<Back to contents>

 

Balla Tibor

A magyar királyi honvéd lovasság, 1868-1914[1]

A honvéd lovasság szervezeti változásai 1868-1914 között

A magyar királyi honvédség létrehozására az 1867-es kiegyezéssel létrejött új államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyi reformja keretében került sor.

Ferenc József 1868. december 5-én szentesítette a véderőről szóló 1868. évi XL., a honvédségről alkotott XLI., és az önkéntes népfelkelésre vonatkozó XLII. magyar törvénycikket.[2] (Ciszlajtániában az 1868. Nr. 151., az 1869. Nr. 68. és az 1886. Nr. 90. törvények voltak ezek megfelelői.[3])

E törvények - melyek a kétközpontú monarchia védelmi rendszerét tulajdonképpen egészen 1918-ig meghatározták - rögzítették Ausztria-Magyarország haderejének felépítését, szervezetét. A szárazföldi erőket képező közös hadsereg, honvédség és népfelkelés három vonalat jelentett. Ezen alkotórészek a szervezettség, a kiképzettség, a fegyverzet szintje, valamint a bevethetőség foka szerint tértek el egymástól.

Az első vonalat a keretrendszerben létező közös hadsereg alkotta, amely viszonylag kedvező létszámviszonyokkal bírt, külső és belső ellenség ellen bármikor rendelkezésre állott. Egy jövőbeni háború megvívására elsősorban ez a hadsereg volt hivatva.

A honvédség a fegyveres erőnek csak második vonala, kiegészítő része volt. Békében gyenge létszámú keretek képezték a hozzá tartozó csapatokat, háború esetén a közös hadsereg támogatására és honvédelemre, béke idején pedig kivételesen a belső rend és biztonság fenntartására is hivatva volt.

A harmadik vonalat képező népfelkelés békeidőben még csak rendszeres katonai nyilvántartással sem volt képviselve, háború esetén rögtönözve kellett alakulatokat, illetve a hadsereg érdekeit szolgáló egyéb szerveket létrehoznia, valamint pótlási célokra rendelkezésre állnia.[4]

Az 1868. évi XLI. törvénycikk rendelkezései értelmében a magyar királyi honvédség csupán gyalogos- és lovascsapatokból alakult meg. A gyalogságot 82 zászlóalj (ebből 4 horvátországi kiegészítésű volt), a lovasságot 32 század (28 huszár- és 4 horvát dzsidásalakulat) alkotta.

577


A dzsidás csapatnemet azért választották a horvátok számára, mert a közös hadsereg erről a területről a dzsidával felfegyverzett 5. és 12. ulánusezredet egészítette ki.[5]

A felállítást megelőzően az uralkodó 1869-ben egy bizottságot hívott össze báró Franz Beck ezredes, az uralkodó katonai irodájának főnöke elnökletével. A bizottság tagja volt Kerkápoly Károly, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára; Ghyczy Béla alezredes, a minisztérium I. csoportfőnöke; gróf Schweinitz Gyula őrnagy, a minisztérium elnöki osztályának katonai előadója és Henneberg Károly őrnagy, a Honvéd Főparancsnokság segédtisztje.

A bizottság takarékossági megfontolásokból úgy döntött, hogy a honvéd gyalogzászlóaljak vezessék a lovasszázadok nyilvántartását és igazgassák készleteiket. Lovas törzstiszteket azonban minden honvédkerületi parancsnoksághoz beosztottak, ahol ők lovas tanácsadókként működtek, és időnként megszemlélték a kerület területén állomásozó önálló századokat.[6]

A századonként békében létező szakasz lovainak számát 35-ben állapították meg. Ebből 20 volt a keretló, amelyeket az újoncok kiképzésére használtak, a maradék 15-öt beidomították, majd 4 hónap után visszaadták tulajdonosának.[7]

Annak érdekében, hogy a felállítás egységesen menjen végbe, egy főtanosztályt hoztak létre Pesten, ahol megfelelő számban képezték ki a tiszteket, a legénységet és a lovakat, majd azokat a hat honvédkerületbe szétosztva, szeptemberben kerületi tanosztályokat hoztak létre, ahonnan később az egyes századok kiképzett állományát és lovait nyerték. A tanosztályok egységes vezetésével lovag Henneberg Károly őrnagyot bízta meg az uralkodó.[8]

A lovasszázadok megalakítására a gyalogzászlóaljakkal egyidejűleg, azaz 1869. november elsején került sor. Azokat folyó számokkal, valamint a kiegészítésükre hivatott vidék, város nevével különböztették meg egymástól, pl. "magyar királyi 21. nógrádi lovasszázad". A tiszti és oktató altiszti helyek legnagyobb részének betöltése és a szükséges keretlovak beidomítása után történt meg az újoncok bevonulása.[9]

A lovasszázadkeret békeállományát, amely az újoncok kiképzésére, a lovak idomítására, a századnál szükséges egyéb munkák elvégzésére volt hivatva, 1 százados vagy főhadnagy, mint századparancsnok, 1 hadnagy, 1 tiszthelyettes, 4 altiszt, 28 lovasított, 3 nem lovasított huszár vagy dzsidás, 2 tisztiszolga és 34-35 állandó eltartásban részesülő ló alkotta. Azok közül 25-26 lovat egy bizottság kézi bevásárlással szerzett be a kincstár költségére, míg a többi állatot olyan magántulajdonosoktól hívták be, akik mozgósítás esetén a honvédségi lószükséglet fedezésére voltak kötelezve és előjegyzésben szerepeltek. Utászok békeidőben nem voltak rendszeresítve, mozgósítás esetén azonban minden századnál két embert ács-, valamint négy főt utászszerszámmal kellett felszerelni.[10]

578


A honvéd lovasság anyakönyvi állománya 1869-ben mintegy 80 tiszt és 2300 katona, ugyanakkor a honvéd gyalogságé kb. 500 tiszt és 68.000 fő volt.[11]

Egy hadiállományú lovasszázad létszámába 174 katona tartozott. A gyalogosszázad létszáma 250 ember volt, mozgósítás esetén 3-4 század alkotott egy zászlóaljat. (A honvédséget és az osztrák Landwehrt kezdetben nem szervezték nagyobb harcászati-hadműveleti kötelékekbe, azonban a mozgósítási tervekben dandárokba összevonva szerepeltek.[12])

Amikor 1870-ben a porosz-francia háború kitört, és Ausztria-Magyarország részvétele abban nem volt kizárható, a századok eredetileg két év leforgása alatt tervezett hadiállományra emelése felgyorsított tempóban folyt. Augusztus végéig a 32 század lovainak száma elérte a hadiállományban megállapítottat. Ez a gyors fejlesztés a csapatokra nem volt jó hatással. A lovak és a legénység kiképzését elhanyagolták. Ennek ellenére 1870 szeptemberére már megközelítőleg ütőképes alakulatok vehettek részt az őszi gyakorlatokon, amelyeket országszerte a honvéd gyalogdandároknál tartottak.[13]

1871-ben nagyobb mérvű átszervezésekre került sor a honvédségnél. Az 1871-es III. törvénycikkben Magyarország területét 7 honvédkerületre osztották fel. Az ugyanazon évi V. törvénycikk rendelkezései szerint pedig május 1-jén 8 új honvéd lovasszázadot állítottak fel, számozásuk 33-tól 40-ig terjedt. (Mindez a katonai határőrvidék polgárosítása miatt és annak függvényében történt.) A századok állománya az altisztek és az 1871-ben bevonuló újoncok nélkül 170 fő volt. A legénységet (ha szükségessé vált a létszám kiegészítése) a század azon gyalogdandár területéről kapta, ahová azt követően tartozott. Minden dandárhoz több lovasszázadot soroltak. (A honvéd gyalogság 1871. május 1-jén tért át a dandárszervezetre.[14]) Az új századok részére a már létező 28 huszárszázadkeret mindegyike 10 lovat adott át, ezek helyett annyi pótlovat kapott, hogy a fennmaradó lovak száma elérje a 35-öt. Minden új század tízzel több pótlovat kapott, így a vállalkozóknak kiadandó 10 lóval együtt azok száma 45-re nőtt alakulatonként.[15]

A honvéd lovasság ezt követően négy századot magába foglaló lovasosztályokból állott (tehát a lovasszázad nem a kerületi lovasosztály-parancsnok irányítása alá tartozott), amelyek mindegyikének élén egy őrnagy vagy annál magasabb rendfokozatú törzstiszt állt.[16] Az osztályparancsnokságok 1-től 10-ig terjedő számot kaptak és állomáshelyük nevét is viselték, pl. "7. pozsonyi lovasosztály". Mindegyik honvédkerület székhelyén állomásozott egy lovasosztály-parancsnok, ezenkívül még Nagyváradon, Csákován, Nagykanizsán is létrehoztak egy-egy ilyen parancsnokságot. Az új osztálykötelék csakis a kiképzés és a fegyelem szempontjából jelentett alárendeltséget, mivel a századok elnevezésüket, számozásukat, elhelyezésüket, gazdászat-közigazgatásukat, kiegészítésüket tekintve továbbra is megőrizték addigi önállóságukat.[17]

Ferenc József 1874. március 18-án elrendelte, hogy a honvéd lovasság váljon ki a gyalogdandárok kötelékéből, és azt négy századból álló ezredekbe vonják össze, melyeket a

579


korábbi lovasosztály-parancsnokok vezessenek. Az ezred parancsnoka csupán katonai (vagyis a kiképzésre és a fegyelemre kiterjedő) hatáskörrel rendelkezett. Az ezred törzsre és két, egyenként két századból álló osztályra oszlott, az utóbbiakat rangidős lovasszázadosok vezették. Béke idején az osztályok végezték a kiegészítési teendőket és a gyalogságtól elváló gazdászatkezelésről is gondoskodtak, vagyis önálló testet képeztek. Háborúban a gazdászati ügyek intézése a kivonuló századok és az ezredparancsnokságok kezébe ment át, a visszamaradó pótcsapatok pótfélszázadosztályonként megtartották önálló kezelésüket. A lovasság pótkészleteit külön kellett választani a gyalogságétól. Az egy osztályhoz tartozó lovasszázadok békében lehetőleg együtt, egy állomáshelyen voltak elhelyezendők.

A lovasezredeket 1-től 10-ig folyószámmal jelölték. (Nem csapatnem szerint kapták elnevezésüket, hiszen a 10. számú ezred a zágrábi honvédkerület dzsidásezrede volt.[18]) A századok bizonyos önállóságára utalt, hogy jelölésükben kifejezésre jutott a régi megnevezés (ti. a megye, szék vagy vidék neve) és számozása is, pl. "magyar királyi 6. honvéd lovasezred csallóközi 1/22. százada". A számláló a század ezredben érvényes számát, a nevező a század régi számát jelölte.[19]

Háborúban a létrehozandó 5. lovashadosztályhoz a korábbi 16 helyett 18 lovasszázadot terveztek beosztani, a fennmaradó 2 honvéd huszárszázadot a budapesti helyőrség alá rendelték. A honvéd törzslovasságot 5 szakasszal kellett kiállítani, azt már békében nyilvántartották. Egy, a Honvéd Főparancsnokságnak közvetlenül alárendelt, ezredesi rangban lévő lovassági dandárparancsnoki beosztást rendszeresítettek (lovag Henneberg Károly) Jászberény székhellyel, aki a lovasság kiképzésére, szolgálatára, a pótlovazásra, egyéb szolgálati ügyeire felügyelt. Személyzetét egy segédtiszt és egy írnok alkotta. Minden ezred háborúban osztályonként 1-1 pótfélszázadot állított volna fel, melynek állományát már békében nyilvántartották.[20] Az új lovasezred- és osztályparancsnokságok 1874. október 1-jén kezdték meg működésüket, míg az ezredenként felállított pótcsapat-parancsnokságok 1875. január 1-jén. Az ezredeket közvetlenül a kerületi parancsnokságok alá rendelték, állomáshelyeik az alábbiak voltak: 1. Budapest, 2. Nagyvárad, 3. Gyula, 4. Csákova, 5. Kassa, 6. Vác, 7. Veszprém, 8. Pécs, 9. Marosvásárhely, 10. Varasd.[21] A lovas-, majd később huszárezredek száma ezt követően 1914-ig nem változott.

A lovasezredek létrehozásakor a lovasszázadokat elszámolás tekintetében leválasztották a területileg illetékes gyalogzászlóaljaktól, minden lovasosztály a törzzsel és századaival együtt önálló számadótestet képezett.[22] A rangban idősebb századparancsnok vezetése alatt álló osztály mindkét századával állandóan együtt volt elhelyezve, s az osztályonként történt elhelyezés a honvéd lovasságnál mindvégig megmaradt. Nyilvántartását békében és háborúban egyaránt egy pótcsapat-parancsnoki beosztásban lévő tiszt végezte, aki a kiegészítési, a segédtiszti és a gazdászat-közigazgatási ügyeket intézte az osztály parancsnoka mellett.[23]

580


1874-ben lovassági pótcsapat-parancsnokságokat is felállítottak. Lovasosztályonként 1-1 alantos tisztet (hadnagy, főhadnagy) jelöltek ki pótcsapatparancsnoknak. A lovastisztek létszámát ezért 20 fővel emelték, a szükséglet egy részét a gyalogságtól helyezték át. A kijelölt tiszteket a jászberényi Honvéd Központi Lovasiskola tanfolyamán előkészítő és gyakorlati kiképzésben részesítették.[24]

1875-ben a lovasszázadok törtszám alakjában való megjelölése megszűnt, azokat 1-től 4-ig sorszámmal jelölték, pl. "magyar királyi 8. honvéd lovasezred 4-ik százada".[25]

A honvéd lovasosztályoknál az önálló gazdászat-, pénztár- és raktárkezelés 1875. február 1-jétől a pótcsapatparancsnok kezében összpontosult. A kezelőbizottság elnöke a lovasosztály-parancsnok, tagjai az egyik lovasszázad parancsnoka és a pótcsapatparancs­nok, valamint egy jegyzőkönyvvezető törzsőrmester voltak. A pénztári bizottság elnöke a lovasosztály-parancsnok, tagja egy alantos tiszt volt. Az osztályhoz tartozó századok mindegyike külön alosztályt képezett kezelési és elszámolási tekintetben.[26] 1877 márciusától a gazdászat- és pénztárkezelést a honvéd lovasezredek törzsénél intézték.

A kezelőbizottság elnöke az ezredparancsnok, tagjai pedig az ezred székhelyén állomásozó osztály parancsnoka és a kezelőtiszt voltak. Az ezred valamennyi alosztálya egy kezelési testet képezett. A pénztári bizottságot az ezredparancsnok, mint elnök és a pótcsapatparancsnok képezte.[27] Minden honvédkerületben pótraktári helyiségeket különítettek el.[28]

1877-ben az ezreden belül további szervezeti változtatásokra került sor. Az ezredparancsnok békében azután már nem csak az ezred katonai ügyeit, hanem az osztályok addig önálló gazdászatkezelési és nyilvántartási teendőit (az ezredben egyesítve) is intézte. A gazdászati ügyeket korábban csak mozgósításkor egyesítették az ezred parancsnokának kezében. Hatáskörének növekedése miatt ezredsegédtisztet is beosztottak mellé, és csekély létszámú ezredtörzs is alakult. Megszűnt az a korábbi helyzet, hogy az osztályparancsnok egyben századparancsnok is volt. A nyilvántartás a már csak ezredszinten rendszeresített pótcsapatparancsnok kezébe ment át.

Az átszervezés után a lovasezred igazi csapattest jelleget kapott, bár a békelétszám még mindig csekély maradt. Az ezred egész évi pótlójutaléka 152 (századonként 38) darab volt, amelyeket két sorványban (turnusban, részletben) idomítottak. A hadiállomány nem változott: a lovasezrednek háborúban 911 fővel és 795 lóval kellett rendelkeznie, ebbe az állományba az ezred székhelyén felállítandó pótszázad is beleszámított.[29]

1880. május 5-én az uralkodó elrendelte a honvéd lovasezredek nevének megváltoztatását. Azt követően az 1-9. számút "huszár-", a 10. számút "dzsidásezred"-nek hívták.[30]

A dzsidásezred legénységétől elvették a dzsidát, a huszárezredekkel teljesen egyenlő fegyverzetet és felszerelést kapott, így elérték a honvéd lovasság egyöntetűségét.[31]

581


Bár a csapatok békében csupán csekély létszámú keretekből álltak, az 1874 óta létező lovasdandár parancsnokának munkáját megnehezítette az a tény, hogy csapatai az egész országban szétszórva, 20 állomáson nyertek elhelyezést. A kiképzés ellenőrzése nagy nehézségeket okozott, és kívánatos volt, hogy a háborúban szükséges lovassági felsőbb parancsnokságok már béke idején is létezzenek.[32]

1881. május 1-jétől az alakulatokat két honvéd lovasdandárba tagolták. A "magyar királyi 1. honvéd lovasdandár-parancsnokság" állomáshelye Arad lett. Alárendeltségébe a 2-5., és a 9. honvéd huszárezredek tartoztak. A 2. lovasdandár-parancsnokság Budapesten állomásozott, kötelékébe az 1., 6-8. honvéd huszár-, és a 10. honvéd dzsidásezred tartozott.[33] Mindkét lovasdandár-parancsnokság állományát egy tábornok vagy rangban idősebb ezredes parancsnok, egy segédtiszt, egy írnok és 2 fő legénység képezte.[34]

Egy 1881 áprilisában kiadott miniszteri rendelet szabályozta a lovassági parancsnokok feladatait. Az ezredes vagy tábornok rangfokozatú lovasdandár-parancsnok köztes hatóságként működött az alárendelt honvéd lovasezredek és a lovassági felügyelő, illetve azon honvédkerületi parancsnokság között, melynek területén az illető lovasezredek békeállomáshelye volt. Lényegében kicsiben azokat a jogokat gyakorolta a neki alárendelt öt lovasezred felett, mint a lovassági felügyelő a lovasság egésze felett.[35]

A honvéd lovasezred parancsnoka egy lovas törzstiszt volt. Alá tartozott a két osztályból álló ezred béke és háború idején egyaránt. Ellenőrizte a legénység és a lovak kiképzését, őrködött a fegyverzeti, felszerelési és egyéb készletek felett. Többször meg kellett szemlélnie alárendeltjeit egy évben. Az altiszteket - a hadapródokon, a törzs- és számvivő őrmestereken kívül - ő nevezte ki. Az ezred feletti fegyelmi és szabadságolási jogot szintén ő gyakorolta. Háború idején közegeit egy ezredsegédtiszt, egy ezredélelmezési-tiszt, egy kezelőtiszt, egy ezredorvos és egy állatorvos, valamint egy törzstrombitás képezte.

A lovasosztály parancsnoki teendőit egy lovas törzstiszt vagy rangidős százados látta el, aki minden tekintetben az ezredparancsnok alárendeltségébe tartozott. A lovaspót­csapat-parancsnok egy alantos tiszt volt. Mozgósításkor a pótcsapat fél századot képezett, feladatai közé tartozott a hadosztályokhoz szükséges törzslovasság és a tábori rendőrök felállítása, a behívott legénység és a kisajátított lovak gyors kiképzése, valamint tartalékcsapatba alakítása.[36]

A lovasdandár-parancsnok már 1877-ben lovasutász-szakaszok kiképzésére tett javaslatot a főparancsnokságnak.[37] A honvédelmi tárca feje 1881. augusztus 9-én megszüntette a honvéd huszárezredek 4. századának 4. szakaszait, mint utászokat, ezek a századok a többiekével azonos felszerelést kaptak.[38]

582


Az uralkodó által 1881 augusztusában aláírt rendelet értelmében ezredenként egy, közvetlenül az ezredparancsnokságnak alárendelt önálló lovasutász-szakaszt hoztak létre. Békeállományát 1 tiszt, 25 fő legénység, 25 kincstári és 1 saját ló, hadiállományát 1 tiszt, 27 ember, 26 kincstári és 3 saját ló alkotta. Az abba beosztott tiszt, altisztek, legénység és lovak békében illető századaik állományában maradtak. Mozgósításkor a szakasz az ezredtörzs állományába tartozott. Parancsnoka egy, a honvéd lovasutász-tan­osztályban kiképzett alantos tiszt volt. A legénység kiegészítése céljából ezredenként évente 1 altiszt és 5 huszár nyert kiképzést Jászberényben, a 3 hónapos (május 1. és július 31. között működő) honvéd lovasutász-tanosztályban. Mozgósításkor a robbantószerek szállítását végző málhás ló vezetésére és ápolására két lovasítatlan huszárt rendszeresítettek, akik lovassági kard helyett utászkarddal, karabély helyett pedig forgópisztollyal voltak felfegyverezve. Az utászszakaszhoz erősebb testalkatú embereket kellett beosztani, akik mesterségüknél fogva az utászmunkák végzésére képesítve voltak. Az egység lovassági felszerelése és fegyverzete minden más szakaszéval megegyezett. A háborúban szükséges ruházatot, felszerelést, szerszámokat a pótraktárban készletezték. A századutászok időnként részt vettek az utászszakasz gyakorlatain. Nagyobb feladatok elvégzésére több ezred szakaszát egyesíteni lehetett, azok mindegyike utász- és vasútbontó szerszámokkal, robbantószerekkel rendelkezett.[39] Békében az utászszakaszt csak fegyvergyakorlatokra állították fel, az egyszerűbb utászmunkák elvégzésére századonként 5 (2 ács és 3 földmunkás), szerszámmal felszerelt huszár szolgált.[40] A huszárezredek utászosztagainak egyesítésére később sor került, így 1897. május 1-jén, amikor az 1., a 6., a 2. és 5. ezredek osztagait Budapesten, a 3., a 4. és 9. ezredekét Szegeden, a 10., a 7. és 8. ezredek osztagait Varasdon vonták össze.[41] 1914-ben az 5. honvéd lovashadosztály csapataihoz tartozó utászosztagokat Budapest-Komárom, a 11. lovashadosztályéit Szegeden összpontosították. A korábbi gyakorlattól eltérően a műszaki vezetést nem egy közös hadseregbeli utász csapattisztre, hanem egy honvéd huszártisztre bízták.[42]

A király 1882. március 3-án kelt rendelete értelmében a 10. számú honvéd dzsidásezred huszárezreddé alakult át, és a "magyar királyi 10. számú honvéd huszárezred" elnevezést kapta.[43] Ezután már ruházatban sem volt különbség az alakulatok között.

Mivel a 10 honvéd huszárezred 40 századából mozgósításkor 24 századot az 5. lovashadosztály számára kellett fenntartani, a kerületenként felálló 7 gyaloghadosztály számára hadosztálylovasságul csak 16 század maradt volna, azaz 2-2 század. Ezért vált szükségessé a lovasság 20 századdal való gyarapítása. Ezt az ezredek 4 századának 6-ra való növelésével érhették el.[44]

1889. október 1-jén, az addig csak a mozgósítási tervekben szereplő tartalék huszárezredek (azok mindegyikét 2 ezred állította volna fel a mozgósítás elrendelésekor), illetve osztály helyett minden ezrednél létrehozták az 5. és a 6. századot, valamint egy pót-

583


csapatot. Most már szervezetileg sem volt különbség a közös hadsereg és a honvédség lovasezredei között. Az ezred I. osztályába azután az 1., 2. és 5., a II. osztályhoz a 3., 4. és 6. század tartozott. Minden új század 80 főre és lóra való felszerelést és ruházatot kapott.[45] Az alosztályok neve az alábbi volt: "magyar királyi budapesti 1. honvéd huszárezred első osztály" vagy "2. század". A pótcsapat a mozgósítás esetén létrehozandó pótszázad keretét képezte, békében közvetlenül az ezredparancsnokság alá tartozott. Parancsnoka egy százados vagy rangban idősebb főhadnagy volt. Nyilvántartotta a tartósan szabadságolt tartalékos és póttartalékos legénységet, valamint gondozta saját raktárait.[46] A századok béke idején a századkeretre és a pótlóosztagra tagozódtak. Az évi újoncjutalékot századonként 34, ezredenként 204 főben állapították meg.[47] 1894-től a század már nem különült el többé keretre és pótlóosztagra.[48]

Az ezredek elnevezése 1890-ben annyiban változott, hogy abba az ezredtörzs állomáshelyének nevét is belefoglalták, pl. "magyar királyi kassai 5. honvéd huszárezred".[49] Ugyanakkor az ezredtörzzsel nem egy helyen állomásozó osztályokat "kikülönített osztályok"-nak nevezték.[50]

A 10 lovasezred két dandárba csoportosítása még mindig nehézkessé tette a kiképzés és a szolgálat ellenőrzését. Ezért 1890. március 18-án az uralkodó jóváhagyta a 3. honvéd lovasdandár felállítását Pécsett. Az év április 1-jétől az aradi 1. lovasdandár-parancsnokság kötelékébe a 3., 4., 9. huszárezredek, a budapesti 2. lovasdandár-parancsnokság alárendeltségébe az 1., 2., 5., 6. huszárezredek, a pécsi 3. dandáréba a 7., 8., 10. huszárezredek tartoztak.[51] 1891-től az 1. lovasdandár-parancsnokság székhelye Szeged lett.[52]

A huszárosztályokon belül 1893-tól megváltozott a századok beosztása, mivel az I. osztály az 1-3., a II. osztály a 4-6. századból állott. Az osztályok római számmal történt jelölése helyett csak 1901-ben rendszeresítették az arab számjegyeket.[53]

1893. január 1-jén honvéd huszárezredenként egy népfelkelőhuszár-nyilvántartóságot hoztak létre, melynek élére egy népfelkelőhuszár-nyilvántartó tisztet rendszeresítettek.[54] Erre a beosztásra a honvéd huszárezred tényleges állományába tartozó századost vagy főhadnagyot alkalmaztak. Őt a lovassági felügyelő javaslatára a honvédelmi miniszter nevezte ki, feladatai közé tartozott a népfelkelési készletek kezelése is. Közvetlen alárendeltségébe tartozott minden nyilvántartóságnál még 1 törzsőrmester, 1 írnok őrmester, 4 huszár a népfelkelési készletek gondozására és 1 tisztiszolga. A népfelkelőhuszár-nyilvántartó tisztet - aki időnként a közvetlen elöljáró ezredparancsnok rendelkezései szerint részt vett a csapatgyakorlatokon - a huszár pótkeret parancsnoka helyettesítette.

584


A nyilvántartóságot a huszárezred szerint nevezték el, pl. "a magyar királyi budapesti 1. honvéd huszárezred népfölkelő-nyilvántartósága". A nyilvántartóságok mozgósításkor kiegészítésüket a népfelkelő-járásokból kapták.[55]

1896 májusában a legénységnél egy új rendfokozatot - járőrvezető - vezettek be. A gyalogsági őrvezetővel azonos állású volt, az utóbbival azonos rendfokozati jelzést viselt és egyforma zsoldot kapott. A közönséges laktanyai (tábori) munkákhoz csak parancsnokként vagy felügyelőként volt kirendelhető. Lovát saját maga tisztította és ápolta.[56] 1896 végén mindegyik lovasdandár kapott egy vezérkari tisztet.[57]

1897. május 1-jén felállították a 4. honvéd lovasdandár-parancsnokságot Debrecenben. Ezt követően a szegedi 1. dandárhoz a 3. és 4. huszárezred, a budapesti 2. dandárhoz az 1. és 6., a pécsi 3. dandárhoz a 7., 8. és 10. ezred, az új dandárhoz a 2., 5. és 9. huszárezred tartozott.[58]

1900 februárjától a honvéd lovasdandárhoz a szolgálati teendők lebonyolítására beosztott dandársegédtisztet vezérkari tisztnek hívták.[59] Ő lehetett más fegyvernemhez tartozó és nem honvédtiszt is.[60]

A lovasságnál a honvédség felállításától kezdve 1880-ig egyféle, fizetés tekintetében I. osztályú századosok voltak. Akkor vezették be a II. osztályú századosi rangot, majd 1908-ban ismét eltörölték.[61]

1908-ban ezredenként egy különleges alkalmazású törzstisztet rendszeresítettek, 1912-ben a pótkeret parancsnoka szintén törzstiszt lett. A törzstiszti helyek szaporítása részben a mozgósítás esetén létrehozandó népfelkelő-huszárosztályokra tekintettel történt.[62] 1908-ban a lovasság békeállományában bevezették a zászlósi rangfokozatot, majd 1909-ben el is törölték azt.[63]

1908. október 6-án megalakult az 1. honvéd lovasgéppuskás-osztag. Annak parancsnokát a brucki hadsereg-lőiskolában kiképzett alantos tisztek közül a lovassági felügyelő jelölte ki, a szükséges legénységet is ő vezényelte. A lovakat és a 2 géppuskát október 1-jéig kiszállították az alakulathoz.[64] Az új osztagot a lovasság tűzharcának támogatására szánták. Békeállományát 3 tiszt, 57 ember, 57-58 ló alkotta. Azon huszárezred alosztályát képezte, amelynél felállították. Az osztag harcszerű kiképzéséért és teljes harckészültségéért az ezredparancsnok volt felelős. Személyzetét és a szükséges lovakat a huszárezredektől történt áthelyezéssel biztosították, csak egy évet már szolgált legénységet oszthattak be az osztaghoz.[65]

585


A 2. lovasgéppuskás-osztagot 1909. május 1-jén állították fel. Tiszti és altiszti állományának kiképzése április 30-ig az 1. géppuskás osztagnál történt. Az évi újoncszükséglet osztagonként 28 fő volt, amit az I. és II. honvédkerület gyalogezredei, a lovakat az 1. és a 3. honvéd huszárezred fedezték.[66]

1910. november 1-jén az 5. honvéd huszárezred a 4. lovasdandár kötelékéből a 2. honvéd lovasdandár kötelékébe került át.[67] 1912. október 1-jétől az említett ezred ismét a 4. lovasdandárhoz tartozott.[68]

1911. január elsején létrehozták a gazdasági hivatalokat a honvédségnél. A legénység élelmét, zsoldját, ruházatát korábban a századnál kapta. A századparancsnok végezte ezen illetmények igénylését, kiosztását és elszámolását. Az ő mentesítésére a huszárosztályonként felállított gazdasági hivatalnál összpontosultak e teendők. A hivatalt (amely a számviteli teendőket végezte) a gazdászati tiszt vezette, személyzetét a századoktól bevont számvivő altisztek és mesteremberek képezték. A huszárosztály lett az önálló számadótest. Minden honvédkerületi hadbiztosság számára egyúttal postatakarékpénztári csekkszámlát nyitottak, amelyet az illető hadbiztosság előirányzata alapján havonta központilag javadalmaztak. A csapatok a szükséges kisebb kiadások fedezésére 1000 korona állandó előleget kaptak, a tiszti és legénységi illetményeket csekkforgalom útján folyósították.[69]

Az 1912-es új véderőtörvény (1912. évi XXX. törvénycikk) felemelte az újonclétszámot, és a honvédség nagyobb arányú fejlesztését alapozta meg. Az ezek kapcsán kiadott rendelkezések szerint a honvéd lovasságnak 10 ezredből, összesen 60 századból, 10 géppuskás osztagból, 10 pótkeretszázadból kellett állnia. Összesen 478 tiszt (80 az ezredtörzsekben, 300 a tábori századoknál, 30 a géppuskás osztagoknál, 40 a pótkeretszázadoknál és 10 népfelkelőhuszár-nyilvántartó) volt szükséges működtetéséhez. (Ugyanakkor a honvéd gyalogságnál 2479, a tüzérségnél 433 tisztnek kellett szolgálnia.) Ez a meghatározott létszám csak fokozatosan volt elérendő.[70]

1912-ben - a közös hadsereggel egyidejűleg - a honvédségnél is megalakították a lovas távjelzőjárőröket. Mozgósításkor lovashadosztály-parancsnokságonként 1 két fős járőrt, huszárezredenként 2 járőrt szerveztek. A járőrökhöz összesen 90 távírász, 120 kül­­­­dönc, 270 ló és 30 Zeiss-féle lovas távjelzőkészülék tartozott.[71] Ezredenként két távíró- és két távjelzőjárőrt terveztek létrehozni mozgósítás esetén. A távírójárőr 8, a távjelző­­járőr 7 főből állt. A távírók felszerelését (melyhez két telefonállomás, az ellenséges vonalak lehallgatására használt jelfogó, a táviratozáshoz szükséges jeladó, a kopogó és 13,5 km hosszú vezeték tartozott) két ló vitte. A távjelzőjárőrök az ezredtörzshöz tartoztak, optikai készülékkel voltak felszerelve, amelyet napfény vagy mesterséges fény segítségével üzemeltettek.[72]

1913 februárjában a honvéd lovas-pótkeretek által kezelt csapatraktári készleteket a gazdasági hivatalok kezelésébe kellett átadni az alábbi módon: az ezredtörzs, az 1. szá-

586


mú távírójárőr, az utászszakasz, a törzsszakasz, a távjelzőjárőr és a pótszázad készleteit az I., a 2. számú távírójárőrökéit pedig a II. osztály gazdasági hivatalának. A népfelkelési készletek továbbra is a népfelkelő-nyilvántartóságok gondozásában maradtak. Minderre a honvédség és a népfelkelés újjászervezése miatt volt szükség.[73]

1913 tavaszán megalakult az 5. és a 11. honvéd lovashadosztály Budapesten, illetve Debrecenben. A két seregtest katonai szolgálati tekintetben a honvéd lovassági felügyelőnek volt közvetlenül alárendelve. Az 5. honvéd lovashadosztály kötelékébe az 1., 4., 8. honvéd huszárezredből álló 19. lovasdandár tartozott Budapest, valamint a 6., 7., 10. huszárezredet magába foglaló 23. lovasdandár Zalaegerszeg székhellyel. A 11. honvéd lovashadosztályt a szegedi 22. lovasdandár a 2. és 3., továbbá a debreceni 24. lovasdandár az 5. és 9. honvéd huszárezreddel alkotta.[74] A honvéd lovasdandárok és hadosztályok számozása a közös hadsereg csapat- és seregtestjeinek számozását követte.

A korábban kidolgozott tervek szerint 1914. április 1-jén kellett megalakulnia a 3. géppuskás osztagnak Nagykanizsán, a 4. osztagnak Kassán. Mindegyik keretállományát 1 tiszt, mint parancsnok, 21 fő legénység (ebből 2 szakaszvezető, 2 tizedes, 2 járőrvezető és 15 huszár), 21 hátas- és 8 málhás ló, valamint 2 géppuska alkotta. A 3. osztag a 6., a 4. osztag az 5. honvéd huszárezred-parancsnokság alá tartozott.[75]

1914. június 20-án a négy lovasgéppuskás-osztag mindegyikének állományába 3 tiszt, 67 fő legénység (47 lovasított, 20 nem lovasított), 70 ló tartozott. Az 1. budapesti osztaghoz az 1., a szegedi 2. osztaghoz a 3., a nagykanizsai 3. osztaghoz a 6. és 7., a kassai 4. osztaghoz az 5. és 9. honvéd huszárezred vezényelt embereket, lovakat, kocsikat.[76] 1914 július elején osztagonként 4 darabra emelték a géppuskák számát.[77]

A lovasság szemléi, díszkivonulások

A lovasság alkalmazhatósága, fontossága csökkent a dualizmus korában, de reprezentatív és rendfenntartó szerepe változatlan maradt. Szemléket és díszelgést kisebb-nagyobb rendszerességgel évente többször tartottak, azok hozzátartoztak a lovasság életéhez. A fegyvernemek közül ugyanis leginkább ez volt alkalmas színpompás felvonulásokra, főként pazar ruházata, valamint csillogó fegyverei és ápolt lovai miatt.

A legtöbb érdeklődőt vonzó és leglátványosabb díszkivonulás, parádé természetesen a magyar fővárosban zajlott, hiszen a nagyobb társadalmi események is ott mentek végbe. Díszmenetet, díszkivonulást, bemutatót szinte bármilyen nagyobb egyházi, világi, udvari ünnep, illetve fontosabb esemény (pl. az uralkodóházhoz tartozók, külföldi neves személyiségek fogadása) vagy gyász alkalmával tartottak. Az oda kivezényelt katonák emelték annak fényét, pompáját.

Díszmenetet a csapattest vagy alakulat rendszerint oszlopban hajtott végre, de a századok követhették egymást fejlődött vonalban (ilyenkor az egyes lovasszakaszok zárkózottan

587


egymás mellett meneteltek), 40 lépés távközzel is. A szakaszparancsnokok helyeiken maradtak, a századparancsnok két lépéssel az első szakasz parancsnoka előtt lovagolt. Magasabb parancsnokok a csapat élén, két lépéssel a beosztott parancsnok előtt lovagoltak.[78]

A legfelsőbb hadúr is rendszeresen tartott szemléket a csapatok felett. Azonban ezek sok esetben csak felszínesek voltak, az uralkodó nem az előtte felvonult alakulatok valóságos harci értékét, hanem katonás megjelenését, jó kinézetét dicsérte, illetve jutalmazta. Kiváltképpen a lovasságot szerette. Ferenc József mindig meg volt elégedve a látottakkal. Persze ehhez hozzájárult, hogy általában csak az előzetesen gondosan kiválogatott és összeállított csapatokat, többnyire csupán a budapesti helyőrség katonáit mutatták be neki.

1872. augusztus 30-án az uralkodó előtt Pozsonyban bemutatót tartottak. Azon az 58. honvéd gyalogzászlóalj, a 22. honvéd lovasszázad, és a 15. dandár szórólövegosztaga vett részt. A király tetszését különösen a lovasszázad nyerte el. Az alakulatok hazatérve 5 napi kegyzsoldban részesültek.[79]

1876. augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján, az 1. honvéd lovasezred 1. osztálya 204 lovassal, az 1. és 63. honvéd gyalogzászlóaljból összeállított gyalogszázaddal együtt vonult fel Budapesten.[80]

A király előtt 1878. július 1-jén, a fővárosban tartott díszkivonuláson az 1. honvéd lovasezred I. osztályából 3 tiszt és 63 lovas, valamint az 1. és a 63. honvéd gyalogzászlóalj vett részt.[81]

1880. május 8-án az uralkodó a Vérmezőn szemlét tartott, amelyen az 1. honvéd lovasezred I. osztálya egy szakaszba alakítva egy főtiszt parancsnokságával vonult fel más alakulatokkal együtt. A király megelégedettségét fejezte ki.[82]

Az uralkodó az 1881. évi miskolci hadgyakorlatokon ismét meggyőződött a honvéd lovasság igen jó kiképzéséről és fegyelméről.[83]

Ifjabb Ráday Gedeon honvédelmi miniszter 1883. december 29-i budai temetésén az 1. honvéd huszárezred fél huszárszázada és egy honvéd gyalogzászlóalj látta el a temetési kíséretet.[84]

1884. május 16-án a Vérmezőn báró Edelsheim Gyulai Lipót császári és királyi lovassági tábornok, budapesti állomásparancsnok az uralkodó jelenlétében szemlét tartott a fővárosban állomásozó csapatok felett. Azon az 1. honvéd huszárezred egy százada vett részt. A király meg volt elégedve a látottakkal.[85]

Az uralkodó az 1890 szeptemberében Székelyhíd környékén tartott hadgyakorlatokon részt vett honvéd csapatok fegyelmét és jó kinézetét dicsérte József főherceghez írt kéziratában.[86]

588


A szakmai szemlék a honvéd lovasság életének szerves részét képezték, egyúttal arra is jók voltak, hogy a szemlét végző elöljáró megfelelő képet kapjon a csapatok, törzsek állapotáról, hadihasználhatóságáról. Azok tárgyát bármi képezhette, ami összefüggött a csapatok hadrafoghatóságával, garnizonbeli életével, mindennapi életkörülményeivel. Az esetek többségében minden részletre kiterjedtek, nem csak névlegesek voltak. Általában a magasabb parancsnokok, elöljárók szemleútjairól maradtak fenn korabeli dokumentumok.

Így például Henneberg Károly lovas dandárparancsnok 1874. szeptember 18-án Alcsúton az 1. lovasezred 2. századát szemlélte meg, ennek során kirívó hiányosságokat tapasztalt és egyúttal a parancsnok leváltását követelte.[87]

Henneberg lovassági tábornok, honvéd lovassági felügyelő 1881. szeptember 1. és 31. között folyamatosan szemlézte a lovascsapatokat az őszi gyakorlatokon.[88]

A honvéd főparancsnok adlátusa is rendszeresen megszemlélte a lovascsapatokat, a pótlovakat, az altiszti iskolákat és a Honvéd Központi Lovasiskolát.[89]

József főherceg, honvéd főparancsnok 1882-ben az őszi gyakorlatok alatt a 2., 6., 7., 9. honvéd huszárezred felett tartott szemléket.[90]

1883-ban a honvéd főparancsnok a 2., 5., 8., 9. huszárezredek pótlovait,[91] ezenkívül az összes huszárezred zárógyakorlatait tekintette meg.[92]

Albrecht főherceg (a hadsereg főfelügyelője) 1883. augusztus 21-24-én a kassai VI. hadtest gyakorlatán résztvevő 5. honvéd huszárezred I. osztályának (210 fő) felszerelését vizsgálta meg, az általa végrehajtott mozdulatokat, rohamokat nézte végig, és az alakulatot dicséretben részesítette.[93]

A honvéd lovassági felügyelő 1883 szeptemberében minden alakulatot megszemlélt.[94]

A honvédkerületi parancsnokok is folyamatosan szemlézték a nekik alárendelt lovasezredeket.[95]

József főherceg az 1884-es lovasdandár összpontosítást az év szeptember 19-20-án tekintette meg.[96]

A honvédség főparancsnoka 1884. november 7-én Jászberényben a Honvéd Központi Lovasiskola és az 1. honvéd huszárezred II. osztálya felett tartott szemlét.[97] A honvéd lovassági felügyelő többek között a huszárezredek nyári újoncait tekintette meg.[98]

589


Az 1897-es szemleutasítás-tervezet szerint a honvédkerületi parancsnoknak csak az őszi gyakorlatok idején a gyalogdandárokhoz, hadosztályokhoz beosztott lovasságra terjedt ki a szemlejoga, viszont a honvédkerület területén állomásozó lovasság felett nem rendelkezett ilyen részletes jogosítványokkal. Évente egy alkalommal tarthatott a huszárcsapatok állomásain katona-közigazgatási szemléket (laktanya, raktár, iroda, lő- és gyakorlótér, sátortábor), ezenkívül az állomáshely különféle ügyeiből kifolyólag szemlézhette a huszáralakulatokat.[99]

A honvéd lovassági felügyelő az 5. honvéd lovashadosztály 1913-ban Felső-Ireg körzetében végbement gyakorlatai alkalmával a csapatoknál számos kifogásolnivalót talált alaki, harcászati tekintetben, továbbá a vezetést illetően is.[100]

1914-ben a lovasságnál a szemléknek mindenre ki kellett terjedniük, azok a kiképzés minden ágát felölelték.[101]

A lovasalakulatok karhatalmi és polgári célú felhasználása békében

A honvédség rendeltetéséhez a belső rend fenntartása is hozzátartozott, ezért alkalomadtán karhatalmat is ki kellett állítania. A lovasságot előszeretettel alkalmazták ezekre a feladatokra. Ilyenkor a fegyvernem békeállományú századai 1-1 szakaszt alakítottak és négy ilyen szakaszból szerveztek egy bevethető századot.[102]

A fennmaradt iratanyag tanúsága szerint karhatalmi, illetve rendfenntartó bevetésekre rendszeresen sor került. Lássunk ezekre néhány példát a korszakból.

1874. július végén a jászberényi honvéd térparancsnokság Borsos Sándor fegyveres rabló elfogására 15 honvéd lovas kiküldését rendelte el.[103]

1876. március 20-án egy lovasszakaszt rendeltek ki karhatalomként Jászapátiba.[104]

1877 májusában a 3. honvéd lovasezred laktanyáját a Maros árvize elöntötte. Ennek ellenére a katonák közreműködtek a város polgári lakosságának mentésében. 16 lovas küldöncként ténykedett, illetve 10 huszár karhatalmi szolgálatot látott el.[105]

1878. augusztus 4-én a honvédelmi tárca feje a tiszalöki képviselőválasztáshoz a 39. közös gyalogezred egy százada mellé az 5. honvéd lovasezred II. osztályából egy különítményt is kivezényelt.[106]

Szabolcs vármegye közönségének kérésére 1878. december 27-én a Tisza áradása miatt, Szende Béla honvédelmi miniszter rendeletére, az 5. honvéd lovasezred II. osztálya karhatalmi segédletet állított ki tényleges állományából.[107]

590


1879. március 5-én a helybeli szolgabíró kérésére a csákovai állomásparancsnokság a Petromány községben zajló bíróválasztáshoz a 3. huszárezred 3. századából egy 25 huszárból álló különítményt rendelt ki Haslinger József hadnagy parancsnoksága alatt. A bírót a zajongó tömegből kiszabadították. Egy huszárt megdobtak kővel, mire a többiek belelovagoltak a több száz fős kiabáló tömegbe, és kardlapozással oszlatták azt szét.[108]

1880 januárjában a budapesti zavargások miatt a kőbányai fegyvergyárat karhatalommal kellett megvédeni, ezért az 1. honvéd lovasezredből 6 huszárt és 1 altisztet irányítottak a helyszínre. A lovasokat küldöncszolgálatra vették igénybe.[109]

1883. augusztus 10-én és 11-én éjjel Budapesten az utcai zavargások szétoszlatására az 1. honvéd huszárezredtől 30 lovas járőrözött, de semmilyen ellenállásra nem talált.[110]

1883. szeptember 9-én Pécsről Bükkösdre egy lovasszázadot küldtek, akik másnap vissza is tértek onnan, közben nem ütköztek ellenállásba, bevetésre nem került sor.[111]

Az 1896 októberében kiadott utasítás szerint, amely a közös hadsereg vagy a honvédség Magyarországon történő karhatalmi igénybevételét szabályozta, a karhatalomként való bevetés célja a közhatóságokat támogatni valamilyen erőszakos ellenállás leküzdésében. A polgári hatóságok csak akkor voltak jogosultak karhatalmat igénybe venni, ha a rendelkezésükre álló fegyveres közbiztonsági közegek a rend fenntartására vagy helyreállítására nem voltak elégségesek. A karhatalom kirendelése a belügyminiszter vagy a horvát-szlavón országos kormány útján történt, aki azt az illető hadtestparancsnokság közbeiktatásával eszközölte. Sürgős esetek kivételével az igénybevételre vonatkozó minden megkeresést írásban kellett felterjeszteni. A karhatalmat rendszerint a közös hadsereg adta. A honvédség csak akkor állított ki ilyet, ha helyben vagy a közelben nem, vagy csak csekély erővel állt rendelkezésre császári és királyi alakulat. Ezt a bel-, és a honvédelmi miniszter vezényelhette ki. Az állomás szolgálati körletében kirendelhetett karhatalmat a közös vagy honvéd állomásparancsnokság; sürgős esetekben a közigazgatási tisztviselő és rendőr, alapos indoklás mellett a csapat- vagy laktanyaparancsnok, a helyőrségi ügyeletes tiszt és napos tábornok vagy törzstiszt is az állomáshelyen belül, saját felelősségére.

A karhatalom csak arra volt hivatva, hogy a hivatalos közegeket oltalmazza és rendelkezéseiknek a szükséges nyomatékot adja, de azok hivatalos ügyködésében soha nem volt szabad részt vennie. Rendőri ténykedésre nem voltak alkalmazhatók. A kirendelt csapatokkal csakis a karhatalom parancsnoka rendelkezett. Fegyveres erőszakot csak zavargások és lázongások esetén, a felhatalmazott közigazgatási tisztviselő határozott és indokolt kérelmére lehetett alkalmazni, ha a megelőző felhívások a törvényes állapot helyreállítására eredménytelenek maradtak, valamint akkor, ha valamelyik csapatot ténylegesen bántalmazták vagy fegyverrel megtámadták, illetve ha a tömeg ellenséges szándékkal és felfegyverezve vonult az alakulat ellen. Lehetséges volt kirendelés képviselőválasztások alkalmával, pl. a közlekedési útvonalak lezárására, a választási hely biztosítására. A karhatalmi csapatok élelmezéséről és elhelyezéséről a helyi hatóságoknak kellett gondoskodniuk.[112]

591


1901. augusztus 4-én a szamosújvári honvéd huszárosztályt 105 huszárral Kolozsvárra rendelték be, az ottani zavargások megfékezésére.[113]

Az 1905. december végén kiadott rendeletből kiderül, hogy a polgári közigazgatás rendelkezésére bocsátott karhatalmak és segédletek után a polgári szerveknek a honvédelmi tárca felé külön elszámolás szerint térítést kellett fizetniük. A honvédségi alakulatokat pénzügyőri szolgálatokra, közigazgatási vagy közbiztonsági célokra (pl. vesztegzár, záróvonal fenntartása, foglyok őrkísérete, rablók elleni kiküldetések), a hatóságok által kibocsátott rendelkezések és tilalmak végrehajtására, adóvégrehajtó különítményként, postakíséretül, árvizeknél és más elemi csapásoknál segítségnyújtásra, polgári közigazgatás alá tartozó pénztárak, börtönök és egyéb intézetek őrizetére, további karhatalmi és segédleti célokra lehetett igénybe venni.[114] Az elemi csapásoknál történő segítségnyújtásra kirendelt karhatalom parancsnokául tisztet kellett kijelölni.[115]

1912. május 23-án, az ún. vérvörös csütörtökön, az 1. honvéd huszárezred a honvéd huszárlaktanyában két lovasszázadot helyezett előzetesen készültségbe, egyenként 90 huszárral. Parancsnokuk Fráter Jenő őrnagy volt. Az események előrehaladtával a budapesti IV. hadtest parancsnoksága elrendelte bevetésüket. Az 1. honvéd huszárezred egy százada 1912. május 23-án, illetve 24-én egy 90 fős századdal karhatalomként működött Budapest belvárosában. Csak járőrözést folytattak, rendfenntartási beavatkozásra nem került sor. Egy másik század 23-án a Podmaniczky utca és a Városliget környékén tartotta fenn a rendet, minden incidens nélkül. Egy harmadik század 24-én kisebb összetűzésbe került a Lehel úton és környékén a tömeggel, de erőszakosan nem lépett fel.[116]

1913. június 3-án a Szociáldemokrata Párt budapesti felvonulása alkalmával, a budapesti helyőrség többi alakulatához hasonlóan, az 1. honvéd huszárezredet a József főherceg lovassági laktanyában készültségbe helyezték.[117]

A honvéd népfelkelő lovasság

Az 1868-as XL. törvény 5. paragrafusa, valamint a XLII. törvénycikk rendelkezett az önkéntes népfelkelésről, amely a haderő harmadik, illetve az 1910-es évekre már annak második vonalát képezte.

Ez azokból szerveződött volna, akik sem a közös hadsereg, sem a honvédség kötelékébe nem tartoztak. A tiszteket elvileg csak a háború idejére választották. A népfelkelők nem viseltek volna egyenruhát, csak nemzetiszínű karszalagot.

Az 1868-as népfelkelési törvény idővel elavulttá vált. Megújítását többek között siettette az 1886-87-ben a bolgár trónutódlás miatt kialakult, osztrák-magyar-orosz háborúval fenyegető válság is. Az 1886. évi XX. törvénycikk meghatározta a magyar királyi népfelkelés szervezetét, behívását és alkalmazását.

592


Az a népfelkelési kötelezettséget minden 19-42 éves korú férfi számára kötelezővé tette, függetlenül attól, hogy volt-e katona vagy sem. A népfelkelő tiszteket a király nevezte ki. Köztük voltak nyugdíjasok, szolgálaton kívüli önkéntesek és tiszteknek alkalmas civilek. A nyugállományú vagy szolgálaton kívüli tiszteket 60 éves korukig alkalmazhatták. Bevetés szempontjából a népfelkelőket két csoportba sorolták: 19-37, illetve 38-42 évesekre. Az elsőbe a katonai kiképzést már kapott emberek tartoztak, akiket háborúban a hadsereg vagy a honvédség veszteségeinek pótlására használtak volna, ha a póttartalékosok nem bizonyulnak elegendőek. A második csoportot azok az idősebbek alkották, akik a tábori szolgálat alól mindig felmentést nyertek valamilyen címen. Őket erőd- és útjavításra, más hadimunkára, népfelkelő munkáscsoportokba egyesítették háborúban. A honvéd népfelkelő huszárszázadok lovait a huszárezredeknél visszamaradt és a mozgósításkor bevásárolt lovakból kellett fedezni. A bevezetett egyenruhát külön raktárakban őrizték. Magyarországon a népfelkelés hadiállományát 1914-ben kb. 150.000 fő alkotta.[118]

1893-tól kezdve - mint fentebb említettük - a honvéd huszárezredeknél megalakult népfelkelőhuszár-nyilvántartóságok külön is számon tartották a népfelkelőlovas-alakulatokat. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter 1886-ban népfelkelő tiszti állás betöltésére felhívást tett közzé, amelyre több ezren jelentkeztek. A katonai kiképzésben még nem részesült önkéntes népfelkelő tisztjelöltek részére 1887 tavaszán és nyarán a honvédség különböző állomásain 3-3 hetes időtartammal 11 lovassági népfelkelő-tisztképző tanfolyamot állítottak fel. Élükre a honvédség és a közös hadsereg tisztjei közül vezényeltek oda tanárokat. Elhelyezésükről és élelmezésükről a hallgatók maguk gondoskodtak, a szükséges ruházatot és felszerelést a honvédség szolgáltatta. A tanfolyamokban 265 lovassági népfelkelő tisztjelölt vett részt. 1888-89-ben az egész országból azonban már csak 35 népfelkelésre kötelezett jelentkezett a tanfolyamba.[119]

A népfelkelő lovasságból 1887-től 40 népfelkelőhuszár-századot és 20 pótfélszázadot (amelyek háborúban a népfelkelő alakulatok hiányát pótolták volna) kellett alakítani. A szükséges felszerelés hiánya miatt huszárezredenként csak 3, összesen 30 népfelkelőhuszár-század szervezését lehetett elvégezni.[120] A századok szervezete és állománya megegyezett a honvéd huszárszázadokéval.[121]

Mozgósítás esetén ezeket a századokat 10 népfelkelőhuszár-osztályba vonták össze. 1889-től háborúban a lovasságnak ezt a 10 önálló huszárosztályt kellett megalakítania. A csapatok lószükségletének fedezéséről 1888-tól kezdve lóavatással gondoskodtak. A ruházati és felszerelési cikkeket, valamint a fegyverzetet és lőszert békében a huszárezrednél felállított népfelkelőraktárban kezelték, őrizték.[122]

Minden népfelkelőhuszár-osztály az osztálytörzsből, 3 századból, a csapatvonatból és 1 pótfélszázadból állt. A századok létszáma majdnem megegyezett az ezredek tábori századaiéval. Részben tényleges, részben tartalékos, illetve nyugalmazott honvéd tiszteket és altiszteket alkalmaztak volna vezetésükre. A legénységet főként a hadseregben,

593


illetve a honvédségnél szolgált népfelkelők, részben a honvéd lovasság számfeletti (pót)tartalékosai alkották volna. Csapatvonatként az osztályok régebbi mintájú járműveket kaptak, amelyeket a polgároktól behívott vagy rekvirált lovakkal vontattak. A huszárezredek népfelkelő-nyilvántartóságaihoz 1910-ben 1 százados, 1 törzsőrmester, 1 őrmester és 4 huszár tartozott.[123]

Az osztályokat 1-10-ig folyószámmal jelölték, gazdászatilag mindegyik önálló volt. A pótfélszázad alárendeltsége, valamint a népfelkelőhuszár-nyilvántartótiszt (aki az 1. század parancsnoka volt az osztályban) teendői a visszamaradó honvéd huszárpótszázad-parancsnokra maradtak, azok harctérre való elvonulása után.[124]

A birodalom mindkét felében a honvédelmi miniszterek hatáskörébe tartoztak a népfelkelés fel- és behívására, valamint alkalmazására vonatkozó előkészítő munkálatok is. A honvédkerületi, illetve a Landwehr-parancsnokságok egyúttal a népfelkelés területi parancsnokságaiként is működtek. Ausztriában mozgósításkor - Magyarországtól eltérően - a népfelkelés lovasságot egyáltalán nem állított fel.[125] A császári királyi Landsturm később is csak a veszélyeztetett határszakaszokon (pl. Galíciában) hozott volna létre kisebb lovasított népfelkelő osztagokat, melyek főleg a határ- és vasútbiztosításban működtek volna közre.[126]

A népfelkelő huszárok egyenruhája olyan volt, mint az illető ezredé, gombjaik színe azonban fehér. Felszerelésük is megegyezett a honvéd lovasság tábori alakulataiéval.[127]

1913. március 1. után, amikor a népfelkelő gyalogzászlóaljakból ezredeket szerveztek, a huszár népfelkelő-nyilvántartóságok korábbi szervezetükben maradtak meg.[128]

A honvédség költségei a honvédelmi tárcát terhelték, azonban a hadicélokra történő mozgósításából és alkalmazásából adódó költségeket a közös hadügyminiszter viselte.[129]

A Honvéd Főparancsnokság tervei szerint az 1890 tavaszán Pécsett megalakult 3. lovasdandár parancsnokát mozgósításkor a visszamaradó huszár pótszázadok és a megalakuló népfelkelő lovasság főfelügyeletével bízzák meg, ő törzsével együtt Pécsről Budapestre költözik át, az áttelepülés napjától a 3. lovas dandárparancsnokság megszűnik. A "magyar királyi honvéd lovassági felügyelő" címet veszi fel, a békebeli lovassági felügyelő irodáját veszi át. Hatásköre a honvéd huszár-pótcsapatokra és a felállítandó népfelkelő lovasságra terjedt volna ki.[130]

Az 1914 augusztusában bekövetkezett mozgósításkor 10 népfelkelőhuszár-osztály és ugyanannyi népfelkelőhuszár-pótszázad alakult meg.[131]

594


A lovasság alkalmazási elveinek változása

A dunai birodalom 1866 óta nem viselt háborút, az osztrák-magyar hadsereg 1878 óta nem szerzett harci tapasztalatot. Megfigyelői azonban jelen voltak a századforduló után lezajlott jelentősebb helyi háborúkban, így a búr és az orosz-japán háborúban (az utóbbiban többek között Spaits Sándor, a 7. honvéd huszárezred századosa[132]), valamint a Balkán-háborúkban.

Ezenkívül attaséi részt vettek német szövetségese, illetve az antant államok évente rendezett nagyobb gyakorlatain, ahol az alkalmazott harceljárásokat, az új fegyverek erejét megismerték. Az általuk fontosnak vélt tényeket rendszeresen jelentették a Monarchia vezérkari főnökének, az uralkodó katonai irodájának. Ausztria-Magyarország katonai felső vezetése ezeket a tapasztalatokat nem megfelelően értékelte, nagyon kevés fontos újítást hasznosítottak, illetve ültettek át a gyakorlatba.

A Monarchiában uralkodó felfogás szerint Európában 1870 óta nem volt "valódi" háború. Ilyen megközelítésben az 1877-78-as orosz-török háború csak egy háborús összetűzés volt egy reguláris hadsereg és az igazi katonai vezetést nélkülöző törökök között. A búr és az orosz-japán háborút alapvetően nagy területen lezajlott gyarmati háborúnak tekintették. Ezek eredményei az európai hadszíntéren alig voltak felhasználhatóak. Így az 1870-71-es porosz-francia háború majdnem 1914-ig iskolapélda maradt a hadvezetésben.[133]

A lovastisztikar konzervativizmusa, hagyományokhoz való ragaszkodása jelentős mértékben hátráltatta az új harci elvek és újítások térnyerését. Ennek több összetevője volt. A lovasságnál szolgálót a büszkeség érzése tölthette el, hogy elit fegyvernemhez tartozik. A kontraszt a gyalogsághoz képest szembetűnő volt. Lovon ülve úgy tűnt, hogy magasabb és több az ember, mint egy gyalogos tiszt. Azáltal, hogy minden tiszt köteles volt a szolgálati lova mellett egy saját lovat is tartani, már bizonyos szelekció volt érezhető. A közös hadsereg néhány ezredében néhány helyen egész családi klánok alakultak ki. Az ilyen ezredbe való felvételt nem annyira a képesség, sokkal inkább a család helyzete alapján ítélték meg. Akit egy ilyen közösség elfogadott, katonailag már alig volt valamire gondja.[134]

Az osztrák-magyar lovasság a hadseregen belül egy zárt katonai világban, mondhatni saját életét élte.[135] Az ok abban volt kereshető, hogy a lovastisztikar és a haderő vezetése is ápolta a régi lovas szellemet, azaz a karddal, lóháton vívott küzdelemre helyezte a hangsúlyt, és lebecsülte a tűzharcot, mivel az nem volt lovagias. Az újításokat a hadszervezetben felülről lefelé tervezték és rendelték el, nem nézték jó szemmel, ha a középszintű vezetés és a tábornoki kar a hadműveleti és harcászati problémákat magától helyesen felismerte, és a csapatoknál a gyakorlatba átültette vagy át akarta ültetni. A reform elodázására megpróbálták magukat a gyakorlatokon és a parádékon külsőleg jó benyomást tevő csapatokkal megnyugtatni.[136]

595


A lovasságnál uralkodó egységes, konzervatív szellem kezdettől fogva létezett. A tisztikar összetételét vizsgálva, ez rögtön érthetővé válik. 1868 után a nagyobb becsben tartott lovasságnál sokszorta több nemesi származású tiszt szolgált, mint más fegyvernemeknél. A császári és királyi lovasezredekben az 1890-es évek végén 32 és 75 % között mozgott a nemesi tisztek aránya.[137]

A közös hadseregben a fő- és köznemesek mindinkább a lovasezredekbe húzódtak. Ez érvényes volt a tiszti utánpótlásra és az egyévi önkéntesekre is. A lovasság katonai szerepe, fontossága csökkent ugyan, de reprezentatív és rendfenntartó szerepe megmaradt. Az arisztokrata származású tartalékos tisztek főleg a közös ezredekben tömörültek. A 9. közös huszárezredben pl. 1904-ben a hivatásos tisztek 69 %-a, a tartalékos tisztek 86 %-a volt nemes, 1914-ben ez az arány 68 %, illetve 88 % volt. A gyalogezredek tisztikara ezzel szemben sokkal inkább polgárokkal töltődött fel.[138]

1896-ban a közös lovasság tisztikarának 58 %-a volt nemesi származású (a gyalogságnál ez csak 14 %, az egész tisztikarban a nemesek aránya mindössze 22 %). A lovasságon belül a huszártisztek között volt legmagasabb a nemesek aránya, 62 %.

A honvédhuszár-tisztikarban 1896-ban kevesebb volt a nemes, arányuk 53 %. A közös hadsereg huszártisztjei 62 %-át alapul véve, nem nagy a különbség. Az arisztokraták megoszlása a közös huszároknál 18,5 %, a honvéd huszároknál 7,5 %. A kassai 5. honvéd huszárezred tisztikarában 1896-ban viszont kiugróan magas, 79 % volt a nemesek aránya, magasabb, mint bármelyik más császári és királyi lovascsapattestben. Az 1880-as évektől a tartalékos honvéd huszártisztek között jóval kevesebb a nemesi származású és több a polgári elem. A magyar főnemesség nagyjából egyenlően oszlott el a közös és a honvéd huszárezredek tartalékos tisztikarában. 1896-ban a tartalékos honvéd huszártisztek 11,4%-a arisztokrata, magasabb, mint a hivatásosoknál.[139]

1914-ben a honvéd lovasságnál ténylegesen szolgáló főnemes tisztek aránya 4,3 %, a köznemeseké 27,5 %, a nemesi származásúak összesen a tiszti állomány közel egyharmadát (31,8 %) tették ki. A tartalékos tisztek 16,9 %-a volt nemes, közülük 4,67 % a főnemesek, 12,2 % a köznemesek körébe tartozott. A tényleges főnemesek aránya a debreceni 2. (11,4 %), illetve a pápai 7. honvéd huszárezredben (10 %) volt a legmagasabb, a többi ezredben az átlagos 4 % körül vagy az alatt mozgott. A köznemesek arányszáma csak néhány ezredben haladta meg az átlagot (így a 7. ezredben 40 %, a pécsi 8. ezredben 36,3 %, a budapesti 1. ezredben 36 %, a kassai 5. ezredben 35,5 %), a többiben ennél kisebb volt. A tartalékos főnemesek legnagyobb számban a marosvásárhelyi 9. ezredben (13,5 %), a 7. ezredben (12 %), az 1. ezredben (10 %), a 8. ezredben (7,6 %), az 5. ezredben (7,4 %) tömörültek, számuk tehát az alakulatok felében haladta meg az átlagot. A tartalékos köznemesek aránya a 2. ezredben (32 %), a 9. ezredben (27 %), a zalaegerszegi 6. ezredben (20 %), és az 1. ezredben (17,4 %) haladta meg az átlagot. Külön ki kell emelnünk a 7. ezredet, ahol a tényleges tisztek fele, a tartalékosok egynegyede, valamint a 9. ezredet, ahol a ténylegesek több mint egyharmada, a tartalékosok több mint

596


40 %-a volt nemes. A legalacsonyabb arányok a 10. varasdi huszárezrednél voltak, valószínűleg azért, mert a területen kevés nemesi család élt, és mert fiaik inkább a közös hadseregben szolgáltak.[140]

Tudvalévő, hogy a világháború első hónapjaiban az osztrák-magyar lovasság és ezen belül a tisztikar érzékeny veszteségeket szenvedett. Megkockáztathatjuk tehát azt a kijelentést, miszerint velük a magyar nemesség jelentős hányada odaveszett.

A korszakban a fegyvernem szolgálati és gyakorlati szabályzatai - melyekben le kellett volna csapódnia a változásoknak - is a változatlanságot tükrözték.

A változást követelő reformerek hangját nem hallották meg. Közéjük tartozott többek között Tersztyánszky Károly lovassági tábornok, aki a lovasság harcmódját, kiképzését akarta megváltoztatni.[141] Eredmény nélkül próbálta Otto Ritter von Berndt vezérkari alezredes (aki végig a közös lovasságnál szolgált, és a világháborúban tábornokként a császári és királyi 4. lovashadosztály, illetve a róla elnevezett lovashadtest parancsnoka volt) - a szaksajtóban közzétéve nézeteit - a ló és a lovas felszerelését, ruházatát könnyíteni, a lőszerjavadalmazást emelni.[142] Más helyütt úgy vélekedett, hogy az osztrák-magyar lovasságot egyaránt ki kell képezni a gyalogosan vívott harcra és a lovasrohamra, tűzerejét pedig géppuskákkal kell jelentősen növelni.[143]

A tisztikar egy része szemben állt a Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, a haderő vezérkari főnöke által tervezett átalakításokkal, aki többek között megpróbálta eltörölni a lovasság színes egyenruháját, de a fegyvernemnek sikerült azt megőriznie. Csak az új géppuskás osztagokat bújtatták csukaszürke tábori egyenruhába. A terepszínű uniformist a lovasságnak 1914-ben már megtervezték, de a háború kitörése miatt nem került bevezetésre.[144] (A fő szövetségesnek számító Németország lovassága 1910-ben kapott tábori szürke egyenruhát. Az ulánusokat, a huszárokat és a dragonyosokat ezt követően csupán a fejfedő és a felsőruházat különböztette meg egymástól.[145])

1906 októberében Bécsben egy saját szaklapot indítottak a lovasság számára, amely a "Kavalleristische Monatshefte" címet viselte, és csakhamar az osztrák-magyar és a német lovasság közös orgánuma lett.[146] Cikkei nyomon követték az európai hadseregek lovassá-

597


gának fejlődését, értékelték a Monarchiában és más országokban tartott nagyobb gyakorlatokat, levonták azok tanulságait. Sokat foglalkoztak az orosz-japán háború eseményeinek taglalásával. Természetesen a lovasság jövőjére vonatkozó hagyományos és új nézetek is összecsaptak. A legtöbben a felszerelés, ruházat könnyítését, a lovas lőszermennyiségének felemelését, a szurony bevezetését, a lovas valós harchelyzeteknek megfelelő kiképzését követelték a reformerek közül. Ők az ifjabb, alacsonyabb rangú és beosztású csapat- vagy vezérkari tisztek közül kerültek ki, míg az idősebb, hagyományos iskolán nevelkedett lovastisztikar túlnyomó része a fegyvernem változatlan alkalmazásában hitt.

Európában ebben az időben általános jelenség a lovasság szerepének újragondolása. Az európai nagyhatalmak lovassága tulajdonképpen ugyanazt a pályát futotta be a századfordulótól az első világháborúig. Mindegyik reformon esett át, abban az értelemben, hogy kezdetben a gyalogosan megvívandó tűzharcot helyezték előtérbe. 1912 után az egész kontinensen ismét a szálfegyverek használata (a háború elején várt nagy lovasütközet megvívására), a gyalogság és a tüzérség elleni lovasroham került középpontba. Ehhez hozzájárult, hogy az első Balkán-háborúban, 1912. november 1-jén Lüle-Burgasznál egy török lovashadosztálynak sikerült a géppuskákkal és tüzérséggel ellátott bolgár gyalogság vonalait áttörni. A roham szóvivői ezzel igazolva látták, hogy a lovasroham minden kétséget kizáróan a modern fegyverek ellenében is győzhet. Ennek a felfogásnak jó példája a dzsida ismételt bevezetése, illetve azzal további csapatok felszerelése az angol, a francia és az orosz hadseregben.[147]

A reformok bevezetését akarók közül Friedrich von Bernhardi porosz tábornok érdemel említést. 1907-ben megfogalmazott elképzelései szerint a lovasság jövőbeni feladatai a felderítés, a saját felvonulás leplezése, az ellenség összeköttetési vonalai elleni harc lesznek.[148] Meg kell említenünk François-Oskar Négrier francia tábornokot is, aki úgy vélte, a lovasság fő harcmódja a gyalog vívott harc lesz, ennek érdekében szorgalmazta szuronnyal és tüzérségi tarackokkal való felszerelését, hogy önállóan, külső segítség nélkül is tudjon küzdeni, támpontokat elfoglalni. Követeléseit nem tudta keresztülvinni.[149] A francia lovasság volt 1914-ben a leginkább célszerűtlenül felszerelt Európában. A vértesek pl. fénylő sisakban, mellvértben, vörös nadrágban, magas, térden felül érő csizmában szinte képtelenek voltak gyalogosan harcolni.[150]

A világháború előtt az angol lovasság volt a legmodernebbül és a legcélszerűbben felszerelve és felruházva. Olyan fejfedőt, kabátot, lábszártekercset és csizmát viselt, mint a hadsereg többi része. Lőfegyvere is megegyezett a gyalogságéval.[151]

Az orosz lovasság sok szempontból kivételt képezett. Az 1904-1905-ös háborúban szerzett tapasztalatai alapján gyakran nyúlt a karabélyhoz, modern kiképzést kapott, a terepet kihasználva laza alakzatban mozgott és közelítette meg az ellenséget, sokszor még lovasság ellen is gyalog harcolt, ember-, valamint lóanyaga kitűnő és edzett volt.[152]

598


Összegezve megállapíthatjuk: csupán az angol és az orosz lovasság tekinthető relatíve modernnek az első nagy világégés előestéjén, azok felnőttek az előttük álló sokrétű feladat megoldásához.

Az osztrák-magyar hadvezetés az orosz harctéren az ellenségeskedések megkezdése után nagy orosz lovas tömegek támadó fellépésével és számos lovassági találkozóütközettel számolt. Erre alapozta a lovasság kiképzését és alkalmazásának módszereit.[153]

Az első világháború előtt uralkodó felfogás szerint a felvonuló hadseregek előtt a lovashadosztályok megkezdik a hadászati felderítést a tekintetbe jövő irányokban. Közben az ellenség lovashadosztályaira bukkannak, melyeket meg kell futamítaniuk, hogy annak felderítését megakadályozzák, a tulajdonképpeni hadászati felderítés elvégezhető legyen, és az ellenséges sereglovasság kikapcsolásával a saját erők felvonulását is leplezzék. Természetesnek vették, hogy az ellenséggel lóháton kell leszámolni. A gyalogharc, mivel az a szabályzatok szerint is csak kivételes esetekben volt alkalmazandó, a lőkiképzéssel együtt mellőzött része volt a lovas felkészítésének, az elöljárók is csak a legritkább esetben szemlélték. A sereglovasság alkalmazásánál a gyors, zárt kötelékben végrehajtott, egyenes rohamot tartották az egyedül megfelelő eljárásnak.[154] A hadosztálylovasságot (oda 1914-ben a Monarchia 58 lovasezrede közül 14 tartozott) a gyaloghadosztály körletében történő felderítésre, összekötő és biztosító szolgálatra alkalmazták. Ez általában hadtestenként egy ezred lovasság volt.[155]

Nem számolt senki komolyan azzal, milyen következményei lesznek a beásott és géppuskákkal jól ellátott gyalogsággal szemben végrehajtott lovastámadásnak. Elképzelhető, milyen jó célpontot nyújtott a színes ruhájában rohamozó lovasság az ellenséges gyalogságnak, tüzérségnek. A repülőgépek, megfigyelőballonok, kerékpárok alkalmazása a felderítés során, némileg módosíthatta volna a lovasság feladatait.

Az osztrák-magyar lovasság nem alkalmazkodott a hadügy változásaihoz sem megjelenésében, sem kiképzésében. A rikító színű egyenruha, a legénység és a lovak célszerűtlen felszerelése, a csekély lőszerjavadalmazás, a szurony és a gyalogsági ásó hiánya, a géppuskák nem elegendő száma ezredenként, a gyalog megvívott harc be nem gyakorlottsága, a támadás erőltetése nagy csapattestekben, a tábori szolgálatban történő kiképzés hiányai hátráltatták a lovasság tevékenységét. A rossz nyereg, a nem megfelelő málházás és a túl nagy megterhelés a lovat is idő előtt kifárasztották.[156] (Ezeket a tapasztalatokat azonban már csak a világháború harcai során vonták le.)

599


 

Összegzés

A honvéd lovasság kezdetben csupán csekély keretekkel rendelkező, a haderő második vonalába tartozó fegyvernemként az 1890-es évektől gyors fejlődésnek indult, a tárgyalt időszakban számos szervezeti változáson esett át, külsőségeiben, valamint szerepét és alkalmazhatóságát tekintve is megváltozott. A hadművészet nagyarányú fejlődésével összhangban az első világégés kezdetére ellátták nagy tűzerejű géppuskákkal, gyorstüzelő lövegekkel, továbbá háború esetén utász, távíró alegységekkel, kerékpárosokkal. 1914-re csapattestjeinek harcértéke (többek között a fegyvernemet átható egységes lovas szellem, az azonos elvek szerint történt kiképzés, az ugyanolyan fegyverzet, felszerelés következtében) megegyezett a közös hadsereg lovasezredeiével. Tágabb összefüggésben vizsgálva kijelenthetjük: az első világháború előestéjén európai szinten állt. Fejlesztése előtt ugyanakkor nagyobb akadályok tornyosultak (1890-ig főleg a rendkívül alacsony keret- és újonclétszámok gátolták azt), mint a nagyobb hagyományokkal rendelkező és mindig előnyben részesített császári és királyi ezredek esetében. Természetesen mindehhez hozzájárult az is, hogy a lovasság alkalmazási elvei részben átértékelődtek, szerepe csökkent a gyalogsághoz képest, mely a katonai teoretikusok szerint is a jövő háborújának fő terhét viselte.

A dualizmus korában nem nyílt alkalma tehetségét, rátermettségét - ellentétben a közös lovasezredekkel - háborúban vagy kisebb hadjáratokban (így Bosznia-Hercegovina okkupálása során) megmutatni, csak az első világháború harcai folyamán vetették be először, amikor a lovasságnak már egyik európai hadszíntéren sem termett babér, bevetését sehol sem koronázta átütő siker.

A honvéd lovasság a világháború folyamán végig megállta helyét - ehhez a békeévek alapos szervezőmunkája is bizonyosan hozzájárult -, holott 1915-től már nagyrészt lóról szállva, gyalog harcolt a lövészárkokban.

600


<Back to contents>


[1] A tanulmány a szerző azonos című, a Balassi Kiadónál megjelenő könyvének bevezetését, valamint néhány fejezetét tartalmazza.

[2] Papp Tibor: A magyar honvédség megalakulása a kiegyezés után 1868-1890. Hadtörténelmi Közlemények (HK), 1967. 2. sz. (Papp) 315-317. o.; Bencze László: Andrássy Gyula gróf és a magyar biztonság 1860-1870. HK 1990. 4. sz. 77-79. o.

[3] Reichs-Gesetz-Blatt für das Kaiserthum Österreich. Die kaiserlich königliche Hof- und Staatsdruckerei. Wien, 1868. 437-450. o.; Uo. 1869. 315-220. o.; Reichsgesetzblatt für die im Reichsrate vertreteten Königreiche und Länder. Wien, 1886. 297-301. o.

[4] Berkó István (szerk.): A magyar királyi honvédség története 1868-1918 Budapest, 1928. (Berkó) 29. o.

[5] Barczy Zoltán-Somogyi Győző: Királyért és hazáért. Budapest, 1990. (Barczy-Somogyi) 62. o.

[6] Dembsher, Emil: Die königlich ungarische Honved-Cavallerie im Jahre 1880. Österreichische Militärische Zeitschrift, (ÖMZ) Wien, 1880/3-4. Band. (Dembsehr) 381-382. o.

[7] Dembsher 382. o.

[8] Dembsher 382-384. o.

[9] Szurmay Sándor: A honvédség fejlődésének története 1868-1898. Budapest, 1898. 27. o.

[10] Uo. 27. o.

[11] Papp 324, 327-328. o.

[12] Papp 329-331. o.

[13] Dembsher 384-385. o.

[14] Hadtörténelmi Levéltár (HL), Honvéd Főparancsnokság (HFP) 1871 fp. 646., 709. sz.

[15] HL HFP 1871 fp. 448. sz.

[16] HL HFP 1871 fp. 1130. sz.

[17] Berkó 92-93. o.

[18] HL HFP 1874 eln. 557. sz.

[19] Berkó 93. o.

[20] HL HFP 1874 eln. 557. sz.

[21] Rendeleti Közlöny a Magyar Királyi Honvédség számára (RK). Hivatalos kiadás. Budapest, 1874. 105. o. 2306. eln. III. sz. körrendelet.

[22] Berkó 180. o.

[23] Berkó 93. o.

[24] HL HFP 1874 fp. 2516., 2590., 2711. sz.

[25] Illésfalvi Papp Mihály: A magyar királyi honvédség fejlődése 1869-1899. Budapest, 1899. (Illésfalvi Papp) 41. o.

[26] RK 1875. 10. o. 78. eln. III. sz. körrendelet.

[27] RK 1877. 37-40. o. 839. eln. sz. körrendelet.

[28] HL HFP 1877 fp. 407. sz.

[29] Berkó 93-94. o.

[30] RK 1880. 77. o. 2282. eln. sz. körrendelet.

[31] Berkó 94-95. o.

[32] Berkó 61. o.

[33] RK 1881. 42. o. 1609. I. sz. körrendelet.

[34] RK 1881. 50. o. 16.116. I. sz. körrendelet.

[35] RK 1881. 42. o. 1609. I. sz. körrendelet. Melléklet I-IV. o.

[36] RK 1881. 42. o. 1609. I. sz. körrendelet. Melléklet 12-18. o.

[37] HL HFP 1877 fp. 801. sz.

[38] HL HFP 1881 eln. 1145. sz.

[39] RK 1881. 158-159. o. 4126. eln. sz. körrendelet.

[40] HL HFP 1890 eln. 798. sz.

[41] HL HFP 1897 eln. 869. sz.

[42] HL HFP 1914 eln. 1267., 1735. sz.

[43] RK 1882. 61. o. 1512. eln. sz. körrendelet.

[44] Danczer Alfons (szerk.): A mi hadseregünk. Az Osztrák-Magyar Monarchia népei fegyverben és zászlók alatt. Budapest, 1889. (Danczer) 514-515. o.

[45] RK 1889. 355-359. o. 4383. eln. sz. körrendelet.

[46] HL HFP 1890 eln. 798.

[47] Berkó 95. o.

[48] Berkó 436. o.

[49] Berkó 96. o.

[50] HL HFP 1890 eln. 798. sz.

[51] RK 1890. 116. o. 1648 eln. sz. körrendelet.

[52] A magyar királyi honvédelmi ministerium, a honvédség és csendőrség névkönyve 1891. évre. Budapest, 1891. 47. o.

[53] Berkó 95. o.

[54] RK 1892. 273. o. 3843. eln. sz., 441. o. 6271. eln. sz. körrendelet.

[55] Szervi határozványok a magy. kir. honvéd huszárezredek népfölkelő nyilvántartóságai számára. Budapest, 1910. 3-4. o.

[56] RK 1896. 99. o. 2136. eln. sz. körrendelet.

[57] HL HFP 1896 eln. 402. sz.

[58] RK 1897. 129. o. 2165. eln. sz. körrendelet.

[59] RK 1900. 31. o. 814. eln. sz. körrendelet és I. melléklet.

[60] Berkó 62. o.

[61] Berkó 68-69. o.

[62] Berkó 96. o.

[63] Berkó 436. o.

[64] HL HFP 1908 eln. 2347. sz.

[65] RK 1908. 214. o. 6109. eln. sz. körrendelet és melléklet 1-3. o.

[66] HL HFP 1909 eln. 274. sz.

[67] RK 1910. 283. o. 9151. eln. sz. körrendelet.

[68] HL HFP 1912 eln. 2486. sz.

[69] Berkó 179-181. o.

[70] HL HFP 1912 eln. 1240. sz.

[71] HL HFP 1912 eln. 1988. sz.

[72] Ságvári György: Az Osztrák-Magyar Monarchia szárazföldi haderejének egyenruházata a hadszervezet tükrében az első világháború előestéjén. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1994. (Ságvári) 152-153. o.

[73] HL HFP 1913 eln. 383. sz.

[74] Berkó 61. o.

[75] HL HFP 1914 eln. 1127., 1236. sz.

[76] HL HFP 1914 eln. 2850. sz.

[77] HL HFP 1914 eln. 3349. sz.

[78] Gyakorlati szabályzat a m. kir. honvéd lovasság számára. II. rész. Budapest, 1900. 154-155. o.

[79] HL HFP 1872 fp. 1570. sz.

[80] HL HFP 1876 fp. 1706. sz.

[81] HL HFP 1878 eln. 1410. sz.

[82] HL HFP 1880 eln. 822., 840., 842. sz.

[83] RK 1881. 20. sz. 135. o. Szeptember 16-i legfelsőbb kézirat.

[84] HL HFP 1883 eln. 2120. sz.

[85] HL HFP 1884 eln. 831., 846. sz.

[86] RK 1890. 54. sz. 343. o. Szeptember 16-i legfelsőbb kézirat.

[87] HL HFP 1874 eln. 1873. sz.

[88] HL HFP 1881 eln. 1034. sz.

[89] HL HFP 1882 eln. 844. sz.

[90] HL HFP 1882 eln. 1265. sz.

[91] HL HFP 1883 eln. 770. sz.

[92] HL HFP 1883 eln. 1285. sz.

[93] HL HFP 1883 eln. 1408. sz.

[94] HL HFP 1883 eln. 1409. sz.

[95] HL HFP 1884 eln. 7. sz.

[96] HL HFP 1884 eln. 1542. sz.

[97] HL HFP 1884 eln. 1979. sz.

[98] HL HFP 1891 fp. 1844. sz.

[99] HL HFP 1897 eln. 1840. sz.

[100] HL HFP 1913 eln. 2971. sz.

[101] HL HFP 1914 eln. 1271. sz.

[102] Berkó 92. o.

[103] HL HFP 1874 fp. 1809. sz.

[104] HL HFP 1876 fp. 524., 544. sz.

[105] HL HFP 1877 fp. 1523., 1613. sz.

[106] HL HFP 1878 fp. 2086. sz.

[107] HL HFP 1878 eln. 2493. sz.

[108] HL HFP 1879 eln. 500., 556., 569., 641. sz.

[109] HL HFP 1880 eln. 104., 199. sz.

[110] HL HFP 1883 eln. 1245. sz.

[111] HL HFP 1883 eln. 1444. sz.

[112] RK 1896. 223. o. 6707. eln. körrendelet és melléklet 1-7. o.

[113] HL HFP 1901 eln. 1466. sz.

[114] RK 1905. 384. o. 10.767. eln. körrendelet.

[115] RK 1913. 402. o. 15.698. eln. I. sz. körrendelet

[116] HL HFP 1912 eln. 1599. sz.

[117] HL HFP 1913 eln. 1813. sz.

[118] Papp Tibor: Die königlich ungarische Landwehr (Honvéd) 1868-1914. In: Wandruszka, Adam-Urbanitsch, Peter: Die Habsburgermonarchie 1848-1918. Band. V. Die bewaffnete Macht. Wien, 1987. 684-686. o.

[119] Berkó 235-238. o.

[120] Berkó 239. o.

[121] Illésfalvi Papp 155. o.

[122] Berkó 239. o.

[123] Berkó 87-89. o.

[124] Mozgósítási utasítás a m. kir. népfölkelés számára. Függelék a népfölkelő huszár nyilvántartóságok és a népfölkelő lovasság számára. Budapest, 1904. 7-13. o.

[125] Danczer 100-101. o.

[126] Waldschütz, Otto: Einführung in das Heerwesen. 4. Heft. Die Kavallerie. Wien, 1910. 87-89. o.

[127] Ságvári 117. o.

[128] HFP 1912 eln. 2600. sz.

[129] Berkó 59. o.

[130] HL HFP 1890 eln. 731. sz.

[131] Barczy-Somogyi 85. o.

[132] Vö. Spaits Sándor: Mandzsúrián át kozákokkal. Élményeim az orosz-japán háborúból. Budapest, 1907.

[133] Kriegsarchiv, Wien (KA), Nachlass (NL) B/990. Nr. 8.

[134] Nordendorf, Sauer von, Egon-Hekele, Peter: Österreichische Kavallerie von den Anfängen bis zur Gegenwart. Österreichische Militärgeschichte. Sonderband 1997. Wien, 1997. 51-53. o.

[135] Lucas, James: Fighting Troops of the Austro-Hungarian Army 1868-1914. New York, 1987. 99. o.

[136] KA NL B/990. Nr. 8.

[137] Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918. Budapest, 1993. 204. o.

[138] Hajdu Tibor: Hivatásos és tartalékos tisztek a Monarchia hadseregében. In: . szerk.: A magyar katonatiszt (1848-1945). Budapest, 1989. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 5. (Hajdu) 42-47. o.

[139] Hajdu 50-54. o.

[140] A magyar királyi honvédelmi ministerium, honvédség és csendőrség névkönyve 1914. évre. Budapest, 1914. 328-364. o.

[141] Lásd Tersztyánszky de Nádas, Karl: Gefechtsausbildung der Kavallerie. Wien, 1907.

[142] Berndt, Oberstleutnant: Ueber Adjustiereung, Ausrüstung und Bewaffnung der Kavallerie. Kavalleristische Monatshefte (KMH), 1906. II. Heft 106-124. o., III. Heft 187-203. o., 1907. I. Heft 41-55. o.

Többek között javasolta a khaki színű ruházat, a szurony, egy könnyebb kard, a forgópisztoly helyett ismétlőpisztoly bevezetését, a lovas magával vitt lőszerének duplájára, azaz 100 töltényre emelését, a hadiruházat kényelmesebbé tételét, a csillogó és feltűnő színű tárgyak kivonását a felszerelésből. Úgy vélte a fejfedőket szürke színűre kellene lecserélni, a lovaglószerszámot barna színű matt bőrből készíteni, a tábori palackot filcburkolattal és alumíniumból gyártani, minden lovast saját főzőedénnyel ellátni, a ruházat és a felszerelés súlyát 10 kg-mal csökkenteni, az élelmezést pedig ésszerűsíteni.

[143] Berndt, Oberstleutnant: Über Maschinengewehre und Feuergefecht der Kavallerie. ÖMZ 1906/2. Band. 1757-1759. o.

[144] Schmidl, Erwin A.: From Paardeberg to Przemysl: Austria-Hungary and the Lessons of the Anglo-Boer War, 1899-1902. In: The Boer War and the Military Reforms. Lanham-New York-London, 1988. 283. o.

[145] Storz, Dieter: Kriegsbild und Rüstung vor 1914. Europäische Landstreitkräfte vor dem Ersten Weltkrieg. Herford-Berlin-Bonn, 1992. (Storz) 279-281. o.

[146] KA Manuscripten (Ms.) Wk. A/42.

[147] Storz 269-271. o.

[148] Müller, Christian: Anmerkungen zur Entwicklung von Kriegsbild und operativ-strategischen Szenario im preussisch-deutschen Heer vor dem Ersten Weltkrieg. Militärgeschichtliche Mitteilungen. 57. Heft. 2. (1998.) 424-425. o.

[149] Storz 269-271. o.

[150] Storz 272-279. o.

[151] Storz 231. o.

[152] Schwarzer Jenő: Magyar huszárok a világháborúban. HK 1922/23. 1923. 448-449. o.

[153] Fabianics Béla: Hadműveleti felderítés az orosz harctéren 1914-ben. Magyar Katonai Szemle (MKSZ), 1933. 10. sz. 53-54. o.

[154] Koszorús Ferenc: Sereglovasságtól a gyorsanmozgó seregtestekig. MKSZ 1938. 6. sz. 41-44. o. A gyakorlati szabályzat leszögezte: "A lovasság lóháton csak egy harczmódot ismer: a támadást. Meglepő és heves támadás által még erősebb ellenség is legyőzhető. Kiválóan elszánt, merész fellépéssel még kis osztagok is jelentékeny eredményeket vívhatnak ki. A lovasság sikerei mindenekfölött a fegyvernem sajátságát képező elemnek: a gyorsaságnak kihasználásában gyökereznek." In: Gyakorlati szabályzat II. rész. 111. o.

"A lovasságnak tűzharcra való alkalmazása csak kivételes. Ennek elvileg csak akkor van helye, ha a lovasságra háramló feladat csakis tűzharc által oldható meg, gyalogság pedig nem áll rendelkezésre." In: Gyakorlati Szabályzat II. rész. 137-138. o.

[155] KA Ms. Wk. A/70.

[156] KA NL B/203. Nr. 5 b. 6. o.

<Back to contents>