Magyar Könyvszemle   118. évf. 2002. 4.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Szirmai, J. A. [János Sándor]: The archeology of medieval bookbinding. Aldershot, 1999. Ashgate. 352, XVI l. 202 ábra.

A könyv szerzője, Szirmai János Sándor 1925-ben született az akkori Csehszlovákiában. Orvostudományi egyetemre járt Budapesten (1942–44) és Pozsonyban (1945–47), majd Amszterdamban (1947–52), ahol orvosként végzett. 1952 óta holland állampolgár. A kutató, tudományos munkát még budapesti orvostanhallgatóként kezdte, [468 ezt folytatta Hollandiában, ahol 1956–1971 között a leideni egyetem új reumakutató intézetének munkatársa, osztályvezetője, végül igazgatója volt. 1963 és 1976 között magántanárként és rendkívüli egyetemi tanárként a leideni és a rotterdami egyetemen sejtbiológiát és szövettant oktatott. 1971-ben a leideni intézet anyagi okokból megszűnt, ekkor, 46 évesen kezdett Szirmai János új pályát. Képzőművészet iránt érdeklődő és hajlammal rendelkező emberként 1971-ben a svájci Ascona-beli “Centro del bel Libro” könyvkötő központban magas színvonalú kiképzést szerzett a könyvkötésben, és ettől kezdve, kb. két évtizeden át, önálló műhelyében művészi kötéseket készített. Kötései mintegy húsz egyéni vagy csoportos kiállításon szerepeltek, köztük az Országos Széchényi Könyvtárban 1986–87-ben rendezett “Művészi könyvkötések régen és ma” c. bemutatón is. Könyvkötés-művészetét több kitüntetéssel és díjjal ismerték el; művészi kötései vannak holland, brit, szovjet és magyar közgyűjteményekben és világszerte több magángyűjteményben.

Az utóbbi évtizedben érdeklődése fokozatosan a könyvkötési technikák történetének feltárása és régi kötések kutatása felé fordult. Mintegy ötven tanulmánya jelent meg holland és nemzetközi folyóiratokban a könyvkötés különböző szempontjairól, és számos nemzetközi konferencián tartott előadást a könyvkötési technika történetének mások által eddig nem kutatott kérdéseiről. 1986-ban vendégtanárnak hívták meg az amszterdami egyetemre, hogy tanítsa a “könyvkötés régészetét”. 1989–1994 között a hollandiai Zuthpen “láncos” könyvtára restaurálási programjának tanácsadója, 1990–1998 között pedig a stuttgarti Akademie für bildenden Künste vendég-előadója volt, ahol a papír- és könyvrestaurátor hallgatók képzésében a könyvkötés-technika történetét tanította.

Az előszóban a szerző rámutat arra, hogy az amszterdami egyetemen a könyvkötés régészetéről tartott előadás-sorozata után azt gondolta, nem lesz nehéz a létező hiányokat a már meglévő monográfiák alapján kitölteni, és megírni a könyvet, amire felkérték. Ezek a monográfiák azonban nem léteznek, mivel a középkori kötések szerkezeti kérdéseiről nem készült még átfogó könyv. A 19. század végén kezdődött a könyvnek mint tárgynak a kutatói megközelítése, amikor Angliában és Németországban a kötések díszítését kezdték tanulmányozni, ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyva a belső szerkezetet. Még az 1987-ben megjelent, 8000 tételt tartalmazó, és csaknem teljesnek mondható bibliográfiának (Schmidt-Künsemüller) is csak kb. 10%-a tartalmaz a kötési technikára és a szerkezetre vonatkozó irodalmat. Ennek egyik oka az volt, hogy azok, akik nem értettek a könyvkötő szakmához, nehezen birkóztak meg a technikai részletek feltárásával. A könyvkötők számára könnyebb volt múltjuk vizsgálata, amint azt Paul Adam (1849–1931) és Berthe von Regemorter (1879–1964) munkássága bizonyítja. A szerző véleménye szerint azonban még ők is eltévedtek néha ezen a sikamlós úton; az újabb kutatásoknak – ahelyett, hogy a tévedéseket a nagy tisztelet miatt ájultan ismételgetik – gondosan és kritikusan újra kellene értékelnie megállapításaikat.

Szirmai János könyve a kódex fizikai szerkezetének fejlődését követi nyomon, létrejöttétől (Kr. utáni első századok) a 16. sz. végéig. A meglévő irodalomból származik a kötésszerkezetekre vonatkozó legtöbb adat. A szerző saját, tíz évig folytatott kutatása kb. 1000, többségében közép- és nyugat-európai – svájci, holland, német, angol, osztrák, magyar – kötést érintett, valamint – a kopt kötések tekintetében – a new yorki Pierpont Morgan Library-t.

A mű két részre (I. A mediterrán örökség, II. A középkori kódex a nyugati világban) és tíz fejezetre oszlik; a két főrész mindegyikéhez jegyzetekkel ellátott bevezető tartozik. A tíz fejezet a könyvkötés-típusok, bizonyos fizikai jellemzők előfordulása, valamint részben földrajzi és időbeli határok szerint alakult ki. A fejezetek azonos tagolásúak, és ahol lehetséges, ugyanazokat a kötéstechnikai elemeket és szempontokat (mint a fűzés, előzékek, táblák és a tábla felerősítése, körbevágás, oromszegő, borítás és díszítés, kapcsok, a funkcionalitás) tárgyalják. Ahol ez nem lehetséges, ott a speciálisan az illető témára jellemző elemek szerepelnek (mint például az [469 1., “Az első egyíves kopt kódexek” c. fejezetben a Nag Hammadi kódexek tipológiája és borítói, más egyíves kódexek jellemzői és a könyvtest az egyíves kódexekben). Ha egy elemmel kapcsolatban valami lényeges különbség jelentkezik, akkor ennek az elemnek külön fejezetet szentel a szerző (például “A tábla felerősítésének módszerei” téma először a bizánci kódexeknél található külön pontban; addig a fűzéssel vagy a tábla anyagával, formájával szerepel együtt). Minden fejezet végén rendkívül gazdag és alapos jegyzetanyag van, amelyre a szövegben hivatkozás található.

A könyvnek kb. egyharmadát kitevő “Mediterrán örökség” c. első főrészt a szerző a kódex legkorábbi formáinak szentelte, amely formák korszakunk első századában fokozatosan felváltották a tekercset, valahol a mediterrán medence keleti része körülötti országokban. Bizonyíthatóan a korai keresztény szövegek jelennek meg ebben a formában: a 4–5. századból (1. fejezet) származó első, egyíves kopt kódexek, amelyeknek szerkezetét lényegében a Nag Hammadi nevű egyiptomi faluban 1945 körül megtalált tucatnyi gnosztikus szöveg alapján írja le. A 2. fejezet az első többíves kódexekkel foglalkozik, amelyek szintén kopt kéziratok (bibliai szöveget tartalmazó kisméretű, fatáblás könyvek) a 4–6. századból; közülük csak egy tucat maradt fönn, a legtöbb sérült és szétszedett állapotban. Az utolsó leletet, egy alig 17×12 cm méretű zsoltáros könyvet egy egyiptomi kopt temetőben ásták ki 1984-ben. Ezeket a legkorábbi kódexeket egy láncöltéses technikával fűzték. Az ívek összekapcsolásának erre a zseniális módjára igen sok variációt ír le a szerző. Ez a fűzés maradt az alapja a késői, 9–10. századi kopt kódexeknek is, amelyeknek papirusz töredékekből összeragasztott táblájuk volt (3. fejezet). Ezek a táblák így, az etióp könyvkötésekhez alkalmazva maradtak fönn a mai napig (4. fejezet), hasonlóan az iszlám könyvkultúrához, amelynek első örökül maradt darabjai a 9. századból származó Koran töredékek, szintén kötésre használva (5. fejezet). Végül, a lánc-öltéses fűzés volt az alapja a bizánci kötéseknek, amelyek bizonyára a Bizánci birodalom korai napjaiból eredtek, de amelyekre az első évezredből – tömeges pusztulásuk következtében – majdnem semmi bizonyíték nem maradt. A legtöbb bizánci kötés a középkor végéről és még későbbről datálható. Ezek, nyugati utánzataikkal, az ún. alla greca kötésekkel valamint az örmény kötésekkel együtt, a 6. fejezetben találhatók.

A könyv II. része a nyugati könyvszerkezetekről szól. Az egyes típusok, stílusok tárgyalása a korai irodalom és a jelen kutatások áttekintésével kezdődik; több kornál az az elem, eszköz, mozzanat kerül a fejezet élére, amely abban a korban újdonságként jelent meg a könyvkötési technikában (mint pl. a fűzőállvány a románkori kötések készítésénél). A nyugati, fatáblás szerkezetek egy jellegzetes új elemmel, a fűzésalappal rendelkeznek. A szerző véleménye szerint ez a nyugati könyvkötő válasza az egyébként kitűnő láncöltéses fűzés hiányosságainak egyikére, azaz a tábla felerősítésének gyengeségére: míg a láncöltés az íveket tökéletesen összetartja, a fűzőcérna önmagában túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy tartós kapcsolatot hozzon létre a tábla és a könyvtest között. A karoling kötések legelső fűzési módja a halszálka-fűzés volt, amely a szerző elképzelése szerint a láncöltésből származhatott, olymódon, hogy az öltésekbe egyszerűen bevezettek egy dupla zsineget, amellyel így létrejött az az elem, ami a könyvtestet a táblához kapcsolja. Ezt kimerítően bemutatja a 7. fejezet, amely nagyrészt a szerzőnek eredeti, a St. Gallen-i apátsági könyvtárban folytatott kutatásain alapul. A szerző olyan szerencsés volt, hogy ebben a könyvtárban száznál több, eredeti állapotban lévő, 8–12. századi karoling kötést fedezett föl (köztük sok olyat, amelyek túlélték őseink jól ismert 926-os St. Gallen-i betörését is). A 8. fejezet a főleg 11. és 14. század közötti román stílusú kötéseket tárgyalja, amelyek közül nem több mint kb. 400 maradt fönn eredeti állapotban, legtöbbjük Franciaországban és Angliában, de szétszóródva más európai országokban is. Ezeknek a kötéseknek a fűzésalapját jellegzetes, vastag bőrszíjak képezik. A kötések egy része gazdagon van díszítve vaknyomással, másik részüket pedig egy külső borító fedi (ún. palástos kötések). A fatáblás kötések [470 utolsó, gótikus típusát részletesen bemutatja a 9. fejezet; ezek az ősnyomtatványokról és a későbbi, de még korainak tekinthető nyomtatványokról egész Európában ismertek, mint a késő középkori (14–16. századi) kötések közül a legjobban ismert fajták. Ez a fejezet tartalmazza a díszítési technikák, közöttük a bőrmetszés (cuir ciselé), a bélyegzőkkel, görgetőkkel és lemezekkel készített vaknyomás és az aranyozás különböző típusainak ismertetését is. A 10., utolsó fejezetet a középkori puha bőr- és pergamenkötéseknek szentelte a szerző. Ezek a középkori könyvtárak díszítés nélküli hamupipőkéi, amelyekre eddig alig fordítottak figyelmet.

A könyv (fényképes és rajzos) illusztrációs anyaga kivételesen gazdag; a fejezetenként elölről kezdett számozás összesen 202 fényképre és rajzra utal, ténylegesen azonban ennél jóval több ábrát találunk, mivel egy számon belül több, akár 13, betűkkel jelölt rajz is lehet. A fényképek a szerző saját felvételei, vagy könyvtáraktól, levéltáraktól, egyénektől kapott képek reprodukciói; hasonlóan a rajzok is a szerző saját rajzai, amelyeket kutatásai során készített vagy hivatkozik a forrásra, ahol az általa megrajzolt ábra eredetije található. A fényképek és rajzok szervesen a szöveghez tartoznak; pontosságuk, világosságuk, részletgazdagságuk által messze többet adnak a puszta illusztrációnál: magyarázzák és bizonyítják a szövegben leírtakat, a szöveg sokszor általuk válik érthetővé, továbbá néha olyan részletekre mutatnak rá, amelyek létét csak az eredeti kötésekről készített képekkel lehet bizonyítani.

Azokban a fejezetekben, amelyeket nagyobb számú kötés tanulmányozásával lehetett elkészíteni, táblázatokat is találunk; a legtöbbet (16) a gótikus kötések fejezetében. A táblázatok a különböző kötéselemek és -jellemzők számszerű előfordulását foglalják össze, és a százalékos arányok bemutatásával általánosabb megállapításokat tesznek lehetővé. Néhány táblázatcím: “130 karoling kötés borítóanyaga”; “A fűzésalapok száma 210 román kori kötésben”; (ugyanez) 810 gótikus kötésben; “A fatáblák anyaga 91 román kori kötésben”; “A fűzőcérna – ’S’ vagy ’Z’ – végsodrata 76 románkori kötésben”; “A fűzés szerkezete 146 gótikus kötésben”; “914 gótikus kötés fatáblájának külső táblaprofilja”.

Az irodalomjegyzékben azok a művek szerepelnek, amelyekre a szövegben utalás történik; felépítése azt szolgálja, hogy a hivatkozott tételek könnyen megtalálhatók legyenek. A szövegben úgy utal az irodalomjegyzékre, hogy a felhasznált mű szerzőjének neve és a megjelenés éve szerepel, sokszor azzal az oldalszámmal együtt, ahonnan az adat vagy információ származik. A bibliográfia a felhasznált 1800 előtti műveket is tartalmazza.

Az index részletes és összetett, amennyiben egy-egy kötéstechnikai fogalom vagy elem különböző variációit és a különböző korokban való előfordulásukat egy szócikkben tartalmazza, a megfelelő elnevezéssel, technikával vagy korral, stílussal határozva meg azokat a szócikken belül, és előfordulásuk oldalszámával pontosan utalva megtalálhatóságukra. Az élőfej a bal oldalon a fejezet címét, a jobb oldalon a fejezet és az alfejezet sorszámát és az alfejezet címét tartalmazza.

Az utóbbi száz év könyvkötésről megjelent írásaival ellentétben, amelyeket majdnem kizárólag a díszítés külsődleges szempontjának szenteltek, ez a könyv – ahogy azt az “archeológia” szó is jelzi – a könyv fizikai szerkezetének korai történetére koncentrál. A maga nemében az első, teljességre törekvő munka, amit gazdag, kritikus szemmel összeállított (és sok téves adatot kijavítva tartalmazó) bibliográfia egészít ki. A szerző hozzáteszi, hogy az anyag, amit tanulmányozhatott, meglehetősen csekély, mivel nagyon kevés (1–5%) középkori könyvkötés maradt fenn eredeti állapotában, az elhasználódás miatt való eldobás, a tömeges pusztulás (károsodás), a különböző korok divatja szerinti átkötések és a gyakran szükségtelen vagy nem megfelelő restaurálás miatt is. Ma már több a “tudós” restaurátor, aki nem teszi tönkre, nem dobja el az eredeti kötést. Számunkra, itt, ahol a történelmi események gyakorlatilag minden középkori könyvet és kötésüket is elpusztították, kevés vigaszt nyújt az a tudat, hogy a nyugati könyvtárakban a veszteségek majdnem ilyen komolyak: a szomorú példák egyike, amelyeket ez a könyv említ az, hogy a Vatikáni Könyvtár 4700 görög kéziratának [471 mindössze 2%-án maradt fenn az eredeti bizánci kötés. A szerző tudatában van a hiányosságoknak; átmenetinek és nem teljesnek tartja művét, de ha az eddigi kutatási eredményeit nem publikálta volna, akkor azokat a jövőben nem korrigálhatnák. Joggal óv attól, hogy túlértékeljék azokat az adatokat, amelyeket ilyen kevés anyag alapján lehet nyerni, és sürgeti, hogy a kötéskutatás gondoskodjék arról, hogy könyv-örökségünk utolsó gyöngyszemei közül a továbbiakban egyetlen eredeti kötés se vesszen el. A kötésekről való tudomás és a megőrzés jobb biztosításának igénye hozta magával azt, hogy néhány európai országban (Olaszország, Franciaország, Anglia, Németország) kötés-leltárakat, leírásokat készítenek; ezek a munkálatok az utóbbi 15–20 évben kezdődtek, és ma is folyamatban vannak.

Kastaly Beatrix