Pollmann Ferenc

A békebontó felelőssége

Ausztria-Magyarország szerepe a világháború kirobbantásában

A "civil" szerzők által alighanem a legtöbbször idézett hadtudományi szakíró, Carl von Clausewitz nevezetes megállapítása szerint a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.[1] Ez a felfogás, amely már az újkor terméke, s mint ilyen gyökeres szakítást jelent a középkori különbségtétellel az igazságos és igazságtalan háború között,[2] az állami szuverenitás integráns részének tekintette a jus bellit, azaz a hadakozás jogát: amikor a diplomácia békés eszköztára elégtelennek bizonyul az érdekérvényesítésre, akkor nem marad más, mint az ultima ratio, azaz: a háború. Az emberi társadalmak történetének tanúsága szerint azonban elődeink gyakorta éltek ezzel az eszközzel más korokban is: szakterülete iránt valamennyire is elfogult hadtörténész könnyűszerrel leírhatná egész eddigi históriánkat háborúk sorozataként, melyet rövidebb-hosszabb időre szakított meg csupán egy-egy békés periódus. Mindazonáltal mégis csak nyilvánvaló közmegegyezés van abban a tekintetben, hogy az emberiség normális létállapota a béke, ennélfogva ennek az állapotnak a megváltoztatása, azaz a háború indítása, a béke megbontása, morálisan elitélendő. Így azután még azok a politikusok is, akik a clausewitzi értelemben politikájuk folytatásaként a fegyverekre apelláltak, igyekeztek a békebontás ódiumát magukról elhárítani. Ennek a legelegánsabb - bár kétség kívül a legtöbb ügyességet igénylő - módszere az volt, ha sikerült kiprovokálni, hogy a megtámadásra kiszemelt áldozat maga indítsa meg a háborút.[3] Amennyiben ez nem volt lehetséges, úgy legalább valamilyen ürügyet azért illett felmutatni annak bizonyítására, hogy maga a megtámadott provokálta ki a másik fél támadását. Jellemző, hogy 1939-ben még az efféle morális önigazolásra keveset adó Hitler is szükségét érezte a Lengyelország elleni agressziót a gleiwitzi rádióadó elleni állítólagos lengyel támadással indokolni.

Az említett és más hasonló eljárások alkalmazása a hagyományos értelemben vett, korlátozott fegyveres konfliktusok esetében gyakorlattá válhatott ugyan, ám nyilvánvalóan más volt a helyzet akkor, ha a fenyegető összeütközés kontinentális vagy annál is szélesebb kiterjedésű háború kirobbantására vezetett. A történelem első világháborúja (a huszadik század "őskatasztrófája"[4]) nem csupán az érintett nemzetek nagy számát tekintve volt első, hanem szinte minden jellemzőjében: az atomfegyverek megjelenése előtt a hadviselők első ízben voltak kénytelenek szembesülni azzal a lehetőséggel, hogy a háború magának az emberi civilizációnak is - legalább valamilyen szintű - pusztulásához vezethet. Ezért a háborús felelősség kérdése ebben az esetben egészen másként vetődött fel, mint a megelőző háborúknál. A békebontóra minden korábbinál nagyobb morális (és esetleg jogi) felelősség nehezedhetett. Mivel azonban ez a szerep már kezdettől gazdára talált Ausztria-Magyarországban, az 1914 nyarán egymás után sorompóba lépő többi állam számára az említett felelősséggel kapcsolatos meggondolások igazi relevanciával nem rendelkeztek. A Monarchia döntéshozói között is alighanem csupán Tisza Istvánt foglalkoztatta a béke elsőként való felrúgásából fakadó morális teher, s őt is csupán kezdetben. Legalább is erről tanúskodik július 1-jei memoranduma Ferenc Józsefhez, melyben a Szerbia elleni azonnali katonai fellépés ellen többek között azzal érvel, hogy így Ausztria-Magyarország az egész világ előtt békebontóként jelenne meg,[5] valamint az a tény, hogy ez a motívum a július 8-i második memorandumból már kimaradt.

Az első világháború alatt és különösen annak befejezése után a háborús felelősség kérdéséről kibontakozott szenvedélyes nemzetközi vita során az Osztrák-Magyar Monarchia szerepe általában jóval kevesebb figyelemben részesült, mint a szövetséges Németországé. Ez tulajdonképpen teljes mértékben megfelelt azoknak a tényleges erőviszonyoknak, amelyek az egykori kettősszövetség két tagállamának kapcsolatát - az ellenfelek előtt sem rejtve maradt módon - jellemezték. Nyilván nem véletlen, hogy az említett vita során keletkezett tartalmasabb publikációk között jószerével egyetlen olyan akad, amely a dualista birodalom elsődleges felelősségét hangsúlyozza.[6] Különleges alkalmat kínált volna ezen túlmenően Ausztria-Magyarország elmarasztalására a két világháború között megfogalmazott és azután az ötvenes években széles körben elfogadottá vált nézet, mely a szövetségi rendszerek létéből fakadó automatizmusokkal magyarázta az eredeti konfliktus gyors és feltartóztathatatlannak mutatkozó eszkalálódását. Ha ugyanis a kölcsönös segítségnyújtási kötelezettségeknek a szinte a természeti törvények bizonyosságával érvényesülő rendszere működésbe lép, úgy nyilván az viseli a teljes felelősséget, aki az "első dominókockát" felbillenti, azaz a Szerbiának hadat üzenő Monarchia. Ebben az esetben tehát a békebontó egyben a háború kirobbantásának főfelelőse is. A gyakorlatban azonban a vita során általában különbséget tettek e kétfajta szerep között azok a résztvevők is, akik az egykori központi hatalmakban látták a világégés bekövetkeztének egyedüli okozóit. Így azután a balkáni konfliktus világháborúvá szélesedéséért felelőssé tehető elsőrendű világhatalom Németország mellett az ellenségeskedést ténylegesen megkezdő Monarchia érthetően háttérbe szorult: a vitázó felek tekintetbe vették, hogy német támogatás nélkül a dualista állam aligha okozhatott volna ekkora galibát. Az utóbbi években azonban bizonyos fokú változás tapasztalható ezen a téren.

Alig néhány éve, 1999 legvégén adta tudtul a sajtó a hamburgi történészprofesszor, Fritz Fischer halálhírét. A 91 éves korában elhunyt tudós bizonyosan kiérdemelt volna jó néhány voksot a búcsúzó XX. század legnagyobb hatású historikusairól rendezett képzeletbeli szavazáson, s ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy nézetei az utóbbi négy évtized során szenvedélyes viták kereszttüzében álltak, és alaposan megosztották elsősorban a németországi, de nem kis mértékben a nemzetközi közvéleményt is.

A Fischer-tézisekről folytatott - illetve tulajdonképpen ma is folyó - vita középpontjában természetesen nem Ausztria-Magyarország háborús felelősségének kérdése áll. Mégsem mondhatjuk, hogy a két ügy teljesen független egymástól. Amikor ugyanis a német történész a hatvanas évek elején újrafogalmazta a vilhelmiánus Németországnak az első világháború kirobbantásában betöltött kiemelkedő szerepéről vallott - és főleg hazájában érthető módon általában hevesen vitatott - felfogást,[7] ezzel nem csupán látványosan tagadta a valamennyi hadviselő fél együttes és közös, lényegében véve differenciálatlan felelősségéről az ötvenes évek elejére kialakulni látszó (nem minden politikai háttér nélküli) konszenzus további létjogosultságát. Németország szerepének középpontba állítása egyúttal maga után vonta legfontosabb szövetségese, az Osztrák-Magyar Monarchia júliusi válság alatti magatartásának az újragondolását is.[8] Ennek megvalósítása iránt azonban - sajátos módon - éppen a két leginkább érintett utódállamban: Ausztriában és Magyarországon mutatkozott a legkisebb hajlandóság.

Osztrák történész körökben - különösen az idősebb generációhoz tartozó kutatók esetében - érezhető volt a törekvés arra, hogy a Monarchia részesedését a háború kirobbantásában Németországéhoz képest csekélyebbnek tüntessék fel.[9] Számukra a Fischer-vita egyáltalán nem jelentette azt, hogy álláspontjukat revideálni volna szükséges: éppen ellenkezőleg. A korszakkal foglalkozó magyar történészek között ugyancsak lényegében visszhang nélkül maradt a zajos kontroverziának az egykori dualista államra vonatkoztatható része. A honi marxista történetírás lényegesen kevesebb nosztalgiát érzett ugyan a Habsburg-birodalom iránt, mint nyugati szomszédainknál az szokásos volt, ám a nyugatnémet történész felfogása a német imperializmusnak a világháború kirobbantásában játszott eminens szerepéről aligha provokált errefelé direkt ellenvéleményt: inkább kifejezetten üdvözlendőnek bizonyult.[10]

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy egyetlen osztrák vagy magyar kutatót sem inspirált új vizsgálódásra a fel-fellángoló vita,[11] ám egyik említett országban sem eredményezett olyan széles körű, a saját történelmi nemzettudatot érintő újraértékelő polémiát, mint Németországban. Így azután az 1914. júliusi osztrák-magyar politika teljesítményének új szempontokra figyelő szemügyre vétele más - elsősorban angolszász - történészekre várt. Főleg az utóbbi másfél évtized folyamán egy egész sor kötet és tanulmány látott napvilágot Ausztria-Magyarország világháborúhoz vezető politikájáról.[12] Mindezt egyebek mellett az tette lehetővé, hogy lényeges területeken kibővült a rendelkezésre álló forrásbázis. Tévesnek bizonyult tehát a bécsi egyetem professzorának, Walter Goldingernek egy 1964-ben publikált tanulmányában megfogalmazott jóslata, mely szerint új források felbukkanása már nemigen várható.[13] Ezzel szemben azóta egyebek között megjelent Hoyos grófnak, a bécsi külügyminisztérium kabinetfőnökének,[14] Leopold Andrian-Werburg[15] varsói osztrák-magyar diplomatának az emlékirata, Thallóczy Lajos naplója,[16] Burián István báró naplójának egyik részlete,[17] hogy csak a Monarchia egykori vezető diplomatáinak és politikusainak emlékanyagát említsem. Fontos új információkat találhat a kutató a Burián-napló különböző budapesti gyűjteményekben őrzött, eddig még nem publikált részeiben is.[18]

A Fischer-tézisek keltette vita tehát megteremtette a Monarchia 1914 júliusi szerepének újraértékelése iránti igényt, az új források pedig megadták ehhez a megfelelő többletinformációt. A brit Samuel R. Williamson és a fiatalon elhunyt John Leslie, az osztrák Fritz Fellner, a német Günther Kronenbitter és mások kutatásainak alapján egy merőben új kép bontakozik ki egyebek mellett a dualista birodalom kül- és belpolitikájáról, valamint Németországhoz fűződő viszonyáról. Ez a kép alapvetően különbözik a Fritz Fischer és a nézeteit osztó történészek által megrajzolttól, amennyiben szakítani kíván azzal a felfogással, amely "a Habsburg-monarchiát a hatalmas Német Birodalom akaratgyenge függelékének" tekinti.[19] Ha a Fischer-iskola a júliusi válság során a német kormányzatot tartja a dinamikus faktornak, amely csak folyamatos nyomásgyakorlással képes cselekvésre késztetni a bécsi vezetőket,[20] úgy az új kutatások éppenséggel a Monarchia diplomatáinak és politikusainak kezdeményező szerepét hangsúlyozzák.[21]

Az említett új kép egyik leglényegesebb eleme, hogy határozottan bebizonyítja: Ausztria-Magyarország felelős döntéshozói már a szarajevói merényletet követő napokban lényegében eldöntötték a Szerbia elleni fegyveres fellépést.[22] Ez annyit jelent, hogy felesleges és értelmetlen a déli szomszéddal szembeni háború szándékát külső okokból eredeztetni: a Monarchia nem német nyomásra határozta el, hogy Szerbiával szemben ezúttal nem éri be diplomáciai sikerrel, hanem mindenáron katonai megoldásra törekszik. Ily módon tehát a békebontásnak nem csupán az ódiumát, de a teljes felelősségét is viselnie kell az akkori bécsi (és budapesti) politikának.

Minthogy a júliusi válság kulcsfontosságú eseménye az ún. Hoyos-misszió és az annak eredményeként Ausztria-Magyarországnak biztosított korlátlan német támogatás (a nevezetes "biankó csekk"), az új kutatások értelemszerűen erre koncentráltak. Fritz Fellner a Hoyos gróf visszaemlékezéseit is közzétevő alapvető tanulmányában[23] bemutatta, hogy a bécsi külügyminisztérium fiatal diplomatái (Forgách, Musulin, Hoyos), akik valamennyien az 1912-ben elhunyt külügyminiszter, ärenthal tanítványai voltak, milyen erőteljes befolyást gyakoroltak a júliusi válság idején az osztrák-magyar diplomáciát irányító, meglehetősen határozatlan Berchtoldra, és milyen személyes felelősség terheli őket a Monarchia hadba lépése miatt. Fellner szerint Hoyos berlini missziójának megszervezése bizonyítja: bizonyos német körök a válság kezdete óta együttműködtek a Monarchia erőteljesebb balkáni fellépését szorgalmazó bécsi politikusokkal. A német fővárosba utazó külügyminisztériumi kabinetfőnök elsődleges feladata a feltétlen német támogatás megszerzése volt. John Leslie egy másik korabeli diplomata visszaemlékezéseit[24] felhasználva ugyanakkor azt állítja, hogy Hoyos missziójának létezett egy nem kevésbé fontos második célja is: elérni, hogy Berlin gyakoroljon mesterséges nyomást a bécsi kormányzatra a mielőbbi határozott cselekvés érdekében. Ez utóbbira az uralkodó és Tisza ellenállásának legyőzéséhez volt szükség.[25] A német nyomásgyakorlás utóbb különféle formában be is következett, az azonban kérdéses, vajon Hoyos gróf kezdeményezésére történt-e mindez.[26]

Bármilyen bizonyossággal állítható is a Monarchia kezdeményező szerepe a Szerbia elleni háború vonatkozásában, továbbra is megmarad a dolog igazi punctum saliense: hogy ti. a tényleges német jóváhagyás nélkül Ausztria-Magyarország vállalhatta-e a békebontást. Williamson szerint a feltett kérdésre ugyan "a válasz az, hogy bizonyára nem. Ám emlékezni kell rá, hogy 1913 októberében Bécs kész volt cselekedni Berlin minimális értesítése mellett is. Ez az eljárás 1914 júliusában megismétlődhetett volna.[27] A tények ellenben éppen azt mutatják, hogy a bécsi döntéshozók éppenséggel az előző év októberi eljárás elkerülését akarták elérni. Az egyetlen kivétel Tisza István volt, aki kezdetben valóban beérte volna Szerbia diplomáciai megleckéztetésével.[28] A Ballhaus­platzon viszont úgy tűnik, levonták a megfelelő következtetéseket a tárgyalóasztal mellett elérhető és azután később aligha szankcionálható megállapodások valódi értékével kapcsolatban. Az 1913 őszi eljárás 1914-es, javított változata már tartalmazta a német szövetséges előzetes értesítését. Nyilván a Monarchia az előző évben sem vállalhatta volna Szerbia megtámadását, amennyiben Berlinből - némileg megkésve is - piros jelzés érkezik, és természetesen ugyanez volt a helyzet 1914 nyarán is. Ez a körülmény pedig eleve behatárolhatóvá teszi az osztrák-magyar háborús felelősséget. Így azután az újabb kutatások fényében sem állítható, hogy az a differenciált felelősségmegosztás, amely a Fischer-iskola nyomán általánosan ismertté vált,[29] s amely Ausztria-Magyarország felelősségét lényegében a Szerbia elleni háború kirobbantására korlátozza, revízióra szorulna.

A "biankó csekk" keletkezése mellett értelemszerűen fontos a másik kérdés is, hogy ti. hogyan használta fel a Monarchia a korlátlan német támogatásra vonatkozó ígéretet. A két egykori szövetséges, Németország és Ausztria-Magyarország a világháború folyamán korántsem zavartalan együttműködése bizonyos vonatkozásban előreprogramozott volt: a katonailag, politikailag és gazdaságilag egyenlőtlen partnerek eltérő külpolitikai prioritásai miatt inkább a közös egymásrautaltság, mint a messzemenő érdekazonosság tartotta egyben Berlin és Bécs-Budapest koalícióját. A reális erőviszonyok miatt természetesen az erősebb fél, azaz Németország dominanciája érvényesült, ám a "biankó csekk" kiállításával ez a helyzet átmenetileg megváltozott. Kronenbitter szerint a német ígéret birtokában a gyengébb partner diktálhatta a tempót, és Conrad von Hötzendorf osztrák-magyar vezérkari főnök mindent el is követett, hogy a szövetségen belüli megnövekedett mozgásterét a lehető legtovább megőrizze, miközben egyáltalán nem volt tekintettel arra a szerepre, melyet német kollégája, Moltke az elkövetkezendő koalíciós háború esetére a Monarchia hadseregének szánt.[30] Július végére azután nem kis feszültségek után az eredeti állapot ugyan helyreállt, ám az osztrák-magyar hadvezetés különutas, a közös érdekeket semmibe vevő magatartása súlyos következményekkel járt. Kronenbitter ugyan teljességgel érthetőnek tartja Conrad magatartását, számos példán keresztül mutatja be, mennyire nem volt alaptalan az osztrák-magyar vezérkari főnök bizalmatlansága a németek iránt, mennyire önző módon viszonyult a berlini külpolitika a sajátos balkáni osztrák-magyar érdekekhez.[31] Mindazonáltal azzal, hogy Conrad július utolsó napjaiban a szerb hadjárat folytatása mellett döntött, és vonakodott a 2. hadsereget északra küldeni, veszélyeztette a Schlieffen-terv sikerét. Kronenbitter szerint a német hadvezetésnek a küszöbön álló orosz általános mozgósításra való tekintettel nem maradt más választása, mint átváltoztatni az osztrák-magyar-szerb konfliktust kontinentális háborúvá.[32] Ebből a megközelítésből úgy tűnhet, mintha a Monarchia nem csupán a harmadik Balkán-háború kirobbantásáért, de még ennek eszkalálódásáért is felelősséget kell, hogy vállaljon, azaz: a békebontó bűnlajstroma újabb súlyos tétellel szaporítható.

Létezik természetesen az eseményeknek másféle olvasata is. Ahogy arra Fritz Fellner felhívja a figyelmet: annak, hogy a németek 1914. augusztus 1-jét követően azonnal eredményes hadműveleteket kezdhettek Luxemburg, Belgium és Franciaország ellen, előfeltétele volt, hogy a megfelelő utasítások legkevesebb két héttel korábban kiadásra kerüljenek. Más szóval: miközben Bécsben az ultimátum elküldéséről vitatkoztak, s a német támogatásban bízva a csapatok zömének balkáni bevetéséről határoztak, Berlinben már megszületett az a döntés, mely a Monarchia haderejének az orosz frontra küldését feltételezte.[33] Fellner megítélése szerint éppenséggel a német vezetés járt el csalárd módon szövetségesével szemben: ahelyett, hogy a Monarchia várakozásainak és a szerb konfliktus lokalizálhatóvá tételének érdekében ügyködött volna, valójában kezdettől a kontinentális háborúra készült, s a megígért támogatás helyett ő maga tartott igényt az osztrák-magyar haderő támogatására.[34]

Már a kortársak részéről is rengeteg kritika érte a Monarchia 1914. évi felvonulási tervét és mozgósításának végrehajtását, s az utódok sem fukarkodtak a bíráló megjegyzésekkel, melyeknek jogosságát nehéz lenne kétségbe vonni. Conrad kényszer szülte rugalmas haditerve, amely úgy próbált megfelelni a várható kétfrontos hadviselés követelményének, hogy ne adja fel eleve a csak Szerbia elleni háború lehetőségét,[35] alapvetően hibásnak bizonyult. Kényszer szülte jellegét azonban nem csupán a rendelkezésre álló haderő elégtelen nagysága okozta, hanem a német szövetségeshez való kényszerű alkalmazkodás is. A Monarchia számára ideális forgatókönyv szerint hadseregének csak a Balkánon kellene helytállnia, ez esetben könnyedén elbánhatna Szerbiával. De milyen lenne a német szempontból ideális eset? A módosított Schlieffen-terven alapuló német felvonulás az osztrák-magyar haderő zömét Galíciába, az oroszok feltartóztatására szánná, hogy saját hadseregének túlnyomó részét Franciaország ellen vethesse be. Berlin számára tehát az lett volna a kívánatos, hogy a Monarchia provokálja ki az orosz hadba lépést a szerbek megtámadása révén, azután azonnal adja fel balkáni terveit és érje be ott a puszta védekezéssel, hiszen hadseregét északon kell felhasználnia Németország délkeleti határai (s mellesleg a saját határai) védelmében. Német vélemény szerint a szerb kérdés sorsa a keleti fronton dől el, s ez nyilván igaz is. Ez az okfejtés azonban kizárólag általános európai háború esetére áll meg, s eleve nem számol lokalizálható balkáni fegyveres összecsapással. A "biankó csekk" tehát - ahogy Fellner hangsúlyozza - valójában az osztrák érdekek ellenében, kizárólag a német érdekeknek megfelelően lett kiállítva[36]. Az osztrák-magyar hadvezetés azonban 1914 júliusában nem volt tisztában ezzel, és a maga módján végig a konfliktus eszkalálódása ellen dolgozott. Németországnak erőfeszítésébe került, hogy a számára kívánatos Nagy Háborút kikényszerítse. Mindezeket az erőfeszítéseket aligha róhatja fel egykori szövetségesének...



[1] Carl von Clausewitz: A háborúról. (Ford. dr. Réczey Ferenc.) II. k. Budapest, 1962. 445. o.

[2] Fritz Dickmann: Die Kriegsschuldfrage auf der Friedenskonferenz von Paris 1919. München, 1964. 5. o.

[3] Klasszikus példa erre az 1870-es porosz-francia háború kiprovokálása. "Nekem csak az a fontos, hogy ők hívtak ki minket, és nem mi őket; erre már diákként is nagyon ügyeltem" - mondotta Bismarck. Idézi Egon Friedell: Az újkori kultúra története. V. Budapest, 1993. 354. sk. o.

[4] George F. Kennan nevezte így az első világháborút (az eredetiben: "the great seminal catastrophy of this century".) George F. Kennan: Bismarcks europäisches System in der Auflösung. Die französisch-russische Annäherung 1875-1890. Frankfurt-Berlin-Wien, 1981. 12. o. alapján idézi Ernst Schuchlin: Die Urkatast­rophe des zwanzigsten Jahrhunderts. In: Der Erste Weltkrieg. Wirkung, Warhnehmung, Analyse. (Hrsg. von Wolfgang Michalka.) München, 1994. repr. 1997. 3. o.

[5] Tisza memoranduma az uralkodónak, 1914. július 1., Österreich-Ungarns Aussenpolitik von der bosnischen krise 1908 bis zum Kriegsausbruch 1914. (a továbbiakban: ÖUA) Bd. VIII., Nr. 9978.

[6] Sidney Bradshaw Fay: Der Ursprung des Weltkrieges. Bd. II. Berlin, 1930. 404. o.

[7] Fritz Fischer: Griff nach der Weltmacht. Die Kriegszielpolitik des kaiserlichen Deutschland 1914/18., 2. Aufl., Düsseldorf, 1962. Fischer maga is hangsúlyozza, hogy a júliusi válság bemutatásánál messzemenően támaszkodott az olasz Luigi Albertini háromkötetes munkájára (The Origins of the War of 1914, London-N.Y.-Toronto, 1952-1957). Fritz Fischer: Krieg der Illusionen. Düsseldorf, 1969. 672. o.

[8] Fritz Fellner: Austria-Hungary. In: Decisions for War, 1914. (Ed. by Keith Wilson.) London, 1995. 9. o.

[9] Rudolf Jeřábek: Die österreichische Weltkriegsforschung. In: Der Erste Weltkrieg..., 960-961. o.

[10] Galántai József: Miért hadakozott a vilmosi Németország? Nyugatnémet történészek az első világháborúról. Valóság, 1965/6. sz. 30-37. o.; Uő.: Az első világháború. Budapest 1980. 9. o.

[11] Így Magyarországon pl. Tisza István 1914 júliusi álláspontjának megváltozásával kapcsolatban születtek új eredmények.

[12] Erről összefoglalóan lásd Günther Kronenbitter: Austria-Hungary and World War I. In: Austrian Historical Memory & National Identity. (Ed. by Günther Bischof & Anton Pelinka.) Contemporary Austrian Studies, Vol. Five., New Brunswick and London, 1997. 342-356. o.

[13] Walter Goldinger: Österreich-Ungarn in der Julikrise 1914. In: Österreich am Vorabend des Ersten Weltkrieges. (Hrsg. vom Institut für Österreichkunde) Graz-Wien 1964. 48-62., itt 48. o.

[14] Fritz Fellner: Die Mission "Hoyos". In: Les grandes puissances et la Serbie à la veille de la Première guerre mondiale. Bd. 4, Belgrad, 1976., 387-419. o. Minthogy a tanulmány eredeti kiadása a szerző szerint sok sajtóhibát tartalmaz, a továbbiakban nem ezt, hanem a következő kiadást fogom használni: Uő.: Vom Dreibund zum Völkerbund. Studien zur Geschichte der internationalen Beziehungen 1882-1919. (Hrsg. v. Heidrun Maschl u. Brigitte Mazohl-Wallnig.) München, 1994. 112-141. o.

[15] John Leslie: Österreich-Ungarn vor dem Kriegsausbruch. Der Ballhausplatz in Wien im Juli 1914 aus der Sicht eines österreichisch-ungarischen Diplomaten. In: Deutschland und Europa in der Neuzeit. Festschrift für Karl Otmar Freiherr von Aretin zum 65. Geburtstag. (Hrsg. v. Ralph Melville, Claus Scharf, Martin Vogt u. Ulrich Wengenroth.) Stuttgart, 1988.661-684. o.

[16] Ludwig Thallóczy, Tagebücher 23. VI. 1914 - 31. XII. 1914. (Hrsg. v. Ferdinand Hauptmann u. Anton Prasch.) Graz, 1981.

[17] István Diószegi: Aussenminister Stephan Graf Burián. Biographie und Tagebuchstelle. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis, Sectio Historica, Tomus VIII. 1966. 161-208. o., benne az 1913 jún. - 1914 júl. közötti naplóbejegyzésekkel.

[18] A teljes napló megjelentetésére - osztrák-magyar közös vállalkozás keretében - talán hamarosan sor kerülhet.

[19] Kronenbitter: Austria-Hungary... 342. o.

[20] Samuel R. Williamson: Confrontation with Serbia: The Consequences of Vienna's Failure to Achieve Surprise in July 1914. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 43/1993, 169. o.

[21] Leslie: Österreich-Ungarn... 662. o., Günther Kronenbitter: "Nur los lassen". Österreich-Ungarn und der Wille zum Krieg. In: Lange und kurze Wege in den Ersten Weltkrieg. Vier Augsburger beiträge zur Kriegsursachenforschung von Johannes Burkhardt, Josef Becker, Stig Förster u. Günther Kronenbitter. (Schriften der Philosophischen Fakultäten der Universität Augsburg, Band 49) München, 1996. 161-162. o.

[22] Fellner: Die Mission Hoyos... 128. o.

[23] Fellner: Die Mission Hoyos...

[24] Leslie: Österreich-Ungarn... 666. o.

[25] Ernest U. Cormons: Schicksale und Schatten, Salzburg, 1951. 162. o.

[26] Urbas információját Hoyos visszaemlékezése nem erősíti meg. Elképzelhető azonban, hogy a jól informált diplomata ismerte azokat a szóbeli instrukciókat, amelyeket indulása előtt kapott a Berlinbe küldött külügyminisztériumi kabinetfőnök.

[27] Samuel R. Williamson Jr.: Austria-Hungary and the Origins of the First World War. London 1991. 197. o.

[28] Galántai: Az első világháború... 101. o.

[29] Pl. Immanule Geiss: Das Deutsche Reich und die Vorgeschichte des Ersten Weltkriegs. München-Wien, 1978. 227-229. o.

[30] Günther Kronenbitter: Bundesgenossen? Zur militärpolitischen Kooperation zwischen berlin und Wien 1912 bis 1914. In: Deutschland in den internationalen beziehungen des 19. und 20. Jahrhunderts. (Hrsg. v. Walther L. Bernecker u. Volker Dotterweich.) München, 1996. 167. o.

[31] Kronenbitter: Bundesgenossen... 160. o.

[32] Kronenbitter: Bundesgenossen... 165. o.

[33] Fellner: Austria-Hungary... 20. o.

[34] Uo. 21. o.

[35] Erről lásd részletesen: Graydon A. Tunstall, Jr.: Planning for War Against Russia and Serbia. Austro-Hungarian and German ilitary Strategies, 1871-1914., (War and Society in East Central Europe, vol. XXXI.) New York, 1993.

[36] Fellner: Austria-Hungary... 21-23. o.