Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 11. sz. (1052-1065. o.)

VISSI FERENC

Vissi Ferenc a Gazdasági Versenyhivatal elnöke, a Magyar Közgazdasági Társaság alelnöke.

Stratégiai szövetségek, globális monopóliumok


A gazdasági hatalom témaköre kapcsolatrendszerénél és hatásainál fogva mindig borzolja az elemzők fantáziáját. Századunk végére a szellemi erők, a tőkék, az anyagi források soha nem látott mértékű koncentrációja folyik a világban, és a globalizálódás azt mutatja, hogy e koncentrációk nemcsak az országhatárokat, hanem a gazdasági­politikai régiók határait is átlépték. A magáncégek, az országok és a régiók világméretű versenyét kétféle sajátos háló szövi át, nevezetesen a stratégiai szövetségek és a globális oligopóliumok hálója. Ezek terjedését kezdetben egyes kormányok vagy politikai erők ösztönözték és támogatták, s mára e hálók egyre inkább önállósodnak és olyan hatalmasok, hogy a politikai támogatás nélkül is terjednek.

A tanulmány összefoglalja a verseny e két új formájának leglényegesebb ismérveit, legfontosabb megjelenési formáit, és utal arra a sokféle - ma még többségében megválaszolhatatlan - kihívásra és kérdésre, amely e két új versenyformával kapcsolatban felmerül.*


A gazdasági versenyt központi kérdésként kezelik mind a gazdaságelméletek, mind a vállalati üzleti politikák, mind pedig a kormányok. (Ez utóbbiak abból a szempontból, hogy milyen mértékben avatkozzanak be a gazdasági versenybe.) Az elmúlt száz évben mindhárom megközelítésnek könyvtárnyi irodalma keletkezett. A három megközelítés egységes elvi kezelésére különböző közgazdasági iskolák születtek, melyek alapvetően abban térnek el egymástól, hogy milyen mértékű állami szerepvállalást tartanak indokoltnak. Minél nagyobb szerepet szán egy közgazdasági iskola a versenynek, annál kevesebb beavatkozási teret javasol vagy enged a kormányoknak.

A legliberálisabb az ún. chicagói iskola, melynek felfogásában kiemelt szerepet játszik a verseny hatékonyságot növelő funkciója,1 és csak akkor látnak elvi okot állami beavatkozásra, ha a versenyben e funkció lényegesen sérül (például monopolizáció esetén).

Más elvi felfogást képvisel az ún. iparpolitikai iskola, amely elsősorban arra épít, hogy egy­egy kormány (vagy több állam gazdaságát átfogó integráció) természetes módon érdekelt abban, hogy az adott ország (vagy régió) vállalatai helytálljanak a világméretű versenyben, és a kormányoknak úgymond kötelessége segíteni a cégeket versenyképességük dinamikus2 fenntartásában. Ez a szemléletmód azt is sugallja, hogy a modern világban a cégek és az államok (vagy régiók) érdekei összefonódnak; a versenyben való helytállás valójában közös érdek, hiszen ennek eredményessége nemzetközi síkon is jövedelemtranszferekkel jár, ami egyaránt egyik forrása a vállalatok és az országok gazdagodásának. A kérdést tehát úgy teszik fel, hogy a kormányoknak milyen mértékű és jellegű "áldozatot kell hozniuk" a jövőbeli sikerért. Vagyis e felfogás eleve egyfajta állami aktivitást tételez fel, ami nemcsak bizonyos fejlesztési elkötelezettséggel jár, hanem a gazdasági verseny befolyásolását, illetve szabályozását is jelenti.

A versenyről vallott nézetek sajátos együttese jelenik meg az ún. strukturalista megközelítésben. Ez az iskola abból a prekoncepcióból indul ki, hogy a magánérdekekre épülő gazdaságban törvényszerűen olyan piaci szerkezet alakul ki, amelyben néhány - vagy egyetlen - cég politikája határozza meg azt, hogy mi történik a piacon. Ilyen piacok már e század első felében kialakultak, és ezzel szinte párhuzamosan formálódott a strukturalista iskola, amely szerint ha a piacon koncentrált vállalati szerkezet alakul ki (amit szigorú oligopólium vagy piaci dominancia jellemez), akkor az már eleve versenykorlátozó hatású, és igen nagy valószínűséggel társadalmi kárral, egyoldalú jövedelemátcsoportosítással is jár. Tehát eleve "jogos" az a kormányzati beavatkozás, amely e piaci szerkezet hátrányait kísérli meg kiegyenlíteni vagy elkerülni.

A kormányok gazdaságpolitikái és versenypolitikái eltérőek, hiszen nem függetlenek sem a kortól, sem a versenyt befolyásoló társadalmi-politikai és nemzetközi motivációktól. A modern gazdaságok versenypolitikáinak sokféle érdeket, érdekellentétet kell megjeleníteniük, illetve szintetizálniuk. E többcélúság nem jelenti azt, hogy semmit ne tudnánk mondani a fejlett országok kormányainak versenypolitikai felfogásáról, de ma már a kormányok nem deklarálják, hogy vajon melyik elvi versenypolitikai megközelítést követik.

A tanulmány a stratégiai szövetségek és a globális oligopóliumok témakörével foglalkozik. E viszonylag új formációk a felgyorsult globalizáció és a rendkívüli mértékben kiélesedő világméretű verseny jelenségei. Várhatóan mindkét kérdéskör a gazdaságpolitikai viták állandó tárgya lesz a következő évtizedekben. Ma még nem láthatjuk egyértelműen e két jelenség jövőbeli alakulását, és nem tudhatjuk, milyen jellegű feladatok elé állítják a kormányzati versenypolitikák kidolgozóit. A versenypolitikai iskolák konvenciái alapján e két új versenyforma nem ítélhető meg egyértelműen.3 E tanulmány is részben a szerző szubjektív megközelítését tükrözi, és így a tévedés lehetősége is fennáll.

A stratégiai szövetségek

Mi a stratégiai szövetség?

Az üzleti és a közgazdasági irodalom többféle meghatározással írja le a stratégiai szövetségeket. A definíciók a stratégiai szövetség következő lényeges vonásait ragadják meg:

- közös célok megvalósítását szolgáló kétoldalú vagy sokoldalú együttműködési egyezmény (JORDE-TEECE [1992]),
- hosszú lejáratú megállapodás, amelyet a közös célok, a közös kockázat és az együttműködés szükséglete határoz meg (HERGERT-MORRIS [1988], LEWIS [1991]),
- cégek közötti megállapodás, amelyet a termékek kifejlesztésére, előállítására és piacra vitelére vonatkozóan hoznak létre, ha e tevékenységek nemzeti határokat lépnek át, és a résztvevőktől jelentős tőkét, technológiát és egyéb eszközöket igényelnek (MOWERY [1988]),
- a szövetségek olyan sajátos transzferek, amelyek állandó függőséget teremtenek a partnerek között (CONTRACTOR-LORANGE [1988]).

A hagyományos kereskedelmi kapcsolatoktól két elem biztosan megkülönbözteti azokat a cégek közötti megállapodásokat, amelyek már stratégiai szövetségeknek nevezhetők: a) hosszabb távra tervezik meg a piaci lehetőségek kihasználását, b) rendelkeznek a kutatásigényes területek beruházásainak és a jövőbeli eredményeknek a megosztásáról.

A stratégiai szövetségek az utóbbi 10-15 évben terjedtek el. Az 1980­as évtizedben a multinacionális cégek belső kapcsolatai - azaz a multinacionális vállalat cégeinek vertikális és horizontális együttműködései - igen gyors ütemben bővültek, a külföldi beruházások növekedése tartósan meghaladta az áruforgalom növekedését, és a legfejlettebb országokban rendkívül alaposan megtervezték az ún. tudásintenzív termékek és szolgáltatások kifejlesztését és piacra vitelét. E folyamatok eredményeképpen alakultak ki a legfejlettebb országok cégeinek egymás piacán folytatott versenyében a stratégiai szövetségek.

A stratégiai szövetségeknek tekinthető megállapodásokat a versenypolitikai szakirodalom három csoportba sorolja.

a) Horizontális stratégiai szövetségekről akkor beszélünk, ha az együttműködő cégek azonos piacon dolgoznak, vagy potenciális versenytársak, vagy azok lesznek a jövőben. Az ilyen cégek közötti megállapodás tárgya leggyakrabban a termelést megelőző kutatás­fejlesztés vagy a kutatás eredményeként adódó termék közös piacra vitele. A cégek a stratégiai szövetséggel javíthatnak a termelés méretgazdaságosságán, csökkenthetik vagy megoszthatják a kockázatot, gyorsíthatják az új technológiák elterjedését, csökkenthetik a piacra lépési korlátokat, vagy lerövidíthetik a piacra lépés idejét, esetenként egymás területén juthatnak piachoz, bővíthetik a választékot, növelhetik a termékek kompatibilitását, javíthatják a minőséget, gyorsabban alkalmazkodhatnak a vevők igényeihez. A megállapodással elkerülhetik azokat a költségeket, amelyek a stratégiai szövetség alternatívájaként merülnének fel. (Például megtakaríthatják közös vállalatok létrehozását vagy vállalatok egyesítését.)

b) Vertikális stratégiai szövetséget a termelési­elosztási folyamat más szegmenseiben működő cégek kötnek egymással. A legfontosabb motivációs tényezők között megemlíthető, hogy az együttműködéssel csökkenthetők vagy elkerülhetők az információs aszimmetria hátrányai, a szövetség segíthet a kormányok által meghirdetett iparpolitika megvalósításában, helyettesítheti a cégek vertikális integrációját, csökkentheti az erőforrás­függőségből adódó problémákat, kiküszöbölheti az inputokhoz való hozzájutás bizonytalanságait (hiszen a vertikum különféle helyén elfoglalt cégek érdekei eltérőek), és mérsékelheti a féltermékek árainak konjunkturális hullámzásából adódó veszteségeket.

c) A harmadik csoportot azok a vegyes szövetségek vagy konglomerátummegállapodások alkotják, amelyek egy­egy sajátos probléma megoldására születnek. A mozgatórugók is vegyesek; a horizontális és a vertikális stratégiai szövetségek motivációi a megállapodás célja szerint ötvöződnek.

Az említettek alapján még nem nagyon érthető, hogy a versenypolitika miért szentel nekik különösebb figyelmet. Ugyanis a felsoroltak megvalósulása összességében - és jórészt egyenként is - kedvező, a fejlődés velejárója, és nem is okoz gondot. A stratégiai szövetségek azonban befolyásolhatják a versenyt, és káros következményekkel is járhatnak. Ilyenek állhatnak elő akkor, ha a szövetség:

- a versenytársakat kizárja a piacra jutási lehetőségekből,
- vele teremtik meg a piaci hatalmat,
- általa korlátozzák a versenyt,
- segítségével szüntetik meg a potenciális versenytől való fenyegetettséget,
- hatásaival növelik a versenytársak költségeit, a versenytársak piacra lépési korlátait, és így tovább.

Mindezek arra utalnak, hogy a verseny olyan formájával van dolgunk, amely egyszerre, együttes hatásában szolgálhatja is meg sértheti is a közérdeket. A modern versenypolitika az elmúlt száz évben lényegében azért alakult ki, hogy fellépjen a közérdekkel ellentétes versenykorlátozások és jóléti veszteségek ellen. A modern gazdaság azonban kitermelte azt az együttműködési formát, amelyben nincs csak "fekete" és csak "fehér", pontosabban nem választható el egymástól a fehér és a fekete. Emellett törvényszerűen átalakul vagy módosul a közérdekűség fogalma. A globalizációval a fogyasztónak - bárhol legyen is a világon - mint a termék vásárlójának az érdekei kerülnek a középpontba, és háttérbe szorulnak az adott állam, az adott részpiac, az adott integráció tagországainak céljai, érdekei által meghatározott közérdekű elemek. E kérdés elemzése nem fér bele e tanulmány kereteibe. A probléma lényege abban van, hogy a standardizálás, az univerzálisan kapható azonos termékek elterjedésével a fogyasztó nemcsak egységes biztonságot és jólétet kap, hanem bizonyos jóléti hátrány is éri mindazokat, akiknek igénye eltér a globalizált és uniformizált kínálattól. Ma még nem adható egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy a fejlődéssel megváltozik­e a jólétet növelő és az azt csökkentő hatások aránya. A jelenleg rendelkezésre álló elemzési eszközök és a világ országainak fejlettségi különbségei azt valószínűsítik, hogy eddig a jólétet növelő elemek voltak túlsúlyban. A téma a következő fejezetben tárgyalt globális oligopóliumok esetén aktuálisabb, mint a stratégiai szövetségek kapcsán. S ha feltételezzük, hogy egy adott társadalom (ország) jóléte, illetve a jólét maximuma egyéni és bizonyos közös preferenciáknak történő megfelelés alapján határozódik meg, akkor adódik a kérdés, hogy mindehhez miként viszonyulnak a globalizációval járó fogyasztói kényszerek.

A stratégiai szövetségek terjedése

Az OECD versenypolitikai bizottsága számára 1992­ben készült felmérések szerint4 különösen a nyolcvanas évek második felében nőtt meg jelentősen a közös kutatási­fejlesztési megállapodások, a technológiai cseremegállapodások, a közvetlen vagy kereszttulajdonszerzési egyezmények és a szállító­vevő megállapodások száma. Néhány év alatt mintegy kétezer ilyen megállapodás született. Ezek 35-40 százalékát az adott országon vagy gazdasági integráción belüli cégek kötötték, míg 60-65 százalékát integrációk­régiók közötti vállalatok (amerikai, európai uniós és japán cégek) hozták tető alá.

A nyilvánosan közzétett stratégiai szövetségek elemzéséből (például HERGERT-MORRIS [1988]) következtethetünk ezen új versenyforma lényegére, komplexitására és bizonytalanságára. Mindenesetre feltűnő az, hogy a világszerte ismert, nagy cégek szinte mindegyike kötött olyan megállapodást, amelyet ők maguk vagy a szakírók stratégiai szövetségnek minősítenek. Az ennek keretén belül megvalósuló együttműködés rendszerint az érintett vállalatok termelésének, kutatásának vagy forgalmazásának egyenként kis részét fedik le.

Az autóipar különösen alkalmas e szövetségek tartalmának bemutatására, hiszen mind a horizontális, mind a vertikális, mind a vegyes jellegű megállapodásokra kínál példákat. A cégek egy része kereszttulajdonlást eredményező megállapodásokkal kapcsolódott össze, és a tulajdonosi befolyás megszerzését tekinti a stratégiai szövetség sikere zálogának. (Ilyen elemeket mutat a Mercedes­Benz, a FIAT és a Ford tulajdonosi struktúrája.) Más esetekben az autógyárak a konkrét célok megvalósítására közös vállalkozást (joint venture) hoztak létre. (Ilyen megállapodás létezik a Chrysler és a FIAT között, a DAF és a Renault között, a Tomaso és a FIAT között, a FIAT, a Ford és a General Motors között). Talán az autóiparban a legelterjedtebbek a konkrét kooperációs megállapodások (BMW-Daihatsu, Daewoo-GM, BMW-Ford, VW-Mercedes-Benz stb.). A részegységek közös gyártására szintén rendkívül sok megállapodás született, és többféle beszállítási rendszer terjedt el.5

Az elektronikában és a számítógépek gyártásában működő világcégek szintén élen járnak a stratégiai szövetségek létrehozásában. A rendkívül erős verseny ellenére horizontális megállapodások is születtek: az Apple és a Digital a szabványosításra, a Hitachi és a Texas Instruments a memóriachip kutatására vonatkozóan kötött megállapodást. Vertikális szövetséget a félvezetőgyártásban például a Xerox kötött a National Semi­conductorral. Az IBM, a Philips és a Thomson sem maradt ki a statégiai szövetségek létrehozásából (LEWIS [1990]). Legutóbb a távközlési stratégiai szövetségek is a figyelem középpontjába kerültek (PENA CASTELLOT [1995], Figyelő, 1995. március 9., TARI [1995]).

A versenypolitika eszközei

A fejlett országok versenypolitikája a stratégiai szövetségekkel kapcsolatban is három témakörbe6 sorolja a potenciális fellépés, illetve ellenőrzés lehetőségét:

- fellép a vállalatok versenykorlátozó megállapodásai és gyakorlata ellen, különösen akkor, ha azok - az árak rögzítésével, a piacok felosztásával vagy más módon - lényegesen csökkentik a versenyt;
- fellép a piaci hatalommal, a monopolhelyzettel való visszaéléssel szemben, különösen akkor, ha az abban elmarasztalható vállalat a verseny szempontjából lényeges "eszköz" vagy input birtokában van, és képes arra, hogy ezen lényeges eszköz forgalmazása során a vevők (eladók) között diszkrimináljon, vagy a versenytársaira olyan feltételeket kényszerítsen rá, melyekkel őket hátrányos helyzetbe hozza. A visszaélés alapkritériuma az, hogy dominancia nélkül megvalósítható­e az adott magatartás, vagy sem;
- felléphet olyan vállalati koncentrációkkal és fúziókkal szemben, amelyek piaci dominanciához vagy monopolizációhoz vezetnek, és nagy valószínűséggel a verseny kikapcsolása vagy jelentős csökkentése útján a közérdeket sértő módon működnek. E fellépés eszköze a szervezeti struktúrába való beavatkozás lehetősége.

Versenypolitikai értelemben arra kell választ adnunk, hogy e politika jelenlegi keretei képesek­e a stratégiai szövetségek versenykorlátozó hatásait feltárni és - beavatkozással csökkenteni vagy megakadályozni. Erre a kérdésre még nem sikerült bizonyító erejű választ adni. 1992 májusában, a Berlinben szervezett VI. Nemzetközi Kartellkonferencián a fejlett országok versenypolitikusainak véleményéből az az összkép alakult ki, hogy e szövetségek pillanatnyilag nem veszélyeztetik a verseny létét, hiszen a konkurencia még éleződött is a szövetségek terjedésével. A másik következtetés az volt, hogy bonyolult lenne külön a stratégiai szövetségekre irányadó versenytörvényeket kialakítani, hiszen a szövetségek természetüknél fogva nagyon vegyesek és rendkívüli mértékben változóak. Senki sem vitatta azonban azt a véleményt, amely szerint a stratégiai szövetségek potenciálisan korlátozhatják is a versenyt. A konferencia résztvevői azt ajánlották egymásnak, hogy esetről esetre vizsgálva, és a tényezők közötti mérlegelés elvét alkalmazva járjanak el, vagyis a stratégiai szövetségek vizsgálatakor prekoncepció nélkül lássanak hozzá az elemzéshez, és az ésszerű méltányolhatóság elve alapján döntsenek a beavatkozásról.

E megközelítés eleve több kompromisszumot rejt magában, és többfajta bizonytalanság is tükröződik benne. A jelenlegi felfogás szerint a stratégiai szövetségek elemzésekor a versenypolitika ugyanazokat az elveket és elemzési kereteket használja, mint amelyek a stratégiai szövetség alternatíváinak (joint venture, fúzió, meghatározó befolyásszerzésnek tekinthető üzletrészvétel vagy kooperációs megállapodás) elemzéséhez rendelkezésre állnak. E konszolidált megközelítés mellett a bizonytalanság kettős. Egyrészt a versenypolitika törvényszerűen mérlegelésre kényszerül, mert - mint említettem - a fekete és a fehér tartományt nem lehet, vagy nehéz elválasztani. Másrészt rendszerint az egyezmény létrehozásakor kell megítélni annak jövőre vonatkozó hatásait: több feltételezéssel, illetve várakozással kell élni a jövőbeli körülményeket, a jövőbeli versenyt és a jövőbeli fejlődést illetően. (Igaz, mindezeket a bizonytalanságokat az évtizedek folyamán kialakult versenypolitikai elemzési eszköztár már jórészt kezelhetővé tette.)

Bizonytalanságot idéz azonban elő a szövetségek nemzetközi jellege, a gazdasági kapcsolatok globalizációja, s e tényező sokkal érdekesebb, mint az antitrösztelemzés természetes és megszokott bizonytalansága. A stratégiai szövetségek ugyanis a világgazdaság globalizációjára adott válaszként értelmezhetők - jóllehet részben előidézői is a globalizációnak. Az antitröszt típusú versenypolitika keretei viszont államhatáron belüli piacokra alakultak ki. Igaz, az utóbbi évtizedekben a gazdasági integrációk feloldották a nemzeti határokat, s ehhez a versenypolitika is alkalmazkodott.7 Viszont a stratégiai szövetségek áttörik az integrációs határokat is, és ebben az értelemben kihívást jelentenek a versenypolitika számára, hiszen az ma még nem terjed túl az integrációs szinteken.8 S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az egyes fejlett országokban a kormányok különböző szerepet vállalnak a versenyviszonyok befolyásolásában, akkor már a versenypolitika nemzetközileg egységes felfogásának megtalálása sem könnyű feladat.

Érdekesebb kérdés, hogy Magyarországon láthatók­e a stratégiai szövetségek eredményei, vagy melyek azok a formák, amelyekben magyar gazdálkodó részesévé válhat stratégiai szövetségeknek.

Jó néhány multinacionális vállalat már Magyarországon is megvetette a lábát s nagy részük kötött olyan egyezményt más világcégekkel, amelyek stratégiai szövetségnek is minősíthetők. A stratégiai szövetségek jelenléte Magyarországot mostanában kezdi érinteni, de a jövőben fog eldőlni az, hogy általuk milyen mértékben használható ki az itteni szellemi, infrastrukturális és anyagi kapacitás ahhoz, hogy a szövetségek pozitív eredményei országunkat is hasonlóképpen gazdagítsák, mint a fejlett világot.

A globális oligopóliumok

Világméretekben mostanában alakult ki az a politikai és gazdasági környezet, amelyben lebomlanak a műszaki haladás és a kereskedelem terjedése előtti akadályok, s meginognak vagy ledőlnek az államhatárokon magasodó piacra lépési korlátok. Sőt az utóbbi évtizedben a regionális integrációk is hozzákezdtek a közös akadályok felszedéséhez. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ország­ vagy régióhatárokon mindenféle akadály eltűnőben lenne, és a rendkívüli érdekellentétek sem szűnnek meg a világméretű versenyben. E folyamat eredményeképpen azonban az 1990­es évtized végére minőségileg más helyzet alakult ki az egyes termékek piacain folyó versenyben.

A világ fejlettebb országaiban, régióiban az elmúlt néhány évtizedben a technológiai haladás, a termelés, valamint a világméretű versenyben való sikeres helytállás tőkeigényességének növekedése egy soha nem látott méretű koncentrációs folyamatot indított el. Ennek eredményeképpen igen sok árucikk világtermelésének és ­kereskedelmének nagyon nagy hányadát néhány cég adja. E néhány cég termékei az említett korlátlebontás következtében igen gyorsan hódítottak meg újabb és újabb piacokat.

Már ma is léteznek olyan fejlett technológiák, amelyek egy­egy termék esetén lehetővé tennék, hogy egyetlen termelő lássa el az egész világpiacot. Azt a piaci formát, amikor néhány cég döntheti el, hogy mi történik az adott termék egész világpiacán, globális oligopóliumnak nevezzük. E piaci szerkezet eddig olyan iparágakban jött létre, amelynek az a legfőbb sajátossága, hogy egy versenyző cégnek az adott földrajzi területen (országban, régióban stb.) elért pozícióját lényegében a cég világméretekben elért pozíciója határozza meg. Ezeket az iparágakat a szakirodalom globális iparágaknak is nevezi. Ha kialakul majd olyan állapot, hogy egy adott termék piacán egyetlen cég határozza meg a világpiac mozgását, akkor az a globális dominancia piaci formája lesz.

A globális oligopóliumra jó példa a fotócikkipar, amelyben - csökkenő piaci részesedési sorrendben - a Kodak, a Fuji, az Agfa-Gaewert és a Konika termelése, forgalma a világpiac 90-92 százalékát jelenti. A maradék 8-10 százalékon másik kb. 600 cég osztozik ugyan, de senki számára sem lehet kétséges, hogy az alapvető fejlődési irányokat, a piac alapvető törvényszerűségeit, a piaci szereplők magatartását a négy említett vállalat határozza meg. A világítástechnikai eszközök piacán a General Electric, a Philips és az Osram osztozik, nagyjából egyenlő arányban.

A globális dominanciára a gyógyszeripar szolgáltat jó példákat, ahol az originális készítmények több évre vagy több évtizedre védett szabadalmai kedvező feltételeket teremtenek egy­egy termék piacán a világméretű domináns pozíció megszerzéséhez.

Sok kis kérdés

A világméretű oligopóliumok léte, működése számos versenypolitikai problémát vet fel, amelyek többségére folyamatosan születik ugyan valami kényszerű megoldás, de egyre több a megválaszolatlan kérdés. Ezek közül az a legérdekesebb, hogy mi is lesz a folyamat végső következménye. Ha ugyanis e világméretű oligopóliumok összefognak, akkor könnyen világméretű monopólium alakulhat ki. A monopóliumok sok kárt okozhatnak a fogyasztók összességének, a társadalmaknak.

Ha kialakul a monopólium, megszűnik a verseny, és ezzel megszűnik az a legfőbb mozgatórugó, ami a fogyasztói igények egyre magasabb szintű kielégítését ösztönzi. De már a globális oligopólium megjelenésének időszakában is kérdés, hogy milyen tartománya marad a potenciális versenynek; hogy az adott piac egyáltalán megtámadható­e olyan termelő által, amely nem tagja a globális oligopóliumnak. Mit határoz meg ilyen körülmények között a piac és a verseny? A nemzeti és a regionális határok lebontásával ki vagy mi képes befolyásolni vagy szabályozni a globális oligopóliumok piacát? Kell­e egyáltalán szabályozni ilyen körülmények között a versenyt, s ha igen, milyen alapon?

Ameddig nemzeti vagy regionális keretek között maradt az oligopólium és a domináns piaci szerkezet, addig a nemzeti vagy az integrációs szinten megfogalmazott antitrösztszabályok egyfajta közérdekű kontrollt jelentettek és jelentenek. E közérdekű kontrollt száz év óta az az elv mozgatja, amely szerint modern demokráciában sem egyetlen pártnak, sem egyetlen vállalkozónak (vagy vállalkozói csoportnak) nem szabad akkora hatalmat adni, hogy uralmával veszélyeztesse a politikai és a gazdasági demokráciát, s ez utóbbin belül a versenyt mint a piacgazdaság alapvető működési mechanizmusát.

A kérdés tehát az, hogy világméretű oligopólium vagy dominancia esetén fennáll­e a verseny korlátozásának és torzulásának komoly veszélye, és ha igen, akkor hogyan kell felkészülni e veszély elkerülésére.

Az sincs kizárva, hogy a belátható időtávon a globális oligopóliumok között fennmarad a nagyon erős verseny, és a globális oligopólium tagjainak piaci részesedése sem változik lényegesen. Ehhez mindegyik piaci szereplőnek nagyjából azonos képességekkel kell rendelkeznie a hatékonyság dinamikus fenntartására.

A világgazdaság fejlett országainak üzleti, kormányzati és politikai körei eddig lényegében egyaránt érdekeltnek bizonyultak a globális oligopóliumok kialakulásában. Ameddig ez a közös érdekeltség fennáll, addig minden bizonnyal elkerülhetetlen a globális oligopóliumok terjedése. Ma viszont még az sem ítélhető meg, hogy e közös érdekeltség milyen mértékben és milyen formában marad fenn a jövőben.

Az antitröszt keretei a probléma kezelésére

A versenypolitika gyakorlata meglehetősen jól igazolja az antitröszt kényszerű igazodását a vállalatok és a kormányok közös érdekeihez. Ez az igazodás abban jelenik meg, hogy a versenyt potenciálisan korlátozó vállalati magatartást a versenyhatóságok - a stratégiai szövetségeknél említettekhez hasonlóan - meglehetősen liberálisan kezelik, ha annak több a haszna, mint a kára. Valójában a külföldi tőkeberuházások s a versenyképességhez szükséges szellemi­technikai­szervezeti potenciál létrejöttének és fennmaradásának igénye kényszeríti a versenyhatóságokat arra, hogy ne akadályozzák meg azokat a koncentrációkat, amelyek elősegítik vagy erősítik a vállalataik versenyképességét. A fúziókontroll kompromisszumaiban tehát az egyes kormányok (országok) politikai­gazdasági érdekei érhetők tetten.

A dominanciával való visszaélés megtorlására eddig meglehetősen ritkán került sor, aminek számtalan oka van. A legfontosabb ezek közül az, hogy a visszaélést jelentő piaci magatartással járó jövedelemtranszferek nem választhatók el egyértelműen a tisztességes verseny transzfereitől. Gondoljunk arra, hogy oligopolszerkezetű piacon milyen nehézségekbe ütközhet a közös dominancia létének bizonyítása, s kérdés, hogy jogi értelemben mi az a differentia specifica, ami a cégek közti - megengedhető - kapcsolatot egyértelműen megkülönböztethetővé teszi a kartelltől. De elvi gond az is, hogy a tradicionális antitröszt - a fejlett országok többségében - a versenykorlátozó kartelleket (vagy azok jelentős részét) eleve tiltja, míg a piaci dominanciát csak akkor bünteti, ha visszaélnek vele.

Fontos kérdés az is, hogy oligopolstruktúrában milyen esetekben és formákban keletkezhetnek társadalmi terhek vagy jóléti veszteségek. Lényeges az is, hogy van­e az oligopol­ (vagy domináns) piaci szerkezetben jövedelem­ vagy vagyontranszfer, és az milyen formában érhető tetten mind az országhatárokon, regionális integrációkon belül, mind globális értelemben.

E kérdések megválaszolása elvi síkon, leegyszerűsített formában is meglehetősen nehéz. Ennek oka az, hogy az antitröszt az oligopolstruktúrához vagy domináns pozícióhoz vezető koncentrációkat, az e struktúrában benne rejlő versenykorlátozásokat jórészt és alapvetően a gazdasági hatékonyság alapján értékeli, és rendszerint externáliaként kezeli a társadalmi vagy jóléti megközelítésből adódó hátrányokat. Az antitröszt többek között azért ért el sikereket, és azért lehet bízni értékítéleteiben, mert általánosan azzal a feltétellel élt, hogy a gazdasági hatékonyság növekedése9 egyértelműen javítja a versenyképességet, és ebben az értelemben a fogyasztók, a köz számára is jóléti többlettel jár. Ráadásul az utóbbi évtizedekben az antitröszt hatékonyságcentrikus felfogása kiegészült azzal a jóléti politikai elemmel, amely szerint az előnyökön - vagyis a hatékonyságnövekedés eredményein - méltányosan illik osztozkodni a termelőknek és a fogyasztóknak. Probléma akkor keletkezhet, ha a koncentráció társadalmi költségeket, terheket is okoz, amelyekre viszont az értékelés nem terjed, nem terjedhet ki. Erre vonatkozóan sem az elmélet, sem a gyakorlat nem adott eddig kielégítő választ, hiszen az antitröszt többek között azt feltételezi, hogy az effajta társadalmi költségekkel a gazdaságpolitika más elemei foglalkoznak. Az utóbbi költségek körébe tartoznak például a termelékenységnövekedés által fölöslegessé váló munkaerő hasznosításának (tehát bizonyos mértékű munkanélküliség kezelésének) a társadalmi költségei vagy az esetleges transzformációs vagy allokációs veszteségek. Mindezzel csupán arra kívántam rávilágítani, hogy az elmúlt két évtized világméretű koncentrációs folyamatai és antitrösztgyakorlata azt mutatja: egyértelmű megítélésre csak akkor van lehetőség, ha az antitröszt a kialakult konvencióknak megfelelően, de az egész problémakörhöz képest mégiscsak szűken fogja fel célját és elemzési területeit.

A témakörnek különösen bonyolult alkérdése az, hogy a domináns pozíciójú cégek és az oligopóliumok áralkalmazása miatt milyen formában jelennek meg a valóságban a jövedelemtranszferek, s mi a hatásuk. Az antitröszt­politika éppen hatékonyságcentrikus felfogásával kerül el egy óriási csapdát: nem kell részletes értékítéletet alkotnia a jövedelem­, illetve vagyontranszferről. A hatékonyságcentrikus felfogás a fogyasztói jóléti többlet termelői többletté válását jogos, tisztességes, méltányolandó vagyontranszfernek tekinti, ha az nem a dominancia, az oligopólium egyoldalú fennmaradását szolgálja. Egy ilyen piacon azonban nincs biztos mérce ennek elemzésére, hiszen például reális, alternatív piaci ár sincs, aminek alapján az árszint túlzottan magas voltát vagy a dominanciából következő extraprofit mértékét meg lehetne ítélni. Ha a jövedelemtranszfer országhatárokat is átlép (márpedig a globalizálódott világgazdaságban leginkább ez a jellemző), akkor szinte reménytelen vállalkozás a jogilag biztos értékítélet kialakítása. Ilyen esetben a kérdések megválaszolása tovább bonyolódik és nehezül. Gondoljunk csak az országok közötti adózási különbségekre, a multinacionális vállalatok belső transzferáraira, a közvetlen vagy közvetett piachódítási érdekeltségekre stb.! A kérdést külön színesíti, ha a világméretű oligopólium egy­egy országban egyetlen cég domináns pozíciójával jár együtt. Ilyen esetben lenne különös jelentősége a hipotetikus árnak, az alternatív piaci árnak, de éppen ezek azok a kérdések, amelyeket az antitröszt a bizonytalanság miatt jórészt elkerül.

A globalizáció hatásai Magyarországon

Magyarországon a globalizáció hatásai sokkal rövidebb idő alatt jelentkeztek, mint a fejlett országokban: a privatizáció során ugyanis gyakran átöröklődtek a domináns pozíciók és az oligopolstruktúrák, és erőteljes a világméretű oligopóliumok térhódítása is.

A következő fontosabb tapasztalatok szűrhetők le:

- az eddig privatizált magas koncentrációjú iparágak többségében olyan multinacionális cégek voltak a vevők, amelyek egy része a világpiacon globális oligopólium (például a Tungsramot a General Electric vette meg). Ugyanakkor a privatizációval párhuzamosan végrehajtott kereskedelempolitikai liberalizáció a korábbinál valamivel kedvezőbb versenyszerkezetet hozott létre az adott piacon. (Így jelenhetett meg például a Philips és az Osram a világítástechnikai termékek hazai piacán, megszüntetve a Tungsram monopolhelyzetét, de nem kezdve ki annak dominanciáját.);

- a globális oligopóliumok szerepétől függetlenül oligopolszerkezet alakult ki vagy öröklődött át több olyan termék esetében, amelyek releváns piaca Magyarország területe, s a kereskedelmi liberalizáció hatása elenyésző (dohányipar, édesipar, cementipar, cukoripar stb.);

- a koncentrált piaci szerkezet fenntartását szinte minden esetben célszerűvé tette a hatékonyság javulása, a versenyképesség várható növekedése, s ezért gyakorlatilag az antitröszt nem is lépett fel ellene, és a vele járó ún. jóléti társadalmi költségeket és veszteségeket, mint például a munkanélküliséget - a külföldi versenypolitikai konvencióknak megfelelően - mi sem vontuk be az elemzésbe; azt a kormány külön próbálja meg kezelni.10

Ez a helyzet nem magyar sajátosság: Közép­ és Kelet­Európa más országai is a világméretű oligopóliumok gyors térhódításaként élik meg a privatizációt. Ez minden közép­európai országban alapvetően tulajdonosváltási kérdés, és nem koncentrációs probléma, tehát a hazai antitröszt nem foglalkozik vele. Nemzeti alapon ugyanis nincs mit kontrollálni az antitröszt keretében. Viszont a gyors közép­ és kelet­európai térhódítás megváltoztatja a világméretű oligopóliumok piaci részesedésének arányait, tehát regionális szinten vagy világméretekben növekedhet a koncentráció. Ezt viszont - intézmény és érdekeltség hiányában - senki sem ellenőrzi.

A termékek­szolgáltatások hazai piacának szerkezete két tényező hatására változott sokat az utóbbi öt­hat évben. Egyrészt a gazdaság mintegy egyharmadában - a vállalkozások számának drasztikus növekedése11 miatt - átalakultak a piacok és a piaci részesedések, gyakorlatilag nagyfokú dekoncentrációnak lehettünk tanúi. A gazdaság másik egynegyede oligopolszerkezetű vagy egyetlen cég dominanciájával jellemezhető. E piacokon zajlik a globális oligopóliumok térhódítása. (A háztartási és szórakoztató elektronika bizonyos termékei, egyes számítástechnikai termékek, fotócikkek, világítótestek, egyes biztosítási szolgáltatások, de találhatók élelmiszerek és gyógyszerek is e sorban.)

Az átláthatóság és a gazdasági hatalom

Ha elmélyedünk a stratégiai szövetségekről és a globális oligopóliumokról szóló versenypolitikai irodalomban, egy idő után ösztönösen elvonatkoztatunk az egyes szövetségek, az egyes oligopóliumok technokrata megközelítésétől, és előfordul, hogy bizonytalan, homályos és esetleg gyanús gondolataink támadnak. A továbbiakban ezek közül szeretnék néhányat felvillantani - semmiképpen sem azzal a szándékkal, hogy jogi­politikai megoldást ajánljak.

Több olyan globális oligopólium létezik, amelynek tagjai vállalati konszernek (vállalati birodalmak) részei. E konszernek esetleg egyenként nagyobb forgalmat bonyolítanak le, mint amennyi Magyarország GDP­je. Szándékosan elkerülöm a konkrét forgalmi adatok ismertetését, mert itt és most nem az a fő kérdés, hogy abszolút vagy relatív értelemben meghatározzuk, hogy melyik oligopólium vagy melyik stratégiai szövetség tagja igazán nagy, és melyiküknek áll rendelkezésére az a szellemi és gazdasági potenciál, amelynek alapján még nagyobbá nőhet. Elégedjünk meg egy olyan rendkívül leegyszerűsített állítással, hogy a globális oligopóliumok vagy esetleg a globális stratégiai szövetségek már kellően nagyok ahhoz, hogy a gazdasági hatalom tényezőiként vegyük őket számításba. Megkockáztatom azt a állítást is, hogy a globális oligopóliumok politikai­szociológiai értelemben is hatalmak. Hadd utaljak például Kulcsár Kálmán megfogalmazására, mely szerint "hatalom minden olyan viszony, amelyben meghatározott személynek vagy személyeknek lehetőségük van arra, hogy más emberek magatartását sikeresen befolyásolják, illetőleg hogy őket engedelmességre késztessék" (KULCSÁR [1987] 142. o.).

A fogalom kibontása során Kulcsár értelmezi a hatalmat mint kényszerviszonyt, mint fenyegetésviszonyt, mint befolyásolásviszonyt, mint tekintélyviszonyt és mint manipulációs viszonyt. Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a hatalmi kérdést a versenypolitika eddig sem kerülte meg, hiszen négy jelentős területen több értékálló - és jogilag egyértelműen legitimált - normát fogalmazott meg. E négy terület. 1. a versenykorlátozó egyezmények és gyakorlatok, 2. a dominanciával való visszaélés, 3. a fúziókontroll és 4. a versenyetika12 témaköre. Ezek közül a kényszerviszony és a fenyegetésviszony a versenypolitikában vagy egyértelműen tiltott, vagy a visszaélési elv által kezelt tartományba tartozik, míg a többi (nevezetesen a befolyásolásviszony, a tekintélyviszony és a manipuláción alapuló viszony) a tényleges tartalmától függően lehet a versenypolitika tárgya, illetve e szerint minősülhet a közérdekkel13 ellentétesnek. E konkrét viszonyokra a versenyjog rendszerint tilalmakat állít fel.

A versenypolitikában - különösen az antitröszt tradicionálisan hatékonyságközpontú felfogása miatt - több szempontból feltáratlanok maradtak a felsorolt hatalmi viszonyok, s többek között az is, hogy az egyes viszonyokban a globális oligopóliumokat mint hatalmakat mi legitimálja. Viszonylag könnyű képet alkotni arról, hogy a legitimációhoz miként járulnak hozzá az egyes országokban érvényes törvények, de már bizonytalanok vagyunk a tekintetben, hogy e hatalmi viszonyok legitimációját mennyiben jelenti egy adott társadalomban az emberi bizalom, a hiszékenység, a társadalmi szokás, a laikus állampolgárok megtéveszthetősége stb.

A modern demokráciafelfogás szerint a hatalomnak illik transzparensnek (átláthatónak) lennie. A globális oligopóliumok vagy globális stratégiai szövetségek sokféle tulajdonságukban és legitimációjuk nagy részében transzparensek. Van azonban néhány olyan terület, amelyre ez nem igaz. (A legitimáció önmagában még nem jelent transzparenciát.)

A globális verseny sajátosságai vezettek oda, hogy a legfejlettebb országok és a regionális integrációk fórumai felgyorsították a versenypolitikai együttműködést. A harmonizációt általános értelemben éppen az az igény váltotta ki, hogy a globalizációval nem tudott lépést tartani az országok vagy regionális integrációk határai közé kényszerített versenypolitikai kontroll. Az OECD­ben, a Világkereskedelmi Szervezetben14 és téma ma már rendszeresen napirenden szerepel, így várható, hogy a század végére nemcsak az integrációkon belül, hanem a gazdasági integrációk között is kialakul majd egy új elképzelés. A globalizáció - és ennek mindenféle hatalmi aspektusa - nemcsak a versenypolitika számára jelent kihívást, hiszen nem véletlen az sem, hogy világméretekben újult erővel törnek felszínre a kereskedelempolitika és a versenypolitika ütközésének, illetve koordinációjának problémái. E viták résztvevői és szemlélői pontosan tudják, hogy az ellentmondásokat nagymértékben motiválják a gazdasági integrációk és a kormányok eltérő érdekei, és megoldásra akkor lesz kilátás, ha egyeztetni tudják ezeket az érdekeket.

A globális oligopóliumokkal és stratégiai szövetségekkel kapcsolatban különösen élesen vetődnek fel az említett érdekellentétek, és ez az egyik olyan terület, ahol a transzparencia még nagyon alacsony szintű, s az információk "zárt klubokon" belül maradnak. A kormányzati politikák és érdekek, valamint az említett globális struktúrák átláthatósága azt igényelné, hogy:

- átlátható legyen minden olyan kormányzati politika vagy döntés, amely a globális oligopóliumok vagy stratégiai szövetségek befektetéseit segíti vagy ellenzi,

- átlátható legyen minden olyan döntés, amelynek alapján a globális oligopóliumok vagy stratégiai szövetségek kormányzati politika hátterében kötelezettséget vállalnak, és az adott ország piacain a versenyt befolyásolják (ilyen kötelezettségvállalások keletkeznek a kormányok által kötött ún. piacra jutási egyezményekben, az önkéntes exportkorlátozó megállapodásokban és az önkéntes importbővítő egyezményekben),

- a jelenleginél több transzparencia szükséges a protekcionizmus nemzetközi trendjét befolyásoló politikai döntésekben.

Vagyis a kormányok csak olyan kötelezettségeket vállalhatnak a globális cégekkel kapcsolatban, amelyek nem veszélyeztetik a közérdekű versenyfunkciókat, nem diszkriminálnak a globális struktúrák között és azokon belül, nem teremtenek olyan helyzetet, amelyek alapján a globális oligopóliumok - közösen, felosztva vagy bármilyen más módon - kihasználhatják az adott kormány politikai támogatását, hogy más államokban az antitröszt­szabályozás konvencióit kikerülve szerezzenek gazdasági hatalmat és uralmat.

A globális struktúrák hatalmi transzparenciájának elégséges feltételeit maguk e struktúrák teremthetik meg többek között azzal, hogy:

- nyilvánosságra hozzák üzleti stratégiájukat, hogy láthatóvá váljék: az általuk élvezett jövedelem­ és vagyontranszfert nem egyszerűen a dominanciájuk fenntartására fordítják, hanem a fogyasztók igényeinek kielégítését is szolgálják vele;

- transzparenssé teszik magukat a tekintetben, hogy a verseny nem szűnik meg köztük;

- ha valamely kormánnyal kötött vagy kormányok közötti megállapodás teremt számukra piacra jutási lehetőséget, ily módon jutnak kutatási, finanszírozási vagy promóciós segítséghez, akkor elszámolnak annak eredményeivel;

- bemutatják, hogy ha valamely globális oligopólium egy adott országban domináns helyzetbe kerül, akkor ez nem idéz elő a közérdekkel ellentétes piaci uralmat;

- nyilvánosságra hozzák üzleti stratégiáik azon elemeit, amelyek segítik megszerezni vagy elhódítani egymás vevőkörét.

Természetesen még folytathatnánk a szükséges feltételek felsorolását, de talán az eddigiek is érzékeltetik: a versenypolitika feladatai nagyságrendekkel válnak bonyolultabbá, ha túllépünk a technokrácia szintjén, és a társadalmi­szociológiai­hatalmi síkot is bevonjuk az elemzésbe. Nyilvánvaló, hogy a fent felsorolt transzparenciakövetelmények megvalósítása rövid távon és összességében irreális és kellően utópisztikus is, de magával a gondolatkísérlettel is azt a meggyőződésemet kívánom kifejezni, hogy az ezredforduló új jelenségei nem préselhetők bele az elmúlt évtizedek során kialakult politikák és konvenciók kereteibe. Szükség lesz arra, hogy a témában érdekeltek kialakítsák azokat az alapvetően nemzetközi szintű koordinációs fórumokat, amelyek a kölcsönös kötelezettségvállalások megismerésének és a kölcsönös transzparencia megvalósításának keretei lehetnek. Rendkívül sok munkát kell még elvégezni ahhoz is, hogy megtörténjék a globalizáció folyamatait mozgató érdekcsoportok konkrét és közös érdekeinek feltárása.

Hivatkozások

CANTRACTOR, F. J.-LORANGE, P. [1988]: Why Should Firms Cooperate? The Strategy and Economic Basis for Cooperative Ventures. Megjelent: Cooerative Strategies in International Business. Lexington Books, Toronto,1988. Szerkesztette: F. J. Contractor és P. Lorange.

DRAFT... [1993]: Draft International Antitrust Code - as a GATT-WTO-Plurilateral Trade Agreement. International Antitrust Code Working Group, július 10. München.

Az Európai... [1995]: Az Európai Közösségek és az Egyesült Államok megállapodása a versenytörvenyek alkalmazásáról. Official Journal of the European Communities, No.1,1995/45.

HERGERT, M. - MORRIS, D. [1988]: Trends in International Collaborative Agreements. Megjelent: a Cooperative Strategies... c. kötetben.

JORDE, T. M. - TEECE, D. [1992]: Antitrust, Innovation and Competitiveness. Oxford Press, New York.

MOWERY, D. C. [1988]: Collaborative Ventures Between U. S. and Foreign Manufacturing Firms: An Overview. Megjelent: International Collaborative Ventures in U.S. Manufacturing. Ballinger.

LEWIS, I. [1990]: Partnerships for Profit: Structuring and Managing Strategic Alliances. The Free Press, New York.

HANSEN, K. (kiadó) [1993]: Strategische Allianzen - Eine Neue Herausforderung für die Wettbewerbspolitik. Dokumentation der Internationalen Kartellkonferenz. Berlin,1992. Bundeskartellamt.

HOLLMANN, H. H. [1992]: Strategische Allianzen: Unternehmens­ und Wettbewerbspolitische Aspekte, Wirtschaft und Wettbewerb, 4. sz.

KULCSÁR KÁLMÁN [1987]: Politikai és jogszociológia. Kossuth Kiadó, Budapest.

OECD [1992]: Strategic Alliances. The Implications for Competition Policy. Az OECD versenypolitikai bizottságának dokumentuma.

PENA CASTELLOT, M. A. [1995]: The Application of Competition Rules in the Telecommunication Sector: Strategic Alliances. EU Compatition Policy Newsletter, 4. sz.

Szövetségek verseny közben. Nyugat­európai távközlés. Figyelő, 1995. március 9.

TARI ERNŐ [1995]: Viribus unilis. Menedzser Piac (a Figyelő melléklete), április.

UN [1980]: The Set of Multilaterally Agreed Equitable Principles and Rules for the Control of Restrictive. Business Practices, 1980. április 22. UN-DOC. TO (RBP) CONF/10.


* A tanulmány a Csikós-Nagy Béla 80. születésnapjára összeállított kötet számára készült.

1 A verseny funkcióit a közgazdasági elméleti irodalom három témakörre bontja. A verseny allokációs funkciója alapján a beruházásra rendelkezésre álló forrásokat olyan termékek előállítására fordítják, amelyek iránt effektív vagy látens kereslet létezik. A verseny ráforditásoptimalizáló funkciója alapján az adott terméket vagy szolgáltatást a lehető legkisebb ráfordítással állítják elő. A verseny jóléti funkciója azt jelenti, hogy a versenykorlátozás nélküli helyzetben keletkezik a legnagyobb mértékű jóléti többlet. E három funkciót együttesen nevezhetjük hatékonysági funkciónak. A versenypolitika az elmúlt ötven évben e hatékonysági alapfunkciót kiegészítette a méltányosságot vagy tisztességet szolgáló célok megvalósításával: például a verseny eredményeiből - azaz a hatékonyság növekedéséből - méltányosan illik osztozni. Tehát a verseny eredményeként adódó jóléti többletből a termelőknek és a fogyasztóknak osztozniuk kell, és a modern versenypolitika fellép akkor, ha a fogyasztói többlet egyoldalúan termelői többletté válhat. A méltányosság és a tisztességesség követelménye kiterjed azokra a területekre, amelyek például a szellemi tulajdon jogos védelmét szolgálják, illetve annak méltánytalan megcsapolásához vezetnek, de ebbe a körbe sorolhatók azok a kereskedelmi­etikai szabályok is, amelyek tiltják, hogy megtévesztéssel korlátozzák a fogyasztók választási szabadságát. Ennek hiányában nem egyszerűen megcsapolnák a fogyasztói jóléti többletet, hanem versenytársak között tisztességtelenül oszlana meg a jóléti többlet.

2 A hatékonyság gyakorlati megítélése meglehetősen nehéz. Más eredmény adódik ugyanis, ha a hatékonyságot dinamikus, és más, ha statikus értelemben vizsgáljuk. A dinamikus értelmű felfogás nem egyszerűen az időhorizont kiterjesztését jelenti, hanem azt nézi, hogy melyek azok a képességek, amelyek egy céget - e kiterjesztett időhorizonton - alkalmassá tesznek a hatékonyság dinamikus fenntartására. A statikus megközelítés nem foglalkozik a képességekkel, és elemzéseit alapvetően ex post végzi.

E téma kapcsán célszerű megemlíteni azt a híres pert, mely az Egyesült Államokban az IBM ellen folyt 1968 és 1982 között. A kérdés alapvetően az volt, hogy visszaélt-e az IBM az erőfölényével, méltányosan osztozkodott­e a hatékonyság növekedéséből eredő többleten a vevőivel. A per során a vádat nem lehetett bizonyítani, mert egyrészt nem tudták kettéválasztani a hatékonyság dinamikus és statikus megítélését, másrészt nem sikerült felmérni a ténylegesen bekövetkezett hatékonyságnövekedést, és különösen nem a jóléti többletek megosztását. Végül a pert megszüntették.

3 A stratégiai szövetségek versenypolitikai problémakörét és kérdéseit két nemzetközi fórum, nevezetesen az OECD versenypolitikai bizottsága és a VI. Nemzetközi Kartellkonferencia is napirendjére tűzte. Mindkét tanácskozás lehetőséget adott arra, hogy összegyűjtsék és áttekintsek a témában rendelkezésre álló szakirodalmat, valamint a legfejlettebb országok (illetve integrációk) versenypolitikai ajánlásait. Az általam leírtak nagymértékben támaszkodnak e fórumok szakmai anyagaira és a konferenciákon folytatott személyes konzultációimra.

4 Az OECD versenypolitikai bizottsága 1992 decemberében kerekasztalvitát rendezett a stratégiai szövetségekről. A vita előkészítéséhez K. S. Khemani és L. Waverman összefoglaló elemzést állított össze a témakörből szakirodalmának feldolgozása alapján. Jó néhány tagország versenyhatósága szintén leírta tapasztalatait. A dokumentumok megtalálhatók az OECD versenypolitikai bizottságának dokumentációjában (OECD [1992]).

5 Az autóipar stratégiai szövetségeiről általános ismertetés található a VI. Nemzetközi Kartellkonferencia dokumentációjában. Az itt idézett példákat a Bundeskartellamt által e konferencia alkalmából készített tájékoztató tartalmazza. További példákra lásd még HANSEN [1993] és HOLLMANN [1992].

6 A szakirodalom e három tárgykört nevezi az antitröszt témakörének. A kifejezés több mint száz éve honosodott meg. A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben Amerikában az a gyakorlat alakult ki, hogy a részvénytársaságok igazgatótanácsa egy­egy emberre ruházta át a testület bizonyos alapvető jogait, s ezt az embert hívták trustee­nek, vagyis akiben "abszolút megbíznak". Amikor az igazgatótanácsok által kijelölt bizalmi emberek összeültek, akkor ők dönthettek a részvénytársaságok kartellizációjáról, közös erőfölényről és fúziójáról anélkül, hogy megsértették volna azt az amerikai törvényt, mely szerint ugyanazon ember nem vehet részt másik társaság igazgatótanácsában. A trusteek gyülekezetét vagy tanácskozását hívták kezdetben trösztnek, majd később így nevezték azokat a vállalatcsoportokat, amelyek irányításában a trusteeknek átadott tulajdonosi joggyakorlást felhasználták. Az amerikai törvényhozás 1890­ben alkotta meg az úgynevezett Sherman­törvényt, amely a trösztök említett három tevékenysége elleni fellépésre adott viszonylag egységes elvű törvényes alapot.

Kanadában az első trösztellenes törvényt 1889­ben fogadták el. Mindkét észak­amerikai országban 1910 és 1914 között kiegészítették az első törvényeket, s e kiegészítéssel elkülönült a versenykorlátozó megállapodások, a dominanciával való visszaélés és a fúzióellenőrzés területe. Azóta a fejlett piacgazdaságokban e három terület jelenti a magáncégek működését "szabályozó" versenypolitika magját, melyet a szakzsargon egyszerűen csupán antitrösztnek nevez.

7 Az integrációs versenypolitikák alapvetően abban térnek el a nemzeti versenypolitikáktól, hogy az integrációban részt vevő államok vagy kormányok versenyviszonyokat befolyásoló szerepére írnak elő korlátokat. Jelenleg e korlátok viszonylag egységes szemléletben terjednek ki az állami támogatások témakörére (hiszen az állami támogatással diszkriminatív módon befolyásolható a verseny), továbbá a közhatalom által különféle formákban adott kizárólagos jogokra (amelyek sokfélék, az egyszerű forgalmazási kizárólagosságoktól a monopóliumokig sok mindent felölelnek), és szabályokat fogalmaznak meg az állami vállalatokra, hogy az állam mint tulajdonos ne hozhassa előnybe a saját vállalatait az azonos piacon dolgozó magáncégekkel szemben. A gazdasági integrációkban mind az integrációs szintre emelt antitrösztszabályok, mind az államra vonatkozó versenypolitikai korlátok rendszerint szupranacionális jelleggel érvényesülnek, és éppen ez a körülmény teremtett lehetőséget arra, hogy az antitröszt korábbi nemzeti keretei is zökkenők nélkül, integrációs szintre emelkedhettek.

8 A globalizáció áttörte az integrációs határokat, s ezt a nemzetközi versenypolitikával foglalkozó fórumok már jó ideje tudják. A közelmúltban egyes fejlett országok vagy integrációk versenypolitikai megállapodásokat kötöttek azért is, hogy kezelni tudják az integrációs határokon túlnyúló ügyeket (például a nemzetközi kartelleket, a több ország gazdaságát érintő fúziókat). Ezek a memorandumok vagy megállapodások jórészt az információcserére, a konzultációra és az aktuális közös problémák feltárására irányulnak, s komoly lépést jelentenek a versenypolitikák harmonizálásának irányában.

9 Lásd a 2. lábjegyzetet.

10 A fenti megállapításoktól függetlenül természetesen az is igaz, hogy gazdaságunk jelentős hányadában nagymértékű decentralizáció és dekoncentráció ment végbe, vagyis a piacok egy részét nem érték el - és minden bizonnyal nem is fogják elérni - a globalizáció hatásai.

11 Az elmúlt öt­hat évben a jogi személyiséggel rendelkező vállalkozások száma 10 ezerről 100 ezer fölé nőtt, a nem jogi személyiségű vállalkozások száma kb. 300 ezerről egymillió körüli szintre emelkedett.

12 A versenyetika sokféle tárgykörre kiterjed. Rendszerint törvényi tilalmak vonatkoznak a szolgai utánzásra, az üzleti titokkal való visszaélésre, a fogyasztó megtévesztését okozó reklámozásra. Vannak olyan témák, amelyeket általában nem törvények, hanem különféle szakmai szövetségek vagy kamarák által kiadott etikai kódexek tartalmaznak. E két nagy csoportba foglalt etikai szabályok megsértőivel szemben jogi fórumokon fel lehet lépni. Mindezek mellett a fejlett társadalmak is jelentős mértékben különböznek egymástól a tekintetben, hogy a nem kodifikált, de létező közerkölcs alapján milyen normákat tartanak be a vállalkozók a versenyben. Tulajdonképpen mindhárom etikai témacsoport elemei értelmezhetők az említett hatalmi viszonyokban.

13 A közérdek a verseny védelmében ölt testet, s azt célozza, hogy a verseny mint intézmény a lehető legkedvezőbb gazdasági jóléti hatásokat eredményezze. Ugyancsak közérdekű célok érvényesülése jelenik meg a tisztességesség és az etikai szabályok követelményeit tartalmazó jogszabályokban, előírásokban.

14 Mind az OECD versenypolitikai bizottsága, mind az UNCTAD versenykorlátozásokkal foglalkozó munkacsoportja többször tárgyalta a versenypolitikai harmonizáció anyagi­jogi és eljárásjogi kérdéseit. Mindkét fórumon időszakonként felmerül a "világversenyjog" és a "világversenyhivatal" létrehozásának témája (UN [1980].

1994 decemberében az UNCTAD főtitkárának meghívására részt vettem a "világversenytörvény" legújabb változatáról (DRAFT [1993]) tartott szakmai konzultáción, s akkor - a GATT uruguayi fordulója befejezésének előnapján - javaslat született arra, hogy a következő fordulóban, már a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) a témát ismételten napirendre kell tűzni.