<back to contents>

SZEMLE

Mária Terézia hadvezére

(Hadtörténelmi Levéltár [kiad.], Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2000. 488 o.)

"Múlt nélkül nincs jövő" - hirdeti a Hadtörténelmi Levéltár jelmondatát minden kiadványa. Kezdettől ösztönzött ez a mondat, hogy hozzátegyem: "Hitelesen feltárt, pontosan felidézett múltnak volna csupán szabad a jelenhez szólnia." Ebben a szellemben kerül sor e szokatlan terjedelmű és műfajú könyvismertetésre.

A szokatlanság már abban is megnyilvánul, hogy az ismertetendő mű kiemelt megnevezéséből elmaradt az alcíme. az alcím ugyanis nem felel meg sem a tartalomnak, sem a megnevezett személy katonai rangjának, ezért az újabb félrevezetés előli kitérés indokolja a mellőzését.

Kezdjük az utóbbival. A katonai pályáját huszárkornétásként megkezdett és császári-királyi tábornagyként befejezett, vagyis az első tiszti rangtól a legmagasabb tábornoki méltóságig fokozatosan eljutott Habsburg-hadvezér sohasem viselte az alcímben szereplő és a kiadványban következetesen visszatérő "táborszernagyi" rangot. Ez a XVIII. században létezett két fegyvernem közül a gyalogságnál szolgálók számára rendszeresített magas tábornoki rang és méltóság volt. A lovas fegyvernemben ezzel azonos értékű állást a lovassági tábornoki kinevezés jelentett. Márpedig nemes Hadik András soha más csapatnemnél, mint a lovasság részét képező huszárságnál nem szolgált, vagyis nem nyert, nem is nyerhetett táborszernagyi kinevezést. Mivel elhunyt és élő katonaszemélyeknél egyaránt a legmagasabb rangot szokták a név után feltüntetni, nyilvánvaló, hogy a kiadásban résztvevők a "táborszernagyi" rangot a ténylegesen és valóban elért - magasabb - tábornagyi rang helyett használják, teljesen tévesen.

E kérdés további fejtegetése előtt azonban vissza kell térnünk a kiemelésben nem idézett alcím második felére, mely azt állítja, hogy a kötet "Válogatás Hadik András (.) Hadtörténelmi Levéltárban őrzött irataiból". Ehhez képest a válogatás a 488 oldalas műből a terjedelemnek csupán töredékét kitevő 425-463.

oldalt foglalja el, vagyis az alcím nem csak téves, hanem megtévesztő is.

Már most mindez azoknak a felelőssége, akik nevüket adták jelen műhöz, mégpedig nyilvánvalóan olyan mértékben, amilyen szerepet játszottak a kiadásban. A címbeli tévedésért elsődlegesen a kötetet felelős kiadóként és sorozatszerkesztőként jegyző Dr. Szíjj Jolán, a Hadtörténelmi Levéltár igazgatója és a lektorként feltüntetett Dr. Dóka Klára DSc lehetne felelősként megnevezhető. De csak akkor, ha a korszak és a szakterület kutatóiként a felvetett címbeli és a továbbiakban még sorolandó tévedéseket fel tudták volna ismerni. Előbbi azonban - akinek kutatási területe saját közlése szerint a dualizmus időszaka, az I. világháború és a forradalmak, és akinek fő műve A Hadtörténelmi Levéltár fond- és állagjegyzéke, amelyet annak 1998-as kiadásakor szerkesztőként és felelős kiadóként jegyzett az öt szakreferens mellett - bizonyára csak a tartalommal kapcsolatos címbeli megtévesztésért lenne kérdezhető. Utóbbi viszont, akinek közlése szerint 50 önálló kötete jelent meg, és feltüntetett nyolc műve alapján a vízügy és az egyháztörténet kutatója, lektorálásra bizonyára csak a címet megtévesztően pontosító, szerény részt jelentő, lemásolt és lefordított válogatást kapta kézhez, így legfeljebb csak azzal kapcsolatosan vethető fel szakszerűsége, nem pedig, miként szerepel, az egész kötetre vonatkozóan.

Immár itt az ideje, hogy a bíráló recenzens közölje az olvasóval a kézbe vett mű valós tartalmát. Az ajánláson és rövid Hadik-életrajzon túl, amelyek összesen a 7-20. oldalra terjednek ki, a kötet gerince a 21. és 424. oldal közé eső, vagyis a terjedelem 82,58 %-át kitevő, "A Hadik-gyűjtemény levéltári segédlete", fejezetcímet viselő rész, mely feltétlenül dicsérendő és jelentős levéltárosi munkát visszatükröző alkotás, Farkas Gyöngyi főlevéltáros eddigi munkásságának méltó tükre.

933


az egész kötetnek e fő rész címét kellene viselnie, és azt a levéltárost kellene megnevezni a kötet kiadójaként, aki közel hetven év után végre elvégezte a 2,5 iratfolyóméternyi családi levéltári anyagból Hadik Andrással kapcsolatba hozható teljes anyag iratszintű rendezését, és most közreadja 4255 (nem tévedés, négyezer-kettőszázötvenöt) irat legfontosabb adatait. Azt a levéltárost, aki e hatalmas iratmennyiséggel kapcsolatosan időrendben 1737. augusztus 25-től 1789. december 5-ig terjedően közli a jelzetet, a keltezést, a feladót, a címzettet, a terjedelmet, a jelleget és a rövid tartalmi kivonatot. Hasonlóképpen bemutatja a Hadik családi levéltárban fellelhető és a neves hadvezérrel kapcsolatos tizenhárom kisebb-nagyobb terjedelmű (16 és 925 oldal közti) összes kézirategyüttest is. Ez azonban nem elég: Farkas Gyöngyi aprólékos munkával elkészítette e közzétett hatalmas forrásgyűjtemény személy- és helységnévmutatóját is.

A hatalmas szaktudományos teljesítmény, Farkas Gyöngyinek "A Hadik-gyűjtemény levéltári segédlete" című, valójában és pontosítva a Hadik Andráshoz köthető családi levéltári anyag közzététele iránti tisztelet indítja jelen sorok szerzőjét, hogy bíráló-recenzensként további megjegyzéseket is tegyen. Ezúttal először egy eddig még nem említett, további közreműködő nevéhez köthető kiegészítő részhez kell néhány fontos megjegyzést fűznie.

Az ajánlást, még 1999. április 23-án, a késői leszármazott, Hadik-Barkóczy Ádám fogalmazta meg, aki aláírása szerint "okleveles építészmérnök és vállalkozási tanácsadó". Más szóval, nem történész, és főleg nem levéltáros, így minden általa közölt tévedést a kiadást vállaló Hadtörténelmi Levéltárnak, sőt név szerint az ajánlásban szereplő "Szíjj Jolán főtanácsos asszonynak" kellett volna kiigazítania, nem pedig kritikátlanul átvennie azokat. A család meglelt mai sarja ugyanis bevezetőként a Hadik András haláláról készült egykori német gyászjelentést saját magyar fordításában idézi, de anélkül, hogy e tényre utalt volna. E fordításban a következő teljesen téves adatok szerepelnek: az elhalálozás napját 1790. november 12. helyett a gyászjelentés 16-i keltezésére teszi; Buda kormányzója helyett "Pest és Erdély kormányzója", Bács vármegye főispánja helyett "Bácska megye főispánja", valóságos titkos tanácsos helyett "valóságos belső titkos tanácsos", de főleg főtábornagy helyett "táborszernagy" és az Udvari Haditanács elnöke helyett "hadügyminiszter" szerepel a fordításban. Ezen túlmenően számos további torzítás és csonkítás van a közzétett magyar szövegben, még az aláírás is Szentkereszty báró, kir. alezredes helyett "Szentkereszty báró, ezredparancsnok" formává torzult. Végül arra sincs magyarázat, miként szerepel a gyászjelentés kelteként szereplő sziléziai Troppau helységre utalással az ajánlás első mondatában mégis a "csehországi Teplice".

Ennyire hamis forrásközlés bármilyen szaktudományos munkában, még az ajánlásba ágyazottan is, egyszerűen megengedhetetlen, és még inkább sokszorosan megengedhetetlen egy hivatalos levéltári kiadványban. Hozzá kell még tennem, és kérem az olvasót, ne vegye ezt szerénytelenségnek, nyílhatott volna alkalom az eredetivel való egybevetésre. a Markó Árpád által 1944-ben írott Hadik-életrajzban utalásszerűen említett gyászjelentést ugyanis bécsi levéltárosi tevékenykedése alatt alulírottnak sikerült eredetiben előtalálnia, majd fakszimilében és szabatos fordításban közzétennie, mégpedig már 1989. április 24-én (!) a Magyar Nemzet az évi 94. számában "A tudomány világából" című rovatban, és arra, a korszak kutatójaként, azóta is többször hivatkozott. De ha az azonos intézményben egy életet eltöltött történész tudományos eredményeit sutba is lehet dobni, mi indokolja, hogy 1790-ről szólva, benn maradhat - minden megjegyzés nélkül! - az az állítás, hogy "a franciaországi zavargásokra" tekintettel "a királynő (sic! - tíz esztendeje halott! - Z. J.) hadserege tudni fogja kötelezettségét". Nem folytatom, és nem a tiszteletreméltó, családi hagyományait dicséretesen ápoló késői leszármazott téves emlékezetét hibáztatom.

A tévedések megjegyzés nélkül hagyása vezethet el azután ahhoz, hogy még az irategyüttes jegyzékét kiadó Farkas Gyöngyi is elbizonytalanodott: Hadik András életrajzi adatainak összefoglalásában 1762-höz kötve helyesen írja: "lovassági tábornoknak," a katonai pályafutásról szóló rövid összefoglalóban azonban ugyanezt az előléptetést 1758-ra teszi, 1762-vel kapcsolatosan pedig "tábornagyi" kinevezésről szól, nyilván tudva, hogy táborszernagy nem lehetett, de azután 1774-nél is ezt mondja, ez alkalommal immár a valóságnak megfelelően, hogy tábornagyi méltóságot nyert. Ilyen zavart mindenképpen

934


észlelnie kellett volna a lektornak, kiadónak, ha a XVIII. század hadtörténelmében csak egy kicsit is járatosak volnának, vagy csak némileg odafigyeltek volna a nevükkel megjelenő kötetre.

Egy másik fontos adattal is baj van. Markó Árpád 1944-es életrajza alapján a kötet az 1710-es születési időponthoz és az ismeretlen születési helyhez ragaszkodik. Ugyanakkor jelen bíráló ismertetés szerzője már 1986. október 18-án (!) a Magyar Nemzet az évi 246. számában közzétette, és állítását azóta sokszor megismételte, hogy Markó Árpád elhamarkodottan vetette el saját, ezzel ellentétes megfontolását. Ugyanis az akkor még külön kezelt Hadik családi levéltár 50. fasciculusában elfekvő, immár K-1 jelzetű "Synoptische Lebensbeschreibung" 3. oldalán egyértelműen 1711 szerepel, és ezt az alulírott által felsorolt számos bécsi levéltári forrás is megerősíti, mint ahogy utóbbiak valószínűsítik az Esztergom melletti haditáborban történt születést is. Az eltelt másfél évtizedben e két új tudományos eredményt legalábbis senki sem kérdőjelezte meg, legfeljebb ugyanúgy negligálták, mint jelent kötet kiadója, aki pedig közvetlen közelről kísérhette figyelemmel a levéltári feltáró munkát.

Az előbbiekben említettekhez hasonlóan, minden további részletezés nélkül, különböző, régebbi szerzőktől átvett, további pontatlanságokra, azzal utalunk, hogy azok javítását elsődlegesen ismét nem attól a levéltárostól kívántuk volna meg, akinek munkaterülete a hivatalos közlés szerint a "török és kuruc kori iratok, családi gyűjtemények (Personalia), nemesi testőrség, nemesi felkelés, kórházak, bíróságok, katonai tanintézetek 1945-ig, ellenállási gyűjtemény, mikrofilmtári anyag, röplapgyűjtemény, tanulmánygyűjtemény I". (!) Kész csoda, és szívósságát, szakértelmét tanúsítja, hogy ennyi és ennyire eltérő területre elaprózva egyáltalán módja nyílt az iratszintű rendezésre a Hadik családi levéltárt illetően.

Mindenesetre a fenti körülmény okozta azt a hiányt, amit ugyancsak szóvá kell tennünk. De talán nem is a "szerkesztőként" feltüntetett levéltárosnak, hanem éppenséggel a kiadó Hadtörténelmi Levéltár igazgatójának kellett volna közzétennie, egy bevezetőben megfogalmazva, miként került a Hadik családtól ez a levéltári együttes letétként a Magyar Királyi Hadilevéltárba, és milyen sors érte azóta. Azt is meg kellett volna magyaráznia, hogy a szükségszerű átrendezés során miért kellett a Bécsben négyszáz év óta jól bevált egykori irattározási rendet őrző levéltári jelzeteken változtatni egyfajta hamis modernizálás szellemében, miért kellett az adott állagon belüli év - hó - folyó havi sorszám helyett a zavaró év - hó - folyó évi sorszám megoldást alkalmazni. Végül a példamutatóan sorjáztatott, Hadik Andrással kapcsolatos iratok elé kívánkozott volna egy általános ismertetés a Hadik családi levéltár felépítéséről, összetételéről, külön kitérve az ezúttal nem közölt egyéb anyagokra.

Magával a segédlettel kapcsolatosan jelentősen szolgálná a további tájékozódást, ha az iratok keltezésében a helyszín is mindig szerepelne, nem pedig csak esetlegesen, a feladó neve után, zárójelben, erősen megtévesztően megadva, mint például: "1787. IX. 1. Ferdinánd főherceg (Mailand) Hadik András haditanácsi elnöknek", vagy még zavaróbban, egyenesen a zárójel elhagyásával, mint például: "1781. II. 15. Ferdinánd főherceg Mailand gróf Hadik András tábornagynak." Ehhez tartozik, hogy a német és nemegyszer valóban rettenetes helyesírású személy- és helyneveket egységesítve, magyarul kellett volna megadni, még az egyszerűbbeket is, mint Mayland = Milánó, Florence = Firenze, vagy éppen Creutz = Körös és St. Georg = Szentgyörgy, (mindkettő a varasdi határőr kerületben). Hasonlóképpen ragaszkodni kellett volna a korabeli rangok magyar megnevezéséhez, például a "százados" már régen és még sokáig nem volt használatban, csak a kapitány. Magyarul nem létezett "kapitány-hadnagy", a Kapitänleutnant magyar megfelelője a másodkapitány volt. Ugyancsak érthetetlen, miért bukkan fel 1762. január 19-től Hadik nevéhez kötve a bárói cím, hiszen nincs nyoma, hogy e méltóságra emelték volna, viszont közismert, hogy magyar gróf 1763-ban lett. Bár e két ténytől függetlenül sokkal korábban is megszólították már - tévesen - báróként vagy grófként, miként a megszólítást később is sokszor eltévesztették, ezt azonban nem lett volna szabad megjegyzés nélkül hagyni. Végül, ha egy adott irat nem magyar vagy német, hanem francia vagy latin nyelvű, akkor sem lehet eltekinteni tartalmának rövid megadásától, legfeljebb segítséget kell kérni hozzá, hogy ne maradjon hiány.

Ezután kell rátérnünk a legvitatottabb részre, amelynek jelen sorok szerzője az első vál-

935


tozat elkészítésekor még lektorálását is eleve lehetetlennek látta, az pedig a "Válogatás a Hadik-iratokból". ezúttal mellőzzük a kérdést, hogy mi indokolta éppen ezt a válogatást, amelynek logikai egységét nem látjuk, és amellyel ellentétben magunk inkább a Hadik és magyar tábornok- és tiszttársai közti levélváltásokat láttuk volna szívesebben a rá vonatkozó hivatalos iratok mellett. A 32 iratra kiterjedő "Átírásokat és fordításokat" a kötet impresszuma szerint Dr. Böhm Jakab nyugalmazott főlevéltáros végezte. Ez azonban nehezen hihető, mivel egykor éppen a Budai Főhadparancsnokság 1740-1882 közti irataival való foglalkozás képezte alapvető munkaköri kötelességét és ezirányú szakmai és nyelvi tudását senki sem kérdőjelezte meg. Ezúttal azonban mindkét téren erősen kifogásolnivaló a nevéhez kapcsolt publikáció.

Az 1. számú iratban a "Fähndrich," a "Compagn," vagy a "beharre" téves olvasata, pontosabban átírása még minősülhet gépelési hibának, akkor viszont javítani kellett volna, hiszen forrás közreadásáról van szó. Ennél súlyosabb a barokk túlzású felsőfokú "hochgeehrtester" és "dienstschuldigster" jelző alapfokként történő fordítása, vagy az aláírásban szereplő "M" keresztnév-rövidítés önkényes, Max formában való beillesztése a magyar szövegbe, még ha tartozik is hozzá egy - egyáltalán nem szakszerű - fordítói lábjegyzet. Tovább menve, az "ohne deme von der noch ankomenden Ghylani 2te Colonne Zwey Compagn" félreértelmezése "a még beérkező Ghillányi-féle 2 oszlop nélkül két század" formában ugyanúgy magáért beszél, mint az utóirat és az aláírás felcserélt közlése a fordításban.

Más jellegű hibák ugyancsak előfordulnak, csak példaszerűen említve: a "Rapport" (= jelentés) fordítás nélküli átvétele, az "Unseren Rittmeistern, Haubtleuthen" = lovas- és gyalogkapitányainknak tévesen "kapitányainknak és századosainknak" fordítása, az aláírásban nem szereplő "generális" szónak a fordításban Aug Thom Frh v Wöber neve után illesztése, sőt betetőzésül az "Obrist Feld Wachtmeister" = generális főstrázsamester "tábori főstrázsamesterré" ferdítése, amikor a 7. irat tanúsága szerint a fordító tudta, hogy a General-Feldwachtmeister értelemszerűen a vezérőrnagy = Generalmajor régies német megnevezése. Az persze már a szakismereti tudáskörbe tartozó, bár joggal feltételezhető ismeret egy ilyen szaktudományos forráskiadványnál, hogy még a XVIII. század közepén is előfordult a General-Feldwachtmeister helyett a régiesebb Obrist-Feldwachtmeister kifejezés használata az első tábornoki rang megnevezéseként.

Mindezek és a további hibák, amelyek itt most terjedelmi okoknál fogva nem közölhetőek, és amelyek a továbbiakban is visszatérően és halmozottan újra és újra jelentkeznek, megengedhetetlenek egy tudományos igényű levéltári kiadványban. Az idős, nyugalmazott főlevéltárostól eltekintve ez ismét és elsődlegesen a kötetet kiadóként és sorozatszerkesztőként jegyző levéltárigazgató személyes felelősségét veti fel. Miért kellett a feltételezhető ok, az elnyert közalapítványi támogatás határidőre történő elköltése miatt - amellyel kapcsolatosan bizonyára lehetett volna határidő-módosítást kérni - annyira sietni a kiadással, hogy nem nyílt mód egyetlen, e korszakkal foglalkozó hadtörténész bevonására sem?

Egy milleniumi esztendei kiadványnál viszont ahhoz már szaktörténészre sem, csupán némi odafigyelésre volt volna szükség, hogy tudjuk, Mária Terézia nem "római császárnő", hanem római császárné volt; a "Römische Kayserin" így fordítandó. De még a kiadott hibajegyzékkel is sikerült újabb hibát elkövetni: a "Ser Röm Kay May" rövidítés az eredeti fordításváltozatban az értelmetlen "a római császári-királyi a királynő" formában szerepel, a külön lapként csatolt Hibajegyzék, "nyomdatechnikai hibára" hivatkozva, ezt "a római császári-királyi uralkodó" formulára javítja. Ez valójában a "Seine Römische Kaiserliche Majestät" = ő Római Császári Felsége rövidítése, és egyértelműen I. Ferencre utal, véletlenül sem a magyar királyként uralkodó Mária Teréziára, akinek a rövidítése következetesen "Ihre Kay König May", azaz "Ihre Kaiserliche Königliche Majestät" = ő Császári Királyi Felsége. Az megint csak mellékes, de sokat mondó tény, hogy a német nyelvű iratokban is következetesen "Rex Maria Theresia" formában jelzett alkotmányos magyar férfiúsítást negligálva, a fordítás mindig a "Mária Terézia királynő" formulát használja.

Egészen röviden még az "Iratok, képek, térképek Hadik Andrásról, koráról és kortársairól" nagyszabású címet viselő, valójában 15 (!) fekete-fehér illusztrációt jelentő függelékről is szólnunk kell. Érthetetlennek tűnik, miért nem lehetett lefordítani a Generalkommando, vagy Judicium Delegatum Milita-

936


re kifejezést, miért kell ragaszkodni az elterjedt, de téves "Laudon" névíráshoz, holott az eredeti aláírás nyilvánvalóan Loudon. Ugyancsak érthetetlen, miért kellett kihagyni az 1747/III-2 és 1747/III-3 jelzetű iratot a jegyzékből, ha minden magyarázat nélkül fakszimilében közlésre került, miért nevezi ki ugyanaznap I. Ferenc és Mária Terézia is "tábornokká" Hadik Andrást. Ugyancsak mi értelme volt a jegyzékből elhagyva nehezen olvasható másolatban közölni az 1753/XI-40 jelzetű iratot azzal a téves felirattal, hogy "Mária Terézia dandártábornokká nevezi ki Hadik Andrást", hozzátéve ehhez, hogy ilyen rang nem létezett sem a császári-királyi, sem a német-római birodalmi hadseregben. Ráadásul az iratban nem is erről van szó, hanem az első tábornoki rangot viselő Hadik András generális-főstrázsamester egy dandárnyi erő élére állításáról, vagyis új beosztása közléséről, ahogyan azt az életrajzi adatok helyesen tartalmazzák. Végül az is érthetetlen, ha az eredeti felírásokból világosan kiderül, hogy Hadik András azt szemléltette, miként lehet egy, kettő vagy három gyalogzászlóaljnyi erőből hatásos támadó négyszögalakzatot formálni, miért viseli a kép a teljesen téves "Gyakorlatok a dandárok részére" címet.

A tárgyalt kötet alcímében jelzett, de csak töredékterjedelmet kitevő forrásközléssel szembeni további hiteltelenségek felsorolását mellőzve, befejezésül feltétlenül vissza kell térnünk ahhoz a kérdéshez, hogy valójában Farkas Gyöngyi főlevéltárosnak a Hadik családi levéltárban található és Hadik András személyéhez köthető összes irat időrendet követő levéltári segédletével van dolgunk, mely szakszerű rendezéssel és feltárással iratszintig adja közre a kutatók számára, milyen témakörökben kiktől érkezett, kikhez intézett, milyen tartalmú és jellegű források hasznosíthatóak.

Jelen bíráló recenzió szerzője, aki évtizedek óta a tárgyalt korszakot kutató történészként tevékenykedik, és egykor maga is kutatta ezt az irategyüttest, csak a legteljesebb köszönettel tartozik e nagy munka elvégzéséért, amely saját jövendő történészi munkájában is állandó segítséget jelent. Egyúttal és befejezésül reményét fejezi ki, hogy a Hadik családi levéltár történetére, teljes összetételére, az ezúttal nem ismertetett további mintegy nyolcszáz iratra vonatkozó ismeretek közreadásával, a francia és latin nyelvű iratok rövid tartalmi kivonatainak elkészíttetésével és a jelenlegi pontatlanságok kiküszöbölésével, egyúttal a tényleges munkát elvégző levéltári referens kiadóként való feltüntetésével ez a mindeddig nagyon hiányzó és jelenlegi formájában is rendkívül hasznos szolgálatot tevő levéltári segédlet mihamarabb újra kiadásra kerül.

Zachar József

 

 

 

Balla Tibor

A Magyar Királyi Honvéd Lovasság 1868-1914

(Balassi kiadó, Budapest, 2000. 176 o. + 35 fénykép)

Nem szükséges megrögzötten rosszmájú recenzió-olvasónak lenni ahhoz, hogy valamely könyvvel kapcsolatban a "hézagpótló" (esetleg "hiánypótló") minősítést megpillantván máris indokoltnak érezzünk bizonyos fenntartást tanúsítani az illető munka minősége iránt. Valljuk be, az óvatosság teljesen érthető. Előítéleteinket bőséggel táplálják az olyan ismertetések, melyekből napnál világosabban kitűnik: a bemutatott opus jószerével egyedüli dicsérhető sajátsága "hézagpótló" mivoltában merül ki. (Egyéb jót tudniillik a recenzens minden erőfeszítése dacára sem volt képes előadni róla.)

Az efféle korlátos gondolkodás mindazonáltal természetesen kerülendő: bármennyi kétes mellékzöngével telítődött is az említett jelző az évek során, igenis vannak olyan szakmunkák, amelyekről teljes joggal el lehet (sőt el kell) mondani, hogy betöltenek valamely meglévő űrt az adott szakterület vonatkozásában. Balla Tibor jelen munkája pontosan ilyen. Senkit se tévesszen meg e könyv viszonylag szerényebb terjedelme. Elég csupán

937


belelapozni ugyanis, hogy az olvasó meggyőződhessék róla: a szerző kimerítő részletességgel igyekezett - tegyük hozzá meglehetősen jó hatásfokkal - belefoglalni mindent, amit a magyar királyi honvéd lovasság dualizmuskori történetéről tudni érdemes.

Ez a tekintélyes volumenű ismeretanyag természetesen elsősorban a szaktörténészek szívét melengeti meg. Kevésbé alkalmas ugyanis arra, hogy a laikus érdeklődőket meggyőzze ennek a hadtörténeti területnek az érdekességéről. De - és ezt a leghatározottabban le kell szögezni - ennek a kötetnek nem is ez lenne a feladata! Felesleges rajta valamiféle olvasmányosságot számon kérni. Annak érdemes forgatnia, akinek fontos és pontos információkra van szüksége a honvéd lovasság kialakulására, fejlődésére, szervezeti felépítésére és működésére vonatkozólag. Hiába keresne benne ugyanakkor bárki is romantikus epizódokat vagy lelkesítő csataleírásokat. Ismétlem: ez nem az a műfaj. Hogy melyik is voltaképpen, azt mindjárt igyekszem érzékeltetni.

A dualizmuskori osztrák-magyar hadtörténet tanulmányozását tudvalévőleg számos, közkézen forgó szakmunka teszi könnyebbé a szaktörténész számára, ahogy ez természetesen más korszakok és más diszciplínák esetében is hasonlóan áll. Ezeket a könyveket a rövidség kedvéért gyakran szokás csupán szerzőjük nevével említeni: így beszélünk azután például a "Swobodáról", a "Wredéről", a "Berkóról".

Nos, véleményem szerint jó esély van arra, hogy nemsokára ezt a most bemutatandó könyvecskét is csak a "Balla"-ként fogjuk aposztrofálni. Lehetetlen lesz ugyanis elkerülni a használatát, éspedig nem csupán "hézagpótló" jellege, hanem alapos és precíz ismeretei, könnyű kezelhetősége és lényegre törő megállapításai miatt. (Külön kiemelésre érdemes, milyen feltűnően sok levéltári forrást használt a szerző.) Ha pedig tényleg olyan gyakorta leszünk kénytelenek forgatni, mint az várható, úgy a Balassi kiadó talán helyesebben tette volna, ha tartósabb borítással látja el a könyvet: csinos ez a mostani, nem vitás, ám rendszeres igénybe vételt kötve hiszem, hogy kibír majd.

Ami a munka felépítését illeti, kifejezett említést érdemel a szerző dicséretes mértékletessége: bármennyire is csábító lett volna hosszabban értekeznie arról a rendkívül izgalmas szakmai vitáról, amely különösen a századfordulót követően a lovasság mint fegyvernem modern háborúkban történő alkalmazhatóságáról hazai és nemzetközi téren egyaránt kibontakozott, megelégedett egy, a kötet arányaihoz teljességgel megfelelően rövid áttekintéssel, jóllehet e sorok írója - ezt önkritikusan meg kell mondani - erőteljesen próbálta őt más irányban befolyásolni.

Balla Tibor ugyan fiatal kutatónak számít - mellesleg ez az első önálló könyve -, álláspontját mégis tapasztaltabb pályatársaihoz inkább illő szilárdsággal és határozottsággal képes érvényre juttatni. Stílusa röviden szólva katonás: mindez nyilván nem csupán a pontosságra törekvő fogalmazásnak, de a rengeteg katonai szabályzat és rendelet áttanulmányozásának is köszönhető. De hát jelen esetben egyáltalán nem szórakoztató olvasmánnyal van dolgunk, hanem kézikönyvvel. A kézikönyvek pedig, ismeretes módon, nem éppen olvasmányosságukkal szoktak kitűnni.

A kötet végén található 35 fénykép hasznosan egészíti ki a munka szöveges részét.

 

 

Pollmann Ferenc

 

938


 

Ernst Zehetbauer

Die "Einjährigen" in der alten Armee.

Das Reserveoffizierssystem Österreich-Ungarns 1868-1914

(Biblio Verlag, Osnabrück, 1999. 191 o.)

A könyv (Zehetbauer diplomamunkájának bővített változata) a "Militärgeschichte und Wehrwissenschaften" című, 1992-ben indult német sorozat negyedik köteteként jelent meg, amelyben korábban is nívós munkák láttak napvilágot. A fiatal osztrák szerző az Osztrák-Magyar Monarchia hadtörténetének olyan részterületére irányítja rá a figyelmet, amely eddig sem Ausztriában, sem hazánkban nem került a kutatás középpontjába.

Az dualista monarchia hadseregében a szolgálat letöltésének egyik különleges formája volt az egyéves önkéntesi intézmény, amellyel főként a közös hadsereg tartalékos tiszti és tisztviselői állományának utánpótlását biztosították. Ezt a berendezkedést az 1868-ban végbement véderőreform során hozták létre a tartalékos tisztikarral egyetemben. A magyar királyi honvédségnél csak 1883-tól létezett. Tartalékos tiszt csak az lehetett, aki az előírt középiskolák valamelyikét elvégezte. Az önkéntesi tanfolyam sikeres elvégzésén kívül igazolnia kellett, hogy megfelelő polgári állással és jövedelemmel rendelkezik. Az első világháború előtt a tartalékos tisztek általában főhadnagynál magasabb rendfokozatot nem érhettek el. Főleg az orvosok, gyógyszerészek, állatorvosok éltek ezzel a törvény biztosította lehetőséggel, amely féléves képzéssel és féléves csapatszolgálattal járt.

A munka legfőbb érdeme, hogy összefoglaló jelleggel mutatja be Ausztria-Magyarország tartalékos tiszti és egyéves önkéntesi rendszerének sokszínűségét, ennek társadalmi, jogi, katonai aspektusait. Zehetbauer alapvetően levéltári forrásokra, korabeli törvényekre, szolgálati célra kiadott szabályzatokra, kézikönyvekre támaszkodott a mű megírásakor.

Rendkívül sok, eredeti dokumentumokból vett idézettel színesíti mondanivalóját, ami bizonyítja felkészültségét, azonban a mű stílusa ettől kissé szárazzá válik olvasás közben.

A kiadó és a szerző előszavából rövid történelmi előzetes felvázolása után kidomborodik, hogy miért volt szükség a porosz mintára létrehozott, de tipikusan osztrák-magyar intézmény létrehozására.

A mű írója a bevezetőben (amely egyben az első nagy fejezet is), elemzi az egyéves önkéntesek társadalmi helyzetét, röviden ismerteti az intézményt felállító 1868-as haderőreform lényegét, kitér arra, milyen előzményekre tekinthet vissza ez az osztrák császári hadseregben. Bemutatja, hogy a tartalékos tisztikar az osztrák-magyar haderő hármas tagozódásának megfelelően (a közös hadseregben, a közös haditengerészetnél, a magyar királyi, valamint az osztrák császári-királyi honvédségnél szolgálók) oszlott el. A történelmi előzmények között a napóleoni háborúk korszakában kialakult és később kiformálódott porosz rendszert ismerteti. Kiemeli, hogy az egyéves önkéntesi rendszer a XIX. század második felében egész Európában általánosan elterjedt volt, így pl. Franciaországban, Olaszországban, Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Görögországban, sőt még az ebben az időszakban feltörekvő Japánban is meghonosodott. Hangsúlyozza, hogy a társadalom polgári elemei számára - elsősorban presztizsokokból - fontos volt a tartalékos tiszti rang megszerzése.

A második nagyobb fejezetben a dunai birodalom tartalékos tiszti rendszeréről szól, abban az intézmény 1868-1914 közötti fejlődését tekinti át a korabeli véderőtörvények alapján. Részletesen ismerteti az 1868-as véderőtörvény paragrafusait, melyek szerint a főgimnáziumot, vagy főreáliskolát végzettek, illetve egy polgári és katonai tagokból álló vegyes bizottság előtt sikeres vizsgát tett személyek léphettek be önként a haderőbe és vehették igénybe az egyéves szolgálati kedvezményt. A saját költségükön szolgálók megválaszthatták a garnizont, ahol a szolgálatot teljesítették, továbbá nem kellett a laktanyában lakniuk. A szerző részletesen idézi a császári és királyi hadseregbe, valamint a haditengerészet kötelékébe került önkéntesekre vonatkozó törvényi rendelkezéseket.

939


Nyomon követi a rendszeren 1880-ig végzett kisebb átalakításokat. A berendezkedés fennállásának első tíz évében az önkénteseknek csak egynegyede tette le sikeresen a tartalékos tiszti vizsgát, nagy részük csak altiszt maradt, illetve nem kapott semmilyen rangot. Leírja, hogy az 1889-es véderőtörvény cikkelyei alapján, azontúl léteztek saját, illetve államköltségen szolgálatot teljesítő egyéves önkéntesek, viszont a lovassághoz államköltségeseket nem oszthattak be. Az első év végén az önkénteseknek a közös hadseregben tartalékos tiszti, a két (magyar királyi, illetve osztrák császári-királyi) honvédségnél szabadságolt állományú tiszti vizsgát kellett tenniük. Aki ezen nem felelt meg, második évet is szolgált, majd a vizsgát megismételte, ezt követően, annak eredményétől függetlenül, tartalékállományba helyezték. 1889-től a haditengerészetnél csak államköltséges önkéntesek teljesíthettek szolgálatot. Az 1912-ben megjelent véderőtörvény vonatkozó passzusai szerint a szolgálat egy éve főleg államköltségen volt teljesítendő, csak a lovasságnál, a lovas tüzérségnél és a vonatcsapatoknál lehetett saját költségen szolgálni.

A harmadik nagy témakör az egyéves önkéntes tényleges szolgálatáról szól. 1912-ig alapvetően a kezdetben felállított rendszer maradt, viszont azon iskolák körét, melyek elvégzését feltételül szabták az önkéntességhez, évről-évre bővítették. Bemutatja, mely tárgyakból vizsgáztatták a pályázókat a hadosztályparancsnokságoknál, s hogy különösen az intelligenciaszint felmérésére helyeztek nagy hangsúlyt. Közli, hogy a korszakban az önkéntesek 40-50 százaléka az állam költségén szolgált, nekik hivatalosan igazolniuk kellett, hogy nincsen vagyonuk.

Megtudhatjuk, hogy 1883-ig a magyar királyi honvédség számára az egyéves önkénteseket a közös hadseregben képezték ki. Részletezi a képzés fázisait a császári és királyi hadseregben: október 1-től évente az alapkiképzés folyt, majd ezt követte december 1-től a tartalékos tiszteknek szükséges elméleti ismeretek elsajátítása, amely bizottság előtt lezajlott vizsgával zárult, a sikeresek tizedesi rangot kaphattak. A harmadik periódusban gyakorlati képzés következett. Az orvosok, állatorvosok, gyógyszerészek saját szakmájukban nyertek alkalmazást a hadseregen belül töltött egy esztendő alatt. Az önkénteseket kezdettől fogva magasabb rangúnak tekintették, mint a közlegényeket. Külön tárgyalja az egyes fegyvernemeknél (gyalogság, lovasság, tüzérség, műszakiak) szolgálókkal szemben támasztott követelményeket, az ott folyó képzés sajátosságait, és az elvárásokat. Az utóbbira jó példa, hogy az 1910-es években a császári és királyi repülőcsapatoknál csak olyan lehetett önkéntes, aki már eleve tudott repülni.

A szerző felsorolja azokat a privilégiumokat, amelyeket az önkéntesek élveztek (pl. saját lakás tartása a helyőrségben, a közlegényénél elegánsabb és jobb anyagból készített ruházat, felmentést kaptak az általános laktanyai munkák alól, lovukat nem maguk gondozták), ezenkívül bemutatja kötelezettségeiket és általános napirendjüket. Rávilágít a rendszer hátrányaira, többek között arra, hogy 1869-től kezdve egyre kevesebben tették le sikeresen a tartalékos tiszti vizsgát, sokan csak altisztek maradtak. Ismerteti, mennyibe került a kincstárnak az államköltséges önkéntes, és ezzel szemben milyen költségek terhelték a saját költségükön szolgálókat (ruha, felszerelés - a lovasságnál ló - beszerzése, vizsgadíjak, vizsgára való felkészülésük fizetése stb.) Megtudhatjuk, milyenek voltak a társadalmi elvárások velük szemben, pl. ahová a tisztek jártak, oda általában ők is ellátogathattak. Különösen a lovasságnál szolgálók engedtek meg maguknak közel annyit, mint a tisztek, a tisztikar pedig sokat elnézett a jövendő "kollégáknak". Ez igaz volt kisebb viselkedési kihágások, duhajkodások, mulatozások stb. esetén. Mindezek ellenére néha indokolatlanul szigorúan bántak velük, sőt emiatt öngyilkosságok is előfordultak köreikben.

Foglakozik a közös haditengerészet önkénteseinek elméleti és gyakorlati kiképzésével, képet kapunk a tartalékos tengerésztisztek számának alakulásáról is. Részleteket tudhatunk meg a minden év szeptember közepe és október közepe között lebonyolított tartalékos tiszti vizsga követelményeiről, annak tényleges lefolyásáról, arról, hogy mit kellett tennie a sikeres vizsgázónak tartalékos tisztté történt kinevezése után.

A negyedik fejezet elsősorban a tartalékos tiszteknek az államban és a társadalomban betöltött szerepét, helyét vizsgálja. Kitér arra, hogy öltözködésüket tekintve milyen könnyítések illették meg őket. A kötet írója a 4. közös gyalogezred, a császári és királyi 3. dragonyosezred, a 2. osztrák-magyar hadtest-tüzérezred tartalékos tisztjeinek társadalmi összetételéről

940


közöl három összehasonlító táblázatot az 1874-1914 közötti időszakból. Ezekben a táblázatokban vizsgálja az apa és az önkéntes foglalkozását, vallását, azt hogy saját vagy államköltséges volt-e az illető személy. Kimutatja a nemesi származásúak századforduló után bekövetkezett jelentős csökkenését, ennek okát abban látja, hogy a tartalékos tiszti intézmény eleve a polgári származásúak körében volt népszerű. Figyelemmel kíséri az 1880-as évek közepétől a Monarchia minden nagyobb településén megtalálható tartalékos tiszti egyletek működését, amelyek 1910 körül klubokká alakultak, sőt megtudhatjuk, hogy a Monarchia területén kívül, a külföldön, általában kolóniákban élő tartalékos tisztek is hoztak létre egyleteket. A szerző megismerteti az olvasóval 1889-től megjelenő újságjukat, kitér a tartalékos tisztek által tartott bálokra, ünnepségekre, rendezvényekre, amelyek fontos társadalmi eseménynek számítottak a korban.

Megtudjuk, hogy a tartalékos tiszteket évente egyszer, egy hónapra behívták. Ilyenkor gyakorlatban is bizonyítaniuk kellett csapatvezetési képességeiket, illetve kiderült az is, hogy arra sokan csak kevéssé voltak alkalmasak. Ritkán előforduló ténylegesítésüket külön vizsga letétele előzte meg. A dualizmus korában többször is sor került mozgósításra. Az 1869-ben bekövetkezett dalmáciai felkelés elfojtásában csak néhányan, Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupálásában már viszonylag sokan vettek részt közülük. Később az 1882-ben Dél-Dalmáciában kirobbant felkelés leverésének, valamint az 1912-13-ban zajlott Balkán-háborúk idején elrendelt osztrák-magyar mozgósításnak nagy számban voltak részesei tartalékos tisztek.

A kötet taglalja a hadsereg és az állam szempontjából fontos politikai megbízhatóságukat - vagy annak ellenkezőjét -, egyáltalán a politikához fűződő viszonyukat. Megismerteti az olvasót a hadseregben uralkodó becsületügyi szokásokkal, a párbajokkal, az arra vonatkozó előírásokkal, néhány példával illusztrálja a tiszti becsületbíróságok működését.

A mű legszembetűnőbb hiányossága, hogy kevés, mindössze 5 képet tartalmaz, Zehetbauer sokkal többet is felhasználhatott volna mondanivalója színesítésére. Ennek ellenére a számos új adatot tartalmazó munka feltétlenül hiánypótló. Haszonnal forgathatják a művet a hadtörténészek (persze azok is, akik a Monarchia hadseregéről többet akarnak tudni), így bátran ajánlhatom a kollégák figyelmébe.

Végezetül ide kívánkozik egy észrevétel. Természetszerűen a magyar királyi honvédség, (ugyanúgy az osztrák Landwehr) dualizmuskori tartalékos tisztjeire, a képzés részleteire csak rövid utalások találhatók a műben, hiszen a szerző célja alapvetően nem ennek vizsgálata, bemutatása volt. Sajnálatos módon a honvédség tartalékos tisztikaráról önálló, összefoglaló feldolgozás eddig nem jelent meg, a téma részleteit többek között Hajdú Tibor, illetve Deák István utóbbi tíz évben kiadott munkái érintik. Remélhetőleg a magyar történettudomány ezt a hiányt hamarosan pótolni fogja.

 

Balla Tibor

 

 

 

M. Szabó Miklós

A Magyar Királyi Honvéd Légierő elméleti-technikai-szervezeti fejlődése és háborús alkalmazása
1938-1945

(Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999. 298 o.)

Napjaink hadtörténetírásának jelentős és hiánypótló monográfiájaként üdvözölhető M. Szabó Miklósnak a közelmúltban megjelent, a magyar királyi légierő 1920 és 1945 közötti történetét feldolgozó munkája. A szerző már korábban is jelentkezett a magyar légierő háború alatti tevékenységét bemutató és figyelmet keltő dolgozattal. Most a témakör legjobb ismerőjeként arra vállalkozott, hogy áttekintve a légierőnek a trianoni tiltást követő korlátozások megkötötte alakulását, ezen előzményre építse fel és mutassa be minden edd-

941


iginél nagyobb részletességgel annak 1938-at követő szervezeti és technikai fejlődését, a háborúban játszott szerepét, és értékelje a történteket.

A trianoni bénultságból ébredező magyar légierő a kezdeti években elsősorban csak az elképzelések síkján jelentkezett. Néhány lelkes katonatiszt azonban már a húszas évektől figyelemmel kísérte az európai fejlődést és a légierő alkalmazásának korabeli elméleteit, írásaiban igyekezett lépést tartani ezzel és meghatározni a majd kialakítandó magyar repülő fegyvernem sajátos szerepét és ennek megfelelő szervezeti felépítését. Ennek során Szentnémedy Ferenc és társai, akiknek a légierőnél betöltött akkori és későbbi szerepéről dicséretes módon rövid tájékoztatás kap az olvasó, vizsgálódásaikkal a Dohuet elmélettől a magyar légierő reális, a politikai és katonai helyzet megkívánta szerepéig jutottak el. A harmincas években az éledező légierő feladatát a légtérnek a kisantant országok elleni védelemében, valamint a revízió megvalósítása során bekövetkező esetleges hadműveletekben való tevékeny, a földi erőket támogató részvételében szabták meg. Ezek jegyében kezdődött meg a légierőnek a vártnál is több akadályba ütköző fejlesztése. Az erőfeszítések a gépek típusát és mennyiségét tekintve egyaránt csak 1940-re, rövid időre eredményezték azt a szintet, amikor a honvéd légierő felnőtt a feladatához és a siker reményében volt összemérhető a szemben álló gyenge román légierővel. A vezérkar a határ menti román erődvonal áttörésében és a támadó csapatok légi támogatásában jelentős szerepet szánt a magyar bombázó századoknak.

A Szovjetunió elleni hadba lépést követően a politikai és katonai célok alakulásának megfelelően változtak a légierő elé állított feladatok is. A cél változatlanul a magyar légtér védelmére és a földi hadműveletek támogatására képes, annak megfelelő gépekkel rendelkező légierő létrehozása volt. A lényeges változás azonban az volt, hogy a légierőnek a nagyhatalmak háborújában kellett volna helytállnia. A német hadsereg támogatásával megkezdődött az új feladatokra alkalmas Me 109 és Me 210-es gépek gyártása. A magyar légierő nem tudta kivonni magát a közös harcból, holott kormány szándékainak megfelelően 1942-től a honvédség feladata nem a Szovjetunió elleni háborúban való részvétel volt, hanem az erők felszerelése és megőrzése egy várható román-magyar konfliktus esetére. Egy ilyen hadművelet támogatása várt az új típusú gépekkel szerveződő légierőre.

Szerzőnk igen jelentős forrásanyag dokumentálta részletességgel mutatja be a légierőnek a 1920-1945 közötti, a változó körülményeknek megfelelő célok szerinti alakítását, a körülötte folyó vitákat, érveket és ellenérveket. A vita ekkor már nem elméleti szinten folyt. A hajdani szakírók, többnyire már parancsnokként, a kijelölt feladatok nagyon szűkre szabott lehetőségei közt igyekeztek a magyar légierő hatóképességét biztosítani. Rövid és igen találó bemutatásukkal, visszatérő utalásokkal, a szerző nem csak hasznos életrajzi ismeretekhez juttatja az olvasót, de betekintést enged gondolkodásuk és törekvéseik által is meghatározott szerepükbe, mely döntő meghatározója volt a légierőben kialakult szellemiségnek.

A harmincas évek szerény próbálkozásait követően magyar légierő immár nyílt fejlesztése felvetette a megfelelő gépek beszerzésének és hadrendbe állításának feladatát. Az idő sürgetett, ami elsősorban a gépek vásárlás útján történő beszerzését indokolta. A honvéd vezérkar és a légierő vezetése kezdetben azt remélte, hogy a német és olasz szövetséges kívánságuk szerinti mennyiségben bocsátja rendelkezésre legjobb géptípusait. Optimális elképzeléseik szerint ugyanis a kis magyar légierőt csak azokkal volt volna lehetséges és érdemes felszerelni. Tévedtek: a szövetségesek vagy egyáltalában nem adtak gépeket, vagy ha mégis, semmiképpen sem a számukra is szükséges legújabb típusokból. Az erőfeszítések nyomán így meglehetősen vegyes német és olasz eredetű gépállomány került a magyar légierő birtokába, mely azonban - mint arra a szerző szakszerű összehasonlító táblázatai és értékelései is utalnak - nem különbözött a potenciális ellenség, a szomszédos kis államok hasonlóan vegyes képet mutató légierejétől. Amennyiben a légierő valamelyik szomszédos állammal készült csatázni, úgy felszereltsége kiállta a próbát, márpedig a felkészülése arra irányult, nem pedig a Szovjetunió és más nagyhatalmak légierejével történő összecsapásra. Ezért nem fogadható el fenntartás nélkül a feladatnak való megfelelés szándékától vezetett vezetőknek a korabeli gépállományról alkotott túlzóan elmarasztaló véleménye sem, mely ez esetben sem számolt az ország lehetőségeivel. Különben is a bírá-

942


latokkal illetett gépek - németek és olaszok egyaránt - a háború elején még szép számmal voltak szolgálatban azon országok légierejében és vettek részt a hadműveletekben, de nem mondtak csődöt magyar szolgálatban sem. A felszerelésről alkotott korabeli negatív véleményeket a politikai elvárásokhoz alkalmazkodó későbbi magyar történetírás is lelkesen átvette, ezzel is dokumentálva a "Horthy-hadsereg" és légierő háború alatti gyászos állapotát.

A háborúba lépést követően alapjában megváltoztak a körülmények és a légierővel szembeni elvárások. A kis számú magyar légierő irreális feladatok elé került. Halaszthatatlan feladat lett a keretek új és modernebb gépekkel történő feltöltése Ez azonban nem sokat változtatott a korábbi helyzeten, a vezetés nagy csalódására a gépbeszerzés tovább akadozott. Világossá vált, hogy csak a saját gyártás lehet a megoldás. A közös repülőgépgyártás kialakításának támogatására az akkor már géphiánnyal küszködő Németország is hajlandó volt. M. Szabó Miklós adatokkal alátámasztva mutatja be az 1941-ben megkötött közös magyar-német repülőgépgyártási program politikai és gazdasági hátterét. A katonai vezetés kényszerhelyzete nem tette lehetővé, hogy a közös gyártásban domináló német érdekek ellen tiltakozzon. Mindenképp meg kellett teremteni a gyártási bázist. A géptípusok - Me 109 és Me 210 - megfeleltek a követelményeknek. A magyar gyártás az akadályozó tényezők ellenére már 1941 őszén megindult Csepelen és Győrben. 1942-től 1944 végéig a két típusból több száz gépeket készített és adott át a magyar ipar, ami jelentős sikernek nevezhető. A szerző nagy részletességgel ismerteti a gyártási folyamatot, azt általában és egyes részleteiben akadályozó, elsősorban a németországi szállításokra visszavezethető nehézségeket: nyersanyaghiány, szerszámgépek és idomszerek hiánya, alkatrészek késedelmes szállítása stb.

A késői szerveződés és a lehetőségekkel egyre kevésbé számoló kényszerű alkalmazásnak való megfelelés iránti igyekezet rányomta bélyegét a szervezésre is. Az örökös változás állapotában lévő légierő parancsnoklási viszonyainak és hadrendjének áttekinthető és kritikus megrajzolása nehéz feladat elé állította a szerzőt, aki sikerrel birkózott meg a politikai események kényszerétől, a lehetőségektől és egyéni ambícióktól egyaránt befolyásolt sokrétű folyamattal; elemzése révén bepillantást nyerünk a kulisszák mögé is. Az 1939-40-es, a légierő honvédségen belüli helyét meghatározni hivatott viták és intézkedések, a mögöttes pozicionális harcok a régi szakemberek - mint a vezérkar főnöke által túlzott fantáziával megáldottként illetett Háry László - leváltását eredményezték, új embereket helyeztek előtérbe. Az események kényszerénél fogva ők sem csekélyebb "fantáziával" fogtak a szervezéshez, mint elődeik. A vezetésen belüli nézeteltérések, vádaskodások sem változtattak a helyzeten: az újabb és újabb szervezési intézkedéseket rendszerint még megvalósításuk előtt módosították, átláthatatlan, 1945-ig tartó, soha meg nem valósított szervezési folyamat vette kezdetét. A módosítások elfedték a hadrendi elemek örökös géphiányát. Hiba lenne azonban figyelmen kívül hagyni azt, amit a szerző is diagnosztizált: a vezetés maga is látta elképzeléseinek gyenge pontjait, tévedéseit, illetve azok megvalósításának sorozatos kudarcait, azonban az események kényszerével szemben tehetetlen volt. Különösen szembetűnő volt ez a légierő fejlesztésének 1938-40 közötti pozitív időszakát követő 1941 tavaszi válság idején. 1942-től a légierőnél is érvényesült a meglévő erők megőrzésére és gyarapítására való törekvés, a román hadsereg és légierő elleni felkészülés, ami, éppen a közös repülőgépgyártás eredményeként, 1944-ig még megvalósíthatónak látszott. A légierő számára ez a zavaró tényezők - kényszerű jelenlét a keleti fronton stb. - ellenére is a visszafogott fejlődés rövid időszaka volt, amit végleg derékba törtek a német megszállást követő események. Megkezdődtek a szövetségesek légitámadásai. A háborúból való kiválással foglalkozó, ezért annak magyarországi megjelenésével nem számoló Kállay-kormány és a katonai vezetés elhanyagolta az ország területe légvédelmének kiépítését. Igaz, eszközei sem voltak hozzá. Így a gyenge légvédelem 1944-ben elsősorban Budapestre és a dunántúli iparvidékre korlátozódott.

A monográfiának a légierő háborús alkalmazásával foglalkozó fejezete hivatott választ adni arra a kérdésre, hogy a magyar légierő fejlesztésének az előzőekben bemutatott objektív és elháríthatatlan szervezeti, vezetési, beszerzési, gyártási stb. akadályai hogyan hatottak ki a háborús gyakorlatra. A szerző avatott tolmácsolásában elénk táruló kép igen meggyőzően mutatja be a magyar légierő si-

943


keresnek mondható háborús szereplését, ami, dacolva a gátló tényezőkkel és a számtalan nehézséggel, kétségkívül messze meghaladta a várakozásokat.

A magyar légierő első megmérettetése az Erdély visszafoglalásáért indítandó hadműveletek légi támogatása lett volna Az arra történő felkészülés egyes epizódjait nyomon követhetjük ugyan, dokumentumok híján azonban nem ismerhetjük meg a tervezett hadműveletek során a légierő elé kitűzött célokat. Minden bizonnyal a határ menti erődvonal leküzdésében és a csapatok hadműveleteinek légi támogatásában jelölték meg azokat. Hadműveletekre, így a légierő bevetésére nem került sor. A különböző szintű parancsnokok elégedetlenkedései a gépek felszerelésének hiányosságai, illetve az egymásnak ellentmondó felső intézkedések miatt azonban arra engednek következtetni, hogy a román légierővel szembeni megmérettetés nem lett volna zökkenőmentes. Figyelembe veendő mindazonáltal a mindenkori parancsnokok azon természetes szokása is, hogy soha sincsenek megelégedve a feladathoz rendelkezésre álló fegyverzettel és felszereléssel.

Ilyen előzmények után meglepő a Szovjetunió elleni hadműveletekben részt vevő magyar repülőcsoport eredményes szereplése. A gyorshadtest alakulatait támogató bombázó és közelfelderítő gépek - a kritikák össztüzében álló Capronik, Ju 86-ok és Sólymok - négy és fél hónap alatt 2192 órát töltöttek a levegőben, 217 tonna bombát dobtak le, elérték és többnyire meg is semmisítették a kitűzött célokat. A sokat bírált CR 42-es vadászgépek közreműködésével 30 gépet lőttek le. Ez a sokat szidott típus megállta a helyét a jobb paraméterekkel rendelkező Ratákkal szemben. A veszteség a bevetések számához és az erős elhárító tűzhöz képest meglehetősen kicsi volt, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a gépek zöme a Kárpátok átrepülése közben és műszaki okok miatt zuhant le és tört össze. A siker titkát keresve - annak figyelembe vételével is, hogy a gépek nem a főirányban, erősebb ellenállással találkozva tevékenykedtek - a szerző avatott irányításával megállapíthatjuk: a háború első időszakában a keleti fronton bevetett magyar géptípusok közel sem bizonyultak olyan hasznavehetetleneknek, mint ahogy arra a korabeli és az azokat később átvevő kritikai hangokból következtetni lehetett, valamint hogy a meglehetősen csekély számú magyar légicsoport katonái tudással pótolták a technika hiányosságait. Az természetesen ismert volt, hogy nagyobb kiterjedésű és nagyobb ellenállást tanúsító front feladataival aligha bír megbirkózni a magyar légierő.

Hasonlóképpen szerepeltek a magyar repülők 1942 nyarán a doni arcvonalon. A két vadász század Capronijait ugyan Héjákkal váltották fel, a hídfőcsaták idején azonban mégis az éppen üzemképes Capronik indultak újabb és újabb bevetésre. Tevékenységüket elsősorban a meghibásodások akadályozták. Ez alól azonban - kis számú gép ily mértékű igénybevétele esetén - egyetlen géptípus sem lett volna kivétel. Mindössze két Caproni lett az elhárítás áldozatává. Csak augusztus 7-én jelentették az első Héja elvesztését. A közel és távolfelderítők is meglepően kis veszteséggel tevékenykedtek. Hogy szereplésük - miként 1941-ben - ismét lehetővé vált, abban minden bizonnyal közrejátszott a szovjet légierő és légvédelem gyengesége is, még ha ez a megállapítás látszólag ellentétes is a szovjetek által akkor is igen élénknek és eredményesnek jelentett légi elhárító tevékenységükkel. Jellemző erre a tevékenységre, hogy az ilovszkojei repülőteret biztosító magyar légvédelmi tüzérek július 23-án még azt jelentették az őket szemlélőknek: azidáig még nem lőttek gépágyújukkal.

Horthy István halála körül máig is élő mendemondák keletkeztek. A történész feladata a legendák oszlatása, aminek szerzőnk is eredménnyel tesz eleget. A baleset körülményeinek széles körű, a bizonyítékokkal, a vallomások és ellentmodások ütköztetésével történő vizsgálata meggyőző, nem hagy kétséget afelől, hogy légi baleset történt. A Héjának a balesetet előidéző a negatív repülési tulajdonsága ismert volt, az áldozatnál gyakorlottabb vadászpilótákat is próbára tette, azonban azok, rutinjuknál fogva, elkerülték a tragikus végkifejletet. Habár a balesetért később senkit sem tettek felelőssé, szerzőnk is figyelmet szentel a már akkor is óhatatlanul felmerült kérdésnek: ki engedélyezte a repülőktől már elvezényelt kormányzóhelyettes utolsó, 25. bevetését. Ez a felelősség szempontjából nem volt mindegy. András Sándor ezredes, a magyar légi csoport parancsnoka, a felelősség kérdésének felvetésére számítva, még a korabeli hadinaplójának kiegészítésétől sem riadt vissza, hogy magát igazolja. Igyekezett áthá-

944


rítani a felelősséget Csukás Kálmán őrnagyra, a vadászszázad parancsnokára. Szabad legyen ezzel kapcsolatban a recenzensnek is kinyilvánítania véleményét. A felelősség egyedül a kormányzóhelyettesé volt. A tragédia előtti délután Horthyt maga Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka fogadta. Közölte vele, befejeződött szolgálata a vadászoknál, új feladat vár rá. Horthy István főhadnagy, civilben kormányzóhelyettes ezt tudomásul vette, ám megjegyezte - megjegyezhette -, hogy szándékában áll még a huszonötödik bevetését végrehajtani. Mi sem természetesebb, hogy Jány nem tiltotta meg magas rangú vendége kívánságát. Ezek után hogyan mondhatott volna ellent a repülőtérre visszaérkező Horthy kérésének András Sándor ezredes, vagy Csukás Kálmán őrnagy? Nem számíthattak rá, hogy az önmagában különösebb veszélyeket nem rejtő kísérő feladat egy váratlan baleset miatt tragikus módon végződik. Az említett urak felelősségét senki, maga kormányzó sem vetette fel.

Csak ismételheti magát a recenzens, amikor a magyar légierő 1943-as német alárendeltségben folytatott tevékenységéről szól. A magyar katonai vezetésnek nem állt módjában újabb gépeket a keleti frontra szállítani és a számára igen értékes gyakorlott repülők egy részét sem tudta hazahozni. A német hadvezetés ragaszkodott a magyar repülőkhöz. Az átképzett és német gépekkel felszerelt magyar harccsoport működésének leírása források nélkül meglehetősen hiányos ugyan, de az egyértelműnek látszik, hogy igen eredményesnek nevezhető. Veszteségük csekély volt, amit ezúttal is nehezen lehet értelmezni, különösen ha figyelembe vesszük a szovjet légierő 1943 nyarán sok száz géppel végrehajtott, a szövetséges gépállományban legalábbis propagandájuk szerint katasztrofális veszteségeket okozott csapásait, valamint a saját frontjuk feletti, roppant sikeresnek állított légi és földi elhárító tevékenységüket. Ilyen körülmények között valóban elfogadhatónak látszik a szerző azon megállapítása, hogy a szövetségesek - minden bizonnyal szovjet kérésre - a fegyverszünettel kapcsolatos követeléseik közé iktatták a maroknyi magyar légierő kivonását a keleti frontról.

A végkifejlet meghozta az elkerülhetőnek remélt légiháborút Magyarország felett. Szövetséges bombázók és vadászok százai jelentek meg a magyar légtérben és bénították a magyar ipart és közlekedést. A magyar és német vadászvédelmet Budapest és a Dunántúl védelmére összpontosították, szinte teljes egészében védtelenül hagyva a Tiszától keletre lévő területeket. A magyar vadászoknak csak az maradt, hogy gondolkodás nélkül és nem eredménytelenül támadják a túlerőben lévő ellenséges repülőket. Tették ezt számarányukhoz képest viszonylag kis veszteségek és sebesülések árán. Ősztől már főként a frontot támogató szovjet légierővel - elsősorban vadász- és csatarepülőkkel - kerültek szembe, azonban lényegesen kisebb számú géppel, mint amennyi a szovjet jelentésekben szerepelt. A szovjet bombázók szerencsére nem intéztek tömegtámadásokat Budapest és a magyar városok ellen, és mint a magyar és német frontnaplókból kiolvasható, csatarepülőik és vadászaik is távol álltak attól, hogy a hadműveletekben döntő szerepet játsszanak.

M. Szabó Miklós az ausztriai visszavonulásig követi a magyar légierőt. A sokszor egymásnak is ellentmondó adatok közlésével és értékelésével a magyar repülők szívósságát igazolja. Ha a bevetést élve megúszták a legutolsó időkig újra és újra gépbe szálltak és folytatták a harcot. Veszteségeiket meghaladta a lelőtt ellenséges gépek száma. A háborús célok és az abban viselt szerep álságaitól függetlenül a kezdettől mostohán kezelt és gépekkel gyengén ellátott kis honvéd légierő önmagát múlta felül a háború évei alatt. Katonai esküjüknek megfelelően és fegyvernemük becsületének védelmében, hazaszeretetből vállalták a már teljesen reménytelen és felesleges, egyre kilátástalanabbá váló harcot is. Politikai meggyőződésük a szélsőjobbtól a fegyveres ellenállásban való részvételig terjedt, ez azonban a legkevésbé sem motiválta őket a bevetések során.

Engedtessék meg a recenzensnek néhány, a jobbítás szándékával tett bíráló megjegyzés is. M. Szabó Miklós avatott módon nagy figyelmet szentel a történelmi háttér bemutatásának. A légierő története kapcsán nem lett volna szükséges az ország háború alatti történetét és abban a hadsereg szerepét ennyire részletezően bemutatni és értékelni, ami egyrészt - terjedelmi okoknál fogva is - felesleges, megbontja a lényegi mondandó egységes folyamát, másrészt ugyanakkor kevésnek is bizonyul, amennyiben feleslegesen exponál olyan nehezen feloldható és megválaszolatlanul maradó kérdéseket is, melyek vitára késztetnek. Az olvasó tisztában van a második

945


világháború és az abban való magyar részvétel jellegével, annak gyászos következményeivel is. Felesleges arra folyamatosan figyelmeztetni. Némileg bonyolítja a dolgot, hogy a szerző, bár meglehetősen gazdag levéltári és könyvészeti forrásbázisra épített, sajnos nem használta fel a hadtörténeti szakirodalomnak a kor katonapolitikájával foglalkozó és az eseményeket részint új megvilágításba helyező publikált eredményeit, melyek révén elkerülhető lett volna néhány megrögzült - a szerző számára is problémásnak tűnő - tévhit további konzerválása. Többek között a szovjet elleni háborúba lépés körülményeinek hadtörténeti vizsgálata és feltárása új megvilágításba helyezte Bárdossy László miniszterelnök szerepét. Bebizonyosodott, hogy ő nem azért hívta össze a minisztertanácsot, hogy az eldöntse: "hadiállapotban lévőnek tekintse-e magát az ország a Szovjetunióval, vagy sem,", hanem hogy tudomásul vegye és jóváhagyja Horthy kormányzó döntését. Ennélfogva a minisztertanács nem a miniszterelnök "javaslatát" fogadta el, hanem a kormányzói döntést, amit a miniszterelnök másnap a képviselőházban beterjesztett. Mint fentebb erre már utaltam, régi beidegződésként van jelen a magyar (had)történetírásban az egyértelműen negatív megítélés alá eső Horthy-rendszernek - és hadseregének - kötelességszerű elmarasztalása, bírálata, az attól való ismételt elhatárolódás szándékának kifejezése még az esetben is, ha valamely tény, esemény, a szerző által pozitív megítéltetés alá esik. Esetünkben a hadsereg, illetve annak egyes seregtestei és fegyvernemei vagy alakulatai által elért részsikerek, katonai helytállás akkor sem minősítik a kormány által háborúban vállalt szerep egészét, ha arra nem hívjuk fel minduntalan az olvasó figyelmét. Az 1941-ben és 1942-ben bevetett és sikeresen helytálló magyar légicsoport szerepét nem feltétlenül kell kisebbíteni azzal a különben helytálló, a vezérkar főnökségtől származó megállapítással, hogy a vörös hadsereget döntően megverni aligha lesz lehetséges.

Amikor a recenzens a mű keltette gondolatai közreadásakor bíráló megjegyzésekkel is illeti M. Szabó Miklós kitűnő monográfiáját, teszi ezt abban a reményben, hogy csakhamar kézbe veheti az újabb kutatások eredményeivel kiegészített második kiadást. Ez nem változtat azon az örömön, mellyel melegen üdvözli egy témájában egyedülállóan invenciózus és sodró lendülettel alkotó történésznek a magyar hadtörténetírás jelentős értékét képező alkotását.

Dombrády Lóránd

 

 

 

Erich Reiter (Red.)

Der Krieg um das Kosovo 1998/99

(Hase und Koehler, Mainz, 2000. 276 o.)

Alig ért véget a déli határaink közvetlen közelében zajlott koszovói NATO-akció, és alig rendezkedett be ezen a területen a NATO békefenntartó kontingense, máris megjelent az első, ezzel a témakörrel foglalkozó tanulmánygyűjtemény.

A tizenegy, javarészt "független" osztrák tudósok tollából származó dolgozatot Erich Reiter szerkesztette egy kötetbe, a rövid, ám sokatmondó "Harc Koszovóért 1998/99" címen. A gyűjtemény pontosan azt nyújtja az érdeklődő olvasónak, amit címe ígér: a tanulmányok végigkísérik Koszovó sorsát a történelmi, több évszázados háttértől kezdve egészen a harcok által felvetett legmodernebb jogi és etikai kérdésekig.

A szerzők igyekeznek megvizsgálni, hogy a NATO és az ENSZ közbeavatkozásával, valamint az "Allied Force" elnevezésű katonai akció végrehajtásával sikerült-e a Koszovóban évtizedek óta fennálló etnikai zavargásoknak és az 1912/13-as balkáni háborúk óta tartó, az albán etnikumot elnyomó szerb uralomnak véget vetni. A kötet szerzői gárdája igencsak színes: Erwin A. Schmidl, Predrag Jurekovič és Christian Segur-Cabanac az Osztrák Honvédelmi Minisztériumot képviselik. Gustav E. Gustenau, Martin Malek és Walter Feichtinger

946


a Bécsi Honvédelmi Akadémia nemzetközi békefenntartással foglakozó irodáján dolgoznak. Christian M. Stadler a Bécsi Egyetem Jogtudományi Intézetének professzora, míg Hans-peter Neuhold szintén a Bécsi Egyetemen, a Nemzetközi Kapcsolatok és Nemzetközi Jogi Intézet vezetője; Klaus Naumann a NATO Hadügyi bizottságának korábbi elnöke, Lothar Rühl nyugalmazott állmatitkár, a Kölni Egyetem Társadalomtudományi Karán a Politikatudományi Kutatóintézet vezetője, míg Rolf Clement a kölni központú Deutschlandfunk háttér-információs irodájának vezetője, biztonságpolitikai szerkesztő.

A tizenegy tanulmány természetesen egy központi téma, az 1998/99-es koszovói válság legfontosabb aspektusait járja körbe.

Schmidl tanulmánya "Koszovó Nagy-Szerbia és Albánia között: a történelmi háttér" két szemléltető segítségére is támaszkodva mutatja be a térség politikai változásait a szerbek középkori megjelenésétől egészen a NATO-bombázásokig.

Naumann két új szempont alapján vizsgálja meg a koszovói háborút: először is ez volt az információs társadalmak korszakának első szövetséges háborúja, másodszor pedig ez volt az eddigi legelső olyan háború, amelyet kizárólag a légiháború fegyvereivel vívtak és nyertek meg. Ezek alapján teszi fel a kérdést: "Koszovó - Példa a jövő számára?"

Jurekovič a háború kirobbanásának belpolitikai vonatkozásait tárgyalja. "A háború politikai dimenziói Koszovóban és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban: a konfliktus kialakulása, a nemzetközi államközösség politikai lépései és kihatások a környező országokra" című dolgozatában bemutatja az albán passzív és erőszakmentes ellenállást (1990-97), majd az 1998 februárjában megindult szerb fegyveres akciókat, és a konfliktus kiszélesedését, az európai államok és a NATO involválódását.

Gustenau a legszorosabb értelemben vett koszovói háborúra koncentrál, tanulmányát a NATO-támadás katonapolitikai kérdéseinek szenteli. "Politikai-stratégiai gondolatok az Allied Force nevű hadműveletről" címmel a NATO lehetőségeit, hadügyi mozgásterét vázolja, majd azt a következtetést vonja le, hogy semmiképp sem lehet a hagyományos értelemben vett győzelemről beszélni, hiszen az általános stratégiai végcélt nem érték el a NATO-erők.

Feichtinger a szorosabb értelemben vett hadügyi és hadtörténeti kérdésekkel foglalkozik. "A konfliktus katonastratégiai és operatív lezajlása" című tanulmánya pontosan számba veszi és bemutatja a harci cselekményekben részt vett katonai erőket, mind a jugoszláv-szerb csapatokat, az albán ellenállási mozgalmakat, mind pedig az észak-atlanti szerződés egységeit. Majd négy stratégiai térkép segítségével felvázolja az operatív-taktikai célokat mindhárom oldalon, végül azok megvalósulását a harci cselekmények során. Gondolatait az egyes Koszovó-egyezmények és azok katonapolitikai vonatkozásai zárják, különös tekintettel a békefenntartó erők helyzetére 1999 július közepéig. Rühl a 78 napig tartó harcok tanulságait igyekszik összefoglalni. "A koszovói háború tanulságai: >egy meredek ügy<" című írása a megválasztott stratégia célszerűségét és azt vizsgálja, hogy az erőszak alkalmazása haszonnal járt-e egy ország belügyeibe való beavatkozás ellenére.

Az Oroszország-szakértő Malek megpróbálja a konfliktus keleti szálait bemutatni, és a háborút orosz szemszögből értelmezni. "Oroszország és a koszovói háború" című tanulmánya az orosz önkéntesek bevetésére és titkos fegyverszállítmányok kínos kérdéseire is kitér.

Clement azt a kérdést göngyölíti fel, miként került sor a második világháború óta először a német hadsereg háborús részvételére. "A szövetségi hadsereg részvétele a koszovói és jugoszláviai nemzetközi hadműveleteiben" című dolgozata az egyes német fegyvernemek feladatait és azok ellátását vizsgálja meg, majd azt fejtegeti, mindez milyen hatással volt a német Bundeswehr struktúrájára és belső szervezetére, és mi várható a jövőre nézve.

Segur-Cabanac "Az osztrák szövetségi haderő részvétele az Allied Harbour elnevezésű humanitárius akcióban 1999. április 3-tól 1999. augusztus 4-ig" című tanulmányában az első albán segítségkéréstől, az osztrák minisztertanács döntéshozási mechanizmusán keresztül egészen az osztrák katonaság konkrét akciójáig végigkíséri a missziót.

Ezzel szemben Stadler inkább elméleti síkon elemzi "A nemzetközi katonai bevetés jogetikai aspektusait." Vizsgálatának központi kérdése, hogy sor kerülhet-e bármely humanitárius segítségnyújtás érdekében a nemzetközi jog megsértésére.

Neuhold szintén ezt a témakört viszi tovább, már nem elméleti síkon, hanem a meg-

947


történt konkrét esetben elemezve a nemzetközi jogot ért esetleges sérelmet. Szerinte a kérdés, hogy "A NATO Allied Force nevű hadművelete: jogszerű humanitárius beavatkozás vagy politikailag elfogadható jogsértés?" volt-e, főleg azért vetődik fel, mert a NATO legnagyobb katonai fellépése messze nem a szervezet alapeszméjének, a kollektív önvédelem jogának szellemében fogant. Ennek ellenére végkövetkeztetése egyértelmű: a szisztematikus etnikai tisztogatások tükrében a NATO nemzetközi joggal ellenkező fellépése igencsak indokolt és politikailag elfogadható volt.

A tanulmánykötetet rendkívül alapos függelék zárja, melyben 33 fekete-fehér fotón láthatjuk a koszovói konfliktus főszereplőit, a politikai és katonai vezetőket, a menekülteket, a harcegységeket és a későbbi békefenntartókat.

A függelékben egy nagy ívű időrendi táblázat mellett megtalálhatja az érdeklődő olvasó az ENSZ Koszovóval kapcsolatos rendelkezéseit, a tárgyalási alapot képező Rambouillet-szerződés tervezetét, valamint a NATO és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság közötti katonatechnikai egyezmény szövegét.

Az igen gyorsan elkészített gyűjteménnyel Erich Reiter szerkesztő egy Magyarország szempontjából is igen fontos kérdéskört igyekezett körüljárni, és a széles látókörű elemzések révén rendkívül jól is mutatja be azt.

 

 

Zachar Péter Krisztián

948

<back to contents>