Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 6. sz. (606-618. o.)

GARAI LÁSZLÓ

Garai László az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos tanácsadója.

Gazdasági növekedésünk emberi feltételeiről és a második modernizáció


A szerző írásával olyan szemléletnek és a vele összhangba állítandó gyakorlatnak a kialakításához igyekszik hozzájárulni, amely a társadalom emberi potenciálját is gazdasági tényezőként kezeli. A jelenleg uralkodó felfogás a humán szférát mint politikai, ideológiai, kulturális, esetleg szociális megfontolások tárgyát veszi tekintetbe, gazdasági tényezőként pedig csak annyiban, amennyiben időről időre (például éppen a jelen időszakban is) megállapítja róla, hogy adminisztrálása eszközöket szív el a gazdasági szférától, és kalkulálja, hogyan lehetne ezt az elszívást csökkenteni.

Az a szemlélet és gyakorlat, amely mellett a szerző érvel, az emberi potenciált mint erőforrást kezeli, amelynek előállítása, allokálása, karbantartása, exportja­importja és hozama ugyanolyan reális gazdaságossági számításokat igényel és tesz lehetővé, mint az anyagi erőforrásoké.*


Beruházás emberi tőkébe és a második modernizáció

Jelen tanulmány előzményeinek a publikálása során számos érvet mutattam be amellett, hogy meg kell különböztetni a modernizáció két időszakát a tekintetben, ahogyan egy társadalmi­gazdasági rendszer a maga működésének anyagi, illetve emberi feltételeit kezeli (GARAI [1990], [1995]).

A modernizáció - amikor kiteljesíti azt a tendenciát, hogy a maga működési feltételeinek javítása végett a társadalom mesterségesen beavatkozik természetes folyamatokba -19. századi első szakaszában másképp kezeli a működésének anyagi, és megint másképp működésének emberi feltételeit. Az anyagi feltételeket, amelyektől a társadalmi­gazdasági rendszer működése függ, egyre inkább maga ez a rendszer termeli - az emberi feltételektől viszont, amelyeket nem maga termel, egyre inkább függetleníti a működését.

A századforduló idejére azonban azok a mechanizmusok, amelyek a gazdasági rendszer működésének az emberi feltételektől való függetlenségét biztosítják, maguk immár működésképtelenek. Kiderül például, hogy a gép működtetéséhez - amely függetlenítené a gazdasági növekedést biztosító termelést az emberi képességektől - merőben új képességek kellenek.1

A tömegméretekben szükségessé váló új képességeket, s éppígy az aktív marketing feltételévé váló új szükségleteket is a modernizáció 20. századi második szakaszában ugyanúgy kezdik termelni, mint ahogyan az első modernizáció idején a kifejlődő nagyipar a dolgok tulajdonságait alakította át tömegméretekben olyanokká, hogy azok a gazdasági növekedést optimálisan szolgálják. A második modernizáció2 osztozik az elsővel abban a felismerésben, hogy a gazdasági növekedés feltételei nem teremnek meg maguktól a természetben, hanem azokat a természeti folyamatokba mesterségesen beavatkozva kell kialakítani. Ezen belül a második modernizációt megkülönbözteti az elsőtől, hogy ezt az eljárást az anyagi feltételekről kiterjeszti az emberi feltételekre.

Ily módon az első, illetve a második modernizáció érdekei gyökeresen eltérnek egymástól az emberi potenciállal való gazdálkodásra nézve. A 19. századi modernizáció az emberek jól használható tulajdonságait nem termelte, csak kitermelte. Ezért aztán az emberekkel kapcsolatos haszonleső szemlélet a kizsákmányolásé volt.3 Miközben az anyagi termelésben a 19. századi gazdálkodó nyerészkedő, haszonleső beállítódással azt kalkulálta, mekkora ráfordítás mennyi hasznot hajt, a humán potenciált ugyanez a szemlélet és a hozzá tartozó gyakorlat úgy kezelte, mint ami gazdasági erőfeszítésektől független okokból áll rendelkezésre, s így a belőle kihozható haszon ingyen van, nem az emberre való ráfordítás kamatozik benne. S ezt kiegészítette ugyanezen összefüggés ellenkező irányban számon tartott evidenciája: az emberre való ráfordítás nem kamatozik.

A második modernizáció érdeke az emberi potenciállal való gazdálkodásra nézve éppen abban tér el az elsőétől, hogy immáron az emberek jól hasznosítható tulajdonságait is termelik, s ezért az emberekkel kapcsolatos számítás sem lehet többé a kizsákmányolásé. Ez egyszerre kellene hogy jelentse azt a felismerést, hogy az emberből kihozható haszon nem ingyen van, és azt, hogy az emberre való ráfordítás nem terméketlen. Ugyanúgy, ahogy az anyagi termelésre nézve már a 19. századi modernizáció, a 20. századi modernizációnak a humán termelést tekintve is azt kellene kalkulálnia, hogy mekkora ráfordítással mekkora haszon jár, s hogy mekkora haszonnal mekkora ráfordítás.

A rendszerváltás utáni időszakban a 20. századi számítást alkalmazó szemlélet további tért veszít, miután Magyarországon már az 1968­as reform felemás megvalósításának időszakában háttérbe szorult. Ez valószínűleg összefügg azzal a történelmi ténnyel, hogy az a társadalmi szerveződés, amely először ismerte fel, hogy az emberrel való bánás, az ember alakítása a hasznot hajtó iparkodás egy sajátos ágazata, a totális állam volt. Akár fasiszta vagy nemzeti szocialista, akár bolsevik ideológiával képződő változatában ez volt az a nagyüzem, amelyben a huszadik századi modernizáció során első ízben foglalkoztak azzal a sajátos ipari folyamattal, amelyben a nyersanyag szerepét és az ezt megmunkáló szerszám funkcióját egyaránt emberek töltötték be. Más helyen4 részletesen előadom érveimet amellett, hogy ezek a totális államok nem ideológiai, hanem gazdasági okból álltak elő és maradtak fenn, s ugyanezen ok magyarázza bukásukat is; a szovjet típusú totális állam esetében az összeomlást annak tulajdonítom, hogy ez a konstrukció a humán erőforrások kitermelését az anyagi (s egyszersmind maguknak a humán) erőforrásoknak egyre pazarlóbb elfogyasztása mellett valósította meg. Ennek a gazdasági ténynek ideológiai következménye mármost az a félreértés, mintha egyáltalán e totalitárius rendszernek az agyréme volna csak, hogy az anyagi erőforrások növekvő részét humán erőforrások alakítására fordítják. Holott valójában a második modernizáció általános tendenciájáról van szó, akár a totális államok valamely változatában, akár más formában valósul meg. Ugyanez a tendencia érvényesül a szociális piacgazdaság rendszerében, amikor a nemzeti össztermék egyre nagyobb hányadát fordítják képzésre, sőt a második világháború utáni újjáépítés befejezésétől fogva egyszerűen a lakosság fogyasztására; növekszik más - mezőgazdasági és ipari - tevékenységgel szemben a szolgáltatások, ezen belül pedig a nem anyagi szolgáltatások részaránya.5 A képzés, a nem anyagi szolgáltatás, a fogyasztás közös jellemzője, hogy mindezek olyan ráfordításokat igényelnek, amelyek nyomán nem dolgok újabb tulajdonsága áll elő, hanem személyek valamilyen új viszonya a maguk gazdasági világához.

Tulajdonképpen a második modernizációnak ezt az általános tendenciáját ragadta meg annak idején a maga nézőpontjából Theodore Schultz. Alapművében (SCHULTZ [1983]) kimutatta: ha azt vizsgáljuk, hogy az Egyesült Államokban a nagy válságot követő három évtized alatt hogyan növekedett a nemzeti termék, akkor azt találjuk, hogy e növekedés nagyobb, mint amennyit az magyarázna, hogy növelik a termelés három tényezőjének - a földnek, az anyagi tőkejavaknak és a munkaidőnek - e célra fordított mennyiségét. Ezt a többletet pedig éppen megmagyarázza, hogy a föld, a teljesített munkaórák és az anyagi tőke mellett negyedik tényezőként emberi tőkéből is egyre többet fordítanak a nemzeti termék előállítására. "[...] felfigyeltem az emberek szerzett képességeinek mint a meg nem magyarázott termelékenységnövekedés fontos forrásának a szerepére.Ezek a szerzett képességek nyilvánvalóan nem ingyenesek. Szűkös erőforrásokat kell igénybe venni megszerzésük céljából [...]" (21. o.). És ezzel összefüggésben rámutat: "Mindannak, amit fogyasztásnak nevezünk, jó része az emberi tőkébe való beruházást jelent. Az oktatásra, az egészségügyre fordított közvetlen kiadások, a belső vándorlás, amelynek célja a jobb munkaalkalmak megszerzése, világos példák erre." (48. o. kiemelés tőlem - G. L.)

Schultz azonban, miközben tulajdonképpen a második modernizáció markáns tendenciáit írja le,6 nem dönti el, hogy vajon történelmi változások nyomán megjelent új jelenségekről van­e itt szó, vagy csupán szubjektív ellenállásunk csökkenéséről, hogy felismerjük végre az emberi tőkébe való beruházás tényeit, amelyek már jóval korábban is felismerésre kínálták magukat.7

Ki a beruházó és kié a haszon?

Amíg az emberi tőkébe való beruházás egyének képességeinek megszerzését segíti, addig kézenfekvőnek tartható, hogy a költségeket az az egyén viseli, aki ezek árán kifejlesztett képességeket nyer. Éppígy kézenfekvő, hogy ha a magasabban kvalifikált képességet jobban fizetik meg, akkor ennek haszna is az egyént illeti meg. A képességről mint általában minden tulajdonságról elvben meg lehet állapítani, hogy ki az a személy, aki - vagy hogy kié az a dolog, amely - hordozza.

Merőben más a helyzet, amikor egy személy nem valamely tulajdonsága, hanem viszonya révén lesz egy folyamat hatótényezője; ilyenkor semmivel sem inkább lehet a kérdéses személyen fellelni és alakítani ezt a viszonyt, mint azokon a más személyeken vagy dolgokon, amelyek tekintetében fennáll (lásd GARAI [1993]). Amikor nem tulajdonság, hanem viszony teszi az emberi potenciált erőforrássá, bizonytalanná válik a kérdés, kire terhelhetők rá kifejlesztésének a költségei - s éppígy az ezt kiegészítő másik, hogy kinek jár az ilyen potenciál alkalmazásakor nyerhető haszon.

ELTON MAYO [1933] klasszikus kísérletében, például, munkásnők egy csoportjáról kiderült, hogy diszpozíciójuk arra, hogy termelékenységüket fokozzák akkor is, amikor javulnak, és akkor is, amikor romlanak a munkafeltételek, annak a ténynek volt köszönhető, hogy a kísérlet előrehaladására és eredményeire kíváncsi menedzsment részéről megkülönböztetett érdeklődés irányult rájuk. Nem volna­e képtelenség ennek a diszpozíciónak a kialakítását munkásnőkkel megfizettetni? S ha e csoport tagjaival fizettetnének a kitüntető figyelemért, amely feléjük irányul, vajon még mindig olyan kitüntető lenne­e az ekképpen pénzen vásárolt figyelem? S vajon a többlettermelésért járó többletbér ezeket a munkásnőket illeti­e meg, vagy a menedzsmentet a többlettermelést eredményező többletfigyelemért?

Márpedig a második modernizáció, miközben azt a tendenciát, hogy a társadalmi­gazdasági rendszer a maga működésének feltételeit a természeti folyamatokba való mesterséges beavatkozással alakítja, az anyagi feltételekről kiterjeszti az emberi feltételekre is, eközben az utóbbi feltételeken belül egyre növekvő mértékben számol tulajdonságok mellett viszonyokkal is. Ez vélhetően mindenekelőtt azzal hozható összefüggésbe, hogy a nyers­ és feldolgozott anyaggal való gazdálkodás, amely a modernizáció 19. századi szakaszát jellemezte, a második modernizáció időszakára egyre növekvő súllyal információgazdálkodássá alakul át.8 Az információt nem tulajdonságok minősítik, mint az anyagot, hanem viszonyok.

Amikor a diák lemásolja a tanár által előterjesztett információt, olyankor megannyiszor úgy jár el, hogy a tábla fekete függőleges felületére felvitt fehér jelet a füzetlap fehér vízszintes felületére fekete jelként viszi át - az információ azonosságát ilyenkor a tulajdonságok különbözőségének ellenére a viszonyok azonossága hordozza. És fordítva: az eleven szónak például hiába ugyanaz az optikai tulajdonsága, amikor magyar, illetve amikor angol szövegbe van beleírva, a szó a két esetben különböző információt hordoz, mert ezt a magyar, illetve az angol nyelven belül különböző viszonyok közvetítik a nyelv többi szavával.

Még nyilvánvalóbb az információgazdálkodásban a viszonyok meghatározó súlya, ha nem magában az információt, hanem ennek kommunikációját tekintjük. A kommunikációteljesítményt - az éppen adott kommunikáló személy tulajdonságain kívül - egészen nyilvánvaló módon határozzák meg a viszonyok, amelyek a szóban forgó személyt a neki válaszolókhoz kapcsolják, s a viszonyok közvetítésével ez utóbbiak tulajdonságai is.

Ez azután arra késztet, hogy általánosított formában tegyük fel azokat a kérdéseket, amelyeket az imént Elton Mayo kísérletével kapcsolatosan megfogalmaztunk: ha bárkinek a teljesítményét meghatározhatja másoknak őhozzá való viszonya, ekkor hatékonyságának kiképezését a rendszernek személy szerint melyikükkel kellene megfizettetni? S vajon melyiküket illeti meg a sikeres információfeldolgozás haszna?

Az emberi tőke kiképezésének ilyen sajátszerűségeivel lehet kapcsolatba hozni azt a történelmi tényt, hogy a dilemmának olyan megoldására történt kísérlet, amely mellett az emberi tőkébe nem egyik vagy másik egyén, hanem az állam a beruházó.

E történelmi próbálkozásnak aztán szükségszerű következményei álltak elő, amelyekkel kapcsolatosan figyelmet érdemel, amit a kérdésről a történéseket jóval megelőzve Engels ír az Anti­Dühringben: "Magántermelők társadalmában a magánemberek vagy családjaik fedezik a tanult munkás kiképzésének költségeit; magánembereknek jut ezért elsősorban a szakképzett munkaerő magasabb ára is: az ügyes rabszolgát drágábban adják, az ügyes bérmunkást magasabban díjazzák. A szocialista módon szervezett társadalomban a társadalom fedezi ezeket a költségeket, az övéi azért az összetett munka gyümölcsei, létrehozott nagyobb értékei is. Magának a munkásnak... [nem lehet] többletigénye." (ENGELS [1963] 196. o.)9

Ez a különbség a "magántermelők társadalma" és a "szocialista módon szervezett társadalom" között valószínűleg kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni a második modernizáció időszakában kialakult és hosszú évtizedekre két világrendszerként elkülönült két képlet igazi - tehát az általuk hirdetett ideológiától független - különbségét. De kulcsfontosságú akkor is, ha célunk ennél szerényebb: mindössze annak megértése, hogy miként befolyásolta Magyarországon a gazdasági növekedés emberi feltételeinek sorsát a "szocialista módon szervezett társadalomról" a "magántermelők társadalmára" való áttérésnek tulajdonképpen a hatvanas években megindult folyamata.

A kérdés, hogy a "szocialista módon szervezett társadalomban" kit illet a magas szinten kiképezett munkaerő többlethaszna., valószínűleg annak a válasznak a fényében dönthető el, amit arra a másik kérdésre adunk, hogy kinek a tulajdona a szocialista rendszerben a munkaerő, amelyet az állam humán beruházásai révén képeznek ki. Az összefüggést a két kérdés között az teremti meg, amit Kornai János A szocialista rendszer című könyvében, tehát nyilvánvalóan a "szocialista rendszerre" is kiterjedő érvénnyel így fogalmaz: "...a tulajdon segítségével szerzett jövedelemből levonva a hasznosítással együtt járó összes költséget, a fennmaradó jövedelem a tulajdonosé." (KORNAI [1993] 96. o.)

Sajnos Kornai azt már nem vizsgálja, hogy kicsoda akkor a tulajdonos, amikor olyan emberi tőkéről van szó, amelynek beruházója az állam: ennek oka feltehetően az, hogy amikor azon tényezők sorában, amelyek egyáltalán tulajdonba vehetők, tételesen megemlíti "az élő ember személyes képességeit" is, akkor ezen "fizikai és szellemi adottságait" érti, "amelyekkel valamilyen szolgáltatást nyújthat" (95. o.). Márpedig az adottságok lévén a természet vagy Isten adományai, nem igényelnek sem állami, sem magánberuházást.

Az adottságokként kezelhető készségek állapota azonban egy népességen belül állandó marad, márpedig Schultz éppen amellett érvel, hogy ezt a készségek állapotának állandóságáról szóló [...] klasszikus feltevést [...] el kell ejtenünk a korszerűsödő gazdaság növekedési ütemének meghatározásában. Hiszen a növekedési ütem nem csekély részben éppen olyan beruházásoknak a következménye, amelyeket pontosan azért végeznek, hogy megváltoztassák a készségek állapotát. (SCHULTZ [1993] 30. o.) Ő viszont azért nem veti fel a kérdést, hogy kit illet az így előállított készségek tulajdona, ha az emberi tőkébe a beruházást az állam hajtja végre, mert Schultznál a beruházó többnyire éppen hogy nem az állam, hanem maga az érdekelt személy.

Könyvének van mégis egyetlen helye, ahol megfogalmazza a kérdést: "Az emberi tőkébe történő közösségi beruházásból származó hozamot azoknak kell­e kapniuk, akik a beruházás alanyai?" Saját kérdésére adott válasza pedig ez: "Az állami­közületi beruházás révén keletkező fizikai tőkét rendszerint nem adják ajándékként magánszemélyeknek. Nagymértékben egyszerűsítené az allokációs folyamatot, ha az emberi tőkére fordított állami­közületi kiadásokkal is ugyanígy járnánk el. Végül is mi a logikai alapja annak, hogy az emberi tőkébe történt államiközösségi beruházást más módon kezeljük?" (69-70. o.)

Schultz érvéből tehát csakúgy, mint Engelséből az következik, hogy a munkás munkaerejének az a része, amelyet az állam által eszközölt humán beruházásból képeznek ki, nem lehet a munkásé. Abból azonban, hogy az állam által beruházott tőke szervesen épül bele a munkás testébe és lelkébe, elválaszthatatlanul attól, ami csakugyan "fizikai és szellemi adottság", az következik, hogy az emberi tőkével a beruházó állam csak úgy rendelkezhet a maga tulajdonaként, ha a munkás testével és lelkével ennek totalitásában rendelkezik:10

"Az ügyes rabszolgát drágábban adják, az ügyes bérmunkást magasabban díjazzák" - idéztük fentebb Engels alternatíváját, amelyet ő a "magántermelők társadalmára" vonatkozóan fogalmazott meg. Marxszal közös elméletük sorsának egyik ironikus fintora, hogy az alternatívát végül is a "szocialista módon szervezett társadalom" valósította meg. E társadalom létezésének klasszikus időszakában abba bukott bele, hogy megpróbálta a dilemma gyakorlati megoldását a rabszolga mintájához közelítve megtalálni - történetének reformidőszakában pedig abba, hogy a magántermelők társadalmának bérmunkását próbálta a megoldáshoz mintául venni. Az első esetben az állam biztonsággal ruházhatott be tőkét abba a különleges jószágba, ami az ember kiképezett munkavégző képessége, de autonómia híján a kiképezett ember egyre rosszabb hatásfokkal működött. A második esetben meglett az autonómia nélkülözhetetlen minimuma, de az állam egyre inkább rábízta az emberre, hogy a hónapról hónapra reá (úgymond: fogyasztására) szánt pénzösszegből mennyit tölt tényleg fogyasztásra, és mennyit fordít emberi tőkébe való beruházásra.

E váltás eredménye az emberi tőkébe való beruházás csökkenése a hatvanas évek közepétől fogva.

Az oktatásgazdálkodás esete

A gazdasági növekedés emberi feltételeire nézve általános érvényűnek tekintem azokat az összefüggéseket, amelyeket az oktatásgazdálkodás esetén mutatok be konkrétan.

Az oktatásgazdálkodás esete már csak azért is minta értékű, mert rajta szemlélhetjük, mennyire pragmatikus a kérdéskör egészének a kezelése, mennyire nélkülözi azt a szándékot, hogy az oktatást a társadalmi­gazdasági rendszer egészén belüli összefüggéseiben tartsa számon. TIMÁR [1989] érzékletesen mutatja be az 1948 és 1988 közötti négy évtized oktatásgazdálkodásának ezt a szellemtelen és koncepció nélkül való pragmatizmusát, amikor az ötvenes évek munkaerő­megközelítésen alapuló oktatástervezésének pragmatizmusával szembeállítva bemutatja a hatvanas évek szocioökonómiai megközelítésen alapuló oktatástervezését, amelyről megállapítható, hogy szintén pragmatista.

A hatvanas évek első felében a költségvetés átlag 9,4 százalékát fordították oktatásra és képzésre. Ez az arány az 1968­at követő öt évben 7 százalékra, majd a hetvenes évek második felére 4,6 százalékra csökkent.

Ezzel a tendenciával kapcsolatos Antal László egyik súlyos érve, amellyel vitacikkében rámutat: jóllehet valóban szerényebb lett az oktatási költségvetés, de korántsem olyan mértékben, mint ahogy ez "Garai László hátborzongató példájából következik", hiszen az oktatási költségvetés részarányának csökkenése azzal is összefügg, hogy ebben az időben a kormányzati kiadások gyors ütemben növekedni kezdtek, méghozzá egyebek között éppen azért, mert megindult a családipótlék­rendszer fejlesztése, a szociálpolitikai ellátási rendszerek kiterjesztése a parasztságra, később a magánvállalkozókra.

Az arányeltolódást különben valószínűleg az a megfontolás motiválta, hogy az emberek jobban meg lesznek elégedve szocialistának mondott rendszerükkel, ha ez szakít azzal a szocialista konvencióval, amelynek értelmében a fizetésekből csak az anyagi létfenntartás szükségleteinek kielégítésével kapcsolatos fogyasztást kell biztosítani, míg a szellemi fejlődés szükségleteit a közösségi fogyasztás elégíti ki. A feltevés az volt, hogy ha ennek a közösségi fogyasztásnak az eszközeit a magánfogyasztáséi javára visszaszorítják, akkor az emberek megnövelt önerejükkel fogják egyebek között maguk és gyermekeik kiképzéséhez az eszközöket növekvő mértékben biztosítani. Hasonló feltevéssel él vitacikkében Antal László is, aki azt a tendenciát, amely szerint a jövőben tovább csökkennek a kormányzati ráfordítások az oktatásra, azért nem szemléli aggodalommal, mert arra számít, hogy "eközben növekedni fog a költségvetésen kívüli források - magánszemélyek, vállalkozások, alapítványok - részvétele az oktatás finanszírozásában, s eközben a költségvetés oktatási kiadásainak (GDP­hez viszonyított) részaránya nagyjából stabil marad" (ANTAL [1993] 84. o.).11

E feltételezéssel ellentétes összefüggést mutat azonban az 1. ábra.

Az 1. ábra azt mutatja, hogy Magyarországon az oktatási ráfordítások költségvetésen belüli részarányának csökkenését a háztartások és a vállalatok együttes tehervállalása is csak enyhítheti, de nem ellensúlyozhatja. Ezért a kormányzat ilyen jellegű kiadásainak részarányával együtt csökken az oktatási ráfordítások teljes összegének GDP­n belüli részaránya is: míg a hatvanas évek közepén ez az arány valamennyivel 5 százalék fölött volt, addig az évtized fordulójára már 4,5 százalékra, a hetvenes évek közepére pedig 4 százalék alá csökkent, s e tendenciát csak az fordította a nyolcvanas évek második felére vissza, hogy ekkorra a költségvetésen belüli részarány is valamelyes növekedésnek indult.12

Az oktatási ráfordítások arányánák előnytelen alakulása pedig további, Magyarország számára előnytelenül alakuló arányok előidézője lesz. Igaz, 1950 és 1970 között a középiskolások aránya a megfelelő életkorú populációban 20 százalékról majdnem 60 százalékra növekedett; ekkor azonban a növekedés megállt, sőt az arányszám a hetvenes évek közepére átmenetileg 50 százalék körüli értékre esett vissza (annak ellenére, hogy a hatvanas évek elején már volt egy olyan párthatározat, amely az évtized végére a középiskolai oktatás általánossá tételét vette tervbe).

1950­től a hatvanas évek elejéig a felsőoktatásban részt vevő diákok aránya is növekedett a megfelelő életkorú populációban: 4 százalékról kilenc és fél százalékra, sőt a növekedés tempója fokozódott, és az arányszám a hatvanas évtized közepére elérte a 12,5 százalékot. Ettől fogva azonban e szélső érték és a két százalékponttal alacsonyabb között ingadozott egészen addig, amíg - nem előbb, mint 1981­ben - az arányszám ismét növekedésnek indult, s az évtized elején megállapítható 13,5 százalékos értékről az évtized végére elért 15,5 százalékig.

Mondhatnók: minden jó ha a vége jó. Csakhogy a hatvanas évek közepén, amikor Magyarországon egy 15 éves fejlődés csúcsán újabb 15 évre stagnálás kezdődött, akkor az említett 12,5 százalékos értékétől Ausztriáé még ennek 35 százalékával elmaradt, amikor viszont újra sikerült elérnünk a másfél évtizeddel korábbi értéket, akkor ezt szomszédunk már ennek 90 százalékával túlhaladta. Hogy pedig itt általános tendenciáról van szó, mutatja az 1. táblázat.

Érdemes e táblázatot kiegészíteni még egy adattal. Thaiföld szintén elmarad Ausztriától az egyetemisták arányát tekintve az egyetemista életkorú lakosságban, akárcsak Magyarország. Magyarországgal összevetve azonban ez a mutatója a hatvanas évek közepén hatszor kisebb volt - a nyolcvanas évek közepén azonban másfélszer nagyobb.

Ez utóbbi eltolódás Magyarország rovására a hatvanas évek közepét követően megítélésünk szerint valamiképpen okozati összefüggésben van a ráfordítások fentebbi arányeltolódódásaival. Ezt legalábbis sejteni engedi az, hogy ez utóbbira nézve szintén az állapítható meg, hogy míg az évtized elején még a nemzeti jövedelemnek, illetve a nemzeti terméknek az oktatásra fordított hányadát tekintve Magyarország nemcsak olyan országokkal volt összemérhető, mint Ausztria, Finnország vagy Svédország, de még az Egyesült Államokkal is, addig a hetvenes évek végére mindezekkel az országokkal szemben rendre lemaradtunk.

A lemaradás pedig a gazdasági növekedés olyan feltételegyüttesére vonatkozik, amelyről fentebb azt lehetett megállapítani, hogy amúgy a második modernizáció során a gazdasági­társadalmi rendszer éppúgy a maga eszközeivel kezdi azt biztosítani a maga számára, ahogyan az első modernizáció tette a gazdasági növekedés anyagi feltételeivel.

Magyarországon a második modernizációnak ez a folyamata harminc évvel ezelőtt vélhetően azért siklott ki, mert az ehhez szükséges eszközöket máshová csoportosították: az emberi beruházás céljaitól részben az anyagi beruházás, nagyobb részben pedig a fogyasztás céljaihoz rendelték. Ha pedig ez így történt, akkor a mostani gazdasági­társadalmi válságnak nem biztos, hogy igazi megoldását kínálja egy olyan stratégia, amely e három tényezőt úgy kezeli, hogy a fogyasztás visszafogásával együtt az anyagi beruházás javára az emberi tőkébe való beruházástól is további eszközöket kell elvonni. E stratégia a második modernizáció ezredvégi időszakában az első modernizáció 19. századi logikáját követné. Helyette a válságot érdemes lenne olyan struktúraváltásra használni, amelyből nem hogy nem marad ki, de az új struktúra kialakításának meghatározó elemeként szerepel az élénkítendő beruházási aktivitás koncentrálása a humán ágazatra.

A struktúraváltás szemléleti akadályai

E radikális struktúraváltásnak a megvalósítása nemcsak a forráshiány gyakorlati akadályába, hanem még szemléleti korlátokba is ütközik. A szemléleti akadályok mindenekelőtt azzal a - fentebb már szóba került - körülménnyel hozhatók összefüggésbe, hogy a gazdálkodás, amely a modernizáció 19. századi szakaszában meghatározóan anyaggazdálkodás volt, a második modernizáció időszakára egyre növekvő súllyal átalakul információgazdálkodássá. Kétségtelenül gazdálkodásról van itt is szó, ahol minél kisebb ráfordítással kell egy adott kibocsátást megvalósítani vagy megfordítva: adott nagyságú ráfordításokból kell minél nagyobb kibocsátást kihozni. Ám annak megállapítására, hogy mi képvisel "kisebb", és mi "nagyobb" értéket ebben a rendszerben, ahol az információ s az ennek feldolgozásához szükséges program első számú hordozója mégis csak az ember, pszichológiai összefüggések számításba vétele nélkül nem lehet válaszolni.

Az információfeldolgozásra és ­forgalmazásra vonatkozólag a közgazdaságtannak éppúgy megvannak a maga elméleti megfontolásai, ahogyan a pszichológiának. Ahhoz azonban, hogy érvényes számításokat tudjunk végezni az információ értékére vonatkozóan, olyan elméletre is szükség van, amely a közgazdaságtanétól és a pszichológiáétól egyaránt eltérő szempontot alkalmaz a maga tárgyára: a gazdaságpszichológiáét.

A gazdaságtudomány szempontjából tekintve olyan folyamatokról van szó, amelyek egy társadalmi­gazdasági rendszerben mennek végbe, de ennek csupán szabályozási szférájában, a reálfolyamatokat pedig bármilyen erőteljesen befolyásolják is, csak közvetve teszik.

A pszichológia szempontjából tekintve viszont az információfeldolgozás és ­forgalmazás folyamatai mindig egyfajta reálszférán belül mennek végbe. Ez a pszichológia által vizsgált jelenségvilágban azt jelenti, hogy a szomatikus történések oksági sorát megszakítják pszichikus történések, amelyek alkalomról alkalomra kodeterminálják a testi működések általuk megszakított sorát.

A gazdaságpszichológiának ennek megfelelően az információt úgy kell tekintenie, amiről nemcsak az állapítható meg, hogy hasznot hoz, amely majd összevethető azokkal a költségekkel, amelyek ráfordításával kitermelték, hanem az is, hogy maga része a reális haszonnak, amelyet a rendszer kitermel. Ez a szemlélet logikusan illeszkedik ahhoz a fentebb argumentált megállapításhoz, mely szerint a második modernizáció időszakában a termelés nemcsak anyagi erőforrást állít elő, ami mindössze csak hasznosítaná az információt az ennek megfelelő végtermék előállításában, hanem emberi erőforrást is, amelynek szempontjából tekintve az információ szerves (ha ugyan nem éppen a legfontosabb) összetevője a végterméknek.

Másfelől a pszichológia által vizsgált információfeldolgozás olyan, amelynek alanya az egyén. A gazdaságpszichológia szempontjából tekintett információ mármost nem olyan, amit csak az egyén közlése társadalmiasít, hanem aminél az információ meghatározói közé eleve szervesen odatartozik, hogy milyen helyet foglalnak el az információforgalom szereplői a társadalmi viszonyok hálózatában, hogy milyen az információ forrásának és befogadójának a szociális identitása.

A szociálpszichológia először úgy figyelt fel erre az összefüggésre, hogy "természetes" módon adott szociális identitás eltérítő hatását vizsgálta az információra.

Az egyik esetben ez az eltérítés az információnak csak a hatékonyságát módosította. Egy kísérletben (HOVLAND WEISS [1981]) 1951­ben, amikor az atomenergiának a bombán kívüli felhasználása még a science fiction témakörébe tartozott, azt a hírt helyezték a kísérleti személyek elé, hogy lehetségessé vált atommeghajtású tengeralattjárók építése. A kísérleti személyek egyik csoportjában a hír alatt a hír forrásaként az atomfizikus Oppenheimer neve volt feltüntetve, a másik csoportban pedig a szovjet Pravda - az első csoportban a kérdésről előzetesen szkeptikus véleményt nyilvánítók megváltoztatták véleményüket, a második csoportban ugyanazon szöveg hatására megszilárdították.

További kísérletekben az információnak nemcsak a hatékonyságát érintette az eltérítés, hanem a tartalmát is: ha például ugyanazt az elolvasott mondatot kellett emlékezetből felidézniük olyan kísérleti személyeknek, akiknél a mondat alatt szerzőként Jefferson neve állt, és olyanoknak, akiknél Leniné, akkor a kísérleti személyek két kategóriájának emlékezetéből egymástól teljesen különböző tartalmú szöveg került napvilágra.

Később azután a kérdést, hogy az adott szociális identitás hogyan befolyásolja az információt, egyre inkább kiegészítette, vagy éppenséggel helyettesítette az a másik, hogyan lehet az információforgalmazás szereplőinek szociális identitását "mesterségesen" változtatni annak érdekében, hogy az információközlésnek akár hatékonyságát, akár tartalmát módosítsák.13

Ha az információ gazdálkodás tárgyává válik, s ha az információ meghatározói közé eleve szervesen odatartozik, hogy milyen az információforgalom egyes szereplőinek a szociális identitása, akkor ez utóbbi szintén gazdálkodás tárgyává válik, akár tetszik ez nekünk, akár nem.

A visszatetszést - okkal - az keltheti, hogy a szóban forgó összefüggés azt is jelenti, hogy a társadalmi viszonyok hálózatában elfoglalt hellyel s a hozzá kapcsolódó szociális identitással piaci tényezőként is kell számolni. Ez az új kényszerűség emlékeztet arra, amely a modernizáció első korszakában állt elő, amikor termékek mellett tevékenységek is adásvétel tárgyává váltak, s ezzel a moralistákban és a rendszer radikális kritikusaiban is a prostitúció képzetét idézték fel.14 A második modernizációnak ez az új jelenségvilága ugyanígy ébreszt korrupcióval kapcsolatos képzeteket.

Amint a tevékenység áruvá válásával kapcsolatos viszolygást, ha nem is kiszorította, de legalább kiegészítette a szolgáltatás gazdaságpszichológiájának egy ismeretrendszere, amely a mai gazdasági-társadalmi rendszer működtetésében haszonnal alkalmazható, hasonlóképpen kell az információgazdálkodás új jelenségvilágára nézve is meghaladni a megközelítés gazdaságon kívüli szempontját.

A szociális identitással piaci tényezőként is kell számolni - írtam az előbb. A szóban forgó jelenségvilág megközelítésében a gazdaságon kívüli szempont meghaladása azonban nem redukálható a piac szempontjának az érvényesítésére.15

Gazdasági növekedésünk emberi feltételeinek kezelését az tehetné hatékonnyá, ha a gazdasági magatartással megszerzett, illetve elszalasztott pénzjövedelemmel együtt tudná kezelni a második modernizáció információgazdálkodási magatartásának másik - azonos súlyú - motiváló tényezőjét: annak a szociális identitásnak a kitüntető mértékét, amelyet a személy magának gazdasági magatartásával kialakít, illetve eljátszik.16

A további gazdasági magatartás lehetőségeit e két tényező együtt határozza meg. Az egyénnél is és a gazdasági növekedés új lehetőségeit kereső magyar társadalomnál is.

Hivatkozások

ANTAL LÁSZLÓ [1993]: Padba magyar! Mozgó Világ,12.

BRÓDY ANDRÁS [1983]: Lassuló idó. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

BUHARIN, N. [1920]: Ekonomika perehodnovo perioda: Put' k szocializmu v Rossziji. (Az idézetek az amerikai kiadásból valók: Izbrannije proizvegyenyija. New York: Omikron Books, 1967)

ENGELS, F. [1963]: Anti­Dühring MEM, 20. kötet. Kossuth, Budapest.

GARAI LÁSZLÓ [1987]: Determining economic activity in a post­capitalist system. Journal of Economic Psychology, 8.

GARAI LÁSZLÓ [1990]: "...kis pénz - kis foci"? Egy gazdaságpszichológia megalapozása. Magyar Közgazdasági Társaság, Budapest.

GARAI LÁSZLÓ [1993]: "...elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. T­Twins Kiadó, Budapest.

GARAI LÁSZLÓ [1995]: Quo vadis, tovaris? A modernizáció útjáról és a rajta vándorló emberről. Scientia Humana, Budapest,

HOVLAND, C.-WEISS, W. [1981]: A forrás hitelének szerepe a közlés hatékonyságában. Megjelent: Csepeli György (szerk.): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Gondolat Kiadó, Budapest.

KATZ, E.-LAZARSFELD, P. F. [1955]: Personal Influence. Free Press. Glencoe, III.

KORNAI JÁNOS [1993]: A szocialista rendszer. Heti Világgazdaság Kiadói Rt., Budapest.

LAZARSFELD, P. F.-BERELSON, B.-GAUDET, H. [1948]: The People's Choice. Columbia University Press, New York.

MAYO, E. [1933]: The Human Problems of an Industrial Civilization. Macmillan, New York.

MARX, K. [1962]: Gazdasági filozófiai kéziratok. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

SCHACHTER, S.-SINGER, J. [1962]: Cognitive, social and physiological determinants of emotional state. Psychological Review, 69. 379-399. o.

SCHULTZ, T. W. [1983]: Beruházás az emberi tőkébe. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

TIMÁR JÁNOS [1989]: Hatalom és döntésképtelenség. Közgazdasági és Jogi Kónyvkiadó, Budapest.


* A tanulmány az OTKA támogatásával készült.

1 Az új képességek iránti igényt egy korábbi tanulmányom (GARAI [1987]) két olyan követelmény összegeződésével hozta kapcsolatba, amelyek teljesülése egymást egy bizonyos ponton túl kizárja: az operátornak egyre bonyolultabb gépi berendezések kezeléséhez egyre több információt kell feldolgoznia, miközben e berendezések működése egyre gyorsabb - az előbbi feltétel egyre több időt igényel az adekvát beavatkozáshoz, miközben az utóbbi feltétel egyre kevesebb időt hagy rá.

Azok a személyek, akik az egymás ellen ható követelményeket össze tudják egyeztetni, nem "vadon teremnek" meg a populációban. Ha egy termelési folyamatnak az az emberi feltétele, hogy a szükséges időben és helyen, a szükséges mennyiségben álljanak rendelkezésre ilyen személyek, akkor ezeket éppúgy meg kell termelni, mint ahogy a termelés anyagi feltételeit megtermelik.

2 Ennek az általam bevezetett megjelölésnek az értelmét részletesen bemutatom könyvem (GARAI [1995]) A második modernizáció című fejezetében (17-101. o.).

3 A szót itt nem a Marx elmélete és a rá hivatkozó ideológia által alkalmazott értelemben használom, hanem valamilyen - anyagi vagy emberi - potenciál olyan használataként, amely nem jár együtt e potenciálnak nem hogy aktív megtermelésével, de még annak a lehetőségnek a meghagyásával sem, hogy ez magától újratermelődjék.

4 Lásd GARAI [1990] A posztkapitalizmus bolsevik­szovjet változata (117-150. o.), valamint GARAI [1995] A második modernizáció bolsevik típusú változata című fejezetét (103-177. o.).

5 A nem anyagi szolgáltatásban foglalkoztatottak aránya az Egyesült Államokban már 1980­ban, miután 11 év alatt a lakosság 27,6 százalékáról 30,2 százalékára nőtt, meghaladta az iparban foglalkoztatottak arányát, amely ugyanezen.idő alatt 34,2 százalékról 29,4 százalékra csökkent. Még erősebben mutatkozott meg ez a tendencia Svédországban, ahol ugyanezen idő alatt az előbbi mutató 24,0 százalékról 34,7 százalékra emelkedett, az utóbbi mutatónak 39,8 százalékról 31,4 százalékra való csökkenése mellett. (Labour Force Statistics 1969-1980. OECD, Párizs,1982.) Tanulmányomban (GARAI [1987]) ennek a részarány­növekedésnek a tendenciájával foglalkozva, amellett hoztam fel érveket, hogy puszta megjelenése a tendenciát öngerjesztővé teszi: minthogy a szolgáltatással tevékenység válik áruvá, a tevékenységnek pedig olyan a gazdaságpszichológiai természete, hogy árának módosulása nem okvetlenül a kínálatát és a keresletét változtatja meg, hanem esetleg annak a személynek az érzéseit, aki a szolgáltatást nyújtja, illetve aki azt élvezi, ezért a tanulmány érvelése szerint újabb szolgáltatásra van szükség ezek ellensúlyozására és annak biztosítására, hogy a kérdéses szolgáltatás ára mégis effektív legyen. (A tanulmány egy korábbi - magyar nyelvű - változatát lásd GARAI [1995] 28-48. o.)

6 Például az Egyesült Államokban a munkaerő képzettségállománya körülbelül nyolc és félszeresére emelkedett 1900 és 1956 között, miközben az újratermelhető tőkeállomány négy és félszeresére nőtt; ha mindkettőt 1956­os árakon mérjük. "...értékét tekintve, ez a képzettségállomány 1900­ban az újratermelhető tőkeállománynak csak 22 százaléka,1956­ban pedig már 42 százaléka volt." (SCHULTZ [1983] 64-65. o.) Egyetértőleg idézi az adatot, mely szerint a nagy válságot követő húsz évben az oktatásnak a gazdasági növekedéshez való hozzájárulása már meghaladta a fizikai tőkéét, míg az azt megelőző húsz évben ez utóbbi még majdnem kétszer annyival járult hozzá a növekedéshez, mint az oktatás. Schultz ezeket a tendenciákat olyan állapotokkal állította szembe, amelyekről mint írta: "Nehezen hihetjük, hogy a munkaerő minőségi komponensei iránti kereslet gyors ütemben nőtt Nyugat­Európában az iparosodás első szakaszában. A munkaerő akkoriban bőséges és »olcsó« volt; a munkások főleg írástudatlanok és szakképzetlenek voltak; elsősorban sok erőkifejtést követelő fizikai munkát végeztek. A munkások értelmének, tudásának és egészségi állapótának javulása úgy látszik, nem volt előfeltétele a szóban forgó időszak mély benyomást keltő gazdasági növekedésének." (SCHULTZ [1983] 96. o.)

7 "[...] miért hőköltek vissza a közgazdászok az emberi tőkébe való beruházás nyílt elemzésétől" - kérdezi Schultz, s válasza az, hogy itt "...mélyen rejlő morális és filozófiai kérdések jelentkeznek. A szabad ember elsősorban és mindenekelőtt öncél, amelyet a gazdasági törekvésnek szolgálnia kell; a szabad emberek tehát nem tulajdontárgyak vagy értékesíthető vagyontárgyak. [...] értékrendünk és hiedelmeink megakadályoznak bennünket abban, hogy emberi lényekre mint tőkejavakra tekintsünk, kivéve a rabszolgaságot, amelytől borzadunk. [...] Ezért emberi lényeket vagyonként kezelni, amelyet beruházással növelni lehet, mélyen gyökeredző értékekkel áll szemben. Úgy tűnik, hogy ez a felfogás az embert ismét puszta anyagi összetevővé, a tulajdonhoz hasonló valamivé teszi. Márpedig, ha az ember önmagát mint tőkejószágot tekinti, ez [...] lealacsonyítónak tűnhet". (SCHULTZ [1983] 49-50. o.)

8 Erről a váltásról részletesebben lásd Röpirat az emberrel való kufár gazdálkodásért című vitairatomat (GARAI [1995]), amely jelen tanulmány közvetlen előzményének tekinthető, amennyiben ez Antal László tanulmányomhoz írott kritikai észrevételeire próbál válaszolni (ANTAL [1993]).

9 Az idézett szövegfordítás utolsó mondatát ("Magának a munkásnak nincs többletigénye") értelemszerűen javítottam. Engels szövege ugyanis így folytatódik: "Amiből mellesleg még az a hasznos tanulság is következik, hogy a munkás közkedvelt igényének »a teljes munkahozadékra« szintén megvan olykor a maga bökkenője." E folytatásból kitetszik, hogy a munkásnak igenis van többletigénye - méghozzá nem is akármilyen, hanem olyan, amely a Marx­féle tan egyik sarktételén nyugszik: minden érték egyedül a munkának (nem pedig vele együtt a földnek és a tőkének is) a hozadéka, ezért a munkásnak a teljes munkahozadék jár. Engelsnek e pótlólagosan idézett mondatából most kitűnik, hogy ez, úgy látszik, másképp van, ha a kérdéses tőkét "a társadalom" ruházza be a munkás munkavégző képességébe. Hogy ez miért is van ilyenkor másképpen, hogy mi lenne az elvi különbség aközött, hogy a beruházó a munkástól különböző magánszemély, s aközött, hogy "a társadalom" (nevében fellépő s a munkástól ugyancsak különböző állam), erre a kérdésre sem Engels szóban forgó művében, sem a két klasszikus szerző más (általam ismert) iratában nem találtam választ.

10 A szocialista rendszer klasszikus időszakában és az ezt előkészítő forradalmi időszakban sok olyan gondolatmenet került marxista elméleti pozíciókból megfogalmazásra, amely e totális rendelkezés elvi fontossága mellett érvelt:

"...éppen a munkásosztály valódi, nem pedig fiktív szabadságának nevében szükséges az úgynevezett » szabad munkavállalás« megsemmisítése" - írja például BUHARIN [1920] - "minthogy ez nem békíthető össze a helyesen megszervezett tervgazdálkodással s a munkaerő tervszerű elosztásával. Következésképpen a munkakényszer rendje és a munkaerő állami elosztása a proletárdíktatúrában az egész apparátus szervezettségének és általában a proletárhatalom tartósságának viszonylag magas fokát fejezi ki" (118. o.). 11 Az idézett szöveg valószínűleg elírást tartalmaz: Antal László feltehetőleg nem a költségvetés oktatási kiadásairól, hanem az összes oktatási kiadásról akarta állítani, hogy a GDP­hez viszonyított részaránya nagyjából stabil marad.

12 A grafikan alapjául szolgáló számítások - amelyeket az itt bemutatott OTKA­támogatta kutatás céljaira a rendelkezésre álló hazai statisztikák és UNESCO­források felhasználásával a KSH egy csoportja Varga Alajosné irányításával készített -1975­ig a GDP helyett a nemzeti jövedelmet vették tekintetbe, de ez a váltás nem érinti a szóban forgó összefüggés tendenciáját.

13 LAZARSFELD ÉS SZERZŐTÁRSAI [1948], majd KATZ-LAZARSFELD [1955] azt állapította meg, hogy a tömegkommunikáció személytelen hatása meghatározó mértékben függ személyektől - az opinion leaderektől -, akik ezt a hatást közvetítik. E közvetítést Lazarsfeldék nyomán úgy értelmezhetjük, mint amelynek lényege, hogy az információ kibocsátóját az opinion leader felruházza azzal a szociális identitással, amely nélkülözhetetlen a társadalmi viszonyrendszeren belül gyakorolható hatáshoz.

Arra nézve, hogy a társadalmi hatást miképpen közvetíti a társadalmi viszonyok adott rendszere, részletesebben lásd GARAI [1995] tanulmánykötetének "A hivatal és az ész: A bürokrácia gazdaságpszichológiájához" c. írását (49-60. o.).

14 Jellegzetes ebből a szempontból MARX [1844] következő széljegyzete. "A prostitúció csak különös kifejezése a munkás általános prostitúciójának, és minthogy a prostitúció olyan viszony, amelybe nemcsak a prostituált, hanem a prostituáló is beletartozik - akinek az álávalósága még nagyobb -, így tehát a tőkés stb. is beletartozik ebbe a kategóriába." (67. o.)

15 GARAI [1995] több tanulmányban foglalkozik a szociális identitásnak az információgazdálkodás nézőpontjából megválaszolandó kulcskérdésével. Nevezetesen azzal, hogy miként lehet azonositani azokat, akik egymással felcserélhető módon kapcsolódhatnak be meghatározott információforgalomba, megkülönböztetve őket azoktól, akik nem. Hogyan vezet szükségképpen a szabad verseny piacellenes korlátozásához, lévén az információgazdálkodás egészének motívuma éppen a szabad verseny esélyeinek módosítása azok javára, akik a megfelelő információhoz a megfelelő időben hozzájutnak, és ezáltal vagy/és ennek érdekében kitüntetőbb helyet tudnak biztosítani a maguk számára a mindenkori verseny esélyesei között.

16 A gazdasági magatartásnak ez utóbbi motívumrendszerével részletesebben foglalkozik GARAI [1990] A posztkapitalizmus bolsevik­szovjet változata c. fejezete.