<back to contents>

 

Vita

Nagy Sándor

AZ ERDÉLYI NEMZETŐRSÉG ÉS A SZÉKELYEK

A Hadtörténelmi Közlemények 2000. 3. számában Süli Attila az 1848-as erdélyi nemzetőrség szervezéséről írott tanulmányában többhelyütt azt állítja, hogy Székelyföldön a nemzetőrség intézménye nem volt "túl népszerű."[1] Az ilyen és ehhez hasonló sommás megállapítások általában véve nem sokat árulnak el tárgyukról - a szóban forgó állítás viszont megtévesztő is.

A nemzetőri összeírást, amelyre Magyarországon az 1848:XXII. tc. értelmében, Erdélyben - az unió szentesítése előtt - főként az egyes törvényhatóságok nyomására került sor, valóban sem itt, sem ott nem kísérte általánosnak mondható lelkesedés. A tömeges fegyverfogás, még ha többnyire csak lehetőségként jelentkezett is, szokatlan volt az általános hadkötelezettség bevezetése előtti időszakban (emiatt találhattak hitelre, különösen a Katonai Határőrvidék szomszédságában, azok a kósza híresztelések - amelyekre a szerző többször hivatkozik - hogy a nemzetőrség leple alatt a határőri rendszert hoznák be). Ha leegyszerűsítjük a dolgot, azt mondhatni, hogy az összeírás in-

890


kább csak a városias településeken talált kedvezőbb visszhangra, ahol egyrészt a személyi és vagyonbiztonság iránti igény erősebb és koncentráltabb volt, másrészt a polgári milíciáknak, lövészegyleteknek bizonyos hagyománya is lehetett. A falvakban viszont a nemzetőrség szervezése - különösen a nyári dologidőben - leginkább a munkaerő elvonását illető félelmeknek adott tápot.

Meglehet, a székely székek provinciális közigazgatás alatt álló településein, a jobbágyok és szabadparaszti elemek körében eleinte valóban nem volt "túl népszerű" a nemzetőri összeírás. Imreh István sepsiszentgyörgyi példája azonban éppen az ahhoz kapcsolódó néphangulat időbeli változékonyságára hívhatja fel a figyelmet: "A sepsiszentgyörgyiek június 29-én abba is hagyják az összeírást, mert az a hír terjed el, hogy >a volt nemesség akarná magok helyett katonákat állítani...Augusztus elején pedig erőszakkal is beíratják magukat,>főképp a majorságtelken lakók, azon számításból, hogy a birtokokban levő jusshoz igényt formálhassanak[2] A fegyverfogás iránti bizalmatlanság oldódását, a nemzetőrség növekvő elfogadottságát a székelyföldi jobbágyok között mindenekelőtt az magyarázza, hogy az a későbbiekben egyfelől a jobbágyfelszabadítás által biztosított, de a mindennapi életben még igencsak megerősítésre szoruló szabad állapot kifejezője, megjelenítője lehetett, másfelől - erről szól a fenti idézet - a majorsági földként kezelt "székely örökségen" ülő jobbágyok tulajdonjogát támogathatta. (Ezen a tájékon a múltban mindvégig szoros kapcsolat volt a hadi érdemek, a "szabadság" és a tulajdonlás között.) A katonáskodás iránti kezdeti fenntartások így változhattak a nemzetőrségbe való felvételt célzó lázas igyekezetté. Imreh Istvánén kívül egyébként számos más példa is fordulatot valószínűsít a nemzetőrség felállításához való plebejus viszonyulás tekintetében.[3]

Ami a székek katonai fennhatóság alatti népességét, a szabad határőri rétegeket illeti, Süli Attila kérdéses állítása a legkevésbé sem állja meg a helyét. 1848-ban a nemzetőrség intézménye ugyanis különös jelentőséggel bírt a székely határőrök számára. Közismert, hogy az 1764-ben, véres előzmények után bevezetett rendszer a szabad elemeket, a lófőket (primipili) és a gyalogrendűeket (pixidarii) kényszerítette fegyverviselésre. A Militärgrenze ugyan - a hadrafoghatóság érdekében - oltalmat is biztosított a számukra, konzerválta a korábban mindinkább veszélybe kerülő szabad státuszukat, illetőleg megfelelő gazdasági kondícióban tartotta a katonai összeírás alá esőket (a föld korlátozott eltartóképessége és a növekvő népszaporulat miatt egyre kevesebb sikerrel), egyúttal azonban, az állam korlátlan uralmát egyengető eszközként, következetesen rombolta a független, rendies szerveződéseket, politikai tereket: a székekkel való kapcsolatot, a faluközösségek autonómiáját, végső soron pedig beszűkítette az egyének életlehetőségeit. A székely határőrök a forradalom nyomán eme "idegen" hatalomtól igyekeztek szabadulni, s a küzdelem egyik formája éppen a szerveződő nemzetőrségbe való felvétel kiharcolása lett.

Háromszék április 11-12-én tartott gyűlésén mintegy 5000 főnyi, javarészt határőrökből álló tömeg sürgette a katonai rendszer azonnali felszámolását. A követelés a nemzetőrség ugyanakkor tervbe vett megalakításával kapcsolódott össze: az április 26-i bizottmányi ülésen, amely a nemzetőrség felállításával foglalkozott volna, el kellett halasztani az érdemi munkát, mivel olyan javaslat merült fel, "miszerént a székely katonaság a mentes nemesi osztályból közgyűlésileg fel állíttatni tervezett nemzeti őrség körüli intézkedést, egy ezen osztály és a katonáskodó székelyek közti válaszfalnak tekintvén, a nemzeti őrség állítása haladna addig el, míg a székely katonaság országoson leendő megszüntetésével az egész szék közönsége nemzeti őrséggé alakítanék."[4] Gyakorlatilag ebben a szellemben fogalmazódott egy hónappal később az erdélyi 1848:III. tc., amely kimondta a székelyek között fennálló törvénytelen katonáskodási viszonyok megszüntetését és a

891


határőrség nemzetőrséggé alakítását. 1848 nyarán, miután azt a tényt, hogy a törvényjavaslat szentesítése nem következett be - érthető okokból - sem a Gubernium, sem a magyar kormány nem verte nagydobra, a Székelyföldön számos helyen próbálták megszervezni a "vegyes", határőröket és provincialistákat egyaránt tömörítő nemzetőri alakulatokat (amint annak Süli Attila is nyomára bukkant). Még augusztus végén, két hónapnyi hitegetés után is éltek a nemzetőrséghez fűzött katona remények: "itten még mind napirenden vannak a gyanúsítások az iránt, mintha a nemesség mindenből ki akarná magát húzni - s az önkéntesek állítása is arra való, hogy ne legyen nemzeti őrseregre szükség, s így ne legyen alkalmok a székely katonáknak a nemzeti őrseregbe leendő felvétetéseket követelni és legyenek kénszerítve jelen törvénytelen állásokba megmaradni" - számolt be a napirenden lévő honvédállítás körüli félelmekről Háromszék főkirálybírája.[5]

A nemzetőrség "népszerűségét" határőr körökben még inkább növelte, hogy az egyúttal alkalmat kínált a társadalmi egyenlőség, a még régi értelemben felfogott székely szabadság helyreállításának demonstrálására. A katonai rendszer bevezetése annak idején nem csupán az "idegen" hatalom székely társadalomra telepedése miatt vált sérelmessé, hanem mert általa megerősítést nyert a székely szabadok közösségének immár létező, de a többség által soha el nem ismert megosztottsága: a katonai összeírásból kimaradt az állam által is nemesként elismert székely vezető réteg (primores), illetve a nemeslevelet szerzett armalista csoport. A határőrködésre kényszerített lófők és gyalogrendűek a "nemességet" ezek után a székely nemzet árulójának tekintették. 1848 tavaszán így nem csak a katonai felsőbbséggel szembeni engedetlenségről, hanem a nemesek sérelmére elkövetett, néha véres kimenetelű, határőri akciókról is hallani lehetett. Ugyanakkor a nemzetőrség szervezése ürügyén új erőre kapott a katonai terhek arányos elosztását célzó törekvés.

A már említett április 11-i gyűlésen az odasereglett katonák kereken kimondták, "hogy eleget csalta a nemesség 80 évek olta, de már többé nem csalatják magokat, hanem a katonai fegyelmet ezennel felmondják, ha az összes nemesség a terhet velek meg nem osztja."[6] A szintén hivatkozott április 26-i bizottmányi határozat a nemzetőrség közös létesítését vetítette előre Háromszéken. Ugyanúgy a határőri követeléseknek igyekezett eleget tenni a III. tc. is, amely arról rendelkezett, hogy a "fegyveres székelyeken kívül minden székely, a primorokkal, s a köztük lakó nemesekkel együtt, minden más lakosokkal egyenlő nemzetőri szolgálat alá helyeztetnek."[7] Nem véletlen, hogy ezidőtájt a székely haderő kimozdításán fáradozó minisztériumi ágens, Gál Sándor is rendre ugyanazt a választ kapta honfitársaitól: ha fegyvert kell fogni, menjen nemes, katona, jobbágy egyaránt.

A katonai rendszer eltörlése, a székely szabadság restaurálása és a nemzetőrség követelése együtt jelent meg az október 16-án, mintegy 60 000 résztvevővel tartott agyagfalvi gyűlésen, ahol a magyarországi 1848:XXII. tc.-re hivatkozva mondták ki a nagyszebeni főhadparancsnokságtól való függetlenedést és a székely nemzeti tábor megalakítását. A natio siculica ilyenforma szimbolikus újjáélesztése - amelynek, mellesleg megjegyezve, kevés köze volt a polgári jogegyenlőség elvének érvényesítéséhez - szabadította fel azt az óriási energiát, amely lehetővé tette az önvédelmi harc megvívását, s - valószínűleg - Erdély magyar visszahódítását.

A fentieket ajánlom Süli Attila szíves figyelmébe.



[1] Süli Attila: A nemzetőrség szervezése Erdélyben 1848 nyarán és őszén. Hadtörténelmi Közlemények, 2000. 3. sz. 605-630. o. - Bár hozzászólásomat nem recenziónak szánom, nem tudtam megállni, hogy a szerző némely egyéb zavaró megfogalmazását, tévedését szóvá ne tegyem. (Mivel itt nincs tér a részletes kifejtésre, az érdeklődőnek fel kell lapoznia a szóban forgó tanulmányt.)

a) A minisztertanács április 26-i ülésén hozott határozat csupán a Gyulafehérváron található fegyverek Teleki József kormányzó rendelkezésére bocsátását érintette, nem volt szó az erdélyi nemzetőrség Gubernium alá helyezéséről. Nem csak azért, mert a magyar kormány az unió szentesítése előtt elvileg nem avatkozhatott az erdélyi igazgatási viszonyokba, hanem mivel az egyben szükségtelen is volt: a tartomány nemzetőrsége természetszerűleg tartozott a gubernátor, mint a legfőbb - az unió után is működő - politikai kormányszerv vezetője, hatósága körébe (amint az 1848:XXII. tc. a horvátországi nemzetőrség irányítását a bán, a "magyar tengermellékét" a fiumei kormányzó kezébe tette le).

b) A szerző azt állítja, hogy a román felkelés szervezése is "magyar mintára," azaz nemzetőrség keretében történt. A hivatkozott hely, Varga János tanulmánya viszont csak annyit tartalmaz, hogy a balázsfalvi gyűlés petíciójában szerepelt a román nemzetőrség felállítására vonatkozó kívánság (Varga nem sokkal alább mellesleg elmondja, hogy a szervezeti keretek kialakítása leginkább a nagyszebeni főhadparancsnokság műve volt - annak pedig vajmi kevés köze lehetett a "magyar mintához"). Kétségtelen, hogy 1848 szeptemberében Erdélyben számos helyen követelték a román nemzetőrség megalakítását, ez azonban inkább a román parasztok felfegyverzését célzó törekvés leplezésének tűnik - az ősz folyamán kirobbanó parasztfelkelés szervezeti formái aligha hasonlíthatók bármilyen létező fegyveres intézmény kereteihez.

c) Nem lehet a nemzetőrséggel szembeni székely ellenállás alátámasztására István nádor 1848. június 8-án kelt, Eszterházy Pál herceg külügyminiszterhez intézett levelét citálni, mivel az semmi ilyesmit nem tartalmaz. (Valószínű egyébként, hogy Süli Attila itt csupán hivatkozását helyezte el félreérthetően.)

d) Az "Uniónak" - ez több ízben felbukkan - nem volt semmiféle törvénycikke, csak az erdélyi országgyűlésnek. Az 1848. évi erdélyi országgyűlés I. törvénycikke mondta ki a tartomány és Magyarország unióját.

e) A határőrséget illető zavaros eszmefuttatás merő spekuláció: az erdélyi III. tc. nem azért született, hogy leszerelje a provincialisták nemzetőrséggel szembeni bizalmatlanságát, hanem hogy teljesítse a veszélyessé váló székely határőri mozgalmak legfőbb követelését, ezáltal pedig megfelelő irányba terelje a rend fenntartását az adott körülmények között egyedül garantálni képes katonai erő lojalitását. A magyar kormány nem ezt követően nyert befolyást a székely katonaságra, hiszen a III. tc.-et - mellesleg a minisztérium hallgatólagos egyetértésével - sem az uralkodó, sem pedig István nádor, királyi helytartó nem szentesítette, hanem már korábban, az István nádornak május 29-én adott királyi felhatalmazás következtében. A székely zászlóaljak délvidéki hadszíntérre indítására sem a III. tc. nyomán került sor, hanem az erdélyi főhadparancsnokság útján eszközölt szabályos mozgósítást követően.

892

 

[2] Imreh István: Székelyek a múló időben. Budapest, 1987. 314. o.

[3] Egyed Ákos említi, hogy a jobbágyok, a robot eltörlésének közhírré tétele után, tömegesen jelentkeztek katonai szolgálatra. Egyed Ákos: Háromszék 1848-1849. Bukarest, 1979. 55. o. Uzonban és Torján a volt jobbágyok részvételével alakult meg a nemzetőrség, sőt utóbbi helyen: "a legutolsó elvénült félszeg gyalogszeres ember is őrkatona, hogy lakjószága neki maradjon". Uo. 58. o. Szintén Egyed Ákos idéz egy Kossuthhoz intézett levelet, amelyben az író azt panaszolja, hogy a jobbágyokat és zselléreket nem veszik fel nemzetőrnek, nehogy földet követeljenek. Egyed Ákos: Erdély 1848-1849. I. k. Csíkszereda, 1998. 130. o.

[4] Petrichevich-Horváth Albert jelentése Teleki kormányzónak. Sepsiszentgyörgy, 1848. április 28. Magyar Országos Levéltár. (A továbbiakban: MOL.) F 37 Gubernium Transylvanicum. Praesidialia. 1848:980. Eredeti tisztázat.

[5] Petrichevich-Horváth Albert jelentése Vay Miklós kormánybiztosnak. Sepsiszentgyörgy, 1848. augusztus 30. MOL H. 113. Vay Miklós kormánybiztos iratai. (A továbbiakban: Vay.) 913. Eredeti tisztázat.

[6] Petrichevich-Horváth Albert jelentése Vaynak. H. d. n. MOL Vay. 795. Eredeti tisztázat.

[7] Az 1848:III. tc. fogalmazványa: MOL F 135 Cista Diplomatica. Diaetalia. 1848: 28.

<back to contents>