Magyar Könyvszemle   115. évf. 1999. 2.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Mârza, Eva: Din istoria tiparului românesc: Tipografia de la Alba Iulia 1577–1702. Sibiu 1998, Editura Imago. 218 l., ill.

Éppen harminc évvel ezelőtt jelent meg utoljára tudományos összefoglalás a román nyomdászatról: Istoria cãrtii românesti de la începturi pînâ la 1918. Bucureşti 1968. Mircea Tomescutól. Azóta a témáról olyan nagyszámú publikáció látott napvilágot Romániában – de tegyük hozzá, hogy nálunk is, nem utolsó sorban az RMNy munkálatokkal kapcsolatban – hogy valóban szükséges a kutatások jelenlegi állása szerint összefoglalni az ismereteket, vagyis mindazt amit a romániai könyvnyomtatás egyes színhelyeiről az utóbbi évtizedekben írtak.

Eva Mârza könyve a román nyomdatörténeten belül Gyulafehérvár 1577–1702 közötti nyomdászatáról már címében kifejezi, hogy részét alkotja annak a tervbe vett szintézisnek, amely a román nyomdászat új összegezését kívánja adni. Indokolt, hogy ebben kiemelt helyet kapjon a gyulafehérvári nyomdászat, hiszen, amint azt a szerző is hangsúlyozza, a 17. század során a fejedelmi székhely nyomdászata a román kultúra szempontjából meghatározó szerepet játszott. E kötet összeállításánál a szerzőnek egyrészt nagyszámú, a legkülönbözőbb forrásokban megjelent közléseket kellett figyelembe vennie, másrészt a gyulafehérvári nyomtatványok tüzetes, újbóli átvizsgálását sem lehetett mellőzni. Könyve a gyulafehérvári nyomdászat termékeit történeti és könyvművészeti szempontból, a kiadványok kronológiáját követve vizsgálja.

Eva Mârza könyve hat nagyobb fejezetre osztva tárgyalja a gyulafehérvári román könyvnyomtatást, kezdve Lorinţ diakónus 16. század utolsó harmadában létesített officínájától a 18. század első éveiben megszűnő műhelyig. A fejezetek általában egy-egy újonnan létesített műhelyt is jelentenek. A felosztás tehát jól érzékelteti a többször újrainduló gyulafehérvári román nyelvű nyomdászatot, hiszen itt a két utolsó fejezetet kivéve mindannyiszor egymástól független, új alapításokról van szó.

Az első cirillbetűs nyomdát Gyulafehérvárott, az erdélyi fejedelmek székhelyén Coresi diakónus tanítványa, Lorinţ diakónus létesítette. Eva Mârza a nyomda indulását 1577-re teszi, bár mai ismereteink szerint első nyomtatványa 1578-ból való, megszűnésének időpontját pedig 1580-ra. Műhelyéből két példány alapján is megvizsgálható óegyházi szláv nyelvű nyomtatvány került ki (Octoic, 1578 – az RMNy-ben ez Osmoglasnik címmel szerepel, és a Tetraevanghel, 1579) és harmadikként kikövetkeztethető a szerző szerint a Psaltire az 1577–1580 közötti évekből). Egyedül Lorinţ tevékenysége képviseli Gyulafehérvárott a könyvnyomtatás szláv-román szakaszát, vagyis ezt követően többé nem készült itt óegyházi szláv nyelvű nyomtatvány.

Attól kezdve, hogy a cirillbetűs könyvnyomtatás Gyulafehérvárott újraindult (1641), e nyomtatványok nyelve kivétel nélkül román volt. Mintegy hatvan év szünetelés után Dobre pap tevékenységével indul meg az a folyamat, amelynek során Gyulafehérvár a román nyelvű könyvkiadás meghatározó tényezőjévé vált. Ez a tipográfia, amelynek nyomdásza a havasalföldről jött Dobre pap volt, a gyulafehérvári ortodox püspökhöz tartozott, de I. Rákóczi György is pártfogolta. Kétségkívül e műhely kiadványa volt az Evanghelia cu învăţătură (Evangélium és tanítás, 1641) és a Catehismul calvinesc (Kálvinista káté, 1642), ez utóbbi esetében azonban a magyar szakirodalom a Gyulafehérváron kívüli, preszákai nyomtatást tartja valószínűbbnek. De egyes bibliográfusok e műhelynek tulajdonították az 1639-ből származó Gromovnikot (Jövendölések) is. E kérdésben azonban Eva Mârza már azt az álláspontot képviseli, hogy ez nem itt, hanem a [273 havasalföldi Govorán készült. Ezt a tényt bizonyítják egyébként az egyedül az OSzK-ban, a Todoreszku-gyűjteményben meglévő unikum példány betűi is.

A nyomdatörténész általában szembesül azzal a kérdéssel, hogy egy-egy műhely tevékenységét az első nyomtatvány megjelenésétől számítsa-e, vagy attól a korábbi időponttól kezdve, amikor ismereteink szerint a nyomda létesítésére sor került, és a nyomdai munkák is megindultak? Úgy látszik, e tekintetben a szerző is kétféle álláspontot képvisel, hiszen Lorinþ és Dobre pap műhelyét korábbról datálja, mint azok első nyomtatványának évszáma. Dobre pap műhelyével kapcsolatban ismeretes, hogy az első tárgyalások a cirillbetűs román nyomda ügyében már 1639-ben megindultak, de ugyanilyen ismert az is, hogy a következő korszakban, a fejedelmi nyomdának cirill betűkkel való felszerelése is megindult már évekkel az első kiadvány elkészülte előtt. Ugyanakkor a fejedelmi nyomdán belüli román tipográfiát csak 1648-tól számítja. Pedig a cirill betűk metszéséhez értő mester behívására, a betűk metszésére és öntésére már évekkel előbb (1644) sor került, és magának a nagyszabású Noul Testamentnek (Új Testamentum) nyomtatása is több évig tartott, míg végül 1648-ban megjelent. Vagyis a gyulafehérvári román nyomdászat harmadik szakaszát 1644-től is számíthatjuk.

Kétségkívül a Biblia-fordító Simion Ştefan és a mellette nyomdászként működő Ohridi Ştefan tevékenysége jelenti a román nyelvű nyomdászat gyulafehérvári csúcspontját, vagyis az 1648–1656 évek, amikor ismereteink szerint öt románnyelvű kiadvány hagyta el a sajtót, közülük elsőként a már említett, hatalmas nyomdai, irodalmi és nyelvészeti teljesítménynek számító Noul Testament. Ez utóbbi a néhány éve kiadott hasonmás kiadásának és a hozzáírt tanulmányoknak köszönhetően különösen, és joggal került a művelődéstörténet érdeklődésének középpontjába.

A két Rákóczi idején a támogatásukkal létesített cirillbetűs tipográfia a fejedelmi nyomda részeként működött, de felszerelésében azt attól elkülönítve kezelték, külön nyomdásszal. A kálvinista hatást jól tükrözik a nyomtatványok, mindenekelőtt a két katekizmus. A román Noul Testament (Új Testamentum) után három évvel látott napvilágot a Psaltire (Zsoltárok). A tipográfia összesen öt kiadványa közül ma mindössze a román papoknak adott Diploma az, amelyből mára nem maradt fenn példány. Az 1656-os évvel vége szakad a gyulafehérvári nyomda tevékenységének az a korszaka, amely a kortársak és az utókor, az egyház és az iskolák számára is alapvető nyomtatványokat bocsájtott ki. E maradandó teljesítmények annak a szerencsés kulturális helyzetnek köszönhetők, amikor a gyulafehérvári ortodox püspökség meghatározó, művelt román személyiségeinek törekvése találkozott az erdélyi fejedelem érdekképviselőinek szándékával.

A szerző által negyedik korszakként felsorolt 1656–1683 évek tűnnek a nyomdatörténet szempontjából legproblematikusabbnak. Korabeli forrásokban a tipográfiával kapcsolatban ugyan számos esetben találkozni a korszak meghatározó személyiségének, Sava Brancovici gyulafehérvári metropolitának nevével, de sem arról, hogy folyt-e könyvnyomtatás, sem az esetleges nyomdász nevéről nem áll rendelkezésre pontos adat. Egyetlen könyv sem képviseli a román nyelvű gyulafehérvári könyvnyomtatásnak ezt a korszakát.

Majd ezeket az évtizedeket újabb termékeny korszak követte, immár Apafi Mihály fejedelem idején, és mindenekelőtt Ioan Zoba din Vinţ protopópa irodalom- és nyomdaszervezői tevékenységének köszönhetően. Ennek a műhelynek már kevés köze volt az erdélyi fejedelmi udvarhoz, és még kevesebb a kálvinizmushoz. Kiadványai között népszerű vallásos művek és a leendő papságnak szánt munkák találhatók. Az ortodox metropolita hatáskörében működő nyomda tipográfiai felszereléséből ítélve inkább új alapításnak számít: csak néhány dísz és betű jelzi a folytonosságot a század derekán a Noul Testamentot és más munkákat kibocsájtó műhellyel. E századvégi nyomda egyébként nem folyamatosan Gyulafehérvárott működött, hanem időközben átmenetileg [274Szebenben és Szászsebesen is, de egészen 1702-ig ugyanazzal a felszereléssel. Ennek alapján tehát indokolt lenne – a nyomda szempontjából – az 1683–1702 éveket egyetlen korszaknak felfogni. Indokolt azonban Eva Mârza álláspontja is, aki Ioan Zobának 1689 utáni eltűnését, a nyomtatványokban közreműködői szerepének megszűnését egy korszak lezárásának tekinti (1683–1689 ill. 1695–1702-ig tartó szakasz). E századvégi műhelynek tíz kiadványa készült Gyulafehérvárott. Külön műnek számít ugyanis a magyar könyvészet által korábban önállóan nem regisztrált Cazanii la oameni morţi (Halotti prédikációk), amely az 1689-es Molitvenichez kötve maradt fenn.

1699-ben jelent meg a 17. század utolsó két románnyelvű cirillbetűs könyve, a Bucoavna (Ábécéskönyv) és a Chiriacodromionul (Prédikációs gyűjtemény), amelyeknek nyomdásza a korábban Bukarestben dolgozó kiváló mester, Mihai Istvanovici. A nyomda utolsó kiadványa a Painea pruncilor (Kisdedek kenyere) 1702-ben jelent meg. Az évszámból már sejthető, hogy ez a gyermekeknek szóló kis katekizmus az únió jegyében született, és amelyet azután – legalábbis Gyulafehérvárott – több cirill betűs román kiadvány nem követett.

A bemutatott könyvnek természetesen nem tárgya a gyulafehérvári nyomdászat másik vetülete, vagyis a latinbetűs könyvnyomtatás. Érdemes azonban a kép teljessége kedvéért elhelyezni a románnyelvű nyomtatást a gyulafehérvári nyomdászat egészén belül. Amikor az első cirillbetűs könyveket nyomtató műhely létesült (1577), ezt megelőzően már működött itt nyomda az 1567–1569 években: Hoffhalter Rafael officínája, de 1569 után tipográfia nélkül maradt a város. Amikor tehát Lorinþ a cirillbetűs nyomdáját létesítette, itt már nem működött más műhely. A 17. században Bethlen Gábor 1623-ban alapította fejedelmi székhelyén a nyomdát, amely a tatár betörésig, 1658-ig dolgozott itt folyamatosan. Dobre pap cirillbetűs műhelye a fejedelmi nyomdával párhuzamosan, attól teljesen függetlenül tevékenykedett. Vagyis, legalábbis 1641-ben, Gyulafehérvárott átmenetileg két tipográfia volt. 1658 után a század folyamán többé nem működött latin betűs nyomda Gyulafehérvárott. Amikor Ioan Zoba megszervezte az ortodox metropolita fennhatósága alatt működő tipográfiát, az egykori fejedelmi nyomda eredeti helyén már huszonöt éve nem létezett. Addigra a fejedelmi nyomda maradványai átkerültek Kolozsvárra, egy részét képezve a református egyházkerület officínájának. Talán érdemes egy mondatban utalni arra is, hogy miután az ortodox érsekség nyomdája 1702-ben befejezte tevékenységét, Gyulafehérvárott legközelebb Batthyány Ignác püspök létesített könyvnyomdát, 1785-ben. Vagyis a város a 18. század legnagyobb részében nem volt nyomdahely.

E rövid áttekintés után azonban Eva Mârza könyvét tovább értékelve megállapítható, hogy – a könyv hiánypótló jellegén túl – egyformán nagy érdeme szakszerűsége, a gazdag irodalom felvonultatása, valamint könyve tárgyának tipográfiai és könyvművészeti bemutatása. Ezt azért érdemes külön hangsúlyozni, mert olyan ritkaságokról is közöl címlapot, amelyeket a magyarországi könyvtörténészek még reprodukcióban sem igen láttak. Emellett az illusztrációk forrását is közli, de a pontos könyvészeti adatok máshol is következetesen megtalálhatók. A könyv igényessége, tudományos színvonala kétségkívül annak tulajdonítható, hogy a szerző régóta kutatója a témának, amint az a magyar könyvtörténet művelői előtt is ismert, hiszen néhány évvel ezelőtt a Magyar Könyvszemle (1994. 260–268.) is közölte Eva Mârza egy tanulmányát a gyulafehérvári nyomdászatról. A magyar könyvészet szívesen látna hasonlóan igényes monográfiákat más erdélyi nyomdákról is.

V. Ecsedy Judit