917, 18–20.

[105] Kóbor, Thomas: Die Schnur. = UngZ Juni-Juli-Doppelheft 1917, 38–42.

[106] Hazai, Hugo: Gedichte in Prosa. = UngZ Septemberheft 1917, 21–24.

[107] Heltai, Eugen: Zigarren-Legende. Aus dem Ungarischen übersetzt von E. K. = UngZ November-Dezemberheft 1917, 18–21.

[108] Szomaházy, Stephan: Die Erbschaft. = UngZ Januarheft 1918, 37–41.

[109] Biró, Ludwig: Magd. = UngZ August-Septemberheft 1918, 18–20.

[110] Molnár, Franz: Die Schlimste. = UngZ Dezember 1918, 10–11.

[111] Szép, Ernst: Zeitungsleser. = UngZ Dezember 1918, 11–12.

[112] Nagy, Ludwig: Das Liftmädchen. = UngZ Dezember 1918, 12–14.

[113] E. K-a.: Zwei ungarische Uraufführungen. Ritter von Gestern. Komödie in 3 Aufzügen von Franz Herczeg. [Ism.] = UngZ Februarheft 1917, 25.

[114] Ritter von Gestern. Komödie in drei Akten von Franz Herczeg. = UngZ Februarheft 1917, 21–22.

[115] Lakatos, Ladislaus: Zwei ungarische Uraufführungen. Der unerwartete Gast. Lustspiel in 3 Aufzügen von Ernst Vajda. [Ism.] = UngZ Februarheft 1917, 26.

[116] (K.) : Zwei ungarische Uraufführungen. = UngZ April-Doppelheft 1917, 28–29.

[117] - g.: Eine ungarische Opernnovität. = UngZ April-Doppelheft 1917, 29–30.

[118] Kadossa, Eduard: Ein Theaterjubilaeum. Ladislaus ven Beöthy und das Ungarische Theater. = UngZ Septemberheft 1917, 17–19.

[119] [Kadossa, Eduard] (E. K.): Drei ungarische Uraufführungen. = UngZ 1917, 22–24.

[120] (e. k.): Feuerprobe. Roman von Alfréd von Drasche-Lázár. [Ism.] = UngZ Februarheft 1917, 26–28.

[121] Johann Arany. Zur hundertsten Jahreswende seiner Geburt. = UngZ Märzheft 1917, 20–21.

[122] a–: Der Schatten. Roman von Mathias Vér. = UngZ Märzheft 1917, 31.

[123] Kisch, Egon Erwin: Die entführte und wiedergefundene ungarische Königskrone. = UngZ Septemberheft 1917, 11–15.

[124] Molnár, Franz: Die neuen Reichen und das Theater. = UngZ Septemberheft 1917, 15–17.

[125] Josef August Luxról in: Deutsches Literatur-Lexikon. Begr. v. Wilhelm Kosch. Bd. 10. Bern, 1986. 159–161.

[126] Lux, Joseph Aug.: Ungarische National-Literatur. = UngZ Februarheft 1917, 6–9, Märzheft 1917, 10–14.

[127] Binder, Eugen: Das ungarische Volk in seinen Liedern. = UngZ Augustheft 1917, 14–21.

[128] Binder, Eugen: Ungarische Volkslieder. = UngZ Feber-März-Doppelheft 1918, 28–36.

[129] Binder, Eugen: Über den ungarischen Volkscharakter. = UngZ August-Juliheft 1918, 11–15.

[130] Ungarische Lyrik im neunzehnten Jahrhundert. Vörösmarthy [sic], Aranz, Petőfi. = UngZ August-Septemberheft 1918, 15–18.

[131] Gragger, Robert: Kulturwerte Ungarns für Deutschland. = UngZ Septemberheft 1917, 10–14.

[132] Gragger, Robert: Die Auslandsstudien und Ungarn. = UngZ Juliheft 1918, 10–17.

[133] Das neue Ungarn. = UngZ Dezember 1918, 1.