Négyesi lajos

az Augsburgi csata

955. augusztus 10-én zajlott le Augsburg közelében a csata, amelyet már a kortársak is az európai történelem szempontjából meghatározó jelentőségű események közé soroltak. 2000 nyarán dr. Nemerkényi Antal - a Magyar Földrajzi Társaság titkára - megkért, hogy a társaság bajorországi tanulmányúján, az augsburgi csatatéren ismertessem a 955 augusztusában ott lezajlott eseményeket.

Tudtam, hogy a földrajztudósok gyakorlatias emberek lévén azt várják, hogy az összecsapások pontos helyszínét mutatom meg, azonban a rendelkezésemre álló szakirodalom megismerése után rá kellett döbbennem, hogy a csatatér helyének kérdésében nem létezik elfogadott nézet, sőt ez a 955-ös események egyik legkritikusabb kérdése. A források és a rendelkezésemre álló térképészeti anyag tanulmányozása után kialakítottam egy koncepciót, melynek akkori szembesítését megakadályozta az időjárás. Hazatérésünk után tovább folytattam a kutató munkát, finomítottam a korábbi elgondolásomat. 2001 tavaszán már nem halogathattam tovább a helyszín bejárását, bízva a kedvező időjárásban útnak indultunk. Berkes Sándor, a Honvéd Kulturális Egyesület elnöke volt nem csak útitársam, hanem az "ördög ügyvédje" is, amikor koncepciómat szembesítettem a terep valóságával.

A terep

Augsburg, akár csak korábban, ma is egyike Bajorország legnagyobb városainak. Széles autópálya íveli át a Lech völgyét, Donauwörth felé forgalmas autóút halad. A modern civilizáció környezetformáló hatása alaposan rányomta bélyegét a tájra.

Mégsem haszontalan egy terepbejárás során megismerkedni a 955-ös események helyszínével, hiszen a civilizáció a domborzatot alig változtatta meg, az egykori növénytakaróra és vízrajzra is következtethetünk néhány apró jelből. Amennyiben vizsgálódásainkat térképen kezdjük, valószínűleg arra a következtetésre jutunk, hogy a Lech-mezőre mint síkságra tekintsünk, melyet keleten és nyugaton, észak-déli irányban húzódó alacsony dombok határolnak. Az események reális megítéléséhez azonban mégiscsak ki kell menni a terepre. Az emberi térérzékelés rendkívül szubjektív. Egy adott terepen mozogva szemmértékkel megbecsüljük a legnagyobb szintkülönbséget, és ezután mindent ehhez viszonyítunk. Viszonylag sík vidéken a 30-50 méteres szintkülönbség is jelentősnek tűnik, míg magashegyi viszonyok között 100-200 méter még nem annyira feltűnő. A terepen való mozgás, tájékozódás, manőverek során, a látszólag jelentéktelen terepformák - horpadások, vízmosások, dombocskák - tudatosan vagy ösztönösen, mint tájékozódási pontok rögzülnek emlékeinkben. Érdemes kipróbálni, hogy viszonylag sík terepen, harcszerűen mozogva mennyire markánsan érzékeljük ezeket a jelenségeket. Egy apró terephullám érezhetően megnöveli a figyelési távolságot.

Augsburg környékén a folyókat és patakokat 30-60 méter magas dombok kísérik. A három legjelentősebb vízfolyás, az Alpok felől érkező Lech, a Wertach és a Schmutter. A Lech a Wertachhal Augsburgnál egyesül, majd egy 10-12 km széles völgyben folytatja útját északi irányba, melyet mindkét oldalon a már említett dombok határolnak (1. sz. vázlat).

 A dombsor nem egységes, nyugat-kelet irányú völgyek szabdalják, melyek a felszíni vizeket vezetik a Schmutterba és a Lechbe. A Schmutter-patak a nyugati dombsor lábánál fut. Jelenleg 2,5-3 méter széles mederben, magas gátak között. A felső folyásnál még látszik a nyoma, hogy a patak eredetileg több keskeny mederben, széles mocsaras ártérrel keretezve haladt északra. Augsburg magasságában már a Lech völgyében halad azzal párhuzamosan. A két vízfolyást egy folyamatosan ellaposodó dombhát választja el egymástól, mely Stadtbergen és Gablingen között végig 10-15 méterrel magasabb a Schmutter és a Lech medrének szintjénél.

A Lech szabályozott mederben folyik a Duna felé. A X. században szélesebb lehetett a medre mint manapság, és ezt még egy lapos ártér kísérte. Hazai folyóink közül a Rába sárvári szakaszához tudnám hasonlítani. A Lech a Schmutterrel párhuzamosan, attól mintegy 4 kilométerre, a keleti dombsortól 3,5 kilométerre folyik. Az egykori meder a keleti dombsorhoz közelebb is lehetett.

A fentiekben az Augsburgtól északra fekvő területet jellemeztem - mivel kutatási eredményeim alapján ezt tekintem a csata színhelyének -, azonban nem hagyhatom figyelmen kívül azt, hogy sokan a csatát Augsburgtól délre helyezik, nem utolsó sorban azért mivel a földrajzi értelemben vett "Lechfeld", a Lech-mező itt terül el.

Augsburgtól délre egy tölcsérszerűen kiszélesedő síkság fekszik, melyet a már ismertetett dombsor határol. Az alapszint déli irányban fokozatosan emelkedik, de a relatív szintkülönbség megmarad - a Lech partjának magasságához viszonyítva - 20-50 méteres értéken belül. A város alatt a síkság szélessége kb. 10 kilométer, majd további 10 kilométert délre haladva már eléri a 15 kilométert. A síkság nyugati szélén a Wertach folyik, a Lech medre itt is a keleti oldalon húzódik, hasonlóan az északi részhez, a keleti dombsortól mintegy 3-3,5 kilométerre. Valószínűsíthető, hogy a szabályozás előtt a meder itt is közelebb feküdt a keleti dombokhoz.

A források

A csatával számos kútfő foglalkozik, de közülük semmi esetre sem hagyható figyelmen kívül két csaknem egykorú, részletes leírás. Augsburgi Gerhard Szent Ulrik[1] életéről szóló írásában az augsburgiak szemszögéből tárgyalja az eseményeket. Tőle tudjuk, hogy a kalandozók 955-ben az Iller folyóig prédálták a területet (2. sz. vázlat), közben pedig Augsburgot ostrom alatt tartották. A vár védelmét Ulrik püspök irányította. Az egyik jelentősebb összecsapásra feltehetően augusztus 8-án került sor a város keleti kapujánál. A magyarok jelentős létszámú csoportja próbált betörni a városba, azonban a püspök katonái a kapu előtt vitézül ellenálltak, míg végül a magyar csapat vezérét levágták. Erre az ostromlók nagy siránkozás közben, halott vezetőjük testét magukkal hurcolva, visszatértek a táborukba. Valószínűleg a bosszúvágy sarkallta a kalandozókat arra, hogy másnap általános ostromot indítsanak a város ellen. A harc közben érkezett a magyar táborba Berchtoldrisinesburgi[2]  vár  ura,  aki hírt hozott  a német sereg közeledéséről.  Az ostromnak vége szakadt, a magyar sereg megkezdte a felkészülést a következő napi összecsapásra. Az éjszaka folyamán Dietpald gróf a várbeli fegyvereseket Ottó király táborába vezette. Másnap a csata eseményeit a városiak nem látták, sőt a visszatérő magyarok nagy tömegét látva úgy gondolták, hogy nem került sor csatára.

Widukind szász történetéből[3] a csata eseményeiről értesülünk. Ottó egy kis létszámú szász csapattal indult el Augsburg felé. A város közelében csatlakozott hozzá a frankok és bajorok csapata. Ide érkezett Vörös Konrád frank herceg is, kinek jelenléte lelket öntött a katonákba. Közben a felderítők híreket hoztak a magyarok helyzetéről. Ottó elhatározta, hogy a következő napon megtámadja a kalandozókat. Kora hajnalban vonultak ki a táborból, nyolc csapatra tagozódva. Az első háromban bajorok, a negyedikben frankok, az ötödikben - mely a legnagyobb létszámú volt - Ottó a haladt a szászokkal és válogatott vitézekkel - akik előtt Mihály arkangyal zászlaját vitték -, mögöttük két sváb csapat, végül pedig a málhát ezer cseh vitéz őrizte. A sereg egyenetlen, nehezen járható terepen vonult előre, hogy elkerüljék a magyar lovasíjászok zaklatásait, akik a cserjések rejtekéből törtek elő. A magyarok miután átkeltek a folyón, késlekedés nélkül megtámadták a cseheket, majd a két sváb csapatot. Rövid harc után az életben maradottak futásban kerestek menedéket. Mikor Ottó értesült a támadásról, Vörös Konrádot küldte vissza a málha visszaszerzésére, aki messzire űzte a magyar portyázókat, majd visszatért a fősereghez. Mikor a király látta, hogy elérkezett a csata döntő pillanata, nem késlekedett, hanem rohamra indult a magyarok ellen. Azok egy darabig ellenálltak, de rövidesen menekülésre fogták. Az üldözés során még a kalandozók táborát is elfoglalták, és kiszabadították a foglyokat. A menekülő magyarok között a lakosság is nagy pusztítást vitt végbe. A három magyar vezért elfogták és felakasztották. A csatában vesztette életét Vörös Konrád is, aki a melegben megoldotta páncélja kötelékeit és egy torkába fúródott magyar nyílvessző megölte. A későbbi források őrizték meg a csata helyére vonatkozóan a Günzenlé és a Kühlental nevét.

A magyar források közül Kézai Simon krónikája[4] érdekes adatokat közöl. Eszerint a magyarok Augsburg alá érve, a Lech folyón túl a réten ütöttek tábort és éjjel nappal zaklatták a várost. Ulrik püspök a császárt hívta segítségül, aki Ulmból vonult a városhoz. Miután a magyarok helyzetét kikémlelte, napfelkelte után három órával, esőzés közben megtámadta és legyőzte a városhoz közelebb álló magyar csapatot. Lehel és Bulcsú ennek láttára elmenekült és a Dunán hajóval próbált visszajutni Magyarföldre. Regensburgnál elfogták és a császár ítéletére felakasztották a vezéreket.

Historiográfia

A csata jelentőségét bizonyítja a számos tanulmány, melyben neves történészek rekonstruálják a 955. augusztusi eseményeket. Annak ellenére, hogy mindegyik ugyanarról az összecsapásról szól, mégis jelentős eltéréseket tapasztalhatunk.

Hans Delbrück, [5] (1873) a német hadtörténetírás meghatározó egyénisége a német sereg létszámát 7-8000 főre becsli. Nagy figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy Ottó serege melyik irányból közelítette meg a várost. Véleménye szerint északkeleti irányból érkeztek, és az Augsburgól délre elterülő magyar táborral szemben a Lech jobb partján bontakoztak szét. A magyar sereg több kísérletet tett a folyón való átkelésre, de ezeket sorra visszaverték. Végül egy osztaguk a Lechen átkelve megkerülte a német jobb szárnyat és megtámadta a málhát. A frankok azonban szétverték ezt a csapatot is. Végül megtört a magyarok ereje, és a Lech folyón a csatatértől délre átkelve elmenekültek.

Horváth Mihály[6] (1878) figyelemre méltó rekonstrukciót közöl a csata eseményeiről. E szerint Bulcsú a sereg egyik részét már augusztus 9-én átküldte a folyón, hogy míg ők szemben, azok hátulról támadjanak. Amikor 10-én a németek megindultak, azt hitték, hogy előttük állnak a magyarok, csakhogy közben Bulcsú a magyar fősereget hátrébb vonta, hogy legyen elég helye a megkerülő csapatnak a szétbontakozáshoz. Amikor a megkerülők megrohanták és szétverték a 8. légiót, Ottó a távolban már meglátta a magyar főerőket. Ekkor megállította a seregét, és Konrádot visszaküldte a megkerülő csapat ellen. A magyar fősereg maga előtt látta a várakozó németeket, de nem kezdték meg a támadást, mivel arra vártak, hogy a megkerülők támadása megzavarja a német csatarendet. Nem tudták, hogy a megkerülők már végrehajtották a támadást, de Konrád szétverte őket. Mikor Konrád visszatért a csatarendbe, Ottó már teljes erejét a magyar főerők elleni támadásra koncentrálhatta.

Marczali Henrik[7] (1894) kétségesnek tartja a 100 000 magyart a 15-20 000 némettel szemben. A csata helyét Augsburgtól dél-délnyugati irányba teszi. A csata a magyar megkerülő osztag támadásával indult, akik átúsztattak a folyón. A kezdeti siker után Konrád csapata szétverte őket, eközben a magyar főerő mozdulatlanul várakozott. Mikor a frankok visszatértek a csatarendben kijelölt helyükre, a német sereg általános támadást indított. Megítélése szerint a magyar vereség oka, hogy a megkerülők tevékenysége nem volt összhangban a főerők mozdulataival, hiányzott az együttműködés. A források leírásait figyelembe véve, a csata legjelentősebb eseménye a magyar megkerülő csoport legyőzése volt, mivel ezzel az eseménnyel foglalkoznak a legrészletesebben. A győzelem elsősorban Konrád vitézségének köszönhető, Ottó csak másodlagos szerepet játszott.

Rónai Horváth Jenő[8] (1895) szerint a magyar vezérek, amikor tudomást szereztek Ottó seregének közeledéséről, úgy döntöttek, hogy elébe mennek és a csatát a várostól délre elterülő mezőn vívják meg. A magyar fősereg, hátában a várossal, délre néző arcvonallal állt fel. A sereg másik része, éjszaka átkelt a folyón és a németek oldalába és hátába került. Ottó harcosai öt harcvonalban álltak fel. Elől a bajorok három légiója, mögöttük a frankok - nem tudni miért, a vázlat szerint két légióban -, majd a szászok, ezután a svábok két légiója, végül a szekérvár és 1000 cseh vitéz. A megkerülő osztag támadása szétszórta a cseheket és a svábokat, azonban a frankok ellentámadása visszavetette őket. A frankok ezután visszatértek a harcrend második sorába. Éppen időben, mivel - megkésve - ekkor kezdte meg a magyar főerő az előrenyomulást. Ottó rögtön támadást indított és a németek zárt rendben kézitusában verték szét a magyar sereget.

Pauler Gyula[9] (1899) a magyar sereg létszámát 20-25 000 főre becsli. A csata helyét Augsburgtól délre teszi, de megemlíti Wyneken[10] véleményét is, aki északra helyezi azt. A német sereg csatarendjét 3 csatasorban építi fel, ezek mögött a csehek álltak a málhánál. A csata kezdetén a magyar lovasíjászok "körülrajongták" a németeket és hátul sikerült betörniük a csatasorok közé. Konrád a frankokkal hátrafordult és megtámadta őket. Eközben a magyar fősereg nyílzáport zúdított a német csatarendre, de azok fegyelmezetten állták a lövéseket. Miután Konrád győzelmet aratott és visszatért a csatasorba és Ottó megindította a döntő támadást.

A cseheket megtámadó magyarokat nem különálló megkerülő osztagként értelmezi, hanem a főerők egy csapataként. Így a Lechen való átkelést az egész magyar seregre vonatkoztatja, idejét jóval a csata megkezdése előtti időpontra helyezi. Ezzel kapcsolatban megemlíti Köstler[11] okfejtését, miszerint a magyar tábor csakis a folyó jobb partján lehetett, mivel a magyar vezérek részéről nagyon otromba stratégiai hiba lett volna a vízi akadályt táboruk és a menekülési út közé venni. Pauler szerint az átkelés említése egymagában bizonyítja, hogy a tábor a keleti parton volt, hiszen ellenkező esetben a megkerülőknek kétszer is át kellett volna kelniük.

Kropf Lajos[12] (1906) kiemeli a német történészek között dúló "tollháborút" a csata helyének kérdésében. Giesebrecht és Ranke a várostól dél-délnyugatra a Lechfeldre, Wyne­ken[13] a Lech bal partjára, Augsburgtól észak-északnyugatra, helyezi az összecsapást. Kropf írásában Schäfer[14] tanulmányát ismerteti, aki Wyneken nézetét fogadja el. Megjegyzi, hogy a problémát a leggyakrabban használt két forrás ellentmondásai okozzák, ami annak tudható be, hogy Ulrik életírása a hiteles, míg Widukind csak általános leírást ad. A magyar fősereg a várat ostromolta, amikor megtudták, hogy közeledik Ottó serege. Erre elvonultak a vár alól és elébe mentek a németeknek. Csak így volt lehetséges, hogy a várbeliek kivonuljanak Ottóhoz, de ezt bizonyítja az is, hogy a városból nem látták a csatát. A Lechfeldet csak egy forrás említi, mégpedig a későbbi Annales Lambertini, míg a többi leírásban Augsburg közeli vagy Lech melletti csatáról írnak. Megemlíti az Annales Palidenses adatát, miszerint a csata Gunzenlenál volt a Lech partján azonban a települést azóta elmosta a folyó.[15] Más nézet szerint, mely az Annales Zwifoltenses leírásán alapul, az összecsapás a Kolitalnál, a várostól 25 km-re északnyugatra volt. Kropf, Schäfer után a csatát Augsburg közelébe északnyugatra, a Lechtől nyugatra a Scmutter-patak mellé teszi.

Molitorisz Károly[16] (1911) A magyar tábor helyét a Lech bal partjára, a Lech és a Wertach közé teszi. Ezen kívül még feltételez a Lech jobb partján a keleti kapuval szemben egy másik - kisebb magyar tábort is. A német sereg felvonulásával kapcsolatban Dümmler véleményét fogadja el, miszerint Ottó Ulmból vonult a csatatérre, azonban megjegyzi, hogy a - magyar történészek által elfogadott - Schäfer-féle nézet ezt nem fogadja el. A csatateret - Delbrück véleményét elfogadva - Augsburgtól délkeletre helyezi. A német sereg létszámának meghatározásánál a csehek 1000 fős csapatát veszi alapul, a szászokat 1000, a frankokat 1000, a svábokat 1500, a bajorokat pedig 2000 főre becsli. A magyar vereség indokait keresve vitába száll Delbrückkel. Nem fogadja el, hogy a német győzelem Ottó hadvezéri zsenialításának köszönhető, sokkal inkább a magyar főerő és megkerülő csoport közötti együttműködés hiányában látja a kudarc okát.

Breit József[17] (1929) könyvében Ottó serege Donauwört-től délkeleti irányban mozogva jut a várostól délre húzódó síkságra. Szerinte a magyar tábor a Lech jobb partján állt. Ezzel szemben, Augsburgtól 8 kilométerre délre fejlődött csatarendbe a német sereg. A sereglétszámokat 25 000 fő németre és 35-40 000 fő magyarra teszi. A magyar sereg egyik része a tábor közelében kelt át a folyón, míg a nagyobb létszámú csapat a város keleti szélén található hídon vonult át. Mikor ezt Ottó megtudta, a sereg arcvonalát a híd irányába fordította. A megkerülő csoport sikeresen szétverte a málhát őrző cseheket, de a frankok visszafordultak és legyőzték őket. Mikor a magyar fősereg a németek közelébe ért, azt tapasztalta, hogy a megkerülőknek nem sikerült szétzilálni a német csatarendet, így rövid ideig tartó arctámadás után visszavonultak Augsburg felé.

Erdélyi Gyula,[18] (1929) Ottó seregének felvonulásáról írva figyelembe veszi a Widu­kind által említett egyenetlen terepet. Annak helyét a várostól északra, a Lech völgyét nyugatról kísérő dombsor területére teszi. A lovasság mozgási sebességét, valamint a források egy-egy megjegyzéséből gyanítható időpontokat (Vörös Konrádot akkor érte a nyíllövés amikor melegen tűzött a nap, Ottó serege csak késő délután ért Augsburgba) figyelembe véve, a csata helyét a várostól 14-16 km, a német tábort pedig 32 km távolságra teszi. A német sereg e két pont között vonult hosszan elnyúló oszlopban. Az átkaroló csoport a Kühlenthalnál támadta meg a cseheket. Ottó szétbontakozásra adott parancsot a bajoroknak, közben a frankokat hátraküldte a csehek és a svábok megse­gítésére. Mikor ez sikerült nekik, visszatértek a fősereghez, és részt vettek a magyar főerők arctámadásának elhárításában, majd az üldözésben. A magyarok döntő vereségére a táboruknál, a Günzenle nevű helyen került sor, Augsburgtól délre.

Erdélyi Gyula 1929-es kötetének nagy erénye, hogy gazdag bibliográfiát közöl a csata irodalmáról.

Julier Ferenc[19] (1930) a csata helyét Augsburgtól északnyugatra, félnapi járóföld (12-15 km) távolságra teszi. Ottó serege egy cserjékkel, fákkal borított magaslaton állva csatarendben várta a magyarok támadását. Öt harcvonalban álltak: bajorok, frankok, Ottó birodalmi dandára, svábok és leghátul a csehek a podgyásszal. A csatát a magyar megkerülő csapat meglepetésszerű támadása vezette be a folyó irányából. Ez kezdetben sikeres volt, szétszórták a cseheket és a svábokat, de a frankok ellentámadása szétszórta őket. A magyar hadvezetés ott követte el a hibát, hogy a fősereget nem rendelte rohamra a megkerülők támadásával egyidejűleg. Megkésve kezdték meg a támadást, amit a németek visszavertek és a közelharcban legyőzték őket. A menekülő magyarokat egészen a táborukig üldözték.

Balanyi György[20] (1942) A Lech jobb partjára helyezi a magyar tábort. feltételezése szerint a német sereg Donauwörthnél vagy attól nyugatabbra lépte át a Dunát, majd déli irányba menetelt Augsburg felé. Amikor elérték a várost, a Lech és a Wertach összefolyásánál tovább meneteltek és a várostól délre elterülő hullámos felszínű kietlen Lech-mezőn letáboroztak. Így a két szembenálló sereget csak a folyó választotta el egymástól. Ottó, hogy védje seregét a magyarok nyilaitól, a Wertach jobb partját kísérő magaslatok, bokrokkal és cserjékkel megtűzdelt területén állította fel a csatarendet, három csatasorban. A magyarok a támadás mellett döntöttek. A sereg nagyobb része az augsburgi hídon, a kisebbik rész pedig a német csatarend alatt, a Lechen átgázolva, átúsztatva nyomult előre. A manővereket már az éjszakai órákban megkezdték, és ezt jól hallották a várbeliek. Ulrik püspök értesítette Ottót, aki sebtében megváltoztatta az arcvonalát a város felé, mivel a támadást keletről, a folyó felől várta. A megkerülő csoport sikeresen szétverte a tábort őrző cseheket, majd az előttük álló svábokat, de ahelyett, hogy folytatta volna a támadást, fosztogatni kezdte a tábort. Vörös Konrád visszakanyarodott és szétszórta ezt a csapatrészt. Mindezt a fősereg tétlenül végignézte, Bulcsú késlekedett kiadni a támadási parancsot. Ottó, amint Konrád visszatért a csatarendbe, azonnal támadást indított és legyőzte a magyar fősereget is. Csak a német sereg létszámára közöl becslést, melynek alapja a Widukind által említett 1000 fős cseh csapat és a nyolc légió. Ezek alapján 12-15 000 főre teszi a létszámukat, figyelembe véve, hogy lehettek a cseheknél erősebb csapatok is, és az éjszaka kivonult várőrség tovább növelte a sereg erejét. Balanyi figyelemre méltó, új gondolatokkal próbálta megoldani a források ellentmondásait. A közölt vázlat igényes, látszik, hogy felhasznált térképészeti anyagot is. Ennek ellenére érezhető, hogy nem rendelkezik helyismerettel és megfelelő katonai alapismeretekkel. Az általa említett magaslatok a valóságban a Wertach jobb partján, a folyótól 700-1000 méterre húzódó tereplépcső, mely a folyópart szintjénél 10 méterrel magasabb (túlzás lenne ezt magaslatnak nevezni). Kelet felé lankásan ereszkedik, majd 5-6 kilométeres távolságban eléri a Lech partját. A csataleírásból arra következtethetünk, hogy Ottó eredeti terve szerint a magyarok átkelését kívánta megakadályozni. Ehhez a sereget közvetlenül a folyóparton kellett volna felállítani. A magyar terv szerint a két részre osztott sereg a folyón átkelve, átkarolja, bekeríti a németeket. Ez a megoldás bizonyítja a szerző hadtörténelmi műveltségét, hiszen a brentai vagy a muhi csatára asszociálhatunk a terv láttán. Csakhogy ebben az esetben kellene lenni egy lekötő csoportosításnak is a németekkel szemben, a folyó túlsó partján. Tovább lépve, ha Ottó tudomást szerzett a magyar manőverről, akkor jobban tette volna, ha arcvonalváltás helyett Augsburghoz vonul, hogy megakadályozza az átkelést, de legalább a bal szárnyát fedezhette volna a vár. (Már az sem teljesen érthető, hogy 9-én, amikor a várhoz ékeztek, miért haladtak tovább délre, hogy ott táborozzanak le.) A továbbiakban már csak a két állandó kérdés marad megválaszolatlanul: miért nem folytatta a sikeres támadást a megkerülő osztag, és miért nem kapcsolódott be a harcba a fősereg?

Györffy György[21] (1984) a magyar tábor helyét a Lech jobb partjára, a várossal szemben fekvő részre teszi. A magyar sereg létszámát a teljes haderő alig negyedének becsli, jóval 20 000 fő alatt, legalább 5 000, de legfeljebb 10 000 főre, Ottó seregét 10 000-20 000 közé. A német sereg nyugat felől közeledett, a magyar vezérek velük szembe vezették a sereget, de az egyik szárny átkelt a folyón, és a tábor felől álló cseheket támadta meg. A megkerülő csoportban a kabar-székely etnikum harcosait véli felismerni, hiszen "a megkerülő hadmozdulat a magyar taktika szerint a katonai segédnépek feladata volt". Nem tudni mire alapozza ezt a megállapítást, mivel Bölcs Leó "Taktikáján"[22] kívül más szabatos leírása nem maradt fenn a magyarok harceljárásának. Itt pedig nem olvashatunk az említett szabályról.

Kristó Gyula[23] (1985) a csata eseményeit a korabeli forrásokat idézve mondja el. Sajnos nem foglal állást a vitatott kérdésekben, pedig egy kötetnek, mely ezzel a címmel jelent meg, nagyobb terjedelemben kellene foglalkozni a kérdés több mint egy évszázados történeti irodalmával és a felvetődött különböző nézetekkel. Ennek ellenére az idézetek közé szúrt megjegyzései magyarázatot keresnek a csata némely vitatott mozzanatára. A magyar megkerülő osztag sikeres támadását azzal magyarázni, hogy a németek nem vártak támadást, mivel: "A felderítők jelentése és az Ottó seregéhez csatlakozott augsburgiak beszámolója alapján a németek meg voltak győződve, hogy a magyarok a Lech túlsó, azaz jobb partján állomásoznak, s ezért a birodalmi had, kissé elbizakodva, tovább folytatta az előrenyomulást." - vitatható, mivel Widukind szerint Ottó szándékosan vezette egyenetlen terepen a sereget, hogy kivédje a magyar íjászok zaklatását a felvonulás közben. Valószínűleg tisztában volt az ellenség helyzetével, amint ezt pár sorral korábban a szerző maga is leírja. A magyar fősereg vereségével kapcsolatban megállapítja, hogy: "Mivel a magyarok meglepetésszerű támadása nem hozta meg a remélt eredményt, kénytelenek voltak közelharcba bocsátkozni." Ha a magyar haditervnek azt fogadjuk el, hogy a megkerülők hátba támadják a németeket, majd ezzel összehangolva a főerők is támadást indítanak a megzavart ellenség ellen, akkor eleve nem kerülhették volna el a közelharcot.

A kötet erénye, hogy az irodalmi tájékoztatóban felsorolja a csatával foglalkozó magyar és külföldi szakirodalom jelentős részét. Sajnos az Árpád-kor hadtörténetéről szóló munkájában[24] is a fenti leírást olvashatjuk. Közöl egy vázlatot is Karl Köstler[25] és Hans Einsle[26] alapján, mely szerint az események a várostól délnyugatra játszódtak le. Erre utal a vázlat "csatatér" felirata. Ottó seregét négy csatasorra tagolva ábrázolja: elől a három bajor, majd a szász és a frank, végül a két sváb légió menetelt. Őket követte a málha az ezer cseh harcossal. A magyar csatarend nem jelenik meg a vázlaton, csak egy vastag nyíl jelzi a magyar sereg mozgási irányát. E szerint az egész magyar sereg a Gunzeniétől délre, a Lech jobb partjáról kiindulva, széles ívben északnyugat felé haladva, átkelt a folyón, majd megtámadta a cseheket és a málhát. Ezután keleti irányba vonultak vissza. A vázlat, tehát alapjában véve hibás, hiszen nem a teljes magyar sereg hajtotta végre a megkerülő hadmozdulatot. Ennek ellenére a vázlat négy helyen köszön vissza a magyar történeti irodalomban, Kristó Gyula két említett, Kordé Zoltán és Petrovics István, valamint Veszprémy László műveiben.

Borosy András[27] (1985) a német sereg létszámát 8 000 főre, a magyarokét valamivel nagyobbra becsli. Véleménye szerint a német sereg az összecsapáskor már vonalban állt: a svábok a bal szárnyon, középen Ottó szász és thüringiai harcosai, jobb szárnyon a frankok. A csehek a poggyászt őrizték. A magyarok, a bal szárnyat megkerülve, szétverték a cseheket és visszaszorították a svábokat a jobb szárny felé. Ottó a jobb szárnyról a svábok segítségére küldte a frankokat. Miután sikerült szétverniük a magyar megkerülő osztagot, az egész sereg frontális támadásba kezdett és közelharcban győzte le a magyarokat.

Winkler Gusztáv[28] (1993) 15 000 fős magyar és 12 000 fős német seregről ír. A közölt vázlatai a csata kétféle rekonstrukcióját mutatják. Az egyik Augsburgtól keletre, a másik pedig a várostól északnyugatra helyezi az összecsapás színhelyét. A csata lényegét abban látja, hogy a magyarok a Lech-folyón való átkelés után egy harapófogót akartak kialakítani, azonban a főerők késlekedése miatt ez nem sikerül. Ennek okaként elképzelhetőnek tartja, hogy a bajorok támadása miatt nem tudott a magyar fősereg átkelni a folyón és részt venni a támadásban.

Veszprémy László[29] (1996) a német tábor helyét a várostól északra, mintegy 20-30 kilométeres távolságra teszi. A magyar megkerülő csoport átkelését a csata napjának hajnalán vagy inkább a csatát megelőző napon feltételezi. A magyar átkarolás sikertelenségét a fősereg késlekedésében látja. A sereglétszámok kérdésében a mérsékelt becsléseket tartja hitelesnek. A németek létszámát 3-4 000 főre, ezzel együtt a csehek 1000 fős légiójának létszámát reálisan 3-400 főre becsli, akár csak a többi hét csapatot. Az összecsapás színhelyét a várostól délnyugatra helyezi, ahova a német sereg északnyugati irányból vonult fel. Ottó serege négy csatasorra tagolódott. Elől a három bajor, majd a szász és a frank, végül a két sváb légió menetelt. Őket követte a málha az ezer cseh harcossal. (A vázlat Kristó könyvéből származik, a Köstler/Einsle féle változat.)

Bóna István[30] (2000) szerint a csata Augsburgtól északnyugatra, látótávolságon kívül, a Lech bal-parti mezején folyt. A magyar rejtett erő rossz időzítéssel támadta hátba a cseheket, és ezzel időt biztosított Vörös Konrádnak, hogy ellentámadást indítson. Miután a frankok szétszórták a magyar csapatot, ismét a harcrendben kijelölt helyükre álltak, és a német falanx rohamra indult. A magyarok főerő nem volt képes megállítani a lendületes rohamot, mely szinte elsöpörte őket (vázlatot nem közöl).

A "Hadtörténelem fiataloknak" sorozat, magyar kalandozásokat feldolgozó füzete[31] az augsburgi csatának külön fejezetet szentel. Figyelmet érdemel az a megállapítása - nem tudni milyen forrás alapján -, hogy Berchtold a császár seregéből szökött meg, amikor hírt vitt a magyaroknak. A kiadvány jellegénél fogva az események rövid, szabatos leírására szorítkozik, nagyobb részt Kristó Gyula gondolatainak felhasználásával. A közölt vázlat Köstler és Einsle alapján készült - Kristó Gyula könyvénél már ismertetett hibákkal -, a szöveghez nem sok támpontot ad, azonban a Gunzenié szerepeltetése inkább zavaró, mivel a leírásban nem mond semmit a jelentőségéről.

Bruno Scherff[32] a szembenálló seregek vonulási sebességét figyelembe véve, rekonstruálja a felvonulás időrendjét. A német sereg gyülekezési helyéül Donauwörth-öt jelöli meg, ezzel együtt megkérdőjelezi Berchtold árulásának hitelességét, véleménye szerint ez a motívum azért került a korabeli leírásokba, hogy Augsburg ostromának felhagyását indokolja. A német tábor Münster (Augsburgtól 27 km) környékén volt, ide vonultak Dietpald fegyveresei az éjszakai órákban. Számításai szerint 3-4 óra lovaglással tették meg a 20-28 km-es távolságot. A csata eseményeit a Lech keleti partjára teszi. Az első összecsapás - a magyar megkerülő osztag támadása - a várostól 25 km-re érte a cseheket vonulás közben. Mivel ezt a távolságot a magyarok nem lettek volna képesek a hajnali órákban megtenni, valószínűleg már az előző éjszaka ide vonultak. A német sereg csatarendje - a táborból már felfejlődve vonultak ki - Munster és Thierhaupten között menetelt ekkor. A főerők összecsapása a várostól 10-12 kilométerre, Thierhauptentől DNY-ra (a falu 20600 méterre van Augsburgtól) - a csata pedig e szerint félúton a város felé - zajlott, hiszen azt a várfalakról nem látták.

Scherff egész művében nagy sikerrel alkalmazza a vonulási sebességekből levonható tanulságokat. Ezzel a módszerrel az augsburgi csata színhelyének meghatározásával kapcsolatban is értékes eredményre juthatna, azonban az általa kalkulált értékek, véleményem szerint helyenként erősen durva becslésen alapulnak. Ha a német sereg napi menetteljesítményét 30 kilométernek veszi, akkor aránytalan Dietpald harcosainak éjszakai 3-4 órás menetét 20-28 km-re tenni. A becslés 8 km-es tűrése önmagában aránytalan, hiszen harchelyzetben a tereptől függően a 3-4 órás menetteljesítmény lehet ennyi. Esetleg még arra gondolhatok, hogy a 3 óra a 20 km-re, a 4 pedig a 28-ra vonatkozik, tehát a menetütem 8 km/óra lehetett. Ez éjszakai menetnél erős túlzás.

Karl Leyser[33](1960) tanulmánya a csata alapvető irodalmának számít történész körökben. A csatát a várostól északnyugatra a folyó bal partjára helyezi. Véleménye szerint a két szembenálló fél tudatosan kereste az összecsapást, a csata egyfajta végső leszámolásnak is tekinthető. Ezt a gondolatot alapul véve a németek tudatosan választották Szt. Lőrinc napját az összecsapásra. A magyaroknak vagy nem volt tudomásuk a nap jelentőségéről, vagy Bulcsú bizánci keresztényként nem utasította vissza a németek kérését. Az ostrom kérdésével kapcsolatban kifejti, hogy a magyarok nyugati kalandozásaik során jártasságot szerezhettek az ostromtechnikában, így 955-ben - nyugati értelemben vett - ostromtechnikai eszközöket is alkalmaztak. A magyar tábort a folyó bal partjára helyezi, de feltételez egy seregrészt, mely a jobb parton maradt. A mikor a magyar vezérek látták a németek csapatmozdulatait, az ún. megkerülő csoport átkelt a folyó jobb partjára, majd visszatérve a bal partra került a németek hátába. A német sereg létszámát 3-4 000 fősre becsli.

Maximilian Georg Kellner[34] (1997) új változatot közöl a csata színhelyére és lefolyására vonatkozóan. Vélemény szerint Ottó serege Ulmból indult el, de nem a Duna mentén, hanem az egykori római úton haladt a Schmutter völgyéig, ahol Gessertshausennél táborozott le augusztus 9-én este. Másnap reggel menetoszlopban indultak tovább Augsburg felé a Schmutter völgyében. A magyar sereg Augsburgtól délre táborozott. A csata napján a sereg egyik része Bobingennél átkelt a Wertachon és megtámadta a menetoszlop végén haladó cseheket. Ottó ellenük küldte a frankokat, közben a serege felvette a harcrendet. Konrád legyőzte a magyar megkerülő osztagot majd visszatért a csatarendbe. Ekkor indított támadást Ottó a patak völgyének felső végénél - a mai Diedorf környékén - álló magyar főerők ellen. A csata utolsó fázisa a várostól délre, a Lech-mezőn játszódott, ahol a menekülő magyarok csoportjait verték szét az üldöző németek. A német és a magyar sereg létszámát egyformán 4 000-5 000 főre becsli.

Geoffrey Regan[35] (1993) a világtörténelem döntő csatái között tárgyalja a 955-ös eseményeket. 30 000 magyar és 8 000 német harcosra becsli a seregek létszámát. Vázlatán a csata színhelyét Augsburgtól északra helyezi, a német sereget oszlopban ábrázolja.

Matthias Springer[36] (2001) tanulmányában a német történettudomány jelen álláspontját érhetjük tetten. A korabeli források ellentmondásai és a kérdéssel foglalkozó neves történészek eltérő véleménye között feszülő ellentéteket óvatos fogalmazással igyekszik áthidalni. Mellékelt vázlatán csak helység- és folyónevek szerepelnek, anélkül, hogy ábrázolná a csata eseményeit. Erezhetően nagy hatással van rá Delbrück nézete, de nem foglal állást a csatatér jobb- vagy bal-parti elhelyezkedését illetően. Szimpatizál Schreiff véleményével, miszerint a csata 10-12. között zajlott, csak a kései hagyomány vonta azokat össze egy nappá.

Az interneten szintén találhatunk néhány oldalt a csatáról. A königsbrunniak[37] úgy tudják, hogy a település környékén zajlott a csata. A kissingi[38] városházán pedig egy falfestmény őrzi a csata emlékét. Ők is úgy tudják, hogy a település közelében zajlott a döntő összecsapás.

A magyar történelmet bemutató Corvinus honlap[39] rövid összefoglalást közöl. A seregek létszámát 35-40 000 magyarra és 20-25 000 németre becsli. A csatateret Augs­burgtól északra, a Lech nyugati partjára helyezi. Nem kimondottan "autentikus" forrás, de érdemes megemlíteni, hogy az "Age of Empires" című számítógépes játékhoz készült egy német kiegészítés a csatáról.[40]

A fenti áttekintésből láthatjuk, történész nemzedékek fáradoztak azon, hogy a szűkös forrásadatok ellentmondásait feloldva - esetenként figyelmen kívül hagyva -, minél logikusabban rekonstruálják a csata eseményeit, magyarázatot adva a magyar vereség okaira. A legszembetűnőbb eltéréseket a csatatér elhelyezése mutatja. Négy alapváltozatot tudunk elkülöníteni.

Első változat: Delbrück a csatát a várostól keletre helyezi. A német sereg a Lech jobb partján vonul fel, és megakadályozza a magyar főerők átkelését a folyón. Ez a változat megpróbálja összeegyeztetni Kézai leírását, mely szerint "a magyarok mikor Augsburg alá értek, a Lech folyón túl a réten ütöttek tábort" és Widukind egyik mondatát: "a magyarok semmit sem késlekedve átkeltek a Lech folyón". Ennek értelmében a magyar tábor a Lech nyugati partján volt, tehát a német seregnek a folyó keleti partja felől kellett közeledni, mert így kap értelmet az átkelés végrehajtása. Schreiff szintén Delbrück gondolatmenetét követi, de az összecsapást északabbra helyezi a Lech keleti partján.

Második változat: a Kézaitól származtatható nézetet, mely szerint a magyar tábor és ezzel együtt a csatatér Augsburgtól délre feküdt, sokan axiómaként fogadták. Főleg magyar hadtörténészek - Rónai Horváth, Marczali, Pauler, Molitorisz, Breit, Lukinich, Kristó -, de több német kutató is - Giesebrecht, Ranke. A déli, délkeleti, délnyugati helyszínt támogatja a "Günzenlé" nevű helyről szóló hagyomány, mely ide teszi az összecsapást, valamint az a tény, hogy földrajzilag csak az Augsburgtól délre elterülő síkság viseli a Lech-mező (Lechfeld) nevet.

Harmadik változat: Wyneken és követői - Schäfer, Kropf Lajos, Erdélyi, Julier, Bóna, Leyser, Geoffrey Regan - abból indulnak ki, hogy a német sereg a Duna felől (északról) közelített. Ezért a csatára legnagyobb valószínűséggel a várostól északra került sor. Widukind utalását a nehéz, átszegdelt terepre úgy értelmezik, hogy Ottó serege a Schmutter-patakot nyugatról kísérő dombsor területén vonult fel. Egy másik hagyomány, mely szerint a csatára a Kotilánál (Kolital, Kühlenthal) került sor, szintén ezt a nézetet támasztja alá.

Negyedik változat: Maximilian Georg Kellner egészen új és egyedi megoldást javasol. Feltételezi, hogy Ottó serege Ulmból indult, de nem a Duna mentén, hanem az egykori római úton, mely egyenesen átvág Augsburg felé a Lech és az Iller közötti dombokon. A csatát a Schmutter völgyébe helyezi a várostól nyugatra.

Érdemes megemlíteni még egy ötödik változatot is. Az interneten szörfözve akadtam egy német kincskereső oldalra. Itt szerepelt az ajánlott kutatási területek között a 955-ös "Hunnenschlacht" helyszíne is, melyet a szerző - Reinhold Ostler, aki több kincskereséssel foglalkozó könyv szerzője - a Zusam-folyó völgyébe tesz. Sikerült egy emailt váltani, melyben a bizonyítékokat firtató kérdésemre azt válaszolta, hogy tárgyi leletek egyértelműen bizonyították a feltevését. Sajnos ez volt az utolsó levél, mivel további kérdéseimre: mit és hol talált, hol publikálta, már nem válaszolt. további adatok hiányában nem mondhatok véleményt erről a változatról, de azt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a Zusam völgyén átvezető és Augsburgot érintő római út valószínűleg gyakori útvonala volt a kalandozó csapatoknak, a 910-es és 955-ös csatán kívül valószínűleg több összecsapás lezajlott itt kisebb erők között, tehát egy magyar anyagot tartalmazó lelet-együttes nem feltétlenül a csata helyét bizonyítja.

A továbbiakban a rendelkezésre álló adatok alapján megkísérlem rekonstruálni a 955. augusztusi csata eseményeit.

A seregek felvonulása

A magyar sereg feltételezhetően júliusban indult el a Duna völgyén keresztül a délnémet területek felé. Először Bajorországot fosztották ki, majd a Lech folyón átkelve Svábországra törtek, és az Iller folyóig terjedő területről zsákmányoltak. Mongol és török analógiák alapján feltételezhető, hogy a sereg előrenyomulása nem egy oszlopban történt, hanem egy jól biztosított menetalakzatban. A főerők megindulása előtt széles sávban felderítő csoportok törtek be az ellenség területére. A mögöttük fekvő, átvizsgált sávban a főerők is megkezdték az előrenyomulást, hátul a málhával. A magyar sereg a Duna völgyében vezető egykori római úton menetelt. A portyázó csoportok érték el először a Lech partját, körülzárták a várost, majd behatoltak az Illerig terjedő területre. Ezt követően érkezett be a főerők oszlopa a málhával, és tábort vertek a Lech keleti partján.

Itt néhány gondolat erejéig érdemes megállnunk, hiszen a magyar tábor helye is vitatott. Widukind arról ír, hogy a csata előtt a magyarok átkeltek a Lechen. Ez arra utal, hogy a magyar tábor és az összecsapás helyszíne nem ugyanazon oldalán volt a folyónak. Az nem derül ki, hogy az átkelés az egész seregre vagy csak a megkerülő csoportra vonatkozik. Kézai szerint a magyarok Augsburgnál a Lech folyón túl a mezőn ütöttek tábort.[41] Ez első olvasásra azt bizonyítja, hogy a magyar tábor helye a folyó nyugati partján volt, azonban figyelembe kell venni a nézőpont kérdését. A leírás hangvétele arra utal, hogy nem magyar, hanem nyugati forrást használt. Gondoljuk meg! Ha egy augsburgi szemtanú meséli, hogy a magyarok a Lech folyón túl ütöttek tábort, akkor az a keleti partot jelenti. A rétnek pedig nem feltétlenül csak a több tíz négyzetkilométeres Lechfeldet nevezhették, hanem akár egy négyzetkilométernél kisebb sík füves területet is. Az átkelés kérdésében Pauler[42] véleményét fogadom el, aki szerint az egész magyar sereg átkelt a Lechen. A fentiek értelmében a magyar tábor helyét a Lech keleti partjára a várostól délre teszem.

Visszatérve a kalandozók tevékenységére, láthatjuk, hogy remek stratégiai érzékkel használták ki a folyók adta természetes védelmet. A portyázók által fosztogatott területet nyugatról az Iller, északról a Duna, keletről pedig a Lech határolta. A terület számításba jöhető fegyveresei az augsburgi várba húzódtak, melyet a főerők őriztek. Ha felmentő sereg közeledik, annak végre kell hajtani az átkelést valamelyik folyón, és ez időt biztosít a zsákmányoló erők összevonására. A tábor keleti parton való elhelyezése pedig szabad utat biztosít a visszavonulásra, de a folyó akadályozza az üldözőt. A folyók hatását hasonló módon használták ki a kalandozók 900-ban Észak-Itáliában is.

Ottó szász katonáival először Ulmba vonult. Nem véletlenül, hiszen innen ellenőrizhette az Iller és a Duna vonalát, felkészülve arra, hogy megakadályozza a magyarok tovább vonulását nyugat felé. Mivel a magyarok egyre komolyabb erőfeszítéseket tettek a város elfoglalására, úgy döntött, hogy Augsburghoz vonul. Ekkor már úton voltak a hívására gyülekező bajor, frank, sváb és cseh csapatok. Valószínűleg Donauwörth volt a gyülekezés helye. A Kellner[43] által közölt változatot, miszerint Ottó Ulmból egyenesen Augs­burgba vonult, azért nem tartom valószínűnek, mivel ezen a területen portyáztak a magyar lovasosztagok. Az átszegdelt terepen végig a magyarok zaklatásával kellett volna számolnia, másrészt arra sem ad választ, hogy a risinesburgi Berchtold honnan értesült a közeledésükről. A svábok és a frankok - figyelembe véve a terület elhelyezkedését - Ulmban csatalakozhattak Ottóhoz. A jelentős létszámú bajor és cseh hadak pedig a Duna vonalában közeledtek keleti irányból. Mikor Ottó elhatározta a támadást, Donauwörthöt jelölte meg találkozási pontul. Ide a seregek a Dunán hajókon is beérkezhettek, de legalább a málhát szállíthatták hajókkal. Ez a közlekedési mód - főleg Ottó csapatainak, mivel lefelé haladtak a folyón - a szárazföldi menetnél nagyobb sebességet biztosított (a hajó ugyan lassabban halad mint a ló, de nem igényel pihenést, így napi átlagban hosszabb utat lehet vele megtenni), és egyben védelmet is jelentett a portyázó magyarokkal szemben. Ez magyarázhatja a risinesburgi (Reisenburg) várúr jól értesültségét, hiszen az egész sereg ott hajózott el a vár alatt. Ulmból valószínűleg augusztus 7-én indultak el és - szükség esetén éjszaka is hajózva - érték el Donauwörtöt. Itt egyesültek a bajorokkal és a csehekkel, majd a Lech völgyében megindultak dél felé. Augusztus 9-én mintegy 30 kilométeres menet után a várostól 7-8 kilométerre táboroztak le.

A magyar sereg a táborverés után augusztus 9-ig kis csoportokban az Illerig húzódó területen fosztogatott. A sereg többi része a táborban tartózkodott, időnként nagyobb létszámú csoportok megpróbáltak behatolni Augsburgba. Nem klasszikus, a filmekből ismert, ostromgépekkel, faltöréssel és létrás rohamokkal vívott ostromra kell gondolni, hanem elsősorban a kapuk ellen irányuló támadásokra. A korabeli ostromok jelentős része ebben merült ki, nem véletlen, hogy a várkapu biztosítását műszaki létesítmények egész sora (barbakán, csapóhíd, rostély, farkasverem stb.) szolgálta. Az augusztus 8-án a keleti kapunál lezajlott összecsapás jól mutatja az ostrom komolyságát. A "megrettent" várvédők, bár a magyarok nagy tömegben csoportosultak a kapuhoz, nem húzódtak a falak védelmébe, hanem a kapu előtt csaptak össze az ostromlókkal, míg azok vezetőjük eleste után vissza nem vonultak. A másnapi tömeges ostromot valószínűleg a bosszú motiválta, mely már a vezérek által szervezett támadás lehetett. Augsburgi Gerhard különböző ostromgépeket említ, melyeket a magyarok az ostromnál használtak. Nem tartom reálisnak, hogy katapultokat és ballistákat lássunk e mögött, még akkor sem, ha Ulrik életírása röpködő köveket említ. Egyrészt nem valószínű hogy a kalandozók értettek volna ezek kezeléséhez, másrészt ezek az eszközök nem sok kárt tettek volna a falakban, mivel azok nagy többségében faszerkezetű földsáncok voltak.[44] A hadigépek alatt valószínűleg - a falak megmászásához - létrákat és - a kapuk betöréséhez - erős gerendákat kell értenünk. Ezeket az eszközöket nagy valószínűséggel a rabszolgákkal cipeltették, akiket korbáccsal nógattak gyorsabb haladásra.[45]

Az ostrom napjának délutánján kaptak hírt a magyar vezérek Ottó seregének közeledéséről. Azonnal beszüntették az ostromot, és megkezdték a másnapi összecsapás előkészítését.

A csatát közvetlenül megelőző események

Berchtolt érkezése után Lehel, Bulcsú és Súr haditanácsot tartott. Már augusztus 9-én délután portyázó csoportokat küldtek a közeledő német sereg felderítésére. A késő délutáni órákra sikerült tisztázni a német tábor helyét, és elkezdhették kidolgozni a támadás tervét. A csatát elemző történészek véleménye egységes abban, hogy a magyar vezérek egy megkerülő osztag alkalmazásával kívánták hátba támadni a német csatarendet, majd a zavart kihasználva a főerők arcból támadtak volna. A vereség okát egységesen a megkerülők és a főerők közötti együttműködés rossz megszervezésében látják.

A források tükrében elfogadhatónak tűnik ez a megoldás, azonban ott látom a problémát, hogy az alapvetően könnyűlovas magyarokra nem jellemző az arcból indított roham, még akkor sem, ha egyidejűleg egy másik csapat azt az ellenséget hátba támadja. A kikülönített seregrész rendszerint az ellenség csatarendjének szétzilálását kapja feladatul, de ezt általában nyílharccal és színlelt megfutamodással éri el. Amennyiben a megkerülő osztag a feltételezett hátbatámadást hajtja végre, akkor a színlelt megfutamodást nem alkalmazhatják, mivel eleve nem tudják az üldözőket a főerők elé csalni. A hátbatámadás harcászati szempontból is kockázatos megoldás. Amikor a kikülönített osztag betör a német csatarendbe, óhatatlanul is összekeverednek a hadsorok. Mivel nem a színlelt megfutamodás a cél, közelharcban kell előre törniük és keményen harcolni a főerők támadásának megindulásáig. Eközben a főerők nem használhatják az íjaikat, mivel ezzel sajátjaikat is veszélyeztetnék. Nem marad más választás mint közelharcban fölmorzsolni a németeket, amiben azok eleve jobbak voltak.

Mivel Widukind egy magyar osztagról ír, mely sikeresen támadta a málhát őrző cseheket, nem vitatható, hogy a csatatéren a magyar sereg legalább két nagy csoportra tagolódott. A kérdés lényege, hogy nevezhetjük-e a málhát támadó seregrészt megkerülő osztagnak, és ebből következően feltételezhetjük-e azt, hogy a német sereg hátbatámadása volt a feladatuk. Későbbi korok harcászati elveinek visszavetítése helyett célszerűbb lenne a korabeli magyar taktikát figyelembe venni.

Az események rekonstruálását 910-ben kell kezdenünk. Ekkor történt, hogy gyermek Lajos seregét a kalandozó magyarok Augsburgnál szétverték. Liudprand írja le az eseményeket Antapodosis[46] című munkájában. A magyarok hajnalban támadták meg a német tábort, sokakat álmukban ért a halálos nyíllövés. Idővel a németek összegyülekeztek és felvették a harcot, de a magyarok kerülték a közelharcot, és alkalmas pillanatban visszavonulást színleltek. 19 óra körül a magukat győztesnek hívő németek az üldözésükre indultak, és nem is sejtették, hogy az egész napos harc után a menekülők egy jól előkészített les felé csalják őket. Meglepetés és pánik tört ki rajtuk, amikor mindenfelől rendezett magyar csapatok támadtak rájuk. Hamarosan fordult a kocka és az üldözőkből üldözöttek lettek, akiket elrémített a magyarok kürtjeinek harsogása.

Képletesen fogalmazva 955-ben ott lebegett az augsburgi mező felett a 910-es csata árnya. A magyar vezérek számára a sikeres taktika sablonját kínálta, Ottó számára pedig figyelmeztetést jelentett Gyermek Lajos veresége.

Bizonyos értelemben minden taktika sablonos. Minél bonyolultabb a tervezett tevékenység, annál szigorúbban követeli a szabályok betartását. A szabályokat pedig a háborúk tapasztalatai érlelik, stratégiai-taktikai sablonokat teremtve. Bulcsú tapasztalt vezér volt, tudta, hogy a kipróbált módszereken nem érdemes változtatni. Másrészt az idő is szorította, ha a 910-ben bevált taktikát akarta alkalmazni. Ekkor ugyanis hajnalban a martaléknak (a megkerülő osztag helyett inkább ezt a kifejezést használom) meg kell indítani a támadást a német tábor ellen. Augusztus 10-én 04.30-tól[47] már hajnalodott és 05.09-kor északkelet-keleten kelt fel a nap. Fél ötig a sereg táborban lévő részének át kellet kelni a Lech hídján és egyesülni a sereg többi részével. Ki kellett jelölni a martalék és a zöm (a főerőkre használom ezt a megnevezést) erőit. A martaléknak végre kell hajtani az ellenség megközelítését, a zömnek el kell foglalni a lesállás helyét. A martalék addig nem kezdheti meg a támadást, míg a zöm nem áll harckészen, hiszen nem lehet tudni, hogy mikor jön el az alkalmas pillanat a színlelt megfutamodásra. Az előkészítés fontos eleme, hogy miközben a csapatok végrehajtják a manővereket, folyamatosan tartsák a kapcsolatot - valószínűleg hírvivők közvetítésével.

A hadtörténeti szakirodalomban eddig elfogadott állásponttal szemben - a források elemzése és a korabeli harceljárásról rendelkezésünkre álló ismeretek alapján - én azon a véleményen vagyok, hogy a magyar haditerv nem az ellenség bekerítésére vagy hátbatámadására irányult, hanem a málhát őrző cseheket megtámadó csapat a lestaktikának megfelelően a martalék volt, melynek feladata az ellenség maga után csalogatása lett volna a leshelyen felállított főerők elé. A magyar vezérek a 910-ben bevált taktikát kívánták ismételten alkalmazni. Ennek megfelelően a martalék feladata a német sereg táborának megtámadása volt.

Ezek után nézzük milyen körülmények között kellett a másnapi csatát előkészíteni! 955. augusztus 9-én 19.36-kor nyugodott le a nap, de a teljes sötétség csak 20.00 után állt be. A hold 21.03-kor kelt fel keleten, azonban a fénye csak 22.00 táján érvényesült, mivel ekkorra emelkedett a horizont fölé 10º-al.  A hold tányérjának kb. ¾ része volt látható, hiszen a telihold augusztus 6-án 12.25-kor, az utolsó negyed pedig 13-án 15.13-kor állt be. A fényes augusztusi hold ezen az éjszakán 02.22-kor délkelet-kelet irányban 40º-al a horizont fölött állt legmagasabban, és csak 08.20-kor nyugodott le. A fényviszonyok tehát kedveztek az éjszakai manővereknek. A portyázókat visszahívták, ők már a Lech bal partján, a város közelében gyülekeztek. A táborban lévő erők délután megkezdték a hídon való átkelést, amit a 20-22 óra közötti sötét időszakban fejeztek be. Valószínűleg a sötétet kihasználva hagyta el Augsburgot Dietpald gróf a várbeli fegyveresekkel és vonult Ottó táborába. Ez a német tábor helyének meghatározásához fontos adatot jelent, mivel a gróf csapatának elméletileg 6-7 óra állt rendelkezésre, hogy eljusson oda. Figyelembe véve, hogy éjszaka, rejtetten kellett menetelniük, és a táborba már hajnal előtt odaérhettek, a tábor légvonalban 10 kilométernél nem lehetett távolabb. Véleményem szerint a német tábor a mai Gablingen közelében volt (1. sz. kép). A magyar seregnek szintén kb. 6 óra állt rendelkezésére, hogy a zöm elfoglalja a kijelölt leshelyet, a martalék pedig megközelítse a német tábort.

Már említettem, hogy Ottó is tudhatott a 910-es eseményekről, és annak tanulságait figyelembe vette a terve kidolgozásánál. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a német sereg már hajnalban elhagyta a tábort. Bár a források nem írnak róla, de azt sem tartom valószínűtlennek, hogy Dietpald grófnak is része lehetett ebben. Az augsburgi fegyveresek ugyanis útjuk során láthatták a felvonuló magyar csapatokat, valószínűleg a leshely felé tartó zömöt. A táborba érve beszámoltak a tapasztaltakról és ezzel hozzásegítették Ottót a helyes döntéshez.

 A csata

A német tábor már napfelkelte előtt talpon volt. A király úgy határozott, hogy a Schmutter-patakot nyugatról határoló dombok erdői között vezeti seregét tovább (2. sz. kép). A nehezen járható, átszegdelt terep miatt, a sereget könnyen manőverező csoportokba, összesen nyolc légióba osztotta.[48] A légiókat tehát a gyorsabb menetelés érdekében szervezte, ez pedig - egy későbbi analógiát figyelembe véve - segíthet a sereg létszámának megbecslésében. 1044-ben amikor III. Henrik a Rába árterében menetelt 6 000 fős seregével Ménfő felé, 17 légióra osztotta a csapatot, a nehezen járható terep miatt.[49] Ez átlagosan 350 fős csapatokat jelent. Így a bajor, szász, frank és sváb légiókban 2500, a cseh légióban pedig 1000 fő lehetett, a sereg együttes létszáma pedig 3 500 fő volt (3. sz. vázlat).

Mivel a légiók létszáma valószínűleg eltért, és az éjszaka csatlakozott augsburgiakat is számításba kell vennünk, a létszám elérhette a 4 000 főt. A magyar sereg létszámát megbízható adatok hiányában 6 000-8 000 főre becsülöm. A martalék és zöm aránya 1:2 lehetett.

A német légiók jóval napfelkelte előtt elindultak. A nehezen járható terep miatt a málhát visszahagyták a táborban, hiszen akadályozta volna a gyors haladást. A tábor őrzését az 1000 cseh vitézre bízták. A légiókat az erdei utakon valószínűleg a kiváló helyismerettel rendelkező augsburgi fegyveresek vezették. Természetesen az egész sereg nem indulhatott meg egyszerre, hanem először az egyik bajor csapat kb. 300 méter hosszú oszlopa hatolt be az erdőbe, majd a következő.

A légiók hallótávolságra (50-100 méter) követték egymást. Indulásig a légiók a tábor mellett az erdőszélen várakoztak. Hajnalra már öt légió menetelt, és csak a két sváb csapat várakozott a tábor közelében, amikor a martalék megkezdte a támadást. A német menetoszlop élén haladó légió ekkor már 2 kilométerre távolodott el a tábortól, és mit sem tudva a támadásról tovább menetelt.

A két sváb légió a támadást észlelve a tábort őrző csehek segítségére indult, de a magyar harcosok visszaverték őket és a menekülőket - svábokat, cseheket vegyesen - az erdőbe űzték. Valószínűleg meglepődtek, hogy ilyen könnyen sikerült elfoglalni a tábort, de a pillanatnyi zavart leküzdve, hozzáláttak a zsákmány összegyűjtéséhez. Ezzel egyidejűleg futárt menesztettek a leshelyen várakozó zömhöz a tábor elfoglalásának hírével. Ez 06.00. után történhetett.

Mikor a martalék szétverte a cseheket és a svábokat, a menekülők az erdőbe szaladtak és igyekeztek utolérni a szászok légióját. Mikor ez néhányuknak sikerült, Ottó is tudomást szerzett a tábor és a málha elvesztéséről. Megállította az oszlopot, és Vörös Konrádot küldte vissza a frank légióval a tábor visszafoglalására.

Konrád összegyűjtötte az erdőben gyülekező svábokat és cseheket, majd váratlanul a tábort fosztogató magyarokra támadt. Azok között hamar kitört a pánik és rendetlenül elmenekültek. A táborban Konrád erős őrséget hagyott, és a győzelmi trófeákkal visszatért az erdőben várakozó fősereghez. Ez hét óra után történhetett.

Ottó úgy döntött, folytatják a menetet, főleg mivel a bajor elővéd jelezte, hogy jelentős létszámú magyar sereget látnak maguk előtt. Feltételezésem szerint ez a mai Ottmarshausen környékén történhetett (3. sz. kép).

Bulcsú miután hírt kapott a tábor elfoglalásáról, úgy döntött, hogy a zöm visszavonul a táborba. Először a városhoz közelebb álló osztagok indultak el. Nyolc óra előtt eleredt az eső, a harcosok leengedték az íjak húrját.

Ekkor bukkantak fel az erdő szélén a bajor légiók, nyomukban a szászok és a frankok. Ottó támadást vezényelt, és a zöm hátramaradt csoportjaira rohantak a németek. Elkeseredett közelharc bontakozott ki a Schmutter völgyében, ugyanis a mocsaras patak akadályozta a magyarok visszavonulását.

Bár Kézai leírásának hitelessége általában megkérdőjelezhető, azonban az általa közölt időpont, ti. az, hogy Ottó napfelkelte után három órával támadta meg és verte szét a városhoz közel álló csapatot, a fentiek értelmében reálisnak tűnik. Feltételezem, hogy ez az adat nem kitalált, hanem valamilyen konkrét forrásból származik.

A vereség okai

A magyar vereség okait keresve, első helyen Ottó remek elgondolását, a német sereg rejtett felvonultatását kell említenem. Az összecsapások során ugyanis, bár a magyar sereg létszámfölényben volt, a németek minden összecsapásban helyi erőfölényt élveztek. A magyar taktika szerint a csata első időszakában a sereg megoszlik. A zöm a leshelyen áll, a martalék pedig színlelt támadást indít az ellenség főerői ellen. Az erőviszonyokat tekintve, az egy csoportban álló ellenség nagyobb erőt képvisel a martaléknál, de esetenként a zömnél is. Ha a martalékot sikerülne közelharcra kényszeríteniük, akkor eleve erőfölényt élveznének, de a martalék feladata a színlelt megfutamodás, ezért nem vállalják az előnytelen helyzetben a harcot. Ha sikerül támadásra, üldözésre ingerelni az ellenséget és maguk után csalni a zöm által felállított csapdába, akkor azon túl, hogy élvezik a meglepetés előnyét, a zöm és a martalék egyesülésével az erőviszonyok is megfordulnak. Ezt erősíti, hogy az üldözés során az ellenség csoportjai részben felbomlanak, szétszóródnak.

Augsburgnál ez nem sikerült. A martalék a tábor megtámadásánál az 1000 cseh vitézzel szemben jelentős erőfölényben volt, a két sváb légiót pedig részenként verte szét. Konrád csapata a svábok és csehek maradványaival megerősödve a készületlen, szétszóródott, zsákmányoló martalékot támadta meg, akikkel szemben erőfölényt élvezett.

A magyar sereg a martalék veresége után meggyengült, egyedül kellett szembenézniük Ottó seregével. Ha a zöm a leshelyen marad, ez akkor is jelentős hátrányt jelentett volna, azonban a leshely kiürítése során a Schmutter völgyében egyre kevesebb erő maradt, és ők is az elvonulásra készültek.

Ottó támadása váratlan irányból, készületlenül érte őket, a németek ismét erőfölényt élveztek. A Kézai által említett eső is nekik kedvezett. Az utolsó összecsapások a várostól délre, a magyar tábor környékén zajlottak, azonban a magyar erőknek csak részei vettek részt, a németek ismét erőfölényben voltak.

A kedvező erőviszonyok és a szerencsésen megválasztott taktika mellett a csata kimenetelében a véletlenek sorozata is fontos szerepet játszott. Annak ellenére, hogy korábban már elszenvedtek néhány vereséget a kalandozók - köztük az egyik legjelentősebbet Riadenál 933-ban -, mégis félelmetes hírük volt még 955-ben is. A keresztény harcosok nem szívesen vállalták az összecsapást, hiszen az ellenség szándéka, tevékenysége szinte kiszámíthatatlan volt. Soha nem érezhették magukat győztesnek, mert a menekülők mögött lesek, csapdák, rejtett tartalékok lestek a gondatlanul üldözőkre. A nem nomád ellenséggel vívott vesztes csatából volt esély menekülni. A magyarok ezzel szemben kíméletlenül üldözték az ellenséget. Ha valaki keresztények fogságába esett, volt esélye a szabadulásra ha elég nagy váltságdíjat tudott kínálni magáért. A magyarokkal szemben ez sem működött minden esetben. A lélektani hadviselés fontos eleme a nomád taktikának. A falak mögé menekülők csak a lovasok tömegét látták, és biztosak lehettek, hogy csak idő kérdése a kegyetlen pusztulás. Az emberek inkább elrejtőztek, és csak kényszerből vállalták a védekezést a városokban és kolostorokban - persze nem túl nagy lelkesedéssel.

Valószínűleg Augsburg sem állt volna sokáig ellen, ha nem Szent Ulrik vezette volna a védelmet. A püspök hatalmas lelki erővel bírt, hiszen korábban látomása volt, melyben Szent Afra megjövendölte a magyarok vereségét.[50] Ulrik bízott az Úrban, és hite átragadt a védőkre is. A magyarok nem erőltették az ostromot, bíztak benne, hogy a védők idővel majd megtörnek. A püspök közben folyamatosan küldte segélykérő követeit Ottóhoz, aki nem hagyhatta cserben hívét. Ha a város gyorsan elesik, akkor valószínűleg nem mozdult volna ki Szászországból, de a kitartó várost meg kellett segítenie. Először csak Ulmba vonult nem túl lelkes katonáival. A harcosok féltek az összecsapástól, de - Widukind szerint - Vörös Konrád megjelenése lelkesítően hatott rájuk. Kezdtek bizakodni, de Ottó tudta, hogy egy kritikus helyzet könnyen pánikot kelthet a katonákban.

A kritikus pont a magyar martalék támadásának időszakában volt. A német sereg jelentős része már az erdős dombok között menetelt. A tábort őrző csehek és a visszamaradt svábok már nem látták őket, magukra maradva, erős volt bennük a kiszolgáltatottság érzése. Nem véletlen, hogy hamar megfutottak. Az erdőben menetelők szerencsére nem látták ezt, hiszen akkor könnyen rájuk is átragadhatott volna a pánik. A sereg megállt, elbizonytalanodtak. Ottó tudta, hogy csak a szilárd harci szellemű Konrádot küldheti vissza. A herceg nem vallott szégyent, és az a siker lelket öntött az egész seregbe.

 

A vereség hatása

Vitatott kérdés, hogy az elszenvedett vereség milyen mértékben érintette a Magyar Törzsszövetség belső viszonyait. A hét gyászmagyar történetében már a korabeli tudatban megjelent a megsemmisítő katonai vereség képe. Kétségtelen, hogy 955 után nem indultak kalandozó hadjáratok nyugatra, de az is tény, hogy Ottó sem indított támadást.

Ahhoz, hogy az esemény súlyát reálisan ítélhessük meg, több szempontot kell figyelembe vennünk. Véleményem szerint a kalandozásokat nem szerencsés azonosítani a magyar hadüggyel. A kalandozó hadjáratokban nem a törzsszövetség teljes hadereje vett részt, így az elszenvedett vereség is csak közvetve gyakorolt hatást a magyar törzsek önvédelmi képességére. A kalandozó hadjáratokat inkább üzleti vállalkozásnak tekinthetjük, melynek elsődleges célja a zsákmányszerzés volt. Ennek szervezését, vezetését egy jól képzett "hivatásos" katonaréteg végezte, a katonatömeget a törzsek szabad harcosai adták. A kalandozó portya lebonyolítása komoly szervező és vezető tevékenységet követelt. A vállalkozást adatgyűjtő, hírszerző munka előzte meg a kiválasztott terület viszonyairól. A sereg megszervezésénél pontosan kalkulálni kellett a létszámot, hogy az ütőképes, mozgékony, de ellátható legyen. A sikeres harci alkalmazás mindenkor 70%-ban a logisztika függvénye. Sok múlott a vezérek tapasztalatán, képzettségén. A törzsszövetségnek lehetett több képzett katonai vezetője, akik képesek voltak megszervezni a szállásterület védelmét, de a kalandozó portyához ez még nem elég. Ismerni kellett a célterület földrajzi, politikai viszonyait, kiterjedt helyi kapcsolatokkal kellett rendelkezniük.

955 augusztusában a legnagyobb csapást a három vezér fogságba esése és kivégzése jelentette. Az is elgondolkodtató volt, hogy a korábbi évekkel szemben a németek és csehek egységesen léptek fel, de a kivégzés ténye szinte sokkolta a kalandozások vezető rétegét. A nomád seregek vezéreinek nagyobb a túlélési esélyük, mint nyugati társaiknak. A nyugati vezér személyes példamutatással vezeti seregét rohamra. A nomád vezér irányítja a hadmozdulatokat, személyesen nem harcol, kritikus helyzetben inkább visszavonul a sereggel. Bulcsú, Lehel és Súr valószínűleg elég gazdag volt ahhoz, hogy bizakodjon a fogság túlélésében is, hiszen képesek voltak olyan hatalmas váltságdíjat felkínálni, melynek még egy uralkodó sem tudott ellenállni.

Ezzel szemben Ottó nem volt hajlandó alkudni. Korábban a német fejedelmek előkelő tárgyalópartnernek, az akkori Európa politikai tényezőinek tekintették a magyar vezéreket, ezzel szemben Ottó nem tekintette őket egyenrangúnak. Gazdag híres harcosokat méltatlanul bitófán végeztetett ki. A holttestüknek nem ismert a sorsa, szerencsés esetben jeltelen sírba elföldelték őket. Gondoljuk meg, három nevezetes harcost megfosztott a halálon túli élettől, a becsületüktől. Ez rettenetes kilátás volt az itthon maradottak számára, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Ottó nem tartja be az addigi hallgatólagos szabályokat.

A régensburgi kivégzés nem csak a három legtapasztaltabb hadvezértől fosztotta meg a magyar harcosokat, hanem meglehetősen kockázatossá tette a nyugati portyákat. Ettől függetlenül a törzsszövetség hadereje az augsburgi csata után is komoly erőt képviselt, képes lett volna hatékonyan védelmezni a szállásterületet.



[1] Augsburgi Gerhard: Szent Udalrik élete. In: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (Szerk. Györffy György.) Budapest, 1986. (a továbbiakban: MEH) 257-261. o.

[2] Valószínűleg a mai Reisenburgról van szó, mely Ulm és Donauwörth között, Günzburg keleti szélén található a Duna partján.

[3] Widukind: A szászok története. MEH 252-255. o.

[4] Kézai Simon magyar krónikája. (Ford. Bollók János.) Budapest, 2001. 105. o.

[5] Hans Delbrück: Über die Glaubwürdigkeit Lamberts von hersfeld; Diss. Phil. Bonn 1873.; Geschichte der Kriegskunst im Rahmen der politischen Geschichte. Das Mittelalter. III. k. Berlin, 1923. Reprint. Berlin, 1964. Egy az egyben Delbrück leírása, apróbb lényegtelen kritikai észrevételekkel: Razin: A hadművészet története. II. k. Budapest, 1961. 167-169. o.

[6] Horváth Mihály: Kisebb történelmi munkái. II. k. Budapest, 1878. 204. o.

[7] Marczali Henrik: Az ágostai csata. Századok, 1894. 867-880. o.; megegyezik, "A magyar nemzet története" című kiadványban közölt leírásával. (A magyar nemzet története. [Szerk.: Szilágyi Sándor] Budapest, 1895. 173-175. o.

[8] Rónai Horváth Jenő: Magyar hadi krónika. Budapest, 1895. 32-35. o.

[9] Pauler Gyula: A magyarok 954.-i és 955.-i hadjárata. Századok, 1899. 581-594. o.; A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900. 83-88. o.

[10] Wyneken: Die Schlacht auf dem Lechfeld.

[11] G. Köstler: Die Ungarnschlacht auf dem Lechfelde und die Folgen des Ungarnkrieges überhaupt. Intern. Revue 1882-3.

[12] Kropf Lajos: Az ágostai csata. Századok, 1906. 156-161 és 765. o.

[13] Wyneken: Die Schlacht auf dem Lechfeld.

[14] D. Schäfer: Die Ungarnschlacht von 955. Sybels S Hist. Zeit.chr. III. F. I. Band. 538-551. o.

[15] Luitpold Brunner: Die Einfälle der Ungarn in Deutschland bis zum Schlacht auf dem Lechfelde. Augsburg, 1855.

[16] Molitorisz Károly: A lechmezei csata. Hadtörténelmi Közlemények, 1911. 497-518. o.

[17] Breit József: A magyar nemzet hadtörténelme. II. rész. Külföldi kalandozások a vezérek korában (898-970-ig) Budapest, 1929. ; Cd-ROM változat, Arcanum Digitéka 34.fej. Ugyanezt a változatot közli: Hadtörténelem. A Ludovika katonai Akadémia tankönyve. Budapest, é. n. 80-83. o.

[18] Erdélyi Gyula: A magyar katona - a magyar hadszervezet és hadművészet fejlődése. Budapest, 1929. 239-277. o.; : A magyarok hadművészete. Budapest, é. n. 43-47. o.

[19] Julier Ferenc: Magyar hadvezérek. Budapest, 1930. Reprint. Budapest, 1992. 23-32. o.

[20] Balanyi György: Augsburg. 955. In: Sorsdöntő csaták. (Szerk. Lukinich Imre és Markó Árpád.) 1. k. Budapest, é. n. 227-234. o.

[21] Györffy György: A kalandozások kora. In: Magyarország Története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. (Főszerk. Székely György.) Budapest, 1984. 689-696. o.

[22] Bölcs Leo a magyarok kedvelt harceljárásai között a bekerítést említi. Ennek első fázisa lehet egyik vagy mindkét szárny átkarolása, de eközben a szárnyak fenntartják az együttműködést a főerőkkel. Augsburgnál a "megkerülők" önállóan tevékenykedtek, tehát sem átkarolás, sem bekerítés nem jöhet számításba. Figyelembe vehetjük még Leo figyelmeztetését, miszerint előnyös ha a bizánci sereg hátában mocsaras terep vagy széles folyó akadályozza a mozgást, azonban ez is az átkarolás, bekerítés kivédésére szolgál. Bölcs Leo hadi taktikájának XVIII. Fejezete. In: A magyar honfoglalás kútfői. (Szerk. Pauler Gyula és Szilágyi Sándor.) Budapest, 1900. 37., 43. o.

[23] Kristó Gyula: Az augsburgi csata. Budapest, 1985. 81-102. o.

[24] Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986. 42-43. o.

[25] Karl Köstler: Die Ungarnschlacht auf dem Lechfeld. Augsburg, 1884.

[26] Hans Einsle: Die Ungarnschlacht im Jahre 955 auf dem Lechfeld. Ursachen und Wirkungen, 1979.

[27] Borosy András: Magyarország hadügye és háborúi a honfoglalástól az Arpád-ház kihalásáig. Magyarország hadtörténete. I. k. (Főszerk. Liptai Ervin.) Budapest, 1985. 24-25. o.

[28] Winkler Gusztáv: Az európai kulturkör hadművészete a kezdetektől a magyar honfoglalásig. Budapest, 1993. 135-138. o.

[29] Veszprémy László: A magyar honfoglalás és a kalandozások kora. MH HUSZK 1996. 23-29. o.

[30] Bóna István: A magyarok és Európa a 9-10. században. Budapest, 2000. 51-56. o.

[31] Kordé Zoltán-Petrovics István: A magyar kalandozások. Budapest, 1989. 49-58. o.

[32] Bruno Scherff: Studien zum Heer der Ottonen und der Salier (919-1056). Ismerteti: Veszprémy László Hadtörténelmi Közlemények, 1989. 4. sz. 545-550. o.

[33] Karl Leyser: The battle at the Lech, 955. History, 50. (1960) 1-25. o.

[34] Maximilian Georg Kellner: Die Ungarneinfälle im Bild der Quellen bis 1150. Verlag Ungarisches Institut. München, 1997.

[35] Geoffrey Regan: Döntő csaták. Budapest, 1993. 51-53. o.

[36] Matthias Springer: 955 als Zeitwende - Otto I und die Lechfeldschlacht. In: Otto der Grosse. Magdeburg und Europa. Mainz, 2001. Bd. 1. Essays. 199-208. o.

[41] "et cum Augustam pervenissent ultra fluvium Lyh, in prato fixere sua castra" (SRH 169. o.) - Bollók János fordításában: "Mikor Augsburghoz értek, a Lech folyón túl, a mezőn ütötték föl a táborukat" (Kézai: i. m. 105. o.) Tudom, hogy hadtörténészként nem szerencsés nyelvészeti fejtegetésekbe bocsátkozni, de talán egy lábjegyzet ad annyi szabadságot, hogy egy apró megjegyzést tegyek. A helyi hagyományban fennmaradt a Günzenlé helynév, mint a magyar tábor helye. Ez a Lech partján fekszik, ma már nem lokalizálható pontosan, de a Günzenlé szóban talán a libalegelő szó rejtőzik (gans: liba, allee: út), egy tágas folyóparti rét, amit a helybeliek számon tartottak. Ez megmagyarázná, hogy miért hangsúlyozza Kézai, hogy a magyarok a folyón túli mezőn táboroztak le, ugyanis a mező aGünzenlé nevű rét volt.

[42] Pauler: i. m.

[43] Kellner: i. m. 183. o.

[44] Bóna István részletesen ír Augsburg erődítéseinek 955-ben feltételezhető állapotáról. Hangsúlyozza, hogy a régészeti kutatások alapján feltételezhető, hogy az északi és nyugati oldalon még álltak a 8-10 méter magas, bástyákkal tagolt, római-kori falak. Mivel a keleti és déli oldalon gerendasáncok voltak, a magyarok ide helyezték az ostrom súlyát. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Sopronban szintén megvoltak a római-kori városfal alapjai, és bizonyíthatóan erre építették a gerendakazettás földsáncot. A római alapfalak megléte, nem feltétlenül bizonyítja, hogy azok a X. században is álltak.

[45] Ulrik életírása szerint: "a magyarok közül egyesek korbáccsal fenyegetőzve kényszerítették a többieket az ostromra".

[46] Liudprand: Antapodosis. MEH 225-226. o.

[47] A csillagászati adatokat a SkyMap 3.1 program alkalmazásával számítottam.

[48] A légiókra osztás kérdése a csatával foglalkozó szakirodalom egyik vitatott kérdése. Általában a légiók mögött szervezeti egységet látnak a történészék és annak létszámát vitatják. A 4-5 000 fős római légiótól a 3-400 fős bandériumig változó létszámú szervezeti egységeket látnak mögötte. Véleményem szerint Ottó seregében a légió elnevezés nem önálló szervezeti egységeket jelentett. A kontingensek nemzetek szerint különültek el, a felosztást a bonyolult menetfeladat tette szükségessé. A 3-400 fős létszámú kötelék megfelelő mozgás- és harcképességgel rendelkezik. Jól példázza ezt az ókori Róma hadseregének cohorsa vagy a modern hadseregek zászlóalja.

[49] Az adatot Pauler Gyula közli Berno levelére hivatkozva. (Pauler Gyula: A magyar nemzet története. Budapest, 1899. I. k. 420. o. 181. jegyzet.

[50] Szent Udalrik élete. MEH 257. o.