szemle

Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.)

Kecskemét is kiállítja...

Gáspár András - Erdősi Imre - Lestár Péter - Muraközy János - 71. honvéd
zászlóalj - 16. (Károlyi) huszárezred - Kecskemét város szabadcsapata

Kecskemétiek a szabadságharcban II.

(Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Katona József Múzeuma, Kecskemét, 2002. 223 o.)


Az alább bemutatandó mű, a kecskeméti múzeum szabadságharccal foglalkozó sorozatának második kötete, több, a városhoz kötődő személy, illetve alakulat történetével ismertet meg bennünket.

Hermann Róbert: Gáspár András honvéd tábornok című, gazdag levéltári és szakirodalmi kutatáson alapuló tanulmányában a szabadságharc egyetlen polgári származású honvéd tábornokáról ír.

Részletesen elemzi családi hátterét és katonai pályafutását a 9. huszárezredben, ahol közkatonaként kezdte és egyedülálló módon 1848-ra főszázadosi rangot ért el, sőt ő volt az ifjú Ferenc József lovaglótanára is. Ezredét 1848 júniusában a magyar kormány Zala megyébe irányította, majd az ozorai bekerítésben játszott szerepéért őrnagyi ranggal jutalmazták. Ezt követően Perczel Mór muraközi seregében több sikeres összecsapásban vett részt, amelyért ezredessé nevezték ki.

A móri vereséget követően megkapta ezredének parancsnokságát, valamint dandárparancsnok lett a Görgei Artúr alá tartozó Aulich-hadosztálynál. Görgei 1849 márciusi át­szervezéseinek során az Aulich-hadosztály élére Gáspár került. Április 2-án a hatvani csatát olyan jól irányította, hogy tábornokká és a VII. hadtest parancsnokává nevezték ki. Serege az isaszegi csata alatt passzív maradt; az erről kialakult vitát Hermann részletesen tárgyalja. Gáspár utolsó jelentős ütközete a nagysallói csata volt, amely után hamarosan betegszabadságra utazott.

A szerző meggyőzően - forrásokkal is alátámasztva - cáfolja azt a nézetet, hogy Gáspár a Függetlenségi Nyilatkozat miatt távozott. Valóban súlyos köszvényben szenvedett, valamint talán beláthatta, hogy hadtestparancsnokként nem volt elég sikeres: túl­ságosan óvatoson vezette csapatait. Augusztus 13-án ő is megadta magát, s az aradi tizenhárommal együtt tárgyalták ügyét. Hermann részletesen leírja a per lefolyását valamint a tábornok védekező érvrendszerét. Végül, miután a függetlenség kinyilvánítása után nem vett részt a harcokban, nem kellett társai sorsában osztoznia: csak 10 évi várfogságra ítélték, de betegsége miatt már 1850 nyarán kegyelmet kapott. Későbbi életéről már csak vázlatosabb képet kapunk: postamester volt, majd a kiegyezést követően hosszú évekig balközép párti képviselő. A köztiszteletnek örvendő Gáspár András1884-ben hunyt el.

Lestár Péter későbbi kecskeméti polgármester szabadságharcos - s ezen keresztül a kecskeméti nemzetőrök, majd a 2. (később 71.) honvédzászlóalj - tevékenységével Péter­né Fehér Mária: "Első a tűzben utolsó a hátrálásban." Lestár Péter és a 71. zászlóalj az 1848-1949-es szabadságharcban című tanulmánya foglalkozik.

Lestár, aki már a reformkorban bekapcsolódott a város szellemi életébe, a márciusi események hatására az első adandó alkalommal beállt a helyi polgárőrségbe, majd hamarosan a nemzetőrség tisztje lett. Csapatával júliusban a Délvidékre vonult, azonban tényleges összecsapásokban nem vett részt. Augusztusban önként jelentkezett újabb fegyveres szolgálatra, s ekkor a Guyon Richárd vezette Pest megyei 2. (1849 januárjától 71.) zászlóaljhoz került, amely Pákozdnál és Schwechátnál is kiválóan harcolt. A csapat ezt követően a Felvidékre került, ahonnan Simu­nich hadosztálya űzte ki őket, súlyos vereséget mérve rájuk Nagyszombatnál december 16-án. A zászlóalj ettől kezdve a komáromi erődben szolgált egészen a vár kapitu­lációjáig.

A szerző röviden taglalja Lestár további pályafutását is, melynek csúcsán 1880 és 1896 között Kecskemét város polgármestere volt. A tanulmány mellett több eredeti irat másolatát olvashatjuk, megtalálható a kecskeméti önkéntes nemzetőrök névsora, valamint két, a zászlóalj emlékét megörökítő költemény is.

Csikány Tamás: A 16. (Károlyi) huszárezred története című írásában röviden ismerteti a huszárezredek szervezeti felépítését, felszerelését és toborzását. A 16. ezred a szabadságharc alatt szervezett, teljesen új huszárezredek egyike, amelynek kiállítása példátlan volt 1848-49-ben: gróf Károlyi István Pest megyei főispán a neki járó tetemes úrbéri kárpótlás terhére vállalta azt megyéjében. Bár a pénz így biztosítva volt, a legénység kiállítása és felszerelése komoly gondot jelentett. Kisebb-nagyobb problémát, sőt zendülést okozott, hogy a hadügyminisztérium több esetben nem vette figyelembe Károlyi javaslatát a tisztek kinevezésénél, amelyet az ezredtulajdonos maga szeretett volna intézni.

Az ezred osztályait - ahogy kiképzésük befejeződött - különböző hadszínterekre dob­ták szét, így harcoltak Erdélyben és a Bánátban is. A Görgei alá beosztott Károlyi-huszárok 1849. június 20-án a nyárasdi ütközetben szerepeltek először, ahol csúfos kudarcot szenvedtek, másnap Perednél azonban az ezred kiköszörülte a csorbát. A későbbi csatákban is hasonló szerencsével vettek részt: vagy bátran helytálltak, vagy megfutottak. A tanulmányt a huszárezredbe jelentkezett kecskemétiek névsora zárja le.

Zakar Péter: "Előre utánam, itt az Úristen!" (Erdősi Imre, a branyiszkói hős) című tanulmánya egy szinte legendássá vált hőssel, Erdősi (Poleszni) Imre piarista szerzetessel ismertet meg bennünket, aki 1849 januárjának közepén csatlakozott a Guyon vezette hadakhoz. A branyiszkói áttörés során a visszaemlékezések szerint döntő szerepet játszott a fegyvertelen, a feszületet kezében tartó pap, aki a túlnyomórészt szlovák honvédekhez anyanyelvükön szólt. A szabadságharc folyamán mindvégig Guyonnal tartott, érdemeiért július végén a IV. hadtest tábori lelkészévé nevezték ki.

A bukás utáni megtorlást azzal kerülte el, hogy igazolásokat szerzett, miszerint kényszer hatására lépett be a seregbe. Pályája a renden belül gyorsan ívelt felfelé: több helyen tanított, majd 1861-től a kecskeméti piarista rendház főnöke, 1878-tól pedig kormánytanácsos is volt. 1888-ban vonult vissza és két év múlva hunyt el.

Jókai Mór egykori kecskeméti barátjával, a jogot tanult, de inkább a festészethez vonzódó Muraközy János személyével Székelyné Kőrösi Ilona: Muraközy János és Kecskemét város szabadcsapata című írása foglalkozik. A forradalom kitörését követően Muraközy az elsők között jelentkezett nemzetőrnek, s júliusban már a Délvidéken harcolt. 1848 telén részt vett a kecskeméti szabadcsapat felállításában - melynek körülményeit a szerző részletesen ismerteti -, sőt annak parancsnoka lett. Egységét a cibakházi híd védelmére vezényelték, ahol reguláris csapatokkal együtt 1849 februárjában a császáriak számos támadási kísérletét verték vissza, miközben gyakran végeztek felderítéseket, portyákat. Márciusban több sikeres akciót hajtottak végre Kecskemét környékén.

A csapat az önként vállalt négy hónapos szolgálat után májusban oszlott fel. Akik tovább akartak harcolni - mint Muraközy is -az újonnan felállított 92. honvédzászlóaljba léphettek be, amely a nyári hadjáratban a X. hadtestben szolgált. A város júliusban még kiállított egy önkéntes szabadcsapatot, ez azonban már komoly szerepet nem játszott.

A szerző nyomon követi a gerillacsapat tagjainak büntetését, valamint Muraközy sorsát is, aki álnéven, vándorfestőként bujdosott, mígnem elfogták, s több hónapot raboskodott az Újépületben. Ezt követően hivatali pályára lépett, de a festészettel nem hagyott fel. 1892-ben, köztisztelettől övezve halt meg, Képeiből többször rendeztek kiállítást.

A tanulmányt gazdag melléklet zárja, amely tartalmazza az önkéntes mozgó csapatba jelentkezettek névjegyzékeit, Muraközy több képét, valamint Jókai festményét Muraközyről.

Csorba György


 

 

 

Hans Werner Neulen

Feldgrau in Jerusalem

Das Levantekorps des kaiserlichen Deutschland

(Universitas Verlag, München, 2002. 362 o.)


Az első világháború - vagy ahogyan a kortársak nevezték, a Nagy Háború - közel kilenc évtized távlatából ma már a feledés homályába vész. Irodalma több könyvtárat tölt meg, azonban ezek a művek túlnyomórészt az európai hadszíntereken lezajlott hadműveletekkel és a hátországban történtekkel foglalkoznak. Ezért érdemel figyelmet Hans Werner Neulen munkája, aki az eddigiekben mások által és hasonló mélységben fel nem dolgozott témát választott könyve témájául: az első világháború magyar olvasó számára is igen kevéssé ismert török hadszínterén lezajlott eseményeket állította vizsgálódásai középpontjába. Ezen belül a központi hatalmak csoportjához tartozó császári Németország és az Oszmán Birodalom szövetségesi viszonyát, katonai-politikai-gazdasági együttműködését vizsgálja az 1914-1918 közötti időszakban, teszi mindezt tárgyilagosan és szakszerűen.

A szerző történész és újságíró, akinek korábban elsősorban Németország 1933-1945 közötti históriájáról, a német és olasz fasizmusról, valamint a második világháború történetéről jelentek meg publikációi német és olasz nyelven.

A téma iránt egyre jobban megnyilvánuló érdeklődést többek között az is mutatja, hogy a kötet tíz év alatt a második kiadást érte meg. Ez nem utolsósorban az olvasmányos stílusnak, az érdekes illusztrációknak, máshol nem látható fényképeknek köszönhető, amelyeket még kitűnő és jól használható összefoglaló táblázatok és térképek, a könyvben szereplő fontosabb személyek rövid életrajzai és névmutató egészítenek ki.

A rövid bevezetés után a kötet az Európát Ázsiától elválasztó tengerszorosoktól a Vörös-tengerig, a Kaukázustól a Perzsa-öbölig terjedő török hadszíntér egyes frontjain zajlott harccselekményeket időrendi sorrendben, a né­met csapatok azokban való szereplését pedig mindenre kiterjedő részletességgel tekinti át.

A huszonkét fejezet felöleli a Németország és Törökország közötti politikai, gazdasági és katonai kapcsolatok alakulását az első világégés kirobbanásáig, azonkívül nyomon követi a két ország közötti viszonyban a háború négy éve alatt beállt változásokat, továbbá bemutatja a szövetségesek közötti súrlódásokat, nézeteltéréseket is.

A rövid bevezető után Neulen ismerteti a GOEBEN és a BRESLAU német cirkálók (ké­sőbb a török hadiflottában a YAVUZ és a MIDILLI nevet kapták) a Földközi-tengerről a török felségvizekre történt menekülését, valamint azt a szerepet, amelyet közvetve és közvetlenül Törökország 1914. november elején a központi hatalmak oldalán történt hadba lépésével kapcsolatban játszottak. Bemutatja a két hadihajónak a cári orosz flotta és annak kikötői ellen török zászlók alatt, a Fekete-tengeren végrehajtott akcióit egészen a háború végéig.

A szerző kidomborítja Enver pasa - 1914-től török hadügyminiszter, valamint a török fegyveres erő helyettes főparancsnoka - szerepét a Németország mellett történő hadba lépés előkészítésében. Az olvasó betekintést nyer a német-török szövetség kulisszatitkaiba, a mű rávilágít az együttműködés nehézségeire, mozgatórugóira és az abból származó kölcsönös előnyökre.

Kevésbé köztudott, hogy II. Vilmos német császár tisztjei és katonái közül huszonötezren harcoltak az antant csapatok ellen az Oszmán Birodalom területén a Dardanelláknál, a Kaukázusban, Mezopotámiában, Palesztinában, a Sínai-félszigeten és voltak tanúi az ország katonai összeomlásának 1918 októberében. Alig néhányan tudják, hogy a kilenc török hadsereg közül négy élén állott német tábornok parancsnokként az első világháborúban (Erich von Falkenhayn az "F" török hadseregcsoport vezetője 1917-ben Palesztinában, Comar von der Goltz az 1., majd a 6. török hadsereg irányítója Mezopotámiában, Fried­rich Kress von Kressenstein a 8. török hadsereg parancsnoka Palesztinában, Liman von Sanders az 1., később a 2. török hadsereg harcait irányította a Dardanelláknál), rajtuk kívül számos német tiszt szolgált még a magasabb parancsnokságok törzseiben, illetőleg a török haditengerészet kötelékében.

Részletes áttekintést kapunk a 250 000 orosz katonát lekötő kaukázusi front eseményeiről, mindezzel összefüggésben az 1915-től német támogatással a cári hatalom alóli felszabadulásért küzdő, önkéntesekből alakult ún. Grúz Légió történetéről. Megismerhetjük a britek által ellenőrzött Szuezi-csatorna megszerzésére indított és kudarcba fulladt török-német-osztrák-magyar offenzívákat 1915-1916 folyamán, a tengerszorosok külső részét képező Gallipoli-félsziget elfoglalásáért 1915 áprilisában indult és 1916 elejéig elhúzódó antant támadásokat, valamint azok kivédését a törökök és szövetségeseik által. Képet kapunk a német tengeralattjárók Fekete- és Földközi-tengeri tevékenységéről (többek között a Líbiában az olasz fennhatóság ellen küzdő iszlám törzseket is ezek látták el utánpótlással).

A szerző röviden összegzi azokat a német szövetségesi tapogatózásokat Perzsiában és Afganisztánban, amelyek célja - jelentős anyagi ráfordítások mellett - a helyi iszlám törzsek megnyerése volt az antant hatalmak elleni harcra, kitér az "Arábiai Lawrence" néven ismertté vált Thomas Lawrence angol ezredes irányította arab felkelők török utánpótlási és közlekedési útvonalakat pusztító sivatagi gerillaháborújára és annak következményeire.

Megtudhatjuk, hogy a németek egészségügyi felszerelést, orvosokat, kórházakat is küldtek Törökországba a betegségek, járványok leküzdésére és a sebesültek ellátására. Szövetségesüket repülőgépekkel és jól kiképzett német pilótákkal is segítették a túlerőben lévő és több fronton támadó antant csapatok elleni harcban.

A kötet bemutatja a Törökország területén élő mintegy másfél-kétmilliós örmény lakosság kálváriáját a világháború idején, valamint azt, hogy a központi hatalom velük szemben alkalmazott embertelen és jogtalan módszereinek (deportálások, népirtás) minimálisan is több százezer örmény esett áldozatául. Ezzel kapcsolatban felvetődik a német szövetséges felelőssége is, amelyről a szerző megállapítja: a német hadvezetést erkölcsi felelősség terheli, mivel nem tartotta vissza a törököket a szörnyű tettek elkövetésétől.

A magyar olvasó számára különösen érdekes, hogy Neulen külön fejezetet szentel a törökökkel szintén szövetségesi viszonyban álló osztrák-magyar alakulatok szereplésének a hadszíntéren. Kiderül, hogy a világháború négy éve alatt megközelítőleg 6 000 fő, közöttük mintegy 2-3 000 magyar katona vett részt a harcokban. A Monarchia hadvezetősége összességében hét tüzérüteget, tüzér-, aknavető-, fényszóró-, géppuskás-, gépkocsi-, síkiképző különítményeket, műszaki alakulatokat, több tábori és tartalékkórházat, hadtáp és szállító egységeket (tehergépkocsi oszlopok) bocsátott török szövetségese rendelkezésére, valamint 50 török üteget szereltek fel osztrák-magyar lövegekkel. Némi iróniával megjegyzi, hogy a törökök szívesebben és barátságosabban fogadták a soknemzetiségű dunai birodalom katonáit, az osztrák-magyar bakák és parancsnokaik jobban megtalálták a hangot oszmán fegyvertársaikkal és a civil hatóságokkal, mint a merevebbnek és arrogánsabbnak tartott németek. Az 1918. október 30-án aláírt mudroszi antant-török fegyverszünet után az osztrák-magyar alakulatok Konstantinápolyban gyülekeztek, egy részük csak 1919 januárjában tért haza.

A könyv utószavában a közel kilenc évtizeddel ezelőtt kötött német-török szövetség mai napig tartó kihatásai, a két nép első világháború utáni kapcsolatai elevenednek meg.

Az alapműnek számító kötet egyaránt érdeklődésre tarthat számot az első világháború korszakát, illetőleg a német-török kapcsolatokat kutató történészek és szakemberek, valamint a témakör iránt érdeklődő széles olvasóközönség körében. Egy, az első világháborús osztrák-magyar és török kapcsolatokat összefoglaló magyar nyelvű kötet megjelentetése szintén kívánatos lenne, az azonban még várat magára.

Balla Tibor


 

 

 

CSONKARÉTI KÁROLY

AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA
HADITENGERÉSZETE
, 1867-1918

(Kossuth Kiadó, Budapest, 2001. 218 o.)


Egyszerre került könnyű és nehéz helyzetbe jelen sorok írója, amikor e könyvismertetés megírásához fogott. A Hadtörténelmi Közlemények rendszeres olvasóinak bizonyára nem kerülte el a figyelmét, hogy az utóbbi két évtizedben a Közlemények szerkesztősége mennyire szívén viseli a császári (és) királyi haditengerészet - a hazai történeti irodalom által meglehetősen mostohán kezelt - történetének bemutatását. Éppen ezért különleges alkalom, amikor egy, a cs. (és) kir. haditengerészetről magyar szerző által írott, magyarul megjelent könyv kerül ismertetésre. Ráadásul e könyv részben a Hadtörténelmi Közlemények "szellemi gyermekének" is tekinthető, hiszen gerincét a Szerzőnek az 1984 és 1992 között a folyóiratban megjelent tanulmányai alkotják. Mindez egyben megmagyarázza azt is, hogy miért került a recenzens egyszerre könnyű és nehéz helyzetbe. Csonkaréti tanulmánysorozatára reflektálva ugyanis több, kritikus hangvételű hozzászólás jelent meg a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain a 80-as és a 90-es években, melyekben egy recenzióét bőven meghaladó terjedelemben fogalmazták meg különböző szerzők (Sárhidai Gyula, Bak József) eltérő véleményüket, illetve kifogásaikat. Némi töprengés után a recenzens arra az álláspontra jutott, hogy mindezeket a kritikákat és kifogásokat e helyt még vázlatosan sem kívánja felsorolni, akár egyetért velük, akár nem, mivel az sem a szerzővel, sem bírálóival szemben nem volna teljesen fair, s csak a könyv olvastán felmerült saját gondolatait osztja meg az olvasóval. Teszi ezt már csak azért is, mert a könyv némileg eltérő formában, szerkezetben, és más olvasóközönségnek szánva jelent meg. Csonkaréti munkájából ugyanis, könyv formájában való megjelenésekor, eltűntek a lábjegyzetek. Ez markánsan jelzi, hogy a szerző, illetve a kiadó elsősorban inkább a szélesebb, laikus közönségnek szán­ta ezt a könyvet, semmint a szakma képviselőinek.

Sajnálatos módon a könyv címe többet ígér az olvasónak, mint ami valójában benne van. Véleményünk szerint sokkal szerencsésebb volt volna az "Osztrák-Magyar Monar­chia haditengerészete az első világháborúban" címmel megjelentetni ezt a munkát. A 218 oldal terjedelmű könyv ugyanis mindössze alig húsz oldalon foglalkozik a haditengerészet 1914 előtti történetével. Ez pedig, főként Magyarországon, ahol szinte semmi sem jelent meg az egykori cs. (és) kir. haditengerészet történetéről, különösen sajnálatos, mivel így az olvasó történelmi fogódzók nélkül marad a tengeri háború számtalan eseményének zűrzavarában. A szerző védelmére kelve, a recenzens gyanítja, hogy ebben inkább a kiadó lehetett a ludas, mivel Csonkarétinek a Hadtörténelmi Közlemények lapjain jelent már meg tanulmánya a haditengerészet 1867-1914 közötti történetéről.

Az osztrák-magyar haditengerészet első világháborús szereplésének történetét egyáltalán nem könnyű megírni. Ennek több oka is van. Az első világháború után, pontosan máig ismeretlen okból, nem írták meg a haditengerészet hivatalos háborús történetét (míg a hadseregét igen), pedig erre megvolt volna a szel­lemi kapacitás. A harmincas években ugyan Hans Hugo Sokol, egykori haditengerész tiszt, megírta könyvét (Österreich-Ungarns Seekrieg 1914-1918) a haditengerészet első világháborús történetéről, mely mindmáig alapműnek számít, ám ez a könyv, bármilyen vaskos, mégis csak egy kötet: a német a császári haditengerészet első világháborús története 15 kötetet tölt meg.

Sokol könyve fölött időközben számos tekintetben eljárt az idő, ennek ellenére az eltelt hét évtizedben nem jelent meg semmi hozzá fogható. Úgy tűnik, a történészek azóta nem merték belevágni fejszéjüket ebbe a hatalmas fába, amin nem is nagyon lehet csodálkozni. Egy modern szellemű, megfelelő terjedelmű összefoglaló megírását szinte már eleve lehetetlenné teszi, hogy a háború négy évének különböző eseményeiről, az egyes hadműveletekről alig készültek primer forrásokon alapuló tanulmányok és részmonográfiák. Ez sem teljesen véletlen, mivel az egykor Polá­ban lévő, a hadműveletekkel kapcsolatos dön­tő fontosságú iratok mindmáig nem kutathatók. Egy részük minden bizonnyal megsemmisült, illetve mielőtt Polát megszállták volna, megsemmisítették, más részük olasz levéltárak mélyén, hadizsákmányként lapul. E jelenség okainak boncolgatása messzire vezetne, és jelen esetben nem is feladatunk, de azt tényként állapíthatjuk meg, hogy nincs túlságosan könnyű dolga annak a szerzőnek, aki az osztrák-magyar haditengerészet első világháborús szerepléséről népszerűsítő könyvet akar írni.

Csonkaréti az egyszerűbb utat választotta - bár mást nem is nagyon tehetett -: Sokol művét használta elsődleges forrásként, kiegészítve vagy két tucat kisebb jelentőségű munkával, visszaemlékezéssel. Ez tulajdonképpen önmagában nem is nagy baj, hisz azoknak az olvasóknak, akiknek ezt a könyvet szánták, mindez újdonság, és e munka végre magyar nyelven, kétszáz oldalnyi terjedelemben teszi hozzáférhetővé az érdeklődő laikusok számára a cs. és kir. haditengerészet történetét. Ám Csonkarétit mégis kritikával kell illetnünk: az 1980-as évek közepe, cikkeinek megjelenése óta ugyanis több modern, alapvető fontosságú munka jelent meg az osztrák-magyar haditengerészetről. Ilyen Lawrence Sondhaus Austro-Hungarian Naval Policy, 1867-1918 című műve, vagy Paul Halpern több könyve (Medi­terranean Naval Situation, Anton Haus), hogy csak a legfontosabbakat említsük. Csonkaréti ezeket nem hasznosította könyve megírása során, ami még egy népszerűsítő munka esetében is súlyos hiányosságnak számít, és sokat levon műve értékéből.

A könyv első húsz oldalán az "Osztrák-magyar haditengerészet és a Magyar Királyság" címmel olvashatunk, nagyon vázlatosan, a haditengerészet 1867-1914 közötti történetéről. Ebbe a sajnálatosan kevés terjedelembe kellett belezsúfolni a Monarchia haditengerészeti politikájától kezdve a flottafejlesztés problematikáján át a haditengerészet és Magyarország kapcsolatáig mindent, ami e közel ötven esztendőben történt, és ami nélkül, különösen a magyar laikus olvasónak, nehéz megértenie a következő négy esztendő történetét. Ez a szerző minden igyekezete ellenére sem sikerülhetett tökéletesen. A recenzens különösen azt sajnálja, hogy éppen a talán leglényegesebb és legizgalmasabb kérdés sikkadt el ebben a bevezetőben. Míg ugyanis a szerző viszonylag bőven értekezik a flotta nehéz helyzetéről az 1870-1890-es években, szinte semmit nem tudunk meg a flottafejlesztés századfordulót követő felfutásáról. Miként és hogyan volt lehetséges, hogy az a haditengerészet, mely évtizedeken keresztül, éppen csak megtűrtként, a teljes védelmi költségvetés 7 %-ából vegetált, alig több, mint egy évtized alatt a költségvetésből való részesedési arányát 25 %-ra növelte (míg összegszerűen a költségvetése majdnem meghétszereződött), és a teljes haderő legjobban fejlesz­tett részévé vált. Mindezt követte a stratégiai elképzelések markáns megváltozása. Míg korábban a flotta létét a Monarchia politikusainak szemében a "partvédelem" jelszava fogadtatta el, az 1910-es években ez a haditen­gerészet már deklaráltan "mediterrán stratégiai tényező" lett. Jó lett volna erről, illetve ennek nemzetközi, illetve a Monarchián belüli politikai hátteréről valamit olvasni, ugyanis e jelenség szorosan összefügg az első világháborúval. Mindezeken túl, e részben számos kisebb-nagyobb pontatlansággal is találkozik az olvasó.

Mielőtt továbblépnénk, e helyt kell foglalkoznunk még Csonkaréti haditengerészeti ter­minológiájának problémáival is. Egy, a szélesebb közönség számára írott mű szerzőjére különösen nagy felelősség hárul, mivel ha valamit hibásan ír le, akkor valószínűleg a hibás terminológia fog széles körben elterjedni. Ezek után igazán sajnálatos, hogy pont az a Csonkaréti Károly, aki annak idején - a "Hadihajók" típuskönyv társszerzőjeként - a pon­tos és szabatos magyar nyelvű haditengerészeti terminológia meghonosításán munkálkodott, használja időnként rosszul a terminológiát. Ennek első számú példája, hogy a MONARCH-osztálytól kezdve a TEGETT­HOFF-osztályig a hajókat mind csatahajónak nevezi, ami rendkívül félrevezető. Igazi csatahajók csak a TEGETTHOFF-osztály dread­noughtjai voltak, a többi hajó három másik típust képviselt. A MONARCH-osztály apró hajói partvédő páncélosok voltak, a HABS­BURG- és az ERZHERZOG-osztályéi sorha­jók, a RADETZKY-osztályéi pedig pre-dread­noughtok, avagy vegyes nehéztüzérségű sorhajók. A haditengerészet korabeli hivatalos terminológiája is három különböző csoportba osztotta e hajókat: MONARCH: partvédő (Küstenverteidiger), HABSBURG és ERZ­HERZOG: páncélos (Panzerschiff), RADETZ­KY és TEGETTHOFF: csatahajó (Schlacht­schiff). Mai értelemben véve azonban a RA­DETZKY nem volt csatahajó. A másik problémás eset a gyorscirkáló kifejezés. Ilyen terminus valójában nincsen, és használata félrevezető lehet, hiszen e hajók semmivel sem voltak gyorsabbak az ellenfél hasonló hajóinál. Való igaz, ezeket a gőzturbinával meghajtott cirkálókat a haditengerészetben hivatalosan Rapidkreuzer-nek, gyorscirkálónak nevezték, de ez még nem indokolja egy mai szakmunkában ennek az elnevezésnek a használatát. Ugyanezzel az erővel a torpedórombolókat Csonkaréti torpedójárműnek nevezhetné, mivel ez volt a korabeli hivatalos megnevezésük. Viszont ebben az esetben a szerző mentségére szól, hogy a cirkálók e típusára korántsem alakult ki olyan egységes terminológia, mint a páncélos hajók esetében. Végezetül, a közös Hadügyminisztériumon belül működő, gyakorlatilag a haditengerészeti minisztérium feladatkörét ellátó Marine­sektion esetében a recenzens úgy véli, szerencsésebb volna a korabeli, hivatalos tengerészeti osztály elnevezést használni, mint a Cson­karéti-féle Tengerészeti Szekciót. Dicséret illeti viszont a szerzőt, hogy a tengeralattjárókat tengeralattjáróknak nevezi, és nem U-Boot-ozza, vagy U-boat-ozza (sic!) le azokat nyakra-főre, mint ahogy egyes körökben manapság teszik.

A következő fejezet a cs. és kir. haditengerészet hadműveleteit ismerteti a háború kitörésétől 1914 végéig. Ebben a szerző korrekt módon elemzi a szemben álló felek háború előtti mediterrán haditengerészeti politikáját és céljait, a szemben álló hatalmak erőviszonyait, illetve az olasz semlegesség következtében a Monarchia adriai hadicéljainak megváltozását. Bemutatja a haditengerészet moz­gósítását a háború kitörésekor, majd a következő öt hónap eseményeit. E fejezet a könyv legjobb fejezetei közé tartozik. Ugyanez mondható el a következő két fejezetről is, melyek az 1915 január-májusi hadműveleteket, illetve az olasz hadba lépést tárgyalják.

A nagy világégés közepette az Adrián "kis háború" zajlott, korlátozott erők bevetésével. Talán kevéssé ismert, hogy ezzel Albrecht főherceg három évtizeddel korábbi jóslata vált valóra. A főherceg, aki ellenezte a haditengerészet fejlesztését, azt jövendölte, hogy az Adrián valószínűleg egy Olaszország és a Monarchia között folyó Kleinkrieg-re lehet számítani, amelynek olcsó eszközeit kell fejleszteni a drága páncélosok építése helyett. Albrecht főhercegnek, bár csak részben, igaza lett.

Az olasz semlegességgel az offenzív stratégiai terveknek befellegzett, a Monarchia haditengerészete az antant túlerő elől beszorult az Adriára. Az olasz hadba lépéssel pedig vég­képp megteremtődtek a "kis háború" feltéte­lei. Ebben még döntő szerepe volt a tengeralattjárók fenyegetésének, melynek hatására Franciaország 1915 tavaszán, a LEON GAM­BETTA páncélos cirkáló elsüllyesztése után végképp kivonta minden nehéz hajóegységét az Adriáról. Az elkövetkező három esztendőben (egy-két kivételtől eltekintve) mindkét fél óvakodott nehéz hajóegységei bevetésétől, a fő szerep a későbbi könnyűcirkálóknak megfelelő kategóriájú cirkálóknak, rombolóknak, torpedónaszádoknak és a tengeralattjáróknak jutott. Ám, amint azt említettük, Albrecht főhercegnek mégsem lett teljesen igaza: bár a nagy páncélos egységek, köztük a dread­noughtok, idejük java részét a kikötőben töltötték, mégsem bizonyultak feleslegesnek. A puszta létükben rejlő fenyegetés (fleet in being) nehezen felbecsülhető, ám annál fontosabb tényezőként játszott szerepet abban, hogy a cs. és kir. haditengerészet mindvégig megőrizte uralmát az Adria keleti partvidéke felett. Potenciális fenyegetésük komoly elrettentő és visszatartó erőt jelentett, ráadásul jelentős antant erőket kötöttek le.

Az adriai háború "kis háború" jellegűvé alakulását elősegítette Anton Haus tengernagy­nak, a haditengerészet parancsnokának (1913-1917) óvatossága is. Miután kiderült, hogy az olasz semlegesség következtében a Monar­chia a tengeren védekező pozícióba szorult, Haus így fogalmazott: "Elsődleges kötelességemnek azt tartom, hogy a flottát érintetlenül őrizzem meg."

Parancsnoksága idején igyekezett is, minden általa fölöslegesnek ítélt kockázattól meg­óvni a haditengerészetet, különösen annak a háborús körülmények között pótolhatatlan, nehéz egységeit. Az amúgy sem éppen optimista alaptermészetű Haus flottaparancsnoki tevékenységéről sokat lehetne vitatkozni, de a recenzens véleménye szerint e politikája mindenképp realitásérzékre és bölcs előrelátásra utal. Csonkaréti is ehhez hasonló véleményt fogalmaz meg a 49-50. oldalon, amivel maximálisan egyetérthetünk.

E kis, az adriai háború jellegére utaló kitérő után, térjünk vissza a könyvhöz. A mű szerkezete a 65. oldal táján kezd megbomlani. Innentől kezdve bukkan fel az addig megszokotthoz képest újféle tematika és stílus, majd halad váltakozva a 120. oldal környékéig, ahol a régi szinte teljesen átadja a helyét az újnak. Ennek minden valószínűség szerint az volt az oka, hogy a könyvet két, egymástól eltérő igények szerint megírt műből illesztették össze. Ez az összeillesztés azonban rosszul, az olvasót zavaró módon történt meg, sőt, ami még nagyobb baj, az eredeti kerek egészek csonkolódtak is. Az elsősorban Sokol nyomán íródott, a haditengerészet egészét áttekintő rész mellett megjelennek az egyes részletekről készült, jóval regényesebb formában íródott "tengeralattjárós történetek", melyek kizárólag tengeralattjárókról szólnak, s melyek nagy mennyiségű, több oldalas, párbeszédekkel tarkított idézeteket tartalmaznak.

Ezek a "történetek" eluralják a könyv második felét, s helyenként az olvasó már nem is tudja, hogy történelmi ismeretterjesztő könyvet, vagy háborús regényt olvas-e. A legnagyobb baj azonban az, hogy a háborút bemutató első három fejezet mintájára megírt haditengerészet-történet valahol 1916 elején egyszerűen véget ér. A későbbi, nem a tengeralattjárókat érintő eseményekről már szinte semmit nem tudunk meg. Ez alól csak három kivétel van: az Otrantói-szoros elleni 1917-es hadművelet, a cattarói lázadás, illetve a SZENT ISTVÁN elsüllyesztése.

A cattarói lázadással Csonkaréti az esemény súlyának megfelelő terjedelemben foglalkozik, elsősorban az események leírására koncentrál, keveset foglakozik az okokkal, még kevesebbet a következményekkel és cáfolja azt a Magyarországon - a recenzens tapasztalatai szerint is - széltében elterjedt legendát, hogy a lázadást, különleges megbí­zottként, Horthy Miklós verte volna le, illetve ő irányította volna a megtorlást. Nagyon hiányzik viszont a megtorlások bemutatása, melyekről Csonkaréti egy szót sem szól. 800 megbízhatatlannak minősített embert tettek partra, közülük 392 ellen indítottak eljárást, ők fogságban töltötték a háború hátralévő nyolc hónapját. Négy embert ítéltek halálra és végeztek ki. Ugyanakkor Károly István főherceget Cattaróba küldték, hogy vizsgálja ki a lázadást okait, és tegyen javaslatokat a jövőbeni változásokra. Ennek eredményeként Nje­govan tengernagyot leváltották, és Horthy Miklóst, ellentengernaggyá előléptetve, flottaparancsnokká nevezték ki. Csonkaréti köny­véből nem derül ki, de érdemes megemlíteni, hogy a flottaparancsnoki poszt nem volt azonos a haditengerészet parancsnoki posztjával. Ez utóbbi Njegovan távozása után a háború végéig betöltetlen maradt.

A SZENT ISTVÁN elsüllyedése a recenzens szerint nagyobb terjedelmet és részletesebb leírást érdemelt volna, mind a hadműveleti tervek, mind pedig az olasz MAS táma­dás, mind pedig a süllyedés eseményei tekintetében.

A könyv végéről nagyon hiányzik a haditengerészet végnapjait és felosztását bemutató fejezet, az azt bemutató két oldal túlságosan kevésnek tűnik. Jó volt volna csatolni a könyvhöz a haditengerészet hajóit bemutató függeléket, így az olvasó semmit nem tud meg azokról a hajókról, melyekről kétszáz oldalon keresztül olvas.

A könyvet fotómelléklet egészíti ki. A haditengerészet hajóit bemutató fényképek nagyon hasznosak, a személyeket ábrázoló fotók válogatása viszont nagyon egyoldalúra sikerült. Horthy Miklóson kívül ugyanis csak tengeralattjárón szolgált tiszteket láthatunk. Leg­alább Anton Haus és Maximilian Njegovan, a haditengerészet két parancsnoka megérdemelte volna, hogy bekerüljön a könyvbe.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a könyv igen vegyes benyomást kelt. Sietve hozzá kell tenni, hogy hiányosságainak egy része vélhetően inkább a kiadónak, mintsem a szerzőnek róható fel. Legfőként az a sajnálatos, hogy Csonkaréti Hadtörténelmi Közleményekben megjelent tanulmánysorozatának számos erénye elveszett a könyvvé való átdolgozás folyamatában. A könyv láthatóan két, egymástól teljesen eltérő részből állt össze, ám a részek egységes egésszé integrálása, finoman szólva, nem sikerült. Mindez pedig roppant sajnálatos, mert egy Magyarországon szinte teljesen ismeretlen, ámde a közérdeklődésre számot tartó témáról van szó. A recenzens véleménye szerint, ismerve a szerző más munkáit, Csonkaréti sokkal jobb könyvet is tudott volna írni. Így viszont a Monarchia haditengerészetéről, különösen annak 1867-1914 közötti történetéről szóló, minden igényt kielégítő, magyar nyelvű munka megjelenésére még várnunk kell.

Krámli Mihály


Tilkovszky LÓránt

Ausztria és Magyarország a vészterhes Európában

A budapesti osztrák követség megfigyelései és helyzetelemezései
1933-1938. évi politikai jelentéseiben

(Paulus-Publishing Bt., Budapest, 2002. 230 o.)


Az 1933 és 1938 közötti magyarországi osztrák diplomáciai jelentéseket dolgozza fel Tilkovszky Lóránt. A két ország hármas szövetséggel is megerősített baráti kapcsolatára egyre inkább árnyékot vető német birodalmi politika magyarországi előretörése a magyar viszonyok alapos figyelésére és értékelésére késztette az osztrák diplomatákat. Eddig ismeretlen jelentéseik, helyzetelemzéseik és értékeléseik, jellemzéseik ismert politikusokról, a történész és az érdeklődő olvasó számára egyaránt izgalmas adalékokkal járulnak hozzá a két ország viszonyának s ennek nyomán a korszak magyar történetének teljesebb megközelítéséhez. A magyar politikai és közélet különböző szintű és meggyőződésű személyiségeitől kezdve a Budapestre delegált diplomatákon át a sajtó figyelésig terjedő, sokrétű figyelő és feldolgozó tevékenységük alapjául szolgált az osztrák külügy objektív és alapos orientálásához, ha ez - természetesen - álhírektől és naiv elképzelésektől sem volt mentes.

Tilkovszky Lóránt a tőle megszokott alapossággal irányítja az olvasót, bemutatja a szóba jövő diplomáciai megnyilvánulások és reagálások bel-és külpolitikai hátterét, kiegészítéssel és kritikával is élve.

A gazdag anyag egészéből csak néhány, elsősorban a honvédséggel és annak vezetőivel kapcsolatos témakörből emelünk ki eseményeket, melyek kiegészítik eddigi hadtörténeti ismereteinket. Az osztrák diplomaták (Leopold Hennet, Odo Naustadter-Stürmer és Eduard von Baar-Baarenfels követek, valamint Oskar Regele és René Eberle katonai attasék) nagy figyelmet fordítottak a honvédség helyzetére, aktuális és várható szerepére a magyar bel- és külpolitika alakulásában. Tapasztalniuk kellett, hogy a katonák számára csalódást okozott olasz szövetséges helyére nyomuló és a hadsereg fejlesztéséhez a visszaszoruló kisantanttal szemben sokoldalú támogatást kilátásba helyezett német birodalmi vezetés ígéreteihez a magyar kormány és katonai vezetés egyaránt nagy reményeket fűzött. A számukra égető kérdés az lett, hogy az Anschluss veszélytől fenyegetett osztrák köztársaság meddig tudhatja maga mellett a revízió megvalósításának lázában élő és ahhoz német támogatással erősödő hadsereg egyre meghatározóbb politikai szerepre törő vezetését. Ez az amúgy is egyre több törésvonallal bíró magyar-osztrák viszony jövőbeni alakulására meghatározó befolyással bírhatott.

A magyar politika köreiben is nagy megütközést váltott ki Ausztria közeledése az ősellenség Csehszlovákiához. Kánya Kálmán külügyminiszter magához hivatta és szemrehá­nyásokkal illette Neustadter követet. Schusch­nigg kancellár 1936 áprilisi látogatásakor pedig erőteljesen bírálta Ausztriának a római hármas-paktumól való letérési kísérleteit, elutasította Csehszlovákiához s ezzel a kisantanthoz való közeledésének gondolatát. Kánya hangsúlyozta mindezek Németország-ellenes voltát. Igyekezett elfogadtatni a kancellárral, hogy bármennyire sérelmezik is Németország Ausztriával szembeni magatartását, nem vesznek részt semmiféle német-ellenes blokk­ban, hanem kiegyezésre törekszenek vele annak fejében, hogy az nem avatkozik Ausztria belügyeibe. A hármas paktum márciusi római értekezletén lényegében ezt az álláspontot fogadtatták el az osztrákokkal. Mussolini közölte Schuschniggal, hogy nem várhatják tőle függetlenségük védelmét Németországgal szem­ben, keressék a megegyezés útját.

Kányával egyetértve a magyar katonai vezetés is rossz szemmel nézte az osztrák-csehszlovák közeledést, óvni akarták attól az osztrák hadsereget. A maguk csatornáin igye­keztek hangot is adni álláspontjuknak. Heny­nyey Gusztáv ezredes, a magyar hírszerzés főnöke, 1936 nyarán Regele ezredesnek, az osztrák katonai attasénak kifejtette: szerinte Csehszlovákia, önfenntartási ösztönből, egyre inkább Oroszország karjaiba kerül. A csehszlovák csapatelhelyezések súlypontja Berlin felé irányul, míg a Kárpátok vidéke gyengén van megszállva. Ebből következik, hogy a Prága háború esetén az orosz csapatok megjelenésével számol. Másik megoldás talán a restauráció, magyar, osztrák, csehszlovák tömörülés lehetne, ami azonban Magyarország számára nem járható, mert a csehek nem mon­danak le a magyar területekről.

Románia magatartása nem világos, de fel­tehető, hogy háborús konfliktus esetén részt fog venni egy magyarországi bevonulásban és az ország felosztásában, ahogy azt háború esetére a kisantant már előirányozta.

Ebben a helyzetben a magyar kormány számára kényszerítő szükség, hogy felvegye az érintkezést Berlinnel. Ez már meg is történt. Berlinben - Hennyey látogatása során - megegyeztek, hogy Németország és Magyar­ország közös ellenakciókat készít elő.

Hennyey meg akarta nyugtatni Regelét. Berlini tárgyalásai során azt a benyomást szerezte, hogy a birodalmi véderő mielőbb békére vágyik Ausztriával, és értelmetlennek tartja a viszályt Béccsel. Azt elismerte viszont, hogy e kérdésben a párt mondja ki az utolsó szót. Megjegyezte még Regelének, a francia katonai attasé figyelmeztetésére, hogy Magyarország ne engedje magát a németektől elnyelni, azt válaszolta, az még mindig jobb, mint ha a szlávoktól, vagy a bolsevizmustól hagyná magát elnyelni. Neustadter követ levonta a következtetést Bécs számára: Csehszlovákia betagozódása a szovjet frontba Magyarországot kényszerűen Németországhoz hajtja. Elég a térképre pillantani: Magyarország, bekerítettségében, csak Németországtól remélheti az ellenséges gyűrű áttörését.

A Németországtól befolyásolt és a kisantanttól távolodó Jugoszlávia élénken foglalkoztatta a magyar politikát. Neustadter 1936 nyarán Bécsbe küldött jelentése a magyar - jugoszláv viszony rendezését a magyar revíziós törekvések, illetve egy antibolsevista front létrehozása szempontjából mérlegelte: a magyar politika azon a nézeten van, hogy a háta most fedezve lesz revíziós tervei számára. Ez a nézet nem a külügy, hanem katonai körökből vált ismertté előtte. Ezen körök véleménye az, hogy Jugoszláviával békét kell teremteni, mert vele szemben nincs az országnak lényeges revíziós igénye.

Élénk figyelemmel kísérték a budapesti osztrák diplomaták a magyar katonai vezetésben bekövetkező változásokat. Érdeklődésük előterében elsősorban annak kipuhatolása állt, hogy a magyar tábornoki kar tagjai közül kik a német orientáció és egyben a szélsőjobb hívei, illetve kik a mérsékelt beállítottságúak. Ez utóbbiak közé tartozóként örömmel üdvözölték a Darányi-kormány honvédelmi minisztereként Rőder Vilmos gyalogsági tábornokot.

Rődert egy évvel korábban Gömbös helyezte nyugállományba vezérkarfőnöki beosztásából, Neustadter meglátása szerint politikai ellentéteik miatt. Szerinte ugyanis "Rő­der tábornok nem csak elsőrangú katonai tekintélynek számít, hanem  átfogó tudású, mé­lyen megalapozott képzettségű tiszt, akinek a kormányba való belépése annak feltétlenül nyereség, értékben és súlyban." Úgy vélte, a Rőder-féle vezetés a német befolyás hatására erősödő szélsőjobb befolyástól visszafogja a hadsereget, melynek tisztjei közül számosan oda tartanak. Ez megmutatkozott az 1937 tavaszi úgynevezett MOVE-puccskísérlet során is, amikor a hadsereg, szilárdan Horthy mellett állva nem csak távol tartotta magát, de kész volt a beavatkozásra is.

Enrico Mattioli ezredes, olasz katonai attasé, egy beszélgetés során komolytalan és csekély fegyverezettségű szervezkedésnek nevezte a Neustadter helyébe lépő Baar követ előtt a puccsistákat, de csodálkozásának adott kifejezést, hogy nem sikerült pártjukra vonni a hadsereget, amelynek ismeri szellemiségét. Darányit nem igen kedvelik. Baar erre hangot adott azon felfogásának, hogy a magyar hadsereg az utóbbi hónapokban már "áthangolódott." A hadseregnek különben sem szemléletbeli és világnézeti ellentétei vannak a miniszterelnökkel, hanem több erélyt várnak tőle.

Darányi is szükségesnek tartotta, hogy megnyilatkozzék az osztrák követ előtt a honvédség puccsbéli szerepéről. Egy meg nem nevezett közvetítő Baarnak bizalmasan tudtára adta: "A hadsereg az egész akciótól teljesen távol állt; sem fegyver, sem lőszer nem jutott a puccsisták kezére. Ezzel szemben német pénzzel lettek szubvencionálva alakulatok. Rőder honvédelmi miniszter kereken és világosan kijelentette, hogy azonnal lövetni fog, ha támadást kísérelnének meg az államhatalom ellen." Baar kiegészítette jelentését azzal, hogy tudomása szerint a fegyver után kutatók nem jártak eredménnyel, egyetlen fegyverrejtegetőt sem kellett letartóztatni.

Baar olyan mendemondákat is jelentett Bécsbe, melyek valóságtartalmáról nem volt meggyőződve. Meghökkentette az az "igen homályos és hitelt nem érdemlő híresztelés", hogy "száz tisztet mégis letartóztattak". Sőt, hallotta, hogy Horthy magához kérette a tiszteletére rendezendő ebéd általa már jóváhagyott vendéglistáját. Ebből levonta következetést, vannak a kormányzati és katonai körökben olyanok, akikkel a kormányzó nem akar együtt ebédelni. Baar álhíreit még megtoldotta egy nem kevésbé hiteltelen adalékkal. Sokan kompromittáltnak tartják Keresztes-Fischer Lajos tábornokot is, aki "ugyan erős németbarátságáról volt általában ismeretes, de szerinte az utóbbi időkben »áthangolódott,« most viszont gyanakvást keltően visszavonult vidékre." A minden bizonnyal szélsőjobbról kompromittált Keresztes-Fischer tábornoknak nem kellett áthangolódnia, mindvégig szilárd híve volt a kormányzónak.

A magyar-német katonai együttműködés alakulása is helyet kapott Baar jelentéseiben. Április 7-én a követség egy tagjának honvéd tisztekkel folytatott beszélgetéséről számolt be. Ebből kiderült, magyar katonai körökben nem akarnak számolni azzal a lehetőséggel, hogy egy tovább éleződő külpolitikai ellentét Berlin és Budapest között egy napon lehetetlenné teheti két hadsereg közötti további katonapolitikai együttműködést. Ezt a világháborús bajtársiasság szellemében fenn akarják tartani, tekintet nélkül a nemzetiszocialista rendszerre, s azokra a kül- és belpolitikai feszültségekre, melyeket a Magyarország felé irányuló náci propaganda, valamint az itteni németek között folytatott pángermán üzelmek okoznak. Katonapolitikailag együtt akarnak dolgozni Németországgal. Ez nem csak a Prága elleni propagandamunkára vonatkozik, hanem hadieszközök beszerzésére, tisztek cseréjére, és több más hasonlóra is. Baar szerint sajnálattal állapították meg a kapott német hadianyagok kevéssé alkalmas voltát.

Baarnak egy 1937. április 11-én, a követségen adott ebéden alkalma volt személyesen szót váltani Rátz Jenő altábornaggyal, a honvédség vezérkarának főnökével is. Rátz az oszt­rák hadsereggel való kapcsolatokról és Alfred Jansa altábornaggyal, az osztrák vezérkar főnökével folytatott eszmecseréjéről beszélt. Feltűnt neki, hogy az egészében dinamikus, offenzív beállítottságú magyar katonai vezetéssel szemben az osztrák katonai felfogás defenzív. Különösen meglepték Jansa barátságos kijelentései Angliáról és Franciaországról. Az osztrák követnek nem volt nehéz levonnia a következtetést, hogy a Rátz a Németországgal való együttműködés híve és kétségkívül ez irányban befolyásolja a hadsereget.

Baar - mint 1937. április 12-én jelentette - megerősítve látta hogy a magyar külpolitikában két áramlat állapítható meg. A revíziós, mely a háború lehetőségével számol, melynek gondolatát a hadsereg tette magáévá, s egy másik, mely a kormány és a külügy által képviselt revíziót egyelőre óvatosan háttérbe szorítja. Ez a kisantanttal kapcsolatot kereső és a német elkötelezettséggel kapcsolatos nyugati reagálások iránt puhatolódzó irányzat ragaszkodik a barátság ápolásához Olaszországgal és Ausztriával is.

Az osztrák diplomatáknak 1937 folyamán tapasztalniuk kellett a katonák által támogatott irány előretörését: a kormány folyamatosan feladja különben sem túlzottan szilárd irányvonalát és közelít a revízió megvalósítását ígérő német orientáció felé. A kisantant egyre kisebb ellenállást fejt ki a magyar fegyverkezéssel szemben, hozzájárulását megnemtámadási szerződéshez kötné, amire a magyar politika nem hajlandó. Bakach-Bessenyei György báró - akkor a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője - kifejtette Baarnak, hogy a fegyverkezési egyen­jogúságot semmivel sem lesznek hajlandóak ellentételezni. A kisantant mihamarabb hajlandó lesz engedni. Magyarország tud várni, különben is, a felfegyverzés már önelhatározásból megtörtént. Magyarország a tiltás ellenére máris fegyverkezik amilyen mértékben anyagi eszközei megengedik, és a jövőben is azt fogja tenni. A kisantanttal folytatott tárgyalások sehová sem vezetnek. Magyarország a legnagyobb bizalmatlansággal és tartózkodással áll szemben ezekkel a tárgyalásokkal. A vezetés szándéka, hogy az őszi hadgyakorlatokon, ahol a kisantant attaséi is jelen lesznek, "igen sokat mutasson."

Baarban ez felidézte a Miklas osztrák államelnök, majd az olasz királyi pár budapesti látogatásával kapcsolatosan Horthyval folytatott megbeszélésekor elhangzottakat: "A kormányzó úr azt mondta nekem, hogy ő azon a két katonai parádén, melyet a két államfőnek Budapesten rendeztek, igen szívesen megmutatta volna az ő úgynevezett tiltott fegyvereit, de ez alkalommal nem akarta azt tenni, nehogy a két államfőt politikailag kellemetlen helyzetbe hozza." Nem tudni, Baar elgondolkodott-e arról, hogy a kormányzói blöff mögött a honvédségnek milyen tiltott fegyverei leledzettek.

Nagy figyelemmel fordult az osztrák diplomácia a magyar kormányküldöttség novemberi berlini látogatása felé. Baar tudni vélte, hogy a német katonai vezetés még a november 20-i látogatás kezdete előtt Berlinbe hívta Rátz Jenőt, hogy felvesse előtte a Csehszlovákia elleni katonai együttműködés kérdését. Rátz teljesen titokban tartott berlini útjáról hazatérve még a látogatás előtt tájékoztatta Horthyt, Darányit és Kányát. Ezt követően csatlakozott a küldöttséghez, melynek Darányi, Kánya mellett Rőder is tagja volt.

Merőben új, eddig ismeretlen mozzanatként értékelhetjük, hogy november 22-én, miközben a magyar delegáció Berlinben tárgyalt, Horthy audiencián fogadta René Eberle ezredest, az új osztrák katonai attasét.

A kormányzó miután előrebocsátotta, hogy nyíltan beszél, a múltbeli és jelenkori osztrák-magyar összetartozásra hivatkozva tért rá mondanivalójára, amit a magyar vezérkar főnöke múlt heti berlini látogatásának eredményével indokolt. A csehszlovák államnak nincs létjogosultsága - mondta Horthy. Felosztásával Ausztria csak nyerne. Kívánatos volna, hogy Ausztria is közreműködjék e tekintetben. Azt a veszélyt, hogy Ausztriát a csehszlovákok ellen átvonuló Németország bekebelezi, éppen azáltal lehetne elkerülni, ha már előbb kötelező megállapodást kötnének.

Horthy nemcsak Rátz jelentése nyomán volt tisztában azzal, hogy a berlini tárgyalások során Hitler felveti a magyar küldöttségnek a csehszlovák kérdés megoldását, amivel kapcsolatosan a magyar küldöttség egyetértését fogja kifejezni. Az sem volt titok előtte, hogy Ausztria annektálása is a tárgyalások témája lesz és a magyar államférfiak ez ügyben érdektelenségüknek fognak hangot adni. Horthy számára minden bizonnyal lelkiismereti konflik­tust jelentett Ausztria sorsa, amit a maga részéről az Eberlének előadott naiv tanáccsal próbált oldani.

Baar az Eberle jelentésében foglaltakat ag­gasztónak tartotta. Felismerte a Horthy meg­nyilatkozása mögötti veszélyt. Levonta azt a következtetést, hogy Rátzzal a szélsőséges németbarát katonai szárny került előtérbe és befolyásolja a kormányzót.

Baar hivatalos és félhivatalos, valamint baráti megnyilatkozásokból igyekezett pontosítani a Berlinben történteket. Elvetette a csehszlovákok elleni titkos magyar-német szövetség gondolatát, nem tudta összeegyeztetni a magyar kormány politikájával. Nem tudott viszont nyomára jutni annak, hogy az Anschluss kérdése milyen helyet foglalt el megtárgyalt kérdések között. Az általa sejtett magyar állásponttal önmaga előtt sem kívánt azonosulni.

Hosszan lehetne sorolni az érdekes, a korszak történetét erősebb kontúrokkal megrajzolni segítő részleteket. A jelentős mennyiségű anyagból csak szemelgetni lehetett egy recenzió keretében. Úgy véljük azonban, hogy a bemutatott mozaikok is ráirányítják a figyelmet Tilkovszky Lóránt kitűnő munkájára és széles olvasói táborban keltenek kedvet tanulmányozásához.

Dombrády Lóránd


 

 

 

CLEMENS RANGE - ANDREAS DÜFEL

Die Ritterkreuzträger in der Bundeswehr

(A szerzők kiadása, Berlin-Sundenburg, 2000. 412 o., 700 fekete-fehér kép.)


A porosz-német Vaskereszt (1813., 1870., 1914., 1939.) nemzetközi összehasonlításban is jelentős katonai kitüntetés.

A jelen kötet, a második világháborúban adományozott változat olyan tulajdonosainak adattára (archontológiája), akik az 1945 utáni időszakban a Német Szövetségi köztársaságban, a Bundeswehrben tovább szolgáltak, s folytatták katonai karrierjüket, közülük egyesek ma is élnek.

A mű első részében 37 lovagkeresztes katona rövid életrajzát olvashatjuk.

A kötet második részében, ABC-sorrendben, több mint 700 katona adatai szerepelnek, akik a lovagkereszt valamelyik fokozatának - vagy több fokozatának - tulajdonosai voltak, s 1945 után is szolgáltak. A kitüntetés-tulajdonosok között a legkülönbözőbb rendfokozatú tisztek, tiszthelyettesek egyaránt előfordultak. Többségük a második világháború végén még fiatal ember volt, katonai pályafutásuk túlnyomó része a háború utáni évekre esett. Érdekes sajátosság, hogy a Bundeswehr létrehozásánál kiemelten támaszkodtak a második világháború magasan dekorált, nagy harci tapasztalatokkal rendelkező katonáira, így a "lovagkeresztesekre" is.

Megjegyzendő, hogy a második világháborút közvetlenül követő időszakban (1945-1949 között) a győztesek szigorúan megtiltották a kitüntetések viselését. A későbbiekben azonban, 1957. július 26-tól, lehetségessé vált a Német Szövetségi Köztársaságban a Harmadik Birodalom kitüntetései nagy részének viselése is, "nácimentesített" formában. Így a Vaskereszt különféle fokozatai napjainkban is hordhatók.

A hadi kitüntetések viselésének problémája az 1950-es évek Német Demokratikus Köztársaságában is komolyan felmerült. Ott végül a korábbi német rendszerek által adományozott kitüntetéseket, így a második világháború hadi kitüntetéseit, nem lehetett viselni, viszont sok más szálon kötődtek a köz­vetlenül megelőző, illetve a régebbi német történelmi (hadtörténelmi) időszakokhoz, amely viszont a Német Szövetségi Köztársaságot nem jellemezte igazán. Egyes német tisztek a nyugati szövetségesek szemében az 1950-es években ellenségből nagyon gyorsan megbecsült partnerek, bajtársak lettek: Johannes Steinhoff (1913-1994; lovagkereszt: 1941., tölgyfalomb: 1942., kardok: 1944., a háború végén ezredes, a háború után végül vezérezredes). Otto Kretschmer (1912-1998; lovagkereszt: 1940., tölgyfalomb: 1940., a háború végén fregattkapitány, a háború után flottil­laadmirális), Heinz-Georg Lemm (1919-1994; lovagkereszt: 1943., tölgyfalomb: 1944., a háború végén ezredes, a háború után altábornagy) jelentős szerepet kaptak az új német hadsereg kötelékében.

Az egyes személyek esetében a szerzők részletesen közlik a személyi adatokat, a katonai pályafutás tényanyagát, így az egyes beosztásokat, az elért rendfokozatokat, az egyes kitüntetések adományozási adatait. 18 fő kivételével valamennyi, a kötetben szereplő személyről fényképet is közölnek. E képek között vegyesen találhatók 1945 előtti, illetve 1945 utáni felvételek. Néhány civil képtől eltekintve valamennyi egyenruhában, döntően kitüntetésekkel ábrázolja a kötetben feldolgozott személyeket.

Az igen tartalmas, átfogó függelékben olyan adatok olvashatók mint, hogy milyen "lovagkeresztesek" szolgáltak az NDK Nemzeti Néphadseregében (Nationale Volksarmee), a Szövetségi Határőrségnél (Bundesgrenzschutz), illetve az osztrák Szövetségi hadseregben (Österreichischen Bundesheer). A kötetet, mely a XX. századi német hadtörténelem tanulmányozóinak fontos kézikönyve, részletes irodalom- és forrásjegyzék, rövidítésjegyzék, személyi mutató teszi teljessé.

Pandula Attila


 

 

 

Hans Wallner (Hsg.)

Bericht zur Tagung "Die Rolle des Krieges in der europäischen Gesellschaft am Beginn
des 21. Jahrhunderts"

(Militärwissenschaftliches Büro des Bundesministeriums für Landesverteidigung, Wien, é. n. 128 o.)


Az Osztrák Szövetségi Honvédelmi Minisztérium Tudományos Bizottsága és a Karl Franzens Egyetem Grazban 2000. március 16-án és 17-én tartotta első közös szervezésű tudományos tanácskozását "A háború szerepe az európai társadalomban a 21. század elején" címmel. Az ott napirendre került előadások szerkesztett változatát a szervező minisztérium Hadtudományi Irodája a 2002-ben megtartott következő tanácskozásra adta közre önálló kötetként, de a megjelenési keltezéstől eltekintve.

Sajnálatos módon az eredetileg elhangzott tíz előadásból, ahogyan a szerkesztői bevezetés is kiemeli, csak öt szerkesztett változatának megjelentetésére nyílott mód. Pedig bizonyára szélesebb körben is - és nemcsak az osztrák olvasóközönség részéről - érdeklődést keltett volna az "ember és háború" témakörben Thomas Kenner, Helmut Slop és Rein­hard Garger, a "média és háború" vonatkozásában Kurt Wimmer és végül a "háború és nyilvánosság" kapcsolatáról Karl Acham részéről kifejtett álláspont.

A "politika és háború" témát illetően Hubert Isak tanulmánya a két ma legaktuálisabb kérdés felvetésével indít: mennyire lehet legitim és legális tömeges katonai erő egyes egyé­nek vagy csoportok védelme érdekében történő bevetése, és miként valósulhat meg az Európai Unión belül a közös európai biztonsági és védelmi politika. A nemzetközi és Európa-jogász szerző nézete szerint ugyanis háborúról már nem lehet szólni, csak a fegyveres erők formális hadüzenet nélküli alkalmazásáról és annak jogi megalapozottságáról. A római jogalkalmazásig visszanyúló történelmi bevezető után napjaink nemzetközi jogi alapdokumentumai tükrében az erőszak és az intervenció tilalmának, valamint az emberi jog védelmének különböző értelmezéseit mutatja be Koszovó példáján. Ezután az Európai Unió részéről "a közös kül- és biztonságpolitikáról" Amszterdamban megfogalmazott alapelvből kiindulva elemzi az azóta e téren történteket.

E gondolatmenethez csatlakozva Friedrich Hessel "A háború jelensége napjainkban egy katona szemszögéből" címmel közreadott kiegészítése azonnal leszögezi, hogy számára "a háború - csapatkötelékek fegyveres eszközökkel történő összecsapása."

További fejtegetései szerint a mai (nyugat)európai haderők létezését jelenleg és a belátható jövőben nem esetleg várható háborúk, hanem kizárólag külföldi humanitárius és béketámogató bevetések indokolják, ugyanakkor belső válságok leküzdésére és természeti katasztrófák elhárítását célzó segítségnyújtásra is készen kell állniuk. Ez más szavakkal, nézete szerint, azt jelenti, hogy a harc eltűnésével megváltozott a katona alaprendeltetése, immár nem elsődlegesen har­cossá, hanem válságkezelővé, védelmezővé, segélynyújtóvá kell kiképezni és felkészíteni.

"Pénzvilág, gazdaság és háború" címmel egészen más téma felvezetésére vállalkozott Ernest König. Ennek során a Második Osztrák Köztársaság 1955-ben történt megszületésétől napjainkig a háború és pénzvilág kapcsolatát illetően négy vonatkozást emel ki. A megszállás utáni gazdasági feltételek közt lehetővé vált, kezdeti hadseregépítést követő, 1975-1986 közti időben az alkotmányosan megfogalmazott átfogó honvédelem elvének megfelelően a bruttó nemzeti össztermék egyre jelentősebb részét fordították katonai védelmi célra. Ezt követően azonban az átfogó biztonság került előtérbe, és a katonai biztonság csak az egyik tényező lett, amelyre nem kellett és nem kell annyit költeni. Az átfogó biztonság az adott geopolitikai elemzések alapján helyreállítja a gazdaság és biztonság összefüggését. Végül a megváltozott kihívások következtében a pénzvilág a gazdaság révén a biztonság függvényében jelentkezik a védelmi szférában. Eszmefuttatása végén a szerző leszögezi, ma a pénzvilág annyit fektet be a hadigazdaságba, amennyitől reális hasznot remélhet.

A kötet legjelentősebb tanulmányát e felvezetéshez csatlakozva, ugyanebben a témakörben Friedrich Korkisch írta. Bevezetőként történelmileg bizonyítja, hogy a háború és a gazdaság között szoros kapcsolat van, ebből fakadóan ugyanilyen szoros kölcsönös kapcsolatban állnak a háborús terhek és a népgazdasági lehetőségek. További elemzéssel azt mutatja ki, mennyire nem mindig gazdasági okai voltak a múltbéli háborúknak, még ha azok megvívása sok esetben gazdasági előny­szerzéssel járt is. Ezt követően a legjelentősebb közgazdasági iskolák példáján azt emeli ki, mennyire nem adott a tudomány elméleti választ a háború és a gazdaság alapvető összefüggéseire. Érdemi mondanivalóként, a háború okát keresve, sorra veszi a reális, a koholt és az állítólagos kategóriát. Tagadja, hogy a gazdasági viszonyok, mint amilyenek az egyenlőtlen fejlődés vagy a vetélkedés, reális okot jelentenének. Azt viszont erőteljesen hangsúlyozza, hogy a gazdasági erő jelentősen meghatározza a háborúk kimenetelét. E két állítás igazolására az első világháború példáját elemzi, amelyet nézete szerint sem az uralkodóházak, sem a diplomaták, még kevésbé a katonai vezetők nem akartak, hanem az addigra megszületett szövetségek automatizmusából keletkezett. Mivel állítása szerint a nagyiparosok, a bankárok, a munkásmozgalom és a szabadkőművesség egyaránt háborúellenesek voltak, felveti a háború irracionalitásának a kérdését anélkül azonban, hogy érdemi választ adna. Az összeesküvési elméletekre áttérve azokat az igazi oknyomozással adható választ helyettesítő nézeteknek minősíti. Ezt követően azzal az általánosító megállapítással foglalkozik, hogy a "demokráciák nem viselnek háborút". Ezzel kapcsolatosan egyrészt leszögezi, hogy a háború támadó vagy védelmi jellege az adott államvezetés nézőpontját tükrözi, másrészt a történelmi példák szerint mind a demokratikus, mind a nem demokratikus berendezkedésű államok egyaránt viselnek háborút. A szerző tanulmányának ezt a részét a második világháború példáján annak elemzésével zárja, miként hat a háború, pontosabban a háborús termelésre való átállás a bérekre és árakra, illetve milyen gazdasági veszteségeket jelent a tömeges mozgósítás, és azokat mennyiben pótolja a háborút követően kapott jóvátétel.

Tanulmánya második felében Friedrich Korkisch a békeidőszakok hadikiadásaival foglalkozik, és hangsúlyozza, hogy azok mértékét a politikai vezetés határozza meg, mégpedig elsődlegesen gazdasági megfontolások alapján. Ez vezet el nézete szerint ahhoz, hogy főleg a demokratikus berendezkedésű államok keverednek rosszul felkészülten háborúba. A két világháború példáján azt mu­tatja be, hogy a hiányos felkészültség milyen terheket eredményez a beállt háború viszonyai közepette, és milyen negatív hatással van az egész gazdasági életre. A továbbiakban a háború finanszírozásának különböző történelmi példáit sorjáztatja, külön kitekintve a háború adta lehetséges gazdasági célra, az azáltal is meghatározott tőkebefektetésekre és az adott források megosztására. Ezután, a valóban meg­valósult gazdasági háborúkra áttérve, azokat, valamint a pénzvilágnak azon konfliktusokban játszott szerepét vizsgálja. Ennek eredményeként tagadja a "katonai-ipari komplexum" létezését, és kimutatja, hogy a béke fenntartása is sokba kerül. A befejező részben a pénzvilág, a tőkeáramlás, a kölcsönös függőség és a globalizálódás aktuális értelmezését adja.

Egészen más témakörben született a kötet záródolgozata: "A nyelv, mint fegyver" című közleményében Ernst Topitsch a média és a háború kapcsolatát vizsgálja. A háború clause­witzi meghatározásából kiindulva, az ellenség védtelenné tételét szolgáló egyik lehetséges eszközként minősíti a média által közvetített beszédet. Az ugyanis nem értékmentes tényközlést jelent hanem, már a dolgok megnevezésével, érzelmi és értékhordozó jellegű. Más szavakkal, a legnagyobb béke idején is lehetséges, hogy a beszélő hallgatóit egy adott nyelvi közösség nyelvének teljes birtokában befolyásolja, sőt manipulálja. Állítását Thu­küdidésztől Sztálinig terjedően számos történelmi és szépirodalmi példával igazolja. Befejezésül kiemeli, hogy a nyelvi álcázás pszichológiai fegyver, hatalmi igényeket szol­gálhat, vagyis tömeggyilkosságot is el lehetett követni az új erkölcs és a tökéletes humánum nevében és terrort is meg lehetett valósítani a szabadság és a felszabadítás fogalmának mani­pulatív használatával.

A fentiekben jelzett számos új megközelítés és gondolatfelvetés még nem nyert teret a hazai szakirodalomban. Ezért jó szívvel ajánlható jelen kötet a hadügy aktuális kérdései és a hadtörténelem iránt érdeklődő magyar olvasók figyelmébe.

Zachar József


 

 

 

Erich Reiter (Hsg.)

Jahrbuch für internationale Sicherheitspolitik 2001

(Verlag E. S. Mittler & Sohn GmbH, Hamburg-Berlin-Bonn, 2001. 1005 o.)


A nagynevű német anyanyelvű biztonságpolitikai elemző, politológus Erich Reiter im­már negyedik alkalommal vágta fejszéjét roppant méretű összefoglaló munka szerkesztésébe. 1997, 1999 és 2000 után most ismét napvilágot látott a nemzetközi biztonságpolitikai helyzetet elemző, a globális és helyi problémagócokat bemutató, a jelenlegi legaktuálisabb kihívásokra és szerveződésekre rámutató több mint ezer oldalas tanulmánykötet. A szélesebb értelemben vett biztonságpolitika szellemében, amely egyfajta megelőző és előre gondoskodó elemek proaktív poli­tikájaként értelmezhető, nem csak a világméretű geopolitikai és katonai fejlődés kerül bemutatásra, hanem az egyes tanulmányok foglalkoznak egyéb, biztonsághoz kötődő tren­dekkel, veszélyforrásokkal és konfliktusokkal. Megkerülhetetlen témaként szerepelnek a kötetben a népességváltozás, a migráció, a vízhiány, a környezeti károk, az információs technológia és az energetika biztonsági kérdései, az egyenlőtlen nyersanyageloszlás, a kulturális konfliktusok, a politikai széttöredezési folyamatok, valamint a demokratikus deficitek. Emellett és ezekkel szoros összefüggésben kerül napirendre a szorosabb értelem­ben vett biztonságpolitika több kérdésköre: katonai konfliktusok, tömegpusztító fegyverek elterjedése, nemzetközi terrorizmus és szervezett bűnözés, valamint a törékeny békerend átfogó kérdése.

Az évkönyv nyolc nagy témakörbe sorolva kereken ötven tanulmányt tartalmaz. Az első fejezet az általános biztonságpolitikai és globális kérdéskörökkel foglalkozik. Ebben Lothar Rühl az ezredfordulón végbement eseményeket összegzi (Das Weltgeschehen zur Jahrtausendwende 1999-2001: Ein Über­blick), általános tendenciákba ágyazva az egyes meghatározó politikai-biztonságpoli­tikai történéseket.

Holger H. Mey a modern harcászat legújabb fejleményeit tekinti át (Zur Entwicklung der modernen Kriegsführung), mindenekelőtt a stratégiai terrorizmus tömegpusztító fegyverekkel végrehajtható támadásának lehetőségét, valamint a számítógépes hackerek által okozható globális kihatású pusztításokat.

Adam Daniel Rotfeld bemutatja az új biztonságpolitikai kihívásokat (Die neuen sicher­heitspolitischen Herausforderungen) és kifejti, hogy véleménye szerint az azokra adható egyértelmű és leghatásosabb válasz nem a jelenleg létező szervezetek és struktúrák keretén belül valósítható meg, hanem egy új, kooperatív jellegű biztonsági rendszerben, amely mind az államok, mind a régiók és a globális közösség érdekeit szem előtt tudja tartani.

Markus Taube a kelet-ázsiai gazdasági fejlődést elemzi, bemutatja e térség növekvő szerepét a világgazdaságban (Ostasien - neues Gravitationszentrum der Weltwirtschaft im 21. Jahrhundert?). A tanulmányban mindenek­előtt Japán és Kína fejlődési perspektíváit elemzi a szerző és munkahipotézisként arra a következtetésre jut, hogy minden pozitív fejlődés ellenére sem Japán, sem pedig a belső problémák tömegével küzdő Kína nem tudja oly mértékben befolyásolni a gazdasági világtrendeket, hogy a világgazdasági gravitációs központ belátható időn belől Kelet-Ázsiába tevődjön át.

Erich Weede elemzésében a világhatalmak felemelkedését és bukását kíséri figyelemmel Kína és Oroszország példáján (China und Russland - Überlegungen zum Aufstieg und Niedergang von Weltmächten). A két országot szembeállító elemzés következtetése, hogy a gazdasági erőviszony, amely még a 70-es évek végén is 4:1 volt a Szovjetunió javára, azért változhatott meg drámaian 1:4-re Kína javára, mert ott sokkal előbb sikerült a mezőgazdaságot reprivatizálni, magánvállalatokat engedélyezni, valamint az önellátó gazdaságot a világgazdaság felé megnyitni.

Curt Gasteyger az Európai Unió keleti bővítésének várható következményeiről értekezik tanulmányában (Strategische Folgen der EU-Osterweiterung). Mindenekelőtt négy erő­teljesen jelentkező biztonságpolitikai kihívásra irányítja a figyelmet: a kalinyingrádi enkláve sorsára, a Fehér-Oroszországgal való köz­vetlen szomszédságra, a Moldáviával, Ukrajnával és Oroszországgal való, továbbá a Balkán országaihoz fűződő még szorosabb kötődésre és esetlegesen a Törökország taggá válása révén a Közel-Kelet veszélyforrásaival kialakuló közvetlen szomszédságra.

Erwin A. Schmidl az ENSZ keretében megvalósuló béketeremtő akciókról értekezik (Der "Brahimi-Report" und die Zukunft der UN-Friedensoperationen). Mindenekelőtt bemutatja az ENSZ-főtitkár Kofi Annan által megbízott szakértői csoport jelentését, amelyben az algériai külügyminiszter, Lakhdar Bra­himi vezetésével javítási javaslatokat dolgoztak ki az ENSZ által indított béketeremtő- és békefenntartó-akciókkal kapcsolatosan.

Az évkönyv második fejezete Európa köré csoportosít biztonságpolitikai tanulmányokat.

Werner Weidenfeld az egyre nyilvánvalóbb európai egységesülési folyamat közepette a jövő Európájára vonatkozó kérdéseket boncolgatja tanulmányában (Europäische Finalität oder Erosion Europas?). Olyan kérdéseket jár körül, mint az európai kulturális identitás, a stabilitás térsége, a belső integráció dinamikája, az unió, az államok és a régiók egyértelmű munkamegosztása, az intézményi reform, az egyértelmű döntéshozatali struktúrák.

Klaus Naumann az alakulófélben lévő európai biztonsági és védelempolitika fejlődését és legfrissebb kihívásait mutatja be (Die europäische Sicherheits- und Verteidigungs­politik - ein Torso oder der erste Schritt Euro­pas zu globaler Handlungsfähigkeit?).

Egon Bahr Oroszország bevonását elemzi az európai döntésekbe, amelyben nem csak biztonságpolitikai kihívást lát, hanem egyben történelmi lépést is (Europas Aufgabe der Einbindung Russlands). Véleménye szerint, amelyet éppen napjaink történései támasztanak alá, Oroszország bevonását három tényező határozza meg: az Egyesült Államok, mint egyedüli szuperhatalom szorosabban bevonható-e Európa biztonságpolitikai fejlődésébe, Oroszország akarja-e a szorosabb kapcsolatok kialakítását Európával és végül, hogy Európa meg tudja-e valósítani ez irányú törekvéseit.

Alrun Deutschmann és Peter Schmidt a német-francia kapcsolatok fejlődését és perspektíváit mutatják be (Die deutsch-fran­zösische Sonderbeziehung - Entwicklun­gen und Perspektiven). Elsősorban azt próbálják alátámasztani, hogy az európai motort, azaz a Párizs-Berlin tengelyt nem a közös érdekek hajtják előre, hanem az eltérő nézetek, a stra­tégiai szembenállások ellenére megjelenő tö­rekvés, hogy a közös Európa ötletét nem en­gedik zátonyra futni. Ez jelenik meg a Nizzai Szerződés, a NATO-hoz fűződő különböző elképzelések, valamint a biztonság- és védelempolitika körüli vita kapcsán a tanul­mányban is.

Hüseyin Bagci Törökország jövőbeni szerepét elemzi, mindenekelőtt egy esetleges török EU-tagság stabilitást növelő lehetőségeit (Die Türkei als regionaler Stabilitätsfaktor für die EU? - Vom "security consuming" zum "security producing country"). A tanulmány azt veszi górcső alá, milyen lesz Törökország és az unió viszonya a közeljövőben: hajlandó lesz-e az EU a török felet az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz hasonlóan súlyának és a török elvárásoknak megfelelően kezelni, vagy továbbra is kizárja a CFSP és az EU továbbfejlődéséből és ezzel egyfajta "hidegháború" alakul ki a két fél között?

Ehhez a témakörhöz kapcsolódik kulturális aspektusaival Cosima Eggers tanulmánya az iszlám európai szerepéről és a migrációval járó kihívásokról (Islam in Europa - ein sicherheitspolitischer Faktor der Zukunft?).

A tanulmánykötet harmadik fejezete kiemelten Európa válságövezeteivel és a FÁK országaival foglalkozik.

Peter W. Schulze tanulmányában kimondottan az orosz belpolitika változásai fényében igyekszik bemutatni a külpolitikai lépéseket (Innenpolitische Restauration und außen­politische Annäherung - Russlands Gratwan­derung in Europa). A tanulmány talán legfontosabb megállapítása, hogy Putyin elnökségével Oroszország első ízben ismerte el az Európai Uniót saját érdekekkel rendelkező globális cselekvő-hatalomnak.

Ludmilla Lobova az Észak-Kaukázus etnikai konfliktusait elemzi történeti kitekintéssel és lehetséges fejleményeivel (Ethnopolitische Konflikte im Nordkaukasus - Geschichte, Gegenwart und Perspektiven).

Bo Huldt tanulmányában a Balti-tenger térségét hozza közelebb az olvasókhoz (Neue Herausforderungen im Ostseeraum). Elsősorban a térségben érvényesülő intézményeket és hatásaikat taglalja, így a NATO-bővítés lehetőségét, a balti államok esetleges EU-tagságát, de nem feledkezik meg a szovjet-korszak utóhatásairól, így a környezeti ártalmakról, a szervezett bűnözésről, valamint az infrastruktúra-fejlesztés alapvetően szükséges voltáról sem.

Predrag Jurekovic Dél-Kelet-Európa stabilitási feltételeit taglalja (Grundsätze oder Realismus? - Zur Problematik westlicher Sta­bilisierungsmaßnahmen in Südosteuropa). A szerző két tanulságot von le a nemzetközi közösség eddigi erőfeszítéseiből: hiba volt az a törekvés, hogy az összes dél-kelet-európai konfliktust egyazon séma szerint kívánták megoldani és ezzel figyelmen kívül hagyták az egyes problémák sajátosságait, valamint a megoldások túlzottan a "legjobb esetet" veszik figyelembe, ezért néha nagy mértékben eltérnek a valós helyzettől.

Ugyancsak a Balkán területével foglalkozik Wolf Oschlies tanulmánya, aki azt a kérdést járja körül, hogy miként válhat és válhat-e egyáltalán Szerbia stabilizációs tényezővé a térségben (Serbiens Wiedergeburt - gelasse­ner Umgang mit dem brutalen Unvermeid­lichen).

Stefan Troebst dolgozata Koszovó államjogi kérdéseinek rendezésével foglalkozik és körüljárja egy esetleges újabb etnikai konfliktus lehetőségeit ("Groß-Kosovo!").

A biztonságpolitikai évkönyv negyedik fejezete Európa és az Egyesült Államok kapcsolatát taglalja.

Robert E. Hunter a két földrész közötti stratégiai dialógus legfontosabb kérdésköreit igyekszik körüljárni (Amerika und Europa - strategischer Dialog 2001). Hét fő kérdést elemez, többek között a balkáni rendezés lehetőségeit, az európai biztonsági és védelmi politikát, a 2002-re tervezett újabb NATO-bővítést, valamint az Oroszországhoz fűződő viszonyt.

Michael Rühle ezen problémakörök közül kimondottan a Közös Európai Védelmi- és Biztonságpolitika (CESDP) továbbfejlődésének eltérő amerikai és európai értelmezését mutatja be (Transatlantische Aspekte der Entwicklung einer gemeinsamen Europäischen Sicherheits- und Verteidigungspolitik). A szer­ző nyilvánvaló, ám alapos elemzéssel alátámasztott megállapítása, hogy az Egyesült Államok továbbra is "európai hatalom" marad, és épp ezért a közös védelmi- és biztonságpolitika csak lassan és együtt, egyfajta "atlanti" módon valósítható meg.

Franz-Josef Meiers szintén e témakört boncolgatva (Die Gemeinsame Europäische Sicherheits- und Verteidigungspolitik als Zank­apfel zwischen den USA und Europa) arra a meggyőződésre jut, hogy a végső megoldást az Egyesült Államok és Európa vitája körül nem az esetleges európai védelmi identitás megfelelő kifejeződése jelentheti, hanem a problémakörök pragmatikus megoldása, a katonai-operatív együttműködési keretfeltételek egyértelmű kidolgozása.

Továbbra is eme európai szempontból meghatározó kérdéskörnél maradva Anand Menon azt próbálja bemutatni, hogy minden magasra törekvő retorikai megfogalmazás ellenére milyen lehetőségek állnak nyitva az unió előtt, hogy megvalósíthassa kitűzött céljait a biztonságpolitika terén (Die Europäische Sicherheits- und Verteidigungspolitik - Aus­sichten und mögliche Probleme).

Joachim Krause az újfajta rakétavédelmi rendszer iránt felerősödött amerikai igényt taglalja (Raketenabwehr - Sprengstoff für die atlantische Allianz). Elsősorban a szövetségesek részéről várható reakciókat foglalja össze, és arra a következtetésre jut, hogy a rakétavédelem körüli viták újabb leszerelési tárgyalások előtt nyithatják meg az utat.

A Bush-kormányzat külpolitikáját két tanulmány is részletesen tárgyalja. Peter W. Rodman azt elemzi, miként változott meg az amerikai kormányzat nemzetközi elkötelezettsége és vált jellegzetesen stratégiai szerepvállalássá (Die Außenpolitik der Regeirung Bush).

Peter Rudolf az amerikai külpolitikai gondolkodásban meghatározó katonai hatalomban való gondolkodást mutatja be, vagyis hogy miként határozza meg a külpolitikai lépéseket a hagyományos biztonságfogalom, a kapcsolat a nagyhatalmakkal és a félelem, hogy tömegpusztító fegyverek esetlegesen diktátorok kezébe kerülhetnek.

Gerhard Drekonja-Kornat dolgozatában Latin-Amerika problémáival foglalkozik (Lateinamerikas außenpolitische Strategiedebat­te oder Lateinamerikas "OECDisierung"). A szerző visszatekint a 80-as évek eladósodási válságára, a mélypontról megfelelő kemény politikával történő felemelkedésre. Ezzel a gazdasági szerepnövekedéssel jár együtt a térségben annak kísérlete, hogy felszámolják a regionális határvillongásokat, továbbá a latin-amerikai katonák és politikusok közötti bizalmat erősítő lépések, valamint a gazdasági nyitás nemcsak az Egyesült Államok, de Európa felé is, annak érdekében, hogy kialakulhasson egy "atlanti háromszög".

A tanulmánygyűjtemény ötödik fejezete a Földközi-tenger, a Közel- és Közép-Kelet régióival és kihívásaival foglalkozik.

Hans Günter Brauch bemutatja a Földközi-tenger térségében jelentkező szemléletkülönbségeket, a politikai megosztottságot, valamint a gazdasági ellentétet Észak és Dél között (Der Mittelmeerraum jenseits von Glo­balisierung und Geopolitik - Plädoyer für einen geo-ökologischen Ansatz der Konfliktver­meidung). A szerző szerint a konfliktusok elkerülésének egyik lehetséges módja a térség környezeti biztonságának, a geo-ökológiai egyeztetés alapjainak a megteremtése.

Jörg Wolf az Európai Unió Észak-Afri­kával kapcsolatos politikáját mutatja be, mindenekelőtt az Euro-Mediterrán Partnerség lehetséges továbbfejlődését (Wie riskant ist die EU-Politik zur Stabilisierung Nordafrikas?). Felvázolja azokat a nehézségeket, amelyet a tervbe vett szabadkereskedelmi övezet Marokkó, Algéria, Tunézia és Egyiptom számára jelenthet, mindenekelőtt a hagyományos iparágak kiszolgáltatottságát az európai cégek jelentette konkurenciának, valamint az azzal kapcsolatos megnövő munkanélküliséget.

A fejezetben két tanulmány taglalja a mindmáig megoldhatatlannak tűnő izraeli-palesztin viszályt.

Mark A. Heller épp azt a (talán retorikainak is tekinthető) kérdést veti fel, hogy létezhet-e megoldás erre a konfliktusra (Gibt es eine Lösung für den israelisch-palästinen­sischen Konflikt?). Véleménye szerint itt elsősorban nem stratégiai, hanem humánpolitikai kérdésről és annak megoldásáról van szó.

Mahdi Abdul Hadi igyekszik bemutatni a folyamatban lévő diplomáciai kezdeményezések és a térség reálpolitikája között húzódó ellentéteket (Der palästinensisch-israelische Konflikt - aktuelle und zukünftige Szenarien).

Alon Liel a 90es években a Törökország és Izrael között végbement változásokat elemzi, amelyek végül a két ország által ratifikált, az együttélés szinte minden területére kiterjedő szerződésben kulmináltak (Die strategische Partnerschaft zwischen der Türkei und Israel).

Johannes Reissner Irán jelenlegi helyzetét, az Öböl-térségben betöltött geopolitikai szerepét, kiegyezését Szaúd-Arábiával és további fegyverkezés-politikáját mutatja be az olvasóknak (Iran - Stabilität statt Revolutionsexport).

A hatodik fejezetben Afrikával foglalkozó tanulmányok kaptak helyet.

Trutz von Trotha és Georg Klute Fekete-Afrika példáján mutatja be a gyarmati lét után folyamatosan átalakuló állami keretek hiányosságait és felbomlását, a központosítás sikertelenségét, az emberek, régiók és nyersanyagok feletti szerteágazó hatalmat, amely horizontális, egymással küzdő hatalmi centrumokat eredményezett (Von der Postkolonie zur Parastaat­lichkeit - das Beispiel Schwarzafrika).

Helmoed-Romer Heitman az afrikai konfliktusokat próbálja elemezni, tipizálni (Afrika - Staatsgrenzen sind keine Konfliktgrenzen). Véleménye szerint csupán az algériai polgárháború és az etióp-eritreai határvillongások jelentik a könnyen kategorizálható konfliktusokat. A többi szinte mind határokat átlépő konfliktusoktól terhes övezet, melyek forrása Afrika szegénységében, a kormányzatok korlátozott legitimitásában és csekély támogatottságában, az ennek következtében újra jelentkező banditák és kalózok, valamint az ennek hatására kimaradó külföldi befektetőkben keresendő.

E témakört tovább elemezve elsősorban az eritreai-etióp háború mélyebb okait mutatja be Anton Christen (Demokratiedefizite am Horn von Afrika - Anmerkungen zu den Hinter­gründen des eritreisch-äthiopischen Krieges). A szerző szerint a határvillongások mögött a megoldatlan nemzetiségi- és identitás-kérdé­sek húzódnak, melyeket a 2000 decemberében aláírt határegyezmény sem képes felszámolni, és melyek így tovább mérgezik a két állam viszonyát.

A kötet hetedik nagy része Ázsiával és a Csendes-óceán térségének biztonságpolitikájával, regionális konfliktusaival, kulturális és gazdasági kérdéseivel foglalkozik.

Frank Umbach Kína nagyhatalmi szerepét mutatja be (China - unaufhaltsamer Macht­faktor?). Azt elemzi tanulmányban, hogy vajon Kína WTO-tagságával sikerül-e majd felülkerekednie szociális és gazdaságpolitikai nehézségein, valamint lehetséges-e olyan, meg­felelő egyeztető mechanizmus Kína, az Egyesült Államok és Európa között, amely rugalmasan és árnyaltan tud reagálni a felmerülő kérdésekre.

Kay Möller a másik kínai állam, Tajvan helyzetével foglalkozik (Taiwan - Regionales Problem mit internationaler Wirkung). Elsősorban azt a kérdést feszegeti, hogy mennyire valószínű egy háború kirobbanása Kína és Tajvan között. Véleménye szerint erre csak akkor kerülhet sor, ha Kína belátható időn belül képes modernizálni hadseregét, vagy pedig ha annyira megnőnek a belső ellentétek és annyira megromlik a viszony az Egyesült Államokkal, illetve pedig Tajvan annyira túlzottan hangoztatja megerősödő önálló identitását, hogy a kínai vezetés nem lát más megoldást a kérdés rendezésére.

Urs Schoettli Japán biztonságpolitikájáról ír a fejezetben (Neue Horizonte für Japans Sicherheitspolitik). Elsősorban az indonéz szigetvilág jelentőségét, a Tajvanhoz fűződő viszonyt elemzi, majd arról a kérdésről értekezik, hogy Japán mikor szerezheti vissza szuverenitásának azon jogát, hogy kollektív fegyveres védelemmel rendelkezzen és ezzel részt vállaljon nemzetközi békeakciókban.

Hanns W. Maull a koreai félsziget ezredfordulós helyzetéről ad jelentést (Der Prozess der Entspannung auf der koreanischen Halb­insel). A szerző azt emeli ki tanulmányában, hogy eddig a megbékélési folyamat elsősorban a rendszerhibákkal küszködő északi Korea számára volt előnyös, míg a déli állam szinte semmit sem nyert előzékenységével. Szerinte egyre nőnek a félsziget gondjai, így mindenképp kooperatív, nemzetközi szervezetek által garantált megoldást kell találni a kérdésekre.

Wilfried A. Herrmann a Kelet- és Dél-Kelet-Ázsiában jelentkező territoriális követeléseket és az azokban rejlő eszkalációs veszélyeket fejti ki (Territoriale Ansprüche in Ost- un Südostasien - Konfliktherde mit Eskalationspotenzial?).

Manfred Pohl pedig az ázsiai kalózokról értekezik, mint reális veszélyforrásról (Pira­terie in Südostasien - ein Gewerbe mit staat­licher Unterstützung?). Mindenekelőtt azt elemzi, hogy az indonéz és dél-kínai tengereken, valamint a Banglades, Sri Lanka, Hongkong és a Fülöp-szigetek partjai előtt jelentkező nehézfegyverzetű kalózhajók mennyiben állnak egyes országok (kimondottan Kína és Indonézia) védelme és hallgatólagos támogatása alatt.

Rahul Peter Das a dél-ázsiai kulturális identitásról ír, főleg azt emelve ki, hogy a kulturális tényezők figyelmen kívül hagyása a nyugati döntéshozatalban súlyos következményekkel járhat (Kulturanalyse als Bestandteil strategischer Studien - das Beispiel Süd­asien).

A fejezet végén két tanulmány foglakozik az India és Kína közötti esetleges konfliktusokkal.

A Subrata K. Mitra, Peter Lehr és Hendrick Lehmann triász India zavaros, csak nehezen megközelíthető, etnikailag sokszínű és ezért autonómiát fontolgató északkeleti régióiról ír (Autonomie- und Sezessionsbestre­bungen in Nordostindien).

Bertil Lintner Burma emberjogi kérdéseivel, a Burmához fűződő kínai kapcsolatokkal (kiemelten a fegyverszállítmányokkal) és az ezekre adott indiai válaszlépésekkel (a katonaság egyes meghatározó vezetőinek megnyerésével) foglalkozik (Burma - Chinas Ambi­tionen und Indiens Antwort). Végül

Rüdiger Siebert Indonézia legfrissebb fejleményeit, elsősorban Suharto elnök bukása után az óriásbirodalom széthullásának lehetőségét mutatja be (Indonesien - Zerfall des Ein­heitsstaates oder demokratische Erneuerung?).

A tanulmánykötet utolsó fejezete ismét közeli térségbe kalauzolja az olvasót és nyugati szomszédunkkal, Ausztriával, valamint Svájccal foglalkozik behatóan.

Andreas Unterberger az Ausztria ellen életbe léptetett, véleménye szerint hibás, jogellenes és logikátlan európai uniós szankciókat elemzi (Österreich und die Europäsiche Union nach den Sanktionen).

Gustav E. Gustenau az osztrák honvédelmi minisztérium törekvéseit mutatja be, hogy egy kiküldött bizottság segítségével egy új biztonság- és védelempolitikai doktrínát dolgozzon ki és léptessen életbe (Ein Paradigmen­wechsel in der österreichischen Außen- und Sicherheitspolitik? - Zur Ausarbeitung einer neuen Sicherheits- und Verteidigungsdoktrin).

Kurt R. Spillmann és Andreas Wenger a 2001-es év biztonságpolitikához kötödő svájci eseményeiről értekezik, azokról a lépésekről, amelyek, természetesen a semlegesség feladása nélkül, a hagyományos önálló területvédelemtől elvezethetnek a kooperatív stabilitás új biztonságpolitikájához (Schweizer Sicherheits­politik 2001 - Zwischen sicherheitspolitisch Notwendigem und innenpolitisch Möglichem).

A kötet zárófejezeteként Ernest F. Enzels­berger Svájc és az ENSZ viszonyát taglalja, azt elemzi, miként mélyült el az elmúlt években az együttműködés a nemzetállam és a nemzetközi szervezet között. Ennek az együtt­működésnek a következményeként a svájci kormány kifejezett célja, hogy 2003-ig a lakossággal elfogadtassa az ENSZ-tagságot, fő­leg azt hangsúlyozva, hogy az sem az ország függetlenségét, sem pedig semlegességét nem fenyegetné (Die Schweiz und die UNO).

Összefoglalva elmondható, hogy az Erich Reiter által szerkesztett évkönyv nagy mértékben gazdagíthatja a kül- és biztonságpolitika iránt érdeklődő olvasók ismereteit, ugyanis a kötet nemcsak sokszínű témáival és tanulmányaival, de a szerzők sokszor igen specifikus és egy-egy részletkérdésre fókuszáló ismeretanyagaival is továbbgondolásra, a kér­désekben való elmélyülésre késztet. A több mint ezeroldalas kiadvány nagyon jól illeszkedik a poszt-bipoláris politológiai, biztonságpolitikai szakirodalomba, hiszen az egyes résztanulmányok olyan általános elméletek körébe sorolhatók, mint Samuel Huntington tézise a kultúrák harcáról, vagy Francis Fuku­yama elmélete a történelem végéről, illetve Paul Kennedy gondolatai a XXI. század harcáról a "jövőterekért". Így az egyes részkérdések taglalása egyben az elméleteket is igazolhatja, vagy éppen megcáfolhatja, ezzel járulva hozzá a modernkori történetírás továbbfejlődéséhez.

Zachar Péter Krisztián


Erich Hochleitner - Johannes Kerschbaumer

Das sicherheitspolitische Umfeld der Europäischen Union - Risiken und Herausforderungen

(Österreichisches Institut für Europäische Sicherheitspolitik, Maria Enzersdorf, 2001. 70 o.)


A gyakorlati politika teréről a tudomány felé fordult Erich Hochleitner nagykövet szakadatlan munkabírással dolgozza fel a poszt-bipoláris világrend európai vetületeit. Legújabb munkájában Johannes Kerschbaumer professzorral közösen igyekeznek a 2001. szeptember 11-i események nyomán ismételten megváltozott európai biztonságpolitika kérdéskörét felmérni és felhívni a figyelmet a legújabb kihívásokra és fenyegetésekre.

Munkájukban elsőnek röviden felvázolják az 1989-cel megindult paradigmaváltást, mellyel Európa megosztottsága végleg felszámolásra került. Végre elérkezett az idő, hogy az öreg kontinensen minden állam elkötelezte magát a szabadság, a demokrácia és a piacgazdaság közös értékei mellett. Ezzel válhat(ott) Európa a stabilitás és gazdasági növekedés övezetévé. Európa nyugati felén már a második világháború lezárulását követően az integrációban látták az új békerend egyetlen lehetséges eszközét és a kommunista rezsimek összeomlása után ez a felismerés Európa keleti felén is egyre erősebb gyökereket vert, még akkor is, ha itt az integrációt eleinte megelőzte a teljes dezintegráció (a Szov­jetunió békés széthullása, Csehszlovákia békés szétválása, valamint Jugoszlávia erőszakos és négy háborúval tarkított szétszakadása). Főleg ez a dezintegrációs folyamat irá­nyította az Európai Unió figyelmét a belső reformok mellett az integráció és bővítés biztonságpolitikai dimenziójára. Innen következik az EU közös kül- és biztonságpoli­tikájának gondolata és államközti egyeztetéssel megvalósuló megoldása.

Ennek a közös külpolitikának az ezredforduló után számos új kihívással kell szembenéznie. A veszélyek sokrétűvé és szétszórtakká váltak. Ma már nem a nemzeti szuverenitás és a határok kerülnek veszélybe, sokkal inkább a társadalom működőképessége, vagy az állam mint védőintézmény megléte forog veszélyben. Az Európát fenyegető veszélyzónát Dr. Hochleitner egyfajta geostratégiai félív­ként vázolja fel, amely Közép-Ázsiától a Perzsa-öböl térségén keresztül Észak-Afrikán keresztül éri el Dél-Kelet-Európa területét. Véleménye szerint ezzel a fenyegetettséggel szemben csak egy átfogó és széles biztonságpolitikai eszköztárral lehet fellépni, amely magában foglalja az összes lehetséges politikai, katonai, gazdasági és szociális eszközt.

A két szerző munkájában részletesen igyekszik bemutatni az Európát közvetlenül is érintő konfliktusokat, kríziseket és veszélyforrásokat. A munka a megengedhető határokig bemutatja a Vasfüggöny leomlása nyomán kitört jugoszláv háborúk történetét és a különböző megoldási kísérleteket, az EU kudarcától egészen Koszovo NATO-bombázásáig. Tárgyalásra kerül a Közel-Kelet megakadt békefolyamata, az a lehetetlen helyzet, amely­ben a palesztinoknak juttatott uniós segélyek "ablakon kidobott pénzé váltak", hiszen amit évek során felépítettek, azt legutóbb az izraeli hadsereg két hét alatt lerohanta és a földdel tette egyenlővé. Ez a térség már csak azért is fontos mind Európa, mind az Egyesült Államok számára, mert csak ennek a szinte megoldhatatlannak tűnő problémagócnak a megoldásával lehet esély a világméretű iszlám fun­damentalizmus felszámolására, az abból fakadó nemzetközi terrorizmus sikeres visszaszorítására. És éppen az iszlám fundamentalizmus az, amely leginkább szorító gyűrűt von Európa köré és Bosznia révén már Európában is megtalálta támogatóját. Nem véletlen tehát, hogy az unió számára a Földközi-tenger térsége kiemelkedő fontosságú, és egyre jobban szorgalmazza a gazdasági együttműködést, a közös szabadkereskedelmi övezet és ezzel egy biztonsági térség megteremtését. Hochleitner nagykövet és Kerschbaumer professzor munkája külön fejezetben ki is tér az unió déli szomszédaira, a Földközi-tenger térségeinek problémáira, de elemzésük természetesen nem feledkezik meg sem az átalakulásban lévő Oroszország, sem pedig Ukrajna problémáiról és helyzetéről.

Az elemzett térségek irányából Európát fenyegető kihívásokat a munka hét alfejezetben tárgyalja. A biztonságot fenyegető tényezők között kerül felsorolásra a tömegpusztító fegyverek elterjedése, a nemzetközi terrorizmus, a cyber-háború, azaz a számítógép-vezérelte rendszerek külső beavatkozás általi megzavarása, továbbá a szervezett bűnözés, a demográfiai problémák és ezzel összefüggésben a migráció, az energia- és nyersanyaghiányból eredő kiszolgáltatottság, valamint a környezeti és civilizációs veszélyek és katasztrófák megnövekedett lehetősége. Mindez annál veszélyesebbé vált Európa számára is, hogy megnőtt a biztonságpolitikában szerephez jutó tényezők száma. Egyedül Európában tucatnyi új államalakulat jött létre, míg szintén egyre erősebbé vált az állami szintnél lejjebb megtalálható szereplők befolyása, amelyek nemzetiségi, ideológiai, vallási vagy akár gazdasági okokból kívánnak hatalomhoz jutni. Pont ennek demonstrálására a kötet végén két függelékben a szerzők felsorolják a legfontosabb ismert moszlim terrorszervezeteket, valamint a szervezett bűnözést meghatározó és irányító csoportosulásokat. A kötetet végül egy naprakész, részletes bibliográfia zárja.

A kötet jó összefüggésrendszerben, nemcsak a biztonságpolitikával nap mint nap foglalkozók számára, hanem az érdeklődőknek is érthetően mutatja be a kihívások változását. Igaz a kötet elejéről - véleményem szerint - hiányzik egyfajta elméleti megalapozás, a szerzőpáros nem kísérli meg, hogy az általa bemutatni kívánt veszélyeket egy immár elfogadottá vált, a legmodernebb elméleteknek megfelelő osztályrendszerbe illessze - noha éppen az EU esetében elvárható lenne egy ilyen típusú eszmefuttatás, melynek keretében az osztályozás alapvetően a kihívások, kockázatok származása, mérete, hatóköre és jellege alapján történik, valamint attól függően, hogy az átfogó biztonság mely összetevőjét befolyásolják. Származásuk szerint e tényezők kétfélék is lehetnek: természetes vagy mesterséges eredetűek. Méretük szerint pedig, miként is lehetne ez másként, az elemzett kihívások lehetnek globálisak, kontinentálisak és regionálisak, még akkor is, ha Hochleitner és Kerschbaumer e kihívásoknak csak európai vetületével foglalkozik.

Hatókörük alapján a mesterséges eredetű, a biztonságot veszélyeztető tényezők ismét két típuscsoportba sorolhatók. A belső típusúak egy adott államon belül jelentkezhetnek - feszültségek, válságok, erőszakos hatalomátvétel, fegyveres felkelések, polgárháborúk, valamint nemzetiségek, kisebbségi etnikumok ellen irányuló belső erőszak, agresszió formájában. A külső típusú kihívások más állam, vagy államok bizonyos csoportja ellen irányulnak. Jellegük szerint a mesterségesen előidézett kihívások, kockázatok, feszültségek, válságok, konfliktusok és háborúk formájában jelentkezhetnek. Eme elméleti háttér figyelembevételével lenne érdemes azután felhívni a figyelmet a legújabb globális kihívásokra és kockázatokra, köztük a korábbi, bipoláris világrendszer létezéséhez kapcsolódó, nem hagyományos katonai jellegű fenyegetésekre, és az ún. új típusú veszélyekre is, úgymint a vallási és etnikai ellentétekre, a nemzetközi migrációra, a környezetszennyezésre, gazdasági problémákra. A szerzőpáros által bemutatott kihívások pontosan eme globális veszélyforrások lenyomatát és megjelenési formáját képezik.

Mindeme, a gyakorlati tárgy fényében akár mellőzhetőnek tűnő elméleti megalapozottsági hiányok ellenére említett kötet rendkívül jó összefoglalása az európai biztonságpolitikai helyzetkép jelen állásának.

 

Zachar Péter Krisztián