<back to contents>

 

Perjés Géza

Bárdossy László és pere

E dolgozat szerzője nem a második világháború időszakának kutatója és szakmai képzettségét tekintve nem is történész, hanem hadtörténész. Hogy mégis Bárdossy László perével foglalkozik, annak részint szubjektív, részint objektív oka van.

Szubjektíve sérti igazságérzetét Bárdossynak pusztán politikai indíttatású és alantas bosszúvágytól, valamint gyűlölettől motivált elítélése. Magyar állampolgárként pedig önérzetét sérti, hogy országát koholt vádak alapján, nyers hatalmi érdekek érvényesítésével Trianonnál is súlyosabb büntetéssel sújtották a második világháború után. Vezetőit pedig, mondhatni a hitleri Németország vezetőivel egyforma mértékben büntették. Valójában szinte példátlan, ami történt: mintegy százötven halálos ítélet mellett ezreket zártak börtönbe, és a politika irányítói közül két törvényes úton kinevezett miniszterelnököt, egy vezérkari főnököt kivégeztek, minisztereket börtönbe zártak, egy miniszterelnök és egy vezérkari főnök szovjet fogságban halt meg, az államfő és az ország utolsó alkotmányosan működő miniszterelnöke emigrációba kényszerült. Hát bűnözők gyülekezete volt ez az ország?

Az objektív ok pedig az a ma már teljesen nyilvánvaló tény, hogy az elmúlt negyven év történetírása elfogultan, nem a tényeknek megfelelően ábrázolta Magyarország részvételét a második világháborúban, ami pedig Bárdossy László miniszterelnöki működését illeti, azt jórészt az ellene indított, jogi, morális és politikai szempontból egyaránt elfogadhatatlan népbírósági per anyagára támaszkodva ítélte meg.

Munkánkban nem szállunk vitába az utóbbi időben sűrűn megjelenő, Bárdossyt elmarasztaló publicisztikákkal, mert sokszor még a tényeket is elferdítik. Viszont elkerülhetetlen a vita a Bárdossy-per első feldolgozójával, Pritz Pállal, akinek véleménye homlok­egyenest tér el a szerzőétől. Ilyen szempontból a szerző helyzete eléggé különös, mert ha véleménye alapvetően különbözik is Pritz Pálétól, több kérdésben egyetért vele, sőt, be kell vallania, hogy dolgozatát el se tudta volna készíteni az ő rendkívül adatgazdag, a per tárgyát képező szinte minden eseményt dokumentáló és minden állítást, illetve tagadást gondosan ellenőrző könyve nélkül.[1]

771


A dolgozat célja: Bárdossy László politikájának, történeti szerepének és perének újragondolása, végső soron egy új Bárdossy-kép felvázolása. A szándékot már vagy húsz éve érlelte magában a szerző, de csak a rendszerváltás folytán teremtődtek meg előfeltételei a kutatásnak, főleg pedig a munka nyilvánosságra hozatalának.

Eseménytörténet

1. A Délvidék visszacsatolása

Észak-Erdély visszacsatolása és a román kormánynak az a döntése, hogy felmondja a kisantant- és a balkáni szerződést (1940. október 3.) elősegítette Magyarország és Jugoszlávia közeledését egymáshoz. A közeledés mindkét ország érdekében állt. Magyar­ország számára azért, mivel az Angliával igen jó kapcsolatokat tartó Jugoszlávia, mint "ablak", kitekintést és kapcsolatot biztosíthatott Nyugat felé. Jugoszláviának pedig azért állt érdekében rendezni viszonyát Magyarországgal, mert Csehszlovákia felszámolása és Franciaország leverése, valamint Románia pálfordulása után magára maradva, teljes elszigeteltségben állt az ellenséges Bulgária és Olaszország között.

A két kormány tárgyalásai 1940. október elején kezdődtek el, és mondhatni tengelyellenes tónusban folytak, amikor váratlan fordulat következett be: Olaszország megtámadta Görögországot, amit gyorsan követett az angolok partraszállása az országban. A gyanakvó Hitler, aki előtt nem maradt titokban a magyar-jugoszláv tárgyalás tengelyellenessége, most már kedvezőbben ítélte meg a két ország között kialakuló jó viszonyt, sőt sürgetni kezdte annak szerződésbe foglalását. Két oka is volt erre. Egyrészt az a félelme, hogy az angolok görögországi támpontjaikról bombázni fogják a romániai kőolajmezőket, és ezzel veszélyeztetik Németország olajellátását. Jóval fontosabb volt azonban ennél, hogy ebben az időben már elhatározta a Szovjetunió megtámadását (Barbarossa-terv), amihez elengedhetetlennek tartotta a Balkán békéjét és Jugoszlávia semlegességét, esetleg csatlakozását Németország, Olaszország és Japán Háromhatalmi egyezményéhez, melynek 1940. november 20-án Magyarország is tagja lett. Így Magyar­ország akarva-akaratlanul német érdekeket is szolgált, bár igaz, hogy a Balkán békéje épp úgy érdekében állt, mint Németországnak.

A tárgyalások eredményeként 1940. december 12-én megkötötték a magyar-jugoszláv Barátsági szerződést. A szerződés mindössze három pontból állt. Az első két pont így hangzott: "1. A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és örök barátság fog fennállni. [Kiemelés tőlem - P.G.] 2. A Magas Szerződő felek egyetértenek abban, hogy tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik."

"Ez volt tehát a története - írja Macartney - annak a szerencsétlen szerződésnek, mely néhány hónap múlva oly kínos zavarba hozta Magyarországot, és amelynek állítólagos megszegéséért oly sok és keserű szemrehányás érte."[2]

Egyébként - s ez a későbbi, a Magyarországot érő vádak szempontjából fontos - a szerződésben nem mondtunk le a Jugoszlávia által bekebelezett területekről, melyre a 2.

772


pontnak a "kölcsönös kapcsolatokat érintő kérdések" kifejezése utal. Ez annyira így volt, hogy a probléma majdnem kisebbfajta diplomáciai botrány okozójává vált. Az történt ugyanis, hogy már folyt a külügyminiszteri széket Csáky halála után elfoglaló Bárdossy berlini bemutatkozó látogatásának előkészítése, amikor olyan hírek érkeztek, hogy Németország a Jugoszláviával folyó tárgyalások során garantálni fogja annak területi integritását. Bárdossy, a tőle megszokott önérzetességgel és indulattal megüzente Ribben­troppnak, hogy amennyiben Németország ezt megteszi, lemondja látogatását. Az egyébként nagyon dölyfös és fennhéjazó Ribbentropp, úgy látszik tartva a megegyezést nagyon váró Hitler dühétől, ijedten kérte Bárdossyt, hogy ne támasszon nehézségeket, és már előre megígérte, hogy a Jugoszláviával kötendő szerződésben csupán az lesz, hogy Olaszországgal együtt "tisztelni" fogják, de nem "garantálják" területi épségét. Ezzel az ígérettel tarsolyában ment el azután 1941. március 20-án Bárdossy Berlinbe, ahol Hitler Ribbentroppal együtt megerősítette az ígéretet.

Ami a szerződés 1. pontját illeti, benne az "állandó béke és örök barátság" kitétel nem volt túlságosan szerencsés. Azzal ugyanis, hogy szokatlan módon egy politikai szerződést mondhatni morális szintre emelt, jelentősen hozzájárult a Macartney által jelzett bonyodalmakhoz.[3] Ő maga "teátrálisnak" nevezte az 1. pontot,[4] de ennél is szigorúbban nyilatkozott róla Bárdossy a szerződés megkötése, majd külügyminisztersége idején.

Ezt mondta ugyanis Ullein-Reviczkynek: "az 'állandó béke és örök barátság' az én számomra a legjobb esetben is csak hosszabb békét és barátságot jelent. Márpedig manapság a tengelyhatalmak fölényesen uralkodnak Európának ezen a részén. A béke fenntartása ebben az övezetben egyedül tőlük függ. Ha a dolgok, mint ahogy nem lehetetlen, a magyar-jugoszláv barátsági szerződés kikötéseivel ellentétes irányba fejlődnének, s ha következésképpen választanunk kellene Németország és Jugoszlávia között, vajon mit tennénk? Hagynánk eltiporni magunkat az 'állandó béke' kedvéért?"[5] Mondhatni prófétai szavak!

Bárdossy még azt is elmondta Ullein-Reviczkynek, hogy később, amikor Teleki felkérte külügyminiszternek, elmondta neki aggályait. Teleki osztotta aggodalmait, de azt mondta: "remélem, hogy Isten segítségével elkerüljük a nagyobb bonyodalmakat."[6]

Nem tudni, hogy belső bizonytalanságát akarta-e legyőzni Teleki, vagy őszinte meggyőződés vezette, amikor így számolt be a képviselőház külügyi bizottságának a szerződés megkötéséről: "A magyar-jugoszláv - illetve történelmi értelemben magyar-délszláv - barátságnak szálai messze századokra nyúlnak vissza. A rokonszenv ma a jugoszláv államot alkotó és a magyar vitéz népek között mindenkor fennállott; sokszor küzdöttek együtt, éltek részbeni állami kapcsolatban, s ha egymással vívtak is harcokat, mindig becsülték egymást kölcsönösen."[7]

Történetileg sem egészen helytálló, amit Teleki mondott - gondoljunk csak a véres és nagyon kegyetlen harcokra, amelyek a Rákóczi szabadságharc alatt, majd 1848/49-ben végbementek a szerbekkel és a horvátokkal - , de nem igazolták a Jugoszláviában ezek-

773


ben a hónapokban történtek sem. És itt vissza kell térnünk Bárdossynak arra a valóságnak nem teljesen megfelelő kijelentésére, hogy a térségben a béke fenntartása egyedül a tengelyhatalmaktól függ. Angliának ugyanis éppen az volt az érdeke, hogy a békét egy németellenes front kialakításával a Balkánon felborítsa.[8]

Az angol titkosszolgálat már 1940 decemberében kapcsolatba lép szélsőséges nacionalista szerb csoportokkal, a követ pedig Pál régensherceggel tárgyalást kezdeményez a tengelyhatalmak elleni fegyveres fellépés ügyében, kilátásba helyezve, hogy a Görögországban lévő angol csapatok megerősítésük után támogatni fogják az akciót. Pál herceg egyáltalán nem volt elragadtatva az ötlettől. Mindenféle ilyen próbálkozás heves reakciót váltana ki a németekből - mondta -, és nem becsületes dolog Anglia részéről, hogy a függetlenségüket még megőrző kis államok pusztulását kockáztatja; az ő feladata az, hogy megóvja Jugoszláviát a katasztrófától.[9]

1941 februárjában Churchill utasítja a vezérkart, hogy küldjön gyorsan erősítést Görögországba, Eden külügyminisztert pedig Jugoszláviába és Törökországba küldi, hogy vegye rá a két kormányt a hadba lépésre. Az elgondolás az, hogy a háborúba lépés fejében kielégítik Jugoszláviának bizonyos olasz fennhatóság alatt álló Adria menti területekre és szigetekre támasztott igényét. Az angol külügyminisztériumban felmerült ugyan a kétely, hogy mindez ellenkezne azzal az elvvel, hogy a háború folyamán Anglia nem kezdeményez és nem ismer el területi változásokat, végül azonban ezzel az indoklással tértek el ettől: "Az adott körülmények között a jugoszláv kormány állásfoglalása annyira fontos, hogy érdemes ettől a szabálytól eltekinteni."[10]

Februárban Pál herceg azt üzeni Edennek, hogy Jugoszlávia ugyan ellenállna a németeknek, ha a Görögország elleni támadás során megkísérelnék az átvonulást az országon, annak az angol kívánságnak a teljesítéséről azonban szó sem lehet, hogy akkor is harcba lépjen, ha a németek csupán Bulgáriából, Jugoszláviát elkerülve támadnak.

Időközben a jugoszláv diplomácia már titkos tárgyalásokat folytatott a németekkel és felmerült a gondolat, hogy Jugoszlávia csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez. Ebben közrejátszott az is, hogy a végbement angol-jugoszláv vezérkari megbeszélések során kiderült, hogy a katonai erő, amit az angolok támogatásként ígértek, teljességgel elégtelen. Ilyen körülmények között eléggé elképesztő lehetett Pál herceg számára Edennek az a március 17-én írt levele, melyben felszólítja, hogy maradjon szilárd a németekkel szemben, és indítson támadást az olaszok ellen Albániában.

Végül is a német-jugoszláv tárgyalások sikerrel végződnek, és március 25-én, Bécsben a jugoszláv kormányelnök aláírja a szerződést, melynek értelmében országa csatlakozik a Háromhatalmi egyezményhez.

A magyar sajtó lelkesen üdvözli az eseményt. A Pester Lloyd például így ír róla március 26-i számában: "Valójában elmondható, hogy a délkelet-európai térségben a béke biztosítva van." Erre jegyzi meg Macartney: "Hosszú éveken át ez volt az utolsó alkalom, hogy a magyar sajtó ilyen zavartalan megelégedéssel írhasson egy eseményről. Az

774


éjszaka folyamán a jugoszláv kormányt ugyanis megbuktatták, és a magyaroknak szembe kellett nézniök mindazzal a veszéllyel, amitől annyira tartottak."[11]

Az történt ugyanis, hogy az angol diplomácia és titkosszolgálat által bujtogatott, pénzelt és szervezett szerb nacionalisták a hazaérkező kormányküldöttséget letartóztatták, a kormányt puccsal eltávolították, és ezzel kérdésessé tették Jugoszláviának a Háromhatalmi egyezséghez való csatlakozását.

Magyarországon, érthető módon, nagy meglepetést és csalódást okozott az esemény, ami csakis az örökbarátsági szerződéshez fűzött túlzott reményekkel magyarázható. A konkrét fejlemények egyáltalán nem igazolták ugyanis ezeket a reményeket, és számos jele volt annak, hogy jelentős erők dolgoznak Jugoszláviában a németekkel való együttműködés ellen, és ezeket az erőket az angolok, a megismertek szerint, sikeresen tudják saját érdekeiknek megfelelően irányítani. Nem számolt a magyar kormány a szerbek szélsőséges nacionalizmusával és azzal sem, hogy milyen erős érzelmi szálak fűzik a szerbeket a Jugoszláviát megteremtő nyugati hatalmakhoz. 1940 őszén, amikor tehát a jugoszláv-magyar tárgyalások még kezdeti állapotban vannak, így jellemzi a belgrádi magyar követ az ottani hangulatot: "Jugoszlávia érzelmileg teljesen a francia-angol táborhoz tartozik. Franciaországnak a küzdelemből való kiválása [ti. veresége 1940 nyarán - P. G.] itt leírhatatlan benyomást keltett, felnőtt emberek sírva fakadtak Párizs elestének és a fegyverszünet feltéte­leinek hírére... Az az eléggé közelfekvő gondolat, hogy magyar részről előbb-utóbb fel fogják vetni a területi revízió kérdését... szintén sok aggályt és bizalmatlanságot okoz."[12]

Egy héttel az örökbarátsági szerződés megkötése előtt a zágrábi magyar konzul jelenti, hogy a horvátok kifejezetten ellenzik a szerződést, mert mint mondják "az csak arra alkalmas, hogy meghosszabbítsa a jugoszláv állam létét... az utca embere pedig közömbös, és azt mondja, hogy akár van közeledés, akár nincs, az aminek jönnie kell, jönni fog, ez pedig Jugoszlávia diszlokációja."[13] Feltűnő, hogy a magyar kormány optimizmusát nem csökkentette Bakách Bessenyei belgrádi követnek ez, a német katonai attasétól származó januári közlése sem: a német politikai körök tisztában vannak azzal, hogy "a jugoszláv miniszterek egy része szabadkőműves és kifejezetten francia és angol beállítottságú". Bár a német-jugoszláv tárgyalások jól haladnak, azonban a szerb tisztikar "közismert megalomániája" kérdésessé teheti a megegyezést.[14]

Ugyanígy elgondolkoztató, hogy a jelek szerint a kormány nem tulajdonított különös jelentőséget a belgrádi követ március 18-án írt, alábbi jelentésének sem: folynak a háborús előkészületek Jugoszláviában; "Az így kialakult ideges légkörbe azután teljes erővel bekapcsolódott az angol és azzal ma már százszázalékig együttműködő amerikai propaganda, és sikerült nekik egy, a pszichózis határán mozgó idegességet és nyugtalanságot bevinni az itteni közhangulatba... Mint már többször volt alkalmam jelenteni, a jugoszláv felfogás szerint ők már erkölcsi okokból sem csatlakozhatnak a hármas paktumhoz, mert ez nemcsak hálátlanságot jelentene azon nagyhatalmakkal szemben, amelyeknek Jugoszlávia jelenlegi nagyságát köszönheti, hanem azt a kötelezettséget is magába foglalná, hogy a szövetséges Görögország ellen irányuló támadásnak átvonulási, sőt kiindulási terepül szolgáljanak.

775


Ezen 'erkölcsi' aggályokon kívül természetesen igen nagy szerepet játszanak az angol és amerikai követ fenyegetései, mert noha az utóbbi ezt előttem tagadta ..., biztos tudomásom van arról, hogy nemcsak magát a külügyminisztert, hanem a miniszterelnököt, az udvari minisztert, sőt állítólag magát a régensherceget is állandóan ostrom alatt tartják és fegyveres ellenállásra biztatják."[15] Mindazt tehát, amit az előzőekben az angol történésznő előadásából megismertünk, teljes mértékben igazolja a belgrádi magyar követ jelentése. Másnap, március 19-én a katonai attasé, Vasváry ezredes jelenti: "Jugoszlávia, március 16-ig 'csendes mozgósítást' hajtott végre... A 'közvélemény' szerint Jugoszlávia azért mozgósított, mert nemcsak hogy a német csapatokat nem fogja átengedni, de megtámadja az Albániában lévő olasz haderőket, azokat 4-5 nap alatt a tengerbe dobja, és akkor Bulgária ellen fordul. Ez természetesen a jugoszlávok minden vágya volna."[16]

A fékezhetetlen nagyzási hóbortban szenvedő jugoszláv katonai klikk által végrehajtott puccs várható katasztrofális következményeit a magyar politikai vezetés bizonyára azonnal átlátta, ha maga az esemény váratlanul is érte. De ha maradt is volna bármi kétely, már 27-én délután világossá vált minden: a dolog sürgőssége miatt repülőgépre ültetett Sztójay, berlini magyar követ megérkezett Hitlernek Horthy Miklóshoz írt levelével, melyben fölcsillantotta a délvidéki területek azonnali visszaszerzésének lehetőségét. A kormányzó döntésére bízta ugyan, hogy mit fog tenni Magyarország, mindenesetre kilátásba helyezte, hogy 24 órán belül érintkezésbe léphet egymással a két vezérkar, és megbeszélhetik a közös katonai akciót.

Hitler ajánlatára a magyar politikai elit és a katonai vezetés homlokegyenest eltérő módon reagált. A kormányon kívül álló politikusok - kevés kivétellel - politikai fölfogásuktól és pártállásuktól függetlenül határozottan elutasították a katonai együttműködést a németekkel. Ilyen szempontból csupán a szélsőjobboldaliak voltak más véleményen.

A kormány tagjainak többsége, természetesen élükön Telekivel, szerette volna elkerülni a katonai részvételt, ugyanakkor azonban a Hitlerrel való szembeszállást sem tartották lehetségesnek. Természetes viszont, hogy a délvidéki területek visszaszerzésének lehetőségével szemben sem maradhattak közömbösek, és az is, hogy felelősséget éreztek az ott élő magyarokért, akiket az esetleges atrocitásokkal szemben meg kellett védeni. Ismerve a szerbek természetét, ez a félelem egyáltalán nem volt alaptalan. Fokozta a kormánytagok bizonytalanságát a körülményeket nem ismerő nemzetközi közvélemény várható elítélése, ha a jugoszlávokkal kötött szerződést figyelmen kívül hagyva, csatlakozunk a német támadáshoz.

Végül ott volt a kormányzó, aki pozitívan reagált Hitler üzenetére. Később ugyan Teleki, Bárdossy, Esterházy Móricz és mások hatására tartózkodóbbá vált, majd Teleki öngyilkossága után teljesen elbizonytalanodott.

Érdemes végigkövetni, hogy ezekben a rendkívül súlyos politikai, katonai és lelkiismereti problémákat felvető napokban miként ütköztek az egyes vélemények.

Mint említettük, a kormányzó pozitívan fogadta Hitler üzenetét. Ezzel kapcsolatban Teleki azt írta barátjának, Apor bárónak, Magyarország vatikáni követének, hogy Horthy "bár számtalanszor kijelentette, hogy soha nem fog háborút indítani idegen érdekekért", most mégis Hitler oldalára akar állni. Ez így eléggé furcsán hangzik Teleki részéről,

776


mert ismerve a kormányzó mély hazafias érzéseit, abban bizonyosak lehetünk, hogy semmi sem állt tőle távolabb, minthogy német érdekeket szolgáljon.

A katonák nagy része - feltehetően döntő többsége - egyértelműen a katonai beavatkozás mellett volt. Ez egyáltalán nem csodálható. Egyrészt sokan közülük az első világháború idején megtapasztalták a szerbek vad nacionalizmusát és harciasságát, és nem igen hitték, hogy akár egy talpalatnyi földet is átengednének a Trianonban nekik ítélt területekből. Másrészt a vezérkarnak eléggé pontos értesülései voltak a német erők bulgáriai felvonulásáról, valamint a küszöbönálló görögországi offenzíváról, de arról is, hogy a nagyon közeli jövőben Németország a Szovjetuniót is meg fogja támadni. E két hadművelet sikerének előfeltétele azonban az, ítélték meg a katonák, hogy az ellenséggé vált, de legalábbis nagyon kétértelmű magatartást tanúsító Jugoszlávia hadseregét megsemmisítsék.

Teleki és Bárdossy azt tanácsolta Horthynak, hogy "aludjunk egyet rá", elérve ezzel, hogy a kormányzó másnapra halasztotta a Hitlernek küldendő válasz megírását. A kialakult vitában Teleki így érvelt: "Nem döfhetjük hátba azt a népet, mellyel barátságot kötöttünk." Mire Horthy: "Igen, de az az ország, mellyel barátságot kötöttünk, nem létezik már." Ebben teljesen igaza volt, mert végül is Magyarország nem a puccsistákkal kötött szerződést. Ezzel szemben Teleki és Bárdossy azzal érvelt, hogy ha teljesítjük Hitler kívánságát, a világ szemében elveszítjük becsületünket. Végül sikerült meggyőzni a kormányzót, hogy válaszából hagyjon ki minden lelkes kitételt, és az kizárólag arra a konkrétumra korlátozódjék, hogy a német és magyar katonai vezetés lépjen érintkezésbe egymással. Ez viszont azt jelentette - és ez Bárdossy "háborús bűnösségének" megítélése szempontjából fontos -, hogy a katonai beavatkozáshoz tulajdonképpen már Teleki a hozzájárulását adta.

Valószínűleg a németek retorziójától való félelem bírta rá Telekit arra, hogy beleegyezését adja a katonai fellépéshez, és az, hogy belátta Horthy érvelésének helyességét. Bárdossy mindenesetre ezen a véleményen volt, ahogyan ezt perének tárgyalásán el is mondta: "Minden nemzetközi szerződés a rebus sic stantibus klauzula mellett jön létre. Ha a szerződés megkötésénél tekintetbe vett, illetve a szerződéskötés alapjául szolgáló körülmények megváltoznak vagy megszűnnek, akkor a szerződés érvénye is megszűnik. Tudom, hogy Eden kijelentette: ha nem tudunk nemzetközi szerződést betartani, akkor ne kössük meg. Ezzel szemben mégis meg kell jegyeznem, hogy Anglia is kötött olyan szerződéseket, amelyeket a megváltozott körülmények miatt nem tartottak be."[17]

Mindez politikai és nemzetközi jogi szempontból támadhatatlan érvelés. De méginkább az volt gyakorlati szempontból, mert a szerződést a politikai vezetés nem azzal a kötelezettséggel vállalta, hogy szembeforduljon a németekkel, és kitegye az országot a háború pusztításának és a német megszállásnak. Másrészt, a mondottak szerint a magyar kormány felelősnek érezte magát a délvidéki magyarok biztonságáért is. És itt nem csupán arról volt szó, hogy bosszúhadjárat indulhat meg a szerbek részéről a délvidéki magyarság ellen, hanem arról is, hogy a Bácskából Telekihez érkező jelentések szerint a helyi svábság körében erősen magyarellenes "népi német" (volksdeutsch) agitáció indult meg, sőt olyan, a náci párt által kidolgozott tervekről is voltak hírek, amelyek szerint Bácska, Tolna és Baranya sváblakta területeit "Prinz Eugen Gau" néven Németországtól függő tartománnyá akarja szervezni. A német bekerítéstől mindig félő Teleki

777


mondta ezekben a napokban fiának, Teleki Gézának: "A németek egyik mancsukat már bedugták Kárpátaljára, most a Délvidék van soron."

Miután Sztójay elindult a kormányzó válaszával vissza Berlinbe, Teleki minisztertanácsot hívott össze. Bár még élt a halvány remény a miniszterekben, hogy a háború elkerülhető, tanácsosnak tartották, hogy bizonyos katonai előkészületeket tegyenek. Ugyan­akkor a honvédség jugoszláviai bevetését csak három feltétel teljesülése esetén tartották megengedhetőnek: 1. Jugoszlávia, mint államalakulat felbomlik; 2. a magyar kisebbséget atrocitások érik; 3. a Délvidéken esetleg "vákuum" képződik.

Jellemző Teleki szorongásokkal teli, ingatag lelkiállapotára, amibe a súlyos felelősség hatására került, hogy beszámolva a minisztertanácsról Apornak, azt írta, hogy sikerült Horthynál elérnie, hogy a Hitlernek szóló levél inkább hangozzék a tétlenség igazolásának, mint a cselekvésre - ti. a katonai beavatkozásra - vonatkozó ígéretnek. A baj ezzel a kijelentéssel az, hogy amint láttuk, azzal, hogy a kormány elfogadta Hitler javaslatát a vezérkari megbeszélésre, a katonai fellépés bizonyossá vált.

A német vezérkar részéről Paulus tábornok március 29-én érkezik Budapestre, és azonnal elkezdi tárgyalásait a magyar vezérkarral. A megbeszélésen öt magyar hadtest és a gyorscsapatok mozgósítása mellett döntöttek. Bárdossy, még mindig remélve, hogy a katonai konfliktus elkerülhető, táviratot küld Bessenyeynek azzal az utasítással, hogy magánszemélyként figyelmeztesse a jugoszláv kormányt, hogy amennyiben nem teljesíti a németek követeléseit, akkor "ismerve őket", bizonyos, hogy "rendkívül gyorsan és a legnagyobb erővel fognak föllépni".[18]

Ugyanezen a napon a magyar politikusok morális aggályait osztó Barcza táviratot küld Londonból, melyben először is arról számol be, hogy ha Jugoszláviát támadás éri, az angol kormány szövetségre lép vele. Majd közli a londoni jugoszláv követtel folytatott beszélgetését, melyen az annak a "meggyőződésének" adott hangot, hogy "Magyarország nem fogja szavát megszegni". Egyébként mások is feltették a kérdést, hogy vajon tartja-e magát a magyar kormány az örök baráti szerződéshez. Majd így zárta táviratát: "sürgős választ kérek, hogy erre a számunkra erkölcsileg is igen fontos kérdésre mit válaszoljak."[19]

A Telekivel teljes egyetértésben eljáró Bárdossy, a liberális baloldal támogatását megnyerendő, magához kéreti Rassay Károly képviselőt, és tájékoztatja a fejleményekről. Rassay tanúkihallgatásán így mondta el az esetet a népbíróságon: "A miniszterelnök úr rendkívül izgatott, majdnem azt mondhatnám, desperált benyomást keltett bennem. Elmondta, hogy kruciális helyzetbe került az ország", mert nemcsak a németek fenyegetnek, de számolni kell a románok támadásával is, akik Észak-Erdélyt visszaszerzendő hirtelen fordulattal az oroszok oldalára állhatnak. Ebben az esetben ki másra számíthatnánk, mint Németországra? "Nincsen más hátra, mint a németekkel együttmenetelni."[20]

De a katonai körök részéről is olyan nyomásnak van kitéve, hogy annak ellent állni nem tud, fejezte be Bárdossy közlését.

Rassayt nem győzte meg ez az érvelés, ezt válaszolta Bárdossynak: "Inkább vállalnám a németek által megszállt ország sorsát, mint egy álfüggetlenséget, melyben életveszedelmes, halálos kalandokba szorítanak bennünket."

778


Bárdossy, szükségesnek látván a külföld tájékoztatását, így igazítja el Magyarország londoni és washingtoni követét: "Jugoszláviával szembeni magatartásunk mindenelőtt a jelenlegi jugoszláv kormánytól függ. Mindezideig a magyar kormányt az a szándék vezette, hogy együttműködve a belgrádi kormánnyal, megőrizze a békét és nyugalmat. Megkíséreltük, hogy távol tartsuk a háborút Európának ettől a részétől vagy legalábbis Magyarország határaitól, és hogy olyan viszonyt teremtsünk a két ország között, mely lehetővé teszi a mi jogos területi igényeink békés kielégítését." A jugoszláv fordulat valószínűvé tette, hogy Belgrád szembehelyezkedik ezekkel a célokkal, és "kiprovokálja a tengelyhatalmak akcióját, ami határaink közelébe hozza a háborút. Egy ilyen fejlemény nem lehet közömbös számunkra. Senki nem kívánhatja tőlünk, hogy háború esetén tétlenül nézzük, hogy a németek vagy ami még rosszabb, a románok foglalják el a magyarlakta területeket... Az új belgrádi rezsim a korábbi szándékkal ellentétes politikájával felborította az egyezséget, így az az adott körülmények között nem bír kötelező erővel számunkra."[21]

Időközben éles vita támadt Teleki és a vezérkar főnöke, Werth Henrik között. Werth sürgősnek ítélte a csapatok mozgósítását, mert a Paulussal folytatott tárgyaláson a támadás napját április 12-ben határozták meg. Teleki, attól félve, hogy Belgrádban ezt provokációnak tekinthetik, hevesen ellenezte, sőt kijelentette, hogy a mozgósítás elrendelésére Werthnek nem volt felhatalmazása. Werth, hivatkozva a kormányzónak a Paulussal folytatandó tárgyalás elkezdésére vonatkozó rendelkezésére, visszautasította Teleki állítását. Mint Apornak írt levelében Teleki megjegyzi, ez alkalommal Werth nagyon "nyers" volt hozzá.[22]

A mozgósítás körül folytatott vitában mégis Teleki győzött, mert nem kezdték el, sőt még olyan kikötéseket is sikerült elfogadtatnia a miniszterekkel, hogy a honvédség alakulatai Horthy közvetlen parancsnoksága alatt maradva, a németektől függetlenül operáljanak, és hogy a hadműveletek során ne lépjék át a történeti Magyarország határait. Majd erőfeszítéseket tett, hogy az eredetileg tervbe vett öt hadtesttel szemben csak hármat mozgósítsanak, mert úgy vélte, hogy minél nagyobb erőt mozgósítunk, annál nagyobb lesz a németekben a csábítás, hogy csapatainkat Szerbiában is bevessék.

Könnyű lenne a magyar kormányt elmarasztalni, hogy csak ilyen bátortalan és felemás rendszabályokkal akarta az ország függetlenségét vagy legalábbis annak látszatát megőrizni. De, mint láttuk, minden körülmény amellett szólt, hogy teljesítse a németek kívánságait, azt pedig, hogy ellenálljon, és kitegye az országot a német megszállásnak - amint azt Rassay is ajánlotta -, csak abban az esetben kockáztathatta volna meg, ha nyugatról megértést, valamilyen bátorítást kap. Erről azonban szó sem volt. Ilyen szempontból éppen ezekben a napokban érte keserű csalódás Telekit és a kormányzót. Ők ugyanis még 1940-ben előkészületeket tettek egy emigrációs magyar kormány felállítására, és ebből a célból jelentős összeget helyeztek letétbe egy amerikai bankban. A Nemzeti Bank elnöke, Baranyai Lipót április 1-jén vagy 2-án közölte Telekivel, hogy a pénz rendeltetési helyére érkezett, az akció tehát elindítható. A közlésre Teleki ezt válaszolta: "csupán egy nehézség van: még megfelelő garanciát kell kapni arra, hogy a Benes befolyása alatt álló nyugati hatalmak ne utasítsák el az emigráns kormány elismerését."[23]

779


Április 2-án sürgős üzenet jön a németektől, hogy a mozgósítandó alakulatok számának csökkentése fölborítaná az eredeti hadműveleti tervet, ezért arról szó sem lehet. Egyébként pedig már éppen ideje lenne a honvédség mozgósítását elkezdeni, mert a német erők már megindultak kijelölt felvonulási körleteikbe.

Április 2-án este érkezett meg Barczának Bárdossy által "végzetesnek" nevezett távirata Londonból, mely az utolsó lökést adta Telekinek tette elkövetéséhez. Barcza közölte, hogy értesülései szerint Anglia azonnal szövetséget köt Jugoszláviával, ha a németek megtámadják. Ha tehát Magyarország a német csapatokat átengedi, akkor London megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat, de ha csatlakozik a támadáshoz, akkor "Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel a Szovjetunió) hadüzenetével is kell számolni." Ebben az esetben "mint Anglia és Amerika nyílt ellenségei leszünk megítélve, sőt az örök barátsági szerződés flagráns megsértésével leszünk megvádolva". Majd hivatkozva Bárdossy említett, az angol és amerikai kormányok tájékoztatását célzó iratára, ezt jelenti: a tájékoztatóban "kifejtett különleges magyar indító okoknak nyomatékos hangsúlyozását itt aligha fogják megérteni, és... az egész angol és amerikai világ bennünket fog megvádolni."[24]

Mikor Teleki elolvasta a táviratot, tompa hangon csak ennyit mondott: "Mindent megtettem, amit tudtam. Többet nem tehettem." Ezt követően, április 2-ről 3-ra virradó éjszaka követte el az öngyilkosságot.

Teleki öngyilkossága mély megdöbbenést és együttérzést keltett szerte a világban. Churchill rádióbeszédében emlékezett meg Teleki haláláról. Figyelmeztette a világot, hogy a háborút lezáró béke tárgyalásánál nem szabad megfeledkezni haláláról: "A tárgyalóasztalnál majd szabadon kell hagynunk egy széket Teleki Pál gróf számára. Ez az üres szék figyelmeztesse a jelenlévőket, hogy a magyar nemzetnek olyan miniszterelnöke volt, aki föláldozta magát az igazságért, amelyért mi is harcolunk."[25]

Magyarországon természetesen még nagyobb hatást váltott ki Teleki öngyilkossága, különösen abban a szűk körben, mely megismerhette Horthyhoz írt búcsúlevelét. A levélben ugyanis ilyen kitételek voltak: "Szószegők lettünk - gyávaságból...", "odadobtuk a nemzet becsületét", "A gazemberek oldalára álltunk... Hullarablók lettünk! A legpocsékabb nemzet. Bűnös vagyok!"[26]

Az abszolút tekintélyt élvező Teleki részéről a morális felelősségnek ez a minden józan mértéket meghaladó felnagyítása megrázó hatással volt Horthyra és Bárdossyra. Az öngyilkosság hírére a Várba fölsiető angol követ, O'Malley "halálsápadtnak és egész testében remegőnek" találta Bárdossyt, Horthyn pedig mély levertség és apátia látszott. Nem is tudta elérni O'Malley a célt, amiért találkozni akart a kormányzóval. Ez pedig az volt, hogy lebeszélje őt a katonai akcióról, és hogy fölajánlja neki segítségét ahhoz, hogy elhagyva az országot, emigrációba vonuljon. Horthy a tanácsokat elutasította, az emigrációra vonatkozót azzal, hogy miután nem kapott meghívást külföldről, helyén marad.

Fejet hajtva Teleki lelki nagysága előtt, nem tudjuk megérteni önvádjait, főleg pedig a magyar nép szélsőséges elmarasztalását. Öngyilkosságában és levelében érte el csúcspontját az a folyamat, melyben egy merőben politikai kérdést morális síkra emel, rossz

780


szolgálatot téve az adott pillanatban, de később is a nemzetnek. Ugyanakkor saját tudományos, politikai és társadalmi működését, a trianoni békediktátum megváltoztatásáért folytatott harcát kérdőjelezte meg tettével.

A Teleki öngyilkosságát követő reggelen, a mélyen lesújtott kormányzó - Teleki közeli barátja volt -, akit a búcsúlevél teljesen megzavart, elültetve benne a bűntudatot, minden katonai előkészületet leállított. Erre Werth, látva a honvédség felkészítésére kidolgozott tervének összeomlását és felmérve annak óriási kockázatait, nem vállalja tovább a felelősséget és benyújtja lemondását.

A délután folyamán a miniszterelnökké kinevezett Bárdossy újabb minisztertanácsot hív össze, melyen az a vélemény alakul ki, hogy a kormányzó, vázolva a Teleki öngyilkossága miatt kialakult lélektani helyzetet, kérje Hitler belátását a katonai előkészületek leállításáért. Bartha Károly honvédelmi miniszter azonban azt javasolja a kormányzónak, hogy vonja vissza reggeli elhatározását. Azzal érvelt, hogy Bácskából nagyobb jugoszláv erők gyülekezéséről érkeztek jelentések - ezek később valótlannak bizonyultak -, és fölhívta a kormányzó figyelmét arra, hogy abban az esetben, ha a honvédség alakulatai nem vonulnak fel az Alföldön, veszélybe kerülnek a Tiszától keletre és a Dunától nyugatra operáló német erők szárnyai.

Már a katonabecsület sem engedheti, hogy ilyen veszélyes helyzetbe hozzuk a német hadsereget, de hát ezenfelül arról is szó van, fejtette ki Bartha, hogy üresen hagyni az Alföldet a szerbekkel szemben, azt is jelenti, hogy védtelenül hagyjuk Budapestet. Horthy, belátva a katonai érvek indokoltságát, visszavonta reggeli döntését, amire viszont Werth is visszavonta lemondását.

Ezt követően Horthy és Bárdossy együtt fogalmazzák meg a Hitlernek szóló levelet. A levél legfontosabb része így hangzik: "Március 28-i levelem értelmében már megtettük a katonai intézkedéseket. De a lelkiismereti konfliktus, amiben vagyunk, s amelynek mélységére semmi sem jellemzőbb, mint a miniszterelnök öngyilkossága, arra a kérésre kényszerít bennünket, hogy a német hadseregvezetés lehetőleg úgy szabja meg csapataink feladatait, hogy azok mindig összeegyeztethetők maradjanak lelkiismeretünkkel." [27]

A kormányzó levelét Berlinbe vivő Barthának Bárdossy azt az instrukciót adja, hogy vázolja Hitlernek Magyarország szorult helyzetét, ami lehetetlenné teszi számára, hogy addig, amíg Horvátország nem kiáltja ki függetlenségét részt vegyen a támadásban. Hitler kifejezve sajnálkozását Teleki halála miatt és együttérzéséről biztosítva a kormányzót, arra azért fölhívta Bartha figyelmét, hogy Magyarországnak minden oka megvan a támadásra, és arra is, hogy Magyarország nem Jugoszláviának, hanem Németországnak van lekötelezve, így biztosítania kell a támadást végrehajtó német csapatok szárnyait. Azt tanácsolja tehát, hogy ne késlekedjék túlságosan sokáig Magyarország a hadműveletek megkezdésével. Miután Bartha meghozta a választ, elrendelik az eredetileg kiszemelt öt hadtest és a gyorscsapatok mozgósítását, annak befejezését április 15-ben jelölve meg.

3-án még két nyugtalanító hírt kap a külügyminisztérium. A washingtoni követ jelenti, hogy a kormánynak a jugoszláv ügyben kifejtett álláspontja "itt semminemű visszhangra sem talált, mert amerikai vélemény szerint, bármennyire indokolt motívumokból is ered a magyar támadás, nem jelenthet mást, mint a német agresszió útjának egyengetését, és ennélfogva nyílt ellenséges cselekedet a demokratikus hatalmakkal szemben... A

781


háború sorsa még korántsem dőlt el, és az abban való részvételünk a legsúlyosabb következményekkel járhatna."[28]

Majd tovább fokozódik a kormányra nehezedő politikai és erkölcsi nyomás. Április 5-én Barcza jelenti, hogy Cadogan államtitkár azt közölte vele, hogy akár átengedi Magyarország a német csapatokat, akár pedig megtámadja Jugoszláviát, tettét "az örökbaráti szerződés flagráns megsértésének fogják tekinteni". Egyébként - folytatta Cadogan - reméli, "hogy egyik eset sem fog bekövetkezni, mert nem képzelhető el, hogy az itten általánosan nagyrabecsült Kormányzó Úr és a magyar kormány a szerződésben nemrég ünnepélyesen adott aláírásukat ilyen kirívóan megszeghessék".[29]

Április 6-án a németek elkezdik támadásukat, és az angol kormány megszakítja diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal. 8-án Eden, aki gátlástalan eljárásaival hozzájárult Jugoszlávia katasztrófájához, az erkölcsbíró szerepét felöltve, így pirongatja Barczát: "örök szégyene marad Magyarországnak, hogy megtámad egy országot, mellyel néhány hónappal azelőtt megkötötte az örök barátsági szerződést. Ha egy ország már nem ura cselekedeteinek, legalább ne kössön szerződést, amit azután megszeg. Teleki volt az utolsó magyar, akiben Anglia megbízott. Utódainak tudniok kell, hogy Anglia, megnyerve a háborút, vissza fog emlékezni Magyarországnak erre a magatartására a békekonferencián."[30]

Churchill egészen másként vélekedett. Ezt üzente ugyanis Barczának egy bizalmasa útján: "A magyar követnek valójában igaza van. Mi angolok, súlyos hibákat s mulasztásokat követtünk el a múltban. Végül is Magyarország mindig nyíltan hangoztatta reviziós igényeit, és most, hogy a magyar csapatok... olyan területeket foglalnak majd el, melyek előzően Magyarországhoz tartoztak, emberileg, érthető. Sajnálom, hogy politikai szempontból lehetetlen számomra, hogy mást tegyek, mint hogy megszakítsam a diplomáciai kapcsolatokat, de mindaddig, amíg magyar csapatok nem találják szembe magukat a harcmezőn brit erőkkel, nincs szükség hadüzenetre. Egyébként is, a magyar rendkívül rokonszenves nép."[31] (Mint ismeretes, a brit hadüzenet csak 1941 decemberében következett be, akkor is jórészt Sztálin követelésére.)

Április 9-én a német követ felkereste Bárdossyt, és előrebocsátva, hogy nem akarja sürgetni, megkérdezte tőle, hogy végül is mikor kezdi el támadását Magyarország.

A német csapatok gyors előretörése és a német követ fellépése meggyőzte Bárdossyt arról, hogy a honvédség bevetését tovább már nem lehet elódázni. A nemzetközi közvéleményt előkészítendő, táviratban szólította fel az összes magyar követséget, hogy amint a támadás megindul, tájékoztassák az illetékes kormányokat annak előadásunkban már megismert indokairól.[32]

Április 10-én a németek elfoglalják Zágrábot, és a horvát rádió még aznap este bejelenti Horvátország függetlenségét. A kormányzó még ezen az éjszakán kiáltványban fordul a nemzethez, közölve, hogy a magyar csapatok elkezdik támadásukat.

Moszkvában Visinszky fejezte ki neheztelését Kristóffy magyar követnek az akcióért, elutasítván a magyar kormánynak arra való hivatkozását, hogy a magyar kisebbségek

783


védelmére vonulnak be csapataink a Délvidékre. Amikor azután Kristóffy arra hivatkozott, hogy a Szovjetunió is hasonló indokkal támadta meg Lengyelországot, Visinszky hirtelen félbeszakította a tárgyalást.[33]

Roosevelt is jogtalannak mondta az akciót, és agresszornak minősítette Magyarországot. Amikor azután a magyar követ tiltakozott ez ellen a Sate Departmentben, ott azt mondták neki, hogy értse meg: az amerikai közvélemény "emocionálisan nézi a balkáni eseményeket", így azért azt tanácsolják, hogy csak akkor térjenek vissza a kérdésre, ha a jugoszláv események eltűnnek az érdeklődés előteréből. Még több alkalommal folytak tárgyalások az ügyben az amerikai külügyek intézőivel, és ezek egyikén a magyar követ csodálkozását fejezte ki, hogy milyen szigorúan ítélkezik Amerika Magyarország esetében, amikor a szovjetek lengyelországi és finnországi agressziója idején jóval elnézőbb volt.[34]

Bár a magyar csapatok távolról sem fejezték be mozgósításukat, a támadást mégis elkezdték. És most bekövetkezett az, amire a magyar vezérkar számított, és amivel szemben már előzőleg aggodalmait fejezte ki. A német főparancsnokság ugyanis úgy ítélte meg a helyzetet, hogy szükség lenne a magyar gyorscsapatok alkalmazására Szerbiában, ezért azok bevetését kérte a magyar vezérkartól. A vezérkar válasza az volt, hogy a kérdés politikai döntést kíván, ezért a német főparancsnokság politikai csatornák fölhasználásával kérje a kormányt a magyar csapatok alkalmazására. Április 13-án meg is érkezett Hitler kérése Horthyhoz. Bárdossy, aki tartani akarta magát a kormány azon szándékához, hogy a Duna-Dráva vonal elérése után a hadműveleteket befejezettnek tekinti, aggályait fejezte ki. A kormányzó elismerte ugyan az aggályok jogosságát, de azon a véleményen volt, hogy nem lehet Hitler kérését elutasítani. Horthy döntésében bizonyára súlyosan estek latba Werth érvei, aki közvetlenül a német vezérkar kérésének megérkezése után memorandumban figyelmeztette a kormányt: a hadműveleteket nem lehet politikai okok miatt korlátozni, azaz nem lehet a magyar csapatok előnyomulását a történelmi országhatárnál leállítani. Kifejtette, hogy a háborút elvileg az ellenség ellenálló erejének megtöréséig kell folytatni, gyakorlatilag pedig arról van szó, hogy bár csupán az elszakított területek visszaszerzése a célunk, de azokat megtartani csak úgy lehet, ha a szerbek képtelenek ellenakció kifejtésére, a háborút tehát a magyar hadseregnek a jugoszláv hadsereg teljes megsemmisítéséig folytatnia kell. Ezért a Jugoszlávia elleni háború a Duna-Dráva vonal elérésével még nem ért véget.[35]

Mindez katonai, de tulajdonképpen politikai szempontból is teljesen helytálló érvelés, különösen ha meggondoljuk, hogy amikor Werth memorandumát benyújtotta, még nem volt előre látható, hogy a jugoszláv hadsereg ellenállása olyan váratlan gyorsasággal roppan össze. Végül is Werth javaslatát a minisztertanács Bárdossy ösztönzésére, rövid vita után elfogadta.

A döntésnek megfelelően a gyorscsapatok elkezdték átkelésüket a Dráván Eszéknél. Április 18-án Karlovácig és Rumáig, kisebb részeikkel Valjevóig jutottak. Ezzel véget is ért a támadás, mivel elkezdődtek a német-szerb fegyverszüneti tárgyalások.

Figyelmet érdemel itt a Felsőház külügyi bizottságának április 11-i ülése, melyen megvitatták a Jugoszlávia elleni akció körülményeit. Bárdossy ismertette az örök barát-

784


sági szerződés létrejöttének történetét, a szerződés célját és a belgrádi puccs után bekövetkezett eseményeket. Elsőként Bethlen István szólalt fel: teljes mértékben és minden tekintetben helyesli a kormány elhatározását, "mert az adott helyzetben nem is lehetett volna másként cselekedni. Nemzeti becsületünk és ezeréves történelmi hivatásunk megtagadása lett volna, ha a jugoszláv államalakulat széthullása után nem teszünk eleget a volt ősi magyar területekkel és véreinkkel szemben fennálló kötelességünknek." Nagyon fontosnak tartotta Bethlen, hogy a katonai akció "egy tapodtat sem haladjon túl" az ezeréves határokon. Szükségesnek ítélte "a magyar jogi álláspont határozott és világos feltárását, mert... előre látható, hogy nemcsak a volt Jugoszlávia, hanem Nagy-Britannia, sőt talán más államok is a felónia vádjával fognak bennünket illetni."[36]

A következő felszólaló Kánya Kálmán volt. Ő azt hangsúlyozta, hogy a "magyar kormányt az általa tett s a maga részéről minden tekintetben helyeselt lépésekért a legkisebb erkölcsi felelősség sem terheli." Hiszen - emlékeztetett rá Kánya - "a magyar-jugoszláv barátsági szerződést és a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást előbb maguk a jugoszlávok semmisítették meg", s a magyar kormány csak ezután "tette meg a szükség parancsolta lépéseket".

Scitovszky Tibor azt javasolta, hogy a kormány külön kiadványban hozza nyilvánosságra a történteket, "ami... igazolná a tett és az általa mindenben helyeselt lépések jogosságát és szükségességét".

Érdeklődésre tarthat itt számot Bajcsy-Zsilinszky véleménye, mivel Bárdossy bűnösségét a népbírósági perben éppen rá való hivatkozással akarták kidomborítani, sőt még napjainkban is felmerült olyan vélemény, hogy ő kezdettől fogva és minden tekintetben elítélte Bárdossy működését. Aznap, amikor az előbb ismertetett felsőházi ülés lezajlott, Bajcsy-Zsilinszky levélben kereste fel Bárdossyt. Ezt írta: "Tegnap is megnyugtatott, bizonyos mértékig az, amit Tőled hallottam. A mai kormányzói kiáltvány még inkább, melyben szó sincs szövetségről... Félek, sőt rettegek tőle, hogy angol és amerikai részről igyekeznek majd ránk sütni a szerződésszegést, s háborús félnek nyilvánítanak bennünket. Jobb lett volna nem sietni és csak jóval a horvát függetlenség kikiáltása után megindulni. Szerintem a mi akciónk egy vis major - Jugoszlávia összeomlása - miatt elháríthatatlan békés rendcsináló megszállásnak kellett volna feltüntetni, távol minden szorosabb katonai színezettől... Úgy érzem, akik bíztunk Teleki Pál ösztönös és rendíthetetlen magyarságában, azok bíznak velem együtt a Te kipróbált képességeidben és erős magyarságodban is... Őszinte tisztelettel és régi igaz barátsággal köszönt halálos aggodalmak között élő híved: Bajcsy Zsilinszky Endre."[37]

Láthatjuk, hogy a magyar politikai élet legkiválóbb egyéniségei egyetértettek a Jugoszlávia elleni akcióval, egyben pontosan érzékelték azokat a veszélyeket, melyeket a kérdésnek a politikai szférából a morális szférába való emelése hordozott. Nem tudjuk, ismerték-e vajon Teleki búcsúlevelét, de állásfoglalásukkal egyértelműen elutasították a magyar népnek abban megfogalmazott döbbenetes, súlyos elmarasztalását.

A per folyamán a népbíróság a Jugoszlávia elleni akcióban bűnösnek mondta ki Bárdossy Lászlót. Pritz Pál szerint csak felelős volt, de nem bűnös. Amint írja: "A per mondanivalójával ellentétben le kell szögezni, hogy a Teleki és a Bárdossy politikája

785


közötti ellentét - Teleki öngyilkosságáig - konstruált ellentét... Bárdossy felelőssége... addig terjedt.., hogy végrehajtotta az akkori hivatalos Magyarország akaratát." Majd leszögezi: "a Délvidék elfoglalása hozzájárult az ország későbbi tragédiájához, ám az 1941-es esztendő körülményei aligha kínáltak más megoldást."[38]

Mindezzel teljes mértékben egyet lehet érteni. Van azonban a kérdésnek egy másik aspektusa is, nevezetesen az, hogy szemben azzal a beállítással, amely szerint Magyarország pusztán megszálló és nem katonai hadműveleteket folytatott Jugoszláviában, az igazság az, hogy a művelet minden tekintetben kimerítette a "támadó háború" kritériumát. Mindazonáltal a népbíróságnak mégsem volt igaza, amikor bűncselekménynek nyilvánította az akciót, mivel a két világháború közötti időben nem létezett olyan nemzetközi jogi törvény vagy megállapodás, mely a támadó háborút tiltotta és szankcionálta volna. Minderre azonban a későbbiekben részletesen kitérünk.

Ténylegesen a két háború közti magyar politika lehetséges eszköztárából soha nem hiányzott a háború, bár kétségtelen, hogy elsősorban inkább a politikai megoldást helyezték előtérbe Trianonnal kapcsolatban. Maga Teleki sem riadt vissza a katonai eszköz alkalmazásától Kárpátalja esetében, a második bécsi döntést megelőzően pedig figyelmen kívül hagyva Hitler figyelmeztetéseit, vállalta volna a háborús konfliktust Romániával. Bárdossy az utolsó szó jogán elmondott beszédében ezt mondta: "Teleki Pál... azt a kijelentést tette, hogy a délvidéki magyarság felszabadításánál a véres áldozatoktól sem szabad visszariadnunk. Túl sokat kaptunk vissza - mondotta - minden kockázat és áldozat nélkül."[39] Miért is tartózkodott volna Magyarország a fegyveres beavatkozástól azzal a Jugoszláviával szemben, mely oly mohón és minden erkölcsi aggály nélkül foglalta el az első világháború után a Délvidéket?

A per folyamán a bíróság egyáltalán nem adott helyt Bárdossy védekezésében két döntő szempontnak. Az egyik - erről már volt szó -, hogy a rebus sic stantibus elv értelmében a belgrádi puccs semmissé tette a szerződést.[40]

Valójában a körülmények alapvetően megváltoztak, hiszen Magyarország nem egy Németországgal ellenséges viszonyban álló Jugoszláviával kötött szerződést, hanem olyannal, mely akár a Németország, Olaszország és Japán által kötött Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozás árán is békés viszony megteremtésére törekedett Német­országgal.

De döntő változást jelentett Horvátország kiválása is. Bárdossy erre vonatkozóan ezt mondta: "Zágrábban kikiáltották a független horvát államot, és ezt a magam részéről úgy értelmeztem, mint a jugoszláv politikai állam megszűnését."[41]

Tekintve az országot megszálló szovjet hadsereget, bizonyára nem kis rémületet okozott a bíróságnak amikor Bárdossy kihallgatása alkalmával ezt a kijelentést tette: "Ezt a szerződést a jugoszláv kormánnyal kötöttük, amely akkor, amikor az akciót megindították, többé mint politikai egység nem létezett... Hivatkozom arra, hogy a Szovjetunió 1939. szeptember 18-án azzal a kifejezett indokolással vonult be Lengyelországba, hogy Lengyelország megszűnt létezni." A bírósági tárgyalási jegyzőkönyvben ez olvasható

786


ezzel kapcsolatban: "Tanácsvezető bíró figyelmezteti a vádlottat, hogy a Szovjetunióra való hivatkozást - annál is inkább, mert a helyzet nem analóg - megtiltja."[42]

A tiltást Bárdossy nem vette figyelembe, és az utolsó szó jogán elmondott beszédében állítását megismételte, kiegészítve ezzel: "Ha a Szovjetnek a katonai akciója nem volt része a Lengyelország ellen végrehajtott német támadó háborúnak, hogyan ítélhető meg Bácska birtokbavétele... másként?"[43]

Bárdossy másik súlyos érve a tárgyaláson az volt, hogy Magyarország nem hagyhatta cserben a délvidéki magyarokat. Itt érvelése erősen érzelmi, őszinteségében azonban nincs okunk kételkedni: "Én elszakított területen jártam, szembenéztem az emberekkel és láttam, mit várnak tőlünk... A mi számunkra a kategorikus imperativus az volt, hogy egy börtönből, amelybe igazságtalanul helyezték el húgomat és bátyámat, azaz magyar véreinket, azokat onnan mindenáron ki kell szabadítani."[44]

A tárgyalás során szóba került a németekkel szembeni ellenállás kérdése is. Bárdossy az elsőfokú tárgyaláson mondott védőbeszédében, hivatkozva a németek aránytalan erőfölényére ezt mondta: "ha valaki felvetette volna a gondolatot, hogy... ezzel az irtózatos gépezettel nekünk szembe kell helyezkednünk... akkor én azt kérdezem: hát nem ez lett volna a legszörnyűbb, a legoktalanabb öngyilkosság? ... A teóriák világában vagyunk, ha erről beszélünk. Így pedig józanul, értelmesen mérlegelni nem lehet. Én azt mondom, olyan alávaló politikust, aki az ellenállást kínálta volna nemzetének, rögtön ki kellett volna irtani."[45]

Juhász Gyula nem látja igazoltnak a magyar kormányoknak a német megszállástól való félelmét, mert kutatásai során német részről ilyesfajta tervnek 1943 előtt nem akadt nyomára. Ezért kétségbe vonja Bárdossynak azt az állítását, hogy Magyarország három évet nyert azzal, hogy nem provokálta ki a német megszállást.[46] Hogy konkrét katonai tervet nem dolgozott ki a német vezérkar, az csak azt bizonyítja, hogy a magyar politikusok jó időn át és jó érzékkel kitolták azt a határt, melyen túl a feldühített Hitler elrendelte volna a megszállást. Egy ilyen terv rövid időn belüli elkészítése egyébként sem okozott gondot a német vezérkarnak, ezért készenlétben tartása valójában felesleges lett volna. Azt azonban, hogy mennyire nem állt távol a német vezetéstől a megszállás gondolata, Sztójay számos rémülettel teli jelentése, Hitler gyűlölködő megjegyzései és a német vezérkar főnökének, Haldernek ez az 1940. május 26-án tett kijelentése is bizonyítja: "Magyarország kezd arcátlanná válni, ha nem paríroz, protektorátus lesz belőle."[47]

A tárgyalás során a népbírák a délvidéki akcióval kapcsolatban válogatott gyalázkodó kifejezéseket használtak. "Bűncselekmény", "hátbatámadás", "orgyilkos tőr" - ilyen és hasonló kifejezések hangzottak el a népügyész és a politikai ügyész vádbeszédében.[48]

787


Így reagált ezekre Bárdossy: "Megdöbbentem azon, hogy itt egy hosszú ügyészi beszéd elhangzott, és ennek során a délvidéki akció részletesen és hosszasan úgy fejtegettetett, mintha ez rabló hadjárat lett volna egy idegen ország ellen, mintha nem egy hadjárat lett volna, amelynek során ötszázezer magyar várta azt, hogy mi jöjjünk be, és ne a németek. Ötszázezer magyar nem akart szerb fennhatóság alól német fennhatóság alá kerülni."[49]

Sajnos, ez a minősíthetetlen hangvétel szinte fokozódott történetírásunkban. Juhász Gyula, a történetírást oly sok jelentős eredménnyel gazdagító történész, az 1960-as években pédául "agressziónak" minősítette a Délvidék felszabadítását, és így vélekedett róla: "a Teleki-kormány a szégyenteljes szerződésszegés eszközeihez nyúlva, a területi revízió mohó vágyától sarkallva... a háborús konfliktus útjára tévedt." Juhász idézett művében nemcsak a kormányt marasztalta el, hanem a Felsőház külügyi bizottságának tagjait is, akik "egymást túllicitálva bizonygatták a Jugoszlávia elleni támadás jogosságát, és mentették fel álszent módon az erkölcsi felelőség alól."[50] Arról a bizonyos bizottsági ülésről van szó, melyről az előbbiekben már megemlékeztünk, idézve Bethlen, Kánya és mások nagyon józan, és a realitásokat tükröző felszólalását.

Mit kellett volna tehát tenni Juhász szerint? Amit elmond, mondhatni, a népbírósági perben hallottaktól semmiben sem különböző vádbeszéd. Ő itt ugyan Telekit marasztalja el, de mondanivalója értelemszerűen Bárdossyra is vonatkozik. Ezt írja ugyanis: Teleki "politikai pályafutását meghatározó osztályhelyzetéből, és szellemi arculatából, emberi gyengeségéből következett, hogy nem mert a fasiszta Németországgal szembefordulni, hiszen a külpolitikai fordulat alapvető követelménye a gyökeres belpolitikai fordulat lett volna. Az ország függetlenségét védeni, az ellenállás útjára lépni... csak a haladó erőkre támaszkova lehetett volna... Teleki, aki egyik szellemi megalkotója és vezető politikusa volt a Horthy rendszernek, amely belpolitikailag az ellenforradalomra, külpolitikailag pedig a revízióra, és a szovjetellenességre épült, nem mert, és nem is akart erre az útra lépni. Politikai programját mindvégig az antikommunizmus, és antidemokrácia, az irredenta nacionalizmus határozta meg."[51]

Bár nehéz, tekintsünk el most a gondolatmenet szakmai támadhatóságától, attól tehát, hogy a bizonyíthatóan gyenge "haladó erőkre" támaszkodó, öngyilkos szembefordulásban látja a megoldást, de az emberben tiltakozást vált ki az egész országot ért szörnyű és elkerülhetetlen, mondhatni végzetszerűen bekövetkező katasztrófának ilyen sematikus, szinte már vulgármarxista interpretációja.

788


Szerencsére a tízkötetes történeti műben a délvidéki akciót tárgyaló rész Tilkovszky Loránd előadásában teljesen mentes a Juhásznál látott kifogásolható kifejezésektől és igazságtalan elmarasztalásoktól.[52]

2. Hadba lépés a Szovjetunióval szemben[53]

Azt az egyik oldalról bizonytalanságokkal és felelmekkel, másik oldalról alaptalan reményekedésekkel teli légkört, amely Magyarországon 1941 tavaszán és kora nyarán uralkodott, Bárdossynak az utolsó szó jogán elmondott beszédének ez a része érzékelteti: "Jött az orosz kérdés. Az orosz kérdés a mi, valóban nagy tragikus kérdésünk. Erről csak könnyelmű ember állíthatja, hogy könnyelműen bíráltam el. Higgyék el - és ne gondolják, hogy mentegetésképpen mondom, nincs szükségem mentegetőzésre, ez areopag előtt -, súlyos gyötrelmeken át jutottam, hogy tennem kell valamit a bőrömön, az idegrendszeremben állandóan érzett nyomásnak hatása alatt azoknak az erőknek szemléletében, amelyeket látnom, szenvednem, amelyeknek súlyát lemérnem kellett, és módomban volt... már májusban... dörömböltek, zakatoltak, a maguk számára hangot követeltek azok az erők, amelyek hangoztatták, hogy a bekövetkezendő német-orosz háborúban pedig ott a mi helyünk, mert itt, a szlávság és a germánság nagy összeütközésében semmi körülmények között nem maradhatunk semlegesek, akármit csinálunk...

A nagy összecsapás dübörgését és viharjelzését már mindenki érezte a bőrén, és az mindenki előtt világos volt..., hogy ebben az összecsapásban mi nem maradhatunk közömbösek. Mindenki tudta, akinek a legkisebb politikai érzék adatott meg, hogy mi lesz a sorsunk, ha Németország győzelmével végződik a háború. Azt is mindenki tudta, hogyha rosszul mennek a dolgok a németeknek a háború során, akkor úgy leszünk az ő kezük ügyében, mint egy kicsiny bogár egy ököl szorításában, mint egy dióhéj az összeszorított marokban. Kérdem vajon ellenállhattunk?"[54]

A biztosnak vett német-orosz összecsapás előrelátása már önmagában véve aggodalmakra adott okot. Bárdossy leírása ilyen szempontból teljesen hitelesnek tűnik. De hozzájárult ehhez a bizonytalanság: milyen szerepet szán Hitler Magyarországnak? Erre nézve Bárdossy ugyan többször próbált diplomáciai úton választ kapni, de szinte csak az utolsó pillanatban értesítette Ribbentropp, hogy lehetséges a katonai konfrontáció a Szovjetunióval.

Ennél sokkal többet tudott a vezérkar. Az első világháborús fegyverbarátság nyomán a magyar és német vezérkar közötti kapcsolat eléggé bensőséges volt, és élénk információcsere folyt közöttük. A kölcsönös tájékoztatás szükségességét a német katonák olda-

789


láról most növelte az aggodalom, hogy Hitler, nem akarván bevonni a hadműveletbe Magyarországot, nem engedte, hogy Kárpátalján a honvédség felvonuljon, de azt sem, hogy ott német erők támadjanak. Így a Lemberg és Csernovitz közötti részen felvonuló szovjet erőkkel szemben csupán gyenge magyar határbiztosító részek álltak. Halder és Rundstet tábornokok javaslatát, hogy a 17. és 11. német hadsereg között tátongó rést a Kárpátaljáról támadó magyar csapatok töltsék ki, Hitler nyersen elutasította.[55]

A Budapesten működő német összekötő törzs tisztjei feltehetően bizalmasan tájékoztatták a magyar vezérkart.[56] Azt, hogy Werth milyen mértékig tájékoztatta a tavaszi hónapokban minderről Bárdossyt, nem tudjuk, de ha nem is szólt róla - amit azért nehéz feltételezni -, annyit mindenesetre magától is tudhatott, hogy Kárpátalja szinte üres, és vele szemben jelentős orosz erők állnak. Viszont június 16-án nagyon is kézzelfoghatóra válhatott a veszély Bárdossy számára. Ekkor ugyanis a hírszerzés ezt jelentette: "Nincs kizárva... annak a lehetősége, hogy az orosz hadsereg arcvonalának kiszélesítésére... a Moldvában, és Krakkó körül felvonult német csoportok elvágása céljából, ha a magyar-orosz határon puha pontot talál, Kárpátalja megrohanását is megkísérli."[57]

Súlyosbította a helyzetet, hogy a Barbarossa-terv végrehajtására felvonuló német hadsereg szinte teljes vasúthálózatunkat igénybe vette, így egy Kárpátaljára történő szovjet betörés esetén a magyar csoportok mozgósítása és felvonulása a legnagyobb nehézségekbe ütközött volna.

Rendkívüli nyomás nehezedett Bárdossyra a vezérkar részéről. Werth elegendő információval rendelkezvén a Barbarossáról, ugyanakkor ismerve a német katonai vezetés véleményét a honvédség alkalmazásának szükségességéről, lehetetlennek vélte, hogy kimaradjunk a háborúból. És emellett ott volt a szovjet betörés közvetlen veszélye is. Kötelessége volt tehát, hogy sürgesse a kormányt a megfelelő katonai intézkedések végrehajtására. Nem is ezzel volt a baj, hanem a móddal, ahogyan sürgette a kormányt és azokkal a politikai természetű érvekkel, melyeket felhozott.

Először májusban, majd júniusban javasolta a katonai természetű intézkedések meghozatalát. Júniusi javaslata és a külpolitikai helyzet alakulása arra késztetei Bárdossyt, hogy a minisztertanács elé terjessze Werth memorandumát, melyben az állt, hogy a kormány ajánlja fel Magyarország önkéntes részvételét a háborúban, aminek fejében várhatjuk, hogy a háború befejezésével a győztes németektől az egész történelmi országot visszakapjuk. Werth még azzal is érvelt, hogy a mozgósítás nem befolyásolná a küszöbön álló aratást, mert addigra a németek győzelmével véget ér a háború.

Bárdossy a minisztertanácsban elvetette Werth javaslatát. Szerinte helytelen lenne önként felajánlkozni. De nagyobb szabású katonai előkészületeket sem lehet tenni, mert ezek lelepleznék Németország szándékát, egyben esetleg támadásra ingerelnék az oroszokat. Cáfolta Werthnek azt a kijelentését is, hogy ily módon Dél-Erdély visszacsatolásával is számolhatunk, mert, mint mondta, Németország garantálta Románia határait. Végül rámu-

790


tatott a memorandumnak arra az ellentmondására, hogy amikor csupán a mozgósításához egy hónap kell, a magyar katonák, leszerelve, még az aratásra visszatérhetnének otthonaikba.

A minisztertanács Bárdossyval értett egyet, de mint Dombrády megjegyzi: "Elvileg ugyan, mint eshetőség, nem állt távol tőlük egy szovjet elleni háborúban való részvétel vállalásának gondolata... A német vereség még nem igen kapott ekkor helyet a magyar kormányférfiak gondolkodásában."[58]

Már csak két hét van a német támadás elindulásáig, és Bárdossy diplomáciai úton mindent megtesz, hogy megismerje a németek szándékait, gondosan kerülve azonban a felajánlkozást. Az eredmény csupán annyi, hogy Ribbentropp közli: Magyarország erősítse meg határvédelmét.

Már jóval többet tud meg a Halder és Werth között június 19-én végbement megbeszélés alapján. Mint Werth közölte vele, Halder csak annyit mondott, hogy a hadműveletek egy héten belül elkezdődnek, de Magyarország most már ne tegyen semmit, nehogy "alarmírozza" az oroszokat, és a vasútvonalak igénybevételével zavarja meg a német csapat- és anyagszállításokat. A magyar honvédség alkalmazásáról egyelőre nincs szó.

Mint Dombrády Lóránd írja, Bárdossy "boldogan" tájékoztatta Sztójayt, a berlini magyar követet a Halder-Werth tárgyalás eredményéről.[59] Nagy beleérző képesség kell ugyan ahhoz, hogy az ilyenkor szokásos számjeltávirat rutin szövegéből valaki érzelmeket olvasson ki, de a helyzetet, az egész vészterhes légkört és Bárdossy eddigi magatartását tekintve, a "boldog" kifejezés használatát nem tartjuk túlzónak. Bárdossy valójában megkönnyebbülhetett, hogy a sok bizonytalanság után ilyen egyértelmű közlést kapott illetékes német helytől.

Elérkezik június 22., a Barbarossa megindulása. A német követ kora reggel felkeresi a lakásán Bárdossyt, és közli vele a hírt. Majd a kormányzóhoz megy, és átadja neki Hitlernek a támadás megindításáról szóló levelét. Mint a német követ Berlinbe küldött jelentéséből tudjuk, a kormányzót teljesen felvillanyozta a hír, és kijelentette, hogy "boldognak érzi magát", mert Hitler tette "meghozza a békét", hiszen Amerika számára most már világossá válik, hogy "Németország... legyőzhetetlen". Nagyon fontos itt Dombrády megjegyzése: nem kételkedhetünk a követ beszámolójában, és Horthy Miklós lelkesedése valójában "őszinte meggyőződését tükrözte. Ez nem hagyható figyelmen kívül a később történtek megítélésénél".[60]

Miután Hitler levelében sem volt utalás a honvédség bevetésére, Bárdossy már abban a hitben élt, hogy a háborúból kimaradhat Magyarország. Ezért még azt sem tartotta szükségesnek, hogy megszakítsa a diplomáciai kapcsolatot Moszkvával. Feltehetően pontosan tükrözi felfogását Ullein-Reviczky leírása beszélgetésükről: "Németország valószínűleg arra vár, hogy valamilyen önkéntes gesztussal kifejezzük szolidaritásunkat, a mi érdekünk viszont azt diktálja, hogy kesztyűs kézzel bánjunk a Szovjetunióval. Mindenesetre úgy kell cselekednünk, hogy a Reich ne foghasson gyanút. Őrizkednünk kell attól, hogy elveszítsük Hitler máris ingadozó bizalmát, mert különben egy sor veszélynek tesszük ki magunkat,

791


többek között annak, hogy Romániát részesíti előnyben velünk szemben." Mindezt szem előtt tartva, feleslegesnek véli a diplomáciai viszony megszakítását Moszkvával.[61]

A döntést a minisztérium sajtóirodája közölte a német sajtószervvel. A válasz rövid időn belül megérkezett Berlinből: semmi szükség sincs szovjet követségre Budapesten, és a magyar kormány már szolidaritásból is megtehetné, hogy bezáratja. Így aztán, nem akarván feszíteni a húrt, Bárdossy a minisztertanács elé vitte az ügyet, ahol a diplomáciai viszony megszakítása mellett döntöttek.

Moszkvában is működésbe lépett a diplomáciai gépezet. Molotov magához kérette Kristóffy magyar követet, és közölte, hogy a Szovjetuniónak nem áll szándékában Magyarországot megtámadni, sőt kilátásba helyezte, hogy a Romániával szembeni magyar követeléseknek kormánya nem fogja útját állni. Majd felszólította Kristóffyt, hogy mindezt közölje Budapesttel, és kérjen tájékoztatást kormánya szándékairól.

Amikor Kristóffy távirata megérkezett, a diplomáciai viszony megszakítása már megtörtént. Később, a népbíróság vádpontjai között ott volt, hogy Bárdossy a táviratot eltitkolta minisztertársai és a kormányzó előtt. Ez azonban nem igaz. A táviratot többen látták, de, mint Dombrády írja " senki sem tulajdonított jelentőséget" neki.[62]

Amíg ezek a diplomáciai műveletek folytak, a katonák sem tétlenkedtek. László ezredes a vezérkartól a német katonai törzs tagjaival beszélgetve panaszolta, hogy német oldalról nem igénylik a honvédség támogatását. De nem kellett sokáig várnia, mert másnap, június 23-án, megérkezik a német főparancsnokságtól Jodl tábornok üzenete: "Minden magyar segítséget bármikor elfogadunk. Nem akarunk semmit követelni, de köszönettel veszünk mindent, amit önként ajánlanak. Szó sincs arról, hogy Magyarország esetleges részvétele elől elzárkóznánk."[63]

A német bátorítás hatására Bartha és Werth felkeresik a kormányzót, hogy rábírják a mozgósítás elrendelésére, de javaslatuk nem talál meghallgatásra. Másnap, június 24-én Werth levelet ír Bárdossynak, aki a levél hatására összehívja a minisztertanácsot. Mint Ullein-Reviczky leírásából tudjuk, Bárdossy felindultan, a "haragtól sápadtan" jelent meg a megbeszélésen, majd felolvasta Werth levelét. A levélben Werth már többször előadott érveit megismételve, sürgette az azonnali hadba lépést. Befejezve a levél felolvasását, Bárdossy ezt mondta: "Ez a levél elfogadhatatlan beleavatkozás a kormány ügyeibe. Egyébként is szembeszökő, hogy egyetlen érve sem állja meg a helyét. A kormánynak az a szándéka, hogy távol tartja magát a háborútól. Annál is inkább, mivel ehhez a háborúhoz semmi közünk! Ez nem a mi háborúnk!" Bárdossy ingerültségét mutatja, hogy kimondva ez utolsó szavakat "öklével az asztalra csapott".[64]

792


Ezt követően Bárdossy diplomáciai vonalon lázas igyekezettel kísérli meg, hogy választ kapjon a németektől arra nézve, hogy Jodl üzenete mennyire van összhangban a politikai vezetés szándékaival, de nem kap választ.

E reményekkel, ugyanakkor kínzó bizonytalanságokkal teli időszaknak vet véget június 26-án Kassa bombázása. Bár máig nem tisztázott a bombázók nemzeti hovatartozása, nagyon valószínű, hogy szovjet gépek voltak. A történés idején szinte mindenki, a döntéshozók pedig kivétel nélkül ezen a véleményen voltak.

A bombázás hírére Werth és Bartha azonnal jelentkeztek a kormányzónál, és rávették, hogy mondja ki a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval, és rendelje el magyar repülők szovjet célpontok elleni támadását. Ezt követően a kormányzó magához kérette Bárdossyt, és közölte vele döntését. Bárdossy választás előtt állt: vagy teljesíti a miniszterelnöki posztjából ráháruló feladatot, és a minisztertanács, valamint a parlament útján megerősíti az alkotmánynak kétségtelenül megfelelő kormányzói döntést, vagy nem vállalva a felelősséget, lemond. Az előbbit választotta.

Jól érzékelteti Ullein-Reviczky leírása a drámai küzdelmet, amit az óriási felelősség súlya alatt roskadozó Bárdossy lelkiismeretével folytatott. Így írja le a történteket: a minisztertanács után bement Bárdossy irodájába, ahol "Magába roskadva ült egy fotelben [ti. Bárdossy - P. G.], és riadt tekintettel meredt rám... azt mondtam neki, hogy tudomásom szerint olyan nem fordult elő a történelemben, hogy öt perc alatt át lehessen menni a békéből a háborúba. Máskor Bárdossy bizonyára kidobott volna, de aznap csak annyit felelt fakó hangon: 'Mit nem értesz? Hogy az oroszok megtámadtak bennünket?' 'De hát biztos, hogy az oroszok voltak?' - kiáltottam fel. A következőt válaszolta: 'Mivel a vezérkari főnök a németekkel együtt megállapította, hogy az oroszok voltak, s mivel a kormányzó is azt hiszi, hát ők voltak, és kész!'... lehetetlen elkerülnünk ezt a háborút, különös tekintettel arra, hogy Románia már hadviselő fél lett. Én ezt öt perc alatt - ahogy te mondtad - megértettem. Más valakinek talán több időbe telt volna, de az eredmény akkor is ugyanaz. Na mármost, felvetődött a kérdés: nekem kell-e vállalnom a felelősséget ezért a háborúért, vagy át kell hárítanom az utódomra? Úgy gondolom, az ország semmit sem nyerne az utóbbi megoldással, hisz ha most visszavonulnék, utódom csakis a németek embere lehetne. Márpedig ő bizonyára messzebb elmenne, mint ameddig én szándékozom elmenni."[65]

793


Perének tárgyalásán Bárdossy hasonló értelemben vallott. A tanácsvezető bíró, mintegy a kormányzó felelősségét feszegetve, felolvasta annak Hitlerhez intézett, a Szovjetunió ellen indított háborút üdvözlő levelét. Bárdossy azonban elhárítva a gesztust, férfiasan vállalta a felelősséget, és azt mondta: "Ezt a levelet nem ismertem... Nem szívesen hivatkoztam rá, mert ízlésem tiltja, hogy felelősségemet ily módon hárítsam át egy öregúrra, aki az alkotmány értelmében nem volt felelős, de ha már ez felmerült... engedjék meg annak megállapítását, hogy... minden törekvésem az volt, hogy meginduló lavinát legalább fékezzük. Igen könnyű lett volna nekem lemondani, elmenni, hogy átadjam a helyemet... Igen könnyű lett volna a felelősséget elhárítani, ha az ember nem érezte volna azt a nagy erkölcsű kényszert, hogyha már ez az egész borzasztó dolog megindult, akkor állítsunk féket ennek a végzetes pusztításnak az útjába, hogy ne sok magyar vér pusztuljon el."[66]

Amint látjuk, Bárdossy teljesen magára vállalta a felelősséget a hadba lépésért. Ezzel kapcsolatban itt idéznünk kell Dombrády Loránd megállapításait: "A népbíróság egyedül Bárdossyt marasztalta el a háborúba lépés bűntettében... Mint kormányfő kétségkívül elsősorban volt felelős az általa vezetett kormány döntéseiért... Ez azonban nem menthette fel a közös felelősség vállalása alól a... döntést hozó minisztertanács tagjait sem... Ha a hadba lépés felelősségét felvetjük, elsősorban a kormányzóról kell beszélnünk, aki egyedül volt birtokában a törvény adta felhatalmazásnak és cselekedhetett a hadba lépés kérdésében, mindenki más csak osztozhatott a felelősségben... A népbíróság leegyszerűsítette az igazságszolgáltatás útját, s egy személyre hárította a felelősséget... A győztesek ítélkeztek a bűnösök felett... Bárdossy... beletörődéssel vállalta az elkerülhetetlent. Önmaga védelme során vállalta tetteit és az elmarasztalást, de ennek során kerülte a másokra való hivatkozást, a kétségkívül közös felelősség emlegetését. Így a háborúba lépésért is egyedül vállalta a büntetést..."[67]

Két fenntartással mindezzel mélységesen egyetértünk. Az egyik az, hogy jogi szempontból nem tartjuk elfogadhatónak a "bűntett", "bűnösség" kifejezések használatát; egyrészt azért, mert mint erről már szó volt, a történések idején nem létezett olyan nemzetközileg elismert törvény vagy megállapodás, mely bűntettnek nyilvánította volna a háborút, másrészt azért, mert Nagyarország nem támadó háborút indított a Szovjetunió ellen, hanem egy olyan cselekményre válaszolt, mely az agresszió összes kritériumát kimeríteni látszott. Minderre a későbbiekben még visszatérünk.

Van azonban az egész problémakörnek másik oldala is, mégpedig az, hogy a hadba lépés nyomán mérhetetlen szenvedés, tömeges emberhalál és pusztulás zúdult rá az országra. A kérdés tehát ez: ha jogi értelemben nem is lehet bűnösségről beszélni, erkölcsi értelemben sem lehet? Nem az lett volna a kormányzó, Bárdossy és a miniszterek legfőbb kötelessége, hogy a háborút elkerüljük?

Természetesen mindenképp jobb lett volna, ha kimaradunk a háborúból. A fejlemények ismeretében azonban azt kell mondanunk, hogy erre semmilyen lehetőség sem volt. Már Jodl üzenete is azt mutatta, hogy Hitlernek az a szándéka, hogy Magyarországot ne vonja be a háborúba, tarthatatlan, és kézenfekvőnek tűnt, hogy előbb-utóbb ő maga szó-

794


lítja fel a kormányt a csatlakozásra. Ha viszont így volt, akkor még mindig jobb volt önként belépni a háborúba, mint kivárni Hitler felszólítását, esetleg erőszakos fellépését.

Más szempontok is a hadba lépés mellett szóltak. Mindenekelőtt az, hogy valamiképpen ellensúlyozni kell Hitlernél Szlovákia, főleg azonban Románia előnyét, amit a háborúba való belépésükkel szereztek. Közismert volt ugyanis, hogy nem nyugodtak bele a területvisszacsatolásokba, és minden törekvésük arra irányult Hitlernél, hogy a bécsi döntéseket megváltoztassák, legalábbis módosítsák.

Végül életbevágóan szüksége volt az országnak a német fegyverszállításokra, több okból is. Elsősorban azért, hogy a honvédség egyenlő vagy megközelítően egyenlő fegyverekkel vehesse fel a szovjetekkel a harcot, amely politikai, katonai és ideológiai okokból egyébként is elkerülhetetlennek tűnt. Ugyanakkor, szemben Werth és Bartha felfogásával, a vezetők egy része nem tartotta kizártnak a németek vereségét, bár inkább döntetlenre számított. Sokatmondó ilyen szempontból vitéz Szombathelyi Ferenc tábornok 1945 nyarán írt "védőirata", melyben ez olvasható: "Azt, hogy az oroszokat meg lehetne verni, abban mindig kételkedtem, de különösen kételkedtem abban, hogy a maritim hatalmakat tengeri fölény nélkül térdre lehetne kényszeríteni. 1941. szeptember elején a kormányzó úrnak egy memorandumot nyújtottam be, melynek lényege az volt, hogy az orosz háború nem lesz 'Blitzkrieg', hanem egy hosszan elhúzódó véres küzdelem, melynek kimenetele teljesen bizonytalan. Ezért óvatosnak kell lenni, csak annyiban kell engedni a német nyomásnak, amennyiben elkerülhetetlen... A kormányzó úr nézeteimmel egyetértett... mint volt tengerész a maritim hatalmakat legyőzhetetlennek tartotta."[68]

Ebből a felfogásból következett a feltevés, hogy a háború végét követő cseppfolyós, zavaros politikai helyzetben a függetlenné váló és cselekvési szabadságát visszanyerő magyar politika előtt két feladat áll majd: ellenállni szomszédaink, elsősorban persze a románok határmódosítási törekvéseinek és biztosítani a belrendet, nehogy az 1918/19-ben előállt helyzet következzék be. Mindkét feladat előfeltételét a német fegyverekkel felszerelt honvédség viszonylagos ütőképessége jelentette volna.[69]

3. Hadiállapotban Angliával és Amerikával[70]

1941 októberében a magyar követségek hírt kapnak arról, hogy a Szovjetunió sürgeti szövetségeseit, üzenjenek hadat Németország csatlós államainak. Eleinte úgy tűnt, hogy az angol kormány nem tesz eleget a követelésnek, ezért Magyarországon nem tulajdonítanak jelentőséget a hírnek. November 29-én azonban az angol érdekeket képviselő amerikai követ, Pell váratlanul London ultimátumát kézbesíti a külügyminisztériumban,

795


melyben az a követelés áll, hogy Magyarország december 5-ig vonja ki csapatait Orosz­országból. Ha Magyarország ezt nem teszi, "az angol kormánynak nincs más választása, minthogy deklarálja a hadiállapot beálltát a két ország között".[71]

Bárdossy, rámutatva, hogy az elsővonalbeli csapatokat már visszavonták, pusztán megszálló erőket hagyva a front mögött, ígéretet tett, hogy a jövőben nem alkalmazzák a honvédséget harci feladatokra. Majd arra kérte Pellt, hogy tegyen meg mindent az angoloknál a hadüzenet elkerülése érdekében. Felhíva figyelmét arra, hogy mily súlyos bel- és külpolitikai problémákat okozna a kormánynak a hadiállapot deklarálása. Pell erre azt kérte tőle, hogy az előadottakat foglalja írásba, amire azonban Bárdossy nem volt hajlandó, attól félve, hogy az nyilvánosságra kerül, és a németekkel szemben kellemetlen helyzetbe hozná a kormányt. Az ultimátumra adott írásbeli válaszában arra szorítkozott, hogy Magyarország védelmi háborút folytat a Szovjetunió ellen. Pell kételyét fejezte ki, hogy London elfogadja-e majd ezeket az érveket. Nem is fogadták el, és így 1941. december 7-én beállt a hadiállapot Magyarország és Anglia között.

A magyar követségekhez küldött levelében Bárdossy közölte, hogy a kormány "minden további" nélkül fogadta az angol lépést, "miután Magyarország politikáját nem teheti függővé a brit kormányétól. Mindenesetre az egész magyar nép mély megbotránkozással veszi tudomásul a döntést, ami azt fejezi ki, hogy Anglia Magyarország terro­rizálásával és feláldozásával akarja segíteni a szovjetet."[72]

Néhány nap múlva újabb kihívás éri a kormányt. Kitör az amerikai-japán háború, Németország pedig hadat üzen Amerikának. Megérkezik a német külügyminisztérium üzenete: "reméljük, hogy a magyar kormány a háromhatalmi egyezmény szellemének megfelelően levonja a következtetést."[73]

A sürgősen összehívott minisztertanácsban Bárdossy két lehetőséget vázol fel: megszakítani a diplomáciai kapcsolatot Amerikával vagy hadat üzenni. A minisztertanács az első mellett dönt, mire Bárdossy előjön javaslatával: olyan formulával kell élni "mely eléggé rugalmas" és a továbbiakban a bekövetkező eseményekhez igazodva "tovább fejleszthető". Magyarország tehát a háromhatalmi egyezmény szellemét követve megszakítja a diplomáciai kapcsolatot, ami, ha gyorsan következik be és önként, jó hatást kelt a németekben. Ha viszont Németország ragaszkodik a hadüzenethez, akkor ez is levezethető a formulából. A minisztertanács elfogadta a javaslatot.

Magához kérve Pellt, Bárdossy közölte vele a döntést, és mikor az megkérdezte tőle, hogy "a háborút jelenti-e mindez?", határozottan válaszolta, hogy "nem". A történtekről a külügyminisztérium tájékoztatta a római és berlini magyar, valamint a budapesti olasz, és német követet. Néhány óra múlva Sztójay telefonál Berlinből: Bulgária és Románia hadat üzent Amerikának. Majd megérkezik távirata is: "benyomásom, hogy Magyarország további lépéssel bizonyítsa szolidaritását a tengelyhatalmakkal, hadat üzenvén Amerikának."[74] A római magyar követtől is hasonló közlés érkezik.

Mindez nem volt elég. December 12-én reggel a budapesti német, olasz és japán követ felkeresi Bárdossyt, és figyelmezteti, hogy Magyarországnak kötelessége hadat üzenni

796


Amerikának. Bárdossy hasztalan próbálja meggyőzni őket a sajátos magyar szempontokról - például a nagyszámú amerikai magyar érdekei -, a követek nagyon határozottan utalnak arra, hogy "magasabb politikai érdekek az európai államok szolidaritását kívánják", és hogy nagyon veszélyes lenne Magyarországra nézve, ha pusztán a tengellyel vállalt szolidaritás mellett maradna, miközben a többi állam hadat üzen Amerikának.

Más tehát nem maradt Bárdossy számára, minthogy felhívja telefonon az amerikai követet, és közölje vele, hogy az előző napon használt formula a hadiállapot beálltát jelenti.

Itt érdemes idézni a vitát, melyet Bárdossy külügyminisztériumi munkatársaival folytatott. A vitában Ghiczy, a külügyminiszter helyettese, Szentmiklósy, a minisztérium politikai osztályának vezetője és Ullein-Reviczky sajtófőnök vettek részt. Bárdossy tájékoztatása után Ghiczy ezt mondta: "Mindez azt jelenti, hogy kénytelenek vagyunk hadba lépni az Egyesült Államokkal, mert Hitler így akarja. De mégiscsak határt kellene szabnunk az engedékenységünknek. Nem gondolja Nagyméltóságod, hogy ideje volna szembeszegülnünk a németekkel?" Szentmiklósy, és Ullein-Reviczky vitatták, hogy a Háromhatalmi egyezmény kötelezi Magyarországot az USA elleni hadba lépésre, mire Bárdossy: "Hitler agresszornak minősítette az Egyesült Államokat, legalábbis Németországgal szemben. Ha ezt vitatjuk, felesleges bármit tennünk, konfliktusba kerülünk Németországgal." Ullein-Reviczky: "De még ha az Egyesült Államok megtámadta is Németországot, az egyezmény csak arra kötelez bennünket, hogy támogassuk fő aláíróit... Nagyméltóságod is úgy vélekedett, hogy elegendő támogatás a diplomáciai kapcsolatok megszakítása is." Bárdossy: "Igen, de a tengely kormányai ellenkező véleményen vannak. Mindaz, amit mondasz elméletben nagyon is igaz, de ez egy lépést se visz előre bennünket. Egyetlen kérdés merül fel, mégpedig a következő: van-e joga a magyar kormánynak odaajándékozni az egész országot Hitlernek - hisz semmi kétség, visszautasítás esetén néhány nap múlva Hitler lesz itt az úr -, csak azért, hogy elkerüljön egy újabb hadüzenetet, amely önmagában mit se változtat helyzetünkön... miért áldoznánk fel az országot inkább, mintsem hogy hadba lépjünk még egy nagyhatalommal? Egyébként is, szinte biztosak lehetünk benne, hogy soha nem fogunk harcolni az amerikaiak ellen."[75]

A népbíróság természetesen az Amerika elleni hadba lépés kimondásáért is elítélte Bárdossyt, és utólag a történészek is súlyosan elmarasztalták érte. Ha azonban a munkatársak által ajánlott megoldást, az óriási kockázattal járó ellenállást nézzük, és szembeállítjuk vele a hadba lépést, feltétlenül neki kell igazat adnunk. Az adott körülmények között valójában nem volt túlságosan nagy jelentősége, hogy Amerikának is ellenfeleivé váltunk, és ezt Washingtonban is így gondolták. Ezt mutatja Rooseveltnek 1942. április 7-én a magyar kormányhoz eljuttatott jegyzéke, melyben többek között ez áll: Románia 1941. december 12-én, Bulgária és Magyarország 13-án deklarálta a hadiállapotot az Egyesült Államokkal. "Az amerikai kormánynak az volt a nézete, hogy a román, magyar és bolgár kormánynak ezt az akciót az Egyesült Államokkal háborúban álló államok nyomására és felbujtására kellett kezdeményezni, és hogy ez az akció ellentétben állt a kérdéses államok népe többségének akaratával. Ezért az Egyesült Államok kongresszusa nem tett megfelelő hadüzenetet ellenük..." Később azonban látva ez államok háborús aktivitását a németek mellett, 1942. június 2-án Roosevelt a következő üzenetet küldte a kongresszusnak: "Bulgária, Románia és Magyarország hadat üzentek az Egyesült Államoknak. Tisztában vagyok vele, hogy a három kormány nem a ma-

797


ga iniciatívájára vagy saját népei kívánságára tette ezt, hanem mint Hitler eszköze... ajánlom, hogy a kongresszus ismerje el, hogy hadiállapot áll fenn..." az említett államokkal.[76]

Washington álláspontja később sem változott meg. Mint Romsics Ignác írja, a háború folyamán a külügyminisztériumban folyó békeelőkészítés során "a büntetés, vagy megtorlás elve még Németország és Japán esetében sem volt kizárólagos vagy domináns szempont. A 'csatlós államok' esetében pedig... kifejezetten alárendelt szerepet játszott. Közismert, hogy Roosevelt és külügyminisztere nem agresszornak, hanem áldozatnak tekintette ezeket az országokat, s a tőlük kapott hadüzeneteket nem vette komolyan."[77]

Politikai működés 1944. március 19. után

A perben a népbírósági törvény 11. § 3. és 4. pontja alapján is vádat emeltek Bárdossy László ellen. A 3. pont szerint bűnös az, "aki a fegyverszünet megkötését erőszakkal, vagy befolyásának kihasználásával meg-akadályozni igyekezett", a 4. pont szerint pedig az, "aki vezető jellegű cselekményével a nyilas mozgalomnak segítséget nyújtott a hatalom megszerzésére irányuló lázadáshoz, és a hatalom megtartásához."[78]

Az elsőfokú ítéletben mindkét pontban elmarasztalták Bárdossyt, míg másodfokon a Népbíróság Országos Tanácsa a 4. pontban leírt bűncselekmény alól fölmentette.

A vádpontok között szerepelt, hogy 1944 márciusában Szombathely képviselőjévé választották.[79] A tárgyalás során a vád részéről elhangzott, hogy Bárdossy megválasztását a nyilasok támogatásának, egész pontosan annak köszönhette, hogy nem állítottak jelöltet ellene. Amint azonban Bárdossy vallomásából kiderül, szülővárosa, Szombathely, már régebben szerette volna a betegeskedő, ezért képviselői feladatait teljesíteni nem tudó Walder professzort lemondatni, és helyébe őt megválasztani. Ezt azonban Bárdossy erkölcsi okból elutasította, mint vallomásaiban mondta: "ez a leghatározottabb ellenérzésemmel találkozott." 1944 elején azonban Walder professzor meghalt, s így elhárult a saját maga által emelt akadály megválasztása elől.[80]

A vádpontok között volt az is, hogy tárgyalt Winkelman Gestapo főnökkel és Veesenmayerrel, azonban egyik tárgyalás sem Bárdossy kezdeményezésére történt. Winkelman kereste fel őt, mintegy tanácsát akarván kérni. Nem volt ugyanis megelégedve a Sztójay-kormány működésével. Bárdossy csak annyit mondott, hogy talán katonai kormány lenne a megoldás, amire egyébként ebben az időben már a kormányzó is gondolt. Veesenmayer pedig arra akarta rábírni 1943 őszén, hogy hívja fel a kormányzó figyelmét a Kállay-kormánynak a német államvezetést "aggodalommal" eltöltő "ingadozására". Bárdossy, hivatkozva arra, hogy nem bírálhatja utódjának politikáját az államfő előtt, kitért a felkérés elől, és azt ajánlotta Veesenmayernek, hogy kérésével forduljon

798


Bethlen Istvánhoz. Erre Veesenmayer közölte, hogy a kérdésről Bethlennel "már ismételten, és hosszasan tárgyalt".[81]

Volt az ítélet szövegének egy olyan része, melynek egyedüli célja az volt, hogy becsületébe gázolva, megalázzák Bárdossyt. Így szól ez a rész: "Vádlott erkölcsi süllyedése... a Szálasinál tett látogatásával éri el a mélypontot... A vádlott tisztelgő látogatást tett Szálasinál, alig egy héttel Bajcsy-Zsilinszky Endre kivégzése után."[82]

Az önérzetében mélyen megsértett Bárdossy így válaszolt az alantas gyanúsításra: "A gyűlölet kénköves sárga lángja csap fel ebből az iratból... Az ítélet indoklása azt merészeli rám fogni, hogy azért jelentem meg 'tisztelgő látogatásra' Szálasinál, mert Bajcsy-Zsilinszky Endrét 'alig egy héttel' látogatásom előtt végezték ki.

Ezt a ráfogást csömörrel és utálattal utasítom vissza!

Nekem Bajcsy-Zsilinszky Endre barátom volt. Barátom volt mindig az igazságot kereső, lobogó lelkének sok színeváltozásával...

Én szívemben gyászoltam, és gyászolom Bajcsy-Zsilinszky Endre méltatlan, és tragikus halálát. Az a gyanúsítás, hogy Szálasinál tett látogatásom összefüggésben volt az ő kivégzésével, mélyen méltatlan és megszégyenítő azokra, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy tárgyilagosan ítéljenek... Rólam lehull ez a hitvány vád...

Ha a népbíróság kihallgatta volna a vád részéről tanúként bejelentett Szőllősi Jenőt, bebizonyult volna, hogy többekkel együtt ő kért fel arra: látogassam meg Szálasit, s próbáljam ellensúlyozni a nyilas túlzók túlkapásait... A látogatással magyar és emberi kötelességet akartam teljesíteni. [Kiemelés tőlem - P. G.]"[83]

Súlyos vádként hozta fel a bíróság Bárdossy ellen, hogy 1944 májusában pártkoalíciót akart összehozni a Sztójay-kormány támogatására, melynek hivatali ideje alatt oly iszonyatos dolgok mentek végbe Magyarországon. Ő azonban a megbízást a pártok felkérésére vállalta, de amikor a nyilas párt szélsőséges követelésekkel állt elő, a megbízást visszaadta. De alaptalan a vádban az is, hogy a pártkoalíció célja a kormány támogatása lett volna. Az utolsó szó jogán elmondott beszámolóban így védekezett: "Célom az összefogás megteremtésével nem az volt..., hogy a kormány támogatására hozzak létre pártkoalíciót, hanem az..., hogy a közös nevezőre hozott pártok között szűnjön meg a versengés és a súrlódás, és hogy egy oly erős politikai szerv álljon rendelkezésre, amely a nemzet érdekeit mindenkivel szemben védelembe veheti, így a kormánnyal szemben is állást foglalhat [Kiemelés tőlem - P. G.], ha a kormány a nemzet érdekeit a megszálló német hatalom ellenében nem tudja megfelelően érvényesíteni."[84]

Végül, a népbírósági törvény 11. §. 3. pontja értelmében a bíróság bűnösnek mondta ki Bárdossy Lászlót abban, hogy mint a Nemzeti Szövetség tagja, megakadályozta a kiugrást a háborúból.

A másodfokú tárgyaláson így védekezett Bárdossy: "Az [ítélet] indoklás[a] abból a tényből, hogy az ún. Nemzeti Szövetségnek és intézőbizottságnak tagja voltam - minden

799


bizonyíték [nélkül] és bizonyítás mellőzés[ével] - arra következtet, hogy minden esetleges fegyverszüneti tárgyalást eo ipso meg akartam akadályozni.

A szövetség alapító okmánya világosan megfogalmazta a célt: a törvényhozás többségének egyesítése a kormányzó vezetése alatt [kiemelés tőlem - P. G.] álló nemzet érdekeinek védelmére. Azt, hogy a katonai helyzet milyen mértékben vált kritikussá, csak a hivatalos tényezők tudhatták; azt pedig, hogy a végig titokban tartott [fegyveszüneti] tárgyalásokon mire nyílik kilátás, csupán néhány ember tudhatta... Viszont mindenkinek tudnia kellett, hogy a német hadsereg az ún. 'bécsi kapu' védelmében Magyarországon minden erejével védekezni fog... ezért kellett ezen a területen hosszan tartó és kíméletlen harcokra számítani. A magyar élet, a magyar értékek lehető kímélése, a pusztítások korlátozása és fékezése érdekében tehát olyan magyar politikai egységet... kellett volna teremteni, mely a maga súlyával ki tudja kényszeríteni azt, hogy a német haderő mégis lehető gyorsan vonuljon ki az országból, és visszavonuló hadműveleteinél legyen tekintet­tel a magyar érdekekre." Majd visszatérve a kormányzónak előzőekben általa rendkívül indulatosan, élesen és meg kell mondani, eléggé méltatlanul elítélt október 15-i kiugrási kísérletére, ezt mondta: "A titokban előkészített, és 'coup de théâtre'-szerűen nyilvánosságra hozott, majd visszavont fegyverszüneti kérés helyett, a nemzet fegyveres és politikai erőinek... latba vetésével kellett volna a német hadsereget - romboló bosszújának és gyűlöletének felidézése nélkül - a magyar érdekek tiszteletben tartására kényszeríteni."[85]

Ezeknek a végzetes hónapoknak az eseményeit vizsgálva, ellenállhatatlan erővel rohanják meg a sorok íróját az emlékek, és újra éli azoknak a napoknak ólomsúllyal ránehezedő reménytelenségét és félelmét. Igen, félelmét az oroszoktól, a bolsevizmustól. Ekkor ugyanis már teljesen biztos volt abban, hogy a háború elveszett, és hogy Magyarország hadszíntérré válik, bár arra álmában sem gondolt, hogy szovjet uralom alá kerül. Egy, a katonai hierarchia eléggé alacsony szintjén tevékenykedő, roppant csekély társadalomtudományi és politikai ismeretekkel, valamint információkkal rendelkező hivatásos tiszt ösztönös felismerése volt ez, ami akkor uralkodott el benne, amikor harctéri szolgálata alkalmával megtapasztalhatta a célok és eszközök végzetes megnemfelelését, és szorongva érzett rá a végtelen orosz tér leküzdhetetlenségére.

Az, hogy egy fiatal tiszt mit érzett és mit gondolt akkor, önmagában véve bizonyára nem túlságosan érdekes. De talán azzá válik, ha sokkal magasabb szinten, a politikai döntéshozók szintjén hasonló lelkiállapottal találkozunk. Így talán már joggal lehet beszélni arról, hogy olyan nyomasztó légkörről van szó, mely sok ember, köztük politikusok vélekedését, lelkiállapotát és cselekvését is károsan befolyásolta.

Szegedy-Maszák Aladárról, a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjéről van szó. Bár visszaemlékezései csak március 19-ig terjednek, de éppen ezért talán még érdekesebbek, mert már ekkor felismeri az ország reménytelen helyzetét, és szorongásaiban szinte mindent előrevételez abból, ami '44 nyarán és őszén rászakad az országra.

Számára már 1943 nyarán fő veszély a bolsevizmus: "A félelmek hierarchiájában... az oroszoktól való félelem minden mást megelőzött." Majd a magyar külpolitikán meditálva, ezt írja: talán ott volt a hiba, hogy nem vették eléggé figyelembe "a szovjet tényezőt... és talán éppen azért, mert nemcsak a szovjet tényezőt vettük tudomásul, hanem an-

800


nak jövő következményeit is - és ezeket kétségtelenül helyesebben ítéltük meg, mint a nyugatiak -, azért kapaszkodtunk oly kétségbeesetten a Nyugatba."[86]

Az 1943 nyarán az olasz összeomlással kapcsolatban írja: "Visszagondolva ezekre a hetekre, élénken emlékszem, milyen lehangoló volt látni, hogy a minden vonatkozásban fölényben lévő Amerika és Anglia hadserege nem képes a már meggyengült Wehrmacht- és SS-hadosztályokkal megbirkózni. Azután fokozatosan rájöttünk arra, hogy mellékhadszíntérről van szó, aminek ominózus politikai jelentőségét nehezünkre esett felismerni, és még nehezebb következményeit belátni."[87]

Keserűen ír a kibontakozást nyugaton kereső magyar külpolitika csődjéről: "A tapogatózások során legtöbbet Amerikától vártunk, csakhogy Amerikának nem volt határozott politikája Kelet-Európáról és így Magyarországot illetően sem. Ha volt valami vörös fonal, az inkább negatív volt: elkerülni a kötelezettségek vállalását az Olaszországtól keletre eső területeken."[88]

1943 júliusában nevezik ki a Külügyminisztérium politikai osztályának élére, amire, korát tekintve, akár büszke is lehetne, ő azonban így emlékezik vissza: "Magam ekkor már nagyon pesszimista voltam... a fejleményekben egyfajta egyéni csődöt is láttam. A premissza, hogy a németek nem győzhetnek, helyesnek bizonyult. A nyugati hatalmak effektív szerepéhez fűzött remények és számítások azonban egyre inkább tárgytalanná váltak. A jelek arra vallottak, hogy Benes tett jó lóra, nem a lengyelek, saját reményeinkről nem is beszélve... Az attentizmus és a kilátástalanság az idegekre is ránehezedett, minden reggel azt kérdezte magától az ember, vajon milyen rossz hírt kapunk. Ghyczynél [a külügyminiszternél - P. G.] a reggeli megbeszélések meglehetősen nyomott hangulatban folytak le, úgy éreztük, hogy tenni kellene valamit, kiutat keresni, de hiába, nem találtuk meg. Egyre mechanikusabban ismételtük Deák Ferenc mondását: 'Tudok én küzdeni remény nélkül, az elhatározottság nálam kötelességérzeten alapul.' A hangsúly a remény nélkülön volt... Visszatekintve a dolgokra több, mint négy évtized múltával, az, ami az embernek állandóan eszébe jut, a háborús légkör különleges optikája, pontosabban talán fénytörése, amelyet ma már oly könnyű felismerni utólag, amikor a - legalábbis egy ideig reálisnak látszó - föltevések egyértelműen illúziónak bizonyulnak, amikor az ember nehezen érti meg, hogy a negyvenes években miért nem látta meg azt, ami most már olyan magától értetődőnek és természetesnek látszik: a kényszermozgás gyakran politikai elgondolássá lép elő, a kapituláció taktikai sakkhúzássá."[89]

A "háborús légkör különleges optikája, pontosabban talán fénytörése" - mintha ez adná a megfejtést Bárdossy magatartásához 1944 nyarán és kora őszén. Mint láttuk, védekezésében tagadta, hogy meg akarta volna akadályozni a kiugrást, a megoldást pedig abban látta, hogy a Nemzeti Szövetség által összekovácsolt nemzeti egység, a kormányzó vezetésével rábírja majd a németeket, hogy a magyar érdekeket is figyelembe véve, a visszavonuló hadműveletek során korlátozzák az ilyesfajta hadműveletek során elkerülhetetlen rombolást és pusztítást.

801


Kétségtelen, hogy nem igaz a másodfokú ítéletnek az az állítása: "Vádlottnak éppen személyi súlyából folyóan döntő szerepe van annak az erőnek nemzeti szövetségben való összekovácsolásában, amely elhatározó jelentőségű tényező volt a fegyverszüneti tárgyalások sikerének megakadályozásánál."[90] Erre gyakorlatilag nem volt lehetősége.

Viszont az is biztos, hogy ellenezte fegyverszüneti tárgyalások elindítását. A Lakatos-kormány külügyminisztere, Hennyey Gusztáv írja visszaemlékezésében: "Több neves politikus, például Bethlen István... vagy Kánya Kálmán... és sokan mások határozottan síkraszálltak a fegyverszünet mielőbbi megkötése mellett... Merőben ellentétes nézetet képviselt Bárdossy László... 1944. szeptember második felében fölkeresett, és nyomatékosan arra kért, hogy igyekezzem lebeszélni a kormányzót a fegyverszünetről. Nincs más megoldás, mondotta, mint hogy az utolsó emberig küzdjünk a németek oldalán a kommunizmus ellen. Felvilágosítottam, hogy a háborút végleg elveszítettük, ezért Magyarországnak a lehető legsürgősebben ki kell lépnie belőle."[91] Még azt is írja Hennyey, hogy a szeptember 7-én tartott koronatanácsi ülés azon határozatát, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokat elindítják, Veseenmayer és Bárdossy tanácsára változtatta meg a kormányzó.[92]

Feltehetően rosszul emlékszik Hennyey a Bárdossyval folytatott beszélgetésére, mert szinte hihetetlen, hogy 1944 szeptemberében az egykori londoni követségi tanácsos és bukaresti követ, külügyminiszter, majd miniszterelnök hitt volna a németek győzelmében, és Hennyeynek kellett volna "felvilágosítania" arról, hogy a háború elveszett. Feltűnő azonban Bárdossy kijelentésében a harc végsőkig, az "utolsó emberig" való vállalása. Az emberben tiltakozást vált ki egy ilyen öngyilkos gesztus, még akkor is, ha annak hátterében a bolsevizmustól való egyébként nagyon is jogosult félelem állt. De valójában, hitt abban, hogy indokolt lehet a nemzet életében ilyesfajta heroikus gesztus? Nos, nincs kizárva, hogy hitt benne. Ezt látszik alátámasztani két évvel a tárgyalt események előtt, a Mohács utáni magyar politikáról írt könyve. Ebben "A gyengébb nevét porba írják" című alfejezetben ez olvasható: Fráter György "azt szerette volna, hogy az ország népe lehetőleg ne sodródjék bele az összeütköző erők [ti. a Habsburgok és a törökök - P. G.] küzdelmébe. Maradjon kívül a mérkőzésen, hogy aztán az eredményhez képest a maga érdekei szerint alakíthassa sorsát.

Végzetes okoskodás! Amelyik nemzet nem megy zárt sorokban és fegyverrel a kezében az életét fenyegető veszedelem elé, az rabszolgaként az ellenség lába alá kerül. És bármelyik kerekedjék felül a szembenálló erők közül, az ilyen nemzet számára egyik is, másik is egyformán ellenség. A nemzet sorsát eldöntő küzdelemből maga a nemzet nem maradhat ki. Minden kísérlet, amely ezt szeretné kimódolni, csak azzal az eredménnyel jár, hogy a nemzet fegyvertelenül és erőtlenül hull az elkövetkező veszedelmek elé."[93]

Őszintének hatnak ezek a sorok, annál is inkább, mert életéből ténylegesen nem hiányzott a bátorság és a kötelesség heroikus vállalása: mindenképpen el akarta kerülni a háborút, de amikor a kormányzó a kassai bombatámadás miatt a hadba lépés mellett döntött, nem mondott le, nem hagyta el őrhelyét és bátran vállalta a döntés minden következményét.

802


Lehetséges azonban, hogy azért volt az "utolsó emberig" folytatott harc mellett a szovjetek ellen, mert kilátástalannak tartotta, hogy a rendelkezésre álló fegyveres erő sikerrel vívhatná meg a németekkel a harcot, ami a kiugrás elengedhetetlen előfeltétele volt. Ehhez, véleménye szerint, sok más mellett, mindenekelőtt a nemzeti egység hiányzott.

Nemcsak neki voltak azonban ilyen szempontból kételyei, de a kormányzatnak és a katonai vezetésnek is. Amint a bekövetkező események és október 15 bizonyítják, ezek a kételyek távolról sem voltak alaptalanok.[94]

Elég csak Lakatos visszaemlékezéseit idézni, hogy az ember érzékelje a helyzet rendkívüli súlyosságát és a kiugrás hatalmas kockázatait: "Az országot az egyik nagyhatalom tartotta megszállva és gúzsba kötve. Harcra kényszerültünk egy másik nagyhatalom ellen, amely mindent elsöpréssel fenyegetett. Ugyanekkor a nyugati nagyhatalmak bombáikkal árasztottak el, s egy belső, számra elenyésző párttöredék - a megszálló németekre támaszkodva - az államhatalom erőszakos, puccsszerű megszerzésére törekedett. Magyar a magyarral meghasonlott... [Mégis] Elszántan igyekeztem a vakmerő 'sötétbe ugrásra'..."

Mint a továbbiakban írja, minisztertársaival együtt úgy látta, hogy "a fegyverszünet valószínű alapfeltétele lesz a németek haladéktalan megtámadása. Ez viszont az erőviszonyok figyelembe vételével kilátástalannak, tehát teljességgel lehetetlennek látszott... Egyebekben beláttuk, hogy bármikor kerüljön is rá sor, fegyverszüneti lépésünk ugrás lesz a vaksötétbe!"[95]

Mindehhez járult a bénító érzés, hogy a fegyverszünetet a Szovjetunióval kell megkötni. Ebben, a kommunistákat kivéve, mindenki osztozott. Láttuk, hogy Szegedy-Maszák a "félelmek hierarchiájában" az első helyre az oroszokat tette, és Bárdossy is így érzett.

A szovjet veszély miatt érzett páni félelem volt az egyik eleme a Szegedy-Maszák által oly találóan leírt "háborús légkör optikájának, pontosabban fénytörésének", mely arra készteti a kormányt, hogy ezzel, a mai tudásunk szerint fantasztikusnak tűnő kéréssel forduljon az angolszászokhoz: vessenek be itt, Magyarországon két-három ejtőernyős hadosztályt. Így akarták ugyanis elkerülni, hogy egyedül az oroszoktól kelljen kérni a fegyverszünetet.

Nem is egy érv szól tehát Bárdossy elgondolásai mellett. Csupán azt nem értjük, hogy hogyan is hihette, hogy a Nemzeti Szövetség által létrehozott egység majd rá tudja bírni a németeket, hogy az országot csupán mérsékelt rombolásokkal hagyják el. A népbírósági tárgyalás légköre, a képtelen vádakkal szembeni védekezés irdatlan nehézségei vagy a Szegedy-Maszák említette "fénytörés"? Nem tudjuk, viszont le kell szögeznünk, hogy szinte ez az egyetlen eset, melyben érvelésével nem tudunk egyetérteni. Mindent összevéve, bizton állíthatjuk, hogy Bárdossy nem követett el háborús bűnt a népbírósági törvény 11. §. 3. pontja alapján. Tévedett? Bizonyára, de nem nagyobbat, mint kortársai.

Végül meg kell jegyeznünk, hogy azért tárgyaltuk ilyen részletesen ezt a problémakört, mert azokat akartuk meggyőzni, akik ugyan vétlennek találják őt miniszterelnöki működésében, de elmarasztalják 1944. évi politikai szerepvállalásáért.

803


Szembesülés a történelemmel

Bárdossy László személyiségének megrajzolásához döntő fontosságú dokumentum a Mohácsot követő magyar politikáról és Fráter György működéséről írt könyve.[96]

A könyv írásába feltehetően közvetlenül miniszterelnöki posztjától történt megválása után fogott bele. Mint e sorok írójának elhunyt kitűnő történészünk, Benda Kálmán elmondotta, vele és más történészekkel sűrűn konzultált, és hónapokon át látták az Egyetemi Könyvtár kutatószobájában, ahol könyve anyagát gyűjtötte.

A könyv vegyes fogadtatásra talált az olvasóknál. Macartney nagyon dicsérte, a XVI. századi magyar egyensúlypolitika "jól dokumentált és jól átgondolt" kifejtésének mondta, és Bárdossy politikai hitvallásának tekintette.[97]

Ullein-Reviczky viszont fanyalgó lekicsinyléssel írt róla, de ez enyhe rosszallásnak tűnik Bajcsy-Zsilinszky vitriolos, szenvedélytől fűtött kritikája mellett: "Ennek az embernek ezer év alatt egyik legfőbb bűnösnek a magyar történelem során, van merészsége arra, hogy egy elmúlt korszak eseményeinek hamis és görögtüzes megvilágításával nemcsak magát mentse, hanem általános oktatást adjon, hogyan kell viselkednie az igazi politikusnak, a nagyszabású államférfinak."[98]

A könyv, miután hosszú évtizedeken át indexen volt, a hetvenes években került a történészek látókörébe, és vált nélkülözhetetlenné a Mohácsot követő évtizedek történetének kutatásában.[99]

Pritz Pál bizonyos fokig elismeri ugyan a könyv tudományos értékét, de ezt írja: "Bárdossyt... természetesen nem az a cél vezérelte, hogy a történetírás eredményeit gyarapítsa. Számára a történeti matéria önmaga igazolásáért volt fontos. Fráter György bíboros alakjába a saját személyét vetítette bele, politikájának sikertelenségével saját miniszterelnöksége megértéséért - felmentéséért perlekedett." Majd ezt írja még: Bárdossy "végzetes lépéseivel... belevitte... az országot a Szovjetunió elleni háborúba", ezért tévedés volt részéről "cselekedeteinek rugóit Fráter György életútjával... megmagyarázni", mindenekelőtt azért, mert a helyzet nem volt azonos: a Mohácsot követő évtizedekben a magyar politika legfontosabb problémája az ország állami és területi integritásának megtartása, valamint a Habsburg és Oszmán birodalom között függetlenségének megőrzése volt, míg 1941-ben nem erről volt szó. Ekkor ugyanis - folytatja Pritz - "a német fenyegetés mellett a szovjet veszedelem sem volt reális gond".[100]

Eddig előadásunkból bizonyára világossá vált az olvasó számára, hogy felfogásunk kereken ellenkezik Pritz utóbb idézett állításaival, így e helyen nem szállunk vitába velük. Miután azonban célunk az, hogy megközelítsük Bárdossy László egyéniségét, fog-

804


lalkoznunk kell azzal a kijelentésével, mely szerint "saját miniszterelnöksége megértéséért-felmentéséért perlekedett".

A könyvben azonban ennek nincs nyoma, mint ahogyan az utolsó szó jogán elmondott beszédei is azt mutatják, hogy mélységesen meg volt győződve igazáról. Egyébként megismerve büszke természetét, nehéz lenne feltenni, hogy mentegetőzni akart volna. Tamás András elmondásából tudjuk - és azzal bizonyos fokig egyezik Ullein-Reviczkyé -, hogy milyen egykedvűen, milyen méltósággal tűrte a "londoni kapunyitás" során (erre az alábbiakban még visszatérünk) ellene fabrikált vádakat. De ha el is fogadjuk, hogy védekezni akart, annak módja, tehát az, hogy történelmi analógiához fordulva, a tudomány eszközeivel kereste a választ, önmagában minősíti eljárását. Mennyivel könnyebb és mennyivel hatásosabb lett volna újságcikkek és beszélgetések útján, személyes meggyőzéssel bizonygatni igazát!

Meggyőződésünk, hogy a felelősségét mindig vállaló és másokra át nem hárító, ugyan­akkor a bekövetkező végzetes eseményeket előre látó Bárdossy - könyve megírása idején már kezdtek rosszra fordulni a dolgok -, hogy úgy mondjuk, az "örökkévalóság világánál" akarta a kínálkozó történelmi analógiát összevetni a miniszterelnöksége alatt történtekkel.

De mindennél jobban cáfolja a feltevést, hogy Fráter György példáján akarta volna igazolni magát, az a tény, hogy elismerve az ország fennmaradásáért folytatott heroikus küzdelmét, végső soron mégis elmarasztalja a barát politikáját. Mint írja, 1544-től fogva Fráter György minden törekvése arra irányult, hogy Habsburg Ferdinánd alatt egyesítse az országot. Ennek előfeltétele az V. Károly vezette német birodalmi erők támogatása lett volna. Ehelyett azonban Ferdinánd és Károly is békét kötött a törökkel. Ezzel kapcsolatban veti papírra: "Fráter György ráeszmélt, hogy az ország egyesítésének tervével nem jó helyen kopogtatott... a hibát azzal akarta korrigálni, hogy most a másik oldalra fordult... Futott a cél után anélkül, hogy a helyzetre, az adott körülményekre, a rendelkezésre álló eszközökre gondolt volna." Más helyen: "A kicsinyes politikák és cselfogások útvesztőin át ne kövessük a barátot. Kétségbeesett mesterkedés volt ez..." Az "Epilógus"-ban megvont mérleg egyértelmű: "A nemzet képtelennek bizonyult arra, hogy egységét helyreállítsa.

A barát megpróbálta Ferdinánd segítségével; kísérletet tett a portán, majd ismét a római királyba vetette reményét...

Kétségbeesett vállalkozás. Olyan eszközökkel akarta helyreállítani a nemzet egységét, amelyek alkalmazása még a meglévő egységet is felbontja. Belső bizonytalanságot támaszt, mert egymással ellentétes törekvések előtt nyit zsilipeket..

Éppen mert annyifélét megkísérelt, elvesztette hitelét s alkalmatlanná vált arra, hogy bizalmat keltsen önmagával és azzal a megoldással szemben, amit valóra akart váltani."[101]

Meg kell persze jegyezni, hogy Bárdossy nem egészen következetes elmarasztalásában. Hiszen az adott körülmények mellett, két terjeszkedő nagyhatalom között egyszerűen nem volt lehetőség az ország állami és területi integritásának és függetlenségének megőrzésére. Ezt egyébként ő maga is érezte, látta, amit könyve utolsó két fejezetének címe is jelez: "A sorvadó fa" és "Egyedül a végzet ellen".

Problematikusnak látjuk gyakori hivatkozását a "nemzeti egységre", mint a függetlenség és államiság megőrzésének eszközére. A pártoskodás oka ugyanis nem a haszonlesés, nem az önzés és az értetlenség volt első sorban, hanem az, hogy a nyugati részek

805


magyarsága a Habsburg, a keleti részeké az Oszmán vonzás- és hatalmi körbe esett. Érdekes egyébként, hogy szinte varázserőt tulajdonított a "nemzeti egységnek". Emlékezzünk rá: mikor a Nemzeti Szövetségben való részvételének motívumait ismerteti a népbíróság előtt, olyan erőt tulajdonít az egységnek, hogy az nemcsak a kormányzatnak adna szilárd támaszt, de még a németeket is arra késztetné, hogy nagyobb kártétel nélkül vonuljanak ki az országból.

Úgy gondoljuk azonban, hogy mindez megbocsátható tévedés Bárdossy László esetében, hiszen nem volt hivatásos történész. Diplomata volt és szakmájában felhalmozott tudása és tapasztalata, éles elméje, szorgalma és kutatói ösztöne vezette olyan felismerésekhez, melyekkel jelentősen gazdagította a korra vonatkozó ismereteinket. Kitűnő érzékkel és nagy szorgalommal elemezve az akkoriban már feltárt diplomáciai iratoknak szinte összességét, a magyarországi történéseket széles világpolitikai keretbe helyezte, így magyarázva meg addig zavarosnak és érthetetlennek tűnő politikai döntéseket és fejleményeket. Ez a széles horizont volt az, ami annyira hiányzott addig és ami annyira hasznossá tette könyvét a kor kutatói számára.

Beleásva magát a forrásokba, egyre nagyobb szenvedéllyel végezte a kutatást, egyre nagyobb szellemi gyönyört okozott neki a diplomáciai iratok elemzése, egy-egy diplomáciai tárgyalás fordulatainak nyomon követése. Ezt a felfokozott lelkiállapotot mutatja például ez a mondata: "Mindabban, ami az 1538. évben a váradi békét követő események hátterében történt, van valami lélegzetelállítóan érdekes."[102]

Ugyanakkor feltűnő józansága, a korban oly gyakori faji, népkarakterológiai előítéletektől való mentessége. Ilyen szempontból teljesen függetleníti magát Szekfűtől, aki a János-párt török orientációját a délszláv származású politikusok befolyásával magyarázza. Így ír például Brodaricsról Szekfű: "A törökbarátság egész elméletét dolgozza ki a... délszláv származású... Brodarics István püspök... Ez a délszláv vérében meglevő respektusa a töröknek, aki már kétszáz éve kínozta a délszlávokat, ez az örökölt törökfélelem zavarja meg... politikai ítéletének biztonságát és teszi őt a török szövetség első elméleti és gyakorlati hívévé... János uralmát és a törökbarát kurzust valósággal ezek a délszlávok tartják fenn." Fráter Györgyről pedig így ír: "A barát kezdettől fogva szolgája, servitora volt a Zápolyai-családnak... De még erősebb köteléket jelentett délszláv eredete , s ennek folytán a vérében meglévő tisztelet és szolgai ragaszkodás a nagyúrhoz." Fráter György tudott bánni a törökkel, "Itt délszláv eredete és délszláv összeköttetései jönnek tekintetbe."[103]

Nem tételezhetjük fel, hogy Szekfű nagy tudásával ne ismerte volna fel a török orientáció objektív okait, így csak azt mondhatjuk, hogy engedett a kor oly sok bajt, veszedelmet hozó irányzatainak.

Bárdossy ellenállt az ilyesfajta kísértéseknek. De más szempontból is függetleníteni tudta magát az akkoriban osztatlan elismerést és tekintélyt élvező Szekfűtől. Szekfű számára az egyetlen helyes megoldás a Habsburg-orientáció volt, amit szerinte a politikai józanság mellett még a magasabb erkölcsiség is parancsolt. Aki nem ezt az utat követte, gyenge jellemű volt; ezt írja ugyanis: "A törökbarátság hordozója [a délszlávok mellett! - P. G.] az

806


a néhány politikus, ki megszokta pártharcokban a politikai hatalomért minden más tekintetet feláldozni."[104]

Ezzel szemben Bárdossy igen élesen bírálja Habsburg Ferdinándot. Egy helyen így ír: "világosan látta a barát, hogy Ferdinánd számára nem az ország és nem a magyarság a fontos, hanem a maga jól felfogott érdeke - amit... nem lehetett a magyarság érdekével összeegyeztetni." Más helyen meg kijelenti: Ferdinánd számára az ország kezén maradt nyugati része nem más, mint "védőfal az örökös tartományok határai előtt és ugródeszka a jövőre."[105]

Erdély kérdésében is lényegesen eltért véleménye Szekfűétől, aki szerint Fráter György vetette meg ugyan Erdély állami életének alapját, de "Számításaiban Erdély csak addig szerepelt, míg garanciát nyerhetett, hogy az egységes Magyarországot Habsburg királya meg fogja oltalmazni a török ellen. Amint ez bekövetkezik, egy búcsúszó nélkül megválik Erdély függetlenségétől." Mint tudjuk, Fráter György átadva Erdélyt Ferdinándnak valójában "feladta Erdély függetlenségét", de az, igaz, török protekturátus alatt, rövid idő múltán helyreállt. Ez az, ami Szekfű számára szinte már bűn, amiről Bocskay végakaratával foglalkozva, így ír: az erdélyi fejedelemségben "a magyarság egy része nem vesz többé részt a századok hagyományaitól megszentelt védelemben, hanem külön fejedelem alatt külön konstituálja magát. Az alig kétmilliónyi magyarság most két, egymástól elszakított államalakulatba tömörül, két uralkodónak, két dinasztiának ellentétes érdekei számára nyílik meg az út. Vajjon minő érdekek szolgálatában fogja Erdély önálló életét megkezdeni?"[106]

Bárdossy véleménye egészen más: "Ezt az államot ugyan 'Erdélyi Fejedelemségnek' hívták, de benne korántsem jött létre valami új alakulat. Nem más ez, mint a régi királyság csonkja, amely visszaszorult keletre, ahova nem ért át a Habsburgok keze, s ahol a töröknek nem volt érdemes s talán kényelmesebb is volt az engedelmességre szorított magyar állami gépezetet működésben hagyni."[107]

A diplomata Mohácsot a nemzetközi politika összefüggéseiben látja és láttatja. Ez azonban nem jelent különállást, a bekövetkezett tragédia hűvös szemléletét, amint erről érzelmi töltésű, nagyon szép sorai tanuskodnak. Folyik V. Károly német császár és I. Ferenc francia király harca, és "ebbe a csatazajba úgy süvít bele a vesztett mohácsi ütközet híre, mint amikor lőporos toronyba csap a bomba. Mintha sziklafalak omlanának le szörnyű robajjal. Visszahngja széthömpölyög Európán, s viszi magával a rémületet... s a magyarságnak az élet partjára abból a szakadékból kell visszakapaszkodnia, ahová Mohács után zuhant. A küszködés a szakadék omladékos, meredek oldalán a nemzeti lét felé: a magyarság életerejének szörnyű próbája."[108]

Ha nem is tudunk egyetérteni Pritz Pállal abban, hogy könyve megírásával Bárdossy "saját miniszterelnöksége megértéséért-felmentéséért perlekedett", azt természetesen nem tagadjuk, hogy kormányelnöki működésének emlékei, élményei és tapasztalatai is jelen vannak művében, sőt még azt is elfogadjuk, hogy bizonyos fokig az önigazolás is fellel-

807


hető benne. Fráter Györgynek a Habsburgok és Szulejmán közötti egyensúlypolitikáját elemezve ezt írja: "Ha a nemzet élni akart, áldozattal kellett megvásárolnia azt a lehetőséget, hogy maga intézhesse sorsát. Meg kellett alkudnia, hogy ne legyen kénytelen egészen megadni magát és ezzel mindent elveszíteni."[109] Ez az a politika, amit a németekkel szemben maga is folytatott: megadni a minimumot, hogy a maximumot el lehessen kerülni.

Bárdossy számára természetesen adódott, hogy saját politikáját összevesse Kállay angolszász orientációjával. Több ilyen gondolatfűzés található könyvében, egyet idézünk: "Nem az elhatározásoknak a jövőre kivetített, elérni remélt sikere igazolja a politikust, hanem egyedül a cselekvés időpontjában jelentkező szükségessége. Az, vajon adott pillanatban és helyzetben csakugyan úgy kellett-e eljárnia, ahogy tette. A 'szükségesség' alatt persze nem értve valami kényszert, ami alá a politikus kerül, hanem szabad mérlegelését azoknak az előnyöknek és hátrányoknak, amelyeket a rendelkezésre álló erők és eszközök felhasználásával a közösség részére biztosíthat, illetőleg a közösség felől elháríthat. Minden olyan cselekedet, amely nem hoz pozitív előnyt, vagy nem hárít el közvetlen veszedelmet, vagy éppen ilyent valami jövőbeli elképzelt előny kedvéért felidéz, nem más, mint veszedelmes handabandázás."[110]

Ha valójában Kállayra gondolt, lehetetlen egyetérteni ezekkel a nagyon kemény és nagyon igazságtalan kijelentésekkel. Más magyarázatát nem is igen találjuk, mint az önérzetét sértő leváltását a miniszterelnöki posztról és azokban a vádakban, melyekkel a "londoni kapunyitás" során illették.

Bárdossy bűnössé nyilvánítása

Abban, hogy e sorok írója behatóan kezdett foglalkozni a Bárdossy-kérdéssel, jelentős része volt Ullein-Reviczky könyvének. Csodálkozással töltötte el ugyanis az ellentmondás, ami a szerző elmondásában feszül: egyik oldalról a tények tárgyilagos ismertetése és annak a veszélyekkel teli, szorongató légkörnek a hű felidézése, melyben Bárdossy döntéseit hozta, másik oldalról a méltatlan hangú, elmarasztaló kritika! Ezért írta le a könyv elolvasása után: "A II. világháború forrásait és irodalmát olvasva, az emberen az a meggyőződés lesz úrrá, hogy részvételünk a háborúban elkerülhetetlen volt. Ebből viszont logikusan következik, hogy Bárdossy Lászlót igazságtalanul ítélték el. Bizonyos fokig érthető - bár nehezen menthető -, hogy a korszakkal foglalkozó történészek döntő többsége bűnösnek mondja őt, azonban szinte érthetetlen, hogy a kortársak, sokszor a tájékozott politikai elithez tartozók is, szinte kivétel nélkül elmarasztalják."[111]

A különös ellentmondást csak néhány éve sikerült a szerzőnek, ha nem is teljességgel feloldania, legalábbis megközelítenie, miután bizonyos, általa addig nem ismert dokumentumok birtokába jutott. Ezekből a dokumentumokból kiderült, hogy Bárdossy László háborús bűnösségét elsőként nem a népbíróság mondta ki, hanem egy átgondolt bevádolási akció keretében külügyminisztériumi kollégái. A történet a következő: 1941 nyarán, kora őszén magyar diplomáciai körökben felmerül a gondolat, hogy a jugoszláviai események következtében megszakadt angol-magyar kapcsolatokat újra kellene éleszte-

808


ni. Tamás András külügyminisztériumi tisztviselő is részvevője volt ennek a "londoni kapunyitás"-nak nevezett akciónak. Mielőtt feladata teljesítésére Lisszabonba indult volna, itt, Budapesten tárgyalt portugáliai követünkkel, Wodianer Andorral, aki az akció lényegét így vázolta: "Csak Werth és a katonák felelősek a jugoszláviai hadjáratunkért, az oroszországiért csak Bárdossy. Az angolok ezt nem akarják elismerni, s kíméletlenül meg akarják büntetni az egész nemzetet. Próbáljuk meg őket más belátásra bírni. Büntessék meg Werthet és katonáit, meg Bárdossyt, de hagyják élni a többieket."[112]

A törekvés 1942-ben hivatalos kereteket kap Szent-Iványi Domokos vezetése alatt; megbízzák a miniszterelnökség és a külügyminisztérium titkos levéltári anyagának feldolgozásával a háborús bűnösség tisztázása céljából. Az így összegyűjtött anyagot használták fel 1946-ban a párizsi békekonferencián és a népbíróságon a háborús bűnösségi perekben.[113]

Ullein-Reviczkynek említett visszaemlékezése világítja meg a módszert, amellyel Bárdossy bűnössé nyilvánítása végbement a "londoni kapunyitás" keretében. A könyv 1947-ben jelent meg külföldön, francia nyelven. Lehetséges tehát, hogy írását Bárdossy kivégzésével egy időben vagy közvetlenül utána kezdte el. A könyv II. fejezetének ez a címe: "Posztumusz vallomás a Bárdossy-perhez"; így kezdődik a fejezet: "A Magyarország első háborús bűnöseként nyilvántartott Bárdossy László... pere véget ért... Megszületett tehát az ítélet, és a Bárdossy-dossziét lezárták." Eljön azonban az idő - folytatja - , amikor a pert újrakezdik, és kimondják a "végleges ítéletet... E perben - immár biztosra vehetjük - Bárdossy László újra a vádlottak padján fog ülni, és vajmi kevés esélye lesz, hogy megmeneküljön az elítéltetéstől."[114]

Nehezen érti meg az ember, hogy politikusok és tájékozott diplomaták miként gondolhatták, hogy az angol politika intézői előtt rejtve marad majd, hogy Magyarország politikáját az államfő, a parlament és a kormány együttesen irányítja. Teljesen képtelenség volt tehát feltenni, hogy Londonban majd elhiszik, hogy egyedül Bárdossy és Werth a felelős a történtekért, de tekintsünk el most ettől. Felmerül viszont a kérdés: mi szükség volt a nem egyszer méltatlan, mondhatni alpári, Bárdossy erkölcsi integritását, jellemének szilárdságát kétségbevonó, lekicsinylő hangvételre e politikailag és erkölcsileg egyébként is kifogásolható szándék megvalósításánál? Miért kellett Ullein-Reviczkynek vájkálnia Bárdossy magánéletében, miért írt oly gúnyosan házasságáról? Ez olvasható ugyanis könyvében: "Ő... Csáky halálakor állástalan volt. Azért nem tudott elhelyezkedni, mivel egy igen tiszteletre méltó, ám elvált hölgyet vett feleségül... eredetileg Londonba akarták kinevezni, ám nem egészen szabályos házassága miatt nem nyerhette el az angol királyi udvar jóváhagyását. Mivel Romániában kevéssé voltak kényesek az ilyesmire, végül ott kötött ki." Ha megmarad követnek, "most nem nyugodna a föld alatt hat golyóval a testében".[115]

809


Majd Bárdossy külügyminiszterségével kapcsolatban Ullein-Reviczky azt írja, hogy a németekkel szemben "túlságosan elkötelezett" Csáky után kinevezését politikai körökben örömmel üdvözölték, mert "...csakugyan nem - még nem! - volt a németek embere... [Kiemelés tőlem - P. G.]"[116] Nos, Bárdossy soha nem volt a németek embere, és ezt Ullein-Reviczky tudhatta legjobban![117]

Ez a hangütés is méltatlan Ullein-Reviczky részéről: "Bárdossy tehát miniszterelnök lett. Rendkívül elégedett volt a dolgok alakulásával. Életében először nagyon fontosnak érezhette magát. Nem egészen volt tisztában vele, mit is jelent miniszterelnöknek lenni, de abban a hitben élt, hogy országának szüksége van az ő bölcsességére, és kész volt azt bőséggel osztani. Teleki példája legkevésbé sem bátortalanította el; annyit értett belőle, hogy Teleki öngyilkos lett, mert szeretett volna ellenállni a németeknek, ami lehetetlennek bizonyult; temessük tehát el az idealista professzort, és lássuk, hogyan húzza ki a szekeret a kátyúból egy hivatásos diplomata!"[118]

Előbbiekben eléggé részletesen foglalkoztunk Bárdossy 1944-es politikai szereplésével. Mint láttuk, a bíróság teljesen alaptalanul, meg sem kísérelve a bizonyítást, hozott ítéletet ebben az ügyben is. Nos, Ullein-Reviczky vádjai és hangvétele alig különbözik a népbírákétól. A "Bárdossy bukása és pálfordulása", "A háború prófétája" című részben ilyen mondatokat olvashatunk: "Bárdossyban nem volt meg az igazak önzetlensége, hogy képes legyen elviselni a kegyvesztettséget. Amikor megértette, hogy mivel fenyegeti a népítélet, végrehajtotta politikai pályafutása számos pálfordulásainak egyikét... Így lett Bárdossy, miután hagyta, hogy háborúba sodorják, a háború prófétája. Ő lett a hitleri tábor bálványa. Úszott a gyönyörűségtől, hisz nem volt nagyobb öröme, mintha csodálják..."[119]

Nagyon érdekes, és kereken ellenkezik az előzőekkel az, amit Bárdossynak "a londoni kapunyitással" kapcsolatos magatartásáról ír "Hitt vajon a birodalom győzelmében? Lehetséges, de amíg kormányon volt, nem mondta. Kívánta-e? Valószínűleg igen, de soha nem ejtette ki a száján Laval híres mondását: 'Azt kívánom, hogy Németország győzzön!'... Soha nem gondolta, hogy teljesen Hitlerre kell hagyatkoznunk, habár azt sem rejtette véka alá, hogy kételyei vannak a szövetségesek táborában nyitva hagyott esélyeinket illetően. De azokat, akik másként vélekedtek a szövetségesekkel kapcsolatos lehetőségeinkről, nem gátolta meg benne, hogy szerencsét próbáljanak; csupán egyvalamihez ragaszkodott: hogy ne legyenek kellemetlenségeink a németekkel szemben."

Majd leírja, hogy ő maga miként fáradozott "egy... második diplomáciai front létrehozásán, amelynek az volt a feladata, hogy kapcsolatba lépjen a szövetségesekkel... " Nem volt veszélytelen játék ez, sem Ullein-Reviczky, sem a felelős miniszterelnök szempontjából, de Bárdossy hagyta, nem akadályozta: "Minderről semmit sem szóltam Bárdossynak, de mivel... tevékenységem részben a nyilvánosság előtt zajlott, nem valószínű, hogy ne lett volna tudomása róla. De nem tett semmit, se bátorítani, se lebeszélni nem próbált."[120]

810


Tamás András is ír Bárdossy magatartásáról a "londoni kapunyitással" kapcsolatban, csak Ullein-Reviczkynél sokkal pozitívabb hangvétellel. Mint írja, Bárdossy a "kapunyitást" bátorította, anyagilag támogatta és miniszterelnöki hatalmával fedezte. Tette ezt annak tudatában, hogy az akcióban résztvevők őt nevezték meg háborús főbűnösként. Miután Tamás András elmondja, hogy mi mindent tett Bárdossy a nyugati kapcsolatok újrafelvétele érdekében, ezt írja: "És itt álljunk meg egy percre, hogy belenézzünk Bárdossy lelkébe. 1941-i magatartása a magyar történelem legmegoldhatatlanabb rejtélyei közé tartozik. Tudta-e..., hogy a diplomaták... propagandájukban reá hárítják a háború felelősségét? Nyugat lapjai tele voltak a magyar forrásból eredő Bárdossy-ellenes cikkekkel, s a külügyminisztérium sajtószemléje bő kivonatokban ismertette azokat...

Bármennyire próbáltam is, nem tudom magyarázatát adni a tiszteletet parancsoló kézlegyintésnek, amellyel a tragikus halált halt miniszterelnök elintézte a személye ellen irányuló támadásokat. Úgy érzem, ő volt az egyetlen kormányfő, aki a legmesszebbmenőkig szolgálta a magyarságot azzal, hogy a németek felé is igyekezett eleget tenni vállalt kötelezettségeinknek, de ugyanakkor egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy a magyarságnak Nyugat felé is biztosítania kell kapcsolatait. Egy ilyen valóban nagyvonalú politikában a személyi kérdések eltörpülnek, Bárdossy részére pedig többet semmit sem jelentettek...

Hitt a németek győzelmében? Ilyen politikai iskolázottság mellett nem szabad föltételeznünk róla. Nem hitt a németek győzelmében, annyira nem hitt benne, hogy amikor megköszöntük neki, hogy a (Revíziós) Liga titkárait tanácsosi ranggal beosztotta Szent-Iványihoz, azt válaszolta, hogy azért tette ezt, mert a jó oldalra akart mindannyiunkat kényszeríteni. A jó oldal az angol oldal volt."[121]

Bárdossy elmarasztalásában Barcza György volt londoni követnek is jelentős szerepe volt. Negatív ítéletében egyrészt közrejátszott személyi ellentéte Bárdossyval, másrészt sok esetben meglepő tájékozatlansága a hazai viszonyokról.[122] Személyi ellentétük főleg abból eredt, hogy Bárdossy elítélte őt a Londonból küldött, nem a teljes valóságot tükröző jelentéseiért, melyek, szerinte, hozzájárultak Teleki öngyilkosságához.

Ilyen kijelentések olvashatók Barczánál Bárdossyról: "a nemzetközi politikában teljesen járatlan", "vehemens természetű, mindenben túlzó ember, kevés politikai ítélettel és tapasztalattal", "kimondottan németbarát", "könnyelmű kártyás", "minden kényszer nélkül, egy tollvonással vitte bele az országot a Szovjetunió elleni háborúba."[123]

Nagyon érdekes Szegedy-Maszáknak Bárdossyról nagy lélektani érzékkel és bölcsességgel megrajzolt jellemzése. Nem vett részt az ellene indított hajszában, talán mert felismerte annak teljes céltalanságát, és mert rendkívüli becsületessége tiltakozott az eljárás ellen. Pedig az angolszász orientáció híve volt, és ha bizonyos megértéssel is tekintett Bárdossy politikájára - ami azok után, hogy meg kellett élnie Kállay politikájának csődjét, érthető -, de alapjában véve ellenezte.

811


Mint írja: a külügyminisztériumban "örömmel" várták Bárdossy külügyminiszteri kinevezését, és amikor bekövetkezett, "eufória" töltötte el a beosztottakat: "a logika és az egyértelműség híve volt. Rendkívül nagy súlyt helyezett a kifejezésmódra, a precizitásra és még lehetőleg az irodalmi színvonalra is. Briliáns ember volt, talán sokkal briliánsabb, mint tehetséges. Az ítélőképességével volt valami baj: az érzelmi elemek gyorsan közrejátszottak benne...

Jellemes, önzetlen ember volt, amit rendkívüli ambíciója és erősen kifejlett önérzete alig csorbított. Kivételes kötelességérzete lehet a magyarázata sok olyan lépésének is, amelyek közül néhány végzetes következménnyel járt, és amelyekért később oly méltatlan körülmények között vonták felelősségre. Kötelességérzet és az angol értelmezésű lojalitás jellemezték: a tisztségekkel, politikai, társadalmi és hivatásbeli elhelyezkedéssel járó terhek és kötöttségek vállalása."[124]

Szegedy-Maszák a rá jellemző tisztességgel és józansággal Bárdossy politikájában egy másfajta politikát lát, nem pedig bűnös machinációt: "az átvészelésben, a fennmaradásban látta az adott körülmények között a magyar politika legfőbb célját. De ennek előfeltételét a németekkel való szoros harmóniában látta, mert a német-magyar sorsközösséget nem frázisnak, hanem döntő jelentőségű történelmi tényezőnek tartotta, és mert a Rajnán túli Nyugatban nem bízott. Az volt a meggyőződése, hogyha a németek bíznak Magyarországban, akkor több kilátás van arra, hogy nem avatkoznak be a belső ügyekbe... úgy érezte... Neki kell személy szerint vállalnia a németekkel való szoros együttműködést, annak minden személyi kockázatával is, mert csak így tudja a náci követeléseket korlátozni... Bárdossy szerint, és ez az átvészelés céljának különös értelmezése volt, ki kell tartani a németek mellett, hogy még vereség esetén is elkerülhetetlen német újjászületéssel együtt mi is talpra állhassunk."[125]

Bár személyes összeütközése is volt Bárdossyval, teljes tárgyilagossággal, minden személyeskedés nélkül ír róla: "katasztrófának tartotta Magyarország megszállását... és a Kállay-féle politika szükségszerű következményének tekintette... az volt a véleménye, hogy a megszállást el lehetett volna kerülni, és szigorúan elítélte azokat - közöttük főleg engem -, akik a Kállay-politikában felelősebb szerepet játszottak."[126]

Mint Kállay munkatársa és híve, természetesen nem helyeselte Bárdossy politikáját, de ezt mértéktartóan, korrekten fejezi ki: "Bárdossy szerencse nélküli és rossz miniszterelnök volt, éppen úgy, mint Imrédy. Az események úgy hozták magukkal, hogy neki kellett olyan sorsdöntő lépéseket tenni, amelyeket nyilván másképp és talán később is meg lehetett volna tenni, de kétséges, hogy el lehetett volna-e kerülni."[127]

Úgy tűnik, Szegedy-Maszák teljességgel elhatárolta magát a "londoni kapunyitásban" szereplő, Bárdossyt főbűnösnek kimondó diplomata társaitól. 1943 nyarán Kállay tudtával egy, az angolszász politikai köröket a magyarországi helyzetről tájékoztató memorandumot dolgoz ki, melyben Bárdossy szerepét teljes tárgyilagossággal mutatja be. Több ilyen színezetű kijelentése közül csak egyet idézünk: "A magyar államférfiak kivétel nélkül nagyon határozottan és ünnepélyesen lekötötték magukat a nemzeti önálló-

812


ság és függetlenség, a magyar nemzeti sajátosságok csorbítatlan fenntartása, a hagyományos életforma változatlan megőrzése mellett. Ebben a tekintetben nem volt különbség Teleki Pál, Bárdossy László és Kállay Miklós álláspontja között."[128]

Úgy gondolná az ember, hogy történészeinket fölcsigázta a kortársak és munkatársak Bárdossyról alkotott egymásnak ellentmondó véleménye, és megkísérelték gazdag, bár kétségtelenül bonyolult személyiségét megközelíteni. Sajnos, éppen ellenkezően történt, és a róla készült jellemzések elnagyoltak, sokszor hibásak és általában sematikusak. Egyetlen kivétel Pritz Pálé. Ő ugyan egyértelműen elmarasztalja Bárdossyt,[129] de ráérzett emberi kvalitásaira, sőt, mintha elvarázsolta volna ragyogó intellektusa és erkölcsi tartása. Vannak ugyan jellemzésében sematikus elemek és megalapozatlan állítások,[130] de számos helyen emelkedett hangon, a népbírósági tárgyalás drámaiságát és Magyarország egész akkori helyzetét kitűnő íráskészséggel, irodalmi szinten érzékeltetve, elismerően ír a vádlottak padján ülő Bárdossyról. Ilyen részei vannak szövegének: "Mint egy hófehér rokokó paróka, úgy világított Bárdossy László volt magyar királyi miniszterelnök haja. Arca színe is többnyire sápadtan halovány volt. Egyébként is törékeny termete az elmúlt hónapok nélkülözései, izgalmai és megpróbáltatásai után még légiesebb volt. A kis asztalon - amely mögött ült - papírhalmaz tornyosult, azután egy pohár víz és gyógyszerek, hogy szükség esetén beteg szervezetét megerősíthesse.

Szeme azonban - lényének intellektuális tükre - fényesen csillogott, élénken fürkészte a termet, figyelte a párbeszédeket, azonnal felmérte a hozzá intézett kérdésekben számára megbúvó veszedelmeket. Hiszen a tét óriási volt. Sokkal több, mint az élete - a tét egész életének értelme volt. Azért küzdött, hogy bebizonyítsa: felelős volt ő ugyan hazája szörnyű tragédiájáért, de mégsem követett el bűntettet, még kevésbé bűntettek sorozatát, felelőssége pedig feloldódik abban a szinte abszolút determináltságban, amely Magyarország második világháborús végzetét okozta.

Ellenfeleivel - tehát a tanácsvezető bíróval,... a népügyésszel és a politikai ügyésszel - szemben gyakran érezhette fölényben magát. Nagyobb volt a tudása, szélesebb a tájékozottsága, szebben és leleményesebben formálta a szavakat... Bárdossy védekezését nem csupán fölényes értelme, ragyogó - irodalmi szintű - fogalmazási készsége, széles körű felkészültsége, a rabulisztikát sem mellőző debatteri készsége erősítette, hanem a területi revízióval való érvelése. Ebben az argumentációban azért volt hatalmas gyúanyag, mert ugyanakkor a bíróság egyszerűen nem tehette meg, hogy - az ország adott nemzetközi helyzetében - a nemzeti érzékenységre megközelítően is tekintettel legyen. Hiszen a második világháború lezárásaként olyan békét kellett elfogadni, amely területi határozmányaiban még az annak idején ép ésszel alig felfogható trianoni békeszerződésnél is némileg előnytelenebb volt. Ugyanakkor Bárdossy az első és második bécsi döntés, a kárpátaljai és délvidéki akció területileg kétségkívül előnyös konzekvenciáinak alapján védekezett.

813


Ezért aztán a tárgyalás nemegyszer a szophoklészi drámák hőfokán izzott."[131]

Véleményünk szerint Pritz Pálnak az idézett részekből kibomló Bárdossy-képe teljesen hiteles!

Pritz Pál elismerését mindenekelőtt Bárdossynak az első és másodfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán elmondott beszéde váltotta ki. Valóban, a két beszéd tartalmi és stiláris remeklés, és a benne megnyilvánuló, a nemzet iránti kötelességérzettől áthatott erkölcsi szilárdság minden kételyt elosztat abban a tekintetben, hogy felelős volt ugyan a történtekért, de nem bűnös. Miután a két beszéd döntő bizonyíték bűntelensége mellett, ugyanakkor hűen tükrözi jellemét, indokolt velük részletesebben foglalkozni.

A beszédeket olvasva, megragadja az embert azok feszes, kristálytiszta logikával felépített szerkezete. Az elsőfokú tárgyaláson elmondott beszédét azzal kezdi, hogy leszögezi: nem azért él az utolsó szó jogával, hogy védekezzék. Erre oka sincs, mert nem érzi magát bűnösnek. Ugyanakkor nem tartja ügyében illetékesnek a népbíróságot, a törvények értelmében ugyanis egyedül parlamenti bíróság vonhatja felelősségre. "Miért beszélek mégis?" teszi fel a kérdést, "Mert az az érzésem, hogy a helyzet és a körülmények szabta lehetőségek között kötelességem közreműködni az igazság feltárásában, úgy, ahogy a történtek igazságát átéltem és átszenvedtem. Kötelességem tájékoztatást adni, hogy a nemzet lássa és értse: mi miért történt, s hogy ezzel a tájékoztatással is szolgáljam a belső megbékélés ügyét."[132]

Ezt követően Bárdossy nagy ívű áttekintést ad a két világháború közötti Magyarország történetéről, rendkívüli hangsúlyt helyezve Trianonra, amit Pritz oly találóan "gyúanyagnak" nevez.[133]

Leírva a külpolitikai kényszerpályát és elszigeteltséget, amibe az ország Trianon következtében került, ez a lírai töltésű, a mai fül számára esetleg érzelgősen ható, de a kortársak, köztük e sorok írójának érzéseit is, hűen tolmácsoló mondat tör ki belőle: "ki akarná kétségbe vonni azt, hogy a korszak egész nemzedéke a magyar nemzeti egység helyreállításának akaratában és kiolthatatlan vágyában élt! A rokkant katona érezheti azt a vágyat, ami átjárta, mozgásban tartotta a magyarság egyetemét: még egyszer újra épnek, egészségesnek, egésznek lenni, együtt lenni! Még egyszer újra visszakapni, visszavenni mindazt, amit háború és erőszak szakított le a csonka törzsről!"[134]

Rátérve a magyar külpolitika német és olasz orientációjára, Bárdossy kimutatja, hogy Trianon igazságtalanságainak megszüntetését csak ettől a két államtól várhatta az ország. De ezen túlmenően is, azzal, hogy a nyugati hatalmak kiszolgáltatták Közép-Európát a

814


németeknek, egyszerűen nem volt lehetőség a velük való együttműködésre: "A Délkelet-Európából kivonult nyugati államokkal nem lehetett többé számolni, sem úgy, mint a régi rend (a világháború végén teremtett rend) védőivel, sem mint olyan hatalmi tényezőkkel amelyek egy új, igazságosabb és egészségesebb rend kialakításában hajlandók lettek volna részt vállalni."[135]

Mindezek után felteszi a kérdést: elutasíthatta volna-e Magyarország a terület­visszacsatolásokat, "mert (azok) német-olasz állásfoglalás eredményeként jöttek létre? Ezt a kérdést komolyan nem is lehet feltenni!"[136]

Ezt követően tér rá Bárdossy a Délvidék visszacsatolásának kérdésére. A magyar politikai vezetés döntése mellett szóló - az előzőekben megismert - érvek mellett megjegyzi még, hogy a megszállás kockázatával járt volna a német ajánlat elutasítása. Pritz Pál szerint ilyen kockázat nem volt, hiszen a kormányzó Hitler felszólítására azonnal "pozitív választ adott". Kétségtelen, a kormányzó reakciója nagyon gyors volt, de ez nem zárja ki, hogy a megszállás veszélye fennállott.[137]

Végül is német részről óriási volt a tét: az angolok kiszorítása a Balkánról, de még ennél is fontosabb volt a Barbarossa elkezdése előtt tiszta helyzetet teremteni a Szovjetunió ellen támadó erők oldalában és hátában. Nagyon is kézenfekvő feltevés volt Bárdossy és valószínűleg Teleki részéről is, hogy a passzivitás megszállást vont volna maga után. Ezt meg is mondta Bárdossy Rassaynak megbeszélésük alkalmával.

A tárgyalás során többször felmerült, és a vádirat is úgy tünteti fel, hogy Teleki öngyilkossága tiltakozást jelentett a délvidéki akció ellen.[138]

Bárdossy így válaszolt erre: "A döntő az volt, hogy a délvidéki magyarságot fel kell szabadítani... Megsérti Teleki Pál emlékét, aki felteszi róla, hogy nem így gondolkodott és nem így érzett. Teleki Pál húsz legtevékenyebb évének úgyszólván minden munkáját a magyar revízió ügyének szentelte. Ezért élt... többször hangoztatta, hogy a magyarlakta területek visszaszerzését nem szabad a békés juttatások lehetőségétől elvárni... Véreink felszabadítását, a területek megtartását csak akkor érdemeljük meg, ha azért áldozatokat is tudunk hozni."[139] Mint az előzőekben láttuk, ekkor fordul szembe felháborodottan a délvidéki akciót becsmérlő Fenesy népügyésszel.[140]

Rátérve a Szovjetunió elleni hadba lépésre, Bárdossy rekonstruálja helyzetmegítélését, amivel azért kell itt foglalkozni, mert nagyon józan, tárgyilagos, ilyeténképp cáfolat arra a sokak által hangoztatott állításra, hogy nem ismerte fel a szemben álló felek erőviszonyait.

815


Ezt mondta: "A Szovjetunió elleni támadással a háború új és döntő szakaszába lépett. Az egyik oldalon kipróbált roppant katonai erő - a másikon a katonai felkészültség mértéke egyelőre ismeretlen, de a terület átfoghatatlan arányai, az erőforrások és nyersanyagok példátlan gazdagsága úgyszólván kimeríthetetlen lehetőséget nyújtott a védekezésre.

Az a tény, hogy a Szovjetunió belekerült a küzdelembe, kitágította a háború keretét és meghosszabbította valószínű tartamát. Most már előre látható volt, hogy azok a világhatalmak, amelyek egyelőre kimaradtak a háborúból (Egyesült Államok, Japán) előbb-utóbb szintén csatlakozni fognak."[141]

Nem esik tehát azok hibájába, akik a németeket addigi győzelmeik alapján legyőzhetetlennek tartották, a vörös hadsereget pedig a hadsereg vezetését szinte lefejező Tuchacsevszkij-per és a finn háború balsikerei alapján lebecsülték. Ugyanakkor pontosan látta a végtelen orosz térben rejlő veszélyeket és az ország rendkívüli természeti gazdagságát. Ha az Egyesült Államok óriási gazdasági erejéről nem is ejt szót, nehezen lehet feltételezni, hogy ne lett volna róla pontos képe.

"Kétségtelen volt, hogy a nyugati hatalmak... a szovjettel szemben súlyos áldozatokra is készek lesznek" - mondta, mintegy előre látva a Szovjetunió behatolását a Duna-medencébe. Így érthető ez a kijelentése is: az "európai kis- és középnemzetek (számára) annak a jelentősége is lényegesen csökkent..: ki, illetőleg kik kerülnek ki győztesen a háborúból, viszont döntő fontosságúvá emelkedett az: meddig tart a háború, illetőleg még inkább az, sikerül-e a háború végéig megőrizni erő- és vagyonállományunkat..."[142]

A kortársak és a történészek nem egyszer könnyelműséggel vádolták. Mint láttuk, Barcza "könnyelmű kártyásnak" mondta, Gosztonyi Péter pedig így írt róla: "Kevés olyan háború van, amelybe egy országot és népét annyira könnyelműen vitték be... mint Magyarországot... 1941 júniusában."[143]

Az igazság azonban az, hogy minden döntését komoly lelki vívódások között és rendkívüli felelősségérzettől áthatva hozta. Azt, hogy a délvidéki akció és a Szovjetunió elleni hadba lépés napjaiban milyen lelkiállapotban volt, Rassay, O'Malley, illetve Ullein-Reviczky leírásából az előzőekben már megismertük.

Teljesen hitelesnek tartjuk, amikor az utolsó szó jogán elmondott beszédében így idézi fel zaklatott lelkiállapotát: "Jött az orosz kérdés. Az orosz kérdés a mi, valóban nagy, tragikus kérdésünk. Erről csak könnyelmű ember állíthatja, hogy könnyelműen bíráltam el. Higgyék el... súlyos gyötrelmek árán jutottam el arra, hogy tennem kell valamit a bőrömön, az idegrendszeremben állandóan érzett nyomásnak hatása alatt azoknak az erőknek szemléletében, amelyeket látnom, szenvednem kellett, amelyeknek súlyát lemérnem kellett és módomban volt...

Azok, akiknek nem kellett belső vívódások, aggodalmak és kétségek között átküzdeniök magukat sorsdöntő elhatározások nehézségein - látván a kockázatokat jobbról is, balról is -, azok összekuszált emlékein át szívükben fájdalommal és a megtorlás vágyával valóban nehezen érthetik meg: mi az, ami történt és miért... A szenvedések ke-

816


serűségén át ma minden könnyen látszik bűnnek, mulasztásnak, könnyelműségnek, tévedésnek."[144]

Láttuk, hogy Szegedy-Maszák mennyire elismerően írt Bárdossy kötelesség- és felelősségérzetéről. Ez mutatkozik meg ezekben a mondataiban: "Mi sem lett volna könnyebb, mint lemondani és visszalépni, de a kormányra bízott értékek hűtlen feladását jelentette volna éppen abban a pillanatban, amikor ezeket az értékeket a legjobban kellett védeni... A kormány tagjai csak az egyéni felelőség elől menekülhettek volna..., de ugyanakkor magukra idézték volna azt a sokkal és összehasonlíthatatlanul súlyosabb felelősséget, hogy a maguk személyének önző mentése érdekében az egész országot kiszolgáltatták azoknak a megpróbáltatásoknak és veszélyeknek, amelyeknek sajnos, áldozatul esett."[145]

Macartney "büszke és érzékeny lelkűnek" mondja Bárdossyt.[146]

Büszkesége nem engedte, hogy másokra hárítsa a felelősséget, pedig erre minden oka meg lett volna. Végül is a hadba lépésről, mint láttuk, a kormányzó döntött - amire a törvények szerint joga volt -, és a döntést minisztertársai és a képviselők helyben hagyták.

Így fejezte be Bárdossy az elsőfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán elmondott beszédét: "Belátom, hogy a jogosan felgyűlt indulatokat és keserűségeket le kell vezetni. Módot kell találni arra, hogy a lélek megkönnyebbüljön, csak azért, hogy a fájdalmából felocsúdó lélek visszataláljon a nemzet egységéhez. Semmiféle áldozat nem lesz nagy, mely ide elvezet. Ha az áldozathozatal módjának nincs is köze az igazságszolgáltatáshoz, ahogyan nincsen.

Hat hónap nehéz testi és lelki szenvedései után, a megalázás szándékának folyton kitéve, itt állok tiszta szívvel és nyugodt lelkiismerettel.

Csak a fejemet hajlítja le, csak a szívemet tölti el a fájdalomnak tenger keserűsége, amely ezt a szerencsétlen nemzetet érte. Mégis hiszem, vallom, hogy Isten segíteni fog ezen a nemzeten. Most kérem, teljesítsék önök kötelességüket."[147]

Bárdossy László 1945. december 2-án mondta el az elsőfokú tárgyalás során az utolsó szó jogán beszédét. A népbíróság még aznap kimondta ítéletét: kötél általi halál! (Az ítéletet másodfokon golyó általi halálra változtatták.)

A Népbíróságok Országos Tanácsa előtt 1945. december 22-én másodfokon folytatott tárgyalás során mondta el második védőbeszédét.[148]

A másodfokú tárgyalásig eltelt három hét alkalmat adott Bárdossynak, hogy az elsőfokú tárgyalás tapasztalatai és az elsőfokú ítélet ismeretében és viszonylag kipihenten készüljön fel beszédére. Ez magyarázza talán, hogy a beszéd az előzőnél - bár az is szónoki remeklés - kiegyensúlyozottabb, jobban felépített, zaklatottságtól mentesebb és

817


rendszeresebben ötvözi a jogi és a történeti érveket, valamint az alanyi, illetve tárgyi bűnösségét cáfoló argumentációt.

Hasonlóan, mint az előző beszédében, most is kétségbe vonja a népbíróság illetékességét ügyében: "Mint külügyminiszter és miniszterelnök két ízben tettem esküt arra, hogy az érvényes magyar törvényeket tiszteletben tartom... Ez az esküm kötelez arra, hogy a Budapesti Népbíróságnak és a Népbíróság Országos Tanácsának ügyemben való ítélkezése ellen óvást emeljek, s kötelez arra, hogy minden perbeli cselekménytől, mint amilyen a fellebbezés, kegyelemkérés, tartózkodjam. Mert ha nem így járnék el, a népbíróság hatáskörének akárcsak hallgatólagos elismerésével precedenst teremtenék, amellyel csorbítanám az 1848. III. tc. érvényét, valamint a törvényesen választott nép-képviseletnek a törvényből folyó kizárólagos jogait."[149]

De nem ismeri el azt sem, hogy a háborús bűntettek üldözését kimondó jaltai és potsdami határozatok esetében érvényesíthetők lennének.[150]

Tartózkodik tehát minden perbeli cselekménytől. "Csak egytől nem zárkózom el, és az a teljes és őszinte felvilágosítás mindarra nézve, amit a háború tartama alatt tettem, mert úgy érzem, hogy ezzel a felvilágosítással minden egyes érdeklődő magyar embernek tartozom."[151]

A következőkben Bárdossy, eltérve az elsőfokú ítélet eléggé kusza szerkezetétől, nem követi azt pontról pontra, hanem az "alanyi" és "tárgyi bűnösségét" bizonyítani akaró érvelés köré csoportosítja mondanivalóját.

Ami az alanyi bűnösséget illeti, az elsőfokú ítélet három kérdésben marasztalta el:

1.) Bár tudott róla, hogy a támadó háború nemzetközi bűncselekmény, mégis részt vett annak elindításában.

2.) Bár több felelős politikus figyelmeztette a jugoszláviai akció veszélyes nemzetközi jogi következményeire, mégis kierőszakolta azt.

3.) Szándékosan eltitkolta minisztertársai előtt Kristóffy moszkvai követ táviratát, "pedig annak ismertetése feltétlen megakadályozta volna a hadiállapot deklarálását".[152]

Az első pontra Bárdossy fölényes nemzetközi jogi ismereteire támaszkodva válaszolt, cáfolva, hogy valaha is létezett olyan nemzetközi megállapodás, amely tiltotta volna a háborúkezdést.[153] Az itt érintett nagyon fontos problémakörrel és Bárdossy érvelésével később foglalkozunk.

Az ítélet kimondta, hogy Bárdossy bűnt követett el, amikor a délvidéki akció előtt nem hallgatva Rassay, Barcza, Bajcsy-Zsilinszky és Bethlen figyelmeztetésére, nem állt el szándékától, és nem befolyásolta Teleki öngyilkossága sem. Így reagált erre: "meg lehet-e tagadni (valaki) jóhiszeműségét annak vizsgálata nélkül: mi volt a meggyőződése, milyen célokat akart megvalósítani, milyen veszélyeket elhárítani, erre nézve milyen hiteles adatok álltak rendelkezésére, és hogy ebben a tekintetben más oldalról, más érte-

818


lemben, mire figyelmeztették? Hisz az egyik oldalról megnyilvánult figyelmeztetésekkel kétségkívül a másik oldalon ellenkező értelmű óvások és értesülések álltak szemben."[154]

Ezután elmondja, hogy Bethlen valóban óvatosságra intette a délvidéki akció előtt, de utána a már megismert módon nyilatkozott. Rassay és Peyer ugyan teljes passzivitást javasolt, de éppen Rassay, mint tanú mondta a főtárgyaláson, hogy a kormány huszonnégy óráig sem maradhatott volna helyén, ha lemondott volna a déli területekről. Barcza londoni jelentéseiben foglaltakkal kapcsolatban pedig azok túlzásait és valótlanságait emelte ki.[155]

Arra nézve pedig, hogy nem vette figyelembe az intő jelet, amit Teleki öngyilkossága magában hordott, azt mondta: "Teleki Pál első pillanattól kezdve lehetetlennek tartotta, hogy Magyarország elhárítsa a megnyíló alkalmat, hogy tétlen maradjon, ami a húsz éven át fenntartott jogos igényről való lemondással lett volna egyenlő... Teleki Pál számára tehát egyáltalán nem volt kétséges, hogy bizonyos feltételek bekövetkezte után cselekednünk kell."[156]

A Bajcsy-Zsilinszky részéről elhangzott figyelmeztetés jelentőségét felnagyítva, az ítélet hosszasan idéz két Bárdossyhoz intézett leveléből. A bíróság azonban, mint olyan sokszor a per folyamán, ebben az esetben is csaláshoz folyamodott, amennyiben csonkán idézett a levelekből, kihagyva azokat a részeket, melyek elismeréssel szólnak Bárdossyról.[157]

Bárdossy, rámutatva a levelek tendenciózus, rosszhiszemű kezelésére és a levelek izzó hazafiasságtól fűtött hangvételére, így zárja mondanivalóját: "Mindez világosan feltárja: mi volt Bajcsy-Zsilinszky Endre... felfogása..., s teljességgel érthetetlen, hogy lehet ezt az intranzigens, magyar revizionista álláspontot úgy feltüntetni, mintha az... szemben állott volna a kormány politikájával."[158]

Végül Bárdossy visszautasítja azt a vádat is, hogy rosszhiszeműen eltitkolta volna Kristóffy követ táviratát, melynek ismeretében a kormányzó nem döntött volna a hadba lépés mellett, és a miniszterek nem szavazták volna meg.

Az alanyi bűnösség kérdésében így zárja védekezését Bárdossy: "Állítólagos 'rosszhiszeműségem' tehát éppúgy megdűl, mint ahogyan bizonyítás nélkül maradt az az állítás, hogy nem voltam 'jóhiszemű'. Valamint az, hogy az elnökletem alatt álló kormány megsértett volna olyan Magyarországra is kötelező nemzetközi szerződéseket, amelyek a támadó háborút, vagy a háborút általában nemzetközi bűncselekménynek minősítik. Állítólagos alanyi bűnösségem kérdése így alakul a tények világában."[159]

Ezt követően a tárgyi bűnösség kérdésére tért át Bárdossy. "Azt kellene feltételezni, hogy a népbíróság alanyi bűnösségem kérdése után tárgyi bűnösségem kérdését vette vizsgálat alá.

819


A helyzet azonban az, hogy a népbíróságot a tárgyi bűnösség kérdése, úgy látszik, nem foglalkoztatta, az ítélet indokolásában legalábbis nincsenek erre vonatkozóan megállapítások.

A népbíróság nem vizsgálta... vajon a kormány elhatározásai súlyosabbá tették-e ezt a helyzetet, amely egyébként más elhatározások esetén a nemzetre várt volna? Illetőleg: vajon jobb helyzetet lehetett volna-e teremteni a nemzet számára, ha a kormány más elhatározásra jut? Végül, vajon egyáltalán megvolt-e a tárgyi lehetőség arra, hogy az ország... ellenkező politikát kövessen, mint amilyet a belső és külső erők hatása alatt tényleg kényszerült? Tárgyi szempontból ezeken a kérdéseken fordul meg a kormány felelőssége."[160]

Ezekre a kérdésekre akar válaszolni, miután azonban a miniszterelnöksége alatt történtek gyökerei Trianonig nyúlnak vissza, az előzményekről is beszélnie kell. Arra nincs lehetősége, hogy az elmúlt huszonöt év eseményeire vonatkozó forrásokat tanulmányozza, emlékezőtehetségére viszont nem támaszkodhat, ezért az ítélet "Történelmi és politikai háttér" című, mintegy 40 oldalas részében[161] leírtakat veszi alapul.

Az ítéletnek ez a része a történettudomány szempontjából érdemel figyelmet, mert amint Pritz Pál írja: "A per egésze... nagyon határozott törekvést mutat egy akkor teljesen újszerű történetszemlélet meggyökereztetésére. E szemlélet jegyében nem csupán Bárdos­syra mondtak megsemmisítő ítéletet, hanem az 1919-1944 közötti negyedszázadról is."[162]

E történelemszemlélet első kritikáját tulajdonképpen Bárdossy fogalmazta meg az utolsó szó jogán elmondott beszédében. A jövő történetírásának feladata lesz e bírálat figyelembevétele a kutatásban. Mi most csak annyit tehetünk, hogy érveiből csupán befejező mondatait ismertessük. Az ítéletben gyakran esett szó a német érdekek kiszolgálásáról, a gyáva meghunyászkodásról és a németekkel szembeni ellenállás elutasításáról, valamint arról, hogy a kormány semmit sem tett az angolszászok jóindulatának elnyeréséért. Erre mondta Bárdossy: "Egyszerű lett volna egy mondvacsinált ellenállással, a belső és külső kívánságokkal mereven szembehelyezkedve hagyni, hogy összecsapjanak a hullámok a nemzet felett, mert a területileg is darabokra tépett nemzet romjain most csak azt lehetne silány mentegetőzésként eldadogni, hogy azért jártunk így el, mert a Szovjetunió és a nyugati nagyhatalmak győzelmére számítottunk.

A legnehezebb volt, a legtöbb gondot, a legnagyobb figyelmet igényelte az a politika, amely a belső és külső tényezők óvatos egyensúlyozásával, állandóan azt iparkodott lemérni, hogy az egymással ütköző erők keresztezésében mi a nemzet maradandó, igazi érdeke: a 'kényszerűt' iparkodott a 'szükségessel', a halálos áldozatot a még elviselhető hozzájárulással kiegyenlíteni...

A tárgyi bűnösség kérdését ezek a szempontok döntik el, amiből a felvetett kérdésekre a következő válaszok adódnak. Az ország azt az utat követte, amelyet a geográfiai helyzet és húsz év belső és külső eseményeinek meghatározott ereje szabott elé. Egyenesen nevetséges feltenni, hogy Magyarországon az 1941-42 években... bárki is a siker legkisebb reményével a szovjet és a nyugati hatalmak mellett szervezhetett volna, ideértve még a passzív ellenállást is a németekkel szemben. Gát nélkül szakadt volna rajtunk végig az áradat...[163]

820


Ebben a helyzetben a kormányt állandóan éppen az a meggondolás vezette, hogy a nemzetre háruló terhek és áldozatok a lehetőség határáig ne legyenek súlyosak, s nyugodt lelkiismerettel megállapítható, hogy a kormány ezt a célt el is érte. Ami más oldalról azt jelenti, hogyha a kormány más elhatározásra jut, ha kihívja, felidézi, vagy nem hárítja el a közvetlenül fenyegető veszélyeket, nemcsak a szenvedések és a megpróbáltatások lettek volna sokkal súlyosabbak, de négy év alatt a minden oldalról reá zúduló ellenséges erők hatása alatt végleg és soha jóvá nem tehető módon teljesedik be a nemzet katasztrófája."[164]

Ezt követően az alkotmánysértés vádját utasítja el, és megvilágítja 1944-es politikai szereplésének motívumát, ahogyan az előzőekben megismertük. Itt utasítja el "csömörrel és utálattal" a bíróságnak Bajcsy-Zsilinszky halálával kapcsolatos, önérzetét mélyen sértő, méltatlan, hazug állítását.

Kitér még az ítéletnek arra az állítására, hogy "osztálypolitikát" folytatott, és hogy "a nemzet érdekei ellenére osztályvédelemből" sodorta háborúba az országot. Ezt mondta: "Ez az egyike az indoklás ama sok állításának, amely semmivel sincsen bizonyítva, de még valószínűsítve sem. - Hogy azt az osztályt, amelyhez számítanak, miért kellett volna az ország háborúba sodrásával védeni, hogy ennek az osztálynak milyen különleges haszna vagy előnye lett volna a háborúból, még akkor is, ha az győzelemmel végződik, azt józanul nehéz megérteni."[165]

Semmi sem világosítja meg jobban Bárdossy László lelki habitusát, önérzetességét és nagyon mélyen, nagyon komolyan átérzett magyarságát, mint beszédének utolsó mondatai: "Az ítélet indoklásának utolsó szakaszában az olvasható, hogy a kormányzatom alatt eltelt kritikus időben 'ízig-vérig magyar' politikus kellett volna az ország kormánya mellé.

Kérdem: Ki az, aki kétségbe meri vonni 'izzig-vérig magyar' voltomat? Ha a népbíróság vette volna magának a fáradtságot, könnyen megállapíthatta volna, hogy felmenőim ötödiziglen név, származás és vér szerint tiszta magyarok.

Mindig is az volt az álláspontom, hogy magyarnak lenni lelki magatartást, lélekállapotot jelent, azt: vajon mindenben közösséget vállalunk-e azokkal, akik magyarnak érzik magukat és e szerint élnek.

Tudom, hogy ha a magyarság disszimiláció lévén vesztett is, idegen vérűek asszimilálásával sokat nyert. Talán az asszimiláció volt megmaradásunk titka és magyarázata. Mégis, izzig-vérig magyar voltomat, amelyről cselekedetben, szóban, írásban mindig tanúságot tettem, nem engedem kétségbe vonni! A népbíróság sok mindent megállapíthat rólam, sok mindent elvehet tőlem, elveheti életemet is - kettőhöz nem nyúlhat hozzá, kettőtől nem foszthat meg: - nyugodt lelkiismeretemtől és ízig-vérig magyar voltomtól."[166]

Bárdossy perének nemzetközi jogi vonatkozásai

Mint az eddig előadottakból is kiderülhetett, Bárdossy László nem követett el bűnt a magyar néppel szemben, sőt abban a szinte reménytelen helyzetben, amelybe Magyarország a nácizmus és a bolsevizmus közé kerülve jutott, politikájával a megmaradás

821


egyetlen, bár igaz, igen kis esélyét játszotta meg. Így tehát rehabilitációjának elvileg semmi sem állhat útjában.[167]

Más a helyzet perének nemzetközi jogi vonatkozásait illetően, hiszen annak elindítására a magyar államot az 1945. január 20-án megkötött Fegyverszüneti szerződés, valamint a Londonban 1945. augusztus 8-án a négy nagyhatalom által megkötött, majd tizenkilenc állam által aláírt "Egyezmény az európai tengelyhatalmak háborús főbűnöseinek üldözéséről és megbüntetéséről" kötelezte. Az egyezmény egyes rendelkezései később helyet kaptak az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, a békeszerződésekben, katonai fegyelmi szabályzatokban és különböző nemzetközi szerződésekben.[168]

Elképzelhető tehát, hogy Bárdossy László rehabilitációja nemzetközi jogi problémákat vet fel. E sorok írója nem rendelkezik a problémák kezeléséhez szükséges jogi ismeretekkel, így nem is lép fel megoldási javaslattal, csupán a háborús bűnösségi perek keletkezéstörténetét, problémáit és a perekkel szemben emelt jogi, politikai és morális indíttatású kifogásokat ismerteti.

A gondolat, hogy a háború befejezése után a háború folyamán elkövetett bűncselekmények tetteseit felelősségre vonják, Amerikában merült fel. Először 1942 augusztusában jelentette ki Roosevelt: "Az a szándékunk, hogy igazságos és szigorú ítélettel sújtsuk azokat a főkolomposokat, akik felelősök ártatlan emberek ezreinek szervezett meggyilkolásáért, és olyan rémtettek elkövetéséért, melyekkel a kereszténység minden alaptételét megsértik." Ekkor még előtte sem volt világos, hogy milyen eljárással vonják felelősségre a bűnösöket, tanácsadói között pedig volt olyan, aki azt javasolta, hogy öt-hat főbűnöst bírósági eljárás nélkül egyszerűen állítsanak katonai kivégző osztag elé.

Szovjet oldalról, lényegesen más felfogásban, valamikor 1943 elején merülhetett fel a megtorlás gondolata. 1943 nyarán ugyanis Molotov kijelenti: "A háborús bűnökért a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is." Az amerikai felfogáshoz képest tehát a különbség az, hogy nem pusztán a vezetőket, hanem a népet is büntetni szándékozik. Ugyanakkor, mint látni fogjuk, a háborús pereket előkészítő tárgyalások okmányaiban csupán a németek által elkövetett atrocitásokról van szó, és nem történik említés a "csatlósokról", de még az olaszokról sem.[169]

Még 1943 októberében, a három nagyhatalom külügyminisztereinek moszkvai értekezletén sem döntöttek a felelősségrevonás módjáról. A kiadott négy nyilatkozat közül a negyedik a következő címet viseli: "Háromhatalmi nyilatkozat a kegyetlenkedésekről". A szöveg egyedül a "hitleri fegyveres erők által elkövetett" atrocitásokat említi, továbbá azt, hogy a kegyetlenkedésben résztvevő "német tiszteket és katonákat, valamint náci párttagokat" visszaküldik azokba az országokba, ahol tetteiket elkövették, hogy ott a "kormányok törvényei szerint ítélkezhessenek felettük és büntethessék meg őket".[170] Szó sincs tehát a nürnbergi perben

822


későbbiekben oly jelentős szerepet játszó agresszió bűncselekményéről. A nyilatkozat ugyan külön kitér a "főbűnösök" esetére, akiknek "bűncselekményei nincsenek földrajzilag helyhez kötve, és akiket a szövetséges országok kormányai együttes döntésének megfelelően fognak megbüntetni", de ez esetben is csupán a kegyetlenségek megtorlásáról van szó.

Ezután következik a teheráni értekezlet (1943. XI. 28-XII. 1.), melyen szóba kerül ugyan a német háborús bűnösök felelősségre vonása, de nem hivatalos formában. Sztálin pohárköszöntőjében felhívja a figyelmet a bűnösök ügyében történő "igazságszolgáltatásra - egy kivégzőosztag előtt. Ürítem poharamat egységünkre, mely lehetővé teszi a lehető leggyorsabb elfogásukat és kivégzésüket - legalább ötvenezret."

Churchill, hivatkozva az "angol igazságérzetre", felháborodva tiltakozott ez ellen. A kínos jelenetet Roosevelt azzal oldotta fel, hogy tréfásan megjegyezte: a marsall talán túlzott az 50.000 fővel, szerinte elég lesz 49.500![171]

Időközben az angolok és az amerikaiak között vita folyt a felelősségre vonás módjáról: Churchill a kivégzőosztag mellett kardoskodott, míg Rooseveltben egyre erősebbé vált a meggyőződés, hogy szabályos bírósági eljárást kell indítani. Csak 1944 őszén dőlt el a kérdés, amikor is Churchill, fenntartásait hangoztatva és nagyon kedvetlenül, engedett Rooseveltnek.[172]

Ezt követően a jaltai konferencián (1945. II. 4-11.) kiadott nyilatkozat újfent a német háborús bűnösök felelősségét említi csupán. A nyilatkozat "Németország megszállása és ellenőrzése" című II. részében és a hozzá csatolt jegyzőkönyv VI. szakaszában ez olvasható: "az összes háborús bűnösöket bíróság elé állítjuk, és haladéktalanul igazságosan megbüntetjük... Az értekezlet megegyezésre jutott abban, hogy a háborús főbűnösök kérdését a három külügyminiszter vizsgálja meg, és arról az értekezlet befejezése után megfelelő időben jelentést terjesszen elő."[173] Erre Potsdamban kerül majd sor.

A berlini nyilatkozat (1945. VI. 5.) 11. cikk a) pontja csupán a "név szerint megnevezett fő náci vezetők" letartóztatását említi, a b) pontban viszont ugyanezt írja elő az "Egyesült Nemzetek bármelyikének mindazon állampolgáraira, akik saját hazájuk törvényeinek megsértésével vannak vádolva."[174] Két dolog feltűnő itt. Az egyik, hogy az Egyesült Nemzeteket említi, melynek ebben az időben még nem tagja a háborúban Németország oldalán harcoló Finnország, Magyarország, Románia és Bulgária; a másik, hogy bírói eljárás lefolytatását az egyes országok törvényei alapján rendeli el, olyan törvények alapján tehát, melyek nem foglalják magukba az agresszió bűncselekményét.

Az 1945. VII. 17-VIII. 2. között megtartott potsdami értekezletről készült "Jelentés" Németországra vonatkozó III. részének 5. pontjában ez olvasható: "A háborús bűnösöket és azokat, akik részt vettek olyan náci intézkedések tervezésében és végrehajtásában, amelyek atrocitásokat vagy háborús bűncselekményeket céloztak vagy eredményeztek, le kell tartóztatni és bíróság elé kell állítani." A "Háborús bűnösök" című VII. részben pedig az áll, hogy a szövetségesek megbízottai Londonban megbeszéléseket folytatnak "azoknak a háborús főbűnösök fölötti ítélkezés módszereire nézve, akiknek a bűncselekményei az 1943. októberi moszkvai nyilatkozat szerint függetlenek a földrajzi helyzettől". A kormányok (ti. a brit, az amerikai és a szovjet kormány) "remélik, hogy a Londonban folyó meg-

823


beszéléseknek... gyors eredménye lesz, és rendkívüli fontosságot tulajdonítanak annak, hogy a háborús főbűnösök perét a lehető legrövidebb időn belül megkezdjék."[175]

Potsdamban tehát az "atrocitások" mellett már szó esik az egyelőre definiálatlan "háborús bűncselekményekről" is, bár még mindig csak a "nácikra" vonatkoztatva. Ugyan­akkor eldöntik, hogy kétfajta bírósági eljárás lesz: egy központi, mely "függetlenül a földrajzi helyzettől" a "főbűnösök" felelősségre vonását végzi és több helyi, melyekben az atrocitásokban érintett országok bíróságai ítélkeznek a német bűnösök felett.

A potsdami értekezleten említett londoni megbeszélések eredményeként született meg 1945. augusztus 8-án az "Egyezmény az európai tengelyhatalmak főbűnöseinek üldözéséről és megbüntetéséről". Az egyezmény aláírói között mint negyedik ott van Franciaország is.

Bár az egyezmény az "európai tengelyhatalmak... főbűnöseit" említi, csupán a "német kegyetlenkedésekre" hivatkozik, így tisztázatlan marad, hogy az olasz háborús bűnösökre milyen eljárás vár. Nem világos az sem, hogy a tengelyhatalmak közé értik-e az úgynevezett "csatlós államokat", Finnországot, Romániát, Bulgáriát és Magyarországot. Az egyezmény leszögezi, hogy a "háborús főbűnösöket" Nemzetközi Katonai Törvényszék elé állítják. A törvényszék elnöke az amerikai Robert, H. Jackson bíró, szervezetét, hatáskörét és feladatait a csatolt Szabályzat határozza meg. A többi háborús bűnöst "visszaküldik azokba az országokba, amelyekben bűntetteiket elkövették... A jelen egyezmény semmiképpen sem érinti bármely nemzeti vagy megszállási bíróság illetékességét vagy hatáskörét, amelyet a szövetséges hatalmak valamelyikének területén vagy Németországban létesítettek vagy létesíteni fognak háborús bűnösök bíróság elé állítása céljából."[176]

A Nemzetközi Katonai Törvényszék Szabályzatának 6. cikke határozza meg a bűncselekményeket, melyek bíróság hatáskörébe tartoznak:

"1. A béke elleni bűncselekmények: háború vagy agresszió tervezése, előkészítése, kezdeményezése vagy indítása, vagy hatályos szerződések, egyezmények, illetve adott garanciák megsértésével indított háború, vagy az említett cselekmények végrehajtására irányuló közös tervben való részvétel vagy összeesküvés."

"2. A háborús bűncselekmények: nevezetesen a hadviselés törvényeinek és szokásainak megsértése"; a polgári lakosság ellen elkövetett bűntettek, hadifoglyok legyilkolása, fosztogatás, "városok és falvak önkényes lerombolása, illetőleg elpusztítása, amennyiben ezt katonai szükség nem indokolja".

"3. Az emberiesség elleni bűncselekmények: a polgári lakosság ellen a háború előtt vagy az alatt elkövetett gyilkosság, kiirtás, rabszolgaság, elhurcolás és más embertelen cselekmények; továbbá... politikai, faji vagy vallási okból történő üldözés."[177]

A Szabályzat 7. cikke szerint államfők és kormánytagok sem mentesülnek a felelősségrevonástól. A 8. cikk szerint "az elkövetőt nem mentesíti a felelősség alól az a tény, hogy kormánya vagy elöljárója parancsára cselekedett." [178]

824


A londoni egyezmény határozatai alapján folytatta le a Nürnbergben székelő Nemzetközi Katonai Törvényszék a huszonkét német háborús főbűnös perét 1945. XI. 14-1946. X. 1. között, és ugyanilyen elvek alapján ment végbe a japán háborús bűnösök pere Tokióban 1946. januártól kezdődően. A nürnbergi perben tizenkét halálos, három életfogytiglani, négy tíztől- húsz évig terjedő fegyházra szóló és három felmentő ítélet született. A nürnbergi perrel párhuzamosan folytak egyes országokban a nem főbűnösöknek minősített háborús bűnösök perei.

A nürnbergi ítéleteket az ENSZ Közgyűlése 1946. XII. 11-én jóváhagyta és megerősítette az ún. nürnbergi elveket valamint a bíróság gyakorlatát. 1947. XI. 21-én a közgyűlés megbízta a Nemzetközi Jogi Bizottságot, hogy fogalmazza meg a nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság Szabályzatában és ítélkezéseiben kifejezésre jutó nemzetközi jogi elveket. Ez 1950-ben történt meg hét alapelvben, melyek "az emberiség békéje és biztonsága ellen elkövetett bűncselekményeket" foglalták össze.[179]

A nürnbergi elveket, bár kodifikálásuk a nemzetközi jogban végbement, igen sok bírálat érte. Érthető módon elsősorban német részről hangzottak el kifogások, de nagyon érdekes, hogy az egész eljárást kezdeményező és megvalósításában oroszlánrészt vállaló Amerikában is súlyos jogi, politikai és morális természetű bírálatok láttak napvilágot a tudományos irodalomban és a publicisztikában.[180]

A bírálók természetesen nem vonták kétségbe, hogy súlyos bűncselekményeket követtek el a németek, de azt is hangoztatták, hogy ezek olyan bűncselekmények, melyek mindenkor és mindenütt büntetést vontak maguk után, amint ezt az amerikai Jogászszövetség egyik közleménye leszögezi: "A tengelyhatalmak elég jól definiált és jól felismerhető bűncselekményt követtek el ahhoz, hogy ne kelljen újat kitalálni."[181] E vélemény szerint tehát a Nemzetközi Katonai Bíróság Szabályzata által leírt 3. bűncselekmény, a genocidum üldözéséhez nem kellett új törvény és új bíróság.

De mindez a Szabályzat 2. pontjában leírt, a háborúban elkövetett bűncselekményekre is vonatkozik, hiszen azok üldözése a hadbíróságoknak mindig és mindenütt elsőrendű feladata volt. Egyébként is, ez a pont azzal, hogy kijelenti: "városok és falvak önkényes lerombolása, illetőleg elpusztítása, amennyiben csak katonai szükség nem indokolja", bűncselekmény, megoldhatatlan vagy csak önkényes ítéletalkotással megoldható feladat elé állítja a bíróságokat. Teljességgel lehetetlen ugyanis eldönteni, hogy egy háborús cselekmény mikor lépi túl a "katonai szükség" határát. Máig sokan kérdezik: tényleg indokolta a katonai szükségszerűség a Hiroshimára ledobott bombát?

Teljesen új viszont a Szabályzat 1. pontja szerinti béke elleni bűncselekmény. A bírálók kérdése ezzel kapcsolatban: milyen jogon nyilvánítottak a győztesek olyan cselekményt bűntettnek, amit a második világháború előtt mindenki a politika legitim eszközének ismert el? Miként lehetséges az, hogy képzett jogászok olyan törvényt alkossanak, mely sérti a nullum crimen sine lege jogelvet?

És hogy lehet olyan bűncselekményért eljárást indítani, amit még nem is definiáltak? Az agresszió fogalmát ugyanis soha nem határozták meg jogi szempontból elfogadható módon, mert nem is lehet. Az ugyanis rendszerint hosszabb időn át felhalmozódott feszültségek utolsó aktusa, így a felelősség kérdését csak beható történelmi, de nem jogi elemzés döntheti el.

825


És nincs joga egy állam vezetőinek preventív háborút indítani a még nem teljesen felkészült ellenfél ellen, melyről biztosan tudják, hogy előbb-utóbb támadni fog? Hitler biztos volt benne, hogy Sztálin támadásra készül, és ez volt az egyik oka annak, hogy megtámadta a Szovjetuniót. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem - a támadó háború indításáért bíróság elé állított német tábornokok mindenesetre elhitték. Milyen jogon vonhatják kétségbe katonák a politikai vezetés döntéseit? MacArthurt éppen azért menesztették, mert erre vetemedett. És azt is tudjuk, hogy Amerikában a harmincas években komolyan foglalkoztak azzal, hogy preventív háborút indítsanak a terjeszkedő Japánnal szemben.

Mint láttuk, az 1. pont szerinti háborús bűncselekmény a "hatályos szerződések" megsértésével indított háború. De ha a szerződés igazságtalan, és csak kényszerből írta alá az érintett fél? 1940-ben Teleki a háború kockázatát is vállalta volna Erdélyért. Ha bekövetkezett volna a háború, most háborús bűnösnek kellene mondani őt?

Az agresszió fogalmának meghatározására szovjet részről volt egy kísérlet 1933-ban: "Egyezmény a támadó cselekmény fogalmának meghatározásáról", melyet a Szovjetunióval határos államok írtak alá. Az egyezmény öt aktust minősít agressziónak: hadüzenet, hadüzenet nélküli támadás, hajók és légi járművek elleni támadás, blokád, valamely állam területére betörő fegyveresek támogatása. Az egyezményt maga a Szovjetunió sértette meg Lengyelország, Finnország és a balti államok elleni támadásával.[182]

1947-ben az Egyesült Nemzetek Közgyűlése nem tartotta kielégítőnek ezt a meghatározást, ezért megbízta a Nemzetközi Jogi Bizottságot, hogy dolgozza ki az agresszió definícióját. A bizottság csak nagyon általános definíciót dolgozott ki, azt hozván fel indokként, hogy "nem lehet valamennyi agresszív cselekményt felsorolni, mivel azokat sokféle előre nem látható módon lehet elkövetni".[183] A közgyűlés ezt nem fogadta el, és megvonva a megbízást a Jogi Bizottságtól, 1952-ben új bizottságot rendelt ki a fogalom meghatározására. Négy egymást felváltó bizottság foglalkozott a kérdéssel, míg végül is 1973-ban készült el a definíció.

A definíciót teljességgel általános volta miatt nem idézzük, annál inkább a Nemzetközi Büntetőbíróság statutumát kidolgozó 1998-as római konferencia munkájáról szóló megállapítást: "a résztvevő államok ugyan készek voltak arra, hogy az agressziót felvegyék az üldözendő bűncselekmények közé, de számos kísérlet ellenére sem sikerült az ENSZ Közgyűlés határozataiban foglalt definíciót büntetőjogi tényállás formájába önteni. A konferencia végül is úgy döntött, hogy felveszi az agressziót a Nemzetközi Büntetőbíróság statutumába, anélkül, hogy azt pontosítaná. A konferencia azonban megbízta az Előkészítő Bizottságot, hogy dolgozza ki az agresszió büntetőjogi tényállásának végleges szövegét."[184]

Sokan bírálták a háborús bűnösségi pereket azért is, mert nem volt rájuk precedens. Csupán a győztesek ad hoc alkotása volt, állították sokan, hogy bosszút állhassanak a legyőzötteken. A katonai erőn kívül mire alapozták az új törvényeket és az egész bírói eljárást? - kérdezték mások.

Korábban a háború nemzetközi jogilag a politika legitim eszköze volt. Bűnné nyilvánítani csakis az államok összességének vagy valamely államok feletti állam határozata alapján lehetett volna: "Miután nem létezik államok feletti állam, nem lehetséges álla-

826


mok feletti törvény, ilyen törvény hiányában pedig nincs nemzetközi bűncselekmény. Olyan tett viszont, amely nem bűncselekmény, nem lehet bírósági eljárás tárgya" - jelentette ki April amerikai jogtudós.[185]

Douglas amerikai bíró pedig ezt írta: "A bűnöket, amikért a nácikat elítélték, soha nem határozták meg azzal a pontossággal, amit a mi jogi standardjaink megkövetelnek... A mi standardjaink szerint ezeket a bűnöket egy ex post facto törvény hozta létre. Göring és társai megérdemelték a szigorú büntetést, de bűneik nem jogosítanak fel minket arra, hogy elveket hatalommal helyettesítsünk."[186]

A bírálók szerint a nürnbergi elvekre alapozott bíráskodást teljesen kompromittálta az a körülmény, hogy a náci Németországéhoz hasonló bűntetteket elkövető Szovjetunió is részt vett a londoni statutumok kidolgozásában, a bíróság kiállításában és a vád képviseletében. Valójában elgondolkodtató, hogy a bíróság amerikai, angol és francia tagjainak igazság- és jogérzékét nem sértette, hogy a két vérbíróval, Visinszkyvel és Nikicsenkóval egy pulpituson ülve hoznak ítéletet Nürnbergben.[187]

Érdemes itt idézni néhány amerikai politikus véleményét a nürnbergi perről. Kevés eséllyel ugyan, de az elnökségre pályázó Norman Thomas szocialista politikus "Fellebbezés a nemzetekhez" című, 1947-ben megjelent könyvében ez áll: "Mi szocialisták soha nem elleneztük azok bíróság elé állítását és megbüntetését, akik a polgári lakossággal és hadifoglyokkal szemben atrocitásokat követtek el. De ehhez elegendők lettek volna a már érvényben levő törvények. Ezek kizárnak olyasfajta bírói eljárást, mint ami Nürnbergben és Tokióban végbement. Az agresszív háború morális vétség, amit nem lehet meggyökeredztetni az emberiség lelkiismeretében olyan eljárással, mint a nürnbergi, ahol ott ültek a bíróságban az oroszok, és ahol nem vették figyelembe Hitler megegyezését Sztálinnal. Sztálin háborúja Finnország, Lengyelország és a balti államok ellen nem volt agresszió? Valójában, melyik nagyhatalom nem követett el agressziót ezekben az években? Jackson bíró úr a szokásjog fejlődésére hivatkozva akarja igazolni a nürnbergi pert. A bíróság tényleges összetétele a győztesekből, akik egyszerre voltak bírák és ügyészek, cáfolja ezt az állítást."[188]

A republikánus Taft szenátor, akit elborzasztottak a náci rémtettek, és aki sürgette az európai zsidóság megmentését és önálló zsidó állam létesítését Palesztinában, nem ellenezte a háborús bűnösök felelősségre vonását, de annak Nürnbergben történt megvalósítását így utasította el: "Olyan nemzetközi állam (international state) elmélete, melynek viszonya a nemzetekhez és állampolgáraikhoz olyan, mint amilyen a mi federális kormányunk viszonya az (amerikai) államokhoz, számomra fantasztikus, veszélyes és gyakorlatilag kivihetetlen." Egy, az amerikai alkotmányos örökségről tartott beszédében kijelentette, hogy Nürnberg kiforgatta eredeti mivoltából az igazságszolgáltatás angolszász tradícióját, "a tizenkét ember felakasztásával folt esett hírnevünkön és ezt nagyon meg fogjuk bánni", mondta. Utópiának tartotta, hogy Nürnberg példája elrettentően fog hatni, mivel az agresszor nem a vereséggel, hanem a győzelemmel számol, így nem is tartja őt vissza a büntetéssel való fenyegetés: "Mi több, a bíróság retroaktív törvény alapján járt el és a győztesek bírósága lévén, nem lehetett pártatlan.

827


Nürnberg az igazságszolgáltatás orosz koncepcióját valósította meg, mivel a kormányzati politikát szolgálta és nem az igazságot."[189]

Kennedy elnök így kommentálta a politikai arénában vele ellentétes oldalon álló Taft véleményét: "Az Egyesült Államok alkotmánya szentírás volt számára. Ez irányította döntéseiben. Ez volt forrása, fegyvere és üdvözítése. És ha az alkotmány nem engedi az ex post facto törvény alkalmazását, Bob Taft azt mint örökérvényű, bölcs és univerzálisan alkalmazandó szabályt fogadta el."

Mint láttuk, a háborús bűnperek elindítására a Moszkvában 1945. januárjában megkötött Fegyverszüneti Egyezmény kötelezte Magyarországot. Az egyezmény 14. pontja szerint: "Magyarország közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett."[190]

Mindez ellentétben állónak tűnik a háborús perek megindítására vonatkozó nyilatkozatokkal és a londoni statutumokkal is, hiszen láttuk, azokban csupán a német háborús bűnösökről történik említés. Látva egyik oldalról Amerika döntő szerepét a nürnbergi per elindításában, másik oldalról Rooseveltnek a Magyarország elleni hadüzenet ügyében a kongresszushoz intézett üzenetét, elképzelhető, hogy az angolszászok nem is gondoltak magyarországi perekre. Lehetséges lenne tehát, hogy azok oka egyedül a szovjetek bosszúvágya lett volna? Láttuk, Molotov már 1943-ban beszélt a magyar háborús bűnösök, sőt az egész magyar nép megbüntetéséről. Ellentmond ennek viszont, hogy a fegyverszüneti egyezményt a nagyhatalmak részéről egyedül aláíró Vorosilov - mint az egyezmény bevezetőjében olvasható - "a Magyarországgal háborús viszonyban levő összes Egyesült Nemzetek nevében eljáró Szovjetunió, Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok kormányaitól megfelelő felhatalmazást nyert."[191]

A történészek dolga lesz az itt felmerült kérdésekre válaszolni.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptember 13-án, tehát jó öt héttel a "Londoni Egyezmény" aláírása után fogadta el a népbíráskodásról szóló 1945. VII. törvénycikket, melyben a korábban miniszterelnöki rendelettel szabályozott peres eljárást törvényerőre emelte.[192] A hivatkozott törvénycikk 11. §. 1. pontja így hangzik: "Az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket" bevezeti a népbíráskodást."

A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék Szabályzatában körülírt három bűncselekmény bizonyos eltérésekkel ugyan, de szerepel a népbírósági törvényben. A béke elleni bűncselekmény megfogalmazása a 11. §. 2. pontjában ez: háborús bűnös az, "aki, mint kormány, országgyűlés tagja vagy mint vezető állást betöltő közalkalmazott, kezdeményezője vagy, bár a következményeket előre láthatta, részese volt olyan határozat hozatalának, amely a magyar népet az 1939-ben kitört világháborúba sodorta."

Láthatjuk, a szövegben a nürnbergi szabályzatban megfogalmazott "háború vagy agresszió tervezése, előkészítése, kezdeményezése" helyett a "világháborúba sodorta" áll,

828


ami fogalmilag más, mint a tudatos agresszió. Ezt az enyhébbnek hangzó minősítést azután felváltja a per folyamán az agresszió.

Érdekes az is, hogy szemben a nürnbergi szabályzat 7. cikkével, a felelősségre vonandók sorából kihagyja az államfőt, Horthy Miklóst. Voltak olyan hírek, hogy ez Sztálin befolyására történt.

A nürnbergi szabályzat 6. cikk 2. pontja szerinti háborús bűncselekmény körülírása a törvény 11. §. 5. pontja szerint ez: háborús bűnös az, "aki a megszállott területek lakosságával vagy hadifoglyokkal való bánásmód tekintetében a háborúra vonatkozó jogszabályokat súlyosan megsértette, vagy a visszacsatolt területek lakosságával, a reá bízott hatalommal visszaélve, kegyetlenkedett, vagy aki általában felbujtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának."

A nürnbergi szabályzat 6. cikk 3. pontjában leírt emberiesség elleni bűncselekményt a Bárdossy László perében hivatkozott 15. §. 2. és 17. §. 1. pontjában így fogalmazták meg: "Népellenes bűntettben bűnös a minisztériumnak, az országgyűlésnek az a tagja vagy az a vezető állást betöltő közalkalmazott, ki a nép érdekeit súlyosan sértő jogszabály kezdeményezője volt, vagy annak meghozatalában tudatosan részt vett" ,és aki "az 1939. évi szeptember hó 1. napját követő időben közhivatali ténykedése során a nép egyes rétegei ellen irányuló törvények és rendeletek végrehajtásában a számára előírt ténykedést túlhaladva, olyan tevékenységet fejtett ki, amely a személyes szabadságot vagy a testi épséget veszélyeztette vagy sértette, vagy egyes személyek vagyoni romlását elősegítette."

A felsorolt három bűncselekmény mindegyikében vádat emeltek Bárdossy László ellen. A háborús bűncselekmény az ő esetében a zsablyai és az újvidéki vérengzés volt. A vád alól azonban már az elsőfokú tárgyaláson felmentették, s bár a népügyész fellebbezett ez ellen, másodfokon megerősítették a felmentést.[193]

Az emberiség elleni -, illetve a népbírósági törvény szerint népellenes bűncselekmény tárgyában emelt vád és a meghozott ítélet alapját egy szörnyű, tragikus esemény képezte. 1941 augusztusában a magyar kormány elrendelte a Magyarországra menekült mintegy 16.000, állampolgársággal nem rendelkező zsidó visszatelepítését eredeti lakóhelyére, Galíciába, ahol is a németek kegyetlenül legyilkolták őket. "Ez azonban nem jelenti azt, - írja Pritz Pál -, hogy a magyar vezetés - és így Bárdossy - tudatában lett volna annak, hogy a deportálás valójában a zsidók lemészárlásába fog torkollni. Amikor az egyik szerencsésen megmenekült zsidó Keresztes-Fischer előtt feltárta a döbbenetes történetet, a belügyminiszter azonnal leállította a további kiszállításokat, és Bárdossy természetesen nem bírálta felül minisztere döntését."[194]

Egy végzetesen szerencsétlen eseményről volt tehát szó, amiért a magyar kormány, élén Bárdossyval valójában nem volt felelős. Teljesen alaptalan tehát a másodfokú ítéletnek ez az állítása: "Több ártatlan embernek a biztos és borzalmas pusztulásba való kergetése volt a vádlott miniszterelnöksége alatt az első eljárás, mely precedenst mutatott olyan későbbi eljárásokhoz, melyek több százezer magyarnak gázkamrákba és a deportáltak egyéb kínzóhelyein való elpusztulásában jelentkeztek."[195] A visszatelepítés célja semmiképpen sem a zsidók legyilkolása volt. Az intézkedést biztonsági megfontolások motiválták: már folyt a

829


háború, és a nemzetbiztonsági szervek úgy vélték, hogy a megbízhatatlannak tekintett zsidók veszélyes kém- és szabotázscselekményeket folytathatnak. Hasonló intézkedésekre minden hadviselő országban sor került, így Amerikában is, ahol a japán származású állampolgárokat internálták a háború kitörése után. A nürnbergi törvényszék működésének szabályait kidolgozó, majd a törvényszék elnöki tisztét betöltő Jackson bíró így vélekedett az esetről: "a háború felfüggeszti az alkotmányt... a gyakorlatot nézve rossz és veszélyes idealizmus lenne elvárni valamely lehetséges hadműveleti terület parancsnokától, hogy alkalmazkodjék az alkotmányhoz. Ha egy területet katonai ellenőrzés alá kell vonni, akkor a legfőbb szempont a hatásosság, nem pedig a törvényesség. Nincs bíróság, amely ilyen körülmények között méltányosságot kérhetne számon a parancsnoktól."[196]

Mint hadtörténész, aki oly gyakran szembesül a háború kegyetlen, ugyanakkor kényszerítő erejű logikájával, e sorok írója egyetért Jackson bíróval, csak azt sajnálja, hogy Nürnbergben a német tábornokok és admirálisok perében, bár sokszor indokolt lett volna, nem alkalmazta ezt az elvet.[197] Viszont nem tud úrrá lenni rossz sejtésén, hogy ugyanúgy, ahogy az amerikai japánoknak eszük ágában sem volt kémkedni vagy szabotázsakciókat végrehajtani, a németek elől idemenekült, életüket féltő szerencsétlen zsidók sem gondoltak hasonló cselekedetekre.

Bár, mint láttuk, a Bárdossy ellen emelt vád az volt, hogy "háborúba sodorta az országot", a tárgyalás egész menete végül is az agresszió körül kristályosodott ki. Az elsőfokú tárgyaláson, majd védőbeszédében Bárdossy elutasította a vádat, egyben kétségbe vonta ügyében a népbíróság illetékességét.[198]

Ezt a bíróság ítéletének indoklásában utasította el, hivatkozva a jaltai és a potsdami konferenciákra és a fegyverszüneti szerződésekre, melyek "megvalósítják az államok kollektív büntető hatalmainak, a nemzetközi büntetőbíráskodásnak a múlt világháború után a nemzetközi büntetőjogi irodalomban felvetett eszméjét."[199]

Majd az indoklás különbséget tesz a politikai és a háborús bűncselekmény között: az előbbi az államok belügye, míg az utóbbinál "a kollektív jogtárgy: az emberiség békés együttélésének rendje, melyet a támadó háború alapjaiban rendít meg... A támadó háború pedig az első világháború óta létrejött s később tárgyalandó nemzetközi szerződések alapján nemzetközi bűncselekményt képez."[200]

A hivatkozott nemzetközi szerződések az ítélet szerint a következők:

Az 1928. évi Briand-Kellog paktum, melyben "szinte a világ összes nemzetei lemondottak a háborúról, mint nemzetközi politikai eszközről". És idézi Stimson amerikai külügyminiszter kijelentését: "a háború... jogellenessé vált... Ezzel a cselekedettel sok megelőző precedenst elavulttá tettünk."

830


Az 1924-es genfi jegyzőkönyv, "melyet 48 kormány meghatalmazottja írt alá, és amely kijelentette, hogy a támadó háború nemzetközi bűncselekményt képez".

A Nemzetek Szövetségének 8. közgyűlése határozatával 1927-ben kijelentette, hogy a támadó háború nemzetközi bűncselekmény.

A 6. amerikai értekezleten 1928-ban huszonegy amerikai állam hozott hasonló határozatot.[201]

Így tehát - áll az ítéletben - "a nemzetközi jognak a második világháború kitörése előtt kialakult álláspontja szerint a támadó háború nemzetközi bűncselekmény... Ennélfogva a nemzetközi jogban jártassággal bíró diplomata vádlott nem hivatkozhat arra, hogy ő, aki Magyarországnak támadó háborúba való belesodródását mint miniszter-elnök és külügyminiszter előidézte, csupán felelős és nem bűnös..."[202]

Nem tudni, hogy miért ment bele a népbíróság ebbe az utcába, ragyogó riposztra adva alkalmat Bárdossynak és kitéve magát annak, hogy a másodfokú tárgyaláson a Népbíróságok Országos Tanácsa mintegy kifejezve egyet nem értését, ítéletéből teljesen kihagyja ezt az érvelést. Láttuk ugyanis, hogy a háborús főbűnösök megbüntetéséről szóló egyezmény megalkotói merészen vállalták, hogy egy teljesen új nemzetközi jogi elv alapján indítanak meg teljesen új bírói eljárást, és egyáltalán nem voltak tekintettel a népbíróság által hivatkozott, de, mint Bárdossy érveléséből látni fogjuk, egyetlen ország által sem ratifikált és nem alkalmazott nemzetközi szerződésekre. Mi lehetett az oka ennek a jogi szempontból súlyos tévedésnek? Tájékozatlanság a "nürnbergi elvekről"? Vagy éppen az, hogy érezték támadhatóságukat? Érdekes jogtörténeti feladat lenne a kérdésre válaszolni.

Az elsőfokú ítéletet 1945. november 2-án hozták, és Bárdossy éppen egy hónappal utána, a december 2-án megtartott másodfokú tárgyaláson, az utolsó szó jogán elmondott beszédében válaszolt a támadó háború indítása miatt emelt vádra.[203] Egy hónap ideje volt az eléggé bonyolult és a bíróság által nagyon önkényesen értelmezett nemzetközi szerződések határozatainak alapos tanulmányozására, és ennek megfelelően ragyogó okfejtéssel cáfolta meg a bíróság érveit, mondhatni elsőként fogalmazva meg mindazt, amit később Nürnberg ellen felhoztak.

Bárdossy beszédjében kitartott "hatásköri kifogása" mellett, és nem fogadta el, hogy a fegyverszüneti egyezség arra is kötelezte volna a magyar kormányt, hogy "a bűncselekmény elkövetésével vádolt személyeket elvonja attól a bíróságtól, amely az érvényben lévő és érvényben hagyott törvények értelmében az illető személyek felett egyedül volna ítélkezni jogosult".

De nem ismerte el azt sem, hogy a népbíróság mint "az államközi hatalom fóruma" lenne jogosult felette ítélkezni: "Mint magyar külügyminiszter és miniszterelnök egyedül a magyar nemzettel szemben érzem magam felelősnek. Az emberiség nem más, mint a különböző nemzetek eszmei együttese, eszmei közössége." Hivatkozva a magyar városok elleni bombatámadásokra, "melynek sok ezer asszony, gyermek, agg és polgári foglalkozású férfi esett áldozatul", kijelentette: "semmiféle úgynevezett 'államközi büntető-

831


hatalomnak' nem lehet erkölcsi joga, hogy... az 'emberiséget ért szenvedések' címén" a volt magyar kormány tagjai felett ítélkezzen.

Ezután veszi sorba az ítéletben hivatkozott nemzetközi szerződéseket és nyilatkozatokat. A Briand-Kellog paktummal kezdi: az ítélet "indoklása nem idézi... a paktum teljes szövegét, hanem a hiteles szöveggel ellentétben azt állítja, hogy ebben a paktumban 'a világ összes nemzetei kötelezték magukat a viszályoknak kizárólag békés eszközök útján történő elintézésére.'

Ezzel szemben az igazság az, hogy a Briand-Kellog paktum támadó háborúról egyáltalán nem beszél, és azt nemzetközi bűncselekménnyé nem nyilvánítja; az a megállapítás sem foglaltatik a paktumban, amely szerint a szerződő felek kötelezték volna magukat, hogy viszályaikat kizárólag békés úton intézik. A paktum valójában nem más, mint egy deklaráció, amelyben az aláíró hatalmak kijelentik, hogy... elállnak a háborúnak, mint a nemzetközi politika egyik eszközének alkalmazásától. De még ezt a nyilatkozatot is úgyszólván valamennyi csatlakozó hatalom csupán számos és messzemenő fenntartással fogadta el. Csaknem valamennyi, a paktumhoz csatlakozó állam továbbra is szabad kezet tartott fenn magának minden olyan ellentét vagy viszály elintézésénél, amely 'a nemzeti becsületet és méltóságot érinti'. Számos fenntartás, tárgyilag vagy földrajzilag meghatározott ellentét és viszály esetében biztosít az aláíró hatalomnak szabad kezet, vagyis azt, hogy a háborúval, mint a nemzetközi politika egyik eszközével továbbra is éljenek. A paktumban foglaltakhoz Magyarország is hozzájárult, de azt, mint a többi állam, szintén fenntartással tette, mégpedig lényegében és a fenntartás értelme szerint olyan esetekben, amikor nemzeti igényeinek megvalósítása forog kockán."

Ezzel zárja Bárdossy a Briand-Kellog paktummal kapcsolatos észrevételeit: a paktum "Magyarország számára semmi olyan kötelezettséget nem teremtett (és ez a döntő!), amit az a kormány, amelynek elnöke voltam, bármivel is megsértett volna." Az pedig, hogy Stimson amerikai külügyminiszter hogy vélekedett a paktumról, semmiképpen sem lehetett irányadó a magyar kormány számára.

De ugyanígy kimutatta Bárdossy, hogy sem a genfi jegyzőkönyv, sem a Nemzetek Szövetségének határozata, még kevésbé egy pánamerikai konferencia nyilatkozata nem tekinthető a támadó háborút eltiltó nemzetközi megállapodásnak.

Bárdossy László perének megítélése szempontjából döntő jelentőségűek a bírósággal folytatott vitájának lezáró mondatai: "Tulajdonképpen felesleges volt kimutatni, hogy nincs olyan nemzetközi szerződés, mely akár a támadó háborút, akár a háborút általában nemzetközi bűncselekménnyé nyilvánította volna, s különösen nincs olyan szerződés, amely Magyarországot - a szerződéshez történt hozzájárulás alapján - kötelezte volna, hogy háborús cselekményektől tartózkodjék. Felesleges volt ezt kimutatni, mert Magyar­ország egyetlen állam ellen sem indított támadó háborút! [Kiemelés tőlem - P. G.]"[204]

Döntő fontosságú kijelentések ezek Bárdossy László rehabilitációja szempontjából is! Ha ugyanis nem történt agresszió Magyarország részéről, akkor őt nem lehet a béke elleni bűncselekmény vádjában elmarasztalni. (Természetesen ugyanez vonatkozik Horthy Miklósra is.)

E sorok írója jogi képzettség hiányában nem tud véleményt alkotni arról, hogy Bárdossy László rehabilitációjánál el lehet-e tekinteni attól, hogy perét nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségnek megfelelően indították el. Bizonyára nem lenne célra-

832


vezető a "nürnbergi elveket" bírálni, hiszen az ENSZ kodifikálta őket. De erre e sorok írójának megítélése szerint nincs is szükség, mert elegendő a tanulmányban kifejtett történeti érvelés, mely, ha bizonyos pontokon vitatható is és kiegészítésre szorul, egyet talán kétségtelenné tett: a történeti igazság lehetővé teszi, a nemzet lelkiismerete pedig parancsolóan írja elő Bárdossy László rehabilitációját!

Utóhang - "Sic fata volunt"

Szinte a kézirat lezártának pillanatában került e sorok írójának látókörébe Herczegh Géza és Czettler Antal könyve.[205] Arra már nem volt módja, hogy eredményeiket kimerítően bedolgozza munkájába, viszont könyvük egész szelleme és mondanivalójuk, néhány megállapítástól eltekintve, annyira egyezik felfogásával, hogy úgy érezte nem hagyhatja figyelmen kívül őket. Hozzájárult ezekhez a felismerésekhez az a körülmény, hogy a szerzők kortársai e sorok írójának, így nem pusztán a történeti forrásokra támaszkodva, hanem személyes élményeik alapján, így bizonyos fokig hitelesebben alakíthatták ki véleményüket a történtekről.

Sic fata volunt, így zárja Herczegh Géza könyvét, melynél jobb áttekintést a Szarajevó és Potsdam közti idők magyar politikájáról e sorok írója még nem olvasott. E három szó kezdőbetűit véste bele egy fa törzsébe 1551-ben a Magyarországtól búcsúzó Izabella, János király özvegye, jelezve a keserű sorsot, amit neki és a szerencsétlen országnak a végzet tartogatott. Ugyanezt a végzetet érzi Herczegh érvényesülni az általa vizsgált időszakban. Ha viszont végzetszerű, elkerülhetetlen fejleményekről van szó, értelmetlen, félrevezető és a történeti megértés szempontjából káros a felelősség kérdésének mértéktelen felnagyítása vagy éppen a bűnösség hangoztatása. Nagyon fontos tehát ez a megállapítása: "A háború után mindenki felelősöket keresett és a bűnösök fejét követelte.. Azóta fél évszázad telt el, mely a hajdani politikusok tévedéseinek, hibáinak jelentőségét alaposan leszállította."[206]

A tárgyilagos szemléletben, tesszük hozzá, mert nemcsak az újabb keletű tájékozatlan vagy éppen rosszhiszemű publicisztikában, de olyan nemes indíttatású könyvben is, mint Czettler Antalé, megtalálható az elmarasztalás. Majdnem egyforma megfogalmazásban háromszor is leírja ugyanis: "Bárdossy miniszterelnöki tevékenységére visszapillantva, meg kell állapítanunk, hogy nem egészen egyéves működése alatt Magyarország három nagyhatalommal keveredett háborúba, nemzetközi téren teljesen elszigetelt helyzetbe került." Másutt pedig: "úgy látszott, egyoldalú politikája következtében teljesen ki lettünk szolgáltatva a tengelyhatalmaknak és azok várható bukása után a győzők kénye kedvének."[207]

833


Egyébként jellemző Czettler Antal elfogultságára, hogy ugyanakkor, amikor teljes tárgyilagossággal írja le Kállay politikájának sikertelenségét és annak a nemzetközi körülményekben rejlő okait, ez utóbbiakat Bárdossy esetében teljesen figyelmen kívül hagyja, sőt az általa hátrahagyott "csődtömegről" beszél.[208]

Miután Czettler leírja: "Kállay Miklósnak a nyugati hatalmak megértő politikájába vetett reményei eleve kilátástalanok voltak és eleve sikertelenségre voltak ítélve...", felteszi a kérdést: "lehetett volna-e más politikát folytatni...?"[209] Számbavéve Imrédynek és a szélsőjobbnak a németekkel fenntartás nélkül azonosuló politikáját - és ezzel rokonítja alaptalanul Bárdossyét -, valamint a Bajcsy-Zsilinszky, Esterházy és Barcza által javasolt szembefordulást, nagyon helyesen kijelenti, hogy egyikkel sem lehetett volna elkerülni a katasztrófát.

Téved viszont Czettler Antal, amikor egyenlőségjelet tesz Imrédy és a szélsőjobb, valamint Bárdossy politikája közé. Elkerülte figyelmét, Bárdossynak ez az elve: "Megadni a minimumot, hogy a maximumot elkerülhessük." Szó sem volt tehát nála teljes erőbevetésről a németek oldalán. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy túlzottnak tartotta a tehervállalást, amit Hitler követelésének megfelelően 1942 januárjában a 2. hadsereg frontra küldésével vállaltunk.

Czettler Antal szinte mellékesen említi, hogy az angol orientációt illetően Kállayval szemben Bárdossynak volt igaza. Pedig az, amit kettőjük vitájában Bárdossy mondott, megérdemelte volna, hogy idézze: "Te katasztrófába viszed az országot. Rólad mindenki tudja, hogy németellenes vagy és angolbarát vagy és nem vagy antiszemita. Futsz majd az angolok után, de soha nem nyered meg őket... Ők le vannak kötelezve ellenségeinknek, az oroszoknak és a kisantantnak, és soha nem fogják cserbenhagyni őket. Te viszont elveszíted a németek barátságát, és Magyarország magára marad. Azon a tényen, hogyha a németeket megverik, minket is a vesztesek közé sorolnak, te úgysem tudsz változtatni. Ez eldőlt már az első világháborúban, és eldőlt Trianonban is."[210]

Macartney szerint "Bárdossy valóságos prófétának bizonyult", amikor ezeket elmondta.[211] Próféta? Lehet, de egyben olyan világos látás, mellyel a konzervatív politikai elitből szinte egyedül ő rendelkezett. Láttuk a magyar-jugoszláv "örökbarátsági szerződést" is hasonló éleslátással ítélte meg.

Czettler szerint "Bárdossy és Imrédy politikája még nagyobb katasztrófába sodorta volna Magyarországot, mint amelyet 1944-45-ben elszenvedett".[212] Már jeleztük, hogy Imrédy és Bárdossy politikájának azonosítását hibásnak tartjuk. Bárdossynak "a minimum megadása a maximum elkerülése végett" politikája folytatása esetén és az angolszász kapcsolatkeresés mellőzésével talán el lehetett volna kerülni 1944. március 19-et. De hogyan alakult volna a helyzet, ha nincs március 19., és milyen célok vezethették volna a magyar politikát? Itt két körülményre kell emlékeztetnünk. Egyik az a konzervatív körök által is táplált remény, hogy a háború végén az erejét viszonylag megőrző Magyarország tényező marad a békekötésnél. És itt emlékeztetünk Bárdossy korábban már idézett kijelentésére az európai kis- és középnemzetek túlélési esélyeiről: "döntő fontos-

834


ságúvá emelkedett az: meddig tart a háború, illetőleg még inkább az, sikerül-e a háború végéig megőrizni erő- és vagyonállományunkat." Ezt viszont elérni csak úgy lehetett, hogy megadjuk a németeknek a "minimumot" és nem vonjuk magunkra Hitler dühét az angolszász támogatás keresésével.

Persze a minimum-politikának határt szabott a szovjet hadsereg megjelenése a Kárpátok előterében. Láttuk, Bárdossy az "utolsó emberig" folytatott harcot ajánlotta a bolsevista veszedelem elhárítására. De hát ez sem volt teljesen idegen Kállayéktól, hiszen felmerült bennük a Kárpátok védelmének gondolata, sőt a németekkel való együttműködés szorosabbá tétele is. Ezt bizonyítja Ghiczy külügyminiszter 1944. februári üzenete a Svájcban tartózkodó Barczához: "amennyiben választani kell egy defenzív Németország és egy expanzív Oroszország között, Magyarország kénytelen lenne a háború utolsó fázisában Németország mellé állni."[213]

Bárdossy László és Kállay Miklós politikájának összevetésénél lehetetlen nem foglalkozni a magyar zsidóság rettenetes katasztrófájával. Minden magyar írástudó erkölcsi kötelessége ezzel, a nemzeti tudatot máig terhelő kérdéssel szembenézni, hiszen köztudott, hogy ha a magyar holocaust német kényszer folytán indult is el, de a végrehajtást a magyar adminisztráció és karhatalom bonyolította le.

Nagyon megkönnyíti a kérdés tárgyalását Czettler Antal könyve, mely ezt a tragikus történést történetírásunk eddigi gyakorlatától eltérően gyökeresen más megvilágításba helyezi. Azzal ugyanis, hogy egyik oldalról mintegy rendszerezi a józan ész számára érthetetlen, a humánum részéről elfogadhatatlan hitleri antiszemita őrület célját, terveit és rendszabályait, másik oldalról pedig a kormányzó, az egész konzervatív politikai elit ellenállását a gyilkos szándékokkal szemben, aminek terhét és kockázatát elsősorban természetesen Kállay viselte, bizonyos mértékig enyhíti ezt a nagyon rossz érzést, mely a történtek láttán az embert eltölti.

Tényleg csak hálával és tisztelettel gondolhat vissza az ember Kállay Miklósra, hogy szembeszegülve az egyre fenyegetőbb német követelésekkel, olyan viszonylagos biztonságot tudott nyújtani a magyar zsidóságnak, hogy a zsidó világszervezet vezetői szerint a legnagyobb veszélyt az jelentené a zsidóság számára, ha Magyarország szembefordulna a németekkel. Mint Elisabeth Barker írja, Magyarország ebben az időben a zsidóság menedéke volt.[214] A Foreign Office egyik feljegyzésében pedig az áll, hogy Magyarországon sokkal nagyobb a szabadság, mint bármelyik más csatlós országban, az emberek szabadon beszélnek és bírálják a kormányt.[215]

Ezt igazolják a történések tanúi. Így vélekedik például Herczegh Géza német fogságból menekült francia tanára 1943 nyarán: "Nem tudjátok, milyen okos kormányotok van. Békebeli viszonyok közt éltek Európa közepén, míg másutt minden romokban hever."[216]

Czettler Antal, leírva a színházi életben és a könyvkiadásban uralkodó, általa személyesen tapasztalt szabad szellemet, megjegyzi: "Tengelyeurópában egyedülálló jelenség

835


volt, hogy a zsidók minden diszkrimináció nélkül élvezték a jó színházi előadásokat, a jó éttermeket és kávéházakat."[217]

De ugyanez volt e sorok írójának tapasztalata 1943 őszén. Tizenhárom hónapi harctéri szolgálatból hazatérve, elcsodálkozva látta, hogy milyen sok zsidó fiatal táncol önfeledten a Duna parti szállodák parkettjein. Azért volt ez számára különösen meglepő, mert a fronton volt alkalma látni a zsidó munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett embertelenségeket.

Úgy tűnik, 1943 őszén, de még 1944 elején is a magyar zsidóság úgy érezte, hogy a magyar állam nem szolgáltatja ki a hitleri gyilkos őrületnek, és ha a zsidótörvények korlátozták is személyes szabadságát és meg is sértették emberi méltóságát, a hivatalos Magyarország nem tör vesztére. A jelek szerint akkor még nem kezdődött el a disszimilációnak Herczegh Géza által jelzett folyamata.

Azt, hogy egészen a holocaustig a magyar zsidóságot a nemzethez kötő igen erős szálak a zsidótörvények miatt még nem gyengültek súlyosan, nemcsak a Radnóti Miklós, Szerb Antal és Vas István példája mutatja, hanem a munkaszolgálatosoké is. A körülmények úgy hozták, hogy 1943 januárjában e sorok írója olyan harcoló alakulatnak lett parancsnoka, melynél a kocsisok - katonai nyelven: hajtók - zsidó munkaszolgálatosok voltak. Aki egy kicsit is ért a lovakhoz és a kocsikhoz, el tudja képzelni, hogy milyen nehézségeket okozhatott ezeknek a nagyrészt budapesti fiatalembereknek a lóápolás, a fogatolás és a hajtás rejtelmeiben való eligazodás. Nem is ment könnyen a dolog, de egy idő után már elfogadhatóan végezték feladatukat, ami pedig az igyekezetüket és a lovak gondozásához elengedhetetlen felelősségérzetüket illeti, abban kivetnivalót nem lehetett találni. Még bátrak is voltak, talán még bátrabbak, mint a katonák, hiszen fegyverük felső rendelkezésre nem lehetett, így a végbement harcokban önvédelemre képtelenül, teljes kiszolgáltatottságban kellett helytállniok. Nemhogy szökésre, de még a természetesen jelentkező félelem okozta kötelességmulasztásra sem akadt példa közöttük. Derék, nagyon derék magyar katonákká váltak! És bebizonyosodott az is, hogy ha nincs uszítás, nincs gyűlölködés sem. Teljes volt a harmónia köztük és a század legénysége között: ezek segítettek nekik a lovak gondozásában és szerszámozásában, a munkaszolgálatosok közül pedig három orvos, ha szükség volt rá, ápolta őket.

Ullein-Reviczky jegyezte fel, hogy a zsidó munkaszolgálatosok nem szöktek át az oroszokhoz, mert "féltek tőlük".[218] Ennél azonban jóval többről volt szó! Ezt bizonyítja e sorok írójának egészen különös, felejthetetlen háborús élménye. 1943 nyarán történt, hogy parancsot kapott a partizánok által elfogott, egészen pontosan elhurcolt zsidó munkaszolgálatos század kiszabadítására. Kiérkezve századával arra a helyre, ahol az elhurcolás végbement, a partizánok által megölt őrző katonák hulláján kívül egyetlen élő személyt talált, egy rejtekhelyéről akkor előbúvó munkaszolgálatost; miután elmondta a partizán rajtaütés körülményeit, a fiatalember egyszercsak váratlan kéréssel állt elő: "Engedje meg főhadnagy úr, hogy magukkal mehessek a 'fiuk kiszabadítására', csak kérek egy puskát."

Megkapta a puskát, majd elindultunk keresni a századot. Hosszas, napokon át tartó üldözés után sikerült a munkaszolgálatosokat magukkal hurcoló partizánokat elérni. A kialakult harcban a partizánok nem tartották sokáig magukat és elmenekültek. Semmi sem akadályozta a zsidókat abban, hogy velük menjenek. De maradtak. Megkérdezve

836


egyiküket, hogy miért nem mentek a partizánokkal, az volt a válasz: "Mit keresnénk mi főhadnagy úr az oroszoknál? Budapesti lakosok, magyar állampolgárok vagyunk." A "zsidókérdés" tárgykörében ez az eset volt az egyik legnagyobb tanulság, amire e sorok írója élete folyamán szert tehetett.[219]

Az itt csak nagyon hézagosan vázolt állapotnak vetett véget 1944. március 19. A megszállás oka, mint tudjuk, Kállay angolszász kapcsolatkeresése volt, de nem is kis mértékben közrejátszott benne a zsidókérdés is.

Felmerül a kérdés: ha Bárdossy marad a miniszterelnök és folytathatja politikáját, vajon meg lehetett volna-e menteni a magyar zsidóságot? Egyáltalán, lett volna-e benne erre hajlandóság - hogy állt a "zsidókérdéssel"? Pritz szerint antiszemita volt, viszont az őt közelről ismerő Tamás András ezt írta: "Nem volt antiszemita, diplomata volt."[220] Tamás véleményét erősíti a tény, hogy mint könyvének elemzésénél láttuk, teljesen idegen volt tőle a fajelmélet és a történelmi események népkarakterológiai magyarázata.

Bár a harmadik zsidótörvényt az ő miniszterelnöksége alatt hozták meg, de ennek kidolgozását még Teleki idején kezdték el. A törvény beiktatását a németekkel, a kormányzó párttal és a szélsőjobbal szemben nem akadályozhatta volna meg. Persze, lemondhatott volna, de ez lényegében azt jelentette volna, hogy feladva eredeti szándékát, a gyeplőt a lovak közé csapja és hagyja, hogy az ország szekere a megsemmisülésbe rohanjon. Ha nem is értünk egyet Pritz véleményével, hogy antiszemita volt, abban igazat kell neki adnunk, hogy "a zsidósággal szembeni magatartását alapvetően... az ország adott bel- és külpolitikai koncepciója befolyásolta".[221]

Későbbi kutatásnak kell eldöntenie, hogy március 19. után mint képviselő tiltakozott-e a parlamentben vagy más fórumon a deportálások ellen. Megismerve szilárd erkölcsiségét, számba véve továbbá, hogy mint széles látókörű diplomata teljesen tisztában lehetett az atrocitások nemzetközi politikai következményeivel, fel kell tennünk, hogy ha miniszterelnök marad, minden erejével küzd a deportálások ellen.

De ismerve érzékeny idegrendszerét, felmerül a kérdés: meddig bírta volna elviselni a német oldalról ránehezedő irtózatos nyomást? Ehhez Kállay vasidegzete, szinte már egy nomád nagyúréhoz hasonló rendíthetetlen nyugalma kellett. A döntés pillanata nagyjából 1944 tavaszán érkezett volna el, amikor aktuálissá vált a honvédség teljes erejének bevetése a németek oldalán a fenyegető szovjet veszéllyel szemben. Ekkor ugyanis tovább már nem nagyon lehetett volna ellentállni a németek követeléseinek, hogy a zsidókat a katonai biztonság okán deportálják. Azt pedig, hogy a németek agyát milyen mértékben öntötte el a zsidógyűlölet, jól érzékeltetik Veesenmayernek ezek a mondatai: "A zsidó az első számú ellenség. Az 1,1 millió zsidó az ország ugyanolyan számú szabotőrjét is jelenti és legalább ugyanannyi, ha nem kétszer annyi azoknak a magyaroknak a száma, akik a zsidók csatlósaiként a szabotázsra és kémkedésre irányuló nagyszabású tervek megvalósításában segítőtársaik és külső álcázóik... a birodalom ma a létéért küzd, és nem tudom elképzelni, hogy a háború egyre fokozódó súlya mellett tartósan megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy érintetlenül hagyjon ilyen szabotázsközpontot."[222]

837


Ellenállhatott volna a küszöbön álló végső fegyveres leszámolást váró Bárdossy ennek a katonai szükségszerűség leplébe burkolt érvnek? Vajon feláldozta volna a magyar nem zsidó állampolgárok és az ország érdekében a zsidó honfitársakat? Tudjuk, ez az iszonyatos választás már Kállay előtt is felrémlett. Vagy lemond? Vagy ellenáll? Teljesen mindegy, a következmény ugyanaz lett volna, mint ami március 19. után ténylegesen bekövetkezett. Így keletkezett a magyar holocaustért a magyar felelősség, mely máig nyomja sok nem zsidó magyar lelkiismeretét és ad kifogyhatatlan tápot a belátásra és megbocsátásra képtelenek vádjainak. Sic fata volunt!


838

[1] Felhasznált források és irodalom: Macartney, G. A.: A History of Hungary 1929-1945. I-II. New York, 1956-1957. - Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája. Budapest, 1969. - Barker, Elisabeth: British Policy in South-East Europe in the Second World War. London, 1976. - Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához. 1936-1945. V. k.: Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig. 1940-1941. (Összeállította és sajtó alá rendezte Juhász Gyula és Fejes Judit.) Budapest, 1982. - Clementis-Záhony Botond: B


árdossy Reconsiderd: Hungary's Entrance into World War II. In: Triumph in Adversity. New York, 1988. - Dombrády Lóránd-Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség. Budapest, 1987. - Dombrády L.: A legfelsőbb hadúr és hadserege. Budapest, 1990. - Pritz Pál: Bárdossy László a népbíróság előtt. Budapest, 1991. - Ullein-Reviczky Antal: Német háború - orosz béke. Magyarország drámája. (Franciából fordította Szabolcs Katalin. Romsics Ignác jegyzeteivel.) Budapest, 1993. - Barcza György: Diplomata-emlékeim 1941-1945. (A jegyzeteket és az utószót írta Bán D. András, a bibliográfiai utószót készítette John Lukacs.) I-II. k. Budapest, 1994. - Jaszovszky László: Bűnös volt-e Bárdossy László? Budapest, 1996. - Szegedy-Maszák Aladár: Az ember ősszel visszanéz. (Válogatta és sajtó alá rendezte: Csorba László. Utószó: Szegedy-Maszák Mihály.) Budapest, 1996. - Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika 1939-1941. Budapest, 1997. Szakály Sándor: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban. Budapest, 1999.- Jaszovszky L.: Bárdossy László büntetőjogi felelősségéről. Kézirat, Budapest, 2000.

[2] Macartney I. k.452. o. A szerződés szövege Diplomáciai iratok. V. k. 776. o.

[3] Egyébként a szövetség ilyen megfogalmazása jugoszláv kívánságra történt. Macartney I. k. 541. o.

[4] Uo. 448. o.

[5] Ullein-Reviczky 84. o.

[6] Uo.

[7] Diplomáciai iratok. V. k. 847. o.

[8] Előadásomban Barker idézett művére támaszkodom.

[9] Barker 87. o.

[10] Itt helyénvalónak látszik emlékeztetni arra, hogy Anglia Magyarország esetében nagyon következetes maradt, mert még a hozzájárulásával hozott első bécsi döntést sem ismerte el utólag. Diplomáciai iratok. V. k. 796., 803-804. o.; Macartney I. k. 463., 465. o.

[11] Macartney: I. k. 473. o.

[12] Diplomáciai iratok. V. k. 624-625. o.

[13] Uo. 771. o.

[14] Uo. 797-798. o.

[15] Diplomáciai iratok. V. k. 948., 949-950. o.

[16] Uo. 954., 955. o.

[17] Pritz 1991. 217. o.; Jaszovszky 1996: 66. o.

[18] Diplomáciai iratok. V. k. 971. o.

[19] Uo. 971. o.

[20] Pritz 1991. 174. o.

[21] Diplomáciai iratok. V. k. 980-981. o.; Macartney I. k.482. o.

[22] Macartney uo.

[23] Macartney I. k.482. o.

[24] Diplomáciai iratok. V. k. 991-993. o.

[25] Horthy Miklós titkos iratai. Budapest, 1962. 244. o.

[26] Pritz 1991. 50. és 256. o.

[27] Horthy Miklós titkos iratai. 294. o.

[28] Diplomáciai iratok. V. k. 997. o.

[29] Uo. 1007. o.

[30] Macartney II. k. 8. o.

[31] Macartney II. k. 8. o.

[32] Diplomáciai iratok.V. k. 1027. o.

[33] Macartney II. k. 11. o.

[34] Diplomáciai iratok. V. k. 1059. o.

[35] Dombrády 157. o.

[36] Diplomáciai iratok. V. k. 1036-1037. o.

[37] Uo.

[38] Pritz 1991. 7. és 8. o.

[39] Pritz 1991. 334. o.; Jaszovszky 1996: 393. o.

[40] Jaszovszky 1996. 66. o.

[41] A Pritz és Jaszovszky által közölt szövegben némi eltérés van: Pritz 1991. 122. o., Jaszovszky 1996. 66. o.

[42] Pritz 1991. 124. o.; Jaszovszky 1996. 68. o.

[43] Pritz 1991. 324. o.; Jaszovszky 1996. 383. o.

[44] Jaszovszky 1996. 72. o.

[45] Uo. 281. és 282. o.

[46] Juhász Gyula: A történész józansága. Budapest, [1993.] 114. o.

[47] Macartney, C. A.: Teleki Pál miniszterelnöksége. (Fordította Cserenyey Géza. Csicsery-Rónay István bevezetéseivel és utószavával.) Budapest, 1993. 106. o.

[48] Jaszovszky 1996. 224., 252. o.

[49] Uo. 279. o. Pritznél a szöveg így hangzik: "Az előbb elhangzott vádbeszédek közül az egyik hosszabban foglalkozott azzal: hogyan vettünk részt a jugoszláviai német háborúban. Megvallom, megütődve hallgattam, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy Magyarország fővárosában, magyar nyelven úgy lehetett beszélni erről a kérdésről, mintha 1941-ben valóságos rablóhadjáratot folytattunk volna idegen területek meghódítására. A beszédben egyetlen szó, egyetlen utalás nem volt arra, hogy a Délvidéken félmillió magyar várta a felszabadulást, és hogy az újra birtokba vett területek a népi és gazdasági összetartozás alapján ezer évig Magyarország testét alkották." Majd Babitsra hivatkozott, aki tiltakozott az ellen, hogy a visszacsatolásokat "országgyarapításnak" nevezik, mert "A haza, a haza egyenlő volt mindig." Babits versét Bárdossy nem idézte, csak hivatkozott rá. A vers első versszakát - szokásos pontosságával - Pritz közli. Pritz 1991. 221. és 189. o.

[50] Juhász 1964. 302., 305., 306., 312., 323. o.

[51] Juhász 1964. 311. o. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Juhász a 80-as években írott munkáiban maga is módosított korábbi egyoldalú álláspontján.

[52] Magyarország története tíz kötetben. (Főszerk. Pach Zsigmond Pál.) 10. k.: Magyarország története 1918-1919, 1919-1945. (Szerk. Ránki György.) Budapest, 1976. 1044-1045. o.

[53] Előadásomban az idézett művek mellett elsősorban Dombrády Lóránd kitűnő tanulmányára támaszkodtam: A hadbalépés felelősségéről. Századok, 1998/3. 517-551. o.

[54] Jaszovszky 1996. 282-283. o. Mint más helyeken, itt is lényeges eltérés mutatkozik a Jaszovszky és a Pritz által közölt szövegben. Az előbb idézett drámai hangú, Bárdossy - és feltehetően a vezető politikusok és katonák - lelkiállapotát híven felidéző rész hiányzik Pritznél, viszont sok más, Jaszovszkynál nem található kijelentés mellett ez a fontos rész olvasható az általa közölt szövegben: "A közvélemény nagy részénél... a következő tények játszottak szerepet. Félelem az un. 'szláv veszedelem'-től, mely több, mint száz éve Wesselényi híres röpiratának megjelenése óta aggasztja a magyar közvéleményt." Pritz 1991. 223. o.

[55] Macartney I. k. 460. o. Borsányi Julián: A magyar tragédia kassai nyitánya. München, 1985. 282. o. és I/2. Függelék. Hitler a titoktartásra hivatkozva utasította el a javaslatot, mondván, hogy az angolok 24 órán belül értesülnének a tervről a magyaroktól.

[56] A júniusban Budapesten megforduló Halder meglepődve tapasztalta, hogy a magyarok mennyire tájékozottak a Barbarossáról. Macartney II. k. 18. o.

[57] Dombrády 1998. 521. o.

[58] Dombrády 1988. 519-520. o.

[59] Uo. 521. o.

[60] Dombrády 1998. 522. o.

[61] Ullein-Reviczky 93-94. o. Az idézett részt Dombrády is közli: Dombrády 1998. 523-524. o.

[62] Dombrády 1998. 525. o. Mint Pritz Pál írja, a táviratnak "messze nincs akkora jelentősége, mint amit a népbírósági tárgyalás, majd ítélet és nyomában a történetírás tulajdonított neki". Pritz 1991. 10. o.

[63] Dombrády 1998. 523. o.

[64] Ullein-Reviczky 95. o. Dombrády is idézi ezt a részt: Dombrády 1998. 527. o. Közvetlenül nem tartozik ugyan témánkhoz, de itt nem kerülhetjük el, hogy, ha érintőlegesen is, foglalkozzunk Werth és a politikai vezetés viszonyával. Miután Werth levelének tartalmát csak Ullein-Reviczky elnagyolt leírásából ismerjük, fel kell tennünk, hogy lényegében azokat az érveit ismételte meg, amelyeket előző memorandumában is felhozott. Két egymástól elkülönítendő része van Werth javaslatainak. Az egyik a szűken vett katonai szakmai érvelés: a küszöbön álló német-orosz háború valamilyen formában érinteni fogja Magyarországot, erre katonai vonalon fel kell készülni. Ennek az érvelésnek a helyességét nehezen lehetne kétségbe vonni, és maga Bárdossy is így látta a kérdést. Szakmai véleménynek fogható fel az is, hogy a németek rövid időn belül győzelmet aratnak. Ezt a véleményt világszerte sokan osztották, főleg a vezérkarokban. Az érvek, illetve javaslatok másik része katonapolitikai, nem egyszer kimondottan politikai természetű. Május 6-án kelt átiratában pl. azt írja: "A biztonságunk érdekében... Németországgal garanciális, és segélynyújtási politikai és katonai szövetségi szerződést kell kötnünk." (Diplomáciai iratok. V. k. 1099. o.) Június 14-én kelt memorandumában pedig ez olvasható: "Éppen ezért utólag javaslom, hogy a kormány haladéktalanul... tegyen formális ajánlatot a német-orosz háborúhoz való önkéntes csatlakozásra." (Uo. 1178. o.) Ezek valójában súlyos mondatok, de kérdés, hogy "beavatkozásnak" tekinthetők-e vagy pusztán véleménynek, illetve javaslatnak? Mivel Werth nézete szerint feltétlenül bekövetkező és az országot közvetlenül érintő háborúkról volt szó, ezzel kapcsolatban joga, sőt kötelessége volt véleményt nyilvánítania. Tulajdonképpeni beavatkozásról akkor lehetne beszélni, ha politikai vagy éppen katonai eszközökkel akarta volna a kormányt más elhatározásra bírni. A német katonák valami ilyesmit vártak tőle, legalábbis erre mutat ez a csalódottságukat kifejező kijelentésük: "Werth tábornok nem nőtt fel a feladathoz." Nagyon érdekes ilyen szempontból Macartney véleménye. Szerinte Werthnek szilárd meggyőződése volt, hogy a hadsereg nem avatkozhat bele a politikába. És, mint írja, átolvasva Werth memorandumait, nem talált bennük semmi olyant, ami túlment volna hatáskörén, "más kérdés persze, hogy igaza volt-e". Nem vádolható illojalitással sem. Macartney I. k. 274. o. A kérdésnek a magyar történeti fontosságán túlmenően, a civil és katonai hatalom viszonyának világszerte vitatott problémájáról van itt szó.

[65] Ullein-Reviczky 99-100. o. A leírást rövidítve Dombrády is közli: Dombrády 1998. 531. o.

[66] Jaszovszky 1996. 84-85. o. Pritznél a vallomás szövege így hangzik: "Ezt a levelet nem ismerem. Igen könnyű lett volna lemondani, igen könnyű lett volna átadni a helyet... Erkölcsi kényszer kötelezett, hogy maradjak helyemen, hogyha ez a lavina megindul, akkor tegyünk meg mindent, hogy minél kevesebb magyar vér ömöljön." Pritz 1991. 145. o.

[67] Dombrády 1998. 549. o.

[68] Szombathelyi Ferenc visszaemlékezése, 1945. (Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Gosztonyi Péter.) Budapest, 1990. 21-22. o.

[69] Kállay is úgy gondolta, hogy a honvédségre fontos szerep vár a háború befejeztével: "Ha az általános összeomlás idején ép a hadseregünk, akkor meg tudjuk védeni határainkat, sőt közreműködhetünk egész Középeurópa rendjének fenntartásában is." Szent István napi beszédében, 1943-ban pedig ezt mondta: "Hivatás az, ami reánk vár, az igazság, a béke, a helyreállás, a rend fenntartásának hivatása. Ehhez kell itthon nyugalom, fegyelem és erős hadsereg... Belső rendünk, hadseregünk ereje barátot is szerez - de csak ez, és semmi más." Kállay Miklós: Magyaroszág miniszterelnöke voltam. 1942-1944. (Szerkesztette: Antal László.) Budapest, 1991. I. k. 45-46., 225. o.

[70] Leírásomban Macartney (I. k. 60. o.) és Ullein-Reviczky írására (101. o.) támaszkodom.

[71] Macartney II. k. 60. o.

[72] Uo. 61. o.

[73] Macartney II. k. 62. o.

[74] Uo. 63. o.

[75] Ullein-Reviczky 109-110. o.

[76] Pritz 1991. 276. o.; Jaszovszky 1996. 334. o.

[77] Romsics Ignác: A State Department és Magyarország, 1919-1947. In: Uő.: Helyünk, és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 1996. 254-255. o.

[78] Pritz 1991. 238., 330., 354., 369. o.; Jaszovszky 1996. 296., 369., 415., 430. o.

[79] Pritz 1991. 277. o.; Jaszovszky 1996. 336. o.

[80] Jaszovszky 1996. 102-103. o.

[81] Jaszovszky 1996. 101. o.

[82] Pritz 1991. 306. o.; Jaszovszky 1966. 365. o.

[83] Pritz 1991. 350. o., illetve Jaszovszky 1966. 412. o. Szőllősi a nyilas párt vezetőségéhez tartozott.

[84] Pritz 1991. 347-348. o.; Jaszovszky 1996. 408-409. o.

[85] Pritz 1991. 348-349. o.; Jaszovszky 1996. 409-410. o.

[86] Szegedy-Maszák 347-348. o.

[87] Uo. 294. o.

[88] Uo. 337. o.

[89] Szegedy-Maszák 360., 362. és 364. o.

[90] Pritz 1991. 368. o.; Jaszovszky 1996. 430. o.

[91] Hennyey Gusztáv: Magyarország sorsa Kelet és Nyugat között. (Fordította: Félix Pál. A jegyzeteket írta Vargyai Gyula.) Budapest, 1992. 93-94. o.

[92] Uo. 97. o.

[93] Bárdossy László: Magyar politika a mohácsi vész után. Budapest, 1943. 321. és 322. o.

[94] Lakatos Géza: Ahogyan én láttam. (Szakály Sándor előszavával és jegyzeteivel.) Budapest, 1992.; Vígh Károly: Ugrás a sötétbe. 2. kiadás. Budapest, 1984.; továbbá Macartney és Hennyey idézett műve.

[95] Lakatos 120., 131. o.

[96] Bárdossy: Magyar politika a Mohácsi vész után. i. k.

[97] Macartney I. k. 467. o.

[98] Ullein-Reviczky 123. o.; Bajcsy-Zsilinszkyt idézi: Pritz 1991. 15. o.

[99] Kiadósan használták: Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (1526-1528). Budapest, 1983 és Uő.: Erdély története. I. k. Budapest, 1987.; Szakály Ferenc: Vesztőhely az út porában. Gritti Magyarországon 1529-1534. Budapest, 1986.; Perjés Géza: Az országút szélére vetett ország. Budapest, 1973.; Uő.: Mohács. Budapest, 1979. és a könyv angol nyelvű, átdolgozott változatában: The Fall of the Medieval Kingdom of Hungary: Mohács 1526-Buda, 1541. Boulder Colorado, 1989.

[100] Pritz 1991. 14-16. o.

[101] Bárdossy 305., 322., 336-337. o.

[102] Bárdossy 226. o.

[103] Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. k. Szekfű Gyula: A tizenhatodik század. Budapest, é. n. 23., 46., 50. o.

[104] Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. k. Szekfű Gyula: A tizenhatodik század. Budapest, é. n. 22. o.

[105] Bárdossy 241. és 255. o.

[106] Szekfű 52. és 396. o.

[107] Bárdossy 23. o.

[108] Uo. 33. és 26. o.

[109] Bárdossy 333. o.

[110] Uo. 204-205. o.

[111] Perjés Géza: Bűnös volt-e Bárdossy László? Pesti Hírlap, 1993. VII. 8.

[112] Tamás András: Délkelet-Európa a diplomáciai törekvések sodrában 1939-44 között. Montreal, 1961. I. rész 62-63. o.

[113] Szent-Iványi Domokos 1976. 1. és 6. o. Ezen a címen foglalta össze Szent-Iványi munkásságát Szentmiklósy István, egykori vezérkari tiszt, majd amerikai egyetemi tanár számára. Az iratot Clementis-Záhony Botond bocsátotta rendelkezésemre. Ezúton köszönöm meg többirányú, igen jelentős támogatását. Így írt a hetvenes években Szent-Iványi Borsányi Juliánnak: "Ahogy megírtam neked, jogom volt bárkit kihallgatni a háborús bűnösség kérdésével kapcsolatban." Borsányi 246. o.

[114] Ullein-Reviczky 73. o.

[115] Uo.74 o. Bárdossy 1930-36 között volt követségi tanácsos Londonban, ezután bukaresti követ 1941-ig.

[116] Ullein-Reviczky. 75. o.

[117] Ilyent még Szent-Iványi sem állított, sőt! Borsányi így összegezi Szent-Iványi neki elmondott véleményét: "Történeti értelemben felelősnek tartja Bárdossyt, és Werthet nemzeti szerencsétlenségünkért, ezért a sorsukat megérdemlik..., de... nem kételkedik emberi tisztességükben és a magyarságot szolgáló jószándékaikban." Borsányi 244. o.

[118] Ullein-Reviczky 89-90. o.

[119] Uo.121-123. o.

[120] Uo. 114-115., 117-118. o.

[121] Tamás 65-67. o. Egyébként Gellért Andor is határozottan állítja, hogy a "londoni kapunyitás" Bárdossy tudtával és támogatásával történt. Clementis-Záhony 310-311. o.

[122] Barcza I. k. 486. o. Barcza tájékozatlanságáról Bán D. András is említést tesz az utószóban: i. m. II. k. 222., 226., 227. o.

[123] Uo. I. k. 334., 480. o.; II. k. 11-12., 24. o.

[124] Szegedy-Maszák 17., 18., 19. és 21. o.

[125] Szegedy-Maszák 21-22. o.

[126] Uo. 22-23. o.

[127] Uo. 67. o.

[128] Szegedy-Maszák 263. o.

[129] "Az ő hallatlanul nagy felelőssége abban van, hogy olyan háborúba vitte bele bele az ország népét, amelyhez egyszerűen nem fűződött nemzeti érdek." Pritz 1991. 11. o.

[130] Bárdossy "cinizmusa", "elhamarkodott döntései", "gyomorsavval telítődött szervezete nem szenvedhette a körülményeskedéseket, de még... az alapos mérlegelést sem" "nem volt államférfi", "könnyelműen vitte bele az országot a háborúba." Uo. 6., 12-13. o.

[131] Pritz 1991. 1., 3. o.

[132] Pritz 1991. 206. o. Igen lényeges eltérés van a Pritz és Jaszovszky által közölt szövegekben. Az utóbbiban Bárdossy hangvétele sokkal drámaibb, indulatosabb, a közölt szövegrész pedig terjedelmesebb, csak jellemzésül: "Magamnak is felteszem ezt a kérdést, hogy miért beszélek mégis? Amikor felelősséget vállaltam és nem értették meg az urak azt, hogy egyéni bűnösség és felelősség között micsoda tátongó szakadék nyílik meg, micsoda különbség van... De mit magyarázom ezt az uraknak, akik ezt nem akarják megérteni?" Jaszovszky 1996. 270-271. o. Miután úgy tűnik, hogy a Jaszovszky által közölt szöveg hitelesebb, a következőkben inkább arra támaszkodom.

[133] Ehhez képest a tanácsvezető bíró nagyon is érzékenyen reagált a témára; a Jaszovszky által közölt szövegben ez olvasható: "A tanácsvezető bíró félbeszakítja a vádlottat, és megtiltja, hogy politikai beszédet tartson az elmúlt huszonöt év megvédésére", majd újra figyelmezteti, kilátásba helyezve, hogy megvonja tőle a szót.  Jaszovszky 1966. 271. o.

[134] Pritz 1991. 207. o. Lényegesen eltérő alakban Jaszovszky 276. o.

[135] Pritz 1991. 210. o. Eltérően Jaszovszkynál: "München volt az utolsó pillanat..." arra, hogy nyugat magához ragadja a kezdeményezést. "Nem így tettek. Visszavonultak. Ráhagyták a kiszolgáltatott Duna-völgye egész problémájának csomóját a németekre." Jaszovszky 277. o.

[136] Meghökkentő itt Pritz Pál megjegyzése: "A kérdést igenis fel lehet és fel kell tenni!" Szerinte Bárdossy "elsiklik afelett, hogy ez az időszak a fasizmus elleni küzdelem jegyében zajlott". A magyar külpolitika "nagy tévedése az volt, hogy figyelmen kívül hagyta azt, hogy Németország fasiszta állam volt", és éppen azért, mert "a nyugati nagyhatalmak nem képesek önös érdekeik fölé emelkedni" kellett volna elhárítani a "német-olasz döntőbíráskodást". Pritz 1991. 212. o., 305. jegyzet.

[137] Pritz 1991. 216. o. 38. jegyzet.

[138] Uo. 90. o.

[139] Uo. 218. o.

[140] Uo.

[141] Pritz 1991. 224. o.

[142] Uo. 224. o.

[143] Idézi Pritz 1991. 13. o.

[144] Jaszovszky 1996. 282. o.; Pritz 1991. 233-234. o. Kár, hogy Pritz Pál így kommentálja ezt az utolsó mondatot: "Ebben nagyon sok igazság van... Ám Bárdossy ezzel az általános igazsággal a korabeli magyar politikai vezetés tényleges felelősségét, bűneit takarja el."

[145] Pritz 1991. 232-233. o.

[146] Macartney II. k. 27. o.

[147] Pritz 1991. 237-238. o. Jaszovszky közlésében így hangzik ez az utolsó rész: "Én hat hónap irtózatos lelki és testi meggyötörései után..., aminek napról-napra ki voltam téve, hogy megalázzanak és megszégyenítsenek, itt állok tiszta és nyugodt lelkiismerettel. Ha a fejem meg van hajolva és a szívem meg van törve, azért van, mert érzem azt a fájdalmat és keserűséget, amely átömlött ezen a nemzeten. Ez hajtja meg a fejemet, ez töri meg a szívemet, és azt kérem, hogy teljesítsék önök az önökre bízott kötelességet" Jaszovszky 1996. 295. o.

[148] Pritz 1991. 319. és köv.  o.; Jaszovszky 1996. 377. és köv. o.

[149] Pritz 1991. 320. o.; Jaszovszky 1996. 378. o.

[150] Pritz 1991. 322. o.; Jaszovszky 1996. 379. o.

[151] Pritz 1991. 322. o.; Jaszovszky 1996. 379. o.

[152] Pritz 1991. 323. o.; Jaszovszky 1996. 380. o.

[153] Pritz 1991. 324. o.; Jaszovszky 1996. 382. o.

[154] Pritz 1991. 327-328. o.; Jaszovszky 1996. 386. o.

[155] Pritz teljességgel elutasítja Bárdossy érveit és Barczának ad igazat. Arra hivatkozik, hogy Barcza "a külügyi szolgálat egyik kitűnősége volt", aki világosan felismerte "a világpolitika folyamatait, eseményeit". Pritz 1991. 330. o., 28. jegyzet. Nehezen lehet egyetérteni ezzel. Lehet, hogy Barcza sok mindent meglátott, felismert és tájékozott volt, az adott pillanatban az egyik legfontosabb történésről azonban nem tudott, ti. az angol külügyminisztérium szerepéről a belgrádi puccs előkészítésében, amiről ebben az időben a német és a magyar - és feltehetően több más - diplomácia és katonai hírszerzésnek megbízható információi voltak. Mint londoni követnek módja lett volna tájékozódnia az ügyről. Láthattuk, Bethlen hogyan vélekedett a délvidéki akcióról, Barcza ezzel kereken ellenkezően "szószegésről", "becstelenségről" írt. 1943-ban teljesen félreismerve az erőviszonyokat, a kockázatokat és veszélyeket, a németekkel való teljes szakítást javasolja Kállaynak. Barcza I. k. 486. o., II. k. 83. o.

[156] Pritz 1991. 333. o.; Jaszovszky 1996. 392. o.

[157] A hiányzó részeket Pritz Pál lelkiismeretesen és nagy filológiai hozzáértéssel pótolja könyvének 291-299. oldalán.

[158] Pritz 1991. 337. o.; Jaszovszky 1996. 397. o.

[159] Pritz 1991. 339. o.; Jaszovszky 1996. 399. o.

[160] Pritz 1991. 340. o.; Jaszovszky 1996. 399-400. o.

[161] Pritz 1991. 242. és köv. o.; Jaszovszky 1996. 299. és köv. o.

[162] Pritz 1991. 16. o.

[163] Nem tudunk mit kezdeni Pritz Pálnak ezzel a megjegyzésével: "A fegyveres semlegesség Teleki-féle koncepcióját kellett volna megőrizni, ezt azonban a rendszer jellege nem tette lehetővé." Pritz 1991. 345. o., 49. jegyzet.

[164] Pritz 1991. 345. o.; Jaszovszky 1996. 405-406. o.

[165] Pritz 1991. 352. o.; Jaszovszky 1996. 413. o.

[166] Pritz 1991. 353. o.; Jaszovszky 1996. 414. o.

[167] Ezt szögezi le nagyon határozottan Jaszovszky László: Jaszovszky 1996. 53. o.

[168] Halmosy, D.: Nemzetközi szerződések 1918-1945. 2. kiadás Budapest, 1983. 682. o.; Bosch, J. W.: Judgement on Nuremberg. American Attitudes Toward The Major German War - Crime Trials. Chapel Hill, 1970. 14. o. Budapest, 1999.; Friedrich, J.: Das Gesetz des Krieges. 3. Ausgabe. München, 1995. 199. o.; Kussbach E.: Nemzetközi büntetőjog. Budapest, 1999.; Levic, H. S.: War Crimes. In: International Military and Defense Encyclopedia. Vol. I-VI. Washington, 1993.

[169] Roosevelt kijelentését Bosch idézi: 21. o., Molotovét Pritz: A Horthy-korszak külpolitikájáról - némileg nagyobb távlatból. Kézirat, Budapest, 2000. 11. o.

[170] Halmosy 560-561. o.

[171] Bosch 28. o.

[172] Uo. 26. o.

[173] Halmosy 602. és 613. o.

[174] Uo. 633-634. o.

[175] Halmosy  651. és 657. o.

[176] Uo. 682-683. o.

[177] Kussbach 18. o.; Levic 2897. o.

[178] Kussbach 19. o.

[179] Kussbach 20. o.

[180] Előadásomban Bosch és Friedrich művére támaszkodom.

[181] Bosch 143. o.

[182] Halmosy 320. o.

[183] Kussbach 24. o.

[184] Uo. 47. o.

[185] Idézi Bosch 143. o.

[186] Idézi Bosch 133. o.

[187] Bosch 43., 83., 125. stb. o.; Friedrich 839. o.

[188] Bosch 30. o.

[189] Bosch 73-75. o.

[190] Halmosy 588. o.

[191] Uo. 585. o.

[192] A következőkben Pritz könyvére támaszkodom: Pritz 1991. 77-87. o.

[193] Pritz 1991. 311., 355-357. o.

[194] Uo. 7. o.

[195] Uo. 369. o.; Jaszovszky 1996. 431. o.

[196] Idézi Bosch 177. o.

[197] A nürnbergi pert erősen bíráló L. Smith amerikai szakíró így vélekedett Jackson kettős mércéjéről: "In his varied capacities as Attorney-General, Justice of the Supreme Court, and prosecutor of war criminals at the Nuremberg trials, Justice Jackson has appeared to act on varied premises as to the rule of law in regard to the conduct of military command in wartime." Idézi Bosch 177. o.

[198] Jaszovszky a hatásköri kifogást indokoltnak tartja, amennyiben a magyar kormány a fegyverszüneti egyezményben vállalta ugyan a háborús bűnösségi perek lefolytatását, "olyan kikötés azonban nem volt, hogy a bűncselekmények elbírálásánál újonnan létesített bíróságnak kell eljárnia". Jaszovszky 1996. 15. o.

[199] Pritz 1991. 242. o.; Jaszovszky 1996. 298. o.

[200] Pritz 1991. 288-289. o.; Jaszovszky 1996. 348-349. o. A hivatkozott szerződések szövegét l. Halmosy.

[201] Pritz 1991. 289. o.; Jaszovszky 1996. 349. o.

[202] Pritz 1991. 319. o.; Jaszovszky 1996. 377. o.

[203] Pritz 1991. 323. o.; Jaszovszky 1996. 381. o.

[204] Pritz 1991. 321. o.; Jaszovszky 1996. 389. o.

[205] Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Budapest, 1999.; Czettler Antal: A mi kis élethalál kérdéseink. A magyar külpolitika a hadba lépéstől a német megszállásig. Budapest, 2000.

[206] Herczegh 564. o. Kár, hogy Herczegh nem teljesen következetes, azt írja ugyanis a 346. oldalon, hogy Bárdossy "elsiette" a Szovjetunió elleni hadba lépést, a 372. oldalon pedig "végzetesnek" mondja politikáját. Tárgyi tévedés részéről, amikor felcserélve a szerepeket, azt írja, hogy a minisztertanács döntött a hadba lépésről, ezt a kormányzó csak "tudomásul vette." 345. o. Szemben régebbi felfogásával Pritz Pál nagyon közel került legutóbbi írásában Herczegh idézett véleményéhez. Ezt írja: "a haza második világháborús tragédiájának végzetszerűen [kiemelés tőlem - P. G.] így kellett történnie." Volt bizonyos mozgástere a magyar politikának, de ezt "a korabeli politikai elit nem tudta kihasználni. Ez az ő felelőssége, amit hiba lenne nem rögzíteni, ám - remélhetőleg - végleg elmúltak azok az idők, hogy ez a felelősség torzítóan felnagyíttassék, és elfedje szemünk elől az oly súlyos meghatározottságokat." Pritz 2000. 18. o.

[207] Czettler 566., 602. és 120. o. És még lehetne sorolni a Bárdossyt súlyosan elmarasztaló kijelentéseit.

[208] Czettler 560. o.

[209] Uo. 605. o.

[210] Kállay I. k. 52. o.

[211] Uo. 32. o. Macartney bevezetője Kállay könyvéhez.

[212] Czettler 607. o.

[213] Czettler 574-575. o.

[214] Mint Barker írja, a zsidó világügynökség vezetője közölte a Foreign Office-szal: "that his people were most seriously concerned about the consequences to 'the 800.000. Jews, who now enjoy comparative security in Hungary' of any Hungarian break with Germany which might result in a German occupation." Barker 210. o.

[215] Uo. 248. o.

[216] Hercegh 418. o.

[217] Czettler 418. o.

[218] Ullein-Reviczky 193. o.

[219] Az esetet leírom visszaemlékezésemben: A brjanszki erdő aljában. Harctéri élményeim 1942 augusztusától 1943 októberéig. Hadtörténeti Közlemények, 1997. 570-638. o.

[220] Tamás 66. o.; Pritz 1991. 6. o.

[221] Uo.

[222] Idézi Czettler 502. o.

<back to contents>