Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 2.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Ştirban, Sofia: Din istoria hârtiei şi filigranului: tipografia românească a Bălgradului (sec. XVII.). Alba Iulia 1999. Universitatea „1 Decembrie 1918”, 178 l. /Bibliotheca Universitatis Apulensis 3./

A most megjelent könyv újabb, örvendetes bizonyítéka a Romániában folyó papírtörténeti kutatásoknak. Sofia Ştirban, aki a gyulafehérvári Muzeul National al Unirii (Alba Iulia) mellett működő országos restauráló központnak munkatársa, könyvét a 17. század folyamán Gyulafehérvárott nyomtatott román könyvek papírjáról és vízjeleiről írta.

A vízjelek rendszeres kutatásának két módja van: vagy a nyomda felől megközelítve, amikor egy régi nyomda kiadványait, vagy kiadványainak csoportját tekinti át a kutató, vagy a papírmalom felől megközelítve, amikor a malom termékeit kutatja fel bizonyos, körülhatárolt földrajzi térségben. Sofia Ştirban munkája jellegéből adódóan az előbbi megközelítést választotta – a Múzeum Könyvtárának régi könyv anyagából a 17. században Gyulafehérvárott készült román nyomtatványokra összpontosította figyelmét.

Könyve kutatási beszámoló is egyúttal. A 17. századi gyulafehérvári nyomtatványok restaurálása során a kutató nemcsak a papír konzerválására fordított gondot, hanem megkísérelte a nyomtatópapírok azonosítását és datálását is. Amint a szerző bevezetőjében elmondja, a régi könyveken végzett laboratóriumi vizsgálatok kedvező alkalmat nyújtottak arra is, hogy több oldalról elemezzék a sokszor nemcsak javításra, hanem datálásra is váró írott és nyomtatott dokumentumokat. A Muzeul Unirii könyvtárában lévő régi könyveket restaurálva lehetőség kínálkozott a tinta és a papír beható vizsgálatára, amelynek eredményeit azután bizonyos nyomtatott és kéziratos könyvek datálására fel is lehetett használni. A nyelvi, tipográfiai és könyvdíszítési ismereteket tehát kiegészítették a laboratóriumi vizsgálatok eredményével, ily módon tisztázva bizonyos olyan, kulturális téren megnyilvánuló kapcsolatokat, amelyek egyébként nem voltak ismertek.

Hogy a hasonló kérdésekkel foglalkozó kutató, vagy még inkább a jövendő kutató az összefüggéseket világosabban lássa, a szerző olyan fejezeteket is beiktatott kötete elejére, amelyek új eredményeket nem tartalmaznak, hanem csak rövid vázlatát adják pl. a papírtörténetnek, a vízjelekkel való datálás lehetőségeinek. Egy másik fejezetet a mai Románia területén működő korai erdélyi és havasalföldi, moldvai papírkészítés történetének szentel, különös hangsúllyal a hazai (helyi) papírbeszerzésre, tehát az Erdélyben a 17. század során tevékenykedő papírmalmokra és ezek kapcsolatára a század folyamán Gyulafehérvárott működő nyomdákkal.

A szerző kiemeli azt az összefüggést, amely a fejedelmek által pártolt könyvnyomtatás és az – ezt kiszolgáló – papírmalom-alapítások közt megnyilvánul. Tény, hogy a 16. századi malmok közül ( brassói, kolozsmonostori, szebeni) a 16–17. század fordulójára már egy sem működött. Az új század első évtizedeiben a nyomdák kénytelenek voltak behozatalhoz folyamodni, besztercei, brassói vagy szebeni kereskedők közvetítésével vagy közvetlen beszerzéssel.

Ez a fejezet tehát összefoglalja az Erdélyben a 17. század során működő papírmalmokat: ezek közül az első az I. Rákóczi György által 1637-ben alapított lámkeréki (Lancrăm) [243papírmalom. Ez a malom különös fontosságra tett szert a két Rákóczi fejedelem idejében. Ismeretes, hogy Erdély legelső, brassói papírmalmát 1611-ben a hajdúcsapatok felégették, és többé nem épült újjá. Ekkortájt esett áldozatul a harcoknak a Heltai-féle kolozsvári papírmalom is, amelyet szintén nem állítottak helyre. Úgy tűnik, hogy a 16–17. század fordulója táján már a szebeni malom sem működött. Az újonnan alapított lámkeréki malom, amelyet a Marosba ömlő Sebes vízére állítottak, 1637 nyarán kezdett dolgozni, és jó minőségű papírt állított elő. Erről a malomról nemcsak Jakó Zsigmond, hanem Gernot Nussbächer kutatásai is rendelkezésünkre állnak, az utóbbi pontos időhatárok közé tudta szorítani a papírmalom által használt tízféle vízjelet, amelyet fennállása idején, 1637 és 1658 között használt. Nussbächer valószínűnek tartja, hogy a lámkeréki papírmalom az 1658-as török-tatár pusztításnak esett áldozatul 1658. szeptemberében, de addig fontos közvetítője volt az Erdély és Havasalföld közötti kulturális és gazdasági kapcsolatoknak.

A következő papírmalom 1655–1656-ban létesült a fejedelem görgényi (Gurghiu) uradalmán, ugyancsak fejedelmi alapításként, ennek terméke azonban nem érte el a lámkeréki minőségét, és nyomtatásra nem volt alkalmas. A malom kisebb károkat szenvedett ugyan a török-tatár betöréskor, de Apafi Mihály fejedelem helyreállíttatta az 1662. év folyamán. Bár még 1688-ban is van jele annak, hogy működött, mégis, ha finomabb minőségű íróanyagra volt szükség, azt maga Apafi, vagy a fejedelemasszony külföldről hozatta be.

Úgy látszik, hogy a papír-kereskedelem színhelye Beszterce, Szeben és Kolozsvár volt, de volt úgy, hogy a Apafi ezek mellőzésével, egyenesen külföldről hozatott nagyobb mennyiségű, jobb papírt: 1687-ben például Lengyelországból. A görgényi malom sem mennyiségben, sem minőségben nem elégítette ki a környék író- és nyomtató-papír igényét.

A század utolsó éveiben a hazatérő Tótfalusi Kis Miklós már 1695 decemberében kérte papírmalom építésének engedélyezését Kolozsvárt. A görgényi fejedelmi papírmalom elpusztítása óta (1696) Erdélyben sehol sem készítettek papírt. Tótfalusi sikertelen kísérlete után jóakarói, Pápai Páriz Ferenc és Bethlen Miklós Felenyeden, a kollégium birtokán és költségével 1699–1700-ban mégis létesítettek papírmalmot, de ennek Kis már alig vehette valami hasznát. Ennek a felenyedi (Aiudul de Sus) papírmalomnak felállítása Bethlen Miklós kollégiumi főgondnok és Pápai Páriz Ferenc buzgólkodásának köszönhető. A 17. században az erdélyi papírmalmok közül utolsóként a felenyedi malom létesült, és bár Enyed városának 1704. évi feldúlását túlélte, működését már 1717-ben beszüntette.

Mindezeket a 17. századi erdélyi papírmalmokkal kapcsolatos ismereteket azonban a szerző csak vázlatosan ismerteti, hiszen elsődleges szándéka az, hogy a 17. század folyamán Gyulafehérvárott nyomtatott román könyvek papírjának provenienciáját feltérképezze, a nyomtatványok vízjele alapján. Tény, hogy a 17. század három erdélyi papírmalma közül csak a lámkerékinek papírja található meg a Sofia Ştirban által vizsgált, Gyulafehérvárott nyomtatott román nyelvű könyvekben, a két utóbbi erdélyi papírmalomnak, a görgényinek és a felenyedinek termékei nincsenek képviselve e nyomtatványok anyagában. Igaz, a felenyedi malom működéséről az első hiteles adat 1699. november 15-ről való, és ekkorra már szinte el is készült a terjedelmes Chiriacodromion (1699). Az 1702-es katekizmust viszont – elvileg – már nyomhatták volna erre a papírra.

A szerző két oldalról közelíti meg szűkebb témáját, a gyulafehérvári nyomtatványok vízjelének feltárását. Egyrészt sorra veszi az itt készült, általa vizsgált román nyelvű nyomtatványokat: kettőt a fejedelmi nyomdából (a két legjelentősebbet és legterjedelmesebbet, a Noul Testament (Új Testamentum, 1648) és a Psaltirea (Zsoltárok, 1651), és hetet a századvégi ortodox érseki nyomda kiadványai közül: kezdve a Sicriul de aur (Aranykoporsó 1683) című temetési beszéd-gyűjteménytől, – amely valójában nem Gyulafehérvárott, hanem Szászsebesen, bár ugyanabban a műhelyben jelent meg – [244egészen a Pâinea pruncilor (Kisdedek kenyere 1702) című kis katekizmusig. Időrendi sorrendben foglalkozik az általa vizsgált, Gyulafehérvárott nyomtatott román nyelvű művekkel (amelyek azonban természetesen nem képviselik a teljes gyulafehérvári román könyvtermés minden egyes példányát, csak azokat, amelyekkel a szerző a restaurálás során a Múzeum állományában foglalkozott.)

Előbb tehát az egyes nyomtatványokat sorravéve azokat a vízjeleket írja le, amelyeket e kötet példányaiban azonosított, részletezve az elkülöníthető, különféle származású papírok vízjele mellett azok variációit is. A fejedelmi nyomda két említett román nyelvű kiadványában talált vízjeleket a szerző az 1–4. szám alatt írja le szövegesen, és mutatja be reprodukcióban is. Míg az 1648-ban nyomtatott Noul Testament papírjában csak az alapító, I. Rákóczi György fejedelem monogramjával jelölt papír található, addig a három évvel később elkészült Psaltirea papírja Erdély és a Rákócziak címerét ábrázolja, három féle változatban.

Kiegészítésül talán nem érdektelen megjegyezni, hogy éppen most áll restaurálás alatt az Országos Széchényi Könyvtárban az 1641-ben feltehetően szintén Gyulafehérvárott, de nem a fejedelmi nyomdában, hanem Dobre pap által nyomtatott Evanghelie. Alkalmam nyílt ennek a mindössze néhány példányban ismert ritkaságnak papírját is megvizsgálni és megállapíthattam, hogy annak levelein is a lámkeréki papírmalom GR monogramja található. Újabb adalék arra nézve, hogy Dobre pap munkásságát a fejedelmi udvar támogatta – még ilyen módon, nyomtatópapírral is.

Az 1683-ban megjelent Sicriul de aur (Aranykoporsó) nyomtatásához a szerző csoportosítása szerint tizenegy féle vízjelű papírt használtak fel, összesen huszonöt változatban. Érdekes, hogy míg e papírok egy része máshol nem, csak ebben a nyomtatványban fordul elő, addig egy részük megtalálható az ortodox érseki nyomda hat évvel később készült kiadványaiban is. (Jó lenne tudni, hogy a közbeeső években Szebenben ugyanezzel a nyomdai felszereléssel készült román könyveket vajon ugyanilyen papírokra nyomták-e?) Ugyanakkor az 1689-es kiadványok és a tíz évvel később ugyanebben a műhelyben készült Chiriacodromion papírjai között semmiféle egyezés nincs, az utóbbit egészen másfajta papírra nyomtatták. Ez utóbbi körülményt indokoltan hozza összefüggésbe a szerző az önálló fejedelemség megszűnésével és a Habsburg birodalomból származó papír-import túlsúlyával. Nem esett még szó a gyulafehérvári ortodox érseki nyomda utolsó kiadványáról, az 1702-ben megjelent Pâinea pruncilor (Kisdedek kenyere) papírjáról. Ez megint csak nem mutat semmi hasonlóságot sem a korábbi papírokkal, sem a mindössze három évvel korábban megjelent Chiriacodromionéval. Érthető okokból: ez a kis katekizmus már nem az ortodox érseki nyomda kiadási programja keretében jelent meg, hanem ez Baranyi László jezsuita gyermekeknek szóló katekizmusa, román nyelven, cirill betűkkel. Nyomdásza sem Mihai Istvanovici volt. Papírjának vízjelét nem sikerült a szerzőnek azonosítani, így származási helye is ismeretlen maradt egyelőre.

Másrészt, a kiadványonkénti felsorolás után, a szerző vízjelek szerint is osztályozza anyagát: 120 féle, mérethű reprodukcióban is közölt vízjelet különít el az általa vizsgált kiadványokban és példányokban. Itt nem hagyhatjuk szó nélkül az egyébként tudományos igényű feldolgozás komoly hiányosságát, nevezetesen, hogy nem közölte az azonosítást meggyőzővé tevő, alapvető kézikönyvek megfelelő hivatkozásait, amelyek a kérdéssel behatóan foglalkozni kívánó kutatót meggyőzték volna arról, hogy a szerző valóban körültekintően azonosította az egyes vízjeleket. Nem állítjuk, hogy ez könnyű feladat, de hiszen ezt bizonyára elvégezte a szerző. Amit tehát monográfiájában hiányolunk, különösen módszertani szempontból, azok a meghatározásoknál a pontos hivatkozások.

Hogy csak a legegyszerűbbet említsük: az 1. vízjel esetében, amelyet a szerző az 1648-ban nyomtatott Noul Testament példányában talált, hivatkozni lehetett volna a lámkeréki papírok Nussbächer-féle (Apulum 1977. 681–691) besorolására: [245itt nyilvánvalóan a GR ligatúrákon belül a közepes méretű, VI. vízjel-típusról van szó (ellentétben az 1641-es Evanghelieben talált GR ligatúrával, amely a IV. típusú, legnagyobb méretű). Pedig ennek a vízjel típusnak a szerző által regisztrált 1648-as előfordulása szépen beleillik abba az időrendbe, amelyet Nussbächer megállapított, nevezetesen, hogy ezt a méretet 1644–1653 között használták, jóllehet 1646-ban az ennél is kisebb GR-változat is előfordul. Ugyanígy érdemes lett volna kiegészíteni Nussbächer vizsgálódásait az 1651-es évben használt vízjelekkel: ő ugyanis erdélyi címert ábrázoló papírt nem regisztrált 1651-ből, vagyis a Psaltirea megjelenési évéből. Annál érdekesebb, hogy Ştirban a Psaltirea példányaiban háromféle változatban is megtalálta.

A Sicriul de aur (Aranykoporsó, 1683), valamint az 1689-es év kiadványai már nem helyi eredetű papírra készültek. 1688 után már a görgényi malom sem működött, amelynek terméke egyébként, amint fent már szó volt róla, amúgy is kevéssé volt alkalmas nyomtatásra, de feltehetően a termelékenysége is csekély lehetett. Ezért voltak kénytelenek az erdélyi nyomdák ismét a korábbi, 16. századi beszerzési forrásaik felé fordulni: a szerző megállapítása szerint nagyobbrészt Itáliából, kisebb részben Lengyelországból és német területről hozott papírt használtak.

A szerző kutatásai során több figyelemreméltó és meggyőző megállapítást tett. Érdekes megállapítása, hogy bár időközben létrejött, és az 1640-as években már dolgozott az a két havasalföldi papírmalom is, amelyet Matei Basarab fejedelem létesített, ezeknek termékei nem tükröződnek a korabeli, Gyulafehérvárott nyomtatott román könyvekben. Érdekes és említésre méltó az is, hogy míg Lámkerék exportra is termelt (ilyenkor módosított vízjelet használt: az erdélyi címer mellé a fejedelem monogramját is feltüntették), és részben ellátta a Havasalföldön Govorán, Câmpulungban és Târgovistében létesített nyomdát, addig a havasalföldi papírmalmok termékei nem találhatók meg erdélyi román nyelvű kiadványokban. Vagyis a gyulafehérvári román nyelvű nyomtatványokat nem a Matei Basarab fejedelem által állított havasalföldi malmok papírjára nyomtatták.

Ugyanakkor a havasalföldi román fejedelmi kancellária iratai között 1638–1654 között követhetők nyomon a Matei Basarab uralkodása idején létesített két papírmalom termékei. A kérdéssel Olimpia Guþu foglalkozott, aki a bukaresti Állami Levéltár iratanyagának vizsgálata alapján szűrte le megállapításait (Romanoslavica 1984. 381–396). Eszerint Matei Basarab két malmot létesített uralkodása idején, az egyiket Râmnicu-Vilcea közelében, a másikat Calimanesti mellett. Mindkettő a Basarab fejedelmi család címerállatát használta vízjelként, de egymástól jól megkülönböztethető formában. A râmnici a keselyűt, a fejedelem címerállatát ábrázolta pajzsban, a calimanesti-i papíron viszont a keselyű gondosabban kidolgozva, nagyobb alakban, de pajzs nélkül látható. A két malom alapításának motívuma bizonyára ebben az esetben is a megélénkülő nyomdai tevékenység lehetett, hiszen ezekben az években Câmpulungban, Govorán és Târgovistében is dolgozott nyomda. A vizsgálatok azt mutatják, hogy megtermeltnél jóval nagyobb volt a papír-igény, tehát még a havasalföldi papírmalmok működése idején is behozatalra is szükség volt.

Első látásra meglepőnek tűnik, hogy milyen nagy arányban szerepelnek a Sofia Ştirban által megvizsgáltak között itáliai papírok. De ha arra gondolunk, hogy Bulgáriában a török uralom idején készült iratok legnagyobb része itáliai eredetű papírra készült, (l. erről Velkov–Andreev: Vodni znaci v osmano-turskite dokumenti 1. Sofia 1983. repertóriumát), sőt, hogy bizonyos itáliai malmok kifejezetten az ottomán birodalom számára készítettek export-papírt, akkor nem csodálkozhatunk, hogy ezek a papír-szállítmányok északabbra is eljutottak. Azokról a papírokról, amelyek három levelű, betűkkel kombinált mellékjelekkel vannak ellátva, már a korábbi, Ştirban által is idézett kutatások megállapították, hogy jellegzetes itáliai papír-típusok. Ilyent a szerző összeállításában is jó néhányat találni, mint pl. az 5–11. [246típus (ezek mindegyikét az 1683-ban nyomtatott könyvben használták), vagy a 26–27. vízjel, amely 1683 és 1689 között nyomtatott könyvekben egyaránt előfordul.

Különösen érdekesek a szerzőnek az „A la mode papier”-ral kapcsolatos következtetései. Ezzel a kérdéssel Sofia Ştirban már két korábbi tanulmányában is foglalkozott. Első kutatási beszámolójában (Apulum 1989. 627–634) vizsgálódásainak tárgya az a papír, amelyre az 1699-ben Gyulafehérvárott kinyomtatott Chiriacodromion kéziratos másolata készült. Éppen papírja alapján tudta megállapítani, hogy a másolat 1730-ban, vagy annál valamivel korábban a prislopi kolostorban készült. A másoló négyféle papírt használt fel, amelyek közül az egyik francia eredetű. Laponként összevetve a kéziratos másolatot a nyomtatott eredetivel, ez utóbbiban is megtalálta (egyéb papírfajták mellett) és azonosítani tudta ugyanazt a francia papírfajtát, az „Allamode-Papier”-t. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a prislopi kolostor Gyulafehérvárról a könyvvel egyidejűleg ebből a francia import-papírból is kapott egy adagot. Sofia Ştirban másik, hasonló témájú tanulmánya arról ad hírt, hogy három 18. századi erdélyi kézirat papírjában, akárcsak a Chiriacodromion Gyulafehérvárott 1699-ben nyomtatott példányaiban, ugyanazt a francia eredetű vízjelet sikerült azonosítania, négy változatban (Apulum, 1990–1993. 637–643.). Ezek a papírfajták a Havasalföldről kerültek Erdélybe, a fenti könyv kinyomtatása alkalmából, mint a havasalföldi Constantin Brâncoveanu (1688–1714) fejedelem ajándéka az erdélyi románoknak. A prislopi kolostor volt a 18. század elején az egyetlen, amelynek könyvkötő-műhelye volt és másoló-iskolája. A szerző arra a következtetésre jut, hogy Prislopba Gyulafehérváron keresztül került ez a papír.

Sofia Ştirban eredményeit tömören úgy foglalhatjuk össze, hogy míg a fejedelmi nyomdában kiadott két nagy terjedelmű és nagyjelentőségű (és tegyük hozzá, ma is igen sok példányban fennmaradt) részleges román Biblia-kiadás teljes egészében hazai papírra készült, minthogy e nyomtatványok példányaiban kizárólag a fejedelmi alapítású lámkeréki malom vízjelei találhatók, addig a századvégi ortodox érseki nyomda kiadványait meglehetősen változatos származási helyű papírokra nyomtatták.

Továbbá, míg a független Erdély idejéből – a szerző megállapítása szerint – német és itáliai papírokat találni nagyobb számban, attól kezdve, hogy a fejedelemség a Habsburg birodalom része lett, háttérbe szorultak az itáliai eredetű papírok, és a felhasznált nyomtatóanyag nagyobb része német, elsősorban osztrák eredetű, de előfordul francia import-papír is. A nagyszabású (és ugyancsak nagy példányszámban készült) Chiriacodromion (1699) nyomtatásához a nyomtatópapírok nagy változatosságát használták fel, új, eddig ismeretlen tényezőként azonban a francia papír jelent meg. E nagyszabású mű kinyomtatásához a havasalföldi Brâncoveanu fejedelem nemcsak legjobb könyvnyomtatóját küldte el Erdélybe, Mihai Istvanovici személyében, hanem, a szerző következtetése szerint ő ajándékozta meg az ortodox nyomdát az e munkához szükséges, jelentős mennyiségű papírral is, méghozzá francia importból származó papírral. Ez pedig új kapcsolatok meglétét bizonyítja nemcsak Erdély és Havasalföld, hanem Havasalföld és Nyugat-Európa között is.

A fentiekből is látszik, hogy a nyomtatáshoz felhasznált papírok hogyan tükrözik a tulajdonviszonyok, érdekeltségek változását. Mindezt a szerző igen jól felismerte, és egzakt módszerrel bizonyította, kimutatva egyúttal azt is, hogy a papírtörténeti kutatásoknak milyen fontos kultúrtörténeti jelentőségük van.

V. Ecsedy Judit