<back to contents>

TANULMÁNYOK

B. Szabó János

 

II. RÁKÓCZI GYÖRGY 1658. ÉVI TÖRÖK HÁBORÚJA

 

Az 1658-as esztendő Erdély történetének egyik legtragikusabb éve volt. Az előző évben az ország fejedelme, II. Rákóczi György majd egy évtizednyi sikeres uralkodás után a török Porta engedélye nélkül a svédekkel és kozákokkal szövetkezve beavatkozott a Lengyelország felosztásáért folyó háborúba. Miután vállalkozása kudarcot vallott, és az erdélyi sereg zöme elpusztult, vagy a krími tatárok fogságába került, a Porta lemondatta Rákóczit, és új fejedelmet választatott a helyébe. II. Rákóczi György azonban nem volt hajlandó beletörődni trónja elvesztésébe, s 1658 januárjában fegyverrel szerezte vissza az uralmat Erdély felett. Emiatt zúdult ez év nyarán az országra az Oszmán Birodalom és vazallusai - a Krími Kánság, Havasalföld és Moldva - hadserege.

Az 1658-as háborúnak számos máig ható következménye lett. Nyugat-Európában nem egy kortárs úgy értékelte Rákóczi harcát, hogy az indította el a XVII. század második felének törökellenes küzdelmeit, amelyek eredményeként kiűzték az Oszmán Birodalom hadait Magyarországról. Erdély későbbi sorsára is nagy hatást gyakoroltak ezek az események. A tizenötéves háború borzalmai óta nem érte a fejedelemséget ilyen súlyos csapás; az idegen hadak falvak sokaságát és számos várost földig romboltak, sőt még a fejedelmi székhelyet, Gyulafehérvárt is elpusztították; ezrével hurcolták rabságba a lakosságot, s ez jelentősen hozzájárult a terület etnikai viszonyainak átalakulásához. [1]

Visszatekintve a fejedelemség több évtizedes virágzására, a lengyelországi kudarc és az 1658. évi török háború oly hirtelen szakította meg az ország erejének és tekintélyének gyarapodását, hogy ezek az események oknyomozásra sarkallták a történészeket. A múlt századi kutatók - Rákóczi politikai ellenfeleinek írásai nyomán - a fejedelem uralkodásra alkalmatlan személyiségében vélték fellelni Erdély "bukásának" okát, mintha csak a görög tragédiákból ismert hübrisz öltött volna testet a fejedelemben. Bár e nézet századunkban sem veszített népszerűségéből, Szekfű Gyula a Magyar Történet-ben már nagyobb hangsúlyt helyezett a nagyhatalmi politika törvényszerűségeire, mint a fejedelem személyes tulajdonságaira, s Makkai László 1944-ben megjelent Erdély története című munkájában a fejedelem államférfiúi képességei is kedvezőbb megítélést kaptak. [2]

Az elmúlt évtizedek kutatásai számos újabb eredményt hoztak. Péter Katalin - bár Rákóczi 1658. évi tevékenységét továbbra is szigorúan elítéli - új megvilágításba helyezte lengyelországi hadjáratának indokait. [3] Gebei Sándor feltárta a fejedelemség és a

231


zaporozsjei kozákok kapcsolatának történetét, és sok vonatkozásban átértékelte a kozákok részvételét a lengyel hadjáratban, s elkészítette az 1657. év hadi eseményeinek egyetlen új hazai összefoglalását. [4] R. Várkonyi Ágnes a törökellenes európai összefogás kezdetei után nyomozva, az 1658. év hadi eseményeinek bonyolult nemzetközi összefüggéseit tárta fel. [5] Horn Ildikó az 1648 és 1657 közötti erdélyi fejedelmi tanácsot vizsgálva már felmutatta a fejedelem mellett álló döntéshozók portréit is. [6]

A fejedelemség "bukásának" okaként számon tartott lengyelországi hadjárattal ellentétben az 1658. év hadi eseményei - a július 6-i pálülési ütközet kivételével - mindmáig feldolgozatlanok maradtak. [7] Bethlen Imre 1829-ben megjelent Rákóczi-életrajza és Kőváry László Erdély története című könyve óta nem akadt olyan ország­történet vagy II. Rákóczi György-monográfia, ami célul tűzte volna ki ezeknek akárcsak alapos leírását is. A megváltozott szemléletű újabb irodalom éppúgy az addigi politikai történéseket beteljesítő törvényszerű következményeket lát a hadi eseményekben, mint a korszak nagy tizenkilencedik századi kutatója, Szilágyi Sándor. Ezidáig a hadtörténészek érdeklődését sem keltették fel ezek az események. Bánlaki József Magyarország hadtörténetéről írott terjedelmes munkájának az 1940-ben megjelent kötetében közölt ellentmondásos és felületesnek tűnő kommentárjai óta csupán Nagy László foglalkozott érintőlegesen A végvári dicsőség nyomában című könyvében II. Rákóczi György török háborújával. [8] Jelen munka célja, hogy a nemzetközi szakirodalomra és a nagy tömegű kiadott, ámde feldolgozatlan forrásanyagra támaszkodva bemutassa az 1658. évi török-tatár támadás nemzetközi összefüggéseit és a hadműveletek lefolyását. [9]

Köprülü Mehmed haditerve - a védelem lehetőségei

1658-ban az Oszmán Birodalom számára a legfontosabb feladat az elhúzódó velencei háború menetének megváltoztatása volt, ami mellett Erdély ügye katonailag mellékes kérdésnek tűnt. Bár a Konstantinápolyra nehezedő velencei blokádot 1657-ben már sikerült megtörni, Szent Márk köztársaságának tengeri fölénye még mindig nyomasztó volt. A velencei flotta folytatta portyázásait az Égei-tengeren, s megsarcolta a szigetek és a partvidék számos települését. [10] Ezért az idős nagyvezér, Köprülü Mehmed azzal az elképzeléssel állt elő, hogy a velenceiek stratégiájához hasonlóan, az ellenség legsebezhetőbb pontjára kellene rátámadni, azaz míg Velence a Dardanella-terv [11] értelmében a tenger felől igyekszik

232


behatolni az Oszmán Birodalom centrumába, addig ellene, a török csapatok fölényét érvényesítve, a szárazföldön kellene fellépni. Első számú célpontnak Velence dalmáciai birtokai kínálkoztak, de a nagyvezér ezt azzal a merész elképzeléssel toldotta meg, hogy a Habsburg kézen levő területeken keresztül, magára a Signoria itáliai birtokaira is csapást lehetne mérni. [12] Bécsben ugyan udvariasan elhárították a kérést, a török hadikészületeket ez azonban nem befolyásolta: 1657 őszén megkezdték a csapatok felszerelését Anatóliában. [13]

Ezt a készülődést zavarta meg II. Rákóczi György váratlan akciója 1658 februárjában. Velence konstantinápolyi követe az erdélyi hírek hallatán nyomban békeajánlatot tett a Portának, s bizakodva jelentette, hogy az erdélyi ügyek miatt aligha tudják teljes számban felvonultatni a tatárokat Dalmáciában. A velencei háborúnak Rákóczi miatt ugyan nem vetett véget a Porta, de a nagyvezér igyekezett meggátolni az új konfliktus kiszélesedését. [14] Ezért 1658 márciusában együttműködést javasolt a fejedelem ellen a Habsburg-kormányzatnak, majd áprilisban felajánlotta, hogy ha nem segítik Erdélyt, ő sem fogja felvonulási területként felhasználni Lipót országait a velencei háborúban. [15] A török követek Lengyelországot is felkeresték, hogy megbizonyosodjanak semleges magatartásáról egy esetleges Erdély elleni támadás esetén. (A tatár kán még csapatokat is kért a lengyelektől e vállalkozáshoz.) Emellett az év első hónapjaiban a török és tatár csapatok elűzték Havasalföld és Moldva trónjáról Rákóczi kreatúráit: Constantin Şerbant és Ştefan Gheorghet, akik helyére a Porta megbízhatónak tűnő vajdákat nevezett ki. [16]

A gyors és körültekintő diplomáciai lépések után a nagyvezér bízott benne, hogy könnyedén el tudja majd fojtani az erdélyi mozgolódásokat. A lengyel hadjáratból hazatérő Rákóczi térdrekényszerítésére már 1657 őszén készültek tervek, de a fejedelem akkor engedett a török nyomásnak, így nem volt szükség a beavatkozásra. A következő év

233


nyarán ismét e terv szerint lendült mozgásba a török hadi gépezet. Köprülü Mehmed a portai alakulatokkal, valamint Egyiptom és Mezopotámia kivételével a tartományok csapataival Belgrád felé indult, hogy onnan vonuljon majd Dalmáciába vagy esetleg Friaul ellen. Ezzel egyidőben kellett volna az Erdély ellen mozgósított határvidéki katonaságnak, valamint az ujdonsült román vajdák hadainak megtörni Rákóczi ellenállását. [17]

Erdély fekvése eleve jó esélyeket kínált a támadóknak, hiszen egyszerre három égtáj felől törhettek rá a birodalomba ékelődő országra. Délről a havasalföldi vajda és a szilisztrai beglerbég, keletről a moldvai vajda és tatár segédcsapatai fenyegették Erdélyt. Egyesült haderejük elérhette a 15-20 000 főt. [18] A nyugati irányból támadó budai vezér pedig a magyar hódoltság 19 000 főre becsült török katonaságából és a határvidék önkéntes és szabad zsoldos harcosaiból egyedül is képes volt legalább 10-12 000 embert kiállítani. [19] A nagyvezér azonban nem érte be ennyivel. Minél hamarabb végezni akart a kényelmetlen lázadással, ezért - hogy a túlerő biztos legyen - magát a krími kánt, IV. Mehmed Girejt szólította hadba Erdély megbüntetésére. A krími had feladatát - még 1657-ben - így határozta meg: "Maga a rombolás és földúlás nem a mi katonaságunk dolga lévén, mint Fenséged tudja, okvetlenül a tatár sereg dolga lesz, s miként a tatár seregben a mi katonaságunkból is szükséges néhány: éppúgy a mi katonaságunk között is szükség van egy csapat tatárra." [20] A Portán óriási hadikészületekről - 80 000 tatár és 10 000 kozák mozgósításáról - szóltak a hírek, s a nagyvezér biztosította a szultánt, hogy ekkora erő láttán a fejedelem néhány nap alatt kardcsapás nélkül meg fogja adni magát. [21]

Milyen eséllyel szállhatott szembe Rákóczi a nagyvezér haditervével? A vizsgálódás kezdetén elősször is cáfolni kell azt a kortársak írásaiban és a legújabb történeti szakirodalomban egyaránt elterjedt - ám téves - axiómát, miszerint a fejedelemség hadserege teljesen elpusztult, illetve fogságba esett a lengyelországi hadjáratban, s így az ország védtelenül ki lett volna szolgáltatva a török büntető hadjáratoknak. Sem a Lengyelor-

234


szágba vonuló teljes erdélyi sereg nem semmisült meg, sem az ország nem maradt teljesen védtelen a lengyel hadjárat alatt. [22]

A XVII. század közepén Erdély mozgósítható hadipotenciálját nagyjából 30 000 főre lehet becsülni, s ennek legalább egyharmada megsemmisült 1657-ben. [23] Az ekkor Lengyelországba induló erdélyi had nagyságáról sokféle szám szerepel a történeti irodalomban, a legrészletesebb adatokkal azonban maga a sereg vezére, Kemény János szolgál. Védiratában azt állítja, hogy a hadjárat tragikus végpontján csupán 116 gyalogos és lovas zászlóalj felett parancsnokolt a trembowlai katlanban, ám ezek közül akkor már egyik sem érte el a száz főt. Ezek az alakulatok a korabeli magyar rendtartás szerint valószínűleg 80-120 emberrel indultak Lengyelországba, így összlétszámuk eredetileg megközelíthette a 12 000-et. A fegyverforgató harcosok tömege mellett azonban számolni kell a sereget kísérő szolgák, mesteremberek, kocsisok és zenészek hadával is. Rhédey László, az ország egyik legelőkelőbb családjának sarja, 136 emberrel indult hadba, de ezek között csak 24 katona volt. E fényes kíséret aligha tekinthető általánosnak, mégis ezrekre rúghatott a fejedelemmel Lengyelországba vonuló kiszolgáló személyzet létszáma. [24]

A döntő összecsapás előtt azonban Kemény János védirata szerint már csupán
4-5 000 harcképes ember maradt az erdélyi táborban. Ez az óvatos megfogalmazás ugyan sejteti, hogy harcképtelen személyek is voltak velük, ám a tatár fogságba esett erdélyiek húszezret is meghaladó számáról keringő hazai híresztelések így is túlzásnak tekinthetők. A francia diplomácia lengyelországi hírforrásai csupán 4 000 főre becsülték az elesett és 2 000 főre a rabságba hurcolt erdélyiek számát. [25]

A veszteség főként az erdélyi lovasságot sújtotta, de odaveszett az egész tüzérség is. A gyalogság kárai csak azért voltak kisebbek, mert Kemény bevallása szerint székely puskásokon és a Rákóczi zsoldjába állt szeményeken [26] kívül serege híjával volt gyalogos katonáknak. Ennek az erdélyi hadsereg nyugat-európaitól eltérő fegyvernemi arányai mellett az volt az oka, hogy a fejedelem gyalogos csapatai adták a krakkói és breszti helyőrséget zömét. [27] Bresztben Andreas Gaudi vezénylete alatt 600 német muskétás és a szászok 200 "fekete" darabontja alkotta a helyőrséget, [28] míg Krakkóban a svédek mellett Bethlen János parancsnoksága alatt az erdélyi csapat létszáma 2 000 fő lehetett. [29] Ezek a

235


zömükben állandóan együtt tartott, kötelékkiképzést nyert, jórészt külföldi zsoldosokból álló alakulatok voltak a fejedelemség hadseregének legnehezebben pótolható, tehát a legértékesebb részei. A helyőrségekben szinte sértetlenül vészelték át a háborút, s a lengyelekkel megkötött békeszerződés után, 1657 őszére létszámukban ugyan kissé megfogyatkozva, de kiválóan felfegyverezve tértek haza Erdélybe. A főseregből különböző úton-módon mégis hazakerült erdélyiek száma viszont megbecsülhetelen, de az arányokat jelzi, hogy Rhédey László fent említett kíséretéből alig húszan jutottak haza. [30]

1658-ban azonban nemcsak a lengyel hadjáratot átvészelő csapatokra lehetett számítani. Szalárdi és Kraus krónikájából kiderül, hogy Lubormirsky marsall lengyel martalócai betörésének hírére igen rövid idő alatt olyan jelenetős haderő indult Erdélyből és a Partiumból az északi határra, hogy a lengyelek alig két hét után "prédált marhájokat, lovakat, szekereket, kolyészájokat együtt is, másutt is" elhagyva sietve hazavonultak. [31] Az Oszmán Birodalom és a Királyi Magyarország felől egyaránt leselkedő fenyegetés miatt ugyanis a végvári katonaság mellett Rákóczi hátrahagyta a keleti és nyugati határ védelmére a székelyek és hajdúk zömét, valamint Bihar, Szabolcs és Hunyad vármegye

236


nemességét is.

Tüdősné Simon Kinga az 1635. évi háromszéki lustrajegyzék alapján 15 000 főre becsüli a XVII. század közepső harmadában a harcképes székelyek összlétszámát. Ha seregüket nem a keleti határon túlra vezették a fejdelmek, a székelyeknek legalább kétharmada otthon maradhatott az ország védelmére, így legalább 10 000 székely harcos állhatott készen a határok védelmére. [32] A hajdúvárosok hadrafogható népességét I. Rákóczi György 1644-ben 6-7000 főre becsülte, s ezek nagyobb része 1657-ben szintén nem vett részt a lengyel hadjáratban. [33] Szabolcs, Bihar, Kraszna és Hunyad vármegye csapatainak létszáma viszont együtt sem nőhetett túlzottan 1 000 fő fölé. [34] Ezenkívül a védelmet erősítette az udvari "kék" gyalogság Báthori Zsófia fejedelemasszony mellé rendelt testőrzászlóalja, valamint a magyarországi Rákóczi-birtokok magánkatonasága is, bár ezekben a zavaros időkben a magyarországi várak fizetett őrségét sem lehetett számottevően meggyöngíteni. A könnyebben nélkülözhető magánföldesúri hajdúság ereje viszont nem volt túl jelentős, mivel Rákóczi-birtokok eddig ismert tizenhárom hajdútelepülésének egyikén sem élt hatvannál több hadköteles személy. [35] Így Erdély, az általános népfelkelés elrendelése nélkül, a hadba fogadható magyarországi zsoldos katonasággal együtt is legfeljebb húszezer embert tudott kiállítani az 1658-as török támadás előtt.

Az erdélyi-török összecsapások tanúsága szerint a teljes hadipotenciál is csak a határmenti csapatok első támadásának kivédésére volt elegendő, feltéve ha meg tudták előzni az Oszmán Birodalom hadainak összehangolt akcióját. Mivel a török hadvezetésnek három irányból kellett összevonnia határvidéki hadait, hogy túlerőbe kerüljenek, a belső vonalon álló erdélyi had támadásának megfelelő időzítése esetén lehetséges volt a relatív fölény megteremtése a külső vonalon külön-külön elhelyezkedő ellenséges csapattestekkel szemben.

A török hadvezetés, felismerve a fejedelemség fekvéséből származó lehetőségeket, már a XVI. században is a külső vonal lehetőségeinek kihasználására törekedett. 1550-ben Fráter Györgynek, majd 1596-ban Báthori Zsigmondnak a parasztkatonaság és a székelyek tömeges mozgósításával azonban még sikerült akkora hadsereget felállítani, amely képes volt egyszerre elhárítani a támadásokat. [36] A XVII. században azonban ez a lehetőség megszűnt, s az erdélyi hadvezérek megpróbáltak egyenként megmérkőzni a támadó seregekkel. 1613-ben Báthori Gábor elszalasztotta ezt az esélyt, mert a törökök folyamatos tárgyalásokkal sikeresen megtévesztették, s ezzel időt nyertek a hódoltsági had és a Barcaságban várakozó török, tatár, havasalföldi és moldvai seregek egyesítésére, így Báthori Nagyszebennél tétlenkedő csapatai ennek az erőnek már nem voltak képesek ellenállni. [37]

Erről I. Rákóczi György sem feledkezett meg 1636-ban, amikor szembeszállt a lemondását követelő török paranccsal. Mehmed Chalife - bizonyára túlzó - krónikája szerint ekkor a budai, a boszniai, a szilisztrai vilajet és a két román vajdaság 40-50 000 harcosát mozgósították, s tatár segélyhadat is kirendeltek Erdély ellen. A fejedelem fő erőit Tordánál vonta össze, s mire megérkezett velük a hadszíntérre, maros- és aranyosszéki székelyekkel kiegészített partiumi részhada Szalontánál már összecsapott a budai vezér elővédjével. A döntetlenül végződő első kísérlet után az erdélyiek ügyes hadicsellel megfutamították a törököket, s ezután a budai vezér már nem merte felvenni a harcot a Lippához vonuló erdélyi fősereggel. A partiumi siker után Rákóczi a keleti határra csoportosította át seregeit, s segélyhadat küldött szövetségeséhez, a Porta parancsát szabo-

237


táló Matei havasalföldi vajdához, akinek túlerejével szemben a szilisztrai beglerbég is meghátrált. Ezzel szétpattant az országot fojtogató ellenséges gyűrű. [38]

 Bár 1658-ban a körülmények sokkal kedvezőtlenebbek voltak, gyengébb volt az erdélyi haderő, megosztott az ország, ellenségesek az új havasalföldi és moldvai vajdák, II. Rákóczi György számára is csak ez a stratégia kecsegtetett némi sikerrel - de csakis időlegesen. Maga is tudta, hogy hosszabb távon szövetségesek nélkül, csupán Erdély fegyveres erejére támaszkodva nem szállhat szembe az Oszmán Birodalommal. 1658-ban egy törökellenes európai szövetség tervének azonban nem kedveztek a körülmények. A két legjelentősebb hatalom, Spanyolország és Franciaország egymással hadakozott, s 1658-ban Anglia is bekapcsolódott háborújukba. A Baltikumban Svédország seregei egyszerre küzdöttek a lengyelek és szövetségeseik - az osztrák Habsburgok, a brandenburgi választófejdelem, a dán király - csapataival, a holland flottával és az orosz cár hadával. Így csupán egyetlen számottevő hatalom, Velence támogatásával számolhatott biztosan a fejedelem.

A Signoria 1658-ban már tizenhárom éve vívta magányos harcát az Oszmán Birodalommal, s ez idő alatt hiába igyekezett harcba hívni a keresztény államokat a török ellen. Az erdélyi válság kifejezetten kapóra jött, hogy kimozdítsa a háborút a holtpontról, s a legfontosabb potenciális szövetségest, a háborútól óvatosan távol maradó Habsburgokat is bevonja a küzdelembe. [39] Battista Nani, a bécsi követ 1658. január 8-i jelentésében azt javasolta, hogy legjobb lenne ".ügyesen felpiszkálni a magyarokat és feltüzelni Rákó­­czit, mert az ügyek bizonyára nem maradhatnak mostani állapotukban, hanem új események fogják megzavarni, és ez az az előny, amit Kegyelmetek várhatna a kitűzött cél: a törökök helyzetének nehezítése és a császár cselekvésre bírása érdekében." [40] E nem túl jóhiszemű javaslattól függetlenül - bár Dalmáciában is folytak harcok - a hadviselő felek erőviszonyai és a nagy térbeli távolság is behatárolták Erdély és a Signoria katonai együttműködésének lehetőségeit.

A diplomáciai és pénzügyi segítség is nagyon fontos lett volna Rákóczi számára, ám érdemi katonai segítséget a kellő időben csak a császári trónra pályázó magyar királytól, Habsburg Lipóttól remélhetett. 1658 elején a fejedelem Kövér Gábort és Bánffy Györgyöt küldte Frankfurtba és Bécsbe a császárválasztó gyűlésre Lipót királyhoz és a német választófejedelmekhez, illetve a Haditanács elnökéhez. [41] Az udvar távozása után Bánffy nem tudott döntésképes politikusokkal tárgyalni Bécsben, ezért a fontosabb megbeszélések színhelye Frankfurt lett, ahol Rákóczi ügye a Német-római Birodalom legfontosabb kérdésével kapcsolódott össze: sikerül-e megőriznie a Habsburg-dinasztia Cseh- és Magyarországot is uraló ágának a császári címet? A török háború ügyének pártolása ugyanis növelte a jelöltek eselyeit a császári trónért folyó versengésben. [42]

238


Lipót és miniszterei Erdély ügyében érthető módon sokáig halogatták a döntést, hisz a bécsi kormányzat egyáltalán nem volt felkészülve egy török háborúra. A császárválasztás kérdése, valamint - II. Rákóczi György előző évi hadjáratának köszönhetően - Lengyelország megsegítésének feladata még mindig teljesen lekötötte a Habsburgok diplomatáit és mozgósítható haderőit. [43] Hiányoztak a szükséges pénzügyi tartalékok: az Udvari Kamara még a az új hadsereg másfél milliós felállítási költsége felének előteremtését is kétségesnek tartotta, hiszen a befolyó pénzekből a végvárvonal megfelelő létszámú őrségére sem telt. [44]

Rákóczi azonban nemcsak Bécsben igyekezett támogatókat találni. A királyi Magyar­országon igyekezett felkelteni a fenyegetettség és a szolidaritás érzését is, s ügynökei révén megpróbálta önálló akciókra bírni a magyar nemességet Erdély megsegítésére. Tavasszal a kelet-magyarországi vármegyékben már valóban aggodalmat keltő hírek keringtek arról, hogy a törökök nem érik be Erdély megcsonkításával, hanem az ottani Rákóczi-birtokokat, Kállót, sőt Kassát is követelik majd, s a kényes helyzet ellenére a végváriak portyázásai sem szüneteltek. A magyar főurak többsége mégis óvatosan távol tartotta magát egy komolyabb akciótól. Vitnyédy István, Zrínyi bizalmasa úgy vélekedett a fejedelem e tervéről, hogy ".noha diversionem faciendam valóban nagy alkalmatosság volna, de hisz tudni való dolog az, hogy kegyelmes koronás király urunk őfelsége engedelme és parancsolatja kívül effélék nem lehetnek, s ha lehetnének is, tudja e kegyelmed, az ki jó béllest akar sütni, szép fejér lisztinek és bőven vajának kell lenni, efféle penig az mi tárházunkban nincsen, őnagysága [ti. a fejedelem] csak nem is insinuálja, hogy akarna adni." [45]

Április 30-án Kövér végre a király elé terjeszthette Rákóczi javaslatait, amelyekben a fejedelem felhívta a figyelmet a Magyarországot is fenyegető veszedelmekre. A zsitvatoroki békeszerződésre hivatkozva kilátásba helyezte Jenő átadását a magyar királynak, ha az erdélyiek át akarnák engedni a várat a töröknek, s támogatásként 1 500 muskétást és lehetőség szerint további segélycsapatokat kért. [46] Ekkorra azonban már megszületett a magyarországi főurak egy részének véleményét is tükröző dodonai döntés: bár sereget küldenek Magyarországra, az egyelőre nem avatkozhat be a harcokba. Lipót hivatalos válasza, amelyben bejelentette, hogy a fejedelem ügyének ellátását Annibale Gonzagára, a Haditanács alelnökére bízta, így csak a tétlenség leplezését szolgálta. [47]

239


Rákóczi megelőző hadműveletei a Partiumban

Erdély nyugati határán május elején elkezdődtek a kisebb csetepaték az erdélyi és török végvári katonaság között. A kémek április végén már azt jelentették Temesvárról, hogy Lugos felől várható az első támadás, ezért a fejedelem erősítést küldött oda Barcsai Ákos parancsnoksága alatt. Május első napjaiban az ellenség valóban felégette a Lugoshoz tartozó Szinérszeg, Bidus és Hodos falvakat, s ezt az erdélyiek három hódoltsági falu felperzselésével torolták meg. Az egyre merészebbé váló törökök május 14-én egyenest a jenői városkapu elől hajtottak el a jenői ménesből 250 lovat, mire válaszul május 23-án a jenői vitézek a gyulai vár kapujában ütöttek rajta a törökökön. A vár őrsége üldözőbe vette őket, de a futók lest vetettek a gyulaiaknak. Az összecsapásban sok török elesett, köztük három híres aga és maga a gyulai alajbég is. [48]

Rákóczi partiumi hadai, a hajdúvárosok katonasága és a Magyarországról toborzott "szabad legények" a Bihar megyei Jánosd mellett gyülekeztek Gyulai Ferenc váradi kapitány parancsnoksága alatt. Időközben Kenán budai vezér is elindult a hadszíntérre, s óvatosan előrenyomuló 4-5 000 fős hada május 21-ére a Gyula melletti Mező-Med­gyes­re érkezett. Az erdélyi sereg azonban még nem mozdult, mivel a tavaszi áradások miatt Gyulai egyelőre nem tartotta lehetségesnek, hogy az egész had Jenő alá vonuljon, s csak 200 lovast küldött a Körösön túlra portyázni.

Mialatt a budai vezér hada Lippánál egyesült a temesvári beglerbég és az esztergomi bég 1 000 lovasával, a temesvári vilajetből rajtaütöttek a törökök Lugoson, s felégették a várost. Nyár derekára viszont az erdélyiek értek el egyre több apró sikert. Június második hetében Vellesdnél a túlerőben lévő erdélyi portyázók levágtak háromszázegynéhány törököt, a lugosiaknak sikerült visszaszerezni a környékbeli marhákat elhajtó törököktől zsákmányukat, s rajtaütöttek Facset palánkján. Június 20-án és 21-én a jenői kapitány parancsnoksága alatt 1 200 erdélyi lest vetett a budai vezér elővédjét alkotó gyulai törököknek, s megfutamította őket. [49]

Ezen előcsatározások után érkezett meg a Kaján útján a fejedelem fizetett hadaival és a magával hurcolt ellenzéki tanácsurakkal Erdélyből a jánosdi táborba június 23-án. [50] Emiatt mind a régebbi, mind az újabb történetírók közül jónéhányan - Acsády Ignác, Bánlaky József, Gebei Sándor - keményen megrótták Rákóczit, bár senki sem vizsgálta,

240


pontosan mi motiválta ezt a lépését. [51] Kétségtelen, hogy a fejedelemnek nem nagyon volt alkalma hadvezéri ismeretekre szert tenni. Első parancsnoki tapasztalatait váradi kapitányként szerezte, de ez a tisztség nem adott rá alkalmat, hogy harctéri gyakorlatot szerezzen. Míg atyja, I. Rákóczi György magyarországi háborúja idején öccse önálló seregparancsnokként működött, ő erdélyi helytartóként nem vett részt a hadműveletekben. Az 1655. évi havasalföldi hadjárat volt az első, melyet személyesen vezetett, így valószínűtlen, hogy akár itt, akár két évvel később Lengyelországban egyedül a saját belátása szerint látta volna el a főparancsnoki teendőket. Noha a lengyelországi vereség számos tapasztalt főtisztjétől megfosztotta a fejedelmet, s egyelőre nem ismertek olyan források, amelyek lehetővé tennék Rákóczi katonai tanácsadói körének rekonstruálását, biztosra vehető, hogy 1658-ban sem egyedül határozta meg a hadműveletek menetét. [52]

a fejedelem és tanácsadói két lehetőség közül választhattak: vagy a vajdaságokat, vagy a Partiumot szemeli ki preventív támadása helyszínéül. Első esetben a Székelyföldet kínálkozott főserege hadműveleti bázisául, s innen kellett volna megkísérelnie előbb a törökök által elűzött vajdák visszahelyezését, majd velük közösen a védekezést a szilisztrai beglerbég és a krími tatárok ellen, amíg Erdély nyugati határán a végvárak feltartják a budai vezér seregét. Második esetben Bihar és Szabolcs megyét választhatta kiindulási területnek, ahonnan a hajdúkra támaszkodva szembeszállhatott a hódoltsági törökökkel, mialatt az erdélyi had a Kárpátok hágóit védelmezi a délről és keletről fenyegető támadás ellen. A körülményeket mérlegelve a legtöbb érv e verzió mellett szólt.

A Partium eleve előnyösebb összpontosítási területnek ígérkezett, mint a Székelyföld. A centrumában ott állt Erdély legfontosabb erőssége és egyik legnagyobb katonai raktára, Várad, ahonnan jól lehetett ellenőrizni a környező területet. Kudarc esetén vára biztos menedéket nyújthatott egy vert seregnek, s még sokáig leköthette volna az ellenséget. Ez a terület közvetlenül érintkezett a királyi Magyarországgal, s azon belül a Rákóczi-birtokokkal, így döntő vereség esetén is lehetővé tette a visszavonulást semleges területre, és bármilyen külső segítség számára is könyebben megközelíthető volt, mint Erdély legtávolabbi csücske.

Ezzel szemben a Székelyföldet Rákóczi számára megbízhatatlan területek ölelték körül, s a székely székek hűsége sem volt megingathatatlan. A kudarccal végződő lengyelországi hadjárat után megélénkült a korábbi évtizedekben háttérbe szorított rendi ellenzék tevékenysége. [53] A török fenyegetéseket kihasználva Bethlen János, Haller Gábor és az ingadozó Barcsai Ákos vezetésével a nemesség jelentős része szembefordult a fejedelmmel, aki 1657 őszén kénytelen volt ideiglenesen meghátrálni. [54] Az ellenzék ek-

241


kor Rhédey Ferencet, Bethlen Gábor sógorát választotta fejedelemmé, akitől Rákóczi csak fegyveres erővel volt képes visszaszerezni a trónt. Ez a lépés tovább mélyítette a szakadékot a harcra készülő Rákóczi-dinasztia és a Portával egyezkedni kívánó rendek között. Az erdélyiek kiszolgáltatva Rákóczi fegyvereinek ugyan látványosan demonstrálták hűségüket, ám a fejedelem pontosan tudta, hogy nem bízhat meg bennük. [55] Ebben a térségben bármilyen kudarc végzetessé válhatott számára, ha annak nyomán rátámadnak belső ellenségei is.

Az ellenfél erejének megoszlása is a nyugati irányt indokolta. A budai vezér vezette egyesült magyarországi török haderő összevonása volt a leghamarabb várható, s ez volt a legerősebb támadó csoportosítás. Vele szemben a két vajda eltökéltségének hiánya, illetve a szilisztrai pasa jóval csekélyebb serege kisebb veszélyt jelentett Erdély számára. [56] A keleti határ egyetlen komoly kockázati tényezője a krími had volt, ám ezzel kapcsolatban az 1658-as ukrajnai események optimizmust sugalltak a fejedelemnek.

1657 őszén Ukrajnában Bogdan Hmelnyickij halála után kancellárja, Jan Vihovszkij nyerte el a kozákok hetmani méltóságát, de komoly ellenzéke támadt a zaporozsjei had vezetőinek körében. Az ellentéteket kihasználva Moszkvából egyre nagyobb beleszólást követeltek a kozákok ügyeibe, mire az új hetman a lengyelek felé kezdett orientálódni. Nyárra a kozákok vezetői közt a szakítás véglegessé vált, s kitört a fegyveres harc a Moszkvához hű ezredesek és a hetman között. Így olyan hírek érkeztek Erdélybe, hogy bár a tatárok Erdélybe készültek, a kozákok belharcaiba beavatkozó kán nem szállhat személyesen hadba Rákóczi ellen, s az oroszok támadásától tartva még az elindított tatár sereget is visszahívták a Krímbe. Rákóczi úgy távozott Erdélyből, hogy közben biztosra vette ".tatár hán ki nem jühet, isten akadályt vetett az ebeknek". [57]

Mindemellett a fejedelmet saját ígéretei is a Partiumba szólították. Amikor 1657 őszén a Porta az új uralkodótól, Rhédeytől a kulcsfontosságú végvár, Jenő átadását kezdte követelni, Rákóczi a nyilvánosság előtt többször elkötelezte magát a vár védelmére. Amennyiben a vitézlő nép körében nem akarta lerombolni tekintélyét, a nehéz időkben fel kellett vállalnia a véghely oltalmazását. [58] Ha ekkor a vajdaságok ellen vonul, a háborút ellenző erdélyi rendek aligha segítik, viszont feltehető volt, hogy szükség esetén saját védelmükre mégiscsak fegyvert fognak majd.

242


Mindezek alapján a fejedelem a legnagyobb körültekintéssel járt el, amikor hátországa nyugalmának biztosítása végett őrizetbe vetette ellenzéke legfontosabb vezetőit, s Barcsai Ákost helytartóként hátrahagyva a fizetett katonasággal kivonult a Partiumba. Emellett a keleti határ védelmének erősítése céljából hadtoborzást engedélyezett Erdélyben az elűzott moldvai vajdának, Gheorghe Ştefannak, aki júniusban megkísérelte visszaszerezni trónját Gheorghe Ghicától. [59]

Rákóczi bízhatott benne, hogy amennyiben atyja példáját követve kellő szilárdságot mutat, akkor Köprülü Mehmed inkább megbékél vele, semhogy a velencei háború mellett egy újabb elhúzódó konfliktusba keveredjen. [60] Ez a lehetőség egyben komoly dilemmát is jelentett a fejedelemnek. Nagy jelentőséget tulajdonított a nagyvezér engedékenységére utaló jeleknek, s amíg uralmának fenntartása mellett lehetőséget látott a megegyezésre, igyekezett kerülni a fegyveres összeütközést, a békesség ára mégis komolyan riasztotta, mivel felismerte Erdély helyzetének tragédiáját: ".ha az török hitlevelet kíván s Magyarország ellen indúl, azt is megkezdi kívánni: felüljünk, vele rontsunk. Ha cselekszük, magunk személyét is félthetjük, kersztyénségünkkel ellenkező dolgot is cselekszünk; mi is rontjuk hazánkat magunk veszedelmére; ha penig arról kíván hitlevelet, ellenségei ne legyünk, ez is veszély; mert ha Magyarország romol, győzedelmeskedik, elszakaszt minket, jószágunk romol velünk; úgy bánhatik azután, mint akar." [61]

Ennek elkerülése végett továbbra sem kínálkozott jobb lehetőség számára, mint Lipót szövetségének megnyerése. Június 1-jén újabb követet küldött a királyhoz Frankfurtba azzal a figyelmezetéssel: ".ha mi nem leszünk fejedelmek, más lesz, annak azon sípot kell fújni, kit szájában adnak, és az fejedelem, ország, török akaratját elköveti, csak békességben maradhasson." Elébe menve a várható feltételeknek, előre közölte, hogy sajnos a katolikus vallás ügyében ő nem tehet semmit, kezét megkötik országa törvényei, de megfelelő körülmények között rábírhatja a rendeket ezek megváltoztatására. A fejedelem azt is jelezte, hogy az ország fél a töröktől, a rendek követségét ne várják. Végül Lipót elé tárta dilemmáját is, s tanácsot kért, mit tegyen akkor, ha segítség fejében meghagyná trónját a török. [62]

A magyarországi főurak ekkorra már átlátták, hogy a király és tanácsadói figyelmét a császárválasztás nagy horderejű kérdése köti le, s Erdély csak akkor számíthat érdemi segítségre, ha a király maga mögött tudhatja a birodalom támogatását is. [63] Júniustól már

243


Rákóczi diplomatái is e cél érdekében tevékenykedtek Frankfurtban. Felelevenítve a régi jó kapcsolatokat a szász választóval, Rákóczi követe, Mednyánszky István arról igyekezett meggyőzni János Györgyöt, hogy igen jó alkalom kínálkozik a törökök megfékezésére, hiszen erejük megosztott, a nagyvezér helyzete ingatag, bukása önmagában megteremtheti a békét. [64] Erdély ügye Lipót ellenzékének fejét, János Fülöp mainzi választófejedelmet is foglalkoztatta, aki már Kövér Gábor frankfurti útja alkalmával felajánlotta együttműködését Rákóczinak, de mellette számíthatott a fejedelem más fejedelmek jóindulatára is. [65] Ilyen körülmények között Rákóczi bízott a birodalom támogatásában, és saját erejével is fel merte venni a harcot a törökökkel. [66]

A fejedelem június 23-án érkezett a jánosdi táborba fizetett hadaival, s onnan rögvest Váradra utazott udvarával. Ott csatlakozott hozzá a tiszántúli hadinép, a kállói és ónódi vitézek, s ezek után indult el hadával Jenő felé június 28-án. Ezzel elhárította a Jenőt fenyegető ostrom veszélyét, sőt olyan hírek érkeztek táborába, hogy a budai vezér Temesvárhoz készül visszavonulni Lippától. Jenő alatt újabb katonák csatlakoztak Rákóczi seregéhez, aki immár 7 000 lovassal, 2 000 gyalogossal és 4 ágyúval folytatta útját dél felé. Úgy tervezte, hogy két nap múlva ostrom alá veszi az aradi török palánkot, s így a vezér nyílt harcra kényszerül, ha nem akarja veszni hagyni ezt az erősséget. Július 4-én 1 500 lovassal előreküldte Szuhay Mátyást a törökök mozgásának felderítésre, s másnap előörsei összecsaptak az aradi törökökkel. A török helyőrség a túlerő láttán nem várta be az ostromot, és gyorsan kiürítette a palánkot, amit az erdélyiek felgyújtottak. A megáradt Maroson azonban nem tudtak átkelni, így Rákóczi július 6-án már azt tervezte, hogy Gyula vára alá indul, amikor feltűnt hadával Kenán budai vezér. [67]

Kenán annak ellenére vállalkozott az ütközetre, hogy a temesvári beglerbég hadának zöme még nem volt ott a táborában, s így serege hasonló nagyságú erőkkel volt kénytelen összemérni erejét. [68] A török vezér a pálülési szorost szemelte ki az ütközet színhelyéül, ahol a a Maros északi partján húzódó dombvonulat és a folyó vize által szorosan közrefogott, Lippáról Aradra vezető út kijut a tágas síkságra. Míg ágyúit és gyalogságát nyolcszáz lovas kíséretében a szoros bejáratánál a bokros domboldalban egy régi kőfal oltalmában helyezte el, lovasságának zömét az egri beglerbég és az esztergomi bég vezetésével egy mérföldre az erdélyiek elé küldte a síkságon. Velük szemben az erdélyi sereg ék alakban állt fel. A folyóra támaszkodó jobbszárnyat Gyulai Ferenc váradi kapitány vezette, ennek első soraiban Barkóczi István fizetett katonái álltak. Középre került a lassan mozgó gyalogság, Gaudi dragonyosai és a tüzérség, mögöttük haladt a fejedelem a tartalékkal. A balszárnyon álló hajdúknak Szuhay Mátyás kállói kapitány parancsno-

244


kolt, itt az élen Keresztes András fizetett katonái jártak. A hadrendnek ezt az oldalát Ébeni István és Bakos Gáspár fizetett katonái biztosították a síkság felől.

Kenán haditerve az lehetett, hogy a csalétekként előreküldött lovassága meghátrálásával maga után vonja Rákóczi hadát, és az üldözés közben csatarendjüket elveszítő erdélyieket becsalogassa a szorosba, ahol lesben álló ágyúi és janicsárjai tüze majd oldalba kapja őket, s ezek után visszaforduló lovassága megfutamítja a rendezetlen, meggyengült "üldözőket". Az erdélyiek nem tudva a szorosban elrejtett csapatokról, csak a a nyílt mezőn felsorakozott török lovassággal számoltak, s seregük jobbszárnyát nagy ívben a Maros felé fordítva szándékoztak átkarolni és bekeríteni a törököket.

A törökök tervének első fele túlságosan is jól "sikerült". A magyarok szokás szerint fergeteges rohammal kezdték az ütközetet, s Szuhay a balszárnnyal rögtön megfutamította s a folyónak szorította a szemben álló török lovasságot. A jobbszárnyról hamarosan Barkóczi katonái is csatlakoztak az üldözőkhöz A terv szerint meghátráló törökök így igen súlyos veszteségeket szenvedtek, de sikerült az ágyúk és a janicsárok puskái elé csalni a sikertől megittasodott erdélyi lovasságot, amelyre az addig hátráló török lovasok is rátámadtak.

A szorult helyzetbe került csapatok parancsnokai azonban nem veszítették el lélekjelenlétüket, s a sereg nem futamodott meg. Gaudi leszállította lováról néhány dragonyosát, s a gyalogság megérkezéséig ezekkel próbálta a bokrok takarásában a janicsárokat oldalba támadni. Az akció nem sikerült, mert az ellentámadásba lendülő török lovasság elszakította őket az erdélyi hadtól, s a túlerővel vívott harcban a dragonyosok odavesztek. Addigra viszont Ébeni István átvette a parancsnokságot, s igyekezett visszavonni és újra rendezni a lovashadat. Gaudi is meggyorsította a gyalogság felvonulását.

A küzdelem kimenetelét végül Rákóczi gyalogságának és tüzéréségnek megérkezése döntötte el. Gaudi ezekkel a csapatokkal a janicsárok hátába került, s a domb tetejéről lövette a törökök állását, mire a sánc védői fegyvereiket elhagyva megfutottak. Helyüket hamarosan elfoglalták az erdélyiek, s az állás előnyét kihasználva az elhagyott ágyúkkal is lőni kezdték a szorosban a török lovasságot. Az ütközet ezzel véget ért, mert a törökök erre végképp meghátráltak. A futók a lippai híd felé igyekeztek, de a Maros hídja túl keskeny volt ahhoz, hogy ekkora tömeg rövid idő alatt átjusson rajta. A menekülő seregben kitört a pánik, az összetorlódó emberek egymást szorították a partról a megáradt folyóba, s "a hídról kétfelől a Marosba mintegy búzakévék módjára nagyon sűrűn hullának." A korabeli források szerint szokatlanul véres győzelemet aratott Rákóczi hada. A törökök közül kétszáz fogságba esett, s elpusztult vagy két-háromezer, köztük maga az egri beglerbég és az esztergomi bég is. [69]

A csata után a fejedelem Csiger falu mellett ütötte fel a táborát, s még aznap éjszaka 1 000 lovast küldött Gyula alá. A lesben álló lovasokat azonban hajnalban felfedezték, így a meglepetés odalett. Egy másik erdélyi csapat Tótváradot égette fel. A fősereg másnap Arad alá vonult, s ott három napig időzött, míg a palánkot teljesen le nem rombolták. Erre a budai vezér erősítést küldött a folyó túlsó partján fekvő fellaki palánkba, mert attól tartott, hogy az erdélyi sereg erre felé kísérli meg az átkelést a Maroson. Használható gázló azonban nem akadt, így a fejedelem seregével Gyula felé visszatért Váradra, s ott hadának nagy részét hazabocsátotta. [70]

245


A következmények: Köprülü Mehmed Jenő alatt - tatár hadak Erdélyben

Rákóczi győzelme gyökeresen új helyzetet teremtett Köprülü Mehmed számára. Mivel a nagyvezér elgondolásának legsebezhetőbb pontja az egymástól igen távol lévő csapatok mozgásának pontos koordinációja volt, megbosszulta magát, hogy Köprülü nem számolt a vállalkozás fő erejét adó Krími Kánság más irányú lekötöttségeivel. Míg a hódoltsági török csapatok már rég farkasszemet néztek Rákóczi hadával, s június 23-án a fősereg is elhagyta Drinápolyt, a kán csak július 10-én indult hadával Erdély felé. E késés miatt Kenán vereségével Köprülü Mehmed egész haditervének sorsa megpecsételődött. [71] A kudarc világossá tette, hogy nagyon kockázatos lenne az élelem- és takarmányhiány sújtotta Dalmáciában hadműveleteket kezdeni, amíg Rákóczi ugrásra kész hada az utánpótlási vonalakat fenyegetheti [72] Az egyik hadműveleti célt fel kellett adni, s Köprülü kész volt inkább elhalasztani a velencei területek elleni támadást, csak hogy példát statuáljon az Oszmán Birodalom lázongó vazallusán. [73] Az 1658. évi hadjárat súlypontja így helyeződött át Erdélyre. Hiába vélték többen úgy a török vezetők között, hogy erőiket az agg nagyvezér makacssága ellenére a dalmáciai hadműveletekre kellene koncetrálni, a hadjárat vezetését nem tudták kiragadni Köprülü Mehmed kezéből. [74]

Közben a győzelem híre gyorsan bejárta az egész országot, s nyomában mindenütt ünnepeltek az emberek. Várallyai Lőrinc, a fejedelem udvari prédikátora már a harctéren hálát adott a győzelemért, s ez történt Váradon is, ahol Rákóczi bevonulása alkalmával Nagyari Benedek prédikátor mondott ünnepi beszédet "Isten eme nagy jótéteményéért". [75] Ám mire a szónoklatok elhangzottak, a fejedelem már tisztában volt vele, hogy korábbi reményeiben csalatkoznia kell. Hiába kínált a harc után többször is békét a budai vezérnek, hiába ígért nagy összeget közbenjárásáért, hiába kért bocsánatot magának, a nagyvezér közismert elszántsága miatt egyetlen török tisztségviselő sem akart érdemben tárgyalni

246


vele. [76] Úgy tűnt, már csak idő kérdése, hogy a lassan felvonuló török fősereg és az előbb-utóbb biztosan Erdély határához érkező tatárok harapófogója mikor töri meg az ellenállást.

Ráadásul a császárválasztás sem igazolta a hozzá fűzött reményeket. Jóllehet július 18-án a választófejedelmek azzal a kikötéssel adták le szavazataikat Lipótra, hogy német-római császárként hadat indít a török ellen, az újdonsült császár egyik első dolga mégis az volt, hogy rezidense, Simon Reniger útján megnyugtatta a Portát: Rákó­czi miatt nem kívánja megbontani a jó viszonyt az Oszmán Birodalommal. [77] A megegyezés nyomán azonban nem csak a remélt összbirodalmi segély, hanem a már úton lévő csapatok esetleges bevetése is elmaradt. Puchaim komáromi várkapitány jelentése szerint Gonzaga a haddal július 16-án már elindult Komáromból Kassa felé, amikor megérkezett a pálülési győzelem híre, ami még arra is ürügyet szolgáltatott, hogy ezeket a csapatokat visszatartsák, mondván: ".akármint mondják a töröknek, hogy az ő felsége hada nem volt Nagysága mellett az harczon, de nem fogják hinni, ha oda alá megy a had." [78] Lipót katonái így a Csallóközben vesztegeltek, mialatt betört Erdélybe az ellenség áradata. [79]

A új császári kormányzat magatartása hosszú távon hátrányosan érintette Rákóczi és Velence viszonyát is. Augusztusban a fejedelem Nádasdy Ferenc révén eljuttatta szövetségi ajánlatát Nanihoz, a Signoria bécsi követéhez, amire az a válasz érkezett Velencéből, hogy a rendelkezésre álló idő rövidségére hivatkozva, már csak a következő évi hadjárat támogatásáról kezdjen tárgyalásokat az erdélyiekkel. Ha a fejedelem tartani tudja magát addig, akkor számíthat némi havi juttatásra, és a Signoria a pápánál is közbenjár az érdekében. [80]

Ezen a helyzeten a magyarországi urak növekvő segítőkészsége sem tudott már változtatni. Augusztusra ugyan már Lippay érsek is feltételek nélkül azt tartotta volna a legjobb megoldásnak, ha Rákóczi maradna Erdély fejedeleme, de a császár számos elkötelezettsége miatt ő is csak török sikerek, várfoglalások esetére biztatta a fejedelmet a háború megindításával. [81] Ám hiába kötelezték el magukat Erdély ügye mellett, a magyarországi politikusok súlya kevésnek bizonyult ahhoz az új császár kormányzatában, hogy érdemi lépésekre bírják az uralkodót. Mellőzöttnek és tehetetlennek érezve magát, Wesselényi nádor a legnehezebb napokban birtokaira készült visszavonulni, s régi híve,

247


Nádasdy is reménytelennek látott bármilyen új kezdeményezést, amíg szeptember közepén a császár meg nem érkezik Bécsbe. [82] Rákóczi - noha még csak a királyi segítség vontatottságát látta - már június végén tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ilyen helyzetben tehetetlen lesz egy esetleges újabb török támadás esetén: "Némettűl is segítséget nem várhatunk; magunkon annyi erőnek elégtelenek vagyunk; az budai vezérségnek, isten segítségébűl megfelelhetnénk; de ha az vezér ugyan eljű, mik vagyunk az ellen?" [83]

Mindennek betetőzéseként Erdélyben ismét megerősödött a fejedelem ellenzéke. Bár július 12-ére a fejedelem kérésére a helytartók engedelmesen összehívták a személyes nemesi hadfelkelést a török hódoltság határára, Illyére, Rákóczi nem lehetett biztos benne, nem fognak-e az összegyűlt hadak ellene fordulni. A következményeket felmérő erdélyi politikusokat ugyanis egyáltalán nem lelkesítette a fejedelem győzelme, sőt még inkább arra ösztönözte őket, hogy igyekezzenek megszabadulni harcias uralkodójuktól. Július 18-án a három helytartó levelet intézett a budai vezérhez, melyben fegyverszünetet kértek a törököktől. Hosszasan bizonygatták az erdélyi rendek hűségét, és mentegetőztek a fejedelem viselkedése miatt, hangsúlyozva, hogy Rákóczi a tudtuk nélkül cselekedett. Ám most, hogy távozott az országból, semmi akadálya, hogy engedelmes­ked­je­nek a Porta parancsainak, melyet eddig is csupán a fejedelem fegyveres ereje miatt nem tudtak megtenni. Ha most érné támadás Erdélyt, akkor az ország lakói kénytelen lennének védelmezni magukat, de ebben az esetben akaratuk ellenére, s főképp nem a szultán ellen ragadnának fegyvert. [84]

Amikor július közepén a fejedelem megtudta, hogy egyik helytartója, Barcsai Ákos engedelme nélkül országgyűlést készül összehívni Gyulafehérvárott, már azok a vélemények is eljutottak hozzá, melyek szerint "nem volna vétek akármi úton ember hazáját megtarthassa, ha hitszegéssel is, és hogy török ellen fegyvert nem fognak." Barcsai megismételte a fejedelemnek 1657 őszi javaslatát, hogy a törökök lecsillapítása végett egyezzen bele új fejedelem választásába, s július 24-én az utolsó országgyűlés határozata alapján a nagyvezérhez útnak induló követséget is visszarendelte Gyulafehérvárra. [85]

Rákóczi időközben arról is megbizonyosodott, hogy a zavaros ukrajnai viszonyok ellenére a tatár kán mégis hadba szállt ellene, így július közepén már nagyon kétségbeejtőnek látta a helyzetét. Családja számára még Ecsed várát sem találta elég biztonságosnak, s elsősorban amiatt aggódott, nehogy külső és belső ellenségei beszorítsák valamelyik várába. [86]

A nagyvezér július 27-én már elérte Belgrádot, ám az augusztus elsejére összehívott gyulafehérvári országgyűlésen a rendek mégsem szakítottak nyíltan a fejedelemmel. Ehe-

248


lyett ismét Rákóczi meggyőzésével kisérlezteztek, s Bethlen Jánost, Csulai püspököt, a székely Hídvégi Nemes Jánost és Johann Waldorf besztercei jegyzőt küldték hozzá tárgyalni. Rákóczi augusztus 8-án Tasnádon fogadta a követeket, de a rendek kérése most sem talált meghallgatásra nála. A követek előtt az ország jogait és területét biztosító athnámét hiányolta, s arra hivatkozott, hogy az ideiglenes fejedelemváltozás sem mentené meg az országot Jenő átadásától és az adó növekedésétől. Valójában azért zárkózott el ismét a névleges lemondástól, mert joggal tartott attól, hogy a helyébe lépő személyt gyorsan megerősítené a Porta, s ez véglegesítené az ideiglenesnek szánt helyzetet. Azután már hiába is fáradozna, kevés esélye lenne a hatalomba való visszatérésre. [87]

Eközben új hírek érkeztek Mihnea havasalföldi vajdától, ezért a fejdelem egyre bizakodóbb hangulatban tárgyalt a követekkel. A vajda arról tudósította Rákóczit, hogy a kán a tatár sereg zömével visszafordult, mert Adil Girej szultán hadát megverték a kozákok, s jóllehet Köprülü Mehmed egyelőre még elszántan vonul Erdély ellen, a velenceiek sikerei miatt már a nagyvezért is visszarendelte a szultán. [88] E reménykeltő hírek nem voltak teljesen alaptalanok. A kozákok közötti belső hatalmi harc első fordulójából Vihovszkij hetman került ki győztesen. 1658 júniusában Poltavánál rendkívül véres ütközetben legyőzte a lázadó ezredesek hadát. Augusztusban a tatárokkal együtt folytatta az ellene támadó, Moszkvához hű ezredek megbüntetését, s csapatai blokád alá vonták a kijevi orosz helyőrséget is. Ám szeptember elejére - amikor a hetman  Hadiadz-ban aláírta a lengyelekkel kötendő szövetséget - máris új orosz sereg érkezett Ukrajnába. Míg a krími tatárok fő erőit lekötötte az erdélyi hadjárat, a lázadó kozákok az orosz hadak segítségével legyőzték és megfutamították a Krím védelmére hátrahagyott tatár sereget. [89]

A nagyvezér visszarendelésének híre sem volt teljesen hamis információ, igaz, nem a velenceiek diadalai miatt született e szultáni döntés, hanem mert Anatóliában ismét fellángolt a dzselálik felkelése. Ezen a területen a nagyvezér háborús készülődései nyomán jelentős zsoldba fogadható tömeg sereglett össze, de a vezetésükkel megbízott Abaza Hasszán pasa nem értett egyet Köprülü Mehmed nagyvezéri kinevezésével, s nem jelent meg a nagyvezér táborában. Sőt kihasználva a kínálkozó alkalmat, 1658. májusában kibontotta a felkelés zászlaját, és fegyverrel igyekezett érvényesíteni akaratát a Portán. Július 8-án a felkelők vezetői kinyilvánították, hogy Köprülü Mehmed fejét követelik a szultántól. Hasszánnak jó kapcsolatai voltak a fővárosban, rokonságban állt az egyik korábbi nagyvezérrel, Ibsir Musztafával, a szultán egyik nagynénjének férjével, s a szultáni seregben sokan úgy vélekedtek a lázadókkal szinpatizáló szpáhik közül, hogy "néhány ember miatt nem szabad az egész mohamedánságot egymásra uszítani, hanem a nagyvezért át kell adni Hasszánnak, mert így meg lehet teremteni a békét". IV. Mehemed szultán azonban megtagadta a dzselálik kívánságának teljesítését, ám bomlófélben lévő seregével nem tudott határozottan fellépni ellenük. Ezért kellett augusztusban visszarendelni Köprülü Mehmedet seregével az erdélyi hadjáratból. [90]

249


Rákóczi az új hírek tudatában nem sürgette a döntő összecsapást. Augusztus elejét Tasnádon töltve, továbbra is azon fáradozott, hogy az újabb összecsapás előtt tovább erősítse katonai bázisát a Partium térségében. Csak 20-a után kezdett készülődni a nagyvezér ellen, akiről még augusztus 17-én is csupán annyit tudott, hogy seregével Pancsovánál áll. Augusztus 22-én este még mindig Tasnádon volt, amikor megkapta Barcsai üzenetét arról, hogy Erdély keleti határán betörtek a krími tatárok. [91]

Áprilistól kezdve a fejedelem ezen a területen is fokozottan figyeltette a Moldva felé vezető hegyi átjárókat, gyakran sürgette a hírszerzést a határmenti területeken, s a védelem erősítésére június közepén a hozzá feltétel nélkül hű Mikes Kelement nevezte ki háromszéki főkapitánynak. Csapatokat azonban csak az elűzött moldvai és havasalföldi vajdák mellé adott, a helytartónak, Barcsai Ákosnak ismételt kéréseire sem küldött katonákat, pedig ebben a hónapban már eljutottak hozzá a moldvai hadi készülődések hírei, és megkezdődött az erdélyi területek zaklatása. A moldvaiak marhákat hajtottak el a havasokról, ezért Rákóczi utasította embereit, hogy ugyanígy torolják meg a beütéseket. [92]

Júliustól a helyzet itt is egyre súlyosbodott. Kudarcot vallott Ştefan vajda kísérlete is, hogy erdélyi segítséggel szerezze vissza országát: Moldvát, s a hónap elején a fejedelem egyik moldvai ügynöke Jászvásárról már arról tudósított, hogy az egész moldvai hadsereg "felült", s Ghica vajda a kán fogadására készül. A hónap végén már Rhédey is a határ túloldalán folyó csapatmozgásokról küldött híreket Máramarosból. A fejedelem úgy vélte, hogy ha jól őrzik a hágókat, a moldvaiak magukban aligha tudnak betörni Erdélybe, s az erdélyi kormányzat tett is előkészületeket a várható támadás elhárítására. [93]

Július elején Mikes Kelemen háromszéki főkapitány vezetése alatt jelentős erők gyűltek össze a Barcaság területén. Mikes táborában ott volt a nemesi felkelés, a székelység s egyes becslések szerint még 6-7 000 fős népfölkelő had is. Ide érkezett a szász városok katonaságának zöme és tüzérsége, valamint a fogarasföldi boérság is. Ez a sereg azonban csak a határ legtöbb oldalról fenyegetett részét őrizte, így mégis sok juhnyájat hajtottak Moldvába a csíki és gyergyói havasokból. Egyhónapi várakozás után Mikes visszaküldte ágyúit Brassóba, és hazabocsátotta a hadakat a határról. Végül az országot fenyegető helyzetben a helytartó augusztus 18-ára tanácskozni hívta a rendeket Nagysinkre, de mire az országgyűlés összeült, a követekek már elkéstek a tanácskozással. [94]

Az első komoly támadás délkeletről érte az országot. Havasalföldön az újonnan kinevezett Mihnea vajda ugyan Rákóczihoz húzott, a bojárok egy része is mellette állt, de a törökök nem bíztak benne, így augusztus elején elsőként neki kellett az erdélyi határon táborba szállnia. Csapatai augusztus 7-én, délután 4 órakor elűzték a a Bodza-szoros védőit, s megszállták a szorost védő sáncot. Ettől kezdve állandósultak az összecsapások a

250


szorosnál. Augusztus 17-én a havasalföldi lovasok felégettek Zajzont, s ezt a védelmet irányító Mikes Kelemen augusztus 19-én hasonló portyával kívánta megtorolni. A Bodza-szorosban azonban nem kis meglepetésére a krími kán seregébe ütközött. Az egyenetlen harcban az ellenség elnyert hat zászlót, s Bakó István marosszéki kapitány számos székely főemberrel együtt fogságba esett. [95]

A hír hallatán a nagysinki országgyűlés már kísérletet sem tett az ellenállás megszervezésére, mert az összegyűlt rendek az országot dúló tatár had megfékezésére csupán a törökökkel való megegyezésben láttak lehetőséget. Ennek szellemében a három nemzet nevében követségbe küldték a nagyvezérhez Barcsai Ákost, Johann Lutschot és Dániel Ferencet, majd határozat nélkül szétoszlottak, s a helytartó a következő napra alig hatvanad magával maradt a táborban. A támadók előtt nyitva állt az út Erdély belsejébe. [96]

Ez idő alatt Köprülü Mehmed sem tétlenkedett. Seregével augusztus 5. körül útnak indult Belgrádból, s a jenői kapitány kémei azt jelentették, hogy 7-én már átkelt a Dunán. Mire serege rövid pihenő után 15-én elhagyta Pancsovát, már megkezdődött a Maroson is a hídverés előkészítése. A lippai bég az Arad melletti Mikelakánál megmérette a folyó szélességét, s huszadika után a budai vezér oltalma alatt megérkezett a török hídépítők csapata és a szükséges faanyag is. 25-én elsőnek az elővéd, a budai vezér csapatai keltek át a Maroson, s egy nappal később követte őket a derékhad is. Rákóczi még csak Debrecennél járt, amikor 29-én a török hadsereg már körülzárta Jenő várát. [97]

A fejedelem haditervének kudarca

A jenői tisztek nagyon óvatosan viselkedtek a bezáruló török ostromgyűrűben. Köprülü Mehmed óhajának eleget téve követeket küldtek a török táborba, és igyekeztek késleltetni a harcok kirobbanását a fejedelem hadának megérkezéséig. Így a törökök teljesen zavartalanul építhették ki állásaikat a vár körül. Mint várható volt, a támadás fő célpontjának a négysarokbástyás vár leggyengébb pontjait, a kőborítást nélkülöző északkeleti, ún. Palánk bástyát és a csatlakozó kötőfalat szemelték ki, s ennek megfelelően tizenhat ostromágyút telepítettek a keleti kötőfallal szemben, a Körös folyó szigetén fekvő Rácvárosba. A török sereg közben lassan ellepte a környéket, és néhány száz portyázó szeptember 1-jén hajnalban még a távolabb fekvő Belényes városán is rajtaütött. A bírót több tekintélyes polgárral együtt meggyilkolták, s a városi lakosok zömét magukkal hurcolták. [98]

E kisebb akciók ellenére Köprülü Mehmed sem sietett belebonyolódni a hadakozásba. Jenő körülzárása előtt még tett egy utolsó ajánlatot a megegyezésre. Levelet küldött a még Tasnádon időző fejedelemnek, melyben a behódolás fejében kegyelmet ígért, de

251


csak azzal a feltétellel, ha Rákóczi személyesen megjelenik előtte táborában. A fejedelem ezt újabb engedményként értékelte, ám esze ágában sem volt ellátogatni a török táborba. Semmilyen papír nem garantálhatta teljes biztonsággal, hogy engedetlenségéért nem fizet majd fejével, jobb esetben nem lesz-e belőle valamelyik konstantinápolyi börtön vagy napfényes kisázsiai városka lakója élete végéig. [99] Viszont az erőviszonyok miatt már csak pozícióinak megtartására, a teljes megsemmisülés elkerülésére törekedhetett. Ilyen helyzetben igen kockázatos lett volna nyílt összecsapást vállalni, ezért Rákóczi is a halogatás taktikáját választotta.

Tervét arra alapozhatta, hogy Köprülü Mehmed visszarendelése miatt híjával van a hadakozásra fordítható időnek, s Jenő várhatóan elhúzódó ostroma meggátolja majd hadjárata folytatásában. Így az erdélyi seregnek "csupán" az a dolga, hogy kerülve a nagy csatákat, a török tábor nyugtalanításával bátorítsa a védőket és megossza az ostromló hadat. Ezt az elgondolást - bár biztosra vette, hogy ha a tatár kán valóban Erdélybe érkezett, csak "isten tarthatja meg ez földet, eszeveszett országot" - a tatár betörés csak annyiban érintette, amennyiben a fejedelem aggódott amiatt, nehogy a nagyvezér Jenőt megkerülve a tatárokkal együtt harapófogóba szorítsa hadát. Ebben az esetben ugyanis kénytelen lett volna az Erdély felől is fenyegető veszély miatt a hajdúvárosokat feladva Magyarországra  hátrálni. [100]

Első pillantásra úgy tűnik, elgondolásának sikere elsősorban azon múlhatott, hogy a nagyvezérnek volt-e olyan hadereje, amivel képes lehetett egyszerre Jenőt is ostromolni és Rákóczi seregét is üldözni. Ha Köprülünek valóban oly hatalmas, 130-150 000 fős serege lett volna, mint amekkorának azt némely kortárs hitte, aligha okozott volna gondott számára, hogy megtegye mindezt, s ebben az esetben Rákóczi manővere eleve ostobaságnak minősülne. Ám jónéhány adat arra utal, hogy az előző évtizedek kül- és belharcaiban nemcsak megtizelődtek a török hadsereg tapasztalt harcosai, de az egyszerre több fronton folyó háború miatt e felhígult hadsereg mozgósítható erői is jóval szerényebbek voltak a vártnál. [101] Júliusban a rendek levelét kézbesítő posta még Drinápoly és Szófia között látta a nagyvezér seregét. Köprülü Mehmed jelentős erőket hagyott a szultán mellett Drinápolyban, s az európai hadak ekkor még nem csatlakoztak hozzá, így a janicsárokon kívül főként ázsiai hadak voltak mellette. A jelentés az egész sereget nem becsülte többre 30 000 embernél, akiknek zöme rosszul felfegyverzett, gyönge katona volt. Ráadásul az értékesebb katonáknak számító 7 000 janicsár közül 2 400-at vissza kellett fordítani a velenceiek támadásai miatt. A sereget 70 ágyúból álló tüzérség egészítette ki. Ezt a becslést a velencei ügyvivő is megerősíti, aki szintén arról számol be, hogy a

252


nagyvezér 30 000  emberrel érkezett meg Belgrádba. [102] Ezt a számot alapul véve Magyar­országon az európai csapatokkal kiegészült had létszáma aligha haladta meg az 50 000 főt. (Velence bécsi követe, Nani utóbb 40 000 emberről kapott hírt.) [103] A fejedelem ugyan még augusztusban is olyan értesüléseket kapott - feltehetően a nagyvezér üzenetét Pancsovánál átvevő Mikelakai Dávid Andrástól -, hogy a nagyvezér hada rossz és kevés. [104] (Az erdélyi hadjáratról készített török gazdasági elszámolásokon alalpuló becslésem szerint kb. 10-11 000 portai zsoldos volt a seregben. [105] ) Rákóczi elképzelései mégis más okok miatt vallottak kudarcot.

A fejedelem augusztus 26-án indult Székelyhídra, majd onnan Debrecenbe ment, hogy bevárja a folyamatosan érkező csapatokat, mert meglehetősen sokáig tartott, míg katonasága ismét összegyűlt. A Felföldről a Rákóczi-birtokok katonaságán és a családi várak néhány tarackján kívül a zsoldba fogadott végvidéki katonák és szabad hajdúk mellett a magyar főnemesek közül csak Barkóczi László, Bereg megye főispánja érkezett a segítségére. Nádasdy, az országbíró ugyan javasolta, hogy a fejedelem hívja hadba a nemesi felkelést a környező királyi vármegyékben is, de ez a tanács már túl későn érkezett. Mire a család eldöntötte, hogy megfogadják, és megtették ezt a merész lépést, elkéstek vele. Ha a megyei felkelésre való felhívás időben napvilágot lát, valószínűleg akkor sem vezetett volna eredményre a király engedélye nélkül. [106]

A kormányzat viszont következetesen passzív magatartást tanusított, így a magyarországi urak számára nem maradt más lehetőség, mint magánszemélyként csatlakozni a fejedelemhez. Így az egyik legjelentősebb felföldi birtokos, Thököly István, bár személyesen nem tudott táborba szállni a fejedelem oldalán, de még júliusban magánkatonaságából 100 gyalogos és 24 dragonyos küldését ígérte. Az uralkodó engedélye nélkül azonban ezt is nagyon kockázatos lett volna megtenni. (A bizonytalan helyzetben lábra kapó híresztelések szerint Zrínyi Miklós magánemberként, a váradi kapitányság elvállalásával próbál majd segíteni a fejedelemnek, ám ezt az elgondolást Zrínyi is nevetségesnek tartotta.) [107]

A királyi Magyarországról tehát semmiféle érdemleges támogatás nem érkezett, a fejdelem serege így aligha lehetett sokkal nagyobb mint júliusban. Rákóczi számára

253


mégsem az erőviszonyok billentették kedvezőtlen irányba a mérleget, hanem hadi készületei lassúsága. Már a néhányszáz fős erősítést is késve indította útnak Debrecenből a vár számára, s mire augusztus 3-án Rákóczi a fizetett hadakkal, a bihari és szabolcsi hajdúkkal és a partiumi vármegyék hadinépével a vártól csak öt mérföldre fekvő Ugránál letáborozott, Jenő elveszett. Szeptember 2-án ugyanis négynapi körülzárás után az elbizonytalanodott várőrség szabad elvonulás fejében egyetlen lövés nélkül átadta az erősséget a törököknek. A mit sem sejtő fejedelem harmadikán még hatvan gyalogost küldött a nagyvezér táborába "nyelvet" fogni, s mire ezek negyedikén visszatértek foglyaikkal, megérkezett Szalontához a kivonuló várőrség is. [108]

Rákóczit rövid időre teljesen megbénította a reményeit rombadöntő hír. [109] A helyzet különösen azért volt lesújtó, mert a foglyok vallomásaiból és egy elfogott levélből a fejedelem épp ekkor bizonyosodhatott meg végérvényesen arról, hogy elgondolása helyes volt: a nagyvezérnek hamarosan vissza kell térnie Konstantinápolyba. Ha Jenő akár csak egy hétig is dacol az ostrommal, a törököknek szégyenszemre kellett volna elvonulniuk alóla. [110]

Bár a fejedelem Velencét még ezután is nagyralátó tervekkel, balkáni méretű közös hadműveletekkel próbálta magyarországi hívei révén szövetségkötésre csábítani, a valóságban már csak óvatos védekező manőverekre, a biztonságos visszavonulás előkészítésére maradt lehetősége. Az erdélyi végvidék második legjelentősebb várának elvesztése után többé észak felé nem akadt számottevő erősség Váradig, ami gátat vethetett volna a várható török előrenyomulásnak, ezért a gyorsan felocsúdó Rákóczi főképp a váradi vár védelmére koncentrálta erőit, s lemondott a kis bihari hajdúvárosok oltalmazásáról. Viszont a törököket is igyekezett megakadályozni abban, hogy befészkeljék magukat az ottani megerősített hajdútelepülésekre, Szalontára és Sarkadra, ezért ezeket a helyeket saját lakosságukkal leromboltatta. [111]

Mivel Rákóczi Várad várába zárkózva sem kívánt csapdába kerülni, s az esetleges bekerítés elkerülése végett titokban már meg is kezdte a hídverés előkészítését Rakamaznál a Tiszán, nagyon fontos volt a Váradon hátrahagyott csapatok harci szellemének megszilárdítása. Rákóczi hiába vonta össze Váradra egész gyalogságát, csak akkor számíthatott katonái eredményes helytállására, ha sikerül helyreállítani megingott harci moráljukat. Bár csapatai jónéhány kisebb győzelmet arattak Jenő átadásának idején - így levágtak negyven törököt a Belényest feldúló martalócok közül, s kiszabadították foglyaikat -, a visszavonulás mégis rendkívül sokat ártott a sereg fegyelmének. A visszavonulók még Várad városát is "mint egy ellenségét úgy prédálták", s az is várható volt, hogy a nehéz helyzetben a hajdúk elhagyják Rákóczi táborát. A fejedelem kemény kézzel próbált gátat vetni a bomlásnak: a prédáló katonák közül többet rögtön az utcákon felköttetett, s a Jenőt átadó tisztek kivégzésével igyekezett a Váradon maradók számára

254


is példát statuálni: ".tanuljon más is; az lenne híre, ha nem öletnők az árulókat, mi akaratunkból lett feladása (ti. Jenőnek)." [112]

A délről várt támadás azonban elmaradt. Ehelyett szeptember közepén északkeletről bukkantak fel tatár portyázók. Rákóczi katonai veresége nyilvánvalóvá vált: még két hónap sem telt el a harci cselekmények kezdete óta, s jórészt már országa határain kívül volt kénytelen uralmának utolsó jelentős bázisát, a nagy szabolcsi hajdúvárosokat védelmezni az Erdély felől támadó tatárok ellen. [113]

Erdély pusztulása

Az Erdélyre törő ellenséges hadaknak egyetlen hónap elegendő volt, hogy az ország nagy részét lángba borítsák. Mivel a támadó hadsereg zömét a Mehmed Girej kánnal érkezett krími tatárok alkották, az ő hagyományos hadviselési szokásaik szabták meg a hadjárat menetét, s ezek tökéletesen kielégítették a nagyvezér elvárásait. [114] A tatár sereg szinte kizárólag lovasokból állt, akik 2-3 vezetéklóval vonultak hadba. Lovaikat nem fárasztották túl gyors haladással, míg az ellenség területét meg nem közelítették, de ott már mindenkit megleptek és elképesztettek szokatlan mozgékonyságukkal. [115] Nagy tömegben, sorokba (ún. "filákba") rendeződve haladtak. Ezt a formációt a hátas- és tartaléklovak farkát összekötve tartották fenn, s szükség szerint cserélve őket, szinte állandóan képesek voltak haladni. [116] Akcióik hatósugarát tovább növelte, hogy az ellenség földjén csak seregük kétharmadát tartották együtt (az ún. "kost"), a maradék egyharmad elővédet és a környező vidéken portyázó egységeket, "csambulokat" alkotott. Ezek mérges darázsrajként dongták körül a főerőket, ami egyrészt megkönnyítette a hatalmas lóállomány takarmányozását, [117] másrészt - amellett, hogy a csambulok felderíthették az ellenség csapatmozdulatait - leplezte a fősereg mozgásának valódi irányát, s bizonytalanságban és félelemben tartotta az ellenséges ország lakosságát. [118]

Mivel a kánság hadseregének zömét békeidőben nomadizáló szegény pásztorkatonák tették ki, akik a háborúban sem zsoldot, sem élelmet, sem takarmányt nem kaptak, a hadjáratok fő célja a tatárok számára a zsákmányszerzés volt. Ez példátlanul súlyos károkat okozott a megtámadott területen, mert nem érték be pusztán az anyagi javak és az állatok elrablásával, hanem elhurcolták az évszázadok óta virágzó krími rabszolgake­­res­ke­

255


delemben értékesíthető embereket is, s az "értéktelennek" minősülő öregeket, gyerekeket, betegeket legyilkolták. Ráadásul olyannyira fölégettek mindent maguk után - erre a célra kénes szalmakötegeket hordtak magukkal -, hogy pusztán a lángoló gabonamezők és falvak füstje nyomán is követni lehetett mozgásukat. Ezek a portyák sosem szüneteltek, mert a csambulokba osztott harcosok állandóan váltották egymást: amint egy csapat zsákmánnyal megrakodva visszatért a koshoz, nyomban elkülönítettek egy másikat a főseregtől. [119]

Első áldozatuk Erdélyben a Barcaság és Háromszék volt. A Bodza-szoroson augusztus 19-én betörő tatár, török és román hadak előörseivel a következő nap már a városfalak alatt csatázott a brassói szászok valamint az oda szorult székelyek és erdélyi nemesek 3-400 lovasa, s három nappal később az ellenség fő erői is az Ó-Brassó völgyében vertek tábort. A város bírája, Michael Hermann még az előző nap követségbe indult a tatárokhoz, s négy napi tárgyalás után 25-én megegyezett a kánnal, hogy 30 000 tallér hadisarc kifizetése ellenében a város bántatlan maradt, cserébe a kán megígérte, hogy képviselni fogja a város érdekeit. A tatárok azonban a kisebb összegeket sem vetették meg. A Brassótól nyugatra fekvő Keresztényfalva lakói fejenként válthatták meg szabadságukat, s így a bíró 15, a módosabb lakosok 3-5 tallért, a falubeli román papok 50-50 forintot fizettek. [120]

Augusztus 27-én az ellenséges tábor felkerekedett Brassó alól, és két nap múlva a támadók Fogaras irányában elhagyták a Barcaságot. Ám ez a néhány nap is elég volt ahhoz, hogy a tatár csambulok, a román kurtányok és a kozák lovasok kirajzzanak a környező vidékre. A város környéki megerősített helyek közül csak Vidombák kastélya került a kezükre, amit a bennlévő 909 menekült ellenállás nélkül feladott. Közülük végül 65-en ingyen megszabadultak, 155 embert azonban csak 3254 forintért tudtak kiváltani. Bár falvaikat elpusztították, Szentpéter és Szászhermány templomerődjével hat napos ostrom után sem boldogultak, s Bodola várát és Prázsmár templomerődjét is csak meghódoltatni tudták, de bevenni nem. [121] Északabbra, az Aluta völgyében fekvő helységek már nem tudtak ilyen erdményesen ellenállni. Augusztus 24-én öt napos ostrom után csellel bejutottak az illyefalvi templomvárba, és kézitusában legyűrték a védőket. Talán ötszáznál is többen elestek, s a környező falvakból - Árapatakáról, Szentkirályból, Killyénből - odamenekült emberek közül 800 fogságba került. A következő napon ugyanerre a sorsra jutott Sepsiszentgyörgy is, ahol 500 ember lelte halálát. Innen 900 rabot hurcoltak el, s a folyó völgyében Málnásig még sok kisebb falu - Szemerja, Köröspatak, Gidófalva, Angyalos - is pusztán maradt. [122] A tatárok a Feketeügy mentén is dúlták a vidéket, s a hagyomány azt tartja, hogy egy csapat tatár egészen Háromszék szívéig előrehatolt, de Zabola, Dáva és Kovászna lakói egyesülve a bodzai összecsapás menenkültjeivel a zabolai kastély hat ágyújával Tamásfalva és Zabola között elsáncolták magukat s visszaverték őket.

256


Más csapatok északi és nyugati irányban száguldották be az országot: 20-21-én felégették a Szúnyogszeg mellett fekvő Újfalut és Csere János szülőfaluját, Apácát, majd átkeltek a Rikán, s 22-én és 23-án elpusztították Ugrát, Kőhalmot, Homoródot, Darócot, Homoródszentpált, Kaczát, Mekvásárt és Sombart. A portyázók egy csapatát 24-én már a Medgyes melletti Paratélynál látták, míg egy másik csapat ugyanazon a napon ettől a helytől 50 kilométerre, Nagyenyed környékén, Csombordnál bukkant fel. Hamarosan a Nagy- és Kis-Küküllő folyókon is túljutottak, s 29-én még a Marosvásárhelytől tizenhét kilométerre fekvő Balavásárát is porig rombolták. [123]

Az erdélyiek bénultan figyelték mindezt. Az a hír járta, hogy foglyul ejtett tatároktól megtudták: a kán Gyulafehérvár ellen készül, hogy új fejedelmet ültessen az ország trónjára, majd Rákóczi hátába fog kerülni, hogy elvágja őt a királyi Magyarországtól. [124] Barcsai, a helytartó kezdetben még reménykedett, hogy ha a fejedelem beküld mellé akár csak 1 000 lovast is, a megyei nemesség végre csatlakozik hozzá, s augusztus 23-án tett még egy kísérletet, hogy az ország hadait összehívja Kenyérmezőre vagy Gyulafehérvár mellé. Az utolsó utáni pillanatban még a parasztságot is fegyverbe szólította, de Rákóczi parancsa nélkül még a föld népe sem mozdult szívesen. A fejedelem azonban a nagyvezérrel való megmérkőzés előtt nem kívánta megosztani amúgy is kicsiny hadát, s a vármegyék sem szálltak táborba, így 28-ára már Barcsai is letett az ellenállásról. Nem akarván mészárszékre vinni az összegyűlt tapasztalatlan, fegyvertelen parasztokat, hazabocsátotta a felkelőket, s új fejleményekre várva, néhány főember társaságában, csekély kíséretével az ország nyugati szélén fekvő birtokán, Déva várában húzta meg magát. [125]

A székelység volt az egyetlen jelentős erő, melyet még ebben a zavaros helyzetben is mozgósítani lehetett volna, de csupán néhány erőtlen kísérlet történt erre. Haller Gábor megpróbálta a fogságba esett marosszéki kapitány, Bakó István távollétében megszervezni a székelyek és a vármegyék ellenállását, de a Marosvásárhelyen Nagy Szabó Ferenc házánál ez ügyben tartott tanácskozás a közeledő tatár portyák hírére augusztus 23-án dolgavégezetlenül szétoszlott. A bodzai vereség hírére a csíki kapitány, Petki István is Háromszék megsegítésére készült, de híreket kapott egy készülő moldvai betörésről, s emiatt otthon tartotta hadait. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy épp Csikban aratták e szerencsétlen háború kevés erdélyi diadalának egyikét. Szeptember 6-án háromezer főnél is nagyobb moldvaikból és kozákokból álló csapat tört Csíkra, és felégették Ditrót. Szárhegynél azonban a gyöngébb gyergyói székely had elállta útjukat, s nagy veszteségeket okozva megfutamította a túlerőben lévő elenséget. [126]

257


Ezalatt a Mehmed Girej vezette seregek átkeltek a hegyeken, s az Olt völgyében a fogarasföldi román falvakat dúlva nyugat felé vonultak. Mire augusztus 31-én felhagytak Fogaras jól megerősített várának ostromával, előörseik már Nagyszeben székben is feltűntek, és elhamvasztották Szakadátot, Eleket és Fenyőfalvát. Ettől kezdve naponta feltűntek 50, 100, sőt gyakran 2-300 fős csoportjaik, amelyek Vízakna és Szenterzsébet felé felégették a határban a vetést és a Nagyszeben környéki falvakat. 31-én már a város is kiküldte lovasait, akik újra és újra összecsaptak a portyázókkal, és elfogtak néhány tatárt, de a kártételeket nem tudták megakadályozni. Szeptember 3-án érkeztek meg a főerők Szeben alá, s követeket küldtek a városba, s élelmet, valamint 60 000 tallért követeltek a nagyszebeniektől. A polgárok beleegyeztek ugyan a sarc kifizetésébe, és 12 szekér kenyeret meg 6 szekér bort küldtek a táborba, ám a magas összegnek csupán negyedét tudták előteremteni a megszabott rövid idő alatt. Ezért tovább folytak az alkudozások, de amíg a lealkudott sarc hiányzó része is összegyűlt, Nagyszeben környékén sem tétlenkedtek a portyázók. A templomvárakba és kastélyokba húzódott szászok Szelindeken, Nagy- és Kisdisznódon ugyan elkerülték a rabságot, de ők is csak néhányezer tallér fejében váltották meg szabadságukat. [127]

Miután a szebeniek nagynehezen kifizették a 25 000 tallérra lealkudott összeg hátralékát is, augusztus 5-én a tatárokkal az élen továbbindultak a hadak Szászsebes felé. Nyomukban a földdel vált egyenlővé Kereszténysziget, Nagyapold, Doboka, Szászorbó, Szerdahely és Kelnek. Szászsebes viszonylag szerencsésen járt, mert a város mindössze 8 000 tallér sarc fejében megmenekült. Alvincot és Borbereket viszont nagy károk érték. Mindez azonban eltörpült a fejedelmi székváros, Gyulafehérvár tragédiája mellett. [128]

A város védelmét is ellátó fejedelmi testőrség Rákóczival együtt elhagyta Erdélyt, ezért a védtelenül maradt Gyulafehérvárról követek járultak a kán elébe, hogy megváltsák városuk biztonságát. A tatárok azonban kevesellték a felajánlott összeget, s mivel nagy zsákmányra számítottak a fejedelmi székvárosban, megrohamozták a falakat. A városban maradt lakosok és a főiskola néhány diákja végső kétségbeesésében ellenállásra szánta el magát. Hősiesen védték a városfalat, de tüzelésük nem tudta sokáig távol tartani a túlerőben lévő ellenséget, s a védők hamarosan a palotába szorultak. Végül oda is betörtek a tatárok és a kozákok, s kézitusában legyűrték a megfogyatkozott védőket.

A támadók hihetetlen módszerességgel pusztították mind a várost, mind a fejedelmei palotát. A polgárok házait és a városi palotákat előbb kifosztották, s utána felgyújtották a város utcáit Az életben maradt lakosok közül sokan bíztak az ostromlók között lévő keresztények jóindulatában, ezért a székesegyház tornyaiban kerestek menedéket, de onnan is elhurcolták őket. A templomból elvitték az elhunyt fejedelmek zászlóit, ezüstből készült halotti címereit, s feldúlták és kirabolták az elhunyt fejedelmek sírjait is. A keresztény szokásokat kigúnyolva előbb megkongatták az összes harangot, majd a templomi székeket a székesegyház tornyai alá halmozták, és felgyújtották ezt az épületet is. (Még Báthori Zsigmond "Farkas" nevű, hatalmas, ötvenfontos ágyúját is megpróbálták íly módon tönkretenni, de azt a köré felhalmozott fával nem sikerült megolvasztani.)

258


A székesegyház sekrestyéjében volt a gyulafehérvári káptalan levéltára és könyvtára is. Az ott őrzött könyvek, levelek és protocollumok egy részét Szebenbe menekítette az egyik káptalan, Toroczközi Ferenc, a maradékkal egy káptalan társa, Pápai János befalaztatta magát a sekrestyébe. A kutató kincsvadászok azonban felfedezték ezt a rejtekhelyet is. Az iratokat a helység közepére hordva elégették, s az önfeláldozó őrt rabságba hurcolták. [129]

A kán seregei ezután észak felé Enyednek fordultak a Maros völgyében, de az enyediek bátorsága és hősies ellenállása megmentette az odamenekült népet attól, hogy a gyulafehérváriak sorsára jussanak. A frissen nemesített enyediek ugyan korábban sikeresen elkergették a környéken felbukkanó portyázókat, de a fősereg megjelenése után ők is inkább egyezkedni próbáltak. Szeptember 9-én megérkezett hadával a moldvai vajda fia, s - bár a nyomasztó túlerő láttán a város 250 tallért fizetve behódolt neki - a moldvaiak mégis elkezdték ágyúzni a templomvárat. Onnan azonban az enyedi puskások igen ügyesen viszonozták a tüzet, s miután kilőttek négy pattantyúst és egy zászlótartót, abbamaradt az ostrom. Másnap megérkezett a kán, s azt követelte az enyediektől, hogy a biztonságot nyújtó hitlevélért adják át minden értéküket és fegyverüket. Ezenfelül a kán még három leányt is kívánt, akiket ki is szolgáltattak az ostromlóknak. Néhányan önként is távoztak a templomvár menedékéből, mert inkább bíztak abban, hogy a falakon kívül életben maradhatnak.

Az ostromlók azonban nagyon mohónak bizonyultak. Miután az egyezség zálogául átadott török kiszökött, és elárulta, hogy hol sebezhető az erősség, három ágyúval lőni kezdték a fal legvékonyabb pontját. Az enyediek végső kétségbeesésükben az ellenállást választották, mert "Istenben bízván, jobbnak tartván az kezünken való meghalását, hogy nem mint magunkat, feleségeinket, gyermekeinket szabad akaratunkból kézben adjuk.mert láttuk, hogy nem az javaink kellenek; hanem életünket vadásszák; holott mi nékiek az Isten asztalára való edényeket is kiadtuk." Ón és ólom kannáikból, tálaikból készítettek új golyókat maguknak, s a megcsúfolt hitlevelet egy kopján kiadták az ellenségnek. Ezután heves tűzharc bontakozott ki, amelyben 270-nél is több támadó halálát lelte. Csak ezt követően volt hajlandó az ellenség elvonulni Enyed alól, de még ekkor is magával hurcolta az enyediek követeit, s egyiküket - mivel nem tudták kiváltani - le is fejezték. [130] A tatárok következő áldozata a Maros mentén fekvő Marosújvár és az Aranyos völgyében fekvő Torda volt.

Marosújvárról a kastélyt elfoglaló harcosok 2-3 000 embert hurcoltak rabságba. [131] Té­ves információ, féreértés, esetleg másolási hiba folytán Enyedi István közismert írása nyomán ez az esemény mint Marosvásárhely pusztulása került be e város 1658. évi történetét érintő minden kronológiába, történeti és népszerűsítő munkába. Ám míg Maros­újvár elestét sokan említik, Enyedi Istvánén kívül egyetlen más munka sem sorolja fel Marosvásárhelyt a hadjáratban elpusztult helyek között, sőt Köröpataki B. János Erdélynek és Magyar országnak szörnyü romlásárol es az nepeknek rabsagra viteléröl valo rövid historia című versében bántatlanul maradt helyként említi. Bár jónéhány kisebb portya behatolt az ország belső területire, nem túl valószínű, hogy ez az ellenséges főerők

259


útirányától távol eső jelentős helység, amit alaposan fel is készítettek a várható támadás esetére, említés nélkül áldozatul esett volna ezeknek a portyáknak, holott az általuk biztosan érintett Medgyesnek, Berethalomnak és Segesvárnak nem tudtak ártani, s Segesvár székben a falvak közül is csupán kettőt pusztítottak el. [132]

Torda pusztulása után egy csapat tatár elvált a főseregtől, s az Aranyos-patak völgyében Torockó ellen indult A völgyben azonban az aranyosszéki székelyek és környékbeli románok tőrbecsalták a portyázókat. A magasból puskatűz fogadta a támadókat, és a legörgetett sziklák is komoly károkat okoztak az összetorlódó ellenségben. A szűk helyen ezek elől nem volt hová menekülni, így a tatárok maradéka végül zsákmányát hátrahagyva megfutott. [133]

Az északnak tartó rabló, dúló had számára ezután Kolozsvár ígérkezett a legértékesebb prédának. Korábban a kolozsváriak lovasai is megmérkőztek a feleki domboknál a pusztító portyázókkal, de látva az egyre sűrűsödő ellenséges hadakat, végül a városi tanács egyezkedni próbált. Az első követség az elővédben álló moldvai vajdát és a tatár Szurmi béget kereste fel a feleki táborban. Két nappal később, amikor híre jött, hogy a kán és a szilisztrai beglerbég Tordára érkezett, nyomban elküldték hozzájuk is ajándékaikkal Lincigh János főbírót. A megegyezésre való hajlandóság mindkét félben megvolt, de mielőtt még megállapodtak volna, a kán a hadisarc növelése végett igyekezett ráijeszteni a polgárokra, ezért felgyújtatta a Monostor utcai külvárost. [134]

A főbíró feljegyzései szerint a hadisarc végül majdnem 36 000 tallérra rúgott. Ebből 5 200 tallér az elővédben álló moldvai vajdának és a Szurmi tatár bégnek, 5 000 tallér a kozákoknak és kurtányoknak, 5 600 tallér a havasalföldi vajdának és a tatár szultánoknak jutott, 20 000 tallért pedig a kán és a szilisztrai beglerbég kapott. Ha ehhez hozzászámítjuk a követeknek és az alacsonyabb rangú tisztségviselőknek juttatott kisebb összegeket, valamint a legkülönfélébb ajándékokat, kiderül, hogy a város összes költsége nem sokkal haladhatta meg a 40 000 tallért, ez pedig jóval alacsonyabb összeg, mint a kortársak leírásaiban szereplő számok. Ennek tudatában pedig igen óvatosan kell kezelni a szász városok sarcáról szóló közléseket is. Azok alapján eddig valószínűleg alaposan túlbecsülték az erdélyi városokból ekkor kizsarolt összegeket. [135]

Kolozsvár után nyilvánvalóvá vált, hogy Erdélyben nem fenyegeti komoly veszély a támadó sereget, ezért a tatár szokásoknak megfelelően szétváltak a hadak. Míg a főerők a Király-hágó felé vették útjukat, egy jelentős seregtest a kozákokkal és kurtányokkal a Meszes irányában indult Magyarország felé. [136]

260


Rákóczi utóvédharcai

Hiába dúlta fel szinte az egész országot az ellenséges hadsereg, a körülmények összjátéka folytán Köprülü Mehmed nem tudta maradéktalanul kiaknázni győzelmét. Katonai sikereit sürgősen politikai megállapodásra kellett volna átváltania, de nem akadt megfelelő tárgyalópartnere, így kénytelen volt maga kezdeményezni a kapcsolatfelvételt. A Déva várába zárkózott Barcsai Ákos karánsebesi bánhoz egy erdélyi diplomatát küldött, Sebesi Ferencet, aki épp a török táborban tartózkodott, s általa magához hívatta a bánt. [137] Az ország pusztulása miatt Barcsai is szükségesnek látta a tárgyalások megkezdését, s ezt Rákóczival is tudatta. Bár válasza már nem jutott el a bánhoz, a fejedelem sem zárkózott el ez elől, így szeptember 2-án, az akkori zűrzavaros körülmények között hivatalosnak tekinthető tárgyalóküldöttség indult a nagyvezérhez. [138]

Három napig tartó tárgyalások után szeptember 8-án a török fél végül előállt követeléseivel: ezután fizessen az eddig szokásosnál több adót, évi 50 000 aranyat Erdély, az országnak 500 000 tallér értékben meg kell térítenie a török hadsereg felvonulásának költségeit, s át kell engednie Lugos és Karánsebes várait az Oszmán Birodalom fennhatósága alá. E feltételek mellé azonban felkínálták Barcsainak a fejedelmi méltóságot.

A követek felhatalmazásuk korlátozottságára hivatkozva ugyan elutasították e követléseket, ám az ország helyzetére való tekintettel mégis folytatták a tárgyalásokat. Mivel öt napig tartó szívós alkudozás után sem tudták elérni a követelések elengedését, Barcsai végül meghajolt Köprülü Mehmed akarata előtt. Ennek fejében a törökök megígérték a tatár sereg kivonását az országból, s az egyezség megpecsételéseként szeptember 14-én maga a nagyvezér adta át a fejedelmi méltósággal járó jelvényeket. [139]

Amíg az erdélyi politikusok törökkel-tatárral az ország és a fejedelmi méltóság sorsáról tárgyaltak, Rákóczi maradék seregével az Erdély felől érkező tatár hadakat üldözte a Partiumban. Kolozsvár után a kán két részre osztotta hadát, s miközben ő a fősereggel a Király-hágón keresztül Várad felé indult, a másik részhadba osztott tatárok, kozákok és románok a Meszes-hegységen átkelve jutottak ki Magyarországra.

Ennek az útnak a bejáratát a Csáky család birtokában lévő Almás vára őrizte. Mivel kikerülni nem tudták a régi kis lovagvárat, színleg megígérték a várba menekült népnek, hogy a szoroson való békés átjutás fejében a vár bántatlan marad. Ám amikor ellenállás nélkül az erősség közelébe jutottak, megrohanták az alsó vár kapuját és gyorsan behatoltak. A kis felső várba szorult védők helyzete kilátástalanná vált, s megadták magukat. A támadók ezután felgyújtották a várat, és magukkal hurcolták a helybélieket. Szalárdi leírása szerint a Meszes vidékén folytatódott a példátlan embervadászat, ami elől még a hegyek rejtekébe menekült lakosság sem tudott elmenekülni.

A martalóc had előörsei hamarosan átlépték Erdély határát, s ennek hírére megmozdult a fejedelem is. Gaudi parancsnoksága alatt Várad védelmére hátrahagyta gyalogságának zömét, s könnyűlovas hadaival szeptember 13-án Székelyhíd felé indult, de eről-

281


tetett menetben sem volt képes utólérni a portyázókat, akik addigra már egészen Biharig feldúlták az Ér mellékét. Ennek a támadásnak áldozatul estek a Rákóczi-birtokok, a tasnádi, székelyhídi, somlyói uradalmak is. [140] Kezdetét vette az a reménytelen fogócska, amelyben a fejedelem hadai megpróbálták megakadályozni a tatár portyázók kártételeit, de mivel - a tatár taktika eredményeképpen - fogalmuk sem volt az ellenség fő erőinek mozgásáról, nagyon óvakodtak a kán seregével való találkozástól.

Emiatt Rákóczi elmulasztotta a legalkalmasabb pillanatot az erdélyi rabok kiszabadítására. A tatárok elleni hadviselésben járatosabb lengyel és orosz hadvezérek tisztában voltak vele, hogy a félelmetes krími had nyomban elveszíti páratlan mozgékonyságát, s sebezhetővé válik, mihelyt az elrabolt állatokat és foglyokat is magával kell hurcolnia, s ilyenkor érdemes táboraikra lecsapni. Erre Rákóczi hadának is akadt volna alkalma. A fejedelem végigüldözte az Ér mellett a portyázókat, majd hadának egy részével Nagykárolyban állapodott meg, míg Szuhay Mátyást néhány ezer emberrel a Meszes vidékére bocsátotta csatára. Szuhaynak sikerült is felfedeznie a Meszesen átkelő elleséges had foglyokkal és zsákmánnyal megrakott táborát, de nem ismervén a kán fő erőinek helyzetét, túlerőtől tartva nem merte megkockáztatni a támadást. [141]

Időközben a kán és a két vajda hada is kiérkezett Magyarországra. Noha Rákóczi szeptember 15-én még úgy értesült Gyulai Ferenc váradi kapitány egyik tatár foglyától, hogy a kán Fehérvárnál van, a tatár elővéd már távozása napján, szeptember 13-án Várad alá ért, s két nap múlva a vezérek is megérkeztek a váradi táborba. Hamarosan csatlakozott hozzájuk az Ér mellékét és a Berettyó völgyét dúló másik seregtest is. Az újabb tatár foglyok ekkor már arról beszéltek, hogy a kán és a nagyvezér Váradnál fog találkozni, ezért Rákóczi jónak látta minél távolabb húzódni a találkozó színhelyétől. Seregével Ecsedet is útba ejtve a Tiszához közel eső szabolcsi birtokára, Kállóhoz vonult, és buzgón kérlelte édesanyját, Lorántffy Zsuzsannát, hogy mihamarabb gondoskodjék Tokajnál egy híd építéséről.

A fejedelem ügye egyre reménytelenebbnek tűnt. Noha a kállói táborába várta több jelentős magyarországi nagybirtokos - az ungvári Homonnai Drugeth György, késmárki Thököly István - katonáit, ám a nádor az uralkodó engedélye nélkül elzárkózott a hadfelkelés elrendelésétől, s szigorúan tiltotta a magyarországiak beavatkozását Rákóczi ügyeibe. Főrangú erdélyi hívei is kezdtek elszállingózni a fejedelem mellől, s seregének élelmezése is egyre nagyobb gondot okozott. A lakosság tömegesen menekült a falvakból, s az utánpótlás jelentős részét adó környékbeli Rákóczi-birtokok is elpusztultak. A megalapozatlan híresztelések is sok gondot okoztak a fejedelemnek. Néhány helyen az a hír járta, hogy Rákóczi a Tiszán átkelve már el is hagyta a Partiumot, s hadai egy része valóban ezt is tette. Bár az ellenség fő erőinek támadása esetén erre a lépésre készült maga a fejedelem is, korántsem volt biztos abban, hogy katonái mindvégig kitartanak majd mellette. [142]

A Váradon lévő helyőrség fizetése is akadozott, mert a tatárok fokozatosan körülzárták a várost. Várad védelme azonban Andreas Gaudi parancsnoksága alatt így is jó ke-

282


zekben volt. Bár a helyőrség hiányt látott lovas katonákban, a tatár portyázók feltűnése után mégsem az erősségbe zárkózva várta az ellenséget, hanem elébük menve már a környező vidéken felvette velük a harcot, s akár 500 fős csapataikat is megfutamította. A jelentős túlerő végül a városba szorította az erdélyieket, de Gaudi még ekkor is megkísérelte a lehető legtágabb területre kiterjeszteni a védelem hatósugarát. Feladatát igen megnehezítette, hogy a magyar viszonyokhoz képest kiválóan megerődített vár mellett a város védelmét korábban teljesen elhanyagolták. A Körös folyó ágai és a kisebb patakok által sok részre szabdalt, nagy területen fekvő település külső határát nem védte semmiféle sánc, palánk vagy sövény, utcái védtelenül álltak a száguldozó tatár lovasok előtt. A város belső területének, a vártól nyugatra fekvő, úgynevezett Péntekhely utcai résznek ugyan északról és délről természetes védelmet biztosított a Körös két ága, de a nyugati oldalát védelmező, bástyákkal is megerősített régi kőfal meglehetősen romos állapotban volt már. Az itt tátongó réseket üres hordókból sebtében emelt torlaszokkal zárták el, s ezeket Rákóczi magyar és német testőrgyalogsága védelmezte. Gaudi még a Körös túlsó partján fekvő Olaszi nevű városrész régi sáncait s az oda vezető utcákat lezáró hordóbarikádokat is megerősítette száz gyaloggal. [143]

Mivel a skót parancsnok a mozgékony tatárok ellenében nem tudott elegendő mennyiségű lovasságot állítani, tűzerővel próbálta távoltartani az ellenséget. A vár ágyúi azonban csak déli irányban biztosítottak hathatós védelmet, a legnagyobb veszedelemnek kitett város irányában ugyanis épp a polgárok házai akadályozták tüzelésüket. Ezt csak részben lehetett ellensúlyozni a torlaszoknál felállított német és magyar gyalogosok kézifegyvereinek tüzével, ezért a tábori tüzérség felhasználásában járatos Gaudi két kisméretű "mozsárforma" ágyúcsövet két lóval vontatható könnyű tábori ágyúvá alakíttatott át. Ezek együtt tudtak haladni a lovassággal, így a központi fekvésű Péntekhely városrész hídjain gyorsan át lehetett csoportosítani őket a leginkább veszélyesztetett távolabbi városrészek védelmére. Az összecsapás kezdetén az ágyúk háttérben maradtak, amikor azonban az ellenség kellő közelségbe került, a váradiak kitértek előlük, s a támadók a két ágyú kartácstüzével találták szemközt magukat. Ez a taktika kiválóan bevált a szeptember 15-én kezdődő harcokban. Noha a teljesen védhetetlen külső városrészekben így is ötszáznál több házat porig égettek a tatárok, a katonák a harcok közepette még a város belső területeit is képesek voltak megóvni a tűz továbbterjedésétől. [144]

Várad környékének feldúlásakor viszont alig találtak ellenállásra a kán portyázói. A híres magyarországi vitéz, Kádár István kétszázadmagával a berettyóújfalui malomgátnál ugyan megpróbálta feltartóztatni az egyik csambult, de a vitézek késve támadták meg a gáton átkelő tatárokat, s így a túlerőbe került ellenség lassan elnyomta őket, parancsnokuk, Kádár István is nyilvesszőtől megsebezve esett el. A Berettyón túl a portyázók felégették Berettyóújfalut, Szentpéterszeget, Gáborjánt, Hencidát, Esztárt, Konyárt s Derecskét, miközben Rákóczi elébük küldött lovasai tétlenül nézték mindezt a bagosi erdőből. [145]

Szeptember 20-án végre Mehmed Girej krími kán is hazaindult hadinépével Várad alól. A hazatérő tatárok útvonala bizonytalan volt, ezért a fejedelem úgy döntött, hogy az

263


ellenséghez közelebb eső Debrecenbe helyezi át táborát, ahonnan jobban nyomon lehet követni a fejleményeket. Rákóczi elszánta magát, hogy mindenképp megtámadja a visszavonuló ellenséget, s ha a tatárok a rövidebb utat választva a Tisza mentén Máramaros felé indulnak, Rakamaz környékén elzárja útjukat. Ehhez Debrecen segítségét is kérte, mire a városi tanács szeptember 24-én a debreceniek és a városba szorult környékbeli lakosok közül hadba hívta a fegyverforgatásra alkalmas férfiakat. A sokaság ".minden ok, kérdés, zugolódás vagy valami mulatozás nélkül talpra állt.", s tiszteket választva zászlók alá sereglett.

A nagy igyekezet azonban hiábavalónak bizonyult, mert a tatároknak ismét sikerült megtéveszteni az erdélyi felderítőket. Rákóczi azt a jelentést kapta Berettyóújfalu felé küldött portyázóitól, hogy az ellenség kettévált: az egyik seregrész egyenesen Jenő felé tart, a másik elpusztította Zsákát, s valószínűleg a Tisza mentén fog elvonulni. Ezzel a csapattal akart a következő nap, szeptember 25-én megütközni. Indulás előtt megszemlélte népfelkelőket, ám a rosszul felvegyverzett tömeget látva végül mégsem merte harcba vinni őket. Elbocsátotta az embereket, mondván: "Ez nép feles, de mivel próbálatlanok, csatát, hadat meg kik kevesset láttanak, igen félő, hogy próbálván, magok veszedelmére ne tanollyanak." Így végül csupán saját fizetett hadával ment Hajdúböszörménybe, de a tatárokat ezúttal sem sikerült meglepni, mert Zsáka várának megsarcolása után az a csapat is Jenő felé fordult. [146]

Ez volt az utolsó alkalom, hogy Rákóczi komolyabb kísérletett tett a visszavonuló tatárok megtámadására, s a rabok kiszabadítására. Azt, hogy a tatárokhoz képest jól felfegyverzett erdélyi had milyen komoly lehetőségeket szalasztott el ekkor, már a kortárs történetíró, Szalárdi János is felismerte. [147] A kán seregének zöme Jenő, Lippa, s az újonnan megszállt Lugos és Karánsebes érintésével így nagyobb veszteségek nélkül hagyta el a hódoltságot Havasalföld felé. Október elejére már csak Jenőnél maradt jelentősebb ellenséges erő, s Rákóczi ennek megtámadását tervezgette. Erősítésként, ha megkésve is, de táborába érkezett Homonnai Drugeth György 300 lovasával, s magához kérette a magyarországi Rákóczi-birtokok hajdúit is. A körülmények azonban már sokkal kevésbé kedveztek egy ilyen akciónak, mint korábban a tatárok megtámadásánának. A jenői vár ágyúinak oltalmában a Körös medre kiváló védelmi állást kínált a törökönek, s ráadásul a fejedelem kezdetben alá is becsülte a Jenőnél várakozó sereg erejét. A nagyvezér Kenán budai beglerbéget hagyta 7 000 harcossal az újonnan meghódított erősség védelmére, s a kán érkezése után csatlakozott ezekhez a havasalföldi és moldvai vajda serege. Így a had létszáma már megközelítette a 16 000 főt, s Rákóczi hamarosan belátta erőinek elégtelenségét egy ilyen vállalkozáshoz, s a rosszra fordult időjárásra és a megáradt folyókra hivatkozva letett a budai vezér megtámadásáról. Még megpróbálta kicsalogatni a kedvező állásból a törököket, ám Kenán okulva pálülési kudarcából ezúttal veszteg maradt. [148]

264


Rákóczi figyelmét ekkor már egyre inkább az erdélyi belpolitika fejleményei kötötték le. A törököktől fejedelemmé tétetett Barcsai egyelőre nem kívánt szakítani vele. Hosszasan magyarázkodott előtte, s buzgón biztatta a visszavonuló tatárok és törökök megtámadására, sőt, titkos tárgyalásokat kezdeményezett a hatalom átjátszásáról. Kérésére Rákóczi konspirációban jártas hívét, Teleki Mihályt küldte Erdélybe tárgyalni, miközben színleg igen neheztelt a hűtlenné vált bánra. Megtiltotta, hogy az erdélyiek engedelmeskedjenek Barcsai országgyűlési meghívó levelének, s ugrásra készen várta az október 5-én mégis összeült segesvári országgyűlés határozatait. Vádpontjait is megfogalmazta az új fejedelem ellen, ha az nem elvárásainak megfelelően viselkedne: "Barcsai tökéletlen; ha az fejedelemségre nem kapna, miért kellett volna bíztatni az országot, az summát elengedik, rémíteni sok had fennlétével. Megindítjuk az bolhát bennek, ha isten engedi; csak várjuk adórúl, egyébrül mit végeznek." [149]

A partiumi megyék s Rákóczi néhány főrangú híve távollétében október 7-én Segesvárott megkezdődött az országgyűlés. A rendek ugyan nehezményezték jogaik csorbítását, de a kán hadai még mindig Karánsebesnél álltak, így kényszerűségből mégis beleegyeztek Barcsai fejedelemségébe. Az új fejedelem október 11-én tette le az esküt, melybe ismételten belefoglalták, hogyha Rákóczinak sikerülne a Porta kegyeibe férkőznie, Barcsai visszatér az ő hűségére, amennyiben addig előző uruk nem ártja bele magát az ország ügyeibe, s nem ingerli tovább a törököket. Ennek szellemében az új fejedelem október 18-án még egy titkos hitlevelet is elküldött Rákóczinak, melyben megígérte, hogy ha békében marad, ő maga igyekszik siettetni visszafogadását a fejedelmi székbe. [150]

A törökök azonban ezalatt sem tétlenkedtek, s Jenőből megkezdték a hódoltság határának kiterjesztését. Október közepén a Kornis Ferenc birtokában lévő kicsiny Deszni vára alatt váratlanul megjelent a budai vezér hadinépe, s a védők hiába érveltek azzal, hogy a terület Erdélyhez tartozik, s ők elismerik Barcsai uralmát, a törökök körülzárták Desznit. Váradról Weér György vezetésével erősítés indult a fenyegett erősségbe, de a csapat már nem juthatott be Desznibe, mert Kenán addig fenyegetőzött, míg október 18-án átadták nekik a várat. A vár átadásával véget értek a jelentősebb határvidéki harcok, s a középkori Zaránd megye maradék keleti része is török uralom alá került. [151]

Az eset egyben intő jele volt a törökök barátságát "élvező" erdélyi kormányzat kiszolgáltatottságának, ám Barcsai fennhatósága nemcsak a Partium felett tűnt nagyon ingatagnak. A segesvári országgyűlés után az új uralkodó és hívei Erdélyben is oly kevéssé érezhették magukat biztonságban, hogy a beiktatás után nyomban visszatértek Dévára, s onnan már 1 500-2 000 fős török segédcsapattal indultak ismét Erdélybe. November 6-án Barcsai a török fegyverek árnyékában újabb országgyűlést tartott, ezúttal Marosvásárhelyen. Rákóczi továbbra sem imerte el Barcsai uralmát, s az országgyűlés megtámadásával fenyegetőzött, ám valójában kerülte a fegyveres összetűzések lehetőségét. A fenyegetett helyzetben lévő Barcsai a Rákóczihoz húzó csíki és gyergyói székelyek megbüntetésével

265


próbálta megszilárdítani helyzetét, de a segítségül hívott moldvaiak veresége után letett e szándékáról. Így 1658 őszén végleg lezárultak a hadi események Erdélyben. Az Oszmán Birodalom erdélyi hadműveletei egyelőre abbamaradtak, de a régi belvillongások - ha néhány hónapig kard helyett tollal küzdöttek is az ellenfelek - tovább folytatódtak. [152]

Tervek, eredmények

Az 1658. évi török háború hadi eseményeinek vizsgálata a had- és politikatörténet rendkívül szoros összefonódására mutatott rá. Világossá vált, hogy a kor hadtörténeti összefüggéseinek további kutatásához megkerülhetetlenek a kül- és belpolitikai tanulmányok is. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy miből táplálkozott Rákóczi harcos magabiztossága, amivel szinte kiprovokálta a Porta ellenséges fellépést. Ehhez árnyalt képet kell készíteni a magyarországi főurak véleményéről és a bécsi udvar magatartásáról, mert ezek fontos szerepet játszhattak a fejedelem döntéseiben. Nem kevésbé fontos feladat a rendi ellenzék tevékenységének vizsgálata, hiszen az döntően befolyásolta Rákóczi későbbi hadműveletei célkitűzéseit is.

Az ellenfelet illetően ugyancsak számos, többé-kevésbé megválaszolatlan kérdés akad még. Az Oszmán Birodalom szempontjából Erdély csupán mellékhadszíntérnek számított, Rákóczi sikerének köszönhetően rövid időre mégis a fő erők tevékenységének színterévé vált. Ennek okai - Köprülü Mehmed politikai célkitűzései a birodalom peremterületén megtűrt vazallusok helyzetének rendezésére - azonban még nem tisztázottak kellőképpen. Feltétlenül nagyobb figyelmet kell fordítani a térségben a Krími Kánság önálló politikájára, amelyet már az eddig felbukkant adatok alapján sem lehet az 1650-es években a török Porta akaratának egyszerű kiszolgálójaként szemlélni. [153]

Az azonban az eddigi ismeretek áttekintéséből is kitűnik, hogy II. Rákóczi György 1658-as tevékenységéről a szakirodalom korábbi értékítéletei nem voltak igazán megalapozottak. Attól a pillanattól kezdve, hogy II. Rákóczi György a Porta akaratával szemben felvállalta a fegyveres ellenállást, a rendelkezésére álló csekély haderőt céljaihoz és lehetőségeihez mérten igyekezett hatékonyan felhasználni. A korabeli viszonyokhoz képest jól tájékozott volt az Oszmán Birodalom belső és külső konfliktusaiban, s ezek várható hatásait saját terveinek kialakításakor is messzemenően számításba vette. Köprülü Mehmed hatalmi pozíciójának és személyes tulajdonságainak megítélésében azonban rendre tévedett, az idős nagyvezér makacssága eredménytelenné tett minden egyezkedési kísérletet Erdély ügyében. A remélt törökellenes Habsburg fellépés időpontja is egyre későbbre tolódott, így Rákóczi kénytelen volt a nyár folyamán céljait időnyerésre és serege épségének megőrzésére korlátozni. A fejedelem végső katonai kudarcát, Jenő elvesztését azonban nem elsősorban saját ténykedése okozta, hanem a védők megdöbbentően gyors kapitulációja, amihez fogható eset nem nagyon fordult elő a török-magyar várháborúk történetében. [154] A vár elvesztése után a veretlenül is demorali-

266


zálódó erdélyi had vezetőin a kapkodás és kétségbeesés lett úrrá, így a tatár rablóportyák elhárítására tett kísérleteik sorra kudarcot vallottak. Csak a Váradot védő kiváló külföldi tisztnek, Andreas Gaudinak sikerült ebben reménytelennek tűnő helyzetben feladatát tökéletesen ellátni. Erdély tragikus pusztulását azonban nem lehet Rákóczi hadának ezekkel a kudarcaival összefüggésbe hozni, mert területének védelme eleve nem is szerepelt a fejedelem terveiben! A hadműveletek utolsó szakaszában viszont már nem nagyon lehet fellelni katonai szempontokat, mert Rákóczit már sokkal inkább foglalkoztatták a fejedelemség belpolitikai ügyei, mint a lassan elvonuló török sereg.

A Jegyzetekben alkalmazott rövidítések

Felhasznált források és forrásgyűjtemények

Ballaban 1990. Ballaban György naplója. In: II. Rákóczi György esküvője.(Összegyűjtötte, s. a. r., a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta, a mutatókat készítette Várkonyi Gábor.) Budapest, 1990.
Ballarino Ballarino, Giovanni Battista velencei követ jelentései Konstantinápolyból. MTA Könyvtár Kézirattára, Mo 4983, 8. doboz/3.
Bartha 1666. Bartha Boldizsár: Rövid Chrónika. Debrecen, 1666.
Bethlen F. 1793. Bethlen Farkas: Historia de rebus Transylvanicis. III. Cibini, 1793.
Bethlen J. 1989. Bethlen János: Innocentia Transylvaniae. In: Lymbus Művelődéstörténeti Tár, I. Szeged, 1989.
Bethlen J. 1993. Bethlen János: Erdély története, 1629-1673. (Ford. P. Vásárhelyi Judit. Az utószót és a jegyzeteket írta Jankovics József. A mutatókat összeállította Jankovics József és Nyereges Judit.) Budapest, 1993.
Bethlen M. 1980. Bethlen Miklós élete leírása magától. In: Kemény János és Bethlen Miklós művei. (A szöveggondozás és a jegyzetek V. Windisch Éva munkája.) Budapest, 1980.
Borsos 1972. Borsos Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. (Szerk. Kocziány László.) Bukarest, 1972.
DFGS Deutsche Fundgruben zur Geschishte Siebenbürgen. I-III. (Kiadta Kemény József és E. Trauschenfels.) Klausenburg-Kolozsvár, 1839-1860.
Dipsei Szabó 1899. Dipsei Szabó István: A szertelen pogányság Nagy-Enye­den cselekedett pusztításának rövid és hiteles históriája az 1658. esztendőben. (Közli Jánossy Sámuel.) Nagy Enyed, 1899.

 

267


Enyedi 1862. Enyedi István: Occasio suscepti itineris et belli Principis Georgii Rakoczi in Poloniam. In: ETA IV. k. Kolozsvár, 1862.
EOE Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta comitialia regni Transsylvaniae, 1540-1699. (Szerk. Szilágyi Sándor.) I-XXI. k. Budapest, 1875-1898. MHH III/b. sorozat.
Esterházy 1989. Esterházy Pál Mars Hungaricusa. (S. a. r. és a Mars Hungaricus szövegét magyarra fordította Iványi Emma. Bev. és szerk. Hausner Gábor.) Budapest, 1989.
ETA Erdélyi történelmi adatok. I-III. k. (Szerk. Mikó Imre.); IV. k. (Szerk. Szabó Károly.) Kolozsvár, 1855-1862.
Fiedler 1866. Fiedler, Joseph: Die Relationen der Botschafter Venedigs über Deutschland und Österreich im XVII. Jahrhundert. FRA II/26. II. Bd. Wien, 1866.
FRA Fontes rerum Austriacarum. Oesterreichische Geschichts­quellen I. Abt. Scriptores (Wien, 1855-); II. Abt. Diploma­taria et acta. (Wien, 1849-)
Frank 1888. Frank, András országgyűlési tudósításai és naplójegyzetei 1657-1661 között. (Közli Szilágyi Sándor.) TT 1888.
Gergely 1905. Gergely Samu: Teleki Mihály levelezése, 1656-1679. I. k. Budapest, 1905.
Graffius 1839. Graffius, Johannes: Siebenbürgische Ruin. In: DFGS II. k. Klausenburg, 1839.
Gyulafy 1993. Gyulafy Lestár krónikája. In: Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről. Tűzpróba. III. k. (Szerk. Makkai László.) Budapest, 1993. (Reprint)
Hidvégi Nemes 1902. Hidvégi Nemes János naplója. (Közli Tóth Ernő.) TT 1902.
HK Hadtörténelmi Közlemények
Hudiţă 1929. Hudiţă, I.: Recueil de documents concernant l'histoire des pays roumines tirés des archives de France, XVIe et XVIIe siecles. Jassy, 1929.
Hurmuzaki Hurmuzaki, Eudoxiu de: Documente privitoare la Istoria Românilor. I-XIX. k. Bucureşti, 1887-1922.
Kemény 1959. Kemény János önéletírása és válogatott levelei. (Vál. és s. a. r., a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta V. Windisch Éva.) Budapest, 1959.
Kemény 1980. Kemény János: Ruina exercitus Transsylvanici. In: Kemény János és Bethlen Miklós művei. (A szöveggondozás és a jegyzetek V. Windisch Éva munkája.) Budapest, 1980.
Kornis 1860. Kornis Gáspár feljegyzései. (Közli Szilágyi Sándor.) Új Magyar Múzeum, 1860.

 

268


Kraus 1994. Kraus, Georg: Erdélyi krónika. (Fordította, bevezetésssel és jegyzetekkel ellátta Vogel Sándor.) Budapest, 1994.
Köröspataki B. 1977. Köröspataki B. János: Erdelynek es Magyar országnak szörnyű romlasarol es az nepeknek rabsagra viteléröl valo rövid historia. (1658) In: A két Rákóczi György korának költészete. 1630-1660. (S. a. r. Varga Imre.) RMKT IX. k. Budapest, 1977.
Lincigh 1990. Lincigh János történeti feljegyzései, 1621-1675. In: Kolozsvári emlékírók, 1603-1720. (Vál. Pataki József. A bev. tanulmányt írta Bálint József.) Bukarest, 1990.
Lukinich 1912. Lukinich Imre: II. Rákóczi György 1657-iki lengyel hadjárata alkalmával tatár fogságba esett erdélyiek jegyzéke. Genealógiai Füzetek X/9. 1912.
Lutsch 1840. Lutsch, Johann: Diarium. In: DFGS II. k. Klausenburg, 1840.
Marczali 1882. Marczali Henrik: Regesták külföldi levéltárakból. Budapest, 1882.
Marsigli 1986. Luigi Ferdinando Marsigli gróf tapasztalatai a török hadsereg és Buda állapotáról 1683-ban. In: Buda visszafoglalásának emlékezete. (Összáll. Szakály Ferenc.) Budapest, 1986.
Matúz 1976. Matúz József: Krimitatarische Urkunden im Reichsarchiv zu Koppenhagen, mit historisch-diplomatischen und sprach­lichen Untersuchungen. Freiburg, 1976.
Mehmed Chalife 1925. Mehmed Chalife "Tarichja" 1625-1664-ig. (Fekete Lajos kivonatos közlése.)  HK 1925.
MHHD Monumenta Hungariae Historica. Magyar Történelmi Emlékek. I. osztály: Diplomataria, Okmánytárak I-XL. k. Pest, 1857-; Budapest, 1948-
MHHD XXIII. k. Okmánytár II. Rákóczi György diplomácziai összeköttetéseihez. (Kiad. Szilágyi Sándor.) MHHD XXIII. k. Budapest, 1874.
MHHD XXIV. k. A két Rákóczy György családi levelezése. (Szerk. Szilágyi Sándor.) MHHD XXIV. k. Budapest, 1875.
MTT Magyar Történelmi Tár. I. sorozat. I-XII. Pest, 1855-1863; II. sor. XIII-XXVIII. Pest, 1867-1878; III. sor. XXVI-XXVIII. Budapest, 1914-1934.
Nagy Nagy Iván: Rhédey László Lengyelországban. In: MTT XVII. k.
Nagy Szabó 1855. Nagy Szabó Ferenc: Memoriale. In: ETA I. k. Kolozsvár, 1855.
Nekesch-Schuller 1903. Nekesch-Schuller, Daniel: Chronik. In: Quellen, Brassó. IV. Brassó, 1903.

 

269


Németh 1996. Németh István: "Ugyan ott Jenőnél Ur Barcsai Ákos fejedelemmé téteték" (Ismeretlen magyar nyelvű forrás Barcsay Ákos török követjárásáról). Keletkutatás, 1996 tavasz.
Óváry 1901. A Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottságának oklevél-másolatai. (Ismerteti Óváry Lipót.) 3. füzet. Budapest, 1901.
Papp 1989-1990. Papp Sándor: Három török dokumentum Barcsai Ákos erdélyi fejedelem hatalomra kerüléséről. In: A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola közleményei. Sectio Humana, 1989-1990.
Paskó 1981. Paskó Kristóf: A nemes, és régenten hires Erdely orsza­ganak keserves és szomoru pusztitásárol irt siralom. In: Az 1660-as évek költészete. (S. a. r. Varga Imre.) RMKT X. k. Budapest, 1981.
Petrityvity Horváth 1862. Petrityvity Horváth Kozma önéletírása. In: Történelmi Kalászok. (Szerk. Thaly Kálmán.) Pest, 1862.
Pribram 1901. Pribram, Alfred Francis: Venetianische Depeschen von Kaiserhofe. FRA II/1. k. Wien, 1901.
Quellen, Brassó Quellen zur Geschishte de Stadt Brassó. I-VII. k. Kron­stadt, 1886 - Brassó, 1918.
Ralamb 1930. Ralamb, Kolos svéd királyi követ utazása Magyarországon át 1658-ban. (Ford. Scheitz Emil.) Földgömb, 1930. 8. sz.
Rétyi 1983. Rétyi Péter naplója. (Közzétette Maria Ursutiu.) Bukarest, 1983.
Rhédey Rhédey László naplója. (Közli Vass József.) In: MTT I. k.
RMKT Régi magyar költők tára. XVII. század. (Szerk. Varga Imre és Stoll Béla.) Budapest, 1959-
Rumy 1817. Rumy Károly György: Monumenta Hungarica. Az-az magyar emlékezetes írások. I. k. Pest, 1817.
Sz Századok
Szalárdi 1980. Szalárdi János Siralmas magyar krónikája. (S. a. r., a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Szakály Ferenc.) Budapest, 1980.
Szilágyi 1874. Szilágyi Sándor: II. Rákóczi György fejedelem összeköttetése gr. Nádasdy Ferenccel. Sz 1874. 7. sz.
Szilágyi 1890-1891. Szilágyi Sándor: Erdély és az Észak-keleti háború. Levelek és okiratok. I-II. k. Budapest, 1890-1891.
SzO Székely oklevéltár. (Kiad. Szabó Károly, Szádeczky Lajos, Barabás Samu.) I-VIII. k. Kolozsvár, 1872 - Budapest, 1934.
Trausch 1847. Trausch, Franz Josef: Cronicon Fuchsio-Lupino-Oltardinum sive Annales Hungarici et Transilvanici. II. k. Coronae. 1847.

 

270


TSz Történelmi Szemle
TT Történelmi Tár, Budapest, 1878-1911.
Veress 1938. Veress Endre: Documente privitoare la Istoria Ardealului, Moldovei, si tárii Romanesti. X. k. Bukarest, 1938.
Veszely 1860. Veszely Károly: A gyergyószentmiklósi egyház regestruma. In: Egyháztörténeti adatok. Kolozsvár, 1860.
VMSM August Theiner: Vetera Monumenta Slavorum Meridiona­lium. Zagrabiae, 1875.
Zrínyi 1958. Zrínyi Miklós összes művei. (S. a. r. Csapody Csaba-Klaniczay Tibor.) II. k. Levelek. Budapest, 1958.

Felhasznált irodalom

Acsády 1898. Acsády Ignác: Magyarország története I. Lipót és I. József korában. In: A magyar nemzet története. (Szerk. Szilágyi Sándor.) VII. k. Budapest, 1898.
Alexandrescu-Dersca-Bulgaru 1988. Alexandrescu-Dersca-Bulgaru, Maria Matilda: A románok Bécs ostrománál. In: Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. (Szerk. Benda Kálmán, R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1988.
Angyal 1900. Angyal Dávid: Erdély politikai érintkezései Angliával. Sz 1900. 6. sz.
Asztalos 1936. Asztalos Miklós (szerk.): A történeti Erdély. Budapest, 1936.
Barta 1979. Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése. Budapest, 1979.
Bánlaky 1940. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. XVI. k. Budapest, 1940.
Bethlen 1829. Bethlen Imre: Második Rákótzi György ideje. Nagyenyed, 1829.
Cs. Bogáts 1943. Cs. Bogáts Dénes: Szemerja község és református egyházának története. Budapest, 1943.
Bóka 1983. Bóka Éva: Európa és a törökök. Világtörténet, 1983. 2. sz.
Brown 1907. Brown, Horatio F.: Cromwell and the Venetian Republic. In: Studies in the History of Venice. II. London, 1907.
Buza 1989. Buza János: Egy francia váltópénz levantei sikere és magyarországi szerepe a 17. század második felében. In: Gaz­daság, társadalom, történetírás. Emlékkönyv Pach Zsigmond Pál 70. születésnapjára. (Szerk. Glatz Ferenc.) Budapest, 1989.

 

271


Collins 1975. Collins, L. J. D.: The Military organization and Tactics of the Crimean Tartars, 16th-17th centuries. In: War, Tech­nology and Society in the Middle East. (Ed. by J. Parry and M. E. Yapp.) London, 1975.
Czímer 1893. Czímer Károly: Temesvár megvétele, 1551-1552. HK 1893. 1-4. sz.
Darriceau 1960. Darriceau, Raymond: Mazarin et l'Empire Ottoman - l'expédition de Candie, 1660. Revue d' Histoire Diploma­tique, 1960.
Demény 1979. Demény Lajos: A közszékelyek 1595-96. évi felkelése. In: Székely felkelés, 1595-1596. (Szerk. Benkő Samu, Demény Lajos, Vekov Károly.) Bukarest, 1979.
Eickhoff 1970. Eickhoff, Ekkehard: Venedig, Wien und die Osmanen Um­bruch in Südosteuropa, 1645-1700. München, 1970.
Engelmann 1986. Engelmann, Bernt: Poroszország. A lehetőségek hazája. Budapest, 1986.
Fischer 1978. Fischer, Alan W.: The Crimean Tatars. Stanford, 1978.
Fodor 1996. Fodor Pál: Önkéntesek a XVI. századi oszmán hadseregben. (Az 1575. évi erdélyi hadjárat tanulságai.) HK 1996. 2. sz.
Gebei 1985. Gebei Sándor: Ukrajna és Oroszország egyesülésének (1654) kérdéséhez. Sz 1985. 1. sz.
Gebei 1992. Gebei Sándor: II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata. HK 1992. 2. sz.
Gebei 1996. Gebei Sándor: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem külpolitikája (1648-1657). Eger, 1996.
Gemil 1979. Gemil, Tahsin: Ţările române in contextul politic interna­ţional. (1621-1672) Bucureşti, 1979.
Gömöri 1991. Gömöri György: II. Rákóczi György a kortársak szemében. In: Uő.: Erdélyiek és angolok. [Budapest, 1991.]
Heckenast 1983. Heckenast Gusztáv: Bécsi svéd követjelentések Magyarországról, 1652-1662. TSz 1983. 2. sz.
Hegyi 1976. Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén. Budapest, 1976.
Hegyi 1993. Hegyi Klára: A Köprülü-nagyvezírek. In: Török és tatár hódítók. Budapest, 1993.
Hegyi 1995. Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Budapest, 1995.
Horn 1993. Horn Ildikó: Az erdélyi fejedelmi tanács (1648-1657). In: Perlekedő évszázadok. Tanulmányok Für Lajos történész 60. születésnapjára. (Szerk. Horn Ildikó.) Budapest, 1993.
Horváth 1872. Horváth Mihály: Magyarország története. V. k. Pest, 1872.
Horváth 1959-1960. Horváth Tibor Antal: A magyar aranyforint értékváltozása 1490-1700 között. NK 1959-1960.

 

272


Horváth 1963-1964. Horváth Tibor Antal: A tallér értékváltozása Magyarországon 1542-1700 között. NK 1963-1964.
Imreh-Pataki 1992. Imreh István-Pataki József: Kászonszéki krónika, 1650-1750. Budapest, 1992.
Iosipescu-Romanescu 1987. Iosipescu, Sergiu A. - Romanescu, Gheorghe: Campania antiotomană din anii 1657-1658. In: Istoria militară a poporului român. Bucureşti, 1987.
Ivanics 1999. Ivanics Mária: Krími tatár követjárások a bécsi udvarban. 1598-1682. (Vázlat a krími tatár diplomácia 16-17. századi történetéből.) AETAS, 1999. 4. sz.
Jakó 1943. Jakó Zsigmond: Ujkori román települések Erdélyben és a Partiumban. In: Magyarok és románok. A Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve, 1943. (Szerk. Deér József és Gáldi László.) I. k.
Jancsó 1931. Jancsó Benedek: Erdély története. Kolozsvár, 1931.
Jászay 1982. Jászay Magda: Párhuzamok és kereszteződések a magyar-olasz kapcsolatok történetéből. Budapest, 1982.
Jászay 1990. Jászay Magda: Velence és Magyarország. Egy szomszédság küzdelmes története. Budapest, 1990.
Káldy-Nagy 1967. Káldy-Nagy Gyula: Adatok a levantei kereskedelemhez a XVII. század elején. Sz 1967. 1-2. sz.
Kárpáthy-Kravjánszky 1940. Kárpáthy-Kravjánszky Mór: I. Rákóczi Ferenc katolizálásának politikai vonatkozásai. Budapest, 1940.

Keserű 1988.

Keserű Gizella: II. Rákóczi György háborúi és politikai hátterük. In: Rákóczi-eposz. (S. a. r. Szigeti Csaba.) Budapest, 1988.

Kißling 1972.

Kißling, Hans Joachim: Die Köprülü-Restauration. In: Inter­nationales kulturhistorisches Symposion. Morgersdorf, 1969. I. Eisenstadt, 1972.

Klaniczay 1964.

Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. Budapest, 1964.

Kőváry 1863.

Kőváry László: Erdély története. Pest, 1863.

Lukács Zs.1995.

Lukács Zs. Tibor: Propaganda és közvélemény a 17. századi Erdélyben. Mentalitástörténeti kutatások II. Rákóczi György uralkodásának korabeli megítéléséről. AETAS 1995. 1. sz.

Lukinich 1910.

Lukinich Imre: Bethlen István támadása 1636-ban. Sz 1910. 1-5. sz.

Makkai 1944.

Makkai László: Erdély története. Budapest, 1944.

Marczali 1935.

Marczali Henrik: Erdély története. Budapest, 1935.

Márki 1895.

Márki Sándor: Aradvármegye és Arad szabad királyi város története. II. Arad, 1895.
Martin 1974. Martin, Bernd: Aussenhandel und Aussenpolitik Englisch unter Cromwell. Historische Zeitschrift 1974. 3. sz.

 

273


Matuz 1988. Matuz József: Les Relations Étrangéres du Khanat de Crimée. Revue d'Histoire Diplomatique, 1988. 3-4. sz.
Nagy 1972. Nagy László: Magyar hadsereg és hadművészet a harmincéves háborúban. Budapest, 1972
Nagy 1978. Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. Budapest, 1978.
Nagy 1981. Nagy László: Bocskai István a hadak élén. Budapest, 1981.
Nagy 1984. Nagy László: A "bibliás őrálló" fejedelem. I. Rákóczi György a magyar históriában. Budapest, 1984.
Nagy 1985. Nagy László: A török veszély fokozódása a XVII. század közepén. In: Magyarország hadtörténete. (Főszerk. Liptai Ervin.) I. k. (Szerk. Borus József.) Budapest, 1985.
NK Numizmatikai Közlöny
Nyulásziné 1987. Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad  címerei a magyar Országos Levéltár címereslevelein. Budapest, 1987.
Orbán 1869. Orbán Balázs: Háromszék. In: A Székelyföld leírása. Pest, 1869.
Orbán 1872. Orbán Balázs: Barczaság. A Székelyföld leírása. Pest, 1872.
Perjés 1963. Perjés Géza: Mezőgazdasági termelés, népesség, hadse­regélelmezés és stratégia a 17. sz. második felében (1650-1715). Budapest, 1963.
Perjés 1989. Perjés Géza: Az 1663-64-es nagy török háború. In: Esterházy 1989.
Péter 1975. Péter Katalin: A magyar romlásnak századában. Budapest, 1975.
Péter 1988. Péter Katalin: A fejedelemség virágkora, 1606-1660. In: Erdély története. (Főszerk. Köpeczi Béla.) II. k. Budapest, 1988.
Rehberg 1992. Rehberg, Rolf: Aufbruch zur Weltmacht. Zur aussenpoli­tischen Dimension der englischen Revolution in 17. Jahr­hundert. Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 1992. 11. sz.
Stoicescu 1987. Stoicescu, Nicolae: Organizarea oastei; categorii militare. In: Istoria militară a poporului român. Bucureşti, 1987.
Subtelny 1995. Subtelny, O.: Ukraina a History. University of Toronto Press, Toronto, é. n.
B. Szabó 1995. B. Szabó János: Vázlat egy ellenségkép történetéről I. (A tatárok emlékezete Erdélyben, 1241-1621.) AETAS 1995. 1-2. sz.
B. Szabó-Somogyi 1996. B. Szabó János-Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege. Budapest, 1996.
Szakály 1990. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás, 1440-1711. Magyarok Európában II. k. Budapest, 1990.
Szalay 1857. Szalay László: Magyarország története. V. k. Pest, 1857.
 

274


Szekfű 1935. Szekfű Gyula: Magyar történet. Budapest, 1935.
Szendrey 1971. Szendrey István: Hajdúszabadságlevelek. Debrecen, 1971.
Szilágyi 1866. Szilágyi Sándor: Erdélyország története, tekintettel mive­lődésére. II. k. Pest, 1866.
Szilágyi 1867. Szilágyi Sándor: Vértanúk a magyar történelemből. Pest, 1867.
Szilágyi 1867/b. Szilágyi Sándor: Báthory Gábor fejedelem története. Pest, 1867.
Trócsányi 1976. Trócsányi Zsolt: Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései. Budapest, 1976.
Tüdősné 1991. Tüdősné Simon Kinga: A háromszéki hadköteles székelység társadalmi rétegződése 1635-ben. TSz 1991. 3-4. sz.
Vaughan 1954. Vaughan, Dorothy M.: Europe and the Turk. A Pattern of Alliances, 1350-1700. Liverpool, 1954.
R. Várkonyi 1967. R. Várkonyi Ágnes: Erdély bukása. In: Magyarország története. (Főszerk. Molnár Erik.) I. k. Budapest, 1967.
R. Várkonyi 1978. R. Várkonyi Ágnes: Erdély és a német-római császárválasztás 1658-ban. In: Uő.: Magyarország keresztútjain. Tanulmányok a XVII. századról. Budapest, 1978
R. Várkonyi 1978/b. R. Várkonyi Ágnes: Birodalmi államgazdaság és a királyi Magyarország. In: Uő.: Magyarország keresztútjain. Tanulmányok a XVII. századról. Budapest, 1978.
R. Várkonyi 1984. R. Várkonyi Ágnes: A nemzetközi törökellenes szövetség genezise. TSz 1984. 2. sz.
R. Várkonyi 1987. R. Várkonyi Ágnes: Országegyesítő kísérletek (1648-1664). In: Magyarország története tíz kötetben. (Főszerk. Pach Zsigmond Pál.) II. k. Magyarország története 1526-1686. (Szerk. R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1987.
R. Várkonyi 1994. R. Várkonyi Ágnes: A "kereszténység Achillese". In: Uő.: Europica varietas - Hungarica varietas. Budapest, 1994.
Vernadsky 1960. Vernadsky, Georg: Russia, Turkey, and Circassia in the 1640's. In: Die Südostforschungen, 1960.
Wimmer 1973. Wimmer, Jan: Polens krig med Sverige 1655-1660-operativ översikt. In: Polens krig med Sverige, 1655-1660. Krigshistoriska Studien. (Redaktior: Arne Stade och Jan Wimmer.) Kristianstadt, 1973.
Wójcik 1966. Wójcik, Zbigniev: Some Problems of Polish-Tatar Relations in the Seventeenth Century. The Financial Aspects of the Polish-Tatar Alliance in the Years 1654-1666. In: Acta Polo­niae Historica XIII. 1966.

275


[1] Gömöri 1991. 51. o.; R. Várkonyi Ágnes: Európa Zrínyije. Irodalomtörténeti Közlemények, 1996. 1. sz. 1-37. o.; Jakó 1943.

[2] Bethlen 1829. 87. o.; Szilágyi 1866. 269-272. o.; Acsády 1898. 69-70. o.; Jancsó 1931. 156-159. o.; Marczali 1935. 124. o.; Asztalos 1936. 272. o.; R. Várkonyi 1967. 250-252. o.; Szekfű 1935. 83-84. o.; Makkai 1944. 387-389. o.

[3] Péter 1975. 128-141. o.; Péter 1988. 723-724. o.

[4] Gebei 1992.; Gebei 1996.

[5] R. Várkonyi1978.; R. Várkonyi 1984.; R. Várkonyi 1987.

[6] Horn 1993.

[7] A pálülési ütközetet leírása: Márki 1895. 106-107. o.

[8] Bánlaky 1940. 117-125. o.; Nagy 1978. 10. o.

[9] Köszönetet kell mondanom egykori témavezetőmnek, R. Várkonyi Ágnesnek, valamint Ivanics Máriának, Horn Ildikónak, akik jószándékú kritikával és értékes tanácsokkal segítettek munkámban, s évfolyam- s munkatársaimnak, B. Dézsi Tündének, Faludy Juditnak, Kontsek Ildikónak, Regős Andreának, Erdősi Péternek, Lukács Zs. Tibornak s Zeidler Miklósnak, akiknek számos jó észrevételt köszönhetek, s nagy segítségemre voltak a nyelvi nehézségek leküzdésében is.

[10] Kißling 1972.; Hóvári 1989.; Hegyi 1993. 52-54. o.; Eickhoff 1970. 159. o.

[11] Eickhoff 1970. 49-57. o.

[12] Már 1656 őszén arról érkeztek hírek Konstantinápolyból, hogy százötvenezer fős sereg indul Dalmáciába, s a krími tatárok is csatlakoznak majd a hadhoz. MHHD XXIII. 465., 472. o. (Harsányi Jakab jelentése, 1656. szept. 12., szept. 20.) - Bár az ötlet meghökkentő, nem nélkülözi az előzményeket. A XV. század második felében Hunyadi Mátyás magyar király már kötött olyan ideiglenes megállapodást a törökökkel, amelynek értelmében az akindzsik magyar területen bántatlanul megközelíthették III. Frigyes osztrák tartományait. A precedensekre gondosan ügyelő török kormányzat ennek tudatában tehette meg ajánlatát a császárnak. Kubinyi 1981. 69--70. o.

[13] Ralamb 1930. 307. o.; Pribram 1901. 11. o. (Nani velencei követ jelentése Bécsből, 1657. ápr. 11.); TMO 227-228. o. (Köprülü Mehmed levele a Mehmed Girej krími kánhoz, 1657. november első fele); EOE XI. k. 326-329. o. (Jelentés Wesselényi Ferenc nádor számára a török hadikészületekről, 1657. nov. 17.)

[14] A velencei követ békeajánlatát ezzel a válasszal utasította el török tárgyalópartnere: ".a Nagyúrnak van két karja és keze, és alig okoz neki némi aggodalmat Erdély és Havasalföld, mert vajdáik időről időre hallatják ugyan hangjukat, mint bölcsőben a csecsemők, felfordulást keltenek, csak hogy örökös, szabad uralmát élvezhessék országuknak, de persze aztán vagy megnyugszanak, vagy egy bizonyos toronyban végzik mint a moldvai bej [Vasile Lupu], aki a lengyelek meg a kozák kapitány pártfogásával már ama terület korlátlan uralkodójának képzelte magát.[...] Ebben a velenceiek ellen vívott háborúban sok bosszúságot okozott nekünk jónéhány fejedelem különböző részeken, a moszkoviták a szárazföldön, a kozákok a Fekete-tengeren, féltékenykedést kaptunk a svédektől, akik sok bajt okoztak Lengyelországban is, de ami igazán számított, azok a rettenetes ázsiai lázadások voltak, amelyek nagyon sok fejtörést kívántak: ezek mára már elcsitultak, hát majd a többi is rendbe jön. Őfenségének fontosabb Kandia városa, mint száz tatár, száz erdélyi mozgolódása. Bármiféle baj jöjjön, Őfensége sosem állhat el ettől a követelésétől, mert ha ezt tenné, akkor nem méltó az ottomán császár címére." (Ballarino konstantinápolyi követ jelentése, 1658. márc. 1. Fordította Óváry Lipót.)

[15] EOE XI. k. 380-382. o. (Simon Reniger jelentése, 1658. ápr 3.); MHHD XXIII. k. 617-618. o. (Kövér Gábor jelentése, 1658. áprl. 14.)

[16] Hudita 1929. 131. o. (De Lumbres lengyelországi francia követ levele Briennhez, 1658. jún. 10.); Gemil, 1979. 170-173., 174. o.

[17] EOE XI. k. 326-329. o. (Jelentés Wesselényi Ferenc számára a török hadi készületekről, 1657. nov. 17.); EOE XI. k. 383-384. o. (Simon Reniger jelentése, 1658. ápr. 8.); Óváry 1901. 145, o. (Ballarino jelentései, 1658. ápr. 8., 22.); VMSM 144. o. (Benedetto Rossi, a bécsi pápai nuncius titkárának jelentései, 1658. márc. 6., ápr. 8.)

[18] A havasalföldi és moldvai vajda támadó serege a XVII. században külön-külön is elérhette a 12 000 főt. MHHD XXIV. k. 37. o. (I. Rákóczi György levele feleségéhez, 1636. november 11.); Stoicescu 1987. 43-49. o. Ám a lengyelországi hadjárat és a vajdaváltozás valószínűsíthető veszteségeit is számításba kell venni, így 1658-ban még aligha lehet a teljes korábbi támadó potenciállal számolni. Segélycsapataik létszáma pedig egyébként is jóval alatta maradt ennek a számnak: 1657-ben az erdélyi fejedelem, 1683-ban a török nagyvezér mellé együtt is csupán 6000 fős hadat küldtek. Gebei 1992. 34-36. o.; Alexandresca-Dersca-Bulgaru 1988. 203. o. - A szilisztrai beglerbég hada viszonylag kicsiny lehetett, hisz 1636-ban csupán 2000 embert tudott felvonultatni. MHHD XXIV. k. 41. o. (I. Rákóczi György levele feleségéhez, 1636. nov. 18.) - A budzsaki és krími tatárok részvételének nagysága a körülményektől függően néhány száz és több ezer fő között ingadozott.

[19] Az 1600-as évek első két évtizedében a Hódoltság négy vilajetében nagyjából 19 000 zsoldoskatona szolgált. Hegyi 1995. 112-113. o. - 1626-ban Bethlen és Rákóczi szerint Murteza budai vezér 20 000 harcossal vonult az erdélyiek táborába, az eseményt utólag megörökítő Georg Kraus viszont csupán 12 000 törökről ír. Szádeczky Kardos 1915. 92. o. (Bethlen Gábor levele Illyésházy Gáspárhoz, 1626. szept. 13.); TT 1894. 678. o. (I. Rákóczi György levele Réz Andráshoz, 1626. szept. 17.); Kraus 1994. 120. o. - 1636-ban I. Rákóczi György szerint a budai vezér irányításával Erdélyre támadó boszniai, temesvári, egri, kanizsai beglerbégek egyesült hada sem érte el a 15 000 főt. - A határvidék önkéntes katonaelemeinek XVI. századi jelentőségéről: Fodor 1996.; XVII. századi magyarországi alkalmazásukról: TMÁO III. k. 400. o. (Deli Ibrahim pasa levele, 1623. augusztus.)

[20] TMO 228. o. (Köprülü Mehmed levele IV. Mehmed Girejhez, 1657. nov. első fele.)

[21] Óváry 1901. 145. o. (Ballarino jelentése, 1658. ápr. 11.)

[22] Paskó 1981. 158-159. o.; Péter 1988. 723-725. o.

[23] Erdély hadipotenciáljáról: Nagy 1985. 278. o.; Szabó 1996. 16-74. o.

[24] Az erdélyi sereg nagyságáról: Gebei 1992. 36. o. 32. jegyzet; Kemény 1980. 320. o.; Kraus 1994. 283. o.; Nagy 12-13. o.

[25] A fogságba esettek számáról és a veszteségek arányáról: Bethlen J. 1993. 28. o.; Kemény 1980. 315-317., 320. o.; Esterházy 1989. 111. o.; Hudiţă 1929. 126. o.; Gebei 1992. 59. o. 157. jegyzet; Kraus 1994. 300. o.; Lukinich 1912. 93. o.; TT 1905. 480-484. o.; Nagy 12-13. o.

[26] A szemények gyalogos balkáni zsoldoskatonák voltak, nevük a török szejmen, "ebőr"szó torzult alakjából származik. B. Szabó-Somogyi 1996. 61. o.

[27] Kemény 1980. 320. o.; A fegyvernemi arányokról: B. Szabó-Somogyi 1996. 78-79. o.

[28] A breszti helyőrségről: Kraus 1994. 271., 290. o. A fejedelem diplomatája, Mednyánszky azzal mentegette a svéd követ előtt Rákóczit, amikor az különbékét kötött a lengyelekkel, hogy német hadai Bresztben maradtak, így nem vállalkozhatott az ellenállásra. Marczali 1882. 203. o. (Mednyánszky Jónás levele a bécsi svéd követhez, 1657. aug. 17.)

[29] A krakkói helyőrségről: Bethlen Miklós "Élete leírása magától" című művében atyját háromezer ember "főcommendánsának" nevezi, de ebbe beleérthette a város 2 000 fős svéd őrségét is, ami névleg szintén Bethlen János parancsnoksága alatt állt. Bethlen M. 1980. 488. o. - A francia diplomácia hírforrásai 2 000 főben adták meg a krakkói erdélyi helyőrség létszámát. Hudiţă 1929. 127. o. - Georg Kraus adatgazdag krónikája ellentmondó adatokat közöl a Bethlen János parancsnoksága alatt krakkói őrségről. Első alkalommal nem ír a teljes létszámról, s külön csupán Konrád német kapitány 600 német muskétását és Barcsai Gáspár 500 darabontját említi, később azonban Georg Schelker szebeni esküdtpolgár elmondása alapján a helyőrség összetételét 200 hajdúban és 200 darabontban, valamint 400 alvinci német zsoldosban adja meg. A szász krónikás - mint Segesvár jegyzője - pontos értesülésekkel rendelkezhetett a szászok zsoldosainak létszámáról és állomáshelyéről, a krakkói őrség azonban Bethlen titkára, Petrityvity-Horváth Kozma önéletírása alapján nagyobbnak tűnik. Ez a visszaemlékezés ugyan nem tartalmaz pontos adatokat, de írója felsorolja a városban tartózkodó tiszteket, s eszerint a városparancsnok és Barcsai Gáspár lovasgenerális saját csapatán kívül még két mezei lovashadnagy zászlóaljai, négy csíkszéki és udvarhelyszéki lovas és gyalogos zászlóalj, az udvari hadakból magyar, német és szemény gyalogoscsapatok, valamint a fejedelem zöldruhás lövészei adták a város erdélyi őrségét, aminek létszáma így megközelíthette a 1 500-2 000 főt. Kraus 1994. 257., 289. o.; Petrityvity Horváth 1862. 23-24. o.

[30] B. Szabó- Somogyi 1996. 42-43., 51., 57-60. o.; Kraus 1994. 308. o. - A krakkói svéd parancsnok a városi fegyverraktárból pótolta a távozó erdélyiek hiányos, rosszminőségű fegyverzetét. Petrityvity Horváth 1862. 25., 28. o. - Rhédey László kíséretéről: Nagy 12-13. o. - A véres összecsapásokban szűkölködő hadjárat első komoly erdélyi veszteségei a sereg demoralizálódásából fakadtak. Az Erdély határaitól távoldó hadból július 19-én a vármegyei katonák és a székelyek tömegesen indultak haza a zászlók alól. (A dezertálókról: Rhédey 1855. 233. o.) A 3-4 000 főre becsült csapatot a dezertálók szokásos büntetése sújtotta: a hazafelé vezető úton kegyetlenül megtizedelte őket a vidék lakossága. Veszteségeik olyan súlyosak voltak, hogy Erdélyben azzal a váddal illették a hazatérő Rákóczit, hogy ő vágatta le bosszúból a moldvai vajdával saját katonáit. Szalárdi 1980. 373. o. - A döntő összecsapás előtt a fejedelem és mintegy 300 fős kísérete is elhagyta a sereget. Bethlen J. 1993. 28. o.

[31] Szalárdi 1980. 365. o.

[32] Tüdősné 1991. 236. o.; Nagy 1972. 77-79. o. Kraus szerint 1657 nyarán Barcsai Ákos hadba hívó parancsára több mint ötezren jelentek meg a helytartó Szamosfalva melletti táborában, hogy szembeszálljanak az északról fenyegető lengyel támadással. Kraus 1994. 269. o.

[33] MHHD XXIV. k. 122-123. o. (I. Rákóczi György levele feleségéhez, 1644. febr. 22.); Szalárdi 1980. 367. o.

[34] Hunyad vármegye 1658 őszén ugyan egymagában kiállított 300 katonát. Veress 1938. 331. o (Bánffy Dénes levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. nov. 5.)

[35] Ralamb 1930. 299-301. o.; Kraus 1994. 280. o.; Szilágyi 1890-1891. II. k. 358. o. (Barcsai Ákos helytartó levele az erdélyi kapithiához, 1657. mác. 27.) - A Rákóczi-birtokok magánföldesúri hajdúiról: Szendrey 1971. 225-226., 232-233., 241-242., 246-249., 258-259., 253-255., 268-270., 271-273. o.

[36] Barta 1979. 100-101. o.; Demény 1979. 93-109. o.; Nagy 1981. 47-56. o. - 1551-ben és 1552-ben viszont sikeresnek bizonyult a török stratégia: a román vajdaságok felől kiinduló török támadások tétlenségre késztették Castaldo seregét és az erdélyiek hadát, míg a török főerők közben elfoglaták a Temesköz várait, majd Temesvárt is. Czímer 1893.; Fodor 1996. 69. o.

[37] Szilágyi 1867/b. 265-277.

[38] Az 1636-os török haditervekről: Lukinich 1910.; TT 1909. 391-392. o. (I. Rákóczi György Pázmány Péterhez, 1636. jún. 9.); TT 1909. 395. o. (Szentpáli István követutasítása, 1636. szept. 15.); MHHD XXIV. k. 45. o. (Lorántffy Zsuzsanna levele férjéhez, 1636. nov. 24.); Mehmed Chalife 1925. 389. o.; Orbán 1872. 379. o.

[39] Jászay 1992. 288. o.

[40] Fiedler 24. o. (Nani bécsi követ jelentése, 1658. jan. 7.)

[41] MHHD XXIV. k. 535. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658 febr. 11.); Szilágyi 1874. 466-467. o. (Nádasdy Ferenc levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658 febr.11.); Szalay 1857. 25. o. 40. jegyzet; Óváry 1901. 143. o. (II. Rákóczi György levele Lobkowitz herceghez, 1658. febr. 9.)

[42] R. Várkonyi 1984. 75-76. o.; R. Várkonyi 1987. 1072-1076. o.; Eickhoff 1970. 179-183. o.

[43] 1651-ben III. Ferdinánd, 19 000 főt megtartva, elbocsátotta a harmincéves háború császári seregének zömét. Bár a hadsereg létszáma 1655-ben már elérte a 29 000 főt, a csapatok állapota siralmas volt. R. Várkonyi 1978. 104. o.; Heckenast 1983. 211. o. - 1657-ben ebből a haderőből 6 214 lovast és 13 565 gyalogost Lengyelországba irányítottak. Gebei 1992. 52. o. 105. jegyzet.

[44] II. Ferdinánd ugyan többször is ígéretet tett, hogy a végvári katonaság létszámát 20-22 000 főre emeli fel, ám ennek ellenére az R. Várkonyi Ágnes által publikált adatok alapján 1658-ban a károlyvárosi és varasdi kapitányság nélkül a magyarországi főkapitányságok várainak őrségét csupán 2 000 német és kb. 12 000 magyar katonára lehet becsülni. R. Várkonyi 1978. 91-105. o.; R. Várkonyi 1987. 1074. o.

[45] TT 1896. 225-226. o. (Vitnyédy István levele Thököly Istvánhoz, 1658. márc. 10. Vitnyédy állásfoglalásairól úgy vélekedett Klaniczay Tibor, hogy azok hűen tükrözték Zrinyi Miklós véleményét is. Klaniczay 1964. 632-633. o.); Hurmuzaki V/2. k. 44. o. (Károlyi Ádám levele Szelepcsényi kancellárhoz, 1658. márc. 17.); MHHD XXIV. k. 538. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. ápr. 13.); HK 1894. 40. o. (II. Rákóczi György levele, 1658. ápr. 16.)

[46] EOE XI. k. 388-390. o. (Kövér Gábor előterjesztése, 1658 ápr. 30.)

[47] Lippay György esztergomi érsek már április 25-i levelében megírta, hogy a készülő hadak létszáma megközelíti a fejedelem atyja ellen 1644-1645-ben felvonultatott császári seregét, ám magyarországi gyülekezésük még sok időt vehet igénybe, ezért "míg ezek oda érkeznek meg lészen az vásár". EOE XI. k. 387. o. (Lippay György esztergomi érsek levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658.  ápr. 25.) - Mikes Mihály, Rákóczi követe úgy értesült, hogy végül 9 000 katona gyűlt össze Magyarországon. EOE XI. k. 411. o. Zrínyi Miklós azonban csak 5 000 főre becsülte a német hadat. Zrínyi 1958. 283. o. - A bécsi udvar katonai segítségének elmaradása nem maradt titokban a többi európai hatalom előtt sem. A lengyelországi francia követ 1658. június 10-i jelentésében azt állította, Rákóczi a szép szavakon kívül nem kapott egyebet Lipóttól, s a német katonaságot inkább Magyarország oltalmára, mint Erdély megsegítésére vonták össze a török határ mentén. Hudiţă 1929. 131. o. (De Lumbres levele Brienne-hez, 1658. június 10.); MHHD XXIII. k. 619-620. o.

[48] Gergely 1905. 178. o. (Thúry Mihály levele Teleki Mihályhoz, 1658. máj. 4., máj. 24.); Gergely 1905. 189. o. (Teleki Jánosné levele Teleki Mihályhoz, 1658. máj.15.); MHHD XXIV. k. 542., 544. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. máj. 2., máj. 26.); Hidvégi Nemes 1902. 249. o.

[49] MHHD XXIV. k. 545-547. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. jún. 16., jún. 24.); Gergely 1905. 213-214. o. (Újlaky László és Thúry Mihály levelei Teleki Mihályhoz, 1658. jún. 22.); Rumy 1817. o. (N. I. F. levele Sárospatakról Mednyánszky Jónáshoz, 1658. jún. 20.)

[50] Az erdélyi hadikészületekről: II. Rákóczi György levelezéséből 1646-1660. Budapest, 1992. 58. o. (II. Rákóczi György levele Szindi János torda megyei adószedőhöz, 1658. máj. 12.)

[51] Acsády Ignác szerint ezzel nem csak védtelenül hagyta anarchiába süllyedő országát, de katonai hibát is elkövetett, mert nem megfelelően határozta meg a hadfelvonulás célját. Acsády  VII. k. 1898. 67. o. Bánlaky József a Rákóczi-birtokok védelmére hozott intézkedésként minősítette ezt, s Rákóczi puszta önzésének tulajdonította a döntést. Bánlaky 1940. 123. o. Gebei Sándor a későbbi események tükrében a fejedelem Lengyelországban is megmutatkozó hadvezéri antitalentumát okolja, amiért Rákóczi úgymond "seregére vigyázva...a Partiumban és Erdély nyugati peremén vonulgatott, messze a döntő események színhelyétől". Gebei 1996. 253. o.

[52] A fejedelmi tanács tagjainak a hadvezetésben 1657 előtt betöltött szerepéről: Horn 1993. - 1658 és 1660 között a forrásokban gyakran felbukkanó Andras Gaudi, a fogarasi német zsoldosok parancsnoka és Gyulay Ferenc váradi kapitány, illetve a székely székek főkapitányai, Petki István és a Mikes-család tagjai játszhattak fontos szerepet a katonai döntésekben.

[53] Trócsányi 1976. 196-200 o.

[54] EOE XI. k. 331-332. o. (Barcsai Ákos levele Kemény Jánoshoz, 1657 dec. 22.); Lukács  1995. 81-82. o.

[55] Torda, Udvarhelyszék, Hunyad vármegye törvényhatóságainak állásfoglalásai a Porta követeléseivel szemben: EOE XI. k. 360., 362-363. o.; TT 1889. 36. o.; Szilágyi 1890-1891. II. k. 494. o. (Petki István jelentése, 1658. febr. 26.); EOE XI. k. 371. o. (Haller Gábor levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658.); MHHD XXIV. k. 538. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. ápr. 13.)

[56] III. Mihnea, az új havasalföldi vajda hamar felvette a kapcsolatot Rákóczival, s diplomatái révén Lipót udvarában és pápánál tájékozódott a törökellenes összefogás lehetőségéről. MHHD XXIV. 542. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. máj. 2.) - 1636-ban Kenán szilisztrai pasa csupán kétezer embert tudott I. Rákóczi György ellen kiállítani. MHHD XXIV. k. 41. o. (I. Rákóczi György levele feleségéhez, 1636. nov. 18.)

[57] MHHD XXIV. k. 536., 545. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. márc. 29., jún 16., jún. 19.); Rumy 1817. 301. o. (N. I. F. levele Sárospatakról Mednyánszky Jónáshoz, 1658. jún. 20.); MHHD XXIII. k. 630-631. o. (Konstantin havasalföldi kancellár levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. jún. 16.); Gebei 1996. 240-249. o.; Subtelny 143-144. o.

[58] Enyedi 1862. 256. o.; TMÁO V. k. 445. o. (Köprüli Mehmed levele az erdélyi rendekhez) - Rákóczi kijelentése, hogy a vár védelmében "Jenőnek egyik bokrát vérével megfesti" országszerte elterjedt. Petrityvity Horváth 1862. 53. o.; Bethlen J. 1993. 37. o.; Szalárdi 1980. 430. o.

[59] Kraus 1994. 310. o. Ştefan moldvai vajdát román hadak és 500 mezei lovas kisérte vissza országába. MHHD XXIV. k. 545. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. jún. 16.)

[60] MHHD XXIV. k. 545. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. jún. 16.)

[61] Amikor 1658 áprilisában az elűzött moldvai vajda segítségért fordult a fejedelemhez, Rákóczi így írt anyjához: "Ha tudnók, az ebek csak ellenünk lesznek, meg nem csendesednek, ez volna útja, ellenséget szerzenénk; de ha meg mi hajlandóságok lenne, gerjesztjük az haragot, tüzet olajjal öntözvén." MHHD XXIV. k. 541. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. áprl. 27.) Május elején így kommentálta Köprülü Mehmed levelét: "Nagy dolognak tartjuk, ugyan írt s fejedelmi titulust, kit eddig nem cselekedett; reménség lehetne emberi itélet szerint." MHHD XXIV. k. 542. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. máj. 10.); MHHD XXIV. k. 540. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. ápr. 27.)

[62] EOE XI. k. 474-477. o. (II. Rákóczi György utasítása Mikes Mihály számára, 1658. jún. 1.)

[63] Lippay és Wesselényi megbízásából 1658. június 28-án indult útnak Pozsonyból Hiaczint Macripodari scopiai püspök segítséget kérni a császárválasztó gyűléstől. Lippay július 18-án ismét megsürgette Rákóczi ügyének előmozdítását. Szalay 1857. 30. o.; MHHD XXIV. k. 547., 549. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. jún. 24., júl. 4.)

[64] Marczali 1882. 198-199. o. (II. Rákóczi György levele János György szász választófejedelemhez, 1658. jún. 1., Mednyánszky István előterjesztése a szász választóhoz.)

[65] EOE XI. k. 397. o. (II. Rákóczi György utsaítása Mikes Mihály számára, 1658. jún. 3.); MHHD XXIII. k. 631. o. (Károly Lajos rajna-pfalzi uralkodó levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. jún. 24.)

[66] A sárospataki udvarban is igen bizakodó volt a hangulat: "Isten velünk lévén nem is féltem ő Ngát mert csak magyar Országi partiumban lévő hadai fellyeb extendalhatnak 12 ezernél tsak lovassa." Rumy 1817. 300. o. (N. I. F. levele Sárospatakról Mednyánszky Jónáshoz, 1658. jún. 20.); MHHD XXIV. k. 547. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. jún. 24.)

[67] MHHD XXIV. k. 549-450. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. júl. 4., júl. 5.); Bethlen J. 1993. 35. o.; Szalárdi 1980. 409-411. o.

[68] A török sereg erejét Bethlen János tízezer főre becsülte. Bethlen J. 1993. 36. o.

[69] Szalárdi 1980. 411-413. o.; Lutsch 287. o.; Márki 1895. 107. o.

[70] Szalárdi 1980. 413-414. o.; MHHD XXIV. k. 550-551. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. júl. 11.); Lutsch 288. o.

[71] A tatároknak mindenképp legalább másfél-két hónapra volt szükségük hogy az erdélyi hadszintérre érjenek. Ivanics 1995. 65-75. o. - A hadak indulásáról: Mehmed Chalife 1925. 393. o.; Óvári 1901. 147-148. o. (Ballarino jelentései, 1658. jún. 21., júl. 31.)

[72] A dalmáciai állapotokról: VMSM 146. o. (Ballarino jelentése, 1658. márc. 1., II. Rákóczi György levele a bécsi nunciushoz, 1658. szept. 11.) - Rákóczi valóban szerette volna összehangolni hadműveleteit a velenceiekkel, s vállalkozott volna a törökök hátbatámadására, ha azok a velencei területek ellen fordulnak. VMSM 146-147. o. (II. Rákóczi György levele Nádasdy Ferenchez, 1658. szept. 11.)

[73] Jóllehet a még mindig ingatag pozíciójú nagyvezér számára az Erdélyben elérhető biztos siker kecsegtetőbbnek tűnhetett a bizonytalan kimenetelű hegyvidéki hadjáratnál, döntésében bizonyára fontos szerepet játszott a birodalom presztízsének megerősítését szolgáló igyekezete is. A velencei követ nem kis megdöbbenéssel szemlélte, hogy 1658-ban e szándék jegyében milyen lépéseket tett a nagyvezér: "szinte kimondhatatlan, hogy e vad barbár mennyire meg akarja mutatni a világnak az ottomán erők hatalmát, hiszen épp amikor a legmagasabbra csapott a Fenséges Köztársaság elleni harc lángja, és Jenő várának átadására irányuló újabb és újabb követelései miatt az összes többi hivatalviselő akarata ellenére akkor akart az erdélyi vállalkozásba belefogni, rossz bánásmódban részesíteni a franciákat, súlyosan fenyegetni az angol követet, Moldvában és Havasalfödön mozgolódásokat okozni azoknak a fejedelmeknek az eltávolításával." (Ballarino jelentése, 1658. okt. 7. Óváry Lipót fordítása.)

[74] A szultán sógorát, a szerdárságra pályázó Muszáhib Fazli szilisztrai beglerbéget a nagyvezér korrupciós vádjai nyomán kivégezték. Mehmed Chalife 1925. 390-391. o.; Ballarino jelentése, 1658. jún. 15.

[75] Bartha Boldizsár így írt az országos örömről: "Isten a győzelmet emberi reménység felett adta a magyarnak, mely nagy kegyességet, és Istennek velünk létét megismervén az országgal együtt Debrecen is... lelki örömmel, könyörgéssel, és hála adással ünnepet szentelt" Bartha 1666. 31. o. Lásd még Szalárdi 1980. 413-414. o.; Gergely 1905. 224. o. (Bornemisza Kata levele Teleki Mihályhoz, 1658. júl. 10.)

[76] Szalárdi 1980. 424-425. o. (Köprülü Mehmed levele II. Rákóczi Györgyhöz); MHHD XXIV. k. 550. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. júl. 11.); Bethlen J. 1993. 36. o.

[77] Ezt csak csekély mértékben ellensúlyozta, hogy a választás után a rajna vidéki kis fejedelmek Franciaország és Svédország részvételével megalakította a Rajnai Szövetséget János Fülöp elnökletével, s ez a szervezet a jövőben segítségét ajánlott Rákóczinak, valamint az, hogy a mainzi választó szabad toborzást engedélyezett a fejedelemnek. R. Várkonyi 1987. 1075. o.; EOE XI. k. 409. o. (János Fülöp engedélye, 1658. aug. 5.)

[78] Marczali 1882. 204. o. (Puchaim komáromi várkapitány jelentése, 1658. júl. 16.); EOE XI. k. 411. o. (Mikes Mihály jelentése, 1658. aug. 12.)

[79] EOE XI. k. 423. o. (Lippay érsek levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. szept. 8.); Esterházy 1989. 112. o.

[80] EOE XI. k. 413. o. (Mikes Mihály jelentése, 1658. aug. 12.) A fejedelem szeptember elején megismételte ajánlatát. Hurmuzaki IX/1. k. 98-99. o.; Pribram 1901. 154-155. o., lábjegyzet (a Signoria utasítása Nani bécsi követnek. 1658. szept. 14.)

[81] EOE XI. k. 410-411. o. (Mikes Mihály jelentése, 1658. aug. 12.) - Ismerve az érsek korábbi állásgolalásait, ez nagy eredmény volt, különösen annak tükrében, hogy Zrínyi szerint az 1654-es erdélyi-tatár konfliktus idején Lippay úgy vélekedett: "jobb, hogy az tatár s pogany elrabolja és pusztitsa Erdélyt, és a szél fuja lakó heleit, hogy sem ilyen suspectus fejedelem lakjék benne." TT 1890. 204. o. (Zrínyi Miklós levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. ápr. 25.)

[82] Rumy 1817. I. k. 304. o. (Wesselényi Ferenc levele Mednyánszky Jónáshoz, 1658. aug. 16.); Szilágyi 1874. 469. o. (Nádasdy Ferenc levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. aug. 18.)

[83] MHHD XXIV. k. 548. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. jún. 548. o.)

[84] EOE XI. k. 401-402. o. (a helytartók táborba szólító felhívása, 1658. jún. 30.); Hidvégi Nemes 1902. 250. o. - Johann Lutsch szebeni királybíró így kommentálta naplójában a győzelem hírét: "A menekvés Isten kezében van, de félő, hogy szegény erdélyieknek kell meginni a levest [.] ha a szolga megint szembeszáll urával." Lutsch 287. o. - TT 1905. 479-480. o. (Az erdélyi helytartók levele Kenán budai vezérhez, 1658. július 18.)

[85] EOE XI. k. 400. o. (Lippay György esztergomi érsek levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. jún. 25.); MHHD XXIV. k. 551-552. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. júl. 15., 16., 19.) - Hihetetlenül lassú utazásukkal a július 9-én Gyulafehérvárról induló követek eleve igyekeztek meghiúsítani a követség sikerét. Tizenhárom nap alatt csupán Zajkányig jutottak ahonnan a helytartó hívására egyetlen nap alatt vissza tudtak térni a székvárosba! Lutsch 286-288. o.

[86] Hurmuzaki XV/2. k. 1283. o. (Farkas János jelentése, 1658. júl. 2.); MHHD XXIV. k. 551. o. (II. Rákó­­­czi György levele anyjához, 1658. júl. 15.)

[87] MHHD XXIV. k. 528-529., 552-554. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1657. okt. 29., 1658. aug. 7., aug. 9.) Hidvégi Nemes 1902. 250. o.

[88] MHHD XXIV. k. 553. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. aug. 7.)

[89] Gebei 1996. 247. o.; Subtelny 144. o.; TT 1882. 617. o. (Kemény János levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658.)

[90] Mehmed Chalife 1925. 393-395. o.

[91] Augusztus 1-jén Tasnádon kelt a fejedelem két oklevele is, amelyben hajdú szabadsággal ajándékoz meg 42 Kővár-vidéki katonáskodó jobbágyot. Nyulásziné Straub 1987. 137., 262. o. EOE XI. k. 413. o. (II. Rákóczi György levele István nevű lovaskapitányához, 1658. aug. 17.); MHHD XXIV. k. 555. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. aug. 21., 23.)

[92] Hurmuzaki XV/2. k. 1279-1280. o. (II. Rákóczi György levelei, 1658. ápr.24., ápr. 28., júl. 2.) -EOE XI. k. 396. o. (Mikes Kelemen kinevezése, 1658. jún. 15.); Krauss 1995. 310-311. o.; Gergely 1905. 187. o. (Barcsai Ákos levele Teleki Mihályhoz, 1658. jún. 26.); Hidvégi Nemes 1902. 250. o.

[93] Hurmuzaki XV/2. k. 1283. o (Farkas János jelentése, 1658. júl. 2.); Szilágyi 1890-1891. II. k. 504. o. (Kövér Mihály jelentése, 1658. júl. 12.); TT 1892. 99. o. (II. Rákóczi György levele Rhédey Ferenchez, 1658. júl. 23.)

[94] Nekesch-Schuller 1903. 246. o.; Veszely 1860. 147. o.

[95] Gemil 1979. 173-174. o.; MHHD XXIV. k. 553. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. aug. 7.); Gergely 1905. 235-236. o. (Mikes Kelemen levele Teleki Mihályhoz, 1658. aug. 2.); Hurmuzaki XV/2. k. 1283-1284. o. (Brassó város levele Szeben városához, 1658. aug. 8.); Hidvégi Nemes 1902. 250. o.; EOE XI. k. 416. o. (Barcsai Ákos levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. aug. 21.)

[96] Lutsch 289-290., 292. o.

[97] Szalárdi 1980. 428-429. o.; Gergely 1905. 241., 244., 254., 257-258. o. (Újlaky László levelei Teleki Mihályhoz, 1658. aug. 10., aug. 15., aug. 23., aug. 25.); MHHD XXIV. k. 557. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. aug. 26.)

[98] Szalárdi 1980. 429-432. o.; MHHD XXIV. k. 558. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. szept. 3.)

[99] MHHD XXIV. 556. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. aug. 25.); Szalárdi 1980. 424-427. o. (Köprülü Mehmed levele II. Rákóczi Györgyhöz.) - Főképp nem Barcsai Ákossal, aki olyan melegen ajánlotta a "meghívás" elfogadását, hisz köztudott volt, hogy helytartójának már az előző évben felajánlották a fejedelemséget, s Barcsai maga sem titkolta, hogy azóta is ostromolják az ajánlattal. EOE XI. k. 418. o. (Barcsai Ákos levelei II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. aug. 21.); Szilágyi 1890-1891. II. k. 415-417. o. (Hubiár aga levele Barcsai Ákoshoz, 1657. jún. 24.)

[100] MHHD XXIV. k. 555-558. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. aug. 23., aug. 25., aug 30.); Szalárdi 1980. 429-430. o.

[101] Gergely 1905. 251. o. (Thúry Mihály levele Teleki Mihályhoz, 1658. aug. 22.); Kraus 1994. 315. o., Paskó 1981. 161. o. - Bethlen János szerint Rákóczi serege az ellenségnek még harmincadrészével sem volt egyenlő. Bethlen J. 1993. 37. o.

[102] EOE XI. k. 405-406. o. (Görög Marin jelentése, 1658. júl. 21.), Óváry 1901. 148. o. (Ballarino jelentése, 1658. aug. 8.)

[103] Hurmuzaki IX/1. k. 103. o. (Battista Nani jelentése, 1658. szept. 28.)

[104] Gergely 1905. 244. o. (Újlaky László levele Teleki Mihályhoz, 1658. aug. 15.); EOE XI. k. 413. o. (II. Rákóczi György levele István nevű lovaskapitányához, 1658. aug. 17.)

[105] Könyvelői jelentés az erdélyi hadjáraton résztvevő oszmán hadsereg készleteiről: Gemil 1979. 131. o.; Fodor Pál: A török hadsereg. Historia, 1996. 3-4. sz. 26-27. o.

[106] HK 1897. 4. sz. 628. o. (II. Rákóczi györgy levele Bánffy Györgyhöz, 1658. aug. 27.); HK 1894. 1. sz. 42. o. (II. Rákóci György levele Újlaki  Lászlóhoz, 1658. aug. 30.); MHHD XXIV. 557. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. aug. 25., aug. 30.) - Már április végén felmerült a gondolat, hogy a megyékhez intézett körlevél révén kérjék a királyi Magyarország nemességének segítségét, de akkor ezt a lépést a nádor tanácsára a család elvetette. MHHD XXIV. k. 541-542., 555-556. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. ápr. 28., aug. 21., aug. 25.)

[107] Gergely 1905. 233. o. (Dalmady István levele Teleki Mihályhoz, 1658. júl. 23.) - Zrínyi Miklós véleménye: "Nevetséges, hogy én a váradi kapitányságra törekedném, azért mert Erdélyben olyan a helyzet, hogy csak ezen a módon lehet segíteni, vagy pedig azért, mert én olyan esztelen vagyok, hogy egészségesen a bélpoklosok közé kívánkozom. Bizony recsegve ropogva omlik össze Erdély." Zrínyi 1958. 270. o. (Zrínyi Miklós levele Rucich jánosnak, 1658. aug. 24.)

[108] Szalárdi 1980. 428-431. o.; MHHD XXIV. k. 558-559. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. szept. 2., szept. 5.)

[109] Jenő átadásáról értesülve csupán csak e rövid levélkét volt képes megírni anyjának: "Kegyelmes asszonyom, édes anyám. Az mi nagy búnkban nem írhatunk sokat. Jenőt egyszer sem lőtték meg, megadták az átkozottak tegnap reggel. Már az török nyomúl. Váradot muniáljuk, az mint lehet. Éltesse isten nagyságodat. Tábor 4. Septembris 1658. Nagyságod engedelmes alázatos szolgája fia, R. György m. p." MHHD XXIV. k. 559. o.

[110] MHHD XXIV. k. 559. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. szept. 5.)

[111] VMSM 146-147. o. (II. Rákóczi György levele Nádasdy Ferenchez, 1658. szept. 11.); Szalárdi 1980. 453. o.

[112] Szalárdi 1980. 432. o.; MHHD XXIV. 559-561. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. szept. 5., szept. 6., szept. 12.) - Rákóczi augusztus 6-án végeztette ki Újlaki László alkapitányt, Diószegi Kristóf lovashadnagyot, Konrádot, az alvinci németek parancsnokát. Thúri Mihály alispán megmenekült, mert ellenezte a törökökkel folytatott tárgyalásokat, s épp a nagyvezér táborában volt a vár átadásakor. Pataki István a vár porkolábja és egy hadnagy megszökött a várható következmények elől. (A porkolábot később Debrecenben elfogták és a fejedelem őt is kivégeztette.)

[113] MHHD XXIV. k. 561-563. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. szept. 12., szept. 15., szept. 20.)

[114] Lásd 34. o.

[115] Valószínűleg még a kán testőrségének néhány száz gyalogosa is lovon vagy kocsikon közlekedett. Collins 1975. 265. o.

[116] Gyulafy 1993. 58-59. o.

[117] Még csupán egy húszezres tatár sereg esetében 50-60 000 lóval kell számolni, s egy ló naponta 15 kg száraz vagy 25 kg zöld takarmányt igényel. Perjés 1963. 54-61. o.

[118] Collins 1975. 265-267. o.

[119] Collins 1975. 259., 267., 272. o.; Hidvégi Nemes 1902. 383. o.; Marsigli 1986. 71. o. - A török hódoltság korának kártételeiben játszott tatár szerepről megoszlanak a vélemények a hazai történészek között, ezért egy külfödi példa alkalmasabbnak tűnik a fenti állítás alátámasztására. 1656 őszén, alig két évvel az erdélyi hadjárat előtt tört 50 000 tatár a lengyelek megbízásából a svédekkel szövetkező Frigyes Vilmos uralma alatt álló Kelet-Poroszországra. Alig három hét alatt elpusztítottak 13 várost és 249 falut, majort és lovagi birtokot, körülbelül 23 000 embert megöltek s 34 000-et magukkal hurcoltak! Engelmann 1986. 44. o.

[120] Orbán 1872. 363. o.

[121] Orbán 1872. 48., 396. o.; Hidvégi Nemes 1902. 250. o.

[122] Hidvégi Nemes 1902. 250. o., Orbán 1969. 32-39. o.; Cs. Bogáts 1943. 10. o.; RMKT IX. k. 418. o. (Az illyefalvi veszedelem.)

[123] EOE XI. k. 416-421. o. (Barcsai Ákos levelei II. Rákóczi György, 1658. aug. 21., aug. 28.); SzO VI. k. 217-219. o. (Segesvár tanácsának levele Nagyszeben városához, 1658. aug. 26.); Hurmuzaki. XV/2. k. 1285-1286. o. (Michael Goldschmidt brassói bíró levele Beszterce városához, 1658. aug. 27.); Gergely 1905. 256. o. (Bornemisza Kata levele Teleki Mihályhoz, 1658. aug. 25.); Kraus 1994. 316. o.; Nagy Szabó 1855. 167-168. o.; Dipsei Szabó 1899. 8. o.; Orbán 1869. 145. o.

[124] Graffius 1839. 149. o.; Szalárdi 1980. 429-430. o.; Gergely 1905. 256. o. (Bornemisza Kata levele Teleki Mihályhoz, 1658. aug. 25.)

[125] EOE XI. k. 414-421. o. (Barcsai Ákos levelei II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. aug. 19., aug. 21., aug. 28.); EOE XI. k. 424. o. (Barcsai hadba hívó levele a rendekhez, 1658. aug. 23.); Geregely 1905. 248., 256. o. (Bornemisza Kata levelei Teleki Mihályhoz, 1658. aug. 20., aug. 25.); TT 1892. 99. o. (II. Rákóczi György levele Rhédey Ferenchez, 1658. aug. 24.)

[126] SzO VI. k. 217-219. o. (Segesvár tanácsának levele Nagyszeben városához, 1658. aug. 26.); Nagy Szabó 1855. 167. o.; Veszely 1860. 147. o.; Kraus 1994. 331. o.

[127] Rétyi 1983. 40. o.; Graffius 1839. 48-153. o.; Frank 1888. 38-39. o.

[128] Graffius 1839. 153-154. o.; Trausch 1847. 75-76. o.; Köröspataki 1977. 104. o.; Kraus 1994. 316-317. o.

[129] Paskó 1981. 156-158. o.; Szalárdi 1980. 438-439., 524. o., Kraus 1995. 317. o.; Graffius 1839. 154-155. o.; Enyedi 1862. 272. o.

[130] Dipsei Szabó 8-13. o. (A szöveg egyik kéziratos változatának betűhív új kiadása - a leírt esemény téves, 1657-es keltezésével: Benkő Samu: Veszedelem az Őrhegy tövében. In: R. Várkonyoi Ágnes emlékkönyv. Szerk. Tusor Péter. Budapest, 1998. 290-298. o.) Paskó 1981. 159-160. o.

[131] Paskó 1981. 160. o.

[132] Enyedi 1862. 278. o. - Szórványos adatok az ország belső területén felbukkanó csapatokról: Köröspataki 1977. 103. o.; Kraus 1994. 316. o.; Gergely 1905. 256. o (Bornemisza Kata levele Teleki Mihályhoz, 1658. aug. 25.); Gergely 1905. 265. o. (Bornemisza Anna levele Teleki Mihályhoz, 1658. szept. 3.) - A marosvásárhelyi védelmi előkészületekről: Nagy Szabó 1855. 168. o.; SzO VI. k. 216-217. o. (Maros-Vásárhely vára védelmére az ottani szőcs-czéh intézkdeései 1658. jul. 23. a czéh 1. jegyzőkönyvében lévő feljegyzés szerint.)

[133] Graffius 1839. 155-156. o.

[134] Graffius 1839. 155. o.; Lincigh 1990. 176-177. o.

[135] Lincigh 1990. 177-178. o. - Kolozsvár sarcaként Georg Krausnál 60 000 tallér (Kraus 1994. 317. o.) Johann Graffiusnál és a Chronicon fuchsio-Lupino-Oltardinum sive Annales Hungarici et Transilvanici című krónikakompilációban már 100 000 tallér szerepel. Graffius 1839. 157. o.; Trausch 1847. 77. o. Szalárdi művének 1980-as kiadásában viszont csupán 1 000 tallér, ez azonban valószínűleg Szalárdi elírása lehet, talán ennek tízszeres vagy százszorosa volt az általa ismert összeg. Szalárdi 1980. 440. o.

[136] Szalárdi 1980. 440. o.; Collins 1975. 266. o.

[137] Lutsch 1840. 294. o.

[138] Szilágyi 1890-1891. II. k. 513. o. (Barcsai Ákos titkos jelentése II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. szept. 2.); Lutsch 1840. 291-292. o.; Bethlen J. 1993. 36-37. o.; Szalárdi 1980. 472-473. o.

[139] A követségről: Lutsch 1840. 297-303. o.; Németh 1996. Barcsai kinevező okirata: Papp 1989-1990.

[140] Szalárdi 1980. 442-443. o.; MHHD XXIV. k. 561-562. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. szept. 12., 15.)

[141] Collins 1975. 268-269. o. ; Szalárdi 1980. 444-445. o.

[142] TT 1896. 237. o. (Thököly István levele Wesselényi Ferenc nádorhoz, és a nádor válasza, 1658. szeptember 26.); MHHD XXIV. k. 560., 563. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. szept. 6., 20., 21.); Szalárdi 1980. 441., 447. o.

[143] MHHD XXIV. k. 562. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. szept. 20.); Szalárdi 1980. 449., 451-452. o.

[144] Szalárdi 1980. 449-452. o.

[145] Szalárdi 1980. 445-446., 452-453. o.; Bartha 1666. 37-38. o.

[146] MHHD XXIV. k. 565-566. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. szept. 23., 24.); Bartha 1666. 40-44., 46. o., Szalárdi 1980. 447. o.; TT 1893. 329. o. (II. Rákóczi György levele Rhédey Ferenchez, 1658. szept. 26.)

[147] A szentjóbi várba szorult nemesek vezetésével a környékbeli parasztságból 200 puskás egy éjszaka Sárköznél megtámadta a foglyaikkal elvonuló tatárok egy csapatát, s rabjaikat kiszabadítva megfutamították őket. Szalárdi 1980. 446-447. o.; MHHD XXIV. k. 566-567. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. szept. 27.)

[148] MHHD XXIV. k. 567-569. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. okt. 7., 10., 14., 16.); Ballarino jelentése, 1658. okt. 17.; Szalárdi 1980. 456. o.

[149] EOE XI. k. 414-421. o. (Barcsai Ákos levelei II. Rákóczi Györgyhöz, 1658. szept. 19., 28.); MHHD XXIV. k. 567-569. o. (II. Rákóczi György levelei anyjához, 1658. okt. 7., 14., 16.); EOE XII. k. 67-68. o. (II. Rákóczi György rendelete az engedélye nélkül összehívott segesvári országgyűlés ügyében. 1658. okt. 2.)

[150] EOE XII. k. 76. o. (Barcsai Ákos hitlevele, 1658. okt. 18.)

[151] MHHD XXIV. k. 569. o. (II. Rákóczi György levele anyjához, 1658. okt. 16.); Szalárdi 1980. 458. o.; Hegyi 1976. 65. o.

[152] Bethlen M. 1980. 553. o.; Bethlen J. 1993. 39-40. o.; Gergely 1905. 284. o. (Bornemisza Kata levele Teleki Mihályhoz, 1658. okt. 20.); HK 1897. 4. sz. 629. o. (II. Rákóczi György levele Bánffy Györgyhöz, 1658. nov. 1., 3.)

[153] Ivanics 1999. 44. o. Terjedelmi okokból e kérdéskörök vázlatos áttekintése kimaradt a tanulmányból, ezért ezt a későbbiekben szeretném alaposabban feldolgozni.

[154] Az eset magukat az erdélyieket is megdöbbentette (Németh 1996. 68. o.), okainak magyarázatára felállított hipotézisem túllép a szokványos történeti megközelítésen, így nem illeszkedett e tanulmány keretei közé.

 <back to contents>